Senki kutyája

Amikor felemelte a kezét, és integetni kezdett, görcsös fájdalom tört elő a bordái alól. A felesége nem vette észre, hogy megrándult a teste, a kékróka sapka takarásából fehér előkelőséggel mosolygott. Volt az arcában egy kevés rezignáltság. Talán, annak idején, amikor anyakönyvvezető elé álltak, többre számított. A kocsin, színházi estéken, a moszkvai kékróka kucsmán túl, még valamire. – Mire? – tűnődött Ötvös Kálmán. A vonatablakban könyöklő asszony és a két gyermek képe fátyolossá vált. Előregörnyedt, úgy érezte, összeesik. A kezét még mindig lengette, és vicsorgott. Amikor megmozdult a vonat, már csak egy elmosódott kép vibrált előtte, mintha a mozdonyból szivárgó gőzfelhő takarná az ablakokat. A fia hangja áttört a gőzön: „A halaknak adj tubifexet.”

Elindult a parkolóhoz. Eszébe jutott a Naphegy utcai lakás, az első este, amikor harmadéves korában először járt Eszteréknél. Apucika és anyucika, ahogy mértékletes hidegtálakat rakosgatnak az asztalra, s végül felbontanak egy kis üveg bort. Ötvös soha nem látott még ilyen kicsi üveget, nem is értette, hol lehet ilyent beszerezni. Az arcukra is emlékezett még, óvatos faggatásukra: Hány hold földjük van? Szégyenkezve vallotta be, hogy öt. Szeretett volna húszat mondani vagy százat, de nem mert nekik hazudni. Túlzottan fényesek voltak a kilincsek, s a könyvespolcon német nyelvű kötetek sorakoztak. De megörültek az öt holdnak. Annyira örültek az öt holdnak, mintha százat vagy ezret mondott volna. „Szegényparaszti család – bólintott apucika –, nagyon jó, kitűnő.” – Később, amikor a bor elfogyott, mind a három és fél deci, apucika bizalmasan odafordult hozzá: „Ugye, fiatalember, a perspektívái megbízhatóak?” – Ötvös mérnök már nem emlékezett a perspektíváira, csak Eszter alabástrom arcára, bőrére, finom polgáriságára, úriságára, amire ő akkor annyira vágyott. Elég gyorsan megtartották az esküvőt. A következő évben már Eszter is jelentkezett a gyógyszerészeti karra, s életrajzába beleírta, hogy a „férjem szegényparaszti családból származik, tagja a DISZ-nek”. Felvették. Soha nem dolgozott patikában, csak a kötelező gyakorlatokat töltötte le. Időnként elhelyezkedett egyik-másik könyvtárban, napközi otthonban, de az is előfordult, hogy otthoni kötést vállalt. Sehol sem tudott megmaradni. Unta a gyerekeket, a könyveket, a kötőtűket, a világot. Mindent unt, a saját gyermekeit is. De halkan unta, finoman, ahogy egy budai úrilány unja a körülményeit. Sportot szeretett nézni, bokszot meg teniszt, de azt is csak televízión. Közben evett valamilyen jellegtelen dolgot. Parizert vagy sótlan, ízetlen gombasalátát. Rágott, és nézte, hogyan ütik egymást a bokszolók, vagy a labdát a teniszezők. Ha összeesett valaki, akkor egy pillanatra abbahagyta a rágást, és elmosolyodott.

Beszállt a kocsiba. A fájdalom a bordái alól középre, a szegycsontja alá húzódott. Beindította a motort. A Nagyenyed utcából autók kanyarodtak a pályaudvar elé, némelyik begurult a parkolóba, és várta, hogy valaki elhajtson, s megürüljön egy hely. Ötvös nem ment. Tudta, hogy Friedl Judit várja. Lassan, óvatosan melegítette a motort. Megeredt a hó. Fehéren, furcsán lehullottak a pelyhek. Elborították a kocsi ablakát, a betont, a falon és a vaskapun túl a fekete vagonokat. Eszébe jutott a délelőtti értekezlet, a főmérnök, ahogy órákon át ismertette a nemzetközi együttműködési tervet. A mozdulatlan arcok és szemek. A csend. Egyetlen ember sem állt fel és mondott különvéleményt. Senkinek nem tűnt fel, hogy a korábban elismert Ötvös-féle tervet figyelembe sem vették. Hallgattak. Aztán a titkárnő. A döntő pillanatban, amikor a külföldi vállalások tárgyalása megkezdődött, kihívta. Judit telefonált. Aranyos volt, hosszadalmas, követelőző. Úgy érezte, elérkezett az idő kapcsolatuk rendezéséhez. Ötvös szeretett volna időben visszaérkezni a tárgyalásra, ezért sietve bevallotta, hogy elutazik a felesége. Judit felujjongott, és az együtt tölthető téli víkendről kezdett áradozni. Ötvös az értekezletre hivatkozott, és elköszönt, de Judit nem tette le a kagylót, beszélt, beszélt tovább. A mérnök ekkor érezte meg hirtelen a jobb oldali bordája alatt a fájást. Először csak tünékeny kis nyomás volt az egész. Friedl Judit nem tette le a telefont, még mindig beszélt. Ötvös feleségéről, akit soha nem látott, három pontban összefoglalta a véleményét. Ötvös Kálmán az utóbbi évtizedekben a három pontban összefoglalható igazságok és kötelező elvek megismerése közben általában elkeseredett. Ahogy Friedl Judit pontjait hallgatta, a borda alatti tünékeny nyomás fájdalommá erősödött a testében.

Illett volna már kigördülnie a parkolóból, türelmetlenül keringtek körülötte a vonathoz érkező autók, és a hó is esett. De nem tudta eldönteni, hogy merre menjen. Judit várta. Cserépkályha, vadétel, rendes italok, a szomszédos szobában az anya. Az anya, aki olyan töpörtyűs pogácsát sütött Gödöllőn, hogy Horthy is belopakodott a kamrájába. Ott volt valakijük orvos vagy vadászmester, ezt Ötvös soha nem értette pontosan. Csak a pogácsát. Megsütötte a Jutka mamája, és Horthy, félbeszakítva a kormányzást, belopakodott a kamrába, és megette. Unta a pogácsákat. Ideges lett, ha megpillantotta az öregasszonyt. Vett nekik mosógépet, televíziót és a lány szobájába egy egész koloniál garnitúrát harmincnyolcezerért. Plusz ott volt a kínai, aki minden nyugati útján ajándékokkal halmozta el Jutkát. Jutka bátyja sikeres üzletember volt Hollandiában, s az üzletfelei között kínai tőkések is akadtak. Ötvös, ahogy az ajándékok skáláján végigpillantott, határozottan úgy érezte, hogy Jutkát a kínai tőkés megkefélte. A kínaiakról ezt nehezen tudta elképzelni, mert sikeres volt a propagandájuk. Úgy gondolta, hogy azok nem esznek, nem dolgoznak, csak reggeltől estig lelkesednek valamiért. Este mindenki lábvizet vesz egy nagy lavór felhígított piros hecsedlilekvárban. De aki Juditnak a ruhákat ajándékozta, az egy kapitalista kínai volt, s azok valószínűleg rendesen táplálkoznak. Ez többször elgondolkodtatta. Kellemetlen volt számára ez a kínai.

Beindította az ablaktörlőt, és egyesbe kapcsolt. Óvatosan kigördült a parkolóból. Tudta, hogy Judit megterítette az asztalt, már a gyertya is ég. A gyertya nem sokat számít, inkább a fagyal és a csergubacsdíszítés a tálon. Ez is a gödöllői hagyományok közé tartozott. Valójában a csergubacs sem érdekelte, csak Judit. Szerette a bozontos nőket. A női bozót azért előnyös, mert az ember, amíg bent gázol, nem tudja, hogy keletnek tart vagy nyugatnak. Megy a bozótban, és kész. Ötvös rég tudta, hogy a feleségének nincs lelke, csak úrisága van, márvány arca és márvány bőre. Judit bozótjai eleinte lelket sejtettek vele, de elég hamar megérezte, hogy a legsűrűbb bozótosban sincs más, mint bozót. Mégis kellemesebb volt az egész, mint a feleségével, mert a bozót mindent eltakart, így csak sejteni lehetett, hogy neki sincs lelke, de ez nem volt nyilvánvaló.

Lassan hajtott az esti hóesésben. Nem tudta, merre menjen. Judit bozótjaiba kívánkozott, elmerülni benn, és elfelejteni az életet, saját magát. De az epegörcs korlátozta minden mozdulatát. „Fájdalomtól torz arccal henteregni egy koloniálon?” – bizonytalanul ingatta a fejét, és az indexet kitéve hazafelé kanyarodott. Kicsit megkönnyebbült, de ahogy a lakótelep kontúrjai kibontakoztak a hóesésből, a fájdalom erősödött a bordái alatt.

Magára zárta a lakásajtót, aztán kapkodva bevett egy troparint. Későn. A fájdalom elhatalmasodott rajta, és ledöntötte. Fakó arccal hevert az ágyán, és várta a halált. Tudta, hogy más már nem következhet. Belenyugodott. Halkan szidta a feleségét: „Most utazik el… Most, amikor kellene egy ember, aki ad egy pohár vizet… Megérezte, hogy megbetegszem. Elutazott, hogy ne kelljen engem ápolnia… Ha itthon van, nem engedi, hogy beteg legyek. Állva kell megdögölnöm, mint a lovaknak…” – A telefon már elég régóta csengett, mire érzékelte. Felállt, odavonszolódott az asztal mellé, és felemelte. Judit suttogott a drót túlsó végén:

– Na végre. Elutazott?

– Kicsoda?

– A feleséged. Azt mondtad, elutazik.

– Még nem utazott el.

– Ha ennyit szöszmötöl, még a végén lekési a vonatot. Segíts neki csomagolni.

– Jó, segítek – mondta Ötvös, és letette a kagylót.

Tanácstalanul körülnézett. A feleségét kereste. Amikor érzékelte, hogy egyedül van, maga elé motyogott: „Ez a vég. Amikor az ember azt hazudja a szeretőjének, hogy nem utazott el a felesége, amikor elutazott, mindennek vége. Mindennek vége, amikor az ember egész baráti köre orvosokból áll. A Sziszi szülész és nőgyógyász, ez még rendben lenne, de Lotár Béla belgyógyász, Kornél bőrgyógyász, Horváth Pitykó kardiológus, Maurer Feri sebész. Még néhány év, és a barátaim között lesz egy szemész, fül-orr-gégész és egy gerontológus is.”

Kétrét görnyedve az ágyához lépkedett, és ledőlt rá. A fájdalom az agyát és érzékszerveit eltompította, mégis felerősödve hallotta az utcai zajokat. A pótkocsis teherautók csattogása, zúgása az agyába hatolt, és fájdalmat okozott az idegrendszerében. Fájtak a zajok a testében. Hátranyúlt, és a szekrény sarkán halmozódó könyvek közül leemelt egyet, és kinyitotta. Olvasni próbált: „…A mi Napunk ezt az állapotot ötmilliárd év múlva éri majd el, ekkorra hatalmas gázgömbbé duzzad, amely elnyeli a Merkurt a Venust, és majdnem a Föld pályájáig ér. Ez a vörös golyó bolygónkról nézve egünk legnagyobb részét kitölti majd. Sajnálatos módon mi nem érhetjük meg, hogy megfigyeljük e nagyszerű látványt, mivel a felfúvódott Nap sugarai a Földet kb. 2200 C fokra felhevítik, és végül elpárologtatják a felszín anyagát. Talán akkorra a Jupiter alkalmas tartózkodási hely lesz részünkre. Még valószínűbb azonban, hogy el kell menekülnünk a Galaxis más részébe…”

– Sajnálatos módon mi ezt nem érhetjük meg – mondta, aztán a könyvet becsukta, és a szőnyegre dobta.

Igyekezett elképzelni a Galaxis más részét, ahol a Csepeli Vas- és Fémmű munkásai, a budai úrilányok s a bozontos lelkű Juditok, vidéki szegényparasztokkal összefogva, kialakítanak valamilyen életet. Nem tudta elképzelni a Galaxis más részét, ráadásul egy kutya is vonyítani kezdett valahol. „Kizárták a dögöt az erkélyre, és fázik” – gondolta. „Minek tart az ilyen ember kutyát?… Nyilván ölelkeznek, és nem akarják, hogy a kutya lássa. Vagy odapisált a szőnyegre, és most büntetésből fagyasztják az erkélyen. Én meg hallgathatom…”

A kutya jajongva, kétségbeesetten vonyított. A vonyítások felhangjainál egyre élesebb fájdalom mart a bordái alá. A kutya vonyítását inkább érzékelte, mint hallotta. A kutya erőtlenedő, mély morgásánál enyhült, az éles felvonyításainál pedig belenyilallt a fájdalom a testébe. Az egész elrontott élete ott sajgott, nyilallott a bordái alatt. A doktori disszertációja, amit húsz év alatt képtelen volt megírni. Ahányszor csak belekezdett, mindig félbehagyatták vele, mert mindig akadt valamilyen fontos népgazdasági feladat, amit ráosztottak, amit neki kellett megoldani. „Az elmélet, Ötvös elvtárs, később is ráér, nekünk most a termelésben kell bizonyítanunk.” – Az utóbbi években pedig: „Mérnökeink egy része nem tart lépést a tudomány fejlődésével. Van olyan kollégánk, aki húsz év alatt képtelen volt megírni a doktori disszertációját.” – A kutya ott ordított, vonyított, hörgött a bordái alatt. Hatszor vagy hétszer nekilátott a doktorátus megszerzésének. Háromszor választott új témát a disszertációjához, mégsem készült el. Mellékállás, értekezlet, vendégek jönnek, rokonokat kell autóztatni a városban, mert nem találnak oda a nyugdíjintézethez, színházhoz, Merkur-telephez. Sehová nem találnak oda, mivel magyarok. Bejönnek a lakásba, és nem mennek el, amíg mindenki meg nem őrül. Aztán vidékre kell utazni, kiszállás évente harmincszor, nyaralni kell, Eszterrel Bécsbe menni, mert anyucika is ott szokott bevásárolni. Aztán Judit bozótjai. Húsz év alatt három oldal készült el a disszertációjából. Három oldal, három témából. A kutya üvöltött, vonyított, tépte, marcangolta a testét.

– Ha megölném magamat, minden megoldódna – gondolta. Felült, lassan, óvatosan leszállt az ágyról, kihúzott egy fiókot, és a gyógyszerek között válogatott. Nem tetszettek neki a tabletták. Végül lemondóan bekapott egy újabb troparint. Fülelt. Igyekezett megállapítani, hogy melyik erkélyen ordíttatják a kutyát.

– Öreg színésznők vesznek be gyógyszert, a mérnökök másként halnak meg – motyogta.

Kezét a gyomrára szorította, és lassan kétrét görnyedt, összezsugorodott a fájdalomtól. Közben azon gondolkodott, hogyan végeznek magukkal a mérnökök. A gáz, a lúgkő és a sósav cselédlányok stílusa. A kötél békés megyei parasztoké. A revolver a katonatiszteké és az íróké. Az írók stílusa inkább a vadászpuska. Szájba venni a duplacsövűt, a madzag egyik végét a ravaszra, másikat a cipő orrára akasztani, aztán rúgni egyet. Elrúgni az életet, ügyesen, könnyedén. Ötvös mérnöknek nem volt sem pisztolya, sem puskája. Egyébként is elborzasztotta a madzag. Stílustalannak tartotta. A halál úgy szép, ha nemes anyagok közvetítik. Hideg, esztétikusan megmunkált fémcsőből egy szabályos formájú vasdarab az agyunkba fúródik. Ez valami. Az agy befogadja az emberi civilizáció és humánum esztétikus, utolsó formai megnyilvánulását. Aztán csend. A madzag stílustörés. Vas kell a halálhoz, szépen megmunkált vasak. Gépek, talán sínek. Vonat… A vonat az igazi. A jó, tehetséges mérnöknek a kontraszelekció szürke évtizedeiben sínen lenne a helye. De mindenki hajt a jó pillanatokért. Mennek színt választani Csepelre. Beadják az útlevélkérelmet, beadják a lelküket a Patyolathoz, és kimosatják… A vasutat a művészek fedezték fel. József Attila decemberben vetette magát a sínekre Szárszónál. Decemberben jó meghalni, a fagy konzervál. A művészek végiggondolják az életüket, s ha már nem folytatható, befejezik. Megölik magukat, vagy belehalnak valamilyen betegségbe. Ezeket a betegségeket a kimondhatatlan nevű mennyei hivatalban előkészítik. Ez jó lesz majd Ady Endrének, emez meg Kormos Istvánnak. A művészek hosszú ideig gyanútlanok, de ha megértik, mit várnak tőlük, eléje mennek. A mérnökök jobban szeretik az életet, ragaszkodnak hozzá. Latinovits Zoltánt öt darabra vágta a vonat. Ötvös Kálmán lassan, araszolgatva végigtapogatott a testén. Elképzelte, hogy megszűnik, öt darabra szétesve átzuhan azon a fekete pókhálón, ami az élet és a halál mezsgyéjén feszül Ádám óta. Fáradt, ideges kezével tapogatva igyekezett ötfelé osztani a testét. Fej, törzs, a lábak leszakadnak az négy, és egy kéz. Egy kéz leszakad, egy a törzsön marad. Melyik vajon, a jobb vagy a bal?

Megcsörrent a telefon. Ötvös Kálmán a szoba közepén állt, és a kezét nézte. Melyik marad a törzsön? A jobb vagy a bal?

A telefon erőszakosan csengett. Óvatosan, a fájdalomtól görcsbe rántott testtel az asztalhoz lépkedett, és felemelte a telefont. Judit suttogott a készülékbe:

– Na mi van? Elutazott?

– Kicsoda?

– A feleséged.

– Nem utazott el. Megfájdult a feje.

– Mondtam, hogy segíts neki csomagolni!

– Segítettem, de közben megfájdult a feje. Ezt meg lehet érteni.

– Három éve mást sem teszek, csak megértelek téged, és elviselem a feleségedet, pedig nekem több jogom van rád.

– Halkabban kellene beszélned, áthallatszik.

– Nem érdekel, hogy áthallatszik. Mondd meg neki, hogy engem szeretsz. Ha nem mondod meg, odamegyek és megmondom neki én. Egyszer, egy percig légy férfi az életben, menj oda, mondd meg neki, hogy engem szeretsz, és gyereket akarsz tőlem.

– Gyereket? Ki mondta ezt neked?

– Nem kell ezt mondani. Megéreztem, ahogy néztél. Szeretnél egy igazi gyereket. Én majd szülök neked egy igazi gyereket.

– Két gyerekem van.

– De nem igaziak. Én egy igazi gyereket szülök neked.

– Hogyhogy nem igaziak? Esznek, ordítanak, összetörik a vázákat.

– Én egy igazi gyereket szülök neked, a mi gyerekünket. Mondd meg a feleségednek, hogy eleged van belőle, és rendes családi életre vágysz.

– Mást ne mondjak neki?

– Mondd meg neki, hogy eleget tűrtem, betelt a pohár. Ha még egyet nyekken, elválunk tőle. És mi a saját gyerekünket külön neveljük.

– Kérdezd meg anyádat, hogy a kőbölcsőt hol tartja?

– Milyen kőbölcsőt?

– Amiben Gödöllőn ringattak. Kell majd a mi gyerekünknek is.

– Nem értelek.

– Keresd a kőbölcsőt. Ha megvan, telefonálj – mondta Ötvös Kálmán, és letette a telefont. Lassan a heverő felé lépkedett, de a szoba közepén megállt. Valahol panaszosan, hörögve vonyított egy kutya. A fájdalom a bordái alá hasított, és meggörnyesztette. A kutya minden vonyítása ott nyilallott a hasfalán belül, s felfelé húzódva a bordáit feszegette. Még emlékezett arra a visegrádi hajókirándulásra, ahol Friedl Judittal összejöttek. Külföldieket kísért, és Judit volt a tolmács. Este a hajó gépházában, két olajos hordó között kefélte meg. Csupa gépzsír lett a nadrágja, s otthon nem tudta megmagyarázni. A lány másnap telefonált. Ötvös mindjárt megmondta neki, hogy nős, két gyermeke van, az ügynek nincsenek perspektívái. Friedl Judit akkor azt mondta, hogy számára a család szent, semmit sem akar, legfeljebb egy dallam akar lenni a mérnök életében. Ötvös Kálmán azonnal beleszeretett. Ki akar dallam lenni Magyarországon? A félzsidó lányt csodálatosnak találta, s a családot is, a múltjukat Horthyval. Friedl Judit egyébként valóban csodálatos volt. A szépsége, intelligenciája, nyelvtudása, intuíciója. De lényegében mégiscsak nő volt. Nő, és ha valaki nő, évek múltán nem dallam, hanem sorsszimfónia akar lenni valakinek az életében.

Tenyerét a testére szorította, lassan az ablakhoz vonszolódott. Kinézett. Húszcentis hó borította az utcát. A fehér jégporban egy fekete kutya vergődött. Mindent megértett. Nem az erkélyen vonyított valamelyik úri kutya, azok biztonságban voltak. A Senki kutyája vonyított az úttesten. Elütötte egy autó, s az elkerülhetetlen halál és a fájdalom gyászdalait fújta, intonálta órák óta. A Senki kutyája mindenkié volt. Mindenki etette, szólongatta. Fél éve, amikor az utolsó régi, óbudai házakat lebontották, kutyák, macskák és galambok maradtak árván. A gazdájuk elköltözött valahová, de az új lakásban az állatoknak nem jutott hely. Az állatok Óbudán maradtak. Először a macskák pusztultak el, aztán a kutyák. Csak a galambok maradtak meg, és a Senki kutyája. Egy lebontott magyarországi életforma utolsó képviselői voltak. A Senki kutyáját, aki egy kicsit jelképpé is vált, mindenki pártfogolta. De most, advent hetében, a kavargó hóesésben, valaki elgázolta. A kutya ordított, jajongott, s jó ösztönnel az út széléről befelé kúszott, hogy újra átmenjen rajta egy autó. Egy célja volt csak, a biztos megdöglés. De az autók kikerülték. Fondorlatosan fékeztek, balra kanyarodtak, nagy ívben, nagy hurkot rajzolva elmentek mellette. Szegény eb így csak ordított, vonyított fájdalmában. A felmentő autókerék késett. A szenvedés, a fájdalom megújuló hullámai csak a jajongás, ordítás artikulációjában nyilvánultak meg, és a vergődésben. Ahogy a hóban araszolt, és furcsán, feketén mozdított magán.

Ötvös Kálmán az asztalhoz lépkedett, lassan, bizonytalanul felemelte a telefonkagylót, és felhívott egy állatorvost. Bemutatkozott.

– Hol van a kutya? – kérdezte az állatorvos.

– Az ablakom alatt, átment rajt egy autó.

– Ez a maga kutyája?

– Nem az enyém, ez a Senki kutyája, mindenki ismeri.

– Mit kíván tulajdonképpen?

– Vizsgálja meg. Talán még lehet rajta segíteni. Ha nem, akkor viszont jó lenne egy injekció.

– Ezek szerint mégis a maga kutyája, csak elcsavargott.

– Nem az én kutyám, ez a Senki kutyája.

– És ki fizeti a honoráriumot?

– Én szívesen kifizetem.

– Maga? Miféle alak lehet maga? Az ilyen embereknek általában egyetlen fillérje sincs.

– Uram, nekem vannak fillérjeim. Forintjaim is. Sietni kellene, mert a kutya már nagyon a végét járja.

– Nem. Az ilyen embereknek nincs pénze. Aki az ablakon át döglődő kutyákra leselkedik, annak nincs ideje pénzt keresni.

– Nyugodtan jöjjön ide, lent várom a kutya mellett. Mindent kifizetek.

– Ép a nyelve?

– Azt hiszem, semmi baja.

– Akkor előjegyzem. Majd egy alkalmas időpontban nyalja ki a seggemet. De ragaszkodom hozzá, hogy ez a késő esti órákra essen, mert a maga kutyái ilyenkor szoktak megdögölni.

Az állatorvos levágta a telefonkagylót. Ötvös Kálmán az ujjára tekerte a zsinórt, és lassan lóbálgatta a bakelitszerkezetet. Sejtette, hogy ilyen a világ, de most, hogy bebizonyosodott, rosszul esett neki. A kutya közben ordított. Ötvös úgy érezte, hogy a bordái alatt vonyít a kutya. Ledobta a telefonkagylót, és az ablakhoz lépett. A párkányra támaszkodott. Nézte, hogyan ügyeskedik a kutya, hogy végre megdögölhessen. Közben a hó kavargásában is gyönyörködött. Régen, gyermekkorában nagyon szerette a hóviharokat. A hóviharok mindent megváltoztattak. Elakadtak a vonatok, autók, nem volt rendes étel. Csak bor és pálinka. Ahogy a régi telek hangulatát idézgette, látta, hogy a szemközti házból kilép egy fürdőköpenyes férfi. Meztelen lábszárakkal, papucsban gázolt a kutya felé. A kezét a zsebében tartotta, mintha a zsebkendőjét fogná. Amikor a kutyához ért, egy revolvert húzott elő, és kétszer belelőtt. A kutya elhallgatott. Megdöglött. A golyók végeztek vele. A fürdőköpenyes megfordult, és visszament a szemközti házba. A kutya nyilván megkönnyebbült, Ötvös mégis elgondolkodott a jeleneten. Egy megoldást látott. Így kell megoldani egy zavaros helyzetet. Nyilván tanítják valahol. Ott lakik a pasi a házban, gyermekei vannak, aztán ha nagy a zaj, lemegy, s a tárból két golyót beleereszt egy élőlénybe. Utána rend lesz.

Hátradőlt az ágyán. Nyögött. Bármennyire is borzadt a fürdőköpenyes pasas lövéseitől, megkönnyebbült. Nem ordít a kutya. Végre valamilyen konszolidáció. De elfogadni sem tudta a megoldást. A gyilkosság nem megoldás. Mást akart az élettől. Nem halottakat, hanem fényt, sok fényt. A lövések után beállt csend üressé tette. Elaludt.

Álmában Afrikában járt, mint öt éve. Egy majom futott előtte, és csalogatta, hogy menjen vissza a fára. A majom szőrös volt, de hasonlított Friedl Juditra és Eszterre is. Felment utána a fára. A fán elbizonytalanodott. Nem tudott tovább mászni, nem tudott a fán élni. De a majom tovább csalogatta. Másszanak feljebb, a koronaágakról messzire látni. Tovább mászott, és egyre jobban félt. Érezte, hogy olyan dologba keveredik bele, amihez nem ért, és az ágakról bármikor lezuhanhat. De a majmok biztatták, hogy másszon még tovább. Fentről még messzebbre látni. Felment a majmokkal a csúcsra, de semmit sem látott. Ködben állt a táj. Feljebb már nem lehetett mászni. Leereszkedni nem mert, az ágak nagyon messze estek egymástól. A majmok otthagyták. Az éjszakai fagy a csontjáig hatolt, megölte. Jeges gombócként lezuhant hajnalban. Amikor a földhöz vágódott, egyetlen pillanatig érezte, hogy él. Úgy látszott, hogy az élet egyetlen megnyilvánulása a fájdalom.

Reggel átizzadt paplan alatt ébredt. A szoba csillogott. Amikor felállt, látta, hogy félméteres hó borítja az utat, a puha hóddunyhában autók szundítanak. Az agyonlőtt fekete kutyát hó takarta. Fény és hó borította a földet. Üres volt az utca, emberek nem mutatkoztak.