Az üvegfalon túl

Bernáth Gyulának sikerült az Intézetben tíz nap fizetés nélküli szabadságot kapni, hogy befejezhesse egy modern amerikai regény fordítását, melyet több mint három esztendeje elvállalt. A szabadság első napján semmit sem végzett. Későn kelt, elolvasta az újságokat, aztán az ablakhoz állt, és merengve nézte az utcát. Fénnyel átszőtt, párás, fátyolos ősz volt. A lányok lebegtek a járda felett. Az asszonyok olyanok voltak mellettük, mint a rakott gályák, némelyik már süllyedőfélben. Megérintette a szokásos őszi szomorúság. Elmúlnak a dolgok, az élet is. Legelőször a szerelem és a fiatalság. Ölelkezni persze örökké lehet egy nagyvárosban, de minek. Régi lányokra igyekezett gondolni, furcsa, vízparti hajnalokra. Arcokra alig emlékezett, csak hangulatokra. Végül legyintett, kiment a konyhába, és megivott egy fél pohár pálinkát. Ezzel véget is ért a nap, mert ötkor hazaérkezett a lánya az iskolából, aztán vacsorát kellett enni, majd nézni a televíziót. Másnap hajnalban kelt, hétkor már szótározott, s délelőtt tízre belevert a gépbe három oldalt. Tíz óra után néhány perccel csengettek. Az angol mondatszerkezetek ködén át is hallotta, hogy a felesége ajtót nyit, és feltűnően szívélyes valakihez. Aztán kinyílott a szobájának ajtaja is, és ott állt a küszöbön egy rokon asszony, a nyolcvankét éves Mariska néni. „Az isten sem akarja, hogy én ezt a regényfordítást befejezzem” – gondolta Bernáth Gyula, aztán elrendezte arcvonásait, és felkiáltott:

– Nahát ezt a meglepetést, drága Mariska néni!

Néhány sütemény, feketekávé és egy kupica snapsz elfogyasztása után, amikor Bernáth Gyula felesége kiment a konyhába, Mariska néni titokzatos arccal előrehajolt, és suttogva megszólalt:

– Mikor láttad apádat?

– Hát… Nem is tudom, fél éve. Tetszik tudni, külföldön voltam.

– Leveleztek?

– Természetesen, levelezünk.

– Mikor írt?

– Mikor? Mikor is? Nem is tudom.

– Aha, levelet sem mer írni!

– A szőlővel, ugye, sok a gondja, permetezések, aztán a szüret.

– Ezek szerint semmit sem tudtok?

– Nem értem, hogy mire gondol Mariska néni.

– Apád felcsinált egy húszéves lányt.

– Hát ez derék… Vagyis abszurdum. Hetvenéves elmúlt. Tetszik tudni, bent vagyok ebben a fordításban, és nehezen tudok figyelni másra.

– Annyi biztos, hogy egy fiatal lány a csecsemőjével beköltözött hozzá, és ott lakott hónapokig. Ezt az összes szomszéd igazolhatja. Taxival érkezett a lány, méghozzá messziről, mert apád százasokat adott a sofőrnek. Ezt is látták az emberek.

– Drága Mariska néni, nem kell mindjárt rosszra gondolni. Lehet, hogy egyik tanítványa volt. Segített rajt átmenetileg. És ha mégsem, hát istenem. Szaporodik a nép.

– És ki neveli fel azt a gyereket, te? Ajánlom, hogy látogasd meg végre az apádat, és jól nézz körül a portáján.

Bernáth Gyula egyetlen szavát sem hitte el az öreg rokon asszonynak, de megörült, hogy valamilyen halaszthatatlannak látszó okból abbahagyhatja a fordítást. Másnap reggel kocsiba ült, és kényelmes tempóban hajtott a Balaton felé. Tizenegy óra elmúlt, mire Keszthelyre érkezett. Már kiszállt a kocsiból, és a ház felé lépkedett, amikor eszébe jutott, hogy erdész dédapja kilencvenkét éves korában betegséget kapott egy cigánylánytól. Megtorpant, tűnődött. Felpillantott az emeleti ablakokra, s elhatározta, hogy bármit tapasztal is, kedélyesen viselkedik, természetesen. Ha egy fiatalabb lány nyit ajtót, kezétcsókolomot köszön, ha gyerekre lel, megdicséri.

Percekig állt az első emeleti ajtó előtt, és legbarátságosabb mosolyát készenlétben tartva várakozott. Újra és újra megnyomta a csengőt, de hiába. Az ajtó nem nyílt ki, a lakásban csend volt. Tanácstalanul várakozott egy ideig, aztán megfordult, és leereszkedett a lépcsőn. Az utcán eszébe jutott, hogy október van, szüreti idő. „Biztosan a szőlőjében van – gondolta –, szüretel vagy készülődik a szüretre.” – Gyorsan kocsiba ült, és kihajtott Gyenesbe. Karbidágyúk durrogtak a hegyoldalban, a szőlőpásztorok kolomppal riogatták a seregélycsapatokat. Elég könnyen megtalálta az apja szőlőjét, pedig a környék megváltozott. Az utóbbi években házakat, nyaralókat építettek a szomszédos szőlők közé, átalakult a hegyoldal képe. Zárva találta a pincét. A szőlő még szedetlen volt, a föld gazos, de a régi kalapos, bohóckabátos madárijesztők a helyükön álltak. Bernáth Gyula csalódottan megfordult, és visszament Keszthelyre. Újra becsöngetett az apja ajtaján, de hiába. Lement az utcára, benézett a közeli üzletekbe, áruházakba, majd a vendéglőbe is. Az apját sehol sem találta. A vendéglőben csüggedten leült egy üres asztal mellé, s mivel dél már elmúlt, rendelt magának egy könnyű ebédet. Amíg a levesre várt, morgott magában: „Hova tud eltűnni egy nyugdíjas öregember? Otthon nincs, a szőlőjében nincs, a vendéglőben nincs. Az ember azt gondolja, hogy ismeri az apját, de alig tud róla valamit. Minden ember titok, saját magunkat sem ismerjük. Csak képzelődünk, s képzelgéseinket tudásnak, ismeretanyagnak nevezzük. Kár, hogy kocsival jöttem, most meg kellene innom fél liter gyenesi vagy györöki bort.”

Megebédezett, aztán az északi parton hazaindult. A termelőszövetkezetek már szüreteltek. Az út mellett vontatók, teherautók álltak. A kordonos szőlősorok között gyermeknép dolgozott Györöknél egy összeroncsolt lengyel Wartburg hevert az út szélén. Körülötte kisebb csődület támadt. Bernáth Gyula lassított az ácsorgó emberek miatt, aztán hajtott tovább. Már bánta, hogy elindult. A nyolcvankét éves rokon asszonyt szidta. Kiszámította, hogy két nap alatt egy ívet is lefordíthatott volna. Aztán eszébe jutott, hogy határidős munkán még soha nem dolgozott úgy, hogy valaki be ne toppant volna. Az utolsó négy napban szoktak megjelenni rokonok, jó barátok Hozták magukkal a lelküket. Átnyújtották, mint egy mézeskalács szívet, aztán levetették a kabátjukat. Látta magát, hogy ott áll a mézeskalács szívvel a kezében, torz mosollyal, reménykedve, hogy gyorsan elmennek, és akkor befejezheti a munkáját. „Majd megírod máskor – legyintettek ilyenkor a rokonok –, fő, hogy együtt vagyunk, igaz?” „Igaz” – hazudta, s közben arra gondolt, hogy száz év késés. Az egész nép, ahogy eszik, rokont látogat, ünnepekre vár, dolgozik, száz év késésben van.

Révfülöpnél eszébe jutott, hogy az apjának néhány éve még volt egy telke Szepezden. Cser- és tölgyfaerdő borította, ugyanúgy, mint a szomszédos telkeket. Valamikor nagy, közös házat akart a telekre építeni, melyben nyaranta gyülekezhetett volna a rokonság. De a rokonok egyik része meghalt közben, az élők viszont nem akartak gyülekezni. Egyik nyáron Bernáth Gyula is megnézte a telket, de hamar elment az építkezéstől a kedve. A telek közelében egy úttörőtábor működött, s a pedagógusok hangszórón át sorakoztatták, büntették, keltették és fektették a gyerekeket. Sok volt ez a jóból. Az apja így aztán fájó szívvel eladta a telket, és az árával benevezett a keszthelyi öröklakásba. Amikor Szepezd alá ért, feltámadt benne a kíváncsiság, mi lett vajon a telek sorsa? Építettek rá valamit? Kitette az indexet, és bekanyarodott a faluba.

Az erdő már tele volt új házakkal, három-négy foghíj ha akadt. Leállította a kocsit, és gyalog sétált tovább az úton. Az egyik telken építkeztek. Két kőmíves a lábazatot rakta, két ember a mesterek keze alá adogatta az anyagot, egy pedig a vörös homokkövet faragta. Bernáth Gyula megállt a telek előtt, és egy kökénybokor takarásából figyelte, hogyan dolgoznak a kőmívesek. Kicsit odább, a fák között, egy nagyobb bogrács alatt tűz ropogott. A tűz mellett hárman ültek, Németh úr, a telek új tulajdonosa, annak felesége és Bernáth Gyula apja. Egy demizson állt az öreg Bernáth keze ügyében, abból sűrűn töltögetve poharazgattak a tűz mellett.

Bernáth Gyula meglepődött, s éppen arra készült, hogy óvatos léptekkel eltűnik, amikor Németh úr felneszelt.

– Jó napot, tessék közelebb jönni!

– Jó napot – mondta Bernáth Gyula, és kilépett a bokor mögül.

Németh úr, akivel egyszer találkozott életében, mindjárt megismerte.

– A papát tetszik keresni? Itt van nálunk, meghívtuk halászlére.

Bernáth Gyula a tűzhöz lépett, kezet fogott a telek új tulajdonosaival, aztán megölelte az apját.

– Honnan tudtad meg, hogy itt vagyok? – kérdezte az apja.

– Sehonnan. A közelben jártam, s gondoltam, idepillantok, hogy felépült-e már Németh úrék háza?

– Nem engem keresel?

– Dehogy, majd szüret után a családdal együtt meglátogatunk.

Bernáth Gyula is kapott egy tábori széket. Leült, és belenézett a bográcsba.

– Magát is meghívjuk egy jó halászlére. Bőven van halunk. Az éjjel is fogtam két pontyot. Sokat főzünk, hogy a kőmívesek jóllakhassanak.

– Köszönöm, megyek tovább.

– Maradjon csak, a papa éppen azt kezdte mesélni, hogy annak idején milyen házat akart ide építeni.

– Igen, éppen mondom a Németh úrnak – szólalt meg az öreg Bernáth –, hogy én a ház egyik oldalát üvegből képzeltem el. Szép vastag kirakatüvegből, a padlótól a mennyezetig. Nálunk nem lett volna ennyi szoba. Talán csak egyetlen szoba, de az nagy, tágas. Szintben lehetett volna tagolni. Egyik felét kicsit mélyebbnek, a másikat, ahol a zongora állt volna, magasabbnak képzeltem. A zongora közvetlenül az üvegfal előtt kapott volna helyet. Képzeljék el a tavaszt, a madarak mozgását, a mókusokat, mindent láttunk volna a szobából. És a telet. Hó borítja a kertet, a fákat. Nagy pelyhekben harmadik napja hull a hó, s az ember ott ül a zongoránál az üvegfal előtt, és Beethovent játszik.

– Nagyon szép elgondolás volt – bólogatott Németh úr.

– Ön is tud zongorázni, nem?

– Kicsit.

– Gondolja meg, akkor magának is érdemes volna üvegből csináltatnia kertre néző falat. Mindent megvalósíthatna, amit én elterveztem.

Az új telektulajdonos kicsit megriadt.

– Szép lenne, tanár úr, de ahogy mondtuk már, mi halsütőt akarunk itt nyitni. Magát zavarta ez az úttörőtábor, nekünk ez főnyeremény. Mindenki itt megy el a mi kapunk előtt. Az utcafrontra teszek egy lapos tetejű faházat, és kész. Az iparengedélyem már rendben van. Szép nyugodtan elsütögetem itt a halat, s a mamával berendezkedünk az idősebb korra.

– A halsütés is szép gondolat, de én a maga helyében nem mondanék le erről az üvegfalról sem. Ha mondjuk a zongorázás nem okoz magának olyan nagy örömöt, akkor is érdemes ide az üvegfal elé egy zongorát állítani. A zongora háttérnek is jó. Egy szép, fiatal lány, valaki a családból a zongorának támaszkodik, és az ünnepélyesebb téli estéken felolvas valamit. Berzsenyi Dánielt például, vagy Puskint. Itt lennének a könyvek a zongorán, a hölgy finom mozdulattal hátranyúl, és kinyitja a könyvet. Ezért az egyetlen mozdulatért is érdemes, Németh úr.

– Tényleg szép, de már elkéstünk vele, tetszik látni.

– Talán még van megoldás – mondta az öreg Bernáth, aztán felugrott, s az épülő házhoz sietett.

Az asszony rezignált mosollyal Bernáth Gyulához fordult:

– Furcsákat mond a papa. Ezen a zord helyen be sem lehetne fűteni azt a nagy üvegfalú termet.

– Tudja, asszonyom, a papa valójában költő.

– Verseket ír?

– Nem ír verseket, de álmodozó ember. Szép látomásai vannak.

Az öreg Bernáth gondterhelten tért vissza a tűzhöz.

– Túl gyorsan dolgoznak ezek a kőmívesek. Ha nem kapkodnának ennyire, talán még lehetne valamit csinálni – mondta.

– Majd gondolkodunk rajt, tanár úr, de előbb most együnk egy jó tál halászlét – mondta Németh úr.

A halászlé az élet nagy realitásai közé tartozik. A kőmívesek arckifejezése az első tányér halászlé elfogyasztása után elégedetté, a második után elszánttá változott. Vissza is mentek mindjárt a házhoz, és falaztak tovább. Az öreg Bernáth figyelme elterelődött a házról. Dicsérgette a jó ízeket, melyeket a halsütő a bográcsból elővarázsolt, amit aztán Németh úr a gyenesi bor dicséretével viszonzott.

– Hallom, nagy hódításaid vannak – mondta Bernáth Gyula, és felállt.

– Pesten is beszélnek róla?

– Az egész város.

Az öreg Bernáthnak felcsillant a szeme.

– Ülj még le, ezt hallanod kell. A Stomfai Kati fehér lovaglóruhában jött a próbára. Mint egy delnő. Az egész kórus elámult. Próba után beültünk a vendéglőbe. Az ablakon át meglátott bennünket egy öregasszony. Micsoda szóbeszéd támadt! De hát kolléga, együtt énekelünk a kórusban. Mi van ebben?

– Semmi.

– Képzeld el, lovagol. Tagja a lovas csapatnak. Mit szólsz ehhez?

– A lányok manapság lovagolnak – mondta Bernáth Gyula, aztán megölelte az apját, s a háziaktól is elbúcsúzott.

Este nyolckor már újra Pesten volt. Ivott egy kis bort, aztán szótározni kezdett. Semmire sem ment a fordítással. A szürke angol mondatok mögül újra és újra előbukkant Stomfai Kati. Lovaglónadrágban állt a fekete zongora előtt, és Puskint szavalt.