Vízipálma

Pethő Géza fakó, kifejezéstelen arccal állt a békítőtárgyalást vezető bírónő előtt. Időnként mozdított egy keveset a fején, ilyenkor szótlanul várakozó feleségét is megpillantotta. Közös megegyezéssel váltak. A bírónő a válás valóságos okait igyekezett kideríteni, de kérdései visszhangtalanul a semmibe hulltak. Pethő Géza a fiatal bírónő száját nézte, ahogy az kellemesen előredudorodott, szétnyílt, majd becsukódott. A nyakát is szemügyre vette, aztán szőke haját, a kötött ruha alatt feszülő alakját. A bírónő ekkor már valamilyen lakásról beszélt. Pethő Géza nem fogta fel, hogy az ő lakásáról van szó, de furcsa módon eszébe jutottak hajdani albérletei. Diák korában a Domján nővérek házának belső szobájában lakott Nagykanizsán. A két nagyobbik szoba ablaka az utcára, a belső kis szobáé az udvarra nézett. Hazaérkezve illedelmes kopogtatás után át kellett menni a nővérek hálószobáján, majd a középső nappalin, ahol Malvin néni zongoraórákat adott. Ha könyvei közül feltekintett, az ablakon túl, a jázmin és egy bodzabokor szomszédságában fekete márványobeliszket pillantott meg. Malvin néni sírkövét. Arany betűkkel állt rajta a név, a születési év és a halálozás évéből is az első két számjegy. Malvin néni úgy tervezte, hogy Emma nénivel halála után már nem közösködik, külön sírhelyet vásárolt magának. Pethő Gézának a márvány sírkő, a szomszédos szobából áthallatszó zongorabillegtetés, elakadozó skálázás, a Kis kezek nagy mesterek nekibátorodó futamai évekig keretezték az életét.

Később, kezdő mérnök korában is albérletről albérletre vándorolt. Sötét odúk, avétt szagok a falban, képkeretekben, éjszakánként az ómárium fiókjában futkosó egerek. Árnyékszékek az udvar vagy a folyosó végén. Az utolsó idegen szobát nyár végén bérelte ki. Egy városszéli lejtős utcában állt a ház. Az utca kövezete középre lejtett, sekély árkában szennyvíz csordogált. A tulajdonosnő jóindulatúnak mutatkozott, vállalta a mosást, takarítást és a mosdóvíz bekészítését is. Egyetlen falikút volt a folyosó végében. De kikötötte, hogy az albérletben nem fogadhat nőket, még férfi barátokat sem, mivel neki is van egy lánya, s annak erkölcsi épülésére ügyelnie kell. Októberben aztán kiderült, hogy a házrésznek, melyben az albérleti szoba elhelyezkedett, nem volt kéménye.

Két dunyha alatt is hidegek és hosszúak voltak az éjszakák. Hajnalban kidugta a kezét a takaró alól, és óvatosan felemelte az ágy lábához készített pálinkásüveget. Ügyesen kihúzta a dugót, s fektében belekortyolt. Minden mozdulatnak pontosan kidolgozott technikája volt. Csak akkor mászott ki a dunyha alól, amikor a pálinka a gyomrát már átmelegítette. A lavórban reggelre befagyott a víz, ököllel kellett beverni. Amikor a szobában kigyulladt a fény, Gizi, a háziasszony húsz év körüli lánya kopogtatás nélkül benyitott hozzá. A kékre zománcozott kancsóból forró vizet öntött a lavórba, aztán várakozva megállt az ajtó és az ágy között. „Elég forró?” – kérdezgette, s végignézte, hogyan mosakszik meg, hogyan húzkodja magára a trikót, inget, és gombolja be a nadrágját. Négy ujjával közben hangtalanul matatott a kancsó fülén és domborulatán. Baleset érte gyermekkorában, így egyik kezén csak négy ujja volt, összesen kilenc. A városban csak úgy hívták, hogy a „kilencujjú”. Pethő nagyon vigyázott rá, hogy a lány a kék vizeskancsót ne tegye le, s ne kerüljön hozzá másfél méternél közelebb. A lány időnként az ágyat vizsgálgatta, és elmélázva megszólalt: „Látom, járt itt valaki… Nem mondom meg az anyunak, ne féljen…”

Tavasszal sikerült befizetnie egy szövetkezeti lakásba. Hetente kétszer elment és megnézte, hogyan halad az építkezés. Lassan haladt. Elmúlt a nyár, az ősz, és a tél is elkezdődött újra. Két dunyha, hajnali pálinkakortyok, „kilencujjú” a kék vizeskancsóval Február végén adták át az új lakásokat. Délelőtt megkapta a kulcsot, délután beköltözött. Egyetlen taxiban elfért minden földi vagyona. Bőröndnyi ruhával, felfújható gumimatraccal, százötven kötet könyvvel és egy pasztellárnyalatú festménnyel költözött a másfél szobás lakásba. A gumimatracot elhelyezte a szoba sarkában, a könyveket mellette, a képet pedig a szemközti fal előtt a padlóra támasztotta. Felakasztani nem lehetett, mert betonból voltak a falak. Délután átkelt az új házakat körülvevő árkokon és sártengeren, s a közeli üzletekben vásárolt egy asztali lámpát, néhány poharat, teáskannát, majd az élelmiszerüzletben sajtot, szalonnát, felvágottakat és két üveg vörös bort.

Olyan boldog soha életében nem volt, mint ezen az estén. A lámpát a gumiágy mellett helyezte el a kék műanyag padlón. A lámpa barátságos fénnyel hintette be a szobát. Leült a gumiágyra, hátát a falnak vetette, és élvezte, hogy belül van valamin, védett helyzetbe jutott. Felbontotta a vörös bort, és az új pohárból kortyolgatta. Nézte a szoba túlsó végében álló festményt, aztán a világoskék műanyag padlót, mely a harmadik-negyedik pohár után kezdett olyanná válni, mint a végtelen óceán. Könyveket nyitott ki, beleolvasott ebbe is, abba is. Baudelaire-t mormogott és Shelley-t, de saját boldogsága elvonta a figyelmét a versekről. Felállt, újra és újra bejárta a lakást, a konyhában megnyitotta a vízcsapokat, aztán az ablakhoz lépett, és a francia erkélyen át kibámult a február végi alkonyatba. Térde a radiátorhoz ért, s az a ruhán át is gyorsan átforrósodott. Élvezte, hogy fűtik a lakást, vége szakadt a hosszú, átdidergett éjszakáknak, a befagyott lavór kínjainak, és a reggeli mosakodás kényszerű szertartásának is. Kiment a fürdőszobába, megsimogatta a fürdőkádat. Hallgatózott. Csend volt a házban. Milyenek lesznek vajon a reggelek? Többet nem kopognak rám… „Halló, van itt valaki?… Ja, maga az, Pethő úr… Tessék csak nyugodtan…” – Nincs több kopogás.

Közeledett az éjfél, amikor a gumiágyon elkészítette a fekhelyét. Nehezen tudott elaludni, s reggel, amikor a sárga függönyön át betörő fény felébresztette, nem értette, hogy hol van.

Vasárnap meglátogatta a lány. Ekkor már egy vízipálma is állt a szoba padlóján, melyet aztán újabb vízipálmák és filodendronok követtek. Ágyat, asztalt fél év múlva sem tudtak venni, de mit számított az akkor?

A feleségére pillantott. Éppen a fejét ingatta, dacosan, összeszorított szájjal állt a bírónő előtt. „Ez volt az a lány? – tűnődött Pethő Géza. – Mintha egy másik lány lett volna…” – Nézte a dacos arcot, és húsz év messzeségében igyekezett felidézni a lányalakot, az arcot. De húsz év, úgy látszik, hosszú idő.

A békéltetőtárgyalás után beültek egy feketére. Klári idegesen matatott a retiküljében, aztán bekapott egy antineuralgicát.

– Fáj a fejed? – kérdezte Pethő.

– Még nem, de érzem, hogy fájni akar. Az idegeimre ment ez a szőke jogásznő.

– Nem volt kellemetlen. Olyan megértő, kedves nőnek látszik.

– Láttam… Meregette rád a szemét.

– Nem vettem észre.

– Letagadhatod, most már mindegy. Mikor költözöl el?

– Olyan sürgős? Még ki sem mondták a válást.

Cukrot dobott a kávéjába, megkavarta. Már nem emlékezett rá, hányban, de amikor a gyerek ki tudott mászni a járókából, a másfél szobás lakást kétszobásra cserélték. Messzebb kerültek a városközponttól. A lakás nagyobb volt, talán a beosztása is praktikusabb, de nem volt bent költészet. Csak falak voltak, alvóhely.

Kavargatta a kávéját, s valahonnan messziről a felesége hangját hallotta:

– Szeretném, ha a válás után azért jó barátok maradnánk, már csak a gyerek miatt is.

– Hát persze.

– És anyu miatt is. Tudod, mennyire szeret téged.

Pethő a felesége kezére nézett. Remegett benne a kávéspohár.

– Tulajdonképpen miért válunk el? – kérdezte.

– Mert így nem lehet tovább élni – mondta Klári, és megitta a kávéját.

– Hogyan?

– Jaj, miért kínzol? Te is tudod nagyon jól.

– Mit tudok? Én semmit sem tudok.

– Nahát, az önzésed elviselhetetlen.

Pethő Géza odaintette a pincérlányt, fizetett, aztán szó nélkül felállt, és kilépett az utcára. Kint tavasz volt. Olyan félig tavasz. A fák levelei még nem zöldelltek, de a hegyek közül érkező szelek már emelgették a lányok szoknyáit. Az emberek arcán is látszott valami örömféle, olyan „túl vagyunk a télen” megnyugvás. A fiatalok elárasztották az utcát, kukoricát rágtak, vihogtak, egymásba kapaszkodva vonszolódtak, vagy ügettek érzelmeik hőfokozatától függően. Pethő alig látott valamit az utcából, inkább csak érzékelte, hogy körülötte tavasziasra fordult az élet. A lakás nyugtalanította. A tervezőintézetnél elég közepes mérnöknek tartották, a csoportján belül többnyire részfeladatokat oldott meg. Önálló munkával húsz év alatt mindössze kétszer bízták meg. Nem látszott valószínűnek, hogy támogatják majd a lakásügyét. S ha támogatják is, honnan szerez százötven-kétszázezer forintot?

Megállt egy tábla előtt. Áttanulmányozta az albérleti hirdetéseket, aztán felírt közülük néhányat. Villamosra szállt, aztán autóbuszra. Egy aládúcolt, szétesőfélben lévő szürke ház előtt találta magát. Felment a harmadik emeletre, és becsengetett. Öreg, csontos arcú, nagy fenekű asszony nyitott ajtót. Két bulldog követte, és morgott az ajtónyíláson kifelé.

– Csak jobb embernek kiadó – mondta az asszony.

– Megnézhetném? – kérdezte Pethő.

Nehezen jutott be a lakásba. Az asszony a konyhába vezette, és feltárt egy ajtót. Szűk cselédszoba volt. Egy vaságy, szekrény, miniatűr asztal, a sarokban egy lavór, egyébként félhomály.

– Nincs fürdőszoba? – kérdezte.

– De van. Az engem illet, meg a kutyákat. Oda senkit sem engedek be. Volt itt egy albérlő, azt beengedtem. Tudja, mit csinált? Elhasználta a kutyák samponját.

– Mennyi a szoba bére?

– Ezerhatszáz forint, de fél évet előre kell fizetni. Megfelel?

– Van még néhány címem, majd visszajövök.

– Ne jöjjön. Nem szeretem az olyan embereket, akik válogatnak. Jobbat úgysem talál.

Pethő megkönnyebbült, amikor a romos házból az utcára lépett. Biztosra vette, hogy két órán belül tíz jobb albérletet talál, és olcsóbbakat is. De nem talált. Legtöbbjét már kiadták az előző napon vagy a reggeli órákban, amit pedig nem, az hasonló vagy rosszabb volt, mint a kutyás asszony szobája. Egyetlen helyen kínáltak egy világosabb szobát, de a szoba bérén kívül a házigazda azt is elvárta volna, hogy fát vágjon, a pincéből naponta hordja fel a negyedik emeletre a tüzelőt, gyújtson be, hamuzzon ki, s ha az öregasszony bevásárolni indul, menjen vele, és cipelje utána a kosarát. Pethő Géza úgy vélte, hogy egy negyvennyolc éves mérnöknek ezek nem a legfényesebb perspektívák.

A noteszlapot, amire az albérletek címét felírta, összegyűrte, és kiejtette a kezéből. A szél felkapta, és eltüntette az utcán sodródó többi szemét között. Lassan, tűnődve lépkedett. Nézegette a kirakatokat, a sok csecsebecsét, aztán a járda mellett elsuhanó autókat. Nem volt túlzottan rossz kedve, bár erre minden oka meglett volna. Betért a tokaji borozóba, elkortyolgatott két decit, aztán tovább rótta az utcákat. Nézte az embereket, ki hogyan lép, hol áll meg, hogyan emeli a szájához a cigarettáját. A fiatalokat; hogyan nevetnek, csókolóznak a járda közepén. Mennyire nem érdekli őket az emberfolyam, amiben állnak, s az, mint egy természeti akadály előtt, két ágra bomlik, úgy hömpölyög tovább. Nézte a fiatal nőket, és újra eszébe jutott az az este, amikor birtokba vette lakását, és egy gumimatracon üldögélve úszott be az élet sűrűjébe. Még emlékezett a szoba világoskék padlójára, a könyvekre, a lámpára és a vörösboros üvegekre is. „Nem kellene még feladni” – gondolta, és szeretett volna újra ott ülni a kék padlón, vagyontalanul, néhány könyv és két üveg vörös bor társaságában. Makacsul ragaszkodott a régi képhez. Lépkedett az utcán, s lassan eszébe jutott az a vasárnap is, amikor az új lakásban a lány először meglátogatta. Akkor már egy vízipálma is állt a szoba tengerszín padlóján.