A bálkirályDélután két órakor érkezett Keszthelyre. A restiben megivott egy pohár sört, aztán a kanadai nyárfákkal szegélyezett meredek úton elindult a villasor felé. Amikor megtalálta a Sirály utcát, megállt, előhúzott a zsebéből egy nyolcrét hajtott, kéthetes Magyar Nemzet-et, s a piros ceruzával bekeretezett hirdetést figyelmesen elolvasta: „Balatonmárián part menti telkek eladók. Érdeklődni Kollár műszerész, Keszthely, Sirály u. 34.” Néhány perc múlva a villa előtt állt. A málnaszínű ablakredőnyök mögött valaki zongorázott. Halkan, bizonytalanul a Für Elise dallama szivárgott ki az utcára. Megnyomta a csengőt, aztán a kapura meredt. A kapu vasból volt, s pirosra festették míniummal. A házban elhallgatott a zongora, s csakhamar megzördült a redőny. A kiszélesedett réseken egy női hang hullott ki az utcára: – Ki az? – A hirdetésre jöttem… – Kicsoda…? – A hirdetésre jöttem. Deák István tanár vagyok! Az ablakredőnyök zörrenve összébb húzódtak. Csend lett. Eltellett két perc, három perc, aztán női cipők koppantak a kövezeten. Kulcs csikordult, s a feltáruló vaskapu szárnya mögött egy alacsony, szőke asszony vált láthatóvá. – Minket tetszik keresni? – kérdezte. – A hirdetésre jöttem – mondta Deák István. – Ja, igen, a hirdetésre… Tessék bejönni… Erre… Talán itt a teraszon tessék helyet foglalni, azonnal szólok a férjemnek… Vasárnap van, ugye, de ilyenkor is dolgozik. A műhely nélkül nem bír meglenni… Deák István beleereszkedett egy fonott karosszékbe. Pillantása átfutott az udvar fáin, a gondozott gyepen, s a hat-nyolc méter hosszú, zöldes márvánnyal bélelt fürdőmedencén megpihent. Közben az asszony hangját is hallotta, aki a szélső fák alatt megállt, s egy alacsony, lapos tetejű épület felé kiáltozott: – Jenő! Itt van egy illető… A hirdetésre jött… Deák István szeme nehezen szakadt el a fürdőmedencétől, de amikor felnézett, azonnal megpillantotta a Balatont. A kert a víz felé lejtett, így a fák koronája felett a keszthelyi nádasoktól egészen Berényig lehetett látni. A lapos épületből fekete overallos, középmagas férfi lépett a kertbe. Fehér zsebkendővel törölgette a homlokát, s közben a teraszt figyelte. Hunyorgott a fényben, aztán rándult egyet a szemöldöke, s meggyorsította a lépteit. A lépcsősor közepén megszólalt: – Pista… Deák Pista… Te vagy itt? Deák csodálkozva felállt, s a férfira nézett. – Nahát! – mondta zavartan, s a kezét nyújtotta. – Nem ismersz meg? Én vagyok a Kollár Jenő, Diásról… Hát… Együtt… Együtt… – Nahát, nagyon örülök – mondta Deák halkan, elbizonytalanodva. – Ülj le, pajtás, megmosom a kezemet, aztán máris itt vagyok – mondta Kollár, és bement a házba. Deák a zöldes márvánnyal bélelt fürdőmedencére bámult, aztán a fákra, a gyepre s a vörös kővel kirakott egyenes utakra. Rosszul érezte magát. Beleizzadt a zakójába, s a feneke idegesítően viszketni kezdett. Felállt, megvakarta. Alig fejezte be a mozdulatot, Kollár ismét a teraszra lépett. Coca-colás üvegeket és cigarettát rakott az asztalra. Már nem a fekete overallt viselte, hanem egy galambszürke nadrágot, fehér fékonpressz inggel. Leült. A házban újra felhangzott a zongoraszó. Ismét a Für Elise dallama szivárgott ki a szobák mélyéről. – Ki zongorázik? – kérdezte Deák István. – A feleségem – mondta Kollár. – Igen…? – Zongoratanár. A zeneiskolában tanít. – Értem… Mond neked az valamit, hogy Biatorbágy? – Biatorbágy? Mire gondolsz? – A biatorbágyi vasúti hidat Matuska Szilveszter robbantotta fel. A vonat lezuhant a völgybe. Halottak, sebesültek. Aztán készítettek róla egy filmet… – Igen…? – Igen. Ez volt a kísérő zenéje. A Für Elise. – De miért? – Érthetetlen. Talán a dallam szomorúsága miatt. – Lehet… És mondd, mi van veled, pajtás? – Olvastam ezt a hirdetést… Arra gondoltunk a feleségemmel, hogy megvesszük… Három gyermekünk van… Mégis déli part, homokos föveny, alacsony vízszint… Gyerekekkel a déli partra kell húzódni… Ha ugye, az ára… Nekünk… – Tanár vagy, ugye? – Magyar–történelem szakos vagyok… – A feleségem zongoratanár… Kollégák vagytok… Hát kérlek, mi is itt… Van egy kis társaságunk… Néhány tanár, gyógyszerész, egy fogorvos… Értelmiségi emberek. Szűk körben összejövünk. Itt vagy a parton… Van egy jó motorcsónakom, okumé… Azt ugye tudod, hogy én Csepelen szabadultam… Végigcsináltam mindent… Először Sztálinváros, aztán Kazincbarcika. Még teteje sem volt a csarnokoknak, de már állogattuk be a dög nagy gépeket. Néha azt hittem, megfagyok. Huszonnégy órás szolgálatot csináltunk végig, s reggel, amikor a csarnokokból az utcára léptünk, derékig ért a hó. 1960-ban aztán találkoztam Nyiri Gézával. Emlékszel még a Gézára? – Persze. Én is dolgoztam vele egy télen… Akkor a kikötőket villamosítottuk… Aztán felvettek az egyetemre… – A Géza kiröhögött. Rég maszek volt, s egy Ford Taunusszal ugrott haza Pécsről. Nem mondta, hogy marha vagyok, csak vonogatta a vállát, és röhögött. Fordítottam a sorsomon. Felhagytam a melák nagy gépekkel. Beálltam a Videotonhoz, s közben estin elvégeztem a technikumot. Elektroműszerész lettem, bedolgoztam magamat a tv-szakmába. Amikor itt letelepedtünk a feleségemmel, és kiváltottam az ipart, Sármelléktől Balatonkeresztúrig engem hívtak mindenhová. Mást is megbütyköltem, ha kellett. Szép lassan felépültünk, és belesimultunk az itteni életbe. A feleségem zongoratanár. Mondtam már? Van egy kis társaságunk, csupa értelmiségi. Szűk körben élünk… Te, igaz, hogy ki akarják tiltani a motorcsónakokat a Balatonról? – Tervezik, az újságok is írtak róla. – Nem érdekes, építek bele villanymotort. – Mekkora a telek, amit árulsz? – Márián? Ja… A máriai telek… Várj csak… Emlékszel Varju Jóskára? – Alacsony, mokány fiú volt. Amikor én elkerültem onnan, az erdészetnél dolgozott. – Az most otthon a téesz-elnök. Jóban vagyunk. Van egy kis szőlőm Diáson, kis présházam… Ha valami problémám van, elég, ha szólok Varju Jóskának… Tudod, engem odahaza nem nagyon szeretnek a népek. Irigy a magyar. Nem bírják elviselni, hogy én vittem valamire, ők meg otthon maradtak kapálni, permetezni. Az anyámnak emeltem egy szép házat, abban lakik. Az öcsém is otthon él még, de már annyi pénzt rakott félre, hogy bármikor megnősülhet. Gépszerelő. Szeretne maszek lenni, de alig hiszem, hogy engem utánozni lehet… Nézd meg ezt a házat… – Szép ház… Nem is ház, hanem villa… – Hatszázezerért építtettem, s ezt a kertet egy egyetemi tanár tervezte külön nekem… Na gyere be, nézzünk körül… Deák István felállt, s követte a műszerészt. – Négy szoba, alul garázs és mosókonyha – mondta Kollár, s maga elé engedte Deák Istvánt. Modern bútorokkal zsúfolt szobákon keltek át. Kollár mindenütt meggyújtotta a csillárokat, s a harmadik szobában bekapcsolta a színes televíziót is. Várakozva nézett Deákra, aztán megszólalt: – Nekünk volt először Keszthelyen. – Szép – mondta Deák. Megnézték a modern konyhát, a társalgót, s végül a kamrát is. A társalgóban az alacsony szőke asszony is csatlakozott a menethez, de aztán a konyhában elszakadt tőlük. Kávét készített be, s a kamrából néhány üveget átrakott a nagyobbik hűtőgépbe. A teraszon Kollár hátradőlt a fonott karosszékben, és megszólalt: – Irigyelnek, mert nekem minden sikerült. – A házad szép… Jó szakember lehetsz… Ha belegondolok, hogy én mint tanár… – Ne is mondd… A feleségem zongoratanár… Deák István a kerten s a vasúti sínpáron túl, az egyik nádöbölben megpillantott egy horgászcsónakot. A fehér csónakban egy szürke öregember mozgatta az evezőket. Megkerülte a nádkaréjt, aztán a nyílt víz és a nádas között lehorgonyozta a csónakját. – Mekkora ez a telek? – szólalt meg Deák István. – Telek…? Milyen telek? – Márián a telek, amit meghirdettél. – Ja… A máriai telek… Felparcelláztuk… Ha érdekel, ugorjunk át, és megnézed… De várjuk meg a feketét… A feleségem tejszínhabbal készíti. Deák István a Balatonra pillantott. Látta, hogy a horgász már előkészítette szerszámait, s a vizet kémleli. Az égen megjelent néhány kékesszürke felhő. – A végén még nekiered… – Ma nem lesz eső… Nem hinném – mondta Kollár. A zongoratanárnő lila műanyag tálcán feltálalta a tejszínhabos feketét. Deák gyanakodva belenyalt, aztán jóízűen megitta. – Mekkora telket akarsz venni? – kérdezte a műszerész. – Hát… Egy olyan kisebb darabot… Amit ugye… Kollár felállt, és bekiáltott a lakásba: – Vica… Átugrunk Máriára… Sietek… Leereszkedtek a lépcsőn. Kollár kinyitotta a garázst, aztán kitolatott az udvarra egy vajszínű Renault 16-ossal. Az utcán Deák István is beszállt az autóba. Kollár gondosan bezárta a kaput, aztán elindultak. Amikor a Zala-hídon átgördült a kocsi, Deák István behunyta a szemét, s hirtelen eszébe jutott a régi falu. Az utcák, a nádfedeles házak, az arcok. Egy pillanatig maga előtt látta Kollár elözvegyült anyját, ahogy házról házra jár a passzírozott hecsedlilekvárral. Aztán furcsa módon a falusi tánciskola utolsó napjai jutottak eszébe, az össztáncok, majd a koszorúcska. A tánciskolát a Rigó-féle kocsmában tartották. A padló hepehupás volt, s vastagon olajos. Az olaj bűze elvegyült az emberi izzadság szagával. Jól emlékezett a koszorúcskára. A falu egyik legszebb lánya, Bődör Marica suttogva megállt mellette: – Ne haragudj… Szólt a tanácselnök… És igaza van… Ez egy falu… A falu szempontjait kell szem előtt tartani. Kollár Jenő lesz a bálkirály… Egy hold földjük van, az anyja özvegy, hatan vannak testvérek… Megérted, ugye…? Kollár Jenővel jó barátságban élt. Megértette. Bődör Marica arcában volt valami különleges finomság. Szerette. Odajárt hozzájuk. Bődör Marica a fűszeres lánya volt, s az apját kuláklistára tették. A falusi koszorúcskákon az a bálkirály, aki a legtöbb cigarettát kapja a lányoktól. Deák összeszorította a szemét. Jól emlékezett az ötösével, tízesével összekötött cigarettacsomagokra. A kék, lila, piros szalagokra, cérnákra, melyek összetartották a jelképes dohánycsomókat. Az izzadt lányokra, kigyúlt, félszeg és összezavarodott arcukra… S az est nagy tablójára, amikor a cigarettákkal teleaggatott Kollár Jenő és Bődör Marica egymás mellett álltak a zenekari dobogón, mint bálkirály és bálkirálynő. A vonyarci zenekar tusst húzott. Kollár Jenő vörös fülekkel állt a szőke lány mellett. A padlóból avétt olajszag párállott elő. Igen, akkor véget ért a gyermekkor. Az apjára gondolt először, aki pályamester volt a vasútnál… Nem értette, hogy miért rosszabb, mint sok más apa. Aztán, amikor a gyors csárdást kezdték húzni, odalépett az egyik lányhoz, és elindult vele. Körbe-körbe. Egyre gyorsabban… Érezte, hogyan veszti el Bődör Maricát… Érezte a kocsma másik felében az arcát, a mozdulatait, a szőkeségét… S érezte a vad, csillapíthatatlan dohányszagot. Tüsszentett. A fiúk büszkén füstöltek a lányoktól kapott cigarettákkal. A szag, a lányok izzadt szaga, az olaj, a kocsma s az italok szaga beleégett a bőrébe, arcába. Megcsókolt egy lányt… Aztán egy másikat… S a dohány átható illata ott vastagodott a teremben. Nem szűnt, nem enyhült. Végül részegen, zavarodottan kiment a vízpartra. Jég borította a Balatont. A nádasokon s a part menti rianásokon túl vadkacsák ültek a jégen. Sírtak, kiáltoztak. Deák emlékezett ezekre a vad kiáltásokra, s a hidegre is. Mínusz tizenöt-húsz fok lehetett. A tó felett megfagyott a lehelet, a hang s a fény is. Dermedt lámpafény csordogált a jégen. Sírva fakadt. Hirtelen megértette, hogy nagyon szereti Bődör Maricát. De nem akarta szeretni. Vicsorgatott. A szél a torkába szaladt. Fázott. Fekete volt az éjszaka. Kék volt. Bársonykék. A messzeségben rianások pengtek, dörögtek. Kinyitotta a szemét, és megszólalt: – Mi lett aztán Bődör Maricával? – Meghalt. – Meghalt? – Meg… Férjhez ment egy mérnökhöz, de aztán meghalt. Tüdős volt. – Tüdős? Hogyhogy tüdős? – Tüdőbajos… Deák elhallgatott. A szélvédőn át az út mellett sorjázó eperfákra bámult, aztán balra, lent a nádasra, mely a Zala torkolatáig sötétzöld erdővé sűrűsödött. Ahogy a kocsi futott, egyre inkább láthatóvá váltak az északi parton a vulkánkúpok: Szigliget, Badacsony s a háttérben a Szentgyörgy-hegy. Kollár hanyagul elengedte a kormányt, és rágyújtott egy cigarettára. Szívott belőle néhányat, aztán összerezzent: – Parancsolj, gyújts rá… – Köszönöm, nem dohányzom. – A lakásban én sem füstölök, Vica nem szereti. De a műhelyben s a kocsiban rágyújtok néha. A Kent finom illata kéken lebegett a szélvédő mögött. Deák István nézte a füstöt, s közben a húsz esztendővel korábbi szagokat igyekezett felidézni. A nyers kocsmaszagot, a fröccsök, kevertek kibüfögött páráit, a rossz cigaretták szagát, a piros Munkás és az Ötéves terv füstjét, az illatokat, melyek beleültek a padlóba, a falakba, az idegeikbe s a bálozók ruháiba is. A lányok s a legények izzadt szaga éjfélre mindig elvegyült a cigaretták és italok illatával. A szagemlékek lassan áttörtek a Kent finom illatán, és vastagon megülték a Renault belsejét. Deák István elmosolyodott. Kollár ránézett, aztán a vállával egy kicsit meglökte: – Na, mit szólsz ehhez a kocsihoz? – Jó kocsi, úgy megy, mint az álom… – Nem akarok, pajtás, dicsekedni, de nekem minden sikerült. Először csak motorom volt, amikor azt eladtam, vettem egy kiselejtezett vállalati Moszkvicsot, aztán vettem egy új Skoda Octaviát, majd egy Opelt, s most fél esztendeje ezt a Renault-t. Ez kocsi, ha beleülök, érzem, hogy vagyok valaki. – És azokra a régi szagokra emlékszel? – szólalt meg Deák István. – Milyen szagokra…? – Az emberszagra, a fröccsök és a cigaretták szagára, a kocsmaszagra. – A diási kocsmára… Ajaj… Szerettem azt a kocsmát. Tavaly lebontották. – Lebontották? Miért? – Újat építenek helyette. Egy modern kombinát lesz ott, eszpresszóval, Night Clubbal… Deák István a szürkülő vízre bámult, aztán a felborzolódott nádasra. Feltámadt a szél. A Badacsony szikláin már felhők ültek. Sokára szólalt meg: – Édesanyád hogy él? – Könnyen van. Minden hónapban kap tőlem egy ezrest, az öcsém is segíti. – És mit csinál? – Semmit. Üldögél a konyhában. Szeret üldögélni. Deák István jól emlékezett Kollár anyjára. Tevékeny asszony volt. Sovány, csontos, alacsony. Örökké az erdőt bújta. Bicskét szedett, vadkörtét, somot. Amikor megtöttyedtek, lekvárt passzírozott belőlük. Tavasszal és nyáron gyógynövényeket gyűjtött. A ruháit átitatta a zsálya, menta és az apróbojtorján illata. A keze törődött volt és sebhelyes. A bőrét újra és újra feltépte az erdei bozót és a tüske. Nem törődött vele. Járta az erdőt, hajladozott az udvaron. Kis udvaruk volt. Árnyéktalan. A napon, ponyván szétterítve gyökerek és erdei virágok száradtak. A csörgére száradt virágok és gyökerek kis muszlinzsákokba kerültek, s a tornác fedele alatt lógtak egy hosszú farúdon. Ha valakinek aztán a disznóvágások idején, a sok zsíros ételtől megfájdult az epéje, az bekopogott Kollárékhoz. Anna néni adott a bajra benedekfüvet, májfűlevelet, borbolyagyökeret. Elmagyarázta, hogyan kell készíteni a főzetet, hogyan és mikor kell meginni. Hány kortyot reggel, hány kortyot este. Az emberek hálásak voltak. Kollár a félig elszívott cigarettát kidobta az ablakon, aztán bekanyarodott egy keskeny fürdőtelepi útra. – Mindjárt ott vagyunk – mondta. Néhány kanyarodás után egy nedves földúton álltak meg. A vizet eltakarta az embermagasságú nádas. A vizenyős földben hatalmas berekfák álltak rendezetlen összevisszaságban. Kollár lehajolt, és egy cövekre mutatott: – Innen, addig a nagy fáig… Ez nyolcszáz négyszögöl… Két hónapja parcelláztattam fel. Itt középen egy út vezet. Az út mindkét oldalán van most két darab kétszáz négyszögöles telek. Az első kettő közvetlenül parti telek. A parti telkekre én akartam épülni, de most már nem épülök sehová… Ezt vettem először, előbb, mint a keszthelyi telket. Akkor még úgy volt, hogy majd szétíratjuk a gyerekekre. De nincs gyerekünk. Nekem elég a diási szőlő, fürdőzni úgysem szeretek. – Nem akartok gyereket? – Akarunk, de nem bír lenni. – Hát… Nagy gond a gyerek… Szóval attól a berekfától idáig…? – Idáig… Vagy a nádas mellett, akkor a telkedről egyenesen a vízbe léphetsz. A nádast persze ki kell irtani, fel is kell tölteni egy darabon… – És az ára? Mennyire tartod? – Négyszáz forint négyszögöle, de neked háromszázért adom… Tudod, hogy én még mennyiért vettem? Nem fogod kitalálni, ötven forintért négyszögöljét… Deák István fejben számolt: „Száz négyszögöl harmincezer, kétszáz négyszögöl hatvanezer…” Ennyi pénze nem volt… Tipródott a vizenyős földön, aztán Kollárhoz fordult: – Nekünk százötven négyszögöl is elég lenne… – Semmi akadálya, pajtás… A tied százötven lesz, a szomszédos telek meg kétszázötven. Deák István belábalt a fűbe, nézelődött, aztán megállt az egyik berekfa alatt. – Ez a fele kellene nekem – mondta. – A helyedben én a vízparti telket választanám. – A fák miatt gondolok erre … – Ezek a fák semmit sem érnek, úgyis kivágatod. – Nem, nem. Ez itt jó nagy árnyékot ad. S ide, erre a vastag ágra felköthetek egy hintát. – Hintát? – Ide gondolom, ez jó vastag ág, és nem is magas. Kollár vállat vont, hátrább lépett. Deák István megtapogatta a fát, aztán elindult a nádas felé. Hirtelen megeredt az eső. A szél üvöltve beletépett a berekfák hajába. A fák recsegtek, a nádas suhogva a vízre simult. Deák megfordult, s futni kezdett a kocsi felé. Aztán megtorpant és Kollára meredt. Kollár mozdulatlanul állt az esőben, s a felhőbe vesző hegyeket bámulta. Az eső ömlött. A ruhájuk pillanatok alatt átázott, s a testükre tapadt. – Mi történt? – kérdezte Deák. A szél felkapta a hangját, s elsodorta a víz fölé. – Semmi – mondta Kollár –, csak fölösleges nálunk minden. Nem bír gyerekünk lenni. Kétszer már úgy volt, hogy elválunk, de nem tudok elválni, mert szeretem a feleségemet. – Orvoshoz kellene… – Nem is biztatnak – mondta Kollár, és mozdulatlanul állt a zuhogó esőben. Szeme még mindig a nagy lombú berekfán pihent, ahová Deák a hintát akarta függeszteni. |