Boldog boldogtalanság

Óvatosan hajtott az M7-esen a Balaton felé. Nyolc óra már elmúlt, de a bal oldali sáv még fehérlett a dértől. Varjúcsapatok tanyáztak az út mellett, s fekete szárnycsapásokkal emelkedtek a szélvédő fölé. Délelőtt Fitzgeraldot olvasott az Intézetben, s egyik mondatától nem tudott megszabadulni: …„egy érett, érzékeny ember természetes állapota a jól kifejlett boldogtalanság.” Bernáth Gyula hetenként kétszer ment be az Intézetbe, hogy konzultáljon, és a kutatási munkáját dokumentálja. A kutatómunkával nagyon lassan haladt, valójában nem is az intézeti fizetéséből, hanem fordításokból élt. Előfordult, hogy bent még a fiókját sem nyitotta ki, csak üldögélt a szekrény és az asztal között egy kopott, régimódi fotelban. Maga elé nézett, és várta, hogy múljon az idő. És az idő múlott. Néha leemelt a polcról egy könyvet, és olvasgatott. Scott Fitzgerald nem az intézeti polcon lakott, a saját könyve volt, csak kölcsönadta valamikor a titkárnőnek, s az a könyvvel együtt eltűnt. Rég lemondott a könyvről, de ezen a napon egy vastag, barna borítékban ott találta a postája között. Csodálkozva kinyitotta valahol, és a fotelba dőlve olvasni kezdte a szöveget. A harmadik oldalon eljutott a mondathoz, ami azóta is foglalkoztatta: …„egy érett, érzékeny ember természetes állapota a jól kifejlett boldogtalanság.” – Nézte a szürke táj felett szárnyaló lomha varjakat, és tűnődött: „Vajon én boldog vagyok, vagy boldogtalan? Van a kettő között valamilyen mezsgye, gyepű, vagy határ?” – Abban biztos volt, hogy érett, érzékeny ember. Hátraszólt a feleségének:

– Gondolkodtál már azon, hogy mi a boldogság?

– Mit mondasz?

– Te például boldog vagy boldogtalan ember vagy?

– Fáj a fejem.

– Persze, a fejed… De mit gondolsz, én boldog vagyok vagy boldogtalan?

– Nekem tökéletesen mindegy.

Nézte az utat, és az út felett lebegő fekete madarakat. Néhány évvel korábban még hátraszólt volna, hogy a „tökéletes” és a „mindegy” szó nem illik egymás mellé. Most hallgatott, ugyanúgy, mint az intézeti értekezleteken és gyűléseken. Pedig három-négy esztendeje még ott is vitatkozott, felállt, beleszólt mindenbe. Ha az elnöki emelvényről elhangzott a biztatás, hogy: elvtársak, szóljanak hozzá, aki nem ért egyet a referátummal, az is álljon fel, és őszintén mondja el. Mi az ellenvéleménynek is örülünk. Bernáth Gyula elhitte, és felállt. Szalóki aztán, aki nemcsak rangidős kolléga volt, hanem az Intézet párttitkára is, egyik ilyen felszólalása után javasolta, hogy vacsorázzanak együtt a Vadászban. Jóízűen megették a sültet, a kékfrankosból is megittak már néhány decit, amikor Szalóki megtörölte a száját, aztán talányosan ránézett: „Mondd kérlek, te az eredményeinket is látod, vagy egyértelműen ellenzéki vagy?” – Bernáth Gyula elcsodálkozott ezen a kérdésen. Sokáig gondolkozott. Nézték egymást Szalókival, és némán koccintgattak, ittak. Amikor az üvegből kifogyott a bor, megszólalt: „Én a saját magam ellenzéke vagyok.”

Rég nem állt fel semmiféle gyűlésen, csak a végén, amikor haza lehetett menni.

– Én boldog vagyok – szólalt meg a hátsó ülésen a kislánya.

– Miért vagy boldog?

– Csak…

– Aha… Már értem – mondta Bernáth Gyula, de a boldogságról már megfelejtkezett. Azon gondolkodott, hogy a „tökéletes” és a „mindegy” hogyan kerülhettek egymás mellé. A „mindegy” elé inkább a „teljesen” szó illett volna. „Nekem teljesen mindegy”, vagy „nekem aztán mindegy”. Az sem rossz, hogy „nekem most minden mindegy”, de a legkifejezőbb a „nekem mindegy”. Határozószó, és kertelés nélkül. A „tökéletes” mellé inkább olyan szavak illenek, mint a: boldogság, szépség, ember, társadalom, színésznő, munkásasszony, sportember, alkotás, csőd, bukás, összeomlás, halál. A „tökéletes” szó használata elég kockázatos, mivel az abszolút pozitív vagy negatív értéket jelöli. Miről mondható el nyugodtan, következmények nélkül, hogy tökéletes? Az emberek, ha valakiről vagy valamiről azt olvassák, hogy tökéletes, gyanakodni kezdenek. Esetleges korábbi szimpátiájuk is elhalványul, kisebbségi érzésük támad, és bizonytalan előjelű indulatokkal telik meg a szívük. Azt szeretik csak, ami közel áll a tökéleteshez, de még nem az. Lehet érte tenni valamit, harcolni, kiállni mellette, alakítani. S általuk, a többi ember által válik egyre szebbé, jobbá vagy használhatóbbá. De ha megérzik, hogy tovább már nem építhető, nekiesnek és lerombolják, akár a gyerekek a homokvárakat és a hóembereket. Ennek ismeretében ki meri kijelenteni, hogy ez vagy az a társadalmi berendezkedés tökéletes? – Ha van tökéletes szépség, akkor Miss Ausztrália a mérték mindörökre, s nem kell évente újabb szépségek után kutatni. De a szépség sajnálatosan vagy szerencsére állandóan változó esztétikai kategória. A változó korok és társadalmi építmények szükségleteinek, képzelgéseinek a terméke, akár az ízléskultúra, amivel mérik. Így aztán, ha azt mondjuk, hogy Monica Vitti tökéletes szépség, véleményünk csak egy évpillanatig vagy évtizedpillanatig érvényes. Nem azért, mert Monica Vitti hervadtabb lesz, hanem azért, mert a világ közben elmozdul arról a pontról, ahol ízlésének leginkább Monica Vitti felelt meg.

– Mi volt az Intézetben? – szólalt meg hátul a felesége.

Bernáth Gyula érdeklődve a visszapillantó tükörbe nézett, és megkereste a felesége arcát. Olyan érzése támadt, hogy az asszony attól tart, hogy a „tökéletesen mindegy” szavak barátságtalanul hangzottak, s valamilyen zavart vagy kárt okozott velük.

– Ami szokott, szinte semmi – mondta.

– Valakivel azért csak találkoztál?

– Áááá… Senkivel… Kozmával beszéltem néhány mondatot, és Szalókival. Bejöttek a szobámba.

– Mit akartak?

– Semmit. Azon vitatkoztak, hogy hol van a Rizses Köcsög síkság, Vietnamban vagy Kambodzsában?

– Megmondtad nekik?

– Szerintem mind a ketten tudják, hogy hol van, csak arra voltak kíváncsiak, mennyire figyelek.

– Mire?

– A világra.

Az asszony megnyugodott, homlokára szorította a kezét, és hátradőlt az ülésen. – Bernáth Gyulának olyan érzése támadt, hogy a „tökéletes” szó lényegileg nem is szépséget, jóságot, pozitívumot vagy negatívumot fejez ki, hanem valamilyen szükségszerűséget, fizikai, biológiai vagy társadalmi végeredményt. Amikor valami, tárgy, ember vagy állapot, másmilyen már nem lehet, az adott társadalmi vagy fizikai körülmények között tovább nem fokozható és alakítható, akkor tökéletes. Hordoz magában bizonyos esztétikumot, ha társadalmi állapotról van szó, érzelmeket is, de nem ez a lényege.

Hol ragadható meg a tökéletes? Biztonságosan csak a természetben. A vízcsepp formája, a sókristály, az elektronrács és a DNS lánc valószínűleg tökéletes. De vajon, amit az ember létrehozott, milyennek minősül? Mona Lisa mosolya tökéletes? Milyen az Eiffel-torony? A bauxitbetonról már tudjuk, hogy kár volt érte lelkesedni, a belőle épült házak sorra összedőlnek. A DDT nevű rovarirtószert ki kellett vonni a forgalomból, a Bi 58-ban viszont bízunk. És bízunk a vasútban, repülőgépeinkben és hajóinkban, hűtőházainkban, rádióinkban, űrhajóinkban. De elmondhatjuk-e bármelyikről, hogy tökéletes?

Amikor Aligánál elérte a Balatont, az otthonosság meleg érzése kerítette hatalmába. Lassított, szemügyre vette az út menti kerteket, házakat, a gázpalackot cipelő öregasszonyokat, férfiakat. Az italmérés előtt gumicsizmás, vattakabátos munkások álldogáltak, a kezükbe fagyott üvegekből elégedetten kortyolgatták a sört. Mínusz négy fok volt. Kenese után a vízparthoz tapadt az út, a nádas nyiladékain át be lehetett látni a jégre. A rianások mentén, ahol előcsillogott a víz, sirályok csapongtak. Bernáth Gyulának ekkor újra eszébe jutott Fitzgerald boldogtalanságelmélete. Vajon a sirály, amit a természet tökéletesre alkotott, a befagyott tó felett szárnyalva boldog vagy boldogtalan?

Almádi után a víz helyett már a hegyoldalra pillantgatott, s az üveg mögött elúszó villák, házak, fehér falú présházak sokaságát méricskélte, hasonlítgatta. Egyik szebb volt, mint a másik, némelyik hivalkodó, szinte pimasz, de a többség szelíden simult a gyümölcsösök és a szőlőskertek közé. Még emlékezett azokra az időkre, amikor az ország lakosságának az üdültetése vállalati, szakszervezeti keretek között látszott megoldhatónak. A társadalmi modell természetéből eredően akkor tökéletesnek ígérkezett. Szép elképzelés volt, de megvalósíthatatlan. Aztán jöttek a szabad szombatok, hármas ünnepek, az emberek elfoglalták a folyók és tavak partját, a kerteket, végül a hegyoldalakat is az öreg szőlőkkel, présházakkal.

Bernáth Gyula a saját kertjére, pincéjére gondolt. A nyugalomra, mely ott lakott ősidők óta a diófák alatt a fűben vagy a föld mélyén, mint a vörös homokkősziklák, melyek még a perm időszakban születtek, együtt a heggyel. Bernáth Gyula szeretett volna már megérkezni, de még jó negyedórányira volt a kertjétől, így képzeletben előreszaladt, kinyitotta a présház, majd a pince ajtaját is. Beleszimatolt a levegőbe, villanyt gyújtott. A nemes penésszel borított boltozat alatt megpillantotta a hordókat. Képzeletben már ott járt a pincében, s ahogy a hordók szép ívben hajlított dongáin, a feszülő piros abroncsokon, a hordó gondosan megmunkált csínján, kerek fenekén, a pontosan záró akonaajtón végigpillantott, hirtelen megérezte, hogy azért egy tökéletes tárgy, amit ember alkotott, biztosan létezik. Ez a tökéletes tárgy a hordó. A tölgyfából készített, kimunkált boroshordó. Ez a faedény legalább ezeréves emberi lelemény, de lehet, hogy sokkal régebbi. Száz és száz éven át finomult, csiszolódott, míg elnyerte a legcélszerűbb formát, a szükségszerű alakzatot és nyílásokat. Tovább már nem fejleszthető. Kísérleteztek ovális hordókkal is, de csak dísznek voltak alkalmasak, a használatban nem váltak be, mert nem lehetett azokat gurítani, mosáskor, szekérre emeléskor billegtetni. A kör keresztmetszetű, a dongavégek felé keskenyedő hordóforma vált be, ez bírja legjobban a külső ütéseket, ez mozgatható, emelhető a legkönnyebben, s a bor tárolására a formája miatt is a legalkalmasabb edény. Szüret után az alsó dongahajlatába leülepszik a seprő, így a tiszta bor könnyen lefejthető róla.

Amikor negyedóra múlva valóban megérkezett a kertbe, és az ajtók kinyitása után ott állt a pincében, megsimogatta a hordóit. Úgy találta, hogy nemcsak alkalmas faedények, hanem szépek is. Szinte szobrok, az évezredes népi iparművészet legszebb termékei közül valók. Maradandóságukkal, a tökéletes formák átörökítésével a régi korok teremtő embereire emlékeztetnek. Használhatóságukkal, nyugodt szépségükkel népeket és korokat kötnek össze. Simogatta a hordóit, és eszébe jutott, hogy már dongakorukban ismerte őket, mert a munkát sürgetve többször is benézett a tapolcai kádármester műhelyébe, s a félig megmunkált dongákat, melyekben a mester már bent látta a hordót, kézbe vette, megtapogatta.

A falba vert szögről leemelte a hébért, aztán a csántérfára állva a nagyobbik hordóból teleszívta. A hébérrel kiment a présház elé a teraszra. Nézegette a bor színét, aztán az ujja mellett sercegtetve teleengedett egy decis poharat. Míg ezzel foglalatoskodott, érzékelte, hogy a felesége és a lánya a mandulafák körül ágaskodik. Madárkalácsot aggattak az ágakra, s az etetőkbe napraforgó-magot öntöttek. Amikor felnézett, az elvékonyodott felhőkön már átderengett a nap. A hegy lábánál ezüstszürkén fénylett a tó jege, pontosan úgy, mint Udvardi Erzsébet gyönyörű képein. Széncinkék és őszapók érkeztek a szomszédos kertekből. A kökénybokrokra szálltak, majd az etetők szélére. A mandulafa törzsén kopogott a csőrük, ahogy felbontották a magokat. Bernáth Gyula ivott egy korty bort, nézte a madarakat, majd a lányát, aki minden látható ok nélkül nyargalászni kezdett a diófák alatt. – Biztosan igaza van Scott Fitzgeraldnak: „…egy érett, érzékeny ember természetes állapota a jól kifejlett boldogtalanság.” „Nem mondhatnám, hogy boldog vagyok, de elég jól érzem magam a bőrömben – gondolta. – Miért érzem jól? Talán mert tél van, és fagyott a föld. Vagy a lányom miatt, aki már a diófa alsó ágán lóg, mint egy majom. Vagy csak azért, mert eljöttem valahonnan, és megérkeztem valahová. Egy kertbe, ahonnan messzire látni.”

A decis pohárból kiitta a maradék bort, aztán hirtelen elnevette magát. A tökéletes hordókról váratlanul eszébe jutottak az alemannok ellen vonuló magyarok. A saintgalleni kaland, ahogy 924-ben elfoglalták a papok borospincéit, s a tökéletes hordók fenekét kiütve bokáig jártak a borban. Igyekezett elképzelni az ittas ősöket, és nevetett. Állt a teraszon a téli fényben, és nevetett. Mást nem is tehetett volna.