A világ legboldogabb embere

Amióta Tomor Peti meghalt, csak átszaladt Füreden, pedig elég sok ismerőse akadt a városban és a klubok környékén is. Az utolsó két évben még a májusi vitorlabontó ünnepségeken sem vett részt, igaz, hogy nem is hívták. Korábban Tomor Petitől szokott meghívót kapni, s az ő hajóján vendégeskedett néhány órán át, hogy érezzen egy kis vízszagot. Amióta eladta az öreg, félig elrohadt 15-öst, előfordult, hogy Egbert Iván is meghívta egy délutánra, s még egy-két se öreg, se fiatal vitorlázó, akik már tudták, hogy a víztől, a régi versenyek lázas futamaitól soha nem lehet megszabadulni. A negyven és ötven közötti hajósok eléggé kedvelték Bernáth Gyulát, bár senki sem tartotta igazi versenyzőnek. Nem is volt az. Bernáth Gyula kötelességszerűen elindult a túrabajnokságokon, de nem törekedett a győzelemre, csak véletlenül ért el helyezéseket az öreg jolléval. A csillaghajók, dragonok, repülő hollandiak mellett a 15-ös és 25-ös jollék kezdtek anakronisztikusan hatni. Pedig Kenese-Keszthely távon az időcsúcsot még mindig Uhl Gyula tartotta egy 25 négyzetméteres túrajolléval. Bernáth Gyula legszívesebben a nádasok mentén csavargott hajójával, s esténként tüzet rakott a parton. A nagyobb kikötőket legtöbbször elkerülte. Észrevétlenül kopott ki a hajózásból. Először csak egy emlékversenyt hagyott ki, aztán a túrabajnokságot s végül a Kék Szalagot is. Senki sem csodálkozott, amikor eladta a hajóját. A vízhez azért ragaszkodott, benézett a klubokba, s ha meghívták, örömmel elment a fél- vagy a néhány napos túrákra.

A szélvédőn megjelent néhány esőcsepp. Beindította az ablaktörlőt, de a gumilapátok két mozdulat után megnyikordultak. Cseperészett is, nem is. Napfényes, felhőtlen égre számított, orgonaillatú májusi levegőre, de már érezte, hogy a feleségének volt igaza. Jobb lett volna Pesten maradni, s a kislányt elvinni a múzeumba, hogy az összes magyar gyermek közül utolsóként végre ő is láthassa a koronát, a jogart és az országalmát. A nemzeti ereklyék borongós, esős időben is kisugároznak egy kevés fényt. De Bernáth Gyula szabad levegőre, s a fél országot beragyogó napfényre vágyott. Amikor a borítékból asztalára csúszott a meghívó, a vitorlák csattogását is hallani vélte, s már kezében érezte a dagadó vitorlák súlyától megfeszülő köteleket. Pedig csak vendégnek hívták.

Kikapcsolta az ablaktörlőt, s arra gondolt, hogy okosabb lenne visszafordulni. Délre, fél egyre biztosan hazaérkezne, és együtt ebédezhetne a családdal. De nem fordult meg. Nyomta a gázpedált, s a kocsi engedelmesen beszaladt Almádiba, aztán Káptalanfüreden ismét fel a dombra, s a kanyar után már látszott Csopak és Füred. Amikor egyenesebb útszakaszra ért, kihalászta a zsebéből a meghívót, és a műszerfal tetejére tette. Valaki kézzel ráírta, hogy: „…érvényes a kordonnal lezárt területre és a protokoll hajóra is.” Olvashatatlan aláírás adott súlyt az érvényességnek. Fél szemmel az utat figyelte, de közben az aláírást is szerette volna megfejteni. Nem jutott sokra, több név is felsejlett a vonalak kacskaringóiban, de egy új ember írása is lehetett, akit személyesen még nem ismert. Kicsit furcsállotta a meghívót. A korábbi években Tomor Peti szokta meghívni, de amióta meghalt, senki sem hívta. A lelke mélyén örült a meghívónak, mert érezte, hogy minden különösebb érdek vagy ok nélkül küldték. Az intézet szürke emberei közé tartozott, nem viselt semmiféle politikai rangot, még csak országgyűlési képviselő sem volt. Aki elküldte a meghívót, valószínűleg emlékezett még az öreg jolléra, amivel mindig a mezőny közepe táján hajózott, s csak néhányszor, szerencsés széljárások idején ért el helyezést.

Füreden már zsúfolt volt a parkoló, s csak nagy üggyel-bajjal sikerült egy távozó BMW helyére begurulnia. Az órájára nézett és látta, hogy elkésett. Ha pontosak voltak, jó tíz perce elkezdődött már az ünnepség. Sietve bezárta a kocsit, és a kikötő felé indult. Nehezen jutott előre, mert a bazársort, a borméréseket és a halsütők környékét már elárasztották az emberek. Osztrák és német turistacsoportok hullámzottak a Tagore sétány felé. A tömeg kibuggyant az úttestre, s az autók elől eltorlaszolták az utat. Fékcsikorgás, dudálás jelezte, hogy valóban megkezdődött a szezon.

A kikötő előtt tekintélyes tömeg zsúfolódott össze. Emberek sokasága nyüzsgött a Tagore sétányon. Valahol bizonyára volt egy kordonnal bekerített terület is, ahová a meghívójával beléphetett volna, de az emberek eltakarták ezt a szigetet. Mindössze néhány rendőr tányérsapkája világított ki a tömeg sűrűjéből, nyilván azon a tájon lehetett a kordon. Valaki beszédet mondott. Bernáth Gyula a tömeg szélén sodródva igyekezett feljutni a kikötőre. Amikor a hídhoz érkezett, meglepetten látta, hogy a régi hidat elbontották, s az új még csak félig készült el. A kikötőre csak körben, egy ideiglenes fahídon lehet eljutni, de azt már elborította a kíváncsi tömeg. Szeretett volna a hajók közelébe jutni, s látni az arcokat, amikor megszólal a Himnusz. Az öt méter széles víz felett átívelt még két ottfelejtett palló. Nyilván az építők használták. A pallón reménytelennek látszott az átkelés. De aztán felbukkant egy kapatos matróz, és átment rajt. Bernáth Gyula követte.

Árbocerdő vette körbe a kikötőt. A füredieken kívül ott sorakoztak a siófoki, földvári, keszthelyi egyesületek hajói s a pénzintézetek Tihanyból és Szemesről érkezett vitorlásai is. Kicsit beljebb az öbölben horgonyoztak az orvosok, mérnökök s a minden fillérjüket hajóra költő megszállottak hajói is. Köztük osztrákok, németek, akik éppen csak átszaladtak a hétvégi versenyre. A két halász szobra mögött a vízen, az optimist jollékkal kilenc-tíz éves gyerekek horgonyoztak. Tőlük jobbra kalózok. Némelyik hajón csak lányok, sárga anorákban. Többnyire a part felé figyeltek, és várták, hogy megszólaljon a magyar Himnusz. A nagyvitorla halszemét a kötéllel már mind beigazították az árbocnutba, csak meg kellett fogni a felhúzó kötelet. Némelyik gimnazista lány azonban a szomszédos hajókat figyelte, melyeken fiúk várakoztak. Az egyik lánynak a vastag, szőke haja szétesett és lomposan leomlott a sárga anorákra. Észre sem vette. Egy hatméternyire horgonyzó hajóra meredt, és a kormányos fiúval váltott szerelmi jeleket. Arcmimikával, szemmel, visszafogott, apró mozdulatokkal dolgoztak. Éppen kitörőben volt a szerelmi vihar. Bernáth Gyula megvizsgálta a fiút, aztán a lányra pillantott, s úgy nagyjából már el tudta képzelni azt a Csopak alatti nádast, ahová a legközelebbi edzés végén, véletlenül belerohannak a hajóikkal. De egyszer csak úgy látszott, hogy nem várhat már hetekig a dolog, napokat sem. Hatméteres távolságból nekiláttak, hogy elnyeljék egymást, és vitorlák nélkül felemelkedjenek a borongós balatonfüredi égbolt alá.

És ekkor nagyon ünnepélyesen, visszatartottan, megszólalt a Himnusz. A lány és a fiú hajóikban egyszerre kapták el a felhúzókötelet, s az Erkel-zene hangjaira egyszerre kezdtek emelkedni vitorláik. Lassacskán szárnya nőtt minden hajónak. A kormányosok vigyázzban álltak, szemüket a vitorlákra függesztették. Közben egy motoros eltávolodott a parttól, s a borostyánból és olajfűzből font koszorút, melyet a Tihanyban szedett vadszőlő indái tartottak össze, a vízre ejtették. A Balaton megkoszorúzása pontosan akkor ért véget, amikor a Himnusz utolsó sora is elhangzott: „Megbűnhődte már e nép a múltat, s jövendőt.” Ekkor a vitorlák is felszaladtak az árboccsúcsig.

A kikötőfejnél már gyülekeztek az első hajók a „Kiss Árpád”-emlékversenyhez. A kibomlott hajú szőke lány is kilépett a hátsó fedélzetre, s cibálni kezdte a horgonyt felfelé. Közben még egy utolsó szerelmes pillantást vetett a szomszéd hajóban készülődő fiúra. A horgony sajnálatos módon pontosan ebben a pillanatban szakadt ki az iszapból, s a gimnazista lány egyensúlyát vesztve seggre ült. A kormányos fiúban, a szerelemre készülődő férfi felett, még utolszor győzött az önfeledt kamasz, és harsány röhögésben tört ki. A térdét csapkodta, és a lányra mutogatott. A lány megsértődött. Hirtelen lefoszlott róla a fiatalos báj, és átkiáltott a kormányosnak egy szelídebb ocsmányságot. A fiú még jobban röhögött. Így aztán létrejött az első gyűlölködő összeveszés, ami után, június elején, az egyik fárasztóbb edzés végén édes lesz a kibékülés. Bernáth Gyula újra maga előtt látta a csopaki nádasokat, a Kerekedi öblöt, s mivel behunyt szemmel is mindent látott, hátat fordított a hajóknak, és befelé sétált a mólón. Sajgott benne a lány. A haja, ahogy lebomlott, és nem neki. A tizenhét éves kormányosnak. A bőrén, aztán a torkán érezte, ahogy pillanatról pillanatra jobban kizáródik az életből. A szőke lányt nem irigyelte a kormányos fiútól. Ezen a borongós napon a legszebb szőke lánnyal sem kívánkozott bemászni a nyirkos nádasok közé. Ha fiatal, valószínűleg nem is ezt a szőkét választja a vitorlázó lányok közül, hanem egy másikat. Csak az sajgott a bőre alatt, hogy kizáródott ebből az életből. Ha akarná, sem tehetné meg. Elromlott valami, szétesett. Az élet nagy misztériuma nem a tudományos intézetekben történik, s többnyire nem is a lakótelepi betonházakban. Még soha nem érezte ennyire, hogy kívül van valamin. S ez a valami talán az élet. S ezen még az sem változtatna, ha a lebomlott hajú, szőke lány erre a délutánra vagy estére éppen őt nézné szerelmesen, s vele hajózna be a csopaki nádasok közé. Másnapra érvényét vesztené az egész. Kiderülne, hogy nem tudnak egyforma önfeledtséggel nevetni. S ez a vég. A nevetést a legbutább lány is megérti. Azonnal érzékelné, hogy ő belül van, a férfi kívül. Visszafelé nem vezetnek utak.

Lassan lépkedett befelé a kikötőn. A nagy hajók túraversenyének a mezőnye is készülődött már. Dragonok, Európa 30-asok s a 8R versenyhajók is sorra elszakadtak a parttól. A fiatalabbak már közelítgették a starthelyet, ahol a Házmester hajó állt, de sokan még a kikötő mellett töszősködtek. Makacs öregek álltak a fedélzeten, szakaszos mozdulatokkal rángatták fel a rongyot, aztán a hajó orrát eloldották a bikától, s a vitorlák szélerejével igyekeztek feltépni a horgonyt. Napcserzett, derék öregek rángatták a harminckilós macskákat. A hajó elindult, a horgony még tartott, aztán lassan szántani kezdett, felkavarták az öböl vizét. Lassacskán mégiscsak beszedték a horgonyt, és megközelítették a starthelyet. Bernáth Gyula nézte a hatvan-hetven éves öregasszonyokat, akik még javában mandschaftoltak a hetvenöt éves férjük mellett. Elszégyellte magát. „Negyvenöt éves koromban feladom? Nem szabad feladni. Tovább kell csinálni az életet, mintha minden rendben lenne, mintha a Himnusz… Igen, a Himnusz… Mintha… És mindenben mintha most jönne még az élet… Lehet, hogy most jön az élet?…” – Elhatározta, hogy megkeresi a protokollhajót, és fiatalosan felszáll. Mint egy győztes. Ha ott lesz a miniszter (miért lenne ott? az ünnepség alatt és után egyetlen ismerőssel sem találkozott), elmondja neki, hogy tavaly Helsinkiben nagyon elismerően nyilatkozott róla annak az építővállalatnak a vezérigazgatója, amit még Nurmi alapított. Nyugodtan megmondhatja neki, mert tényleg így volt. De rühellette a nyüzsgést. Még a holtbiztosan jó üzeneteket sem tudta úgy átadni, hogy neki valamilyen baja ne származott volna belőle. A protokollhajóban azért hitt. Szépen felszáll, a hajó kiúszik, megtekintik a versenyeket, néhány szolid koccintás. Sejtelme sem volt róla, hogy ki tartozhat a protokollba. Néhány emberre azért biztosan számított. A balatoni főnökökre, akiket ismert, a képviselőasszonyra, akit tehetségesnek tartott, a férjére, akit szeretett. A három híres íróra, a híres szobrászra. S a szép, fiatal asszonyokra, akik nélkül protokollhajó még nem futott ki a világ egyetlen kikötőjéből sem.

Mire a kikötő végére ért, elég pontosan kidolgozta magában azt az arckifejezést, mozdulatot és a szavak egymásba kapcsolódó rendszerét, amivel a protokollhajóra léphet. Az öreg trottyosok hajója még mindig a kikötő és a SZOT-hajók között lavírozott, s néha pillanatokig úgy látszott, hogy nekimegy valamelyiknek. A hajó orrára pillantott, aztán az öregemberre, aki erős kormánymozdulatokkal igyekezett szél alá fordítani a vitorláit. S ekkor a hajókat bámuló embertömegben megpillantotta Esztert. Magasba lendítette a kezét, és intett neki. De Eszter oldalra fordult, s a tömegben a part felé lépdelt. Bernáth Gyula gyors léptekkel az asszony után indult, és karon ragadta:

– Eszter, meg sem ismer?

Amikor közelről a nő arcába nézett, hirtelen úgy érezte, hogy a nő hasonlít Eszterre, de nem az. Összetört arc meredt rá, fénytelen szemek. Az éjfekete haj ősz szálakkal vegyült.

– De igen. Csak gondoltam, jobb, ha elkerüljük egymást – mondta, és kesernyésen mosolygott.

– Bernáth Gyula vagyok, Tomor Peti dragonján ismerkedtünk meg négy éve. Kétszer is hajóztunk együtt… Várjunk csak… Utoljára 1977-ben. Már véget ért a nyár. Szeptember közepe lehetett, de felhőtlen, mélykék ég feszült a víz fölé.

– Emlékszem, Gyula, mindenre.

– Először csak arról volt szó, hogy fordulunk egyet, s Tihanyban megiszunk egy pohár sört… De aztán javult a szél, és átszaladtunk Boglárra. Tomor Peti meg arról beszélt, hogy mindent elért, amit az életben akart. A gyermekei már végeztek, a kisebbik lánya is ledoktorált… Ő pedig végre önálló kutatási területet kapott. Ha elfárad az egyetemen, csak átszalad Füredre, és a Hableánnyal kimegy a vízre.

– És mondott akkor még valamit.

– Hazafelé?

– Nem, félvízen, amikor Boglárra tartottunk.

– Várjon csak… Még mondott valamit, amin aztán én eltűnődtem. De már kiment a fejemből.

– Megsimogatta az arcomat, aztán magára nézett, és azt mondta: „Gyula, te nem is tudod még, hogy én vagyok a világ legboldogabb embere.”

– Igen, azt mondta, hogy ő a világ legboldogabb embere. Tudja, akkor egy pillanatig azt gondoltam, hogy önök között valamilyen érzelmi regény is szövődik, de aztán kiderült, hogy nem.

– Mi derült ki?

– Ne haragudjon, Eszter, de a klubban aztán összefutottam Egbert Ivánnal… Meséltem neki, hogy Petivel és a szép gyógyszerésznővel átugrottunk Boglárra. Tudja, hogy a háta mögött magát akkor csak „A szép gyógyszerésznő”-nek hívtuk?

– Már nem így neveznek.

– Nem…?

– Nem.

– Akkor kérdeztem Egbert Ivántól, hogy Tomor Peti és maga…? De legyintett. Gondolatban még bocsánatot is kértem magától. De ez a furcsa mondat, hogy „én vagyok a világ legboldogabb embere” újra eszembe jutott, amikor Peti meghalt. Kint voltam Párizsban, s csak decemberben jöttem haza. Az Iván húgától hallottam a Madách folyosóján. Nem azt mondta, hogy Tomor Peti meghalt, hanem azt, hogy öngyilkos lett. Akkor jutott eszembe az a furcsa mondat.

Eszter arcán végiggördült néhány könnycsepp.

– Bocsásson meg, nem kellett volna szóba hoznom.

– Mi szerettük egymást Petivel – mondta Eszter, s egy papírzsebkendővel felitatta a könnyeit.

Hosszú csend következett. Bernáth Gyula aztán bólintott:

– Értem.

– Dehogy érti. Ha ott lett volna a temetésen, akkor értené. Mi volt itt? Ha csak eszembe jut, beleborzong a hátam. Csaknem megköveztek. Mintha én lettem volna az oka az egésznek. Pedig az én bűnöm csak annyi volt, hogy Peti szeretett. Én is szerettem.

A protokollhajóról leadták az első hangjelet.

– Jöjjön, van egy kétszemélyes meghívóm a hajóra.

– Egész nap vártam. Vasárnap volt. Úgy volt, hogy Keresztes főorvosékkal átrándulunk Tihanyba. Másnap hajnalban becsöngetett egy rendőr: „A Tomor elvtárs felakasztotta magát…” – Csak ennyit mondott, és megfordult. Utánarohantam, és kérdezgettem, hogy ki küldte, de nem válaszolt. A mai napig sem tudom, hogy miért az a rendőr hozta a végzetes hírt.

– Jöjjön, megnézzük a versenyt.

– Csak kellemetlen lenne. Nem örülnek nekem sehol.

– Rengetegen lesznek a hajón, eltűnünk a sok ember között.

Amikor a protokollhajón másodszor is megszólalt a kürt, Bernáth Gyula Eszterbe karolt, s lassan elindult a hajó felé. „Visszavezetem az életbe” – gondolta Bernáth, aztán megszólalt:

– Mi lett a sorsa Peti hajójának?

– Eladták. Azóta minden versenyt elveszít, mintha átok ülne rajta.

– Ki vette meg?

– Két mérnök. Nem ismerem őket. Tudja, csak a dragon miatt jöttem ki. Az a hajó egy darabka Peti életéből. Új nevet adtak neki, de nekem még mindig a Hableány. A versenyzők is így hívják, és mindenki, pedig nagy betűkkel rávésték az új nevet.

Átmentek a hajóhídon, aztán a fedélzet korlátjára könyökölve a starthely körül keringő hajókat nézték. A Hableány lassan előcsúszott a Házmester takarásából.

Egy kéz nehezedett Bernáth vállára. Megfordult. Egbert Iván állt mellette.

– Öregfiú, idehozott a szíved?

– Szevasz, Iván. Kösz a meghívót.

– Nem én küldtem.

– Ki küldte?

– Nem mindegy?

– Mindegy, de azt sem tudom, kinek köszönjem meg. Képzeld, a mólón összetalálkoztam Eszterrel – oldalra pillantott, de Eszter már nem volt mellette.

– Hát ez hová lett?

Egbert szótlanul a hajóhíd felé intett. Eszter éppen partra lépett. Egy magas, elegáns férfi fogta a vállát, mintha csak a lányát kísérné valahová szeretettel. A parton kezet csókolt Eszternek, aztán megfordult, és visszatért a hajóra. A hidat kiemelték a matrózok, s a hajó elindult. A harmadik kürtjelet csak akkor adták le, amikor elszakadtak a parttól. Eszter lehajtott fejjel ment a kikötőn a part felé.

– Ki az a magas férfi? – kérdezte Bernáth Gyula.

– Nem tudom. Mindegy.

– Nem értem ezt az Esztert.

– Halkabban, kérlek…

– Hogy mondod?

– Na, gyere – Egbert belekarolt Bernáth Gyulába, és a hajó orrába vonszolta, ahol senki sem tartózkodott.

– Mi ez az egész, öregem?

– Te úgy látszik még mindig nem tudod, hogyan halt meg Tomor Peti.

– Eszter mondta, hogy szerették egymást.

– Nem ez volt a baj.

– Más is történt?

– Sajnos. Tomor Peti feleségül akarta venni Esztert. És ezt ugye nem lehet. Peti pártbizottsági tag volt.

– Nem értem.

– Peti bejelentette otthon a feleségének, hogy elválik. A lakást, a füredi villát, a kocsit, mindent otthagy nekik, és új életet kezd Eszterrel, feleségül veszi.

– Ötvenéves volt.

– Ötvennégy, de ez lényegtelen. A felesége bement a pártbizottságra és feljelentette. Persze, ahogy lenni szokott, alaposan kipakolt. Régi ügyeket még ötvenhatból.

– Peti semmit sem csinált ötvenhatban.

– Persze hogy nem, de az egyetemen dolgozott, s a gyerekek, ugye, az tanszékén is csaptak egy kis ramazurit. A felesége elment néhány magas rangú elvtárs nejéhez is támogatásért. A káderfeleségek összefogtak ellene. Nem is ellene, inkább Eszter ellen. Petit mindenki szerette.

– Ennyi az egész?

– Behívatták és elmagyarázták neki, hogy nem veheti feleségül Esztert. Országos botrány lenne. Hetekig ment a hirig. Nekem is mondta, hogy nem bír Eszter nélkül élni, de én sem hittem, hogy ennyire komoly a dolog. Felakasztotta magát.

– Így aztán elkerülték a botrányt.

– Iszonyatos temetés volt, örülj neki, hogy Párizsban voltál. Én is belebetegedtem.

– És Eszter?

– Ajánlottak neki vezető állást Pesten, Debrecenben, tavaly még nyugati ösztöndíjat is, de nem megy el. Láttad, milyen az arca?

– Roncs.

– Készen van. Nem tudom, mi tartja életben.

– Ezen a hajón akkor aligha örültek a megjelenésének.

– Hajaj… Láttad volna az arcokat, amikor bemásztál vele. Azt hitték, megőrültél.

– Kösz, Iván. Hogyan tudnék kijutni a partra?

– Nem várod meg a startot?

– Szeretném megkeresni Esztert.

– Ahogy gondolod, a szövetség motorosa hoz még majd néhány vendéget, azzal visszamehetsz.

Bernáth Gyula éppen partra lépett, amikor bent, a versenybíróság hajóján eldördült a startpisztoly. A kikötőn kíváncsiskodó nép hirtelen a korláthoz tódult, s a sokaságból izgatott morajlás szállt a víz fölé. Keservesen küzdötte magát előre az izzadó, besörözött tömegben. Amikor kijutott az embergyűrűből, azonnal Esztert kereste. A mólón sétáló sokaság tele volt nőkkel. Szőke lányok, fekete asszonyok lépdeltek, hullámzottak végig a betonon. Száz és száz ígéret, beteljesülés, boldogság, ruhákból kibuggyanó életöröm. De Eszter nem volt köztük.

Végigkutatta a Tagore sétányt, aztán a közeli vendéglők és cukrászdák teraszát. Eszter eltűnt.

Leült egy padra, és a vizet bámulta, melyen a hajók százai úsztak. A kisebbek fehér szárnyakkal emelkedtek a látóhatár fölé. Már nem is tudta, hogy miért kereste Esztert. Mit akart neki mondani? Nézte a vizet, s a látóterébe belépő boldog házaspárokat, a nyaralók első turnusával érkezett sóvárgó szemű nőket. Órákig ült mozdulatlanul, s egyre jobban megerősödött benne az érzés, hogy kívül rekedt az életen.