Akácerdő

A nehéz cigaretták, szivarok és pipák barnásszürke füstjében megváltozott az emberek arca. Némelyik megnyúlt és elkeskenyedett, mások viszont kerekebbek lettek, mint egyébként. A gyérülő fény és a levegő megváltozott összetétele torzította a formákat. Ahogy távolodtak Budapesttől, hangosabbak lettek az emberek, érzékeik tompábbá váltak. A füstbe pálinka, sör, borgőz és a különböző gondossággal ápolt testek szaga keveredett. A szagok sokfélesége, a maradék levegő és a dohányfüst egységes légnemű anyaggá ötvöződött, s ez a szaganyag puhán, bénítóan kitöltötte a szombati munkásvonat belsejét. A munkában elfáradt emberek verejtékező, lila fejjel imbolyogtak a szürkésbarna köd mélyén, s kártyalapokat, üveget vagy poharat tartottak a kezükben. Beszéltek egymáshoz, hadonásztak, röhögtek, panaszkodtak, néhányan halkan, bizonytalanul próbálgattak egy régi népdalt, aminek elfelejtették a szövegét és a dallamát. A kocsi végében kofákat és szállási lányokat szorongattak a legények.

Füzesabony után Ányos Mihály felállt, és résnyire nyitotta az ablakot. Alighogy beáramlott egy szippantásnyi levegő, néhányan felvágták a fejüket és odakiáltottak:

– Ne engedje ki a meleget! Hallja? Húzza föl!

– Szeretitek a szagotokat? – kérdezte Ányos Mihály.

Öten is felhördültek, s üveggel a kézben elindultak feléje a kártyások között.

Csertán József, aki vele szemben ült, s több mint tizenöt esztendeje együtt indultak el Pestre munkát keresni, felállt, és felhúzta az ablakot. A vagonon suttogó borzongás futott végig, s a lehúzott ablakról elterelte a figyelmet.

– Jön a Brazil… Jön a Brazil…

Alacsony, fehér szakállú öregember bukkant fel a padok között. A szeme fekete volt, a bőre kékesen barna. Nagy gyékényszatyorból húzogatta elő az üvegjeit, és sietve teleöntötte a kupákat, poharakat. Kasszírozott, s közben a szeme úgy repdesett, mint egy madár. Figyelte a kocsi bejáratát, az ablakokat, az embereket, az üvegjeit. Tartott a kalauztól és a vasúti rendőrségtől, de nem nagyon. Saját főzésű pálinkát mért a vonaton. Olcsóbban, mint az utasellátó, de nagy haszonnal.

Csertán József is odatartotta a mustárospoharát, amit utazásnál mindig magánál hordott, és beleméretett három féldecit. Fizetett, aztán odanyújtotta Ányosnak:

– Igyál, Mihály.

– Nem köll nekem pálinka.

– Igyál egy kicsit, Mihály, az egészségünkre.

Ányos átvette, lötyögtette egy kicsit, aztán kortyolt belőle. Csertán is ivott, majd a társához fordult:

– Eszed magadat valamiért?

– Tudod, mi jut nekem állandóan az eszembe?

Csertán még egyet kortyolt a pálinkából, és várakozott.

– Az agácos… Az öreg agácos, ami az anyám hozott földjén túl volt. Tavasszal, amikor a szántásban már elfáradtak a marhák, egyszer bementem az erdőbe. Fönt még nem volt levél, de a fák alján már zölden elősarjadzott a sok növény. Ibolya, a mélyebb fekvésekben kankalin, bokrok, fű… A nap besütött az erdőbe, és ettől olyan másmilyen lett az egész.

– Hát télen, amikor irtani jártunk – csillant meg Csertán szeme –, emlékszel még, hogyan csattogtattuk egész napon át a fejszét? Aztán azok a jó kis tüzek, amiket délben raktunk…

– Szép tüzek voltak. Olyan jó pirított szalonnát még soha nem ettem, mint kint az agácosban. Kukoricakása hagymás zsírral vagy pirított szalonnával a tetejin… És azok a borok a pintesben…

Csertán odakínálta a poharát:

– Igyál, Mihály.

Ányos Mihály belekortyolt a mustárospohárba, és elrévedezett.

– Egyszer, tavasszal azt mondja a bátyám, hogy menjünk el az ibrányi hegybe borért. A Pista akkor még odahaza volt, s csak rá egy évre ment el a bányához. Vasárnap mi ketten meg egy legény, akivel a mi Pistánk együtt volt katona, útnak eredtünk. A Pistánk katona pajtása ismert ott egy özvegyasszonyt, akinek jó bora szokott lenni. Fölmentünk a hegyre. Éppen kint volt az özvegyasszony. Végigkóstoltuk a borokat, aztán az egyik hordóból megtöltettük a demizsonokat. Mondtuk, hogy helyben is meginnánk valamennyit, ha lehet. Az özvegyasszonynak nem volt üvegje. A kicsi kármentőbe belemért négy litert, és adott hozzá egy piros pöttyös bögrét. A pincétül tízméternyire volt egy agácás partoldal. Odatelepedtünk a fűre. Közénk tettük a faedényt a pöttyös bögrével, aztán kibontottuk a tarisznyát. Száraz kolbászt vittünk magunkkal, szalonnát meg savanyúságot. Ettünk, szólogattunk egymáshoz, s ahogy megszomjaztunk, a kármentőből bögrével meregettük a bort. Ittunk. A nap belesütött a kármentőbe, keresztülvilágított a boron. Olyan aranyos színű bort én azóta sem láttam. A Pistánk meg egyszer csak odaszólt a pajtásának: „Na látod, érdemes megmaradni…” – Nem tudom, mire gondolt, vagy mi lehetett köztük korábban, talán a háború végén. Én csak bámultam bele a borba, s az aranyszínű lé alatt a fadongákat vizsgálgattam. Jól meg volt csinálva. Azon gondolkoztam, hogy ki csinálhatta?

– És ki csinálta? – kérdezte Csertán.

– Nem tudom. Soha nem jártam többet az ibrányi hegyben. Amikor megnősültem, s azt a vegyes lugast telepítettem a ház köré, eszembe jutott az a kármentő. El is akartam menni Ibrányba, hogy kérdezősködjek, de addigra a Pistánk meghalt a bányában, és nem tudtam odamenni.

Csertán József elkedvetlenedett. Gyorsan lehajtotta a maradék pálinkát, aztán a Brazil után pillantott, de az már az ajtónál állt, s nem lehetett a közelébe férkőzni.

A falu vasútállomásán, alighogy földet ért a lábuk, teleszívták a tüdejüket friss levegővel. Léptek néhányat, odapillantottak a bakterra, postásra. Megvárták, amíg kihúz a vonat, aztán átvágtak a vágányokon a falu felé.

– Öt éve nincs tél – mondta Csertán.

– Csak tapadós hideg.

– Nem értem, miért nincs hó. Gyerekkorunkban mindig volt hó. Később is.

Amikor a felvég és az alvég határán elváltak, Ányos Mihály elkomorodott. Lehajtott fejjel ballagott hazafelé. Nem törődött az acsarkodó kutyákkal, s a régi házakkal sem, melyeket szombat esténként, hazatérőben nézegetni szokott. Amikor benyitott a saját kapuján, majd verandáján, meghallotta a fia hangját:

– Meggyött az aptya!

Még le sem tette a kabátját, már nyílt a konyhaajtó, és nyakába ugrottak a gyerekei. Elsőnek a hétéves Misi, aztán a tizenhat éves, szőke hajú Rózsi. Rózsi után az anyja is előbújt a konyhából, s ugyanazt mondta, mint tizenöt éve minden szombaton:

– Isten hozott, Mihály.

Mire lepakolt, megtörölte a lábát, addigra már ott gőzölgött a vacsora az asztalon. Ányos Mihály éhesen érkezett haza. Asztalhoz ült, s a kanalát belemerítette a csülkös bablevesbe. Jóízűen evett. Ahogy fogyott a leves, a csülökről a hús és a bürke, egyre gyakrabban pillantott a családjára. Ott álltak mind a hárman a csikótűzhely és az asztal között. Öreg Rózsi, lányuk, a kis Rózsi és Misi. Nézték, hogyan eszik. Nézték, és vártak valamire.

Amikor Ányos Mihály végzett a csülökkel, öntött magának a fixlis borból, ami kis gondozással megtermett a lugason. Felemelte a poharát, és a feleségére nézett:

– Meggyógyult az ártány? – kérdezte, aztán lassan, gondosan a torkába öntötte a bort. A boron át, nyelés közben hallotta a felesége válaszát:

– Másnapra már evett…

– Rendes egy ártány – mondta, és újra teleöntötte a poharát a metszett üvegből.

A család ott állt körülötte mozdulatlanul. Nézték az arcát, külön a haját, szemét, az ingjét, amiben hétfőn elutazott, és most hazajött.

Ányos Mihály megfogta a poharát, de nem emelte fel. Lehajtotta a fejét és várt. Amikor megszólalt a felesége, a szemét is behunyta.

– Megnézted, Mihály?

Sokára válaszolt:

– Meg.

– Milyen?

– Ez sem különb, mint a korábbiak. Kicsi és drága.

– Veszünk fel kölcsönt, a gyár is ad neked valamit… Adnak valamit… Letörlesztjük aztán…

– Ad. A gyár ad valamit. De olyan keskeny az az udvar.

– Keskeny? Azt mondták, hogy kétszáz négyszögöl…

– Lehet, hogy kétszáz. De olyan keskeny, minden olyan keskeny ott. Itt ez az udvar lenyúlik a patakig, azt sem tudjuk, mekkora a kertünk. Ötszáz legalább, de az is lehet, hogy nyolcszáz vagy ezer négyszögöl.

– És a gyerekek?

– Mi bajuk van nekik?

– Gyálról mégis bejárhatnának az iskolába, moziba, lenne belőlük valami. És mi is. Gondolnánk egyet, és…

– És? Mi lenne akkor?

– Mi is kezdenénk valamibe, ami fordít a sorsunkon. És a gyerekek azt gondolják, hogy a városban majd…

– Mi lesz ott?

– Azt gondolják, hogy ott majd egyenesbe kerül minden…

– Mi…?

– Az életünk. Nem élet ez, Mihály. Neked sem élet. Hétfőn elmész, és szombaton hazajössz. Vasárnap alszol.

– Itt mindenki tudja, hogy ki az az Ányos Mihály. Az ott Ányos Mihály háza. Az ott Ányos Mihály felesége, amazok ott a gyerekei. Gyálon és beljebb a városban senki sem tudja majd, hogy mi kik vagyunk. Beleveszünk a sokaságba. Egymást sem ismerik. Hiába mondod majd, hogy nekünk itt rendes házunk volt, és régebben földjeink.

– Osztottak.

Ányos Mihály szájához emelte a poharat, és kiitta.

– Saját is volt nekünk. Az anyám földje az öreg agácás alatt, és az apámé, a belsőség.

– Vegyük meg a gyáli házat, Mihály. Egybe kell lennünk. Neked sem élet ez. Szállásokon laksz, idegenekkel, itt meg mi nélküled.

– Keskeny az a telek, a ház is keskeny – mondta Ányos Mihály, és teleöntötte a poharát. Futólag a gyerekeire pillantott, és ivott egyet.

– Majd építünk melléje még egy szobát.

– Mondom, hogy keskeny.

– Akkor mögéje.

Ányos Mihály újra kiitta a poharát. Sokáig nézte a fixlis bort a metszett üvegben, aztán megszólalt:

– A színben ott van a szekér. Mi lesz vele? És ott van a járom, a kamrában a vonyószék, a bakszekér… A ház végében ott van még az apám boronája. Mi lesz a boronával?

– Itt hagyjuk.

– Csak úgy itt hagyjuk?

– Itt hagyjuk. Aki megveszi a házat, majdcsak csinál vele valamit.

Ányos Mihály a feleségére nézett, aztán a gyerekeire, Rózsira és Misire. Némán álltak a csikótűzhely és az asztal között. Úgy érezte, fogalmuk sincs, milyen szép a patak alja, s azon túl a kukoricások. Lehet, hogy azt sem tudják, hogy az akácerdőben bolyongva mások lesznek a dolgok, megérez valamit az ember a világból. Kiivott egy nagy pohár bort, és a kezére hajtotta a fejét.

A gyerekek öt-hat percig mozdulatlanul álltak, aztán Rózsi kérdően az anyjára nézett:

– Berúgott?

– Nem, csak elfáradt. Tizenöt éve a vonaton lakik – mondta az anyja, aztán leszedte az asztalt, és mosogatni kezdett.