Aki fiatal, az boldog

A homály csak derékig ért, kicsit magasabban már látszottak a tárgyak, épületek, vastraverzek, a nyögő gőzdaruk gémjei. Lent, a vágányok mentén érc halmozódott, vashulladék, kicsomagolatlan ládák, melyek gépeket rejtettek, lehetőségét valaminek, amit valahol megálmodtak, aztán megfelejtkeztek róla. Vagonokba, gépekbe, emberekbe ütközött. Lába elakadt az űrszelvénybe lógó vashányadékban, és átszakadt a gumicsizmája. De csak ment, ment tovább, hogy megtalálja… Keresett valamit. Talán egy vasérccel púpozott vagont, ami elkallódott a vasmű pályaudvarai között, vagy egy egész szerelvényt, melyről kimutatások, szolgálati naplók bizonyították, hogy megérkezett. Egy embert, valakit, aki érti, hogy minek hol a helye, s ha nincs ott, mit kell tenni. Ment a derékig érő éjszakában, és igyekvőn, bízón keresett valamit. A Duna felől már tavaszi illatokat hozott a szél, de a rakodóvágányok mentén még égtek a kokszkosarak, fényükben alakok, mélyvörös arcok rajzolódtak ki. Fiatal lány teát töltögetett, sós kekszet osztott a levegő ellen. A Duna felől fújdogáló szél a tavaszillathoz a kokszmű, a kohó és az öntödék szagát is hozzákeverte. Nyelték az emberek, nyelték az éjszakát. Teával, keksszel, tavasz- és kokillaillatú széllel, aztán megmarkolták szerszámaikat, és dolgoztak tovább. – Keresett valamit, de nem találta. Áthaladt a nyersvasöntőház alatt, aztán a pakuratartályok, szállóportornyok között a kohót közelítette. Amikor az öntőcsarnok alatt a vágányok közé lépett, folyékony, vörös zuhatag ömlött a talpfák közé. Sárga kéngőzök csaptak fel vakítón, s a vas izzó, folyékony cseppjei szertefröccsentek, mint a sár. Végigvágtak a testén. Úgy érezte, pontok és lyukak égnek a testébe, nem bír mozdulni többet, leomlik. Keservesen hátrahúzódott egy vastest mögé. Nem értette, hogy hol vannak a vagonra szerelt, samottal bélelt, hatalmas nyersvas tálak. Nem érkezett vissza a szerelvény? A földre csapolnak, a vágányok közé? Valahol, a magasban harangok szóltak, a négyóránként sorra kerülő csapolást jelezve. Vagy csak hallucinált, máshonnan származtak a pendülő, csendülő neszek? A kén forró párafelhői mindent elborítottak. Szomjas volt, fuldokolva köhögött. Már lengett felette a kohó, mintha kiszakadt volna a vasbetonból, és a Duna felől érkező tavaszi szél hintáztatná. Az enyhület is a Duna felől jött. A kéngőzt elfújta a szél. Valaki fogta a homlokát. Jódszaga volt a szélnek. Amikor kinyitotta a szemét, egy fiatal nő fejét látta maga felett lebegni. Csak nagyon lassan kapcsolódott hozzá egy nyak, vékony aranylánccal, aztán egy test, fehér ápolónői köpenyben.

– Mit álmodott, rosszat? – kérdezte a nővér.

Bernáth Gyula sokáig nézte a fiatal nő arcát, s amikor már biztosan tudta, hogy kórházban van, a karjában megérezte az infúziós tű idegenségét, s a tartályt is sejtette az ágya mellett, akkor bólintott:

– A kohónál rám ömlött a folyékony vas.

– Ejnye… Maga nem munkás, miért álmodik ilyeneket?

– Nem vagyok munkás? Hát mi vagyok?

– Maga egy finom ember. Kutató egy nagy intézetben…

– Kutató?

– Igen, keres valami szépet, és megtalálja.

– Mit keresek?

– Hát valamit, ami szép és hasznos. Ezt beveszi szépen, és alszik tovább. Úgy látszik, lázas még.

Lenyelte a tablettát, várt. A nő hátrahúzódott, aztán kiment a kórteremből. Hallotta, hogy valahol szól egy csengő. Lábak dobogtak a folyosón. Csikorgott valami. Suttogva, ingerülten szitkozódott egy férfi.

Lehunyta a szemét, és igyekezett elaludni, de a tabletta nem hatott. Leszakadoztak róla az ásítások, álomrongyok. Megélénkült az agya. Egyszerre több minden is eszébe jutott. A professzor aggodalmas arca, amikor kiderült, hogy a műtét után bevérzett, és fel kell nyitni a sebet. Aztán egy másik kép a műtőből. Az altató orvos, egy fiatal asszony, nem akarta elaltatni. Mi lesz, ha nem ébred fel? Félálomban volt még az előző operáció után, de megszólalt, és a saját felelősségére kérte az altatást. És akkor megszűnt minden. Egy másik világban lebegett tovább, de csak lebegett, lebegett.

Szeretett volna elaludni, de nem tudott. Lassan eszébe jutott a régi vasmű, ahol egy ideig dolgozott. Telek, a füstporos, kibírhatatlanul forró nyár, aztán egy tavasz, amikor a 722-es pályaudvarról átkerült a kohóhoz. Márciusban az egyik éjszaka valakik bedobálták az iroda ablakait. A gyárőrség rohant, nyomozott, igazoltatott, de végül semmi sem derült ki.

Több iroda is volt akkoriban a kohó mellett, túl a bunkersoron. Egyikben a kohót érccel, koksszal, hulladékvassal ellátó vállalat dolgozott, másikban a kohó irányítói, a földszinten a diszpécserek, egy folyosón az orvosi rendelővel. Bernáth Gyula az ellátó vállalat irodájában dolgozott, egy hatalmas teremben, együtt a brigádvezetőkkel és a diszpécserrel. Halványan felrémlett emlékezetében az a húsz évnél régebbi éjszaka, amikor a kohónál már mindenkit ismert. Május volt, letörten és nehézkesen töltötte huszonnégy órás szolgálatát. A meleg, a kizöldült fák, a közeli Duna elvonták a figyelmét a munkájáról. Úgy érezte, hogy bezártan él a kohó alatt, fuldoklik, lemarad az életről. Valahol másutt történnek az élet igazi dolgai, nem a vasműben. Telefonált, irányvonatokat lesett, elveszett ércrakományok után kutatott, közben hazament a délelőttös rakodó műszak, megérkezett a délutáni, majd az éjszakai is, és ő még mindig ott jött-ment a kohó alatt, és vágányhelyzeteket, jelentéseket továbbított a központnak. Éjfélkor aztán csoda történt. Egy nyitva hagyott ablakon át orgonaillatot sodort be a szél. Felemelte a fejét, és körülszaglászott.

– Ez szelence. Nem érzi? – kérdezte az egyik dunaföldvári brigádvezető.

Bernáth Gyula nem válaszolt. Ledobta a tollát az asztalra, és sietve kiment az irodából. A szürke és vörös porral fedett téren már ott állt egy vízhordó lány, Kardos, a kohó diszpécsere és egy öttagú lapátos brigád, amelyik éppen lemászott a bunkersorról, hogy egyen és igyon valamit. Az egyik kulcsi legény azt magyarázta, hogy megfordult a szél, mert ott a bunkersor alatt virágillatot még soha nem lehetett érezni. Kardos csak állt az épületek és a bunkersor négyszögében, s idegesen szimatolgatott.

– Orgona? – kérdezte Bernáth.

Kardos még egy ideig szimatolgatott a levegőbe, aztán minden átmenet nélkül hirtelen kézen állt, és kézen sétálgatva beszélni kezdett:

– Ez orgona. Valami új dolog kezdődik ma éjszaka. Nem értjük a saját életünket.

A bunkersor alatt a téren kis csődület támadt. Mindenki Kardost nézte. Az emberek az orgonaillatról kezdtek megfelejtkezni. Csodálkoztak, hogy egy zakós diszpécserben ekkora erő van. Megy a kezén körbe-körbe, és beszél. Amikor talpra ugrott, többen odamentek hozzá. Kardos hencegni kezdett. Az egybegyűltekkel közölte, hogy néhány éve majdnem kivitték az olimpiára. Valaki megkérdezte, hogy mit tud még? Kardos nem kérette magát. Bőrtalpú cipőben, pantallósan, zakósan csinált egy sorozat flik-flakot. Végül leült a lépcsőre, és a tenyerébe temette a fejét. Bernáth odament hozzá, és megérintette.

– Mi bajod?

Kardos nehézkesen felnézett:

– Te, én most hazamegyek egy kicsit.

– Hogyhogy hazamész?

– Egy hónapja nősültem. Megnézem a feleségemet.

– Most?

– Most. Hazamegyek, megnézem, aztán majd visszajövök. Haver vagy, nem?

– Persze hogy haver vagyok.

– Beülsz egy órára az irodámba, és felszeded a telefont. Irányvonatok jönnek, éppen csak átlépték a határt.

– Nekem is van munkám.

– Szólj be, hogy kimész vágányhelyzetet csinálni, akkor nem keresnek.

Kardos az egyik gyárőrnek kölcsönkérte a biciklijét, és elkarikázott a város felé.

Bernáth Gyula merengve nézte a kórterem homályba vesző mennyezetét. Egy öregember nyögött a sarokban. Ütemesen. Zavarta. Lehunyta a szemét, és igyekezett a húsz évvel korábbi éjszakára gondolni.

Átment a szomszédos irodába, és beült Kardos íróasztala mögé. Átnézte a szolgálati naplóját, aztán beszólt néhány közeli pályaudvarra. Vacak, tyúkszaros vonatok vesztegeltek a vágányaikon, az igazi irányvonatok, melyek az ércet hozták, még messze jártak. Megnyugodott. Hátradőlt a széken, és fütyörészni kezdett. Elfütyült három vagy öt nótafélét, amikor a huzat megérintette a tarkóját. Hátranézett. Fiatal nővér állt az ajtóban.

– Azt hittem, ez a hülye fütyül – mondta, és elnevette magát.

– Ez nem fütyül.

– Minden kitelik tőle. Tudja, hogy megnősült?

– Tudom, egy hónapja.

– Egy hete. Hazudik is.

– Előfordul. Mondja, vérnyomást tud mérni?

– Tudok. Magának idáig semmi baja sem volt.

– Azért jó lenne, ha megmérné – mondta Bernáth Gyula, és felállt az asztal mellől.

A nővér bőre egészen fehér volt. Az ilyen bőrhöz fekete haj és szőr illik, de neki bronzvörös tollazata volt. Nem lehetett több húszévesnél. Valamilyen ismeretlen eredetű sértettség dudorodott a szája sarkában. Bernáth Gyula leült a vizsgálóágyra, s hagyta, hogy a lány a vérnyomásmérőt rátekerje a karjára. Nézte közben, aztán megcsókolta. A lány elengedte a pumpát, és átölelte. Csókolóztak.

– Vedd le rólam ezt a szart – mondta Bernáth Gyula.

– Nem veszem. Egyformák vagytok – mondta a lány, és oldalra billent az ágyon.

A lány arcára már nem emlékezett, de arra igen, hogy a lepedőnek jódszaga volt. A lánynak is jódszaga volt, és az ágynak is. Mindennek. Az egész vasműnek jódszaga volt.

Egy óra tájban megszólalt a sziréna. Az ágy szélén ültek, a lány a vérnyomását mérte. Amikor a bunkersorról laffogó lábbal lehozták a dunaföldvári brigádvezetőt, a lány még mindig a vérnyomását mérte. Bernáth Gyula aztán felugrott, és megfogta a fiú vállát, segített lefektetni az ágyra. Amíg a mentőkért telefonált, a lány beadott neki egy injekciót. A dunaföldvári fiú ordítása lassan halkult.

A mentőkre már nem emlékezett. Kardosra sem. Visszaérkezett valaha? Csak a kohó alá besodródott orgonaillatra s a reggelre, amikor lelépett. Hideg kakaót ivott egy állóbüfében, aztán hazament a munkásszállásra, és aludt; tizenkét órán keresztül aludt.

Nézte a kórterem homályba vesző mennyezetét, és az emlékei között keresgélt. Nem jutott eszébe újabb dolog, csak fájt valami belül. Nem a seb, amit az orvosok nyitottak rajta, hanem a visszahozhatatlan fiatalság. Tudta már, aki fiatal, az boldog és hatalmas. De amikor fiatal volt, nem tudta. Ez sajgott benne mindenütt, az agyában, a friss sebben, az ereiben is.