A szoknya

Bernáth Gyula nem rajongott a nemzetközi tanácskozásokért, de most, hogy a fülledt, sokráncú szoknya alatt, ami szakterülete fölé borult, több irányból is áramlások keletkeztek, és a test, valamint a mosdószerek szaga összekeveredett, örült, hogy a drága taxival, amit vagy megtérítenek neki, vagy nem, a repülőtér felé roboghat, s egy óra múlva már a felhők felett lebeg, messze az intézettől, a fordítások gyötrő robotjától.

Az értekezlet második napján a felszabadultság érzete, melyet a távolságtól kapott ajándékba, némileg csökkent. Túlzottan meleg volt a faburkolatú teremben, ahol tanácskoztak, s vészesen közeledett az az időpont, amikor hazája képviseletében neki is meg kellett szólalnia. Még nem tudta, mit mond, de az elnök már kétszer is odafordult hozzá, és mosolyogva biztatta: „No, erről bizonyára tovaris Bernáthnak is lesz majd mondanivalója.” – Bernáth Gyula készségesen bólintott, de nem kért szót, hallgatott tovább. Felírt néhány mondatot a jegyzetfüzetébe, melyek találomra elkezdődtek valahol, aztán abbamaradtak. Értelmük nem volt. Belefülelt a vitába, és igyekezett megállapítani, hogy miről beszélnek. Nem tudott sokáig figyelni, mert ezen a délelőttön újra megérintette a nyugtalanság, amit a repülőtérről magával hozott. Az érzés most szellemi síkon jelentkezett, mindennemű biológiai és érzelmi mellékhatás nélkül. A bizonytalan időhatárok közül előbukkanó nyugtalanság most úgy hatott rá, mint egy fénykép vagy elektrokardiogramm, ami a korábbi érzelmi történésekről készült, s most nem más, mint a gondolkodás tárgya.

A repülőtéri ellenőrzések, a vám, útlevél és más formaságok intézése közben elhatalmasodott rajt a nyugtalanság. Észre sem vette, mikor kezdődik, de amikor a hivatali közegek gyűrűjében állt, már izzadt, s ha kérdeztek tőle valamit, bizonytalan válaszokat adott. A fémérzékelő alagút előtt összetorlódott a sor, mert egy barna bőrű bajszos fiatalember sétálgatott alatta ide-oda. Elvették tőle a szatyrát, levetették a kabátját, ingjét, de amikor átsétált az érzékelők között, a műszer újra sípolt. Végül egy szál gatyában ment át az alagúton, de a műszer még mindig jelzett valamit. Ekkor bekísérték egy irodába, s az alagút alatt végre megindult a forgalom. Bernáth Gyulánál is sípolt a szerkezet. Elvették az aktatáskáját, és kiborították egy asztalra. Tárgyai közül kiemelték a bicskáját, aztán a maradékot a táskába ömlesztve, az egészet betették a bőröndellenőrző szerkezetbe. Már nem sípolt. Visszakapta a bicskáját és az aktatáskáját is. Bernáth Gyula nem repült túlzottan sokat, évente mindössze kétszer-háromszor szállt gépre, így eléggé megviselték az utazás körülményei.

A tranzit váróban ivott egy konyakot, aztán az üvegfalon át a repülőgépeket nézte. Leszálltak, felemelkedtek, ide-oda gurultak a betonon. Autók rohantak feléjük, aztán visszatértek a hangárokhoz. A várakozó gépek között lassú benzintartályok úsztak, mint az erejüket vesztett léghajók. Balra, közel a csarnok üvegfalához, egy sportrepülőgép állt. Homokzsákokkal horgonyozták le az orrát, farkát és a kerekeit. „Gép emberi állapotban” – gondolta, aztán elment az üvegfaltól, és leült egy fotelba. A konyak nem oldotta a nyugtalanságát. Később, amikor a repülőgép ajtajában a felszállókártyát átadta a stewardessnek, már a keze is remegett.

Ablak mellé ült, és nézte a gép szárnyát, melyen egy tenyérnyi olajfolt változtatgatta az alakját a motorból előtörő rezgések erőssége szerint. A feszültség megbénította. Szárazon lenyelt egy daedalont, aztán bekapcsolta a biztonsági övet. „Lehet, hogy lezuhan ez a gép?” – tűnődött. Nem szokott félni. A „félelem” pontatlan kifejezés. Emberi állapotról van szó, arról, hogy valaki beletörődik a helyzetébe. Kénytelen volt repülni. Olyan korszakban élt, amikor nem lehetett nem repülni Nézte az olajfoltot, és eszébe jutott, hogy 1968-ban, amikor még más beosztásban dolgozott, tíz nap alatt húszezer kilométert repült. Ez megnyugtatta, pedig a két dolognak semmi köze sem volt egymáshoz. A kellemetlen helyzeteket, úgy látszik, az emberi hülyeség teszi elviselhetővé. A korlátaink védenek bennünket, mint a pajzs. Minél többet tud az ember a világról, érzelmileg és idegileg annál kiszolgáltatottabb.

Szőke stewardess hajolt föléje, és bort töltött a poharába. Bernáth megitta, aztán mosolyogva megemelte az üres poharát. A stewardess újra teleöntötte.

A bor megnyugtatta, az öröm, amit a repülőtér felé robogva érzett, visszatért a szívébe. Bizonytalan tervei keletkeztek: Akármilyen hideg lesz, megfürdik a tengerben. Kagylókat, csigákat gyűjt a lányának. A repülőtéren kijózanodott. Az útlevélvizsgálat közben váratlanul kiderült, hogy egy szatyor hever a fal mellett, ami senkihez sem tartozik. Tűzszerészek rohantak elő, a katonák kiürítették a csarnokot. Bernáth Gyula több órás késéssel jutott be a városba, s nem volt ideje megmosakodni, inget váltani, elrendezkedni a szállodában. Minden összetorlódott, zűrzavarossá vált.

Újra magán érezte az elnök pillantását, de most nem nézett fel. Makacsul jegyzetelt. Fehérre meszelt kápolna jelent meg a képzeletében, mely völgyben állt. A kápolna közelében két tehén legelt. Mozgott a közelben egy nő is. A tehenek mellett, vagy a sekrestyében. Esetleg virágot vitt az oltárra, s ahogy a kápolna ajtaján belépett, oldalra pillantott. Volt az arcában valami nyugtalanító. Elmosódottan emlékezett az arcra, mintha mély álomból vagy részegségből merülne fel barnán, kis büszke szájjal. Egy mondat is eszébe jutott: „Vinnénk magunkkal valakit, de nem a férjünket”. – Képzeletében kirajzolódott a repülőtéri várócsarnok. Útlevélvizsgálat előtt vagy után az egyik üvegfalú teremben hallotta a nő hangját. A pamlagon ült, s a háta mögül érkeztek a hangok. Halk párbeszéd két nő között:

– …És van ott egy fehérre meszelt pici templom is. Inkább kápolna, mint templom. Teljesen fehér, a tornya hegyes. A parasztházak zsupposak, az ablakokban muskátli nyílik. Szalmazsákon aludnánk ott, régi faágyban. Frissen fejt tejet innánk reggelire és vacsorára.

– A gémeskútnál mosakodnánk a vályúból, amiből a tehenek isznak.

– Vagy nem is mosakodnánk. Ezen a héten nem mosakodnánk. Vinnénk magunkkal valakit, de nem a férjünket.

Bernáth Gyula hátranézett, s a szeme összetalálkozott az ismeretlen asszony pillantásával. Barna volt, büszke, titokzatos.

Az elnök határozottan Bernáth Gyulára nézett, és megszólalt: „Tovaris Bernáthnak megadom a szót.” – Bernáth Gyula felállt, jegyzeteibe pillantott.

– A hűség elgondolkodtató – mondta. – Ha Anna Karenina nem találkozik Vronszkij gróffal, soha nem kell a társadalomnak elgondolkodni egy regény kapcsán a hűség etikai kategóriájáról. De találkozik, és a francia regényekben is találkozik. Én most nem az asszonyi hűségről, hanem a szöveghűségről akarok beszélni.

Bernáth Gyulát érdeklődéssel hallgatta a konferencia, sokan jegyzeteltek, néhányan bólogattak, az elnök nevetett, mint aki ezzel a Bernáth-tal végre elkövetett egy jó kis csínyt. Amikor Bernáth leült, az asztalszomszédjai kezet szorítottak vele. Bernáth mosolygott rájuk, de szégyellte magát, mert nem készült, nem figyelt, csak rögtönzött, ahogy a tehetséges emberek szoktak. Az intézetben és az akadémiai üléseken az utóbbi hat évben idősebb pályatársaitól elsajátított bizonyos manírt. Komoly arccal tudott marhaságokat mondani, váratlan helyzetekben blöffölni, s ha kellett, fél órán át hivatkozni a szakirodalomra, s közben állandóan idézni, idézni.

Behunyta a szemét, és maga előtt látta a barna, büszke asszonyt, a hangját is hallotta újra: „…nem is mosakodnánk.” – A hangjában nem volt semmi kihívó, suttogva beszélt a barátnőjével. De a szavak… Ahogy a szavak következtek egymás után, egy kegyetlen kor kegyetlen forgatókönyvének látszottak. „Vinnénk magunkkal valakit…” – Emlékezett a mélybarna pillantására, ahogy véletlenül összenéztek. Elképzelte, hogy ő, Bernáth Gyula lenne az a valaki, akit elvinne magával ez az asszony abba a faluba. Elvinné és elfogyasztaná, mint szeme az ablakba rakott muskátlikat, a fehérre meszelt templomot, torka és gyomra a frissen fejt tejet. Elfogyasztaná, mint a nőstény pók a hímjét, miután az szerelmesen megtermékenyítette. Mindezt látva még mindig elment volna az asszonnyal az ismeretlen faluba. Képzeletén az állatok ösztöne lett úrrá. Állandóan maga előtt látta a barna asszonyt, az asszony száját, mélybarna szemét. Hallotta a szalmazsák zizegését. Képzeletben már ott járt-kelt az ismeretlen faluban, és az asszony gyötörte. Aztán elmúlt a hét, és haza kellett utazni. Hazudozás, rossz szájíz. Furcsa telefonok. Emlékezett még egy régi asszonyra, akinek állandóan telefonált a férje, s újra és újra le kellett vele ülni, megbeszélni a helyzetet. A dologban az volt a kínos, hogy semmi dolga nem volt az asszonnyal. Szép nő volt, de az alkata tünékeny, mint a köd. Soha nem lehetett érteni. A karaktere bonyolultnak tűnt, vagy nem is létezett. Kínos volt a férjével konyakozni, és megbeszélni a semmit. Két ilyen nő élt akkor az országban. A másik egy diplomatához ment feleségül. Feleségek halmaza, rózsaszín csőd.

Bernáth Gyulának olyan érzése támadt, hogy a nyugtalanságát nem a repülés okozta, nem a levetkőztetett arab, a gazdátlan szatyor, hanem a mélybarna szemű asszony, a pici fehér kápolnával és tehenekkel.

Délután a tengerparton ülve (nem ment bele a vízbe, mert hideg volt), azt számítgatta, hogy mikor volt utoljára szerelmes. Az eredmény lehangolta. Órákig bámulta a mélyzöld és lila mozgást a homokföveny és a végtelen között. Később konyakot ivott, és egy nylonzacskót teleszedett a lányának kagylókkal, csigákkal.