Tapolca, Keszthely, FüredÉjszaka történt… Bekerített a régi város. Tapolca árnyai körbefogtak. A Malom-tó téli páraködéből emberek, házak, omladozó alacsony mészkőbástyák bukkantak elő. Ki emlékszik még Ádámékra? Nyárádiékra? A képzelet szabad időzónáiban telek, tavaszok váltakoznak… Valójában nyár volt, talán ősz, szeptember. Néhány esztendeje történt. Horgászgattam a Balatonon. Szepezden, Révfülöpön. Vasárnap este Balatongyörökre érkeztem. Felkerestem a rokonaimat. Beszélgettünk, aztán bor mellett, lassan, reménytelenül összevesztünk. Vállamra kanyarítottam a hátizsákomat, és dühösen nekivágtam az éjszakának. Az állomáson még sikerült elkapnom egy tehervonatot, ami Tapolcán megállt néhány percre… A nyirkos, büdös váróteremben megnéztem a menetrendet, s megtudtam, hogy az első vonat hajnali három órakor indul Budapestre. Három szabad órám maradt. Három éjszakai óra egy kisvárosban, ahol már senkit sem ismerek. A resti már bezárt… Tanácstalanul álltam a gyér fényben, s az öltözékemet vizsgálgattam. Csizma, kopott nadrág, keki, hínárfoltos kabát, s mindehhez még a hátizsák, melyben az összecsukható horgászbot és a kiemelőzsák mellett néhány tartalék orsó, laposfogó, szájfeszítő-bilincs és egy pulóver szorongott. – „Beléphetek így egy rendesebb vendéglőbe?” – tűnődtem. – „De ha be is léphetek, hol van itt egy rendesebb vendéglő?” Kiálltam a váróterem hátsó ajtajába, és a liget sötét foltja felé kémleltem. Két név jutott eszembe: Burián és Schökrön… Két név, két vendéglő. Egyik a liget innenső, a másik a liget túlsó végén volt valamikor… A Schökrön talán itt az állomás és a liget között… Hirtelen mellém lépett egy sovány fiatalember: – Be akar menni a városba? – kérdezte. – Ha tudnám, hogy találok valahol egy vendéglőt… De éjfél már elmúlt… – Én tudok egyet… Az Alumínium nyitva van. Legalábbis múltkor, amikor a vonatomat lekéstem, nyitva volt. Ha bemegy, én is bemegyek magával. Elindultunk. A liget sötét volt. A fiatalember újra megszólalt: – Már jó félórája meginnék egy fröccsöt, de ezen a sötét ligeten nem akarózott nekem átmenni. Ketten azért mégiscsak más… Tudja, én nagyon fineszes ember vagyok, mindent meggondolok, kiszámítok előre. Például van szakmám, mégis elmentem a konzervgyárba szalag mellé, mert így többet keresek. Minden két hétbe meglátogatom az asszonyt, aztán vissza… Pénzt nem hordok magamnál, el sem tudom költeni… Maga mit dolgozik? – Lektor vagyok… – Gondoltam, hogy valami ilyesmi lehet. A hátizsákban vannak a műszerek, ugye…? – Igen… Hol van ez az Alumínium? – Nincs messze, szemben van az autóbuszállomással. Amikor a ligetből kibukkantunk, megpillantottuk a temetőt. Balra a sírkert, jobbra fekete házsorok. Némák, békések. Mégis hirtelen bombák robbanását véltem hallani. Itt robbantak a bombák, de az idő messzeségében… Több, mint huszonöt évvel ezelőtt… – Ezt a temetőt az amerikaiak összebombázták… Virágvasárnap volt… – szólaltam meg hangosan. A sovány fiatalember megállt, rám nézett: – Honnan tudja? – Itt laktam valamikor, gyermekkoromban… Ezek mögött a házak mögött kis kertek vannak és egy másik utca. Huszonöt éve még Fazekas Mihály utca volt. Ott laktunk. A mi házunk is telitalálatot kapott… Az anyámat és a húgomat úgy ásták ki a pincéből… Elhallgattam. A fiatalember gyanakodva elhúzódott mellőlem. A járda szélén botladozott. Figyelt. Már megbántam, hogy a bombákat szóba hoztam. Ismeretlen társamat a bombák megzavarták. Úgy érezte, hogy hiába fineszes, váratlanul valamilyen zavaros, gyanús dologba keveredett. Hallgatagon ballagtunk mind a ketten. Hogy a figyelmemet visszatereljem a jelenbe, igyekeztem az étteremre gondolni, rántott májra, sült karajra, száraz, kiérlelt borra, poharakra. De hiába… Egyszer csak úgy éreztem, hogy a temető mellett vezető út napfényben úszik… Csend van… Éppen véget ért a légiriadó… Az utcán hullák fekszenek. Megyek a felnőttek nyomában nyolcévesen vagy kilencévesen. Nézem a beomlott házakat, a felszakított úttestet s a halottakat. Szürkék, véresek… Az első halottak életemben. Visszatérnek az amerikai gépek, és végiggéppuskázzák az utcát. Újabb halottak. Remegés és öröm… Élve maradtam. Beljebb, az utca túloldalán házak égnek. Virágvasárnap Nyárádiék háza is telitalálatot kapott. Alacsony parasztház volt. Mi az ablakból átláttunk felette, s a messzeségben a teret a Szentgyörgyhegy hatalmas bazaltkék tömege zárta le. Fazekas utca… Süt a nap, nyár van. Mezítláb nyargalunk a Kálmán-féle vegyeskereskedés felé. Az üzlet vasajtaján nagy köteg szíjcukor lóg… Fecskék csapongnak a járda felett. Az alacsony kőkerítések mögött poros bálványfák állnak. Mozdulatlan az utca… Valahonnan a „Für Elise” dallama szivárog elő. Megül az alacsony bástyákon, a kövirózsák között. Aztán váratlanul széttörik a csend: megérkezik Lakosi úr, a tapolcai taxis. Lakosi úrnak két taxija van, egyiket saját maga vezeti, másikat a társa. Megáll a háza előtt, és bemegy ebédezni… Lassan elszivárog a fény. Az alkonyi úton felbukkan Becus néni, a vasúti újságpavilon bérlője. Sok kulcsa van, zörög velük… Résnyire tár egy barna ajtót, elnyeli a fal. Jönnek a fáradt vasútiak, kalauzok, mozdonyvezetők. Majd Német úr, a kőmíves… Ádámék egész nap otthon vannak. Házuk szép, a kertjük gondozott. A BESZKÁRT-nyugdíj biztonságából lesegetnek elő. A rózsafák karóján színes üveggömbök. Sok a virág, krizantém, pünkösdi rózsa, dália. Este öntöznek, nyers földszag támad a házak között. Ádám bácsi korán kel, és korán fekszik… Reggel kitakarítja a hidast, ami a ház mögött van… Vakargatja a tiszta kesét… A kese nyalja a kezét, mint egy kutya. Jön az ősz. November, december. Ádám néni kukoricát csörget egy zsomborban, s a disznót kicsalja az udvarra. Ádám bácsi és a hentes megragadják, leteperik, s kést vernek a nyakába. A kese ordít, nem érti Ádámékat. A kövezetről Ádám néni felmossa a vért. Néhány nap múlva újra tiszta az udvar. Ádám bácsi sült krumplit vacsorázik fokhagymás tepertővel. A konyhai ágy felett emléktányérok lógnak. Egyikben a híres miskolci kocsonya, a békával. A béka a kocsonyában ül, és dülledt szemeivel engem figyel. Betegen fekszem Ádáméknál. Miért náluk…? Lázas vagyok, forog velem a konyha. Csak a békát látom tisztán harminc évnyi messzeségből, csak a békát. A főutca kövezetén piacozó szekerek zörögnek minden szerdán és pénteken… A falusi asszonyok kelmét vásárolnak a kékfestőktől… A rőfösök, bőrösök, vasasok az üzlet ajtajában állnak. Átkiabálnak egyik oldalról a másikra… A tágas kereskedőházak ablakai egész délelőtt nyitva vannak. A párkányra helyezett párnákon kövér asszonyok könyökölnek. Nagy mellük a párna szélén duzzad. Nézegetik a járókelőket, szekeres parasztokat, a köszörűs cigányokat… Néha hátraszólnak a cselédnek. Nem hallani, hogy mit és hogyan. Tizenegy óra tájban a kereskedőasszonyok feje felett jó húslevesszag szivárog ki az utcára. Délre a hús is megsül, s az üzleteket fél órára bezárják. Nem mindig és nem mindegyiket. A kereskedők a tapolcai járás gazdálkodóihoz, parasztjaihoz igazodnak. Pandurék cukrászata előtt gyermekcsapatok gyülekeznek. Valaki fagylaltot vesz, a többiek körülállják. Hangok: „Adj egy nyalást… Na igazán, adj egy nyalást”. Délután az egész gyereksereg a mozi előtt tolong. Nem engednek be senkit, csak a felnőtteket. A Kék angyal-t játsszák, Marlene Dietrichhel, Mozsdényi Lala mégis belóg. Híre megy, Mozsdényi mesél, remeg a szája az izgalomtól. Ughi Tibi egy házilag készített rongylabdát szorongat a hóna alatt. Tátva marad a szája. Hiszi is, meg nem is, amit Mozsdényi mesél. Aztán Dia Miklós falusi történetekkel hozakodik elő, s egyszer csak nem lehet tudni, mi vonatkozik a kék angyalra, mi a falusi menyecskékre. A nyárnak vége szakad. Abbamarad. A Pandur-cukrászat forgalma hirtelen megcsappan. Valamennyien a Rechnitzer-féle papírkereskedésben tolongunk. Nagy üvegajtók, finom irkaszag, radírszag. Nekierednek az őszi esők. A járda szélére épített trafikok kéményéből füst gomolyog elő. A főutca ablakaiból eltűnnek a módos kereskedők feleségei. A házak némák, csukottak. Csak a kéményük jelzi, hogy a függönyök mögött emberek élnek. A főutca felett füstpamacs ül, de a Nagyköztől délre, a Berek utca táján a zsellérházakban még nem fűtenek. A főutca csukott ablakai mögött tovább folyik az élet. A kereskedők megszámolják a pénzüket. Töprengenek. Piros pengőhalmokat söpörgetnek az asztal egyik széléről a másikra. A gyógyszerészek, orvosok könyveket hozatnak Budapestről. És Ó. Gusztáv a művelt magánzó, márkás hegedűket készít. Ó. Gusztáv gengszterként alapozta meg a szerencséjét… Annak idején, az első útján kirabolta a bécsi gyorsot. Most az egész település tiszteli. Különös ember, művelt, a hegedűi megközelítik a stradivárikat. A katonatisztek is becsülik. Ha bekocsiznak a dörögdi gyakorlatról, kimennek vele a kertbe, és célba lőnek. Kártyalapokra. Ötven méterről. Revolverrel. Ó. Gusztáv sohasem hibáz. Az őszi esők álmosítóan mossák az ablakokat. Az ablakokon nem lehet belátni. Tél van. A Kisfaludy utcában lakunk a Tóth pék szomszédságában. A halápi útról mély orgonahangon búgva, zokogva érkezik a szél. Itt örökké fúj. A haraszton meglódul, és süvöltve betör az alacsony, szürke városba. Ráadásul itt van felettünk a mázsaház s mellette a vásártér. A szél boszorkánytáncot jár a marhavásár s a mutatványos bódék helyén. A cirkusz is ezen a téren szokott sátrat verni. Egy név a háború utáni esztendőkből: „Kristóf”. Kristóf ágyúgolyókat kapott el a manézsban, aztán fogadásból felemelt egy vagont, és megszakadt… Innen, erről a nagy térségről szabadul be a mi utcánkba a szél. Tőlünk balra a Tóth pék lakik, akinek a kútja a Tavasbarlangból kapja vizet. A barlangot is akkor fedezték fel, amikor Tóth Pál kutat ásatott. Tőlünk jobbra senki sem lakik. Tető nélkül áll egy ház. Kiégett. A második világháború alatt telibe találta egy gyújtóbomba. A romos házon túl Cserhalmiék. Cserhalmi bácsi detektív. Nagyon barátságos, vidéki detektív. Rajtuk túl… Ki tudja? – A szél már a nyár végi, őszies időben is feszegeti az ablakokat, aztán novembertől tépi, rázza, bömbölve bezúzza. Esik az ólmos eső, lefagy az útra. Korcsolyával csúszkálok el a közeli polgári iskola udvarára. Az udvar végében megáll a víz, s szép tükörsimára befagy. Valódi korcsolyapálya… Négy-öt diák imbolyog a szélben. Besötétedik. A pedellus kijön hozzánk egy viharlámpával… Hazamegyünk… Este tíz óra tájban nekiered a hó… Bömbölve hordja a szél. Haláp felől érkezik minden vihar. Leugrik az Agártetőről, aztán nekilódul a haraszton. Száraz csipkebokrokat hengerget maga előtt. A fagy, mint a kés. Pengnek az ablakok. Reggelre a hó betemeti a házakat. Kiássuk a kaput, de hiába. Az utca kétméteres hó alatt didereg. Délig folyosókat, alagutakat vágunk a hóba. Eljutunk így az üzletekig. Az iskolához csak két nap múlva épül meg a járható folyosó. A betemetett város felett jajong, süvöltöz a szél. Az ősi szél, ami Haláp, Szentgyörgyhegy, a Badacsony és a Csobánc körül legyalulta a termőföldet… A régi szél, ami kikezdte a bazaltot, ledöntötte a kőzsákokat, kemény férfiakká edzette az itt táborozó keltákat, a letelepült rómaikat, hunokat, avarokat, frankokat. A szél uralkodik Tapolcán s az egész tapolcai medencében. Éjszakánként, takaró alatt dideregve a szél zúgó, jajongó süvöltésére figyelek. Hirtelen érkeznek el az alkonyatok, s csak nagyon lassan jön meg a reggel. Talán nem is a szél bömböl az utcákon, hanem a Bakonyból leszabadult bölények, szörnyű tigrisek, orrszarvú istenek. Tojásrántottát eszem reggelire és teát. Kapkodok… A hajnali vonattal utazom Keszthelyre, a gimnáziumba. Szörnyűséges téli hajnalok. Hideg, szélvihar. Táncoló lámpák, leszakadt vezetékek, sötét mellékutcák. Hideg, büdös vonat. Diákok… Fényre vágyó vasutasgyerekek. Fekete Imi. Latin mondatok, kisérettségi a jéghideg vagonokban. Hajnalok, a Hangyától a ligetig. Zuhanások a jeges járdán. Lihegések a derékig érő hóban… S a lányok, kendősen, elkészített leckével a táskájukban. Sápadt, sovány tapolcai lányok. Törekvő verebek, reménykedők… Hajnalok a vasúton, a mozdonyok gőzében, füstjében… Fekete Imi mérnök lett, Csermák olimpiai bajnok, Dér Laci orvos… Nyár 1947-ben… A Nagy Tó vize szorgalmasan hajtja a malomlapátokat. A vízimalom duruzsol, zúg, motoz… A víz harsog a zsilip alatt. Bámulom az átlátszó vizet. A sok-sok fürge cselle minden kis buborék körül összesereglik. A mélyben nagyobb halak is úszkálnak, piros pontyok, sárga, fátyolos díszhalak. Zsírosak, lomhák. Valaki meglök hátulról, és belezuhanok a vízbe. Jeges loccsanás. A Nagy Tó vize nyaranta hideg, telente meleg. Valójában mindig egyforma, talán csak tízfokos. Nem tudok úszni… Elmerülök. Három méter mély a víz. Rúgok egy nagyot, s levegőre bukkan a fejem. Kapkodok, csapkodok, s végül, mint bármelyik állat, ütemesen markolászom a vizet az arcom előtt. Kutyaúszással menekülök a partra. Két hét múlva már beúszom a szigetre, s borzongva csodálom a helyi sprinterek hátizmait. Három hét múlva teknőbe szállok a Malom Tónál. Sovány testem átcsúszik a fűzfák alatt, s néhány perc múlva már az alsó malomhoz vezető híd alatt forog velem a teknő. Kiugrom a vízbe, partra menekülök. Aztán újra… Fel a Nagy Tóból érkező zuhogóig, bele a teknőbe. A kezemmel evezek, mint az indiánok. Bacsányi János apja, a derék csizmadia a fűzfákon túl dolgozgatott a műhelyében, de erről nekem fogalmam sincs. Csak a jeges víz nyelvén értek még, s azt hiszem, hogy mindent tudok, mindent megértettem. A Malom Tó s a Nagy Tó vize a házak alatt tátongó barlangokból tör elő. A karsztvíz hatalmas termeket vésett a föld alá, dolomit- és mészkőpalotákat épített az emberek számára. A barlangba a Kisfaludy utcai nyíláson át ereszkedünk le újra és újra. A háború alatt a mészkőbarlangban rejtőzik és imádkozik egész Tapolca. Még a kórházi betegeket is lecsúsztatják egy nyíláson át a hordágyak segítségével a föld alá. 1945-ben szurokfáklyákkal járjuk a föld alatti birodalmat. Termek, cseppkövek, majd a földalatti tó. A tóban vak halak élnek. Lyukas csónakba szállunk, s egy fenékdeszkával evezünk valahová. Egyik fiú a sapkájával a vizet meri, másik evez, én a fáklyát tartom. Kísértetcsónak… Árnyak, fehérlő kövek, másutt bizonytalan szürkeség. A halak izgalomba jönnek a csobbanásoktól, s fekete rajokban lepik a víz színét. Hová evezünk? Meddig? Az a lyukas csónak még ma is úszik velem a föld alatt. – Most balra. Összerezzenek, mint aki álomból ébred. – Itt van az Alumínium – szólalt meg újra a sovány konzervgyári munkás. – Igen… Igen… – Elgondolkodott? – Laktam itt valamikor… – Megint a bombákra gondol…? – Nem… Az iskolára… Nagyon vegyesek voltunk… A szódagyáros ápolt, gondozott fia, az ügyvédé, orvosé, aztán a gazdák gyerekei, iparosok gyerekei, majd a napszámosok, béresek gyerekei. Nagyon sokan Halápról, Diszelből és Gyulakesziből gyalogoltak be nap mint nap… Vörös képű, csillogó szemű gyerekek voltak ezek, s a bicskájuk… Hogy is mondjam? Fanyelű bicska volt, de mégsem rendes bicska, hanem oltókés. Tudja, ezekben a falvakban a családok a téli estéket köztes munkával töltötték. A munkában az egész család részt vett, a gyerekek és az öregek is. Vadalanyra nemes fajokat oltottak. Metszették a vesszőt egész este… Megtekerték kóccal, aztán beviaszolták… Az oltókéseket magukkal hozták az iskolába is, a tízpercekben ezekkel szalonnáztak… Az ilyen tompa végű késsel szúrni nem lehet. – És a bombák? – Maga fél a bombáktól. – Nem félek, de mit akar a bombákkal? – Hányban született maga? – 1948-ban. – Hagyjuk akkor a bombákat… Volt itt egy katonai repülőtér. A haraszton, a kiserdő szélén lőszerraktárak és a föld alatt hangárok. A vasútállomás már akkor is gócpont volt. Ha valaki azt mondja nekem, hogy Tapolca, két dolog jut eszembe: egyik a szirénák rémisztő vijjogása, a másik a szél örökös süvöltése. – Menjen előre. – Köszönöm. – A zsákot ne tegye be a ruhatárba… – De beteszem, ezzel nem lehet bemenni az étterembe. – Gondoljon a műszerekre. – Vigyáznak itt mindenre. Az étterem csaknem tele volt. Fiatal lányok, katonák és munkások táncoltak a ládában tartott pálmafák alatt. Az ajtó közelében leültünk egy asztalhoz. Fekete hajú, udvarias pincér lépett hozzánk. Étlapot és itallapot tett elénk. – Én csak egy fröccsöt iszom – szólalt meg éjszakai ismerősöm. – Meghívom egy vacsorára… – Nem vagyok ám éhes… – Mondom, meghívom… Válasszon valamit. Rántott májat rendeltünk és bort. Ettünk, ittunk. Szólt a zene. A hatalmas étteremben hullámzott a fiatalok tánca. Kiegyensúlyozott nyugalom jellemezte az éttermet. Senki sem kurjongatott, tántorgott, fenyegetőzött. Az embereknek szolíd jókedve volt. Rég láttam ilyent… Vártam, egyre vártam, hogy történik valami. De semmi. – Mikor építették ezt az éttermet, nem tudja? – kérdeztem éjszakai barátomtól. – Amikor a bauxit megjelent itt… – A bauxit… – Tudja, itt van Halimbán és körben. Az éjszakai vonathoz botorkálva úgy tűnt, hogy a vendéglőn túl is felszökkent néhány modern épület. Elhatároztam, hogy visszatérek és megnézem, mi történt Tapolcán. Azóta tízszer is megfordultam a városban. „Városban”, mondom, mert Tapolca közben újra város lett. Először 1373-ban nyilvánították várossá, s nemrég 1966. március 31-én újra. De most aztán valóságos várossá kezd válni, ahogy például Zalaegerszeg az utóbbi nyolc évben azzá vált. A domb tetején a régi Hangya-épületet lebontották, s a helyére modern, csupa üveg, csupa beton palotát emeltek. A sokemeletes irodaház az új Tapolca jelképe is lehetne, hiszen ebben az üveg és beton csodában székel a Bakonyi Bauxitbánya Vállalat igazgatósága. Tapolca életében a nagy fordulatot a halimbai bauxit hozta meg… A Bakonyi Bauxitbánya Vállalat berendezkedett Tapolcán. Ezzel új fejezet kezdődött a város életében. A tapolcai őslakosok valójában már rég beletörődtek városuk szürkeségébe. Az egymást követő nemzedékek engedelmesen folytatták apáik mesterségét. A vasutasok gyermekei többnyire vasutasnak álltak, a mészgyári munkások, vincellérek fiai pedig a keserves munkáséletet folytatták tovább. A gazdák, a szőlőtermelők még a legutóbbi évtizedben is jobban bíztak a borban, mint az egyetemben, így aztán sok jófejű gyerek megrekedt a Szentgyörgyhegy oldalában. Tapolca szürke, álmos élete összeroppant a bulldózerek foga alatt, s a toronydaruk nemcsak a panelfalakat emelték magasba, hanem az emberi vágyakat is. Megépült a város főutcáján az elegáns, tágas ABC-áruház, s az emberek kezdtek többre, jobbra vágyni. A szebb tárgyakért többet kellett dolgozni. Vállalták a többletmunkát. Az új, összkomfortos, korszerű lakások láttán kezdtek emeletre vágyni, fürdőszobás, parkettás lakásokba. Az új házak a szanálások nyomán a régi, vizes, földszintes munkás- és vincellérlakások szomszédságában épültek. Az emberek szeme, vágya hamar felreppent az új falak legtetejére. A városban öntudatos bányászok jelentek meg, aztán a bánya mérnökei, statisztikusai, adminisztratív szakemberei. A város értelmisége hirtelen megszaporodott. A bányászok, mérnökök magukkal hozták a családjukat, s egyik napról a másikra az iskola is szűknek bizonyult. Új tantermekre lett szükség és új tanárokra. A fejlődés most már megállíthatatlan. Tapolcán természetesen a gondok is nagyok. Az építkezés megkezdése előtt egész utcasorokat kellett szanálni, aztán kidolgozni a rendezési terveket, majd közművesíteni. Szennyvíz-csatornákat és szennyvíz-tisztítóművet kellett és kell építeni, mert a III. ötéves terv időszakában a Bakonyi Bauxitbánya Vállalat beruházási keretéből megépített első szennyvíz-tisztítómű máris kicsi. Az sem mindegy, hogy merre terjeszkedik a város, s az sem, hogy hol szanálnak, s az sem, hogy az új házakban milyen arányban kapnak lakást az őstapolcaiak. Mindez a sok gond a nagy gyakorlattal rendelkező, kitűnő várospolitikus, Baski Sándor vállára nehezedik. Baski Sándor Tapolca városi tanácsának az elnöke. Tapolcának 1869-ben 4081, 1900-ban 5826, 1940-ben 7534, 1965-ben 9479, 1967-ben 10.000, 1972-ben pedig 13.000 lakosa volt. Az előrejelzések szerint a város lakossága az ötéves tervidőszak végére 16.000 főre duzzad fel. Baski Sándor tanácselnökkel 1972 nyarán hosszasan beszélgettünk Tapolca jövőjéről, lehetőségeiről, gondjairól. A gyors fejlődésről ekkor Baski Sándor így beszélt: – Tapolca a Balaton közelében az egyetlen ipari fejlesztésre kijelölt terület. Kiindulási alap a bauxitfejlesztés, de fokozatosan más ipari üzemeket is szeretnénk letelepíteni. Most nagy gond a családtagok, főleg a nők foglalkoztatása. Jelenleg 800–1000 nő részére kellene munkát biztosítanunk. A fűzfői ipartelepek és a bakonyi Zsiguli-program felé tájékozódunk… Tapolca az urbanizációs fejlődés ütemét tekintve jelenleg az országban az ötödik, hatodik helyen áll… – Hány lakás épül még Tapolcán? – kérdeztem Baski Sándortól. – A Bakonyi Bauxitbánya Vállalat 200 millió forintos nagyságrendben épít nálunk lakásokat, s 30 millió forintért pedig a tanácstól vásárol. Tapolcán összesen 700 lakás épül ebben az ötéves tervben. – Mi a legnagyobb gond? – Az építkezések kapcsán a városrekonstrukciót is meg kell oldanunk. A század elején, a múlt század végén építették meg a főutcát a borkereskedők. Mögöttük a zsellérházak húzódnak. A lakások ötven százalékát szanálnunk kell… Aztán a káposztáskertek… Felmerült egy olyan igény, hogy az új lakótelep a mai káposztáskertekre épüljön. Nem járultunk hozzá. Az emberek itt nagyon ragaszkodnak a kertjeikhez, s a termelt árujukkal a piacon is jelentkeznek. Kell a zöldség. Kijelöltünk egy másik 24 hektáros területet… A másik gond az emberek szemlélete. Tapolca már 700 éve város, vásártartási jog illette meg, espereskerületi székhely volt. A falusi jelleg mégis megmaradt… Ma is. A szép új házak előtt vágják a disznót, s az erkélyen tartják a sonkát és a kolbászt. Kevés a virágoskert, sok a káposzta. A kertvárosban az udvarokat az ajtóig betelepítik szőlővel, lépni sem lehet. Volt olyan időszak, hogy Tapolcán, a kertvárosban több bor termett, mint a Szentgyörgyhegyen. De most már a helyi emberek is érzik, hogy Tapolca város lett. Nemcsak a bauxitbányászok, tisztviselők és mérnökök, hanem a régi zsellér tapolcaiak is tudják, hogy ebben a városban történt valami, valamennyien többek lettek – mondta Baski Sándor. Nemrég keresztben-hosszában bejártam Tapolcát. Végigsétáltam a régi Fazekas utcán, benéztem az udvarokra, aztán bekéredzkedtem a Kisfaludy utcai házba… Minden átalakult, megváltozott. Eltűntek a régi emberek, arcok. A városok arca valójában az emberarcok sokasága, talán átlaga. Az emberarcokra emlékezünk, nem a vakolatra… Idegen arcok… Eszembe jutott egy tojásgránát. Az udvarunk hátsó bástyáján nyugodott évekig. Üvegcserepek és kövirózsák fogták közre. A háború utolsó perceiben dobhatta valaki az udvarra, de a gránát fennakadt a bástya tetején, s nem robbant. A gránát árnyékában éltünk hosszú évekig. Nem is tudom, mi lett vele? Szétszedték a tűzszerészek? Felrobbant? Vagy ma is ott rozsdásodik a bástya tetején? A másik emlék szebb és fontosabb. A tavaszi olvadások idején, a megroggyant hó tetején, a Halápi úton ballagtam befelé. Talán tizenkét éves lehettem. Húztam magam után a szánkót, és ábrándoztam. Jellegzetes tél végi idő volt. Nappal olvadt, éjszaka fagyott. A hó már megroggyant, eljegesedett. Kéklő ég borult a tájra. A napfényben csillogott minden kis jégdarab, víztócsa… A hó még mindig fehér volt, s ha változott is a színe, nem piszkosszürkébe, hanem kékbe váltott. Az út, úgy tűnt, kicsit megemelkedett, és ezüstössé vált. Az volt az érzésem, hogy Tapolca felett, a levegőben vezet valahová, a messzeségbe. Amikor azt a jégből, hóból, fényekből szövődött ezüstös utat felfedeztem, boldogság feszült a szívemben. Élveztem, hogy megyek valahová, talán egy városba, talán egy faluba, ahol történik valami, ahol értelmet kap az élet. Mendegéltem a fényezüst országúton, s talán még ma is ott mendegélek. Tapolca bizony akkoriban szürke, reménytelen nagyközség volt. Vonatok csatlakoztak az állomáson, a környék kereskedelmi útjai is a város főterén találkoztak, de ez kevésnek bizonyult. Az emberek jöttek-mentek. Eladtak, bevásároltak és elmentek. Tapolcán átfújt a szél. Huzatos hely maradt az egész történelme folyamán. Sokszor úgy tűnt, hogy csak néhány kövirózsa, szívós embernövény kapaszkodik meg a karsztos, rideg vidéken. Így aztán én is útnak indultam. Keszthelyre vonatoztam át minden hajnalban. Tapolcán nem akadt középiskola, Keszthelyen igen. Akkor úgy éreztem, hogy Keszthely mediterrán, szelíd fényekkel körülvett város. A Balaton fővárosa. Lakható, embernek való helység. Így is volt. De azóta nagyot fordult a világ. A jövő városa ma már Tapolca, a jövő fürdőhelye Fonyód. Keszthely álomváros… Az volt, és sokunknak az maradt… Okkersárga és terrakotta színeit soha nem felejtem el. Nagyobb volt, mint Tapolca, akkoriban tizennégyezren lakták, de nem ezért szerettem meg… Inkább azért, mert város tudott lenni. Nagy múzeuma volt, nagy könyvtára, híres kastélya, sok-sok iskolája, az elemi népiskolától egészen a mezőgazdasági akadémiáig. Így illett, hiszen Festetics György városa volt. A keszthelyi zászlósúr mozdulataira figyelve tudós tanárok, csillagászok, papok, művészek telepedtek le a városban. Az én időmben két nagy rend vetélkedett az egyházi hegemóniáért: a premontreiek és a karmeliták. A premontreiek gazdagabbak, műveltebbek és ennek arányában szabadosabbak is voltak. Minket a gimnáziumban, a felszabadulás után, még évekig a premontreiek tanítottak. Szigorú rendet tartottak az iskolában, és tudtak. Megszállottai voltak a tudásnak. Jól emlékszem Radnóczi Kelemenre, Ipoly Gusztávra, Kun Kázmérra, a nagyszerű matematikusra és fizikusra. Aztán egy nyáron nyomuk veszett. Civilek követték őket a katedrán. Különös módon csupa tehetséges tanár, korszerű szellem. Azt hiszem, György Ferenc és Jánky István nevét soha senki sem felejti el. Jánky volt az első író, akit életemben láttam, s a Gondolattól a kifejezésig című nagyszerű tanulmánykötetét ma is őrzöm. Ahogy Tapolca nem épületeket jelentett a számomra, úgy Keszthely sem. Embereket jelentett mindkét város. Keszthely például Jánky Istvánt, aki két-három magyar és orosz órát is egybefűzött, s a párizsi éveiről beszélt. Jánky nem tartozott az átlagos gimnáziumi tanárok közé, utólag úgy tűnik, az egyetemen lett volna a helye. De számunkra jobb, hogy Keszthelyen volt. Egybeszőtte, fonta Keszthelyt és Párizst. S értettük, hittünk neki. Keszthely a nyugdíjas értelmiség és a diákság gyülekező helye volt. A városnak volt festője, írója, régésze és besúgója. A besúgó szép Paganini-arcára ma is emlékszem… Nehéz kenyér volt. Estéről estére az ablakok alatt hallgatózott. Néha felkapaszkodott a párkányokra és az erkélyekre. Az is előfordult, hogy lezuhant, és megütötte magát. Mindenki ismerte és kedvelte, ahogy a szellem emberei kedvelhetnek valakit… Tapolcán süvöltő szél töltötte meg az utcákat, Keszthelyen szellem. Sokszor már a hajnali diákvonatokon összetalálkoztam Iványi bácsival, a Balaton Múzeum idős igazgatójával, vagy Széchenyi Zsigmond Afrika-kutatóval, s olyan beszélgetésekbe bonyolódtam, melyekre ma Budapesten sincs alkalom. A múzeumba valamennyien bejártunk. Megcsodáltuk a kardokat, a hajdani bödönhajókat, a római emlékeket s a Kis-Balaton különös élővilágát, amiből akkor teljes gyűjtemény várta a látogatókat. Később, bentlakó koromban, Keszthely komorabb arcával is megismerkedtem. Mint a premontrei gimnázium tanulóját, a Rákosi Jenő-fiúkollégiumban helyeztek el. Az igazgató itt Sakrak Mihály volt. Ha visszagondolok erre az időszakra, ma is borzong a hátam. Olyan volt az egész, mint egy katonaiskola. Aki magasabb osztályba járt, annak nagyobb rangja volt, s lényegében azt csinált, amit akart. A szobafelelősök a felsősökből kerültek ki. Este, ha az ember cipői nem álltak vigyázzban az ágy előtt, a vizitnél kihúzta a gyufát. A szobafelelős lehúzatta, s a meztelen fenekére húszat vágott tornacipővel. Sakrak este az irodájában kérdezte ki a leckét. A nádpálcát a keze ügyében tartotta. Aki nem tudott, megkapta Sakraktól a magáét. Így aztán velem elég korán megutáltatták a latint és a fizikát. Később csak véletlenül szerettem vissza ezekbe a tárgyakba. S az étkezés… Szörnyű ételek. Az UNRRA csomagok az internátusban kötöttek ki, így aztán velünk etették meg a szójabab lisztet s a felesborsót. Olyan babgombócokat gyártottak Sakrakéknál, hogy nem lehetett elrágni. Zsebre tettük a gombócokat, aztán vacsora után átdobáltuk a szomszédba. Egyetlen emberi hely volt a Sakrak-féle internátusban, a 15-ös. A 15-ös külön pavilon volt az udvaron. A diákok itt tartották a hazai csomagjaikat. Délután beengedték ide az embereket. Akinek volt, az jókat evett, aki nem kapott csomagot, az a többiek mögött ácsorgott reménykedve. Sok szégyen ért ebben a 15-ösben. Az élet persze itt sem volt egyhangú. A társalgóban egy zongora állt, s azon az egyik tanuló minden este eljátszotta a „Gimbelem, gombolom” kezdetű dalt. S ha tavaszi időben nyitva voltak az ablakok, bámészkodnivalónk is akadt bőven. Az internátussal szemben egy fűszerüzlet állt, lakással. A fűszeres lányához vagy valakihez, aki ott lakott, esténként bemásztak a legények. Néztük az órát, s vártuk, hogy mikor bukkan elő a kegyekben részesített férfiú. Keszthely félig-meddig egyenlő a Helikon-ligettel. Bejáró diák koromban az őszi reggeleken a liget mellett vonultunk végig, aztán következett a Balaton utca. A Balaton utca akkoriban cementkockákkal volt még lerakva. A cementkockák rég kimozdultak a helyükről, s alattuk gödrök keletkeztek. A gödrökben minden kockakő külön életet élt. Mozgott, billegett. Amikor aztán megeredtek az őszi esők, a gödrök megteltek vízzel. A diák rálépett, s derékig befröcskölődött sárral. Így csak nagyon óvatosan lehetett a Balaton utcában közlekedni. Reggelente olyan körültekintő óvatossággal vonultunk fel a gimnáziumba, mintha aknamezőn járnánk. S a liget… A szél a lábunk alá hajtotta az elsárgult leveleket. Örökké zizegett minden sétaút. Amikor aztán az esőkben rothadásnak indult a sok kis sárga ékszer, fanyar erdőszag támadt az utak felett. Mennyi remény és mennyi kétségbeesés? Hűtlen diáklányok utolsó csókjai… Akkoriban elég kócos volt a Helikon-liget, az őrök és munkások inkább csak a nagyobb sétautakat gondozták. Így egészen elhanyagolt ösvények támadtak, bozótosok, ahol csak a diákok és a zámori csavargók igazodtak ki. Mostanában persze sok pénzt költenek a ligetre s a városra is. Keszthely is változik, mint minden magyar város. 1971-ben felkerestem Pusztai Gézát, a keszthelyi tanács végrehajtó bizottságának a titkárát. Úgy gondoltam, boldog embereket találok a tanácson… Ha valaki a világ egyik legszebb városában élhet… De Pusztai Géza elég rezignált volt, gondterhelt. – Keszthelynek jelenleg 28 ezer lakosa van, de nyaranta 25–30 ezer ember tartózkodik a városban. Az is előfordul, hogy júliusban, augusztusban 40–50 ezer. Keszthely egyébként nyugdíjas város… Az üdülők után a hasznunk minimális, személyenként 2 forint üdülőhelyi díj… Az idegenforgalomból a vállalatoknak van bevétele, az iparnak, kereskedelemnek. Ezek aztán befizetik az adót a megyének, s a megye újra elosztja. Előfordul, hogy egy fillért sem kapunk belőle – mondta Pusztai Géza. – Az őslakosság tehát háttérbe szorul? – kérdeztem. – Kérem, a vállalati nyereség egy százaléka községfejlesztési alap, hat százaléka pedig adó. Tehát elmegy innen a pénz. Ugyanakkor a kiadásaink évről évre növekednek. Csak az idegenforgalmi kiadásunk évente 600 ezer forint. 50 ezer forint a parkosítás, 800 ezer forint a köztisztaság biztosítása, a strandok, játszóterek fenntartása 100 ezer forintunkba kerül. A külterjes parkgondozás külön 500 ezerbe. S hol van akkor még a közvilágítás, útfejlesztés? A partot és a főutcát fejlesztjük az őslakosság rovására. Ha Keszthely nem üdülőváros, több jut a peremkerületeknek csatornából, vízből, útból, villanyból, járdából. A bölcsődében például összesen 45 gyereket tudunk elhelyezni. 18 ezer lakosra 45 férőhely… – A Balaton döntő módon befolyásolja Keszthely életét, gondolom a Balatoni Intéző Bizottság segít a városnak? – A Balatoni Intéző Bizottság Keszthelynek évek óta nem ad semmit. – De a lakosság bizonyára profitál az üdülőhelyi jellegből? – A lakosság a nyári három hónapban kisegítő keretnek jó… De az üdülőhelyi jelleg miatt itt nem lehet iparosítani, s az állandó munkahelyek száma kevés. – Keszthely diákváros… – Diákváros, de Keszthely a felszabadulás után központi keretből a vendéglátóipari iskola kivételével egyetlen tantermet sem kapott. A Vajda János Gimnázium leánykollégiuma összedűlőfélben van. Embertelen körülmények között, turistaszállóban laknak a gyerekek, és vendéglőben étkeznek… Az általános iskolai oktatás az 1878-ban felújított épületben folyik… – Mi a város fő problémája? – Egyik a Balaton, másik a közigazgatási határ… A keszthelyi öböl a Zala szabályozása óta reménytelenül eliszaposodott. A Zala torkolatába építettek ugyan egy iszapcsapdát, de az semmit sem ér. Csak a kotrás segít… A másik gondunk még nagyobb. Veszprém megyéhez tartozunk. Veszprém nagy gondja az iparosítás, és mi 90 kilométerre vagyunk Veszprémtől. Úgy gondolom, Zala megye többet adna. Keszthely jövőjén csak több megye segíthetne… – mondta Pusztai Géza VB titkár. Az okkersárga épületből szomorúan léptem ki az utcára. Mire aztán a liget sarkára értem, megnyugodtam. Az utcán, az emberek arcán semmi sem látszott Keszthely gondjaiból. A gondok bent maradnak a tanács ódon épületében. Így megy ez esztendőről esztendőre. Csak újabban egyre képzettebb szakemberek, várospolitikusok állnak a helység élén, s aki többet tud, többet lát… Egy régi szabású városatya nyugodtan ülne ma is a keszthelyi városházán… De Pusztai Gézának igaza van. Aki vezető, az lásson, tervezzen, legyen nyugtalan, nézzen szembe a számokkal. Keszthelyen a számok sokat mondanak. Többet kellene törődni Keszthellyel. Többet érdemelne… Nemrég újra Keszthelyre sodort az élet. Valaki meghirdette az újságban a hajóját. Az öreg szállodában háltam. Reggel megnéztem a hajót, aztán a posta írópolcára dőlve megfogalmaztam egy táviratot: „Mahagoni test, dacron vitorlákkal. Harmincezerre tartják. Mit csináljak?” – Az ablak mögött puffadt arcú, szőke nő ült. Átvette a táviratot, elolvasta, aztán álmatagon rám pillantott. Vagy kíváncsian? Megszólalt: – Itt végzett Keszthelyen? – A Vajda Jánosba jártam. – Akkor ismernünk kellett egymást, én is oda jártam… – Ó… Igen, igen… – Tizenegy forint… Lassan ballagtam a liget felé. Sütött a nap. – „Ki volt ez a nő?” – tűnődtem, aztán eszembe jutott a táviratom. Ha két óra múlva kézhez kapják, s azonnal postára adják a választ, akkor az a legjobb esetben délben lesz itt. A szállodába ebéd után is ráérek visszamenni. A Balaton utca sarkán kókuszíz olvadt szét a számban. Megálltam, hátranéztem. Nem tudom, mit vártam. Az emberek siettek a dolguk után, kopott ruhájú nyugdíjasok bicikliztek az út közepén, s a házak pontosan olyan okkersárgák voltak, mint huszonkét évvel ezelőtt. Igen, az olasz… Túl a templomon és a Pethő házon. A Mérei Ignác-féle papírkereskedés szomszédságában volt a boltja. Kókuszfagylaltot árult. A nagyadag íze a Balaton utca elején szokott semmivé válni, ízemlékké, a múlt részévé… Huszonkét év? Az olasz már rég halott. Vagy csak hazaköltözött Itáliába? S ez a liget? Ez lenne a régi Helikon-liget, melyben a diáklányokkal andalogtunk annyi éven át? A part is megváltozott. Huszonkét éve még a tó vize a liget szélén, a Hullám Szálló előtt csobogott. Azóta feltöltötték az öblöt, színes betonból új szigetfürdőt építettek, a fák alá motelt, félig a vízre modern szállodát. Kiballagtam a móló végére, s vártam, hogy a kókuszíz belemosódjon a múltba. A hajamat összeborzolta a szél. A zalai dombok közül ugrott a vízre, de előtte még Alsópáhok és Sármellék táján meghentergett a berekben. Égett berekszagot s nyers lápi illatokat sodort a keszthelyi öbölbe. Háttal álltam a szélnek. Élveztem süvöltését, s éreztem mögöttem az alacsony partokat is, a Zala folyó torkolatát, a mocsárba süllyedt erődítményeket s a rómaiak kiásott városát, Valcumot. Az Akadémia és a gimnázium vízisport-telepéről vitorlások repültek elő. Oldalba kapták a szelet, s a hajók erősen megdőltek. A diákok a kötelekbe kapaszkodtak, s homorítva lógtak a víz fölé. Bámultam a hajókat, s ekkor hirtelen eszembe jutott a puffadt arcú szőke nő neve. Ki is mondtam, hangosan: Gulácsi Maya. A szél felkapta, vitte a nevet, át az öböl vizén, aztán az alacsony gyenesi hegyek felett, majd visszakanyarodott vele a nádasok fölé, s valahol Vonyarcvashegy és Balatonszentmihály között a vízre ejtette. A hajdan oly szép Gulácsi Mayából mi maradt? Talán csak a szeme. Az álmatag pillantása. A nézése régen olajosan volt álmatag, s most, mintha köd ülne előtte. Fakón álmatag. Igazgató volt az apja, villában laktak. Maya öltözött a legdivatosabban az egész gimnáziumban, s azt hiszem, ruhátlanul is szebb volt minden keszthelyi lánynál. S így tönkrement? Pillantásom a gyenesi, vonyarci szőlősdombokon pihent, aztán tovább siklott, a györöki földnyelvre, majd a kékeszöld vulkánkúpokra, Szigliget, Badacsony csodaszép bazaltszigeteire. Itt talán még tönkremenni sem rossz. Ez a táj elringatja az embert, s felejteti az idő múlását. Nyolc órát dolgozik a postán, aztán lesétál a partra. Megfürdik, hajóra száll… Hajóra száll, mint huszonkét esztendeje, vagy talán huszonhárom? Eszembe jutott a régi kirándulás, amikor a gimnázium kivonult Szentmihályra. Legtöbben vonattal mentek, de olyanok is akadtak, akik biciklivel vagy vitorlással. Én a vonatosok között voltam. Korán megérkeztünk, felmásztunk a feketefenyővel borított dombra, és lebámultunk a vízre. A dombon egy fehér kápolna állt, emlékeztetőül. Valamikor negyven halász egy jégtáblán rekedt, s úgy hitték már, hogy a zajló Balatonba vesznek. De aztán a szél délire fordult, s a jégtáblát kihajtotta a partra. Szentmihály alatt érték el a partot. A negyven halász hálából egy kápolnát emelt a domb tetejére. A halászok kápolnáját a századok során többször újjáépítették. A domb alatt, a fenyveserdő és a nádas közé ékelődve egy tanya állt. Gazdálkodó parasztok lakták. Ettünk, ittuk a jéghideg forrásvizet, ami a kápolnadomb aljában fakadt. Megérkeztek a kerékpárosok s a vitorlázó diákok is. Kikötöttek a domb alatt, s az iskola népével elvegyültek. Sütött a nap, szeptember eleje volt, amolyan vénasszonyok nyara. Sokan fürödtek, mások portyázásra indultak a györöki szőlősdombok felé. A vitorlázók is felszedték a horgonyt. Kifutottak a vízre, aztán átvágtak Szigliget felé. Az edericsi öbölben meglódultak, és eltűntek a parti nádasok mentén. Úgy emlékszem, késő délután vettem észre, hogy Gulácsi Maya nincs közöttünk. Valaki aztán mondta, hogy négy lány eltűnt. A tanárok nyugtalankodtak. Nem mondhatnám, hogy szerelmes voltam Gulácsi Mayába. Mégis furcsán érintett az eltűnése. Este tomboló vihar nyargalt végig a Balatonon. A diákok többsége akkor már biciklire vagy vonatra szállt, csak néhány kollégista várta meg az esti vonatot. Közöttük voltam. Szürkülettel, a morajló vízről három vitorlás szaladt ki Szentmihály alá, és horgonyt vetettek a nádasok között, a keskeny öbölben. Az egyik hajóról partra szállt egy legény… Fütyörészett, és fonott kancsót lóbált a kezében. Tántorogva átvágott a réteken, aztán eltűnt a pincék között. A kollégisták a parton álltak és nézték a hajókat. Minden hajóban diákok ültek. Nevetgéltek és vitáztak, valaki gitárt pengetett. A szél felkapta a hangokat, és elrohant velük délkeletre. Az egyik hajón ott ült Gulácsi Maya is. A hajók nagyot csobbantak az összeverődő hullámokon, s amikor erősödött a szél, furcsán zúgni kezdtek az árbocok. Aztán megérkezett a tántorgó diák a boroskancsóval. Felrepültek a vitorlák, és a hajók belevesztek az éjszakába. Gulácsi Maya a II. B-be járt, vagy akkor már a III. B-be? S mi volt másnap? Egy hét múlva? Bizonyára találkoztam a folyosón Gulácsi Mayával… Semmire sem emlékeztem. De a hajókra és a szélzúgásra igen. Utána évekig egy orvos hajóján mannschaftoltam, nagy szelekben, végtelen nyarakon. Később, amikor az újságnál pénzt kerestem, két-három hétre kibéreltem egy hajót… De saját hajóm soha nem volt. Soha. Délutánra talán megérkezik a feleségem távirata. Kifizetem, a szállodából a hajóra költözöm, és kifutok a vízre. Vonyarcon kötök ki először – gondoltam –, iszom egy pohár sört a „Magyar Tenger”-ben, eszem egy szendvicset, aztán tovább Györökre. Bíró Jákim ott áll majd a vadgesztenyefák alatt, mint tíz éve, húsz éve, és végignézi, hogyan fordulok szél alá, dobom ki a horgonyt, hogyan rántom le a rongyot. Köszönök neki, motyog valamit… Elnéz a csuhi szigetek felé, várja az esti hajót vagy az uszályokat, melyek fehér kavicsot szállítanak a túlsó partra. Györökön fehérek az utcák, s a dombok is sok helyen, mivel mészkőre és dolomitra épült a falu. Bányásszák is a Csereze-domb alatt. Valaha a falunak is fehér neve volt: Meszesgyöröknek hívták. De szégyenlették a népek, s a Meszest Balatonra cserélték. Hány éves lehet Bíró Jákim? Hatvan? Meddig áll még a vadgesztenyefák alatt, meddig töltögeti még munícióval a viharágyút? S én mit csinálok Györökön? Itt is iszom egy pohár sört? Talán. Vagy tovább megyek, a villasor alatt óvatosan kikerülöm a koporsó sziklákat, ahol valaha, huszonöt esztendeje süllőzni szoktam. Nagy kővel horgonyoztunk le a sziklák mellett, s kishallal csaliztuk horgunkat. Gyönyörű süllőket fogtunk, s este az igazgatótanító udvarán, a lusztházban fogyasztottuk el a filézett, pirosra sült halhúst. Fehér bort ittunk, hol csetényit, hol beceit. Hol vannak már azok a régi esték? Az igazgatótanító meghalt, a felesége szanatóriumban fekszik, s a lányuk is, fiuk is kint nyugszik már a temetőben. – Tovább innen… Át a szigligeti öböl viharos vizén, s csak a nádasok felett vessünk egy pillantást Ederics felé, hol tíz éve, húsz éve még Noé Elek plébános úr állt vagy üldögélt a parókia udvarán, s akvarellel újabb és újabb képeket festett a Szentgyörgyhegyről. Szigligeten talán jó lenne megállni. A kikötő csendes, a víz nyugodt. Szigligeten talán két-három napig is lehetne horgonyozni, s közben gondolkodni, gondolkodni, és megérteni az életet. Aztán újra tovább, bele a napfényes végtelenbe. A táj rendületlenül áll az időben, csak az emberek puffadnak fel, sárgulnak el, s veszejtik el csodatévő fényüket. A nagy nyári túrák idején először Györökön, Szigligeten szoktunk kikötni, aztán Fonyódon. Fonyódon a vitorlázók élete nehéz. A szűk kikötőbe nehéz becsúszni, s alig lehet onnan kijönni, különösen ha a szél északnyugatira fordul. A csatornaszerű torokban cirkálásra alig-alig nyílik mód. Fonyódot mégis szerettük… Mert a fonyódi kikötőben halszag volt, s a sziget körül a csónakok, motorosok tucatjai horgonyoztak. A kikötőben örökké nyüzsgött a nép, s a halárusok jó sült keszeget adtak a nap minden órájában. A Balaton körül ez bizony ritkaság. Fonyód az utóbbi években új szerepre készül. Nemrég a Kőolajipari Vállalat olaj után kutatott a berekben. Olajat nem találtak, de termálvizet igen. Táskán több kút is ontja magából a forró vizet. A fonyódi járás vezetői megmozdultak. Gyógyfürdő építésébe kezdtek Fonyódon, elhatározták, hogy a nyári szezont meghosszabbítják, s a télit megrövidítik. A táskai forró vizet tíz kilométer hosszú csőben vezetik Fonyódra. Közbeiktattak egy mezőgazdasági hajtatóházat, s társulást hoztak létre 40 millió forintos alapköltséggel. Már készülnek az üdülőszállók tervei s a parktervek. De egyelőre még minden fillérért verekedni kell Bagó Gyulának s a többi ambiciózus vezetőnek. A forint könnyen elgurul Tihanyig, Füredig, de aztán elakad, megreked. Fonyódnak egyelőre még egyetlen szállodája sincs, csak álmai vannak. Fonyód után legtöbbször Füred következett. Füred vagy Tihany. Különösen ha északnyugati szél fújt, s a hajó derékba kapta a szelet. Furcsa módon a vihar is, a szélcsend is Fonyód és Füred között szokott elkapni bennünket. Füredre, akár szélcsendből, akár viharból menekültünk, boldogan futottunk be. Várt bennünket a kikötő, a Vitorlás presszó, a pavilonok. Sült kolbász, sült hal, jegelt sör… Balatonfüredre tizenhat éves koromban jutottam el először. Vitorláson. Semmit sem tudtam a városról, még azt sem, hogy az első magyar nyelvű színházat Füreden építették fel a hazafiak, s azt sem, hogy Füreden olyan nagy írók nyaraltak valaha, mint Jókai, s olyan nagy színészek, mint Blaha Lujza. Csak évek múltán jutottam el a faluba, s csak véletlenül értesültem róla, hogy Füreden szívkórház van. Esztendőről esztendőre elvitorláztam Füredre, de a kikötőből alig mozdultam ki. A hajók között éltem, s a vizet és a hajókat csak addig hagytam ott, amíg kenyérért, zsírért, konzervért rohantam a közeli üzletekbe. Ma már tudom, hogy Füred ősi település, s a Tamás-hegy alján a bronz- és a korai vaskorban is laktak emberek. Füred lakossága 1869-ben 2257, 1941-ben 4788, 1970-ben pedig 9549 személy volt. A lakosság a történelmi időkben szőlőtermeléssel foglalkozott. Füred ma is híres a boráról. A bortermelés átvészeli a nagy emberi sorsfordulókat, katasztrófákat, újrakezdéseket. A bor örök. Az ipar is. Füreden ma már több mint százhúsz kisiparos dolgozik, de az építőiparban, gépjavításban, vegytisztításban el tudna helyezkedni újabb száz. A település legjelentősebb munkahelyi központja természetesen a Magyar Hajó-és Darugyár. A másik a szívkórház. A balatonfüredi Állami Kórház kb. 240 embert foglalkoztat, közülük 32 orvos. A kórházban az ágyak száma 1949-ben 136 volt, jelenleg 630, s évente több mint 10 ezer ember távozik gyógyultan, munkaképesen. Dr. Debrőczi Tibor, a füredi Állami Kórház igazgatója így ír a kezdetekről: „A 17. század végén Tenkovics Miksának másfél nemesi telke a füredi és arácsi határszélen volt, melyen forrás fakadt. A forrás vizét, melyet egyszerűen savanyúvíznek neveztek, felfogta Tenkovics, építtetett hozzá fürdőházat, kazánokat, tíz fürdőkádat és egyéb épületeket. Halála után 1742-ben Schuster József orvos vette meg a fürdőt, Schuster továbbfejlesztette a fürdőjét, de Lécs apát sem feledkezett meg a maga forrásairól, sőt 1749. július 25-én előbb bérelte, Schuster halála után pedig megvásárolta a fürdőt. Ezzel az apátság lett a birtokosa Schuster doktor telepének. Ekkor már két kisebb fajta fürdőház állt, huszonhárom káddal…” Jelenleg a hajdani fürdőházak helyén 45 kabinnal egy uszoda áll, külön hidroterápiás és fizikoterápiás részlegekkel. A füredi nyaraló persze éppen olyan zajos, mint a révfülöpi, keszthelyi, siófoki. Fogalma sincs róla, hogy a Tagore-sétány mögött szívkórház működik, s a betegek csendre vágynak. Füred elvileg gyógyfürdő, de erről csak kevesen tudnak. Füred számomra a kikötő… Bár sokszor megfordultam Lipták Gábor irodalmi szalonjában, s az irodalmi fehér bort szürcsölgetve nagy szellemekkel társalogtam, Füred számomra ma is a kikötő… Rév, menedékhely, az élet hullámoktól védett öble. Víz és szárazföld egyszerre. Az öbölben félig horgonyon, félig a parthoz kötve várakoznak a hajók és hajósok. A cselekvő, elemekkel küszködő hajós a kikötőben hirtelen elernyed, szemlélődő, álmodozó emberré válik. Töpreng, szelídebb szelekre vár, máskor napfényre vagy az enyhülést ígérő éjszakára. Boldog és kimerült megérkezések. Emlékszem, egyszer kora délelőtt Siófok és Füred között elkapta hajónkat a szélcsend. A forró déli napfényben ernyedten lógtak vitorláink. Vizünk elfogyott… Vörösre perzselődött bőrrel vártuk a naplementét s az alkonyi szelet. A szél megérkezett. Talán húsz percig hajtotta hajónkat az északi part felé, aztán hirtelen elállt. Minket hívogattak a fények. Evezőt ragadtunk. Órákig dolgoztunk a kis csutakkal, s még éjfél előtt becsúsztunk a kikötőbe. A szánk száraz volt, mint a tapló. Partra szálltunk, s a Vitorlás presszó teraszán sört rendeltünk. A jegelt, hűvös ital nyers erővel csobbant a torkunkon, s fokozatosan életre keltette kiszáradt mirigyeinket. Körülöttünk a szelíd, baráti Füred aludt már. És a hatnapos északnyugati? Minden nyáron megérkezik háromszor-négyszer. Amikor engem elkapott, éppen egy lánnyal vitorláztam. Reménykedtem, hogy befutunk Füredre, de amikor már húsz perce a borulás határán járt a hajó, nem bírtam tovább idegekkel. Horgonyt vetettem a kerekedi öbölben. Reménykedtem, hogy a szél majd enyhül, és bejutunk Füredre. De nem… A vihar egyre nagyobb erővel tombolt. A kötélzet sípolt, brummogott, csattogott. Éjszaka félóránként előmásztam a kajütből, és megvizsgáltam a horgonyláncot, hogy tart-e még? Reggelre a nádas mellett négy vitorlás horgonyzott. A vihar a nádashoz szorította a Kon-Tikit, egy start és egy Európa 30-ast is. Hozzánk legközelebb, úgy két-háromszáz méterre, a Kon-Tiki horgonyzott. Láttuk és figyeltük egymást… A második napon elfogyott a kenyerünk, harmadikon a cukrunk és a teánk, negyediken a cigarettánk is. Csak ültünk a ponyva alatt, és magunk elé néztünk. Annyi erőnk sem maradt, hogy szeressük egymást… S ötödnap délelőtt kicsit enyhült a szél. Az árboc oboahangja hirtelen szelíd surrogássá enyhült. Gyorsan felszedtük a horgonyt, s fél széllel, reffelt nagyvitorlával befutottunk Füredre. Amikor horgonyt vetettünk, már újra bömbölt a szél… Az enyhület csak félóráig tartott. De ez elég volt nekünk, megszöktünk a vihar elől. S a parton friss kenyér, sült hal, vörös bor várt bennünket. Füred a boldog megérkezések kikötője. Az én hajóm már horgonyon áll, orrát erősen a parthoz kötötték. Szomorúan állok az árboc tövében, s a viharban száguldó hajókat figyelem. A Daru vörös vitorláit, a Nemere II-t vagy az Addiót… A messzeségben néhány olyan hajót is látok, melyek alig érintik a vizet. Sodorja őket a szél. A ködrongyok közül egy-egy pillanatra előtűnik a Maca, a Kis Golyhó s a hajósok arca is. Nem tudnak kikötni, viszi őket a szél. |