Becker Bäby és a peszticidek

1971-ben kisebb izgalom támadt Balatonszepezden. Az egyik helybeli lakos, bizonyos G. Mariska, levelet kapott Madridból… A levelet a nyolcvan év körüli Becker Bäby írta, a híres, legendás táncosnő, akit az első világháború alatt támadt hazai zűrzavarban a kövér bankár, Kohler Jenő fedezett fel és pártfogolt. Az igazán szép és divatos hölgyeknek persze újabb és újabb szerelmes pártfogója akad. A szepezdi főútra épült villát már gróf Apponyi Henrik ajándékozta a kor ünnepelt szépségének. A pletyka szerint gróf Apponyi Henrik feleségül akarta venni Becker Bäbyt, de végül nem ő, hanem Heinrich Antal, a gazdag vasgyáros vezette anyakönyvvezető elé. Közben persze sok minden történt… Becker Bäby, Madridból keltezett levelében, például azután érdeklődött, hogy él-e még G. János? Hogy miért érdekli ez az idős hölgyet, azt egyik bizalmasa mesélte el nekem. A mese megértéséhez tudnunk kell, hogy a Balogh János-féle pékség pontosan Becker Bäby villája mögött állt és áll ma is. Csak a táncosnő villája ma már vállalati üdülő, a pékségben pedig nem sütnek kenyeret. Nincs is a faluban működő sütöde. Így kenyér is alig…

A pékségben kora hajnalban kezdődött a munka. Még alig szürkült, de már a kemencében sült a sok zsömle és kifli. Az udvaron s a műhely ajtajában tarisznyás, bambuszbotos férfiak gyülekeztek. A vízre induló horgászok, halászok s a feltarisznyázott parasztok közül is néhányan a friss sütetű zsömlére vártak. Beszélgettek, közben a tarisznyákból néhány pintes üveg is előkerült. Eközben G. János, aki ma is él, lassan eltávolodott a várakozóktól, s Baloghék hosszú létráját a szomszédos villa ablakához támasztotta. Bemászott a sötét ablakon, s csak jó húsz perc múlva került elő onnan. Ilyenkor a létrát gondosan a helyére vitte, aztán a pékség ajtajában megevett két frissen sült kiflit, s a tarisznyájába rejtett üvegből húzott egy nagyot. G. János egyszerű, de mokány parasztember volt. A faluban kevesen értették hódításának a titkát. Maga Becker Bäby az egyik bizalmasának így szokott beszélni G. Jánosról: „Nem értem, miféle ember ez… Bemászik az ablakon… Soha nem szól egy szót sem… Paraszt… Konok paraszt…” – Mindez persze csak legenda.

Becker Bäby szepezdi villájába a jobb emberek persze a főkapun szoktak belépni… Urak, művészek, sportolók… A villa gyakori vendége volt a híres vívóbajnok, Petschauer Attila is. Úgy mesélik, a vasgyárost tanította vívni. Amikor a fasiszták elhurcolták Petschauer Attilát, Becker Bäby még egy utolsó asszonyi mozdulattal utánanyúlt. Balogh Jánosnéval egy aranyláncon függő medáliát küldött neki, melyre a következő szöveget vésette: „Isten óvjon”.

Az úri közönség nyaranta a strandon, a Bozzai-féle vendéglőben vagy a kúriák, villák teraszain mulatta magát éjjel-nappal. Szepezden nagy volt hajdan a vendégjárás. Margittay Rikard szerint valamikor 1887 táján Rákosi Jenő (az újságfejedelem) egy vászonkötésű, bőrsarkos vendégkönyvet ajándékozott Nagy Pál szepezdi földbirtokosnak. A vendégkönyv tanúsága szerint 1887 és 1935 között a következő nevezetesebb vendégek látogattak el Szepezdre: Rákosi Jenő és családja, Rákosi Szidi, Nagy Sándor kúriai bíró, Nagy Emil, a későbbi miniszter, a niklai Berzsenyi családból Berzsenyi Ida, Nelli és Mariska, Győri Elek és Dr. Szivák Imre országgyűlési képviselők, gróf Batthyány Tivadar és gróf Andrássy Géza, Berzsenyi Sándor ügyvéd és Berzsenyi Lajos földbirtokos, Jókay Géza, Hettyey Sámuel pécsi püspök, Szalay Imre képviselő, Beőthy László színiigazgató, az Eötvös és a Vörösmarty család (a költő rokonai), Beniczkyné Bajza Lenke írónő és Edvi Illés Aladár festőművész, dr. Kármán Mór tanár, báró Splényi Ödön, báró Kempelenék, Henriette Bevillier Genfből, s Lesencetomajról a Viriusz család, továbbá 1924-től báró Baselli Rezső és Herman, a gróf Apponyi család, Mécs Alajos író, vitéz Garamszeghy Sándor és családja, Molnár Anna hárfaművésznő és dr. Herz Ottó zongoraművész, Kökény Ilona és Buttykay Emma színművésznők, dr. Birkás Géza egyetemi tanár, továbbá néhány bizonytalan nevű úr Breslauból és Rio de Janeiróból. – A századforduló után a mai Árpád úton gazdag polgárok, kereskedők is építkeztek, s fokozatosan részt kértek a nagyúri vendégek szórakozásaiból. Hát ebben a környezetben telepedett meg nyaranta Becker Bäby is, s teremtette meg a maga félévszázados legendáját.

A hajdani Apponyi villa ma a Vízügyi Tervező Vállalat üdülője. A többi nagyúri ház és kúria is átkerült a nép használatába és tulajdonába. Viriuszon és a szepezdi Árpád úton valójában csak a polgárság őrizte meg a telkeit és nyaralóházait. Ezek a házak természetesen kisebbek voltak, mint az igazi úri villák, így többnyire átvészelték az államosítások bonyolult időszakát.

„Új nép a parton…” – írta Illyés Gyula… Jól emlékszem a húsz-huszonöt évvel ezelőtti nyarakra, amikor a munkások, parasztok, diákok megjelentek a Balaton partján. A SZOT-üdülőkben s a kisebb vállalati nyaralókban ezrek és ezrek próbálgatták a pihenés új, görcsöket oldó rítusát… Olcsón lehetett pihenni, fürdőzni, enni és inni… A felszabadulás után hosszú évekig a helybéli lakosoktól semmiféle díjat sem szedtek a strandokon… Hogy ez mit jelentett, csak azok tudják igazán, akiket hajdan, klottgatyás parasztgyerek korukban, az üdülőhelyi igazgatók elzavartak a kiépített strandokról. A földmívesek és gyermekeik Balatongyörökön a „Zsiba gyöpre”, Szepezden a marhaitatóra jártak fürödni… A szabad fürdőzés időszakában mindenki teleszívta tüdejét, s boldogan élvezte újkeletű jogait. Egészen addig élvezte, amíg az új kor új istene, az „idegenforgalom” be nem tört kies országunkba. Amint az idegenforgalom megkezdődött, bekerítették a strandokat, üdülőhelyi díjat vetettek ki a fürdőzőkre és a telektulajdonosokra, a strand használatáért pedig külön pénzt szednek. Az „idegen” hozza a valutát, az „idegennek” sok a pénze, így hát az „idegenek” pénztárcájához igazították a szállodai és éttermi árakat, a csónakok bérleti díját, a bor, a sör és a hal árát.

Nem mondom, hogy napjainkban nem üdülnek, pihennek kétkezi munkások a Balaton partján… Üdülnek szép számmal… De ha az ember el-elnézi az áramló tömeget, az arcok karakterét, a kezek mozgását, úgy érzi, hogy az új nép mégiscsak megfogyatkozott a partokon. Nem az abszolút számuk kevesebb, mint húsz évvel ezelőtt, hanem az arányszámuk. Mindenütt németül beszélnek… Ha nem németül, akkor cseh vagy olasz nyelven… A hangulat még a kisebb falvakban is bábeli… Nyaralnak tehát a külföldiek… Nyaralnak az úttörők, a középiskolások és az egyetemisták… Nyaralnak a kisiparosok, kereskedők, üzletkötők… Nyaralnak a tanárok és a hivatalnokok… Általában a nagyon fiatalok és a nagyon öregek… Van ebben valami komikus! Csak azok nem nyaralnak, akik ezekben az évtizedekben a legtöbbet dolgoznak, akik az egész népgazdaságot mozgásban tartják. Nem nyaralnak a harmincévesek, negyvenévesek és az ötvenévesek. Ők nem érnek rá nyaralni, mert dolgoznak, gyermeket nevelnek, lakásra gyűjtenek, küzdenek éjjel-nappal. Pedig úgy tűnik, ezek a munkásgenerációk szorulnának rá leginkább a pihenésre. Rosszul gazdálkodunk az erejükkel, és saját maguk is rosszul gazdálkodnak az életükkel.

A Balaton a legteljesebb pihenést a külföldieknek nyújtja, utánuk mindjárt a gyermekek és a fiatalok következnek. A fiatalok évről évre, többnyire szervezett körülmények között kipihenik a még nem is létező fáradtságukat. – A félreértések elkerülése végett nem a fiatalok nyaraltatását sokallom, hanem a középgenerációk ilyen lehetőségeit kevesellem. Mintha az ország éppen azokról felejtkezne el, akik életben tartják… Vagy ez csak káprázat?

Nem káprázat… Bármerre járok a parton, bárhol figyelem az arcokat, kezeket, hajakat… Külföldiek, fiatalok, öregek… Ez a sorrend. A fiatalok persze könnyebben szervezhetők táborba, mozdíthatók, mozgósíthatók… A két gyermekes családanyákkal mindez már megoldhatatlan… Vagy talán mégis?… Egyre több a szabad szombat, egyre növekszik a családok szabad ideje… Azokban az üzemekben, ahol már bevezették az ötnapos munkahetet, az emberek a rendes évi szabadságukon kívül csak júniustól augusztusig huszonhat napot tölthetnek pihenéssel. Ebben a huszonhat napban természetesen a vasárnap is bent van… Elvileg tehát a hétvégeken mindig elutazhatnának a Balatonra… Csak elvileg… A gyakorlatban nem férnek fel a vonatra, a parton nem kapnak szállást, ha kapnak, nem tudják megfizetni… Kezdjük az utazással…

Aki a saját gépkocsijával utazik a Balatonra, az szerencsés ember, befutott… „Valaki”, akinek már életformája van… A nagy többség a hazánkban általánosan használatos országos járművet, a vonatot veszi igénybe. De hogyan?

Budapesten már a vasútállomásra is nehéz kijutni. Kelenföld szóba sem jöhet, mert minden induló vonat zsúfolásig megtelik már a Déli-pályaudvaron. A Déli az utóbbi esztendőkben szinte megközelíthetetlen. Szétverték a modern üvegcsarnokot, felásták a Krisztina körutat, megszüntették az autóbusz- és taxiállomásokat. A jegyváltásra ismét a régi épületben nyílik mód, ha nyílik… Örökké húsz-harminc méteres sorok állnak a pénztárak előtt. Az egész Déli-pályaudvar anakronisztikusan szűk képződmény, úgy tűnik, Tapolca vagy Dombóvár is tágasabb; bővebb vágánysorral rendelkezik, A vonatokat a szűk hely miatt csak az indulás előtt tizenöt-húsz perccel tolják be a vágányokra. Így mindenki egyszerre rohanja meg a vagonokat. Az emberek általában már a mozgó vonatra felugrálnak, s még mielőtt a szerelvény megállna, zsúfolásig megtelik. Az utolsó pillanatban betolt mozgó vonatra a gyermekes szülők természetesen nem tudnak felugrálni, így aztán vagy mind a ketten, vagy egyikük hosszú órákon át állva utazik. A gyermekes, sok csomagos család hiába megy ki egy órával korábban a pályaudvarra, nincs vonat, nem tud beszállni… Az a mód, ahogy az utolsó pillanatban betolt szerelvényeket a tömeg megrohanja, világháborús élményeket idéz. Az egész pályaudvaron nagy a kapkodás… A pénztárakban sokszor rossz jegyeket adnak ki, vagy a jókat összecserélik… A vonatban a kalauz aztán bírságol, vitatkozik… Kulturált utazásról szó sincs… Minden utazás egy Waterloo… Vissza úgyszintén… A Balaton-parti állomásokon a vasutasok ráadásul a szabályokat sajátságosan értelmezik. Vonatindulás előtt fél órával nem nyitják ki a pénztárakat, de tíz perccel előbb bezárják. Ha az utas az indulás előtt öt perccel érkezik, váratják az ablak előtt még két percig, aztán kioktatják a rendről… Népnevelnek… Balatonszepezden például hosszú esztendők óta, valamilyen titokzatos okból, nem adnak ki első osztályú jegyet. Helyette adnak egy „felszálló” ideiglenes bilétát, ami feljogosítja az utast, hogy a kalauztól váltson jegyet. Így az utas, akit Balatonszepezdre vet a sorsa, az egész jegyváltási kálváriát kétszer csinálja végig. Amikor megkérdeztem a balatonszepezdi állomáskezelőtől, hogy miért nem tartanak első osztályú jegyet, a válasz úgy hangzott: „Minek tartanánk?!” Hát így… Az első osztályú jeggyel is nagyon sokszor állva utazik az ember… Állva, mert általában egyetlen első osztályú kocsi van, s azt félig megtöltik a vasút saját szabadjegyes dolgozói és a külföldiek. Ezek az első osztályú kocsik persze csak a nevükben első osztályúak… Az áruk első osztályú, de pont olyan koszosak, mocskosak, mint az egész vonat. A W. C.-re és a mosdóra rágondolni is rossz. – Aztán az Utasellátó… Ha van, mozgó kocsmává változik a vonat, ha nincs, szomjan halnak az utasok. Nem tudom, melyik a jobb…

1971-ben ünnepelte 125 éves fennállását a magyar vasút. Mennyit fejlődött azóta? 1907-ben például a Déli-pályaudvarról a gyorsvonat 13 megállással 3 óra 14 perc alatt jutott el Balatonszentgyörgyre. Ma a gyorsvonat ugyanezt az utat nyolc megállással 2 óra 54 perc, tizenhét megállással pedig 3 óra 7 perc alatt teszi meg. A személy viszont ezt a távolságot 4 óra 51 perc alatt döcögi végig. Mindebből látható, hogy a magyar vasút az utóbbi hatvannégy esztendőben nem fejlődött valami sokat… Olyan fejlődésről semmi esetre sem beszélhetünk, ami napjaink felgyorsult életritmusával szinkronban lenne. S közben ezeket a menetidőket sem tudják betartani. Egy példa: 1971-ben a Déli-pályaudvarról 18 óra 44 perckor indult a 2108-as számú gyorsvonat Tapolcára. Ennek a vonatnak a menetrend szerint 21 óra 45 perckor kellett megérkezni Balatonszepezdre. 1971. július 10-én szombaton ez a gyorsvonat 21 óra 45 perc helyett 23 óra 15 perckor érkezett Balatonszepezdre, tehát másfél órát késett. Az ügyhöz hozzátartozik, hogy ez alkalommal is, első osztályú jeggyel, négy és fél órán keresztül állva utaztam. Ilyen körülmények között korszerű vasúti közlekedésről beszélni több, mint komikus. – A MÁV sajnos elszakadt a kortól, s mivel furcsa módon a saját vezetőiből áll a saját felügyelete, sok jót nem várhatunk. – Arról már hallani, hogy majd felemelik az utazási díjakat, arról is hallani, hogy nyugaton drágább a vasút… És arról is hallani, hogy a MÁV nem jön ki ezekből a kis viteldíjakból… Lehet, hogy nyugaton drágább a vasút, de milyen kényelmesek, jók és gyorsak azok a vasutak. Attól tartok, hogy ahol a vasút nyugaton drágább, ott az utast például utasnak tekintik. Nálunk az utas a kalauz és az egész vasúti személyzet beosztottja. Nálunk manapság minden vasúti utazás lealázza az embert. A kioktatástól a legázoláson át az állva utazásig mindent megkap a pihenésre induló ember. Vannak országok, ahol a vasúti viteldíj ellenében a tiszta, kényelmes kocsiban biztos ülőhely jár az utasnak, s van, ahol semmi… Nálunk örüljön az utas, ha felkapaszkodhat a kocsiba.

Nem örülünk. Korszerű vasúti közlekedésről álmodunk. Az ember a huszadik század második felében, az űrutazások korszakában olyan illúziókkal él a földön, hogy a közlekedés megoldható… A balatoni közlekedés is megoldható lenne… Talán csak némi pénzre s egy-két korszerűen gondolkodó mérnökre lenne szükség. Ha például nyaranta óránként indítanák a gyorsvonatokat a Balatonhoz, aligha lenne ilyen zsúfoltság… Vagy ha növelnék a vonóerőt, és a szerelvényeken a kocsiszámot megkétszereznék… Vagy ha bevezetnék az összes balatoni vonaton a helyjegyet… Természetesen csak a helyjegy bevezetése nem ér sokat, de ha a szerelvények és a kocsik számának növelése mellett a helyjegy is megjelenne, nem bolondulnánk meg minden utazásnál… Tudom… Tudom, hogy a budapesti indítópályaudvarok kapacitása kicsi, tudom, hogy az áteresztő pályaudvarok vágányszáma is kicsi, és kevés a vasutas, és a fiatalok nem akarnak… Miért nem akarnak a fiatalok a vasúthoz szegődni? Bizonyára van valamilyen oka… Mennyi volt régen a vasutasoknál a nyugdíj korhatár? És mennyi most? – Köszönöm. És a vasutas házak, telepek, juttatások… Régen így járta a mondás: „Teheti, vasúti”. Ma ez a mondás komikus. De ez csak a személyzetre vonatkozik… Új pályaudvarokat kellene építeni, új síneket fektetni, újjá kellene szervezni az egész vasutat. De most már nem a huszadik századi igényeknek megfelelően, mert az kevés. Most már a huszonegyedik századra kellene gondolni.

Ha megérkezik az utas a Balaton partjára, a bajok folytatódnak. Ha azon kevesek közé tartozik, akik vállalati vagy szakszervezeti üdülőben tölthetik a szabadságukat, akkor csak a strandon bosszankodik és a gyümölcsárusok bódéi előtt. A strandokon vagy nincs sör, vagy van, s akkor meleg és importált. Tehát meleg lötty, dupla áron. A gyümölcsárusok alig árulnak gyümölcsöt, de azt aztán nagyon drágán. Akinek gyermeke van, az a Balaton mellett feltétlenül bajba jut. De akinek nincs gyermeke, az is, mert este beül a vendéglőbe, s a bor literjét 40–60 forintért teszik eléje a jóságos pincérek. Vállalati, szakszervezeti üdülőbe aránylag kevesen jutnak el… A családosok szinte alig… Akinek gyermekei vannak, azt a sors többféleképpen is megbünteti. Először is családos beutalót ritkán kaphat. Vagy megy egyedül a felesége és a gyermekei nélkül, vagy nem megy egyáltalán… Ha mégis, akkor egyénileg… Kibérel egy szobát valamelyik magánháznál… Ha szerencséje van, akkor főzési lehetőséggel adják ki számára a szobát. Természetesen méregdrágán… Aki háztartást akar vezetni a Balaton partján, az a piacra és az üzletekre szorul. Nehéz sors!

A nagyobb üdülőhelyeken, Füreden, Siófokon és Keszthelyen kenyérhez, tejhez hozzá lehet jutni, de a falvakban már nehezen. Balatonszepezden például két aprócska vegyeskereskedés gondoskodik a település több ezer nyári lakosáról. A kenyeret nem Szepezden sütik, mint hajdanában, hanem valahol Tapolcán vagy Veszprémben. Hozzák. Későn… A tejet sem helyben termelik, azt is hozzák valahonnan. A tej korán jön, a kenyér későn… Ha valakinek gyermeke van, akkor hét óra tájban elzarándokol a boltba. Csakhogy hétkor még nincs kenyér, a kenyeret általában 11-kor hozzák. Tehát a családból valakinek 11-kor újra el kell menni az üzletbe. A húst viszont reggel hatkor szokták mérni, ha van… A délelőtt tehát rámegy a bevásárlásra… És hogyan? Milyen idegtépő körülmények között… Nagy sor áll az üzletben, sokszor még az ajtón kívül is. Helybeli parasztok, telek- és villatulajdonosok, csehek, franciák, németek s a közeli kemping lakói vegyesen. Mindenki a saját anyanyelvén átkozódik… A parasztok szidják az üdülősök édesanyját, akik tönkretették a falu életét, a telkesek, villatulajdonosok szidják a németeket és a cseheket, akiktől nem lehet lépni, a csehek és a németek szidják a magyarokat, akik ugye „a maguk kelet-európai módján még a közellátást sem tudják megszervezni”. Ha azt mondom, hogy a napi kenyéradag beszerzése jelentős sportteljesítmény, akkor finoman fogalmaztam. De ez még hagyján… Kenyeret nagy sorállás után lehet kapni. De burgonyát, káposztát, sóskát, zöldbabot, cukorborsót, zöldséget, gyümölcsöt egyáltalán nem. Balatonszepezden néhány évig halódott a téesz zöldséges boltja. Nemrég bezárták. Úgy mondják, nem érte meg. Nem csoda. Soha nem lehetett ebben a zöldségboltban ötféle árut kapni. Vagy volt paradicsom, vagy volt paprika, de egyszerre a kettő ritkán… Most a strandon működik egy zöldséges pavilon, ahová valakik, valahonnan hozzák a zöldséget. Itt sem lehet négy-ötféle árunál többet kapni egyszerre, de az is előfordul, hogy napokig az ég egy világon semmit sem lehet kapni. Gyümölcsöt egyáltalán nem. A Balaton-parti falvakban a gyümölcs teljesen becsődölt. A nyár gyümölcstelen. Nem is értem, hová lett a gyümölcs? Tíz esztendeje még lehetett a parton gyümölcsöt kapni… Talán a gyümölcsről is kiderült, hogy nem éri meg a termelése… Ami terem, megrohad az ágakon vagy a fa alatt… A szilva biztosan, lehet, hogy a körte és az alma is. Valaha a fürdőhelyeken, Fonyódtól Györökig nyaranta kis piacok működtek a főtéren, templomtéren. A helyi lakosság a felesleges terményeit ezeken a piacokon értékesítette. A gazdálkodók is jól jártak és a fürdővendégek is. Ma nincs piac. Ma a kis üzlet senkit sem érdekel már… Pedig az a pénz, amit a györöki, szepezdi asszonyok húsz éve még összepiacoztak, de sokra ment! Sok kis pénz… Kitelt belőle a gyerek iskolás ruhája, sokszor még az adó is.

A közellátás ma a Balaton körül általában rossz. Túl sok ember zsúfolódik össze a parton, s az igények is nagyok. Az üzlethálózat általában elavult, s a nagy tételekre beállított közellátási láncolat nem tud igazodni az állandóan változó üdülési létszámhoz… Ha süt a nap, százezer vendéggel többet kell kiszolgálni az éttermekben és a boltokban, mint borús időben. S ha a kereskedelem számol a százezer többlettel, délutánra beborul az ég, és nyakán marad az áru. Az üdülőhelyek rapszodikusan ingadozó embertömegét rugalmasan csak a kis üzemek, kis cégek tudják kiszolgálni. Olyan pékségek, hentesek, cukrászdák, ahol a termelés a felhőjáráshoz igazodhat. Kell lenni egy alapvető állami ellátásnak, a biztos üdülői létszámhoz biztos kenyérmennyiséget kell adni, de a futóvendég nem lehet a nagyüzemek, nagyvállalatok gondja…

A kiemelt fürdőhelyeken jobb a helyzet. Füreden, Siófokon, Alsóörsön, Balatonlellén elég jó az ellátás, még gyümölcs is kapható, igaz, hogy drágán. Ezeken a helyeken az első osztályú vendéglők mellett működik egy-két önkiszolgáló gyorsbüfé is, ahol egy-egy tányér leveshez, főzelékhez viszonylag elfogadható áron lehet hozzájutni. Ezek a gyorsbüfék sokat enyhítenek a szegényebb családok gondjain, s a balatoni nyár zűrzavarán többnyire a kóborló diákokat is átsegítik.

A balatoni strandok általában szépek, gondozottak és kicsik. Nem eredendően kicsik, hiszen a településekhez igazodva ízléses arányban növekedtek. Belesimulnak a nyárfák, nádasok s a közeli épületek rendjébe. Tovább a strandforma nem növelhető. Viszont meg lehet szüntetni a strandokat, s a partot a tengerpartokhoz hasonlóan lídóvá lehet alakítani. Persze, veszélyes vállalkozás. A strandok zárt rendjében is nehéz a közegészségügyi alkalmatosságok fenntartása. A lídó alkalmat ad az egész part lezüllesztésére, elkoszosodására. – A Balaton s a part befogadóképessége véges. Az eltömegesedés egy bizonyos fokozat után már lehetetlenné teszi a felüdülést, fürdőzést, pihenést. Dr. Bagó Gyula, a fonyódi járási hivatal rokonszenves elnöke, 1971 nyarán például elmondta nekem, hogy Fonyód állandó lakossága 4300 fő. Nyáron ez a szám 12–13.000-re emelkedik. Mivel Fonyód fél Somogy és Baranya kedvenc üdülőhelye, s ráadásul badacsonyi átkelőhely is, szombat-vasárnap újabb 20.000 ember jelenik meg a partokon. Így aztán a strandon, a kikötőn és a vendéglőkben harmincezer ember tolong, hullámzik, kevereg. Ugyanakkor a strand bevétele csak arra elég, hogy üzemeltessék. Fejlesztésére már nem futja. Hasonló gondokról hallottam Keszthelyen is Pusztai Géza vb-titkártól. Keszthely állandó lakossága 18.000, de júliusban-augusztusban 40–50.000 ember tartózkodik a városban.

A Balatonon a zsúfoltság most már aggasztó. Tömeg a vízbe vezető lépcsőkön, tömeg a büfé előtt, tömeg a tus és az árnyékszék előtt. A legázolt, csikkektől és barackmagoktól tarkálló gyepen összeérnek a pokrócok, gyékények, az árnyékba húzódott, olvasgató mamák és papák fején hol egy labda, hol pedig egy egész futballcsapat zuhan át. Az embereknek aztán, ugye, táskarádiójuk is van… Néhány éve még csak a cafrangos hajú legények ordíttatták a masinájukat vonaton, strandon, utcán, de azóta a helyzet megváltozott. A fiatalok fantáziátlan szórakozásából az idősebb korosztályok is részt kérnek. Manapság már a strandon bömbölő rádiók felének negyven éven felüli a gazdája, de akadnak köztük ősz hajú hatvan-hetven éves huligánok is. Van, aki a tánczenét nyekegteti, van, aki a magyar nótát, a harmadik Luxemburgot, a negyedik a Szabad Európát. Igen, a Szabad Európát… Bele a pofájába az egész strandnak… Senki nem szól, mindenkinek van valamilyen „szenvedélye”, így tiszteletben tartja a szomszédos pokrócon izzadók hajlamait is.

Mit lehet a strandon csinálni?

Lehet például napozni, fürdőzni, esetleg olvasni az árnyékban…

Mit nem lehet?

Nem lehet úszni… A Balaton elég nagy, de a bójákon túl tilos beúszni. Keresztben, a parttal párhuzamosan viszont nem lehet úszni a lubickoló tömegtől. Különösen az északi parton van ez így, ahol a víz hamar mélyül, s a tömeg megszorul a tizenöt-húsz méteres parti sávban. – A Balaton körül réges-régen természetes úszópályákat kellett volna kitűzni a strand mellett, annak részeként. Az összes balatoni nyaralóhelyen úszómestert kellett volna alkalmazni s bevezetni a nonstop úszóoktatást. Országos elvvé, igénnyé válhatna, hogy aki nyaranta eljut a Balatonhoz, akár felnőtt, akár gyermek, tanuljon, tanulhasson meg úszni. A gyermekeket, fiatalokat pedig szervezett keretek között kellene megtanítani az úszásra. A Balaton körül az úttörőtáborok egymást érik… Valójában ezeket nem is lehet tábornak nevezni, hiszen a sátrak s az ideiglenes ebédlők, konyhaépületek már rég behúzódtak a villák közé. A klasszikus ifjúsági tábor a világon mindenütt az erdők szélére épül, folyók és tavak partjára, de soha nem a faluban, városban, üdülőhelyen, annak részeként. Bátorság, szervezőkészség, önállóság hogyan alakulhat ki egy eleve szervezett, komfortos környezetben? A magyar úttörőmozgalom vezetői s az általános iskolai tanárok kényelmi okokból lemondtak a zavartalan, tiszta, természeti környezetről s a táborozásról, a fiatalság edzéséről, képzéséről áttértek a gyermekek nyaraltatására. Pedig a fiatalokat még nem nyaraltatni kell, hanem edzeni, nevelni, képezni, alakítani. Most már a táborozás alig különbözik a szakszervezeti üdültetéstől. A baj azonban ott kezdődik, hogy a trombitáról, sípról, dobról, üvöltésről a villák között sem mondanak le. A táborozás sajátosságaiból szinte csak ezekhez ragaszkodnak. Esténként pedig következik a közös ének… Az üdülők, nyaralók fáradt idegzetű lakói szívesen hallgatnák a tábortűz mellől felhangzó népdalokat, a mozgalom dalait, a Marseillaise-t, a spanyol polgárháború dallamemlékeit, mert tűz mellett lehet ámulni és eszmélni… De a táborokból általában a „…sóder, sóder a lábam alatt…” refrénű bárgyú nótácska hallatszik ki estéről estére. Csak ez, órákon át… A kamasz táborokból pedig a beat…

De az úszásról volt szó… Néhány esztendeje valahol Révfülöp és Ábrahám-hegy között a parton gyalogoltam… Az egyik kis sarjerdő szélén úttörők üldögéltek a fák alatt. Kis, pöttömnyi fiúk és lányok. A vezetőjük, láthatóan egy KISZ-fiatal, kérdéseket olvasott fel a gyerekeknek egy füzetből. Amikor melléjük értem, éppen a következőket hallottam: „Hogyan teremtünk barátságot más fiatalokkal?”… A válasz kórusban érkezett a fák alól: „Levelezés útján…” – Elborzadtam. A fák alatt csupa jobb sorsra érdemes kisgyerek ült, s ezt az elképesztő marhaságot ismételgették órákon át. Ahelyett hogy népdalokat énekeltek, fürödtek vagy úszkáltak volna. A táborban megtaníthatnák őket úszni. Magyarország tele van folyókkal, vannak tavaink, uszodáink… A lakosság hatvan-hetven százaléka ennek ellenére nem tud úszni… Minden torna- és sportoktatásnak ezzel kellene kezdődni. Minden gyermeket meg kellene tanítani úszni, még mielőtt eléri a tizedik életévét! Ez életmentés… Az emberek tucatjai fulladnak bele évről évre a folyókba és a tavakba. 1961-ben csak a Balatonba 11 ember fulladt bele, de tíz esztendővel később, 1971-ben már 32. De nemcsak életmentésről van szó… Az úszás az egyik legegészségesebb sport. Az úszás rendben tartja a testet, tisztán a szellemet… Az úszáshoz lényegében csak víz kell és egy fürdőruha… Így akár tömegsporttá is válhatna. Igazi tömegsporttá. Idősek és fiatalok egyaránt gyakorolhatnák. Ideje lenne hazánkban a versenysportok fejlesztése mellett időnként most már az egész népegészséget szolgáló tömegsportokat is fejleszteni, megszervezni. Május végétől szeptember közepéig lehetne rendszeresen úszni a természetes vizeinkben. A magyar úszósport központja lehetne a Balaton. A nagyszerű lehetőséggel egyelőre azok sem élnek, akik évről évre eljutnak a tóhoz. Az úttörő táborokból ezrével térnek vissza úgy a fiatalok, hogy nem tanulnak meg úszni.

Mentőcsónakos minden strandon akad… Vagy úszómestereket kellene alkalmazni mentősnek, vagy a mentős mellé felvenni még egy úszómestert is. Mit nem lehet még csinálni a strandon?

Nem lehet csónakázni.

Valaha minden kis nyaralóhelyen lehetett csónakot bérelni. Egy órára, fél napra, akár egy hétre. A magán csónakdák aztán részint tönkrementek, részint államosították őket. A helyüket elfoglalta a Belkereskedelmi Kölcsönző Vállalat. Eleinte minden jól ment… Tartottak csónakot, gumimatracot, rádiót, a nagyobb helyeken még vitorlást is… Aztán a közepes nagyságú nyaralóhelyeken váratlanul megszüntették a telepeiket. Így például Balatonszepezden is. Állítólag nem érte meg… Én csak annyit tudok, hogy a csónakok állandóan kint voltak, sokszor az embernek fél napig kellett sorba állni egy félórás evezésért. Most már nem kell, megszüntették… Balatonszepezden ma csak a horgászoknak van csónakjuk… Az ütött-kopott jószágok száma talán még a tízet sem éri el. Csónakot bérelni nem lehet. Pedig Balatonszepezden átlagosan ezer ember nyaral, a hétvégi forró napokon pedig legalább ezerkétszáz…

Ugye, nem éri meg a csónakkölcsönzés… El is hiszem. Annyian adminisztrálják, karbantartják, ellenőrzik, kezelik a szereket, hogy a bérek felemésztik a hasznot. De ismertem én Keszthelyen egy magáncsónakdást, aki jól megélt belőle. Az öreg Nyers bácsira gondolok, az állomás mögött volt a műhelye s a hangárjai. Nyers bácsi hajóács volt. Maga készítette a csónakjait, s ha elromlottak, saját maga javította ki valamennyit. Maga kölcsönözte, iktatta, rendezte, tárolta, ellenőrizte őket… Pedig tartott vagy huszonöt-harminc csónakot, amíg tartott… A kis üzlethez egy ember kell, esetleg kettő… A kis üzletre nem lehet egy egész bonyolult vállalatot szervezni… Egyszerű ez…

A vitorlásokkal még annyi szerencséje sincs a nyaralónak, mint a csónakokkal. A Balatonon nagyon kevés a bérelhető vitorlás, így aztán már jó fél évvel, egy évvel korábban kibérlik valamennyit. Egyik évben januárban adtam fel a rendelésemet Boglárra, s ekkor már csak augusztus utolsó hetére kaphattam hajót… A vitorlázás reménytelen.

Ennek ellenére mégis azt kell mondanom, hogy a Balatonon ilyen jelentős vitorlássport még soha nem volt, mint az utóbbi húsz esztendőben. Az 1920-as évekig a vitorlások a Balatonon nem voltak osztályba sorolva, így aztán a hatalmas főúri bárkák együtt versenyeztek a kis dingikkel. Aztán a húszas években Klősz Károlynak, a Királyi Magyar Yacht Club főtitkárának a vezetésével lassan a Balatonon is áttértek az osztályhajókra. Először néhány Binnenjolle jelent meg a Balatonon, s a 22 négyzetméternyi vitorlával szerelt hajók között nagy versenyek kezdődtek. Amikor aztán vízre bocsátották a 30-as, 20-as, 40-es Schärenkreuzereket, már a németek is felbukkantak a magyarországi versenyeken.

Az első csillaghajót 1941-ben dr. Sándor Pál építette Balatonfüreden. Ekkor hat hajó készült egyszerre. Sándor doktor jelenleg az egyik csillaghajó flotta kapitánya, s az egész magyarországi star kategória doyenje.

A világháború után természetesen újabb hajóosztályok fejlődtek ki, így a kalóz és a finn jolle, s a legutóbbi évtizedben pedig a Repülő hollandi.

A két nagy balatoni yachtklub helyét a felszabadulás után a vállalatok örökölték. Nagyon szép vállalati klubházak épültek, s a hajókkal ma a legjobb sportolók versenyeznek. Minderről Dr. Sándor Pál nemrég a következőket mondta:

– A háború után én azt hittem, vége a balatoni vitorlás sportnak. Fordítva történt. Régen az vitorlázott, akinek pénze volt, most az vitorlázhat, aki tud, függetlenül attól, hogy van-e pénze vagy nincs. Most a hazai vitorlázás tisztán a sportra épül. A versenyzőknek a klub odaadja a hajót, s azt addig használhatják, amíg jól megállják a versenyeken a helyüket…

Dr. Sándor Pálnak igaza van, a magyar vitorlázás mint versenysport, jó kezekben van, s virágkorát éli. A vitorlázásnak a versenysport azonban csak az egyik szervezett lehetősége, a másik a túravitorlázás lenne, s azt hiszem, ez utóbbi inkább szolgálja a munkában elfáradt emberek felüdülését, a karbantartó testedzést, a nyári regenerálódást. A túravitorlázás a Balatonon rosszul áll. Kevés embernek van hajója, s nagyon kevés a bérelhető hajó. Új hajóra gondolni is alig mer az ember, mert az árak már az égben vannak nálunk is. Akinek van hajója, annak is több a gondja a „teknővel”, mint az öröme. Nagy gond a karbantartás, még nagyobb a tárolás… Telente jól látni a balatoni vonat ablakából a partra húzott, rohadó hajókat. A túrahajózók nehezen jutnak be az egyesületekbe, klubokba, s ha be is jutnak, a hajójuk mostohagyerek marad. Így aztán nagy értékek mennek tönkre, s azoknak is elmegy a kedvük a hajózástól, akik tíz-húsz esztendeje rendszeresen túráznak.

A másik balatoni hajósgond egyformán érinti a versenyzőket és a túrázókat. A Balatonon nincsenek vitorláskikötők. Ahol vannak, azokat a kishajó-flotta már rég kinőtte, s ha nem nőtte volna ki, akkor sem tud kikötni Tihanyban, mert a kishajókikötőben a személyhajók állnak, ugyanígy Szemesen, Lellén… Fonyódon a vitorlázók kikötési helyét a halászok használják, s ha valakit ott találnak, durva vita kezdődik… A motoros nagy hajók sok esetben megnyomják, összetörik a vitorlásokat, vagy ha nincs helyben a gazdája, nekiengedik a víznek. Vannak kikötők, ahol csak horgonyra lehet állni, s akinek nincs bocija, az képtelen partra szállni. A legrosszabb a helyzet a kikötő nélküli nyaralóhelyeken és a kibetonozott partsávokon… Sehol egy öböl, egy védett nádkaréj… Sehol egy fából épített stég, ahol partra léphetne a vitorlázó… Viharos, szeles időben a beton partfalakon összetörnek a hajók, sokszor még a hajók legénysége is megsérül, vagy vízbe fullad. Nincs hová kikötni… Egyes falvakban, mint például Balatonudvari, Zánka vagy Balatonszepezd, a vitorlázók a strandon próbálkoznak… Hiába… Alig közelítik meg a strandot, a mentős már kievez eléjük, és visszaveri a partraszállási kísérletet. A strandokon a stég mellé még egy-két pillanatig sem engedik oda a vitorlást, addig sem, amíg valaki partra lép, hogy kenyeret, tejet vagy konzervet vegyen.

Hogy egy vízparti települést miért nem lehet a víz felől megközelíteni, amikor a víz nagy, s a hátán hajók százai járnak, képtelen vagyok felfogni. A vízparti településeknek legalább egy famólóval kellene rendelkezniük, ami mellé minden kóborló hajós kiköthet, ha elfogyott a vize vagy a kenyere. Most nagyon rossz a hajósok helyzete. Ötven-száz méterre a parttól kénytelenek lehorgonyozni s a partra úszni… Így sem ruhát, sem pénzt nem tudnak magukkal vinni… Vagy ha mégis, csak valamilyen különleges rafinériával. Kikötőt kellene építeni minden balatoni település partján. Bármilyen kikötőt… Kicsit, fából, alumíniumból, dunai pontonokból… A nagy kikötőkben pedig vissza kell állítani a vitorlázók jogait… S ahol ez nem lehetséges, sürgősen ki kell bővíteni a jelenlegi szűk kikötőket. A jelen körülmények között a túravitorlázás nemcsak költséges, hanem elkeserítő vállalkozás is.

A vitorlázás kapcsán érdemes néhány szót a téli Balatonról is ejteni. A „nyaralók” bizonyára azt hiszik, hogy szeptember elsején megszűnik a Balaton, s csak június elején éled fel újra. Ez elég nagy tévedés… Az aranyló októberek sokszor talán szebbek, mint a július, s a decemberek, januárok egész biztosan fenségesebbek. Az igazi balatoniak, a helyben lakó munkások, parasztok, s a véglegesen letelepedett tanárok, mérnökök, orvosok figyelemmel kísérik a téli nádasok életét is, a jégképződéstől az olvadásig. A hétköznapokon a nádverő parasztok s jégvágó munkások lepik a jeget, vasárnap a fakutyázók, korcsolyázók s a vitorlássport szerelmesei. Az igazán elszánt vitorlázók ugyanis, két hajót tartanak, egy télit és egy nyárit… A jégvitorlások olcsóbbak, mint egy dingi, s gyorsabbak, mint az óceán kék szalagjának a győztesei. A jégvitorlások kis szélben vagy hófedte jégen meg sem mozdulnak… De közepes szélben és tükörsima jégen repülnek… A Balatonon a jégvitorlások általában nyolcvan-száz kilométeres sebességgel száguldanak, de a világrekord kétszáz kilométeren felül van. Ilyen sebességgel a hajónak szinte szárnya nő, s a kisebb rianásokon, szakadékokon átrepül.

A balatoni klubházakban december, január táján egyre többször befűtenek, a sportolók télen is jelen vannak. A magyar jégvitorlássport nem éppen újkeletű, hiszen az első magyar jégvitorlást 1888-ban Perger Ferenc hozatta Kanadából Balatonfüredre. Azóta újra és újra nekibuzdulnak a téli Balaton szerelmesei, s 1915 óta versenyeket is tartanak a Balatonon. Jelenleg 26 darab, egyszemélyes DN típusú jégvitorlás van a Balatonon, s a számuk előreláthatólag tovább növekedik. A Magyar Vitorlás Szövetség jégvitorlás szakosztályának a vezetője, Dr. Sándor Pál nemrég érdeklődésemre elmondta, hogy a füredi jégvitorlás verseny most már Európa hírű. 1970-ben tíz, 1971-ben hat osztrák vett részt a füredi jégvitorlázásban. 1972–73 telére pedig már előre bejelentkezett tíz német és tíz osztrák versenyző. Európában jelenleg 1200 darab DN típusú egyszemélyes jégvitorlás száguld a befagyott tavak és folyók hátán. A szám nagy, de az elterjedtséget a nagy sebesség és az olcsó ár talán magyarázza. Magyar viszonyok között például egy jó csillaghajó 4000 dollárba kerül, egy DN szán viszont csak 8000 forintba… Megéri. Sándor doktortól egyébként úgy hallom, hogy osztrák és angol versenyzők a füredi eredményeket látva, azzal a gondolattal foglalkoznak, hogy a jövőben állandó jégszánt tartanak a Balatonnál, hogy a téli sporteseményekbe gyorsan és zökkenőmentesen bekapcsolódhassanak. Igazuk van az angoloknak… Aki látott már hóvihart a befagyott Balatonon, az soha nem felejti el a berkek nyögéseit, a hegyek bazaltkék orgonahangját s a fagy hófehér ölelését. Aki belekeveredett egyszer már ebbe a táncba, az újra óhajtja, mint a nagy hajósok a messzi, bizonytalan halált…

Persze, a jégvitorlázáshoz is klub kell, hajó kell, fűtött szoba éjszakára s forralt bor… Ebből sem lesz tömegsport. Szép eszményi versenysport lesz belőle.

Mit nem lehet még a Balaton mellett csinálni?

Például teniszezni, mert nincs teniszpálya. (Van néhány a külföldiek és a versenyzők számára.) Nem lehet kosárlabdázni, röplabdázni, általában semmit sem lehet sportolni… Talán csak fejelni vagy futballozni, ha a strand sarkában a többi fürdőző, napozó ember megtűri…

A sok „nem lehet” természetesen nemcsak a sportra vonatkozik… Moziba is nehéz eljutni, színházba lehetetlen, mert színház nincs. Maradnak a múzeumok és a képtárak… Statikus, engedelmes látványosság. Na és persze a nagyvázsonyi lovasjátékok, amire a rendezők ingüket, gatyájukat ráfizetik, és az alkalmi zenélések, esztrádműsorok… Az egész Balaton-parti kultúrát két nap alatt be lehet habzsolni… Van, akinek persze a beat fekszi meg a gyomrát, van, akinek a múzeum.

A telkesek, építkezők nemcsak a boltossal, hentessel, zöldségessel kerülnek bajba, hanem a hatósággal is. Mert a hatóság szigorúan ügyel az építészeti előírásokra. Ezekre az előírásokra állítólag a Balatoni Intéző Bizottság és a Tárcaközi Bizottság is ügyel… Sokan ügyelnek. Az újságírók is… A bizottságok nyilatkoznak, hogy a sok szemtelen kispénzű ember „mámeg” miket merészelt építeni… Az újságírók jól megdorgálják a sok szemtelen kis pénzű embert, akik ugye… Na, mit is merészeltek? Például faházat állítottak fel a telekre, holott oda vörös kőből szeretne a hatóság valamilyen végvárat… És ugye, bódét emeltek… Összetákoltak… Külterületre, engedély nélkül… Szodoma… Gomorra…

Igaza van a hatóságnak és persze az újságíróknak is. Sokszor nagyon csúnya, csúnyácska tákolmányokat állítanak fel „ideiglenesen” a kis pénzű telektulajdonosok. Nekem sem tetszenek a bódék, autóbusz-karosszériák, viaszosvászon sátrak… De! Egyforma mértékkel kellene mérni… Én sajnos azt látom, hogy ahol a szabvány ERDÉRT faházra nem adnak a kisembernek építési engedélyt, ugyanott, vagy a közvetlen szomszédban a „VÁLLALATNAK”, „ÜZEMNEK”, „KÖZÜLETNEK” mindent megengednek. A közület, üzem, vállalat a nyaralótelep közepén bekerít egy darab földet, és felállít rá huszonöt bódét. Mindegyikbe belefér egy család préselve. Kétszer másfél méteres házikók tömkelege áll a vállalati telkeken. Ez nem ronda? Szepezdről körben Szárszóig és azon is túl… Miért szebb az a bódé, amit az állami vállalat épít? Számomra felfoghatatlan. Szeretném most már azokat a vállalati bódékat, nyaralókat is látni, amelyeket az építési hatóság lebontat. Ha tíz-húsz ember összeáll egy szövetkezetbe, nem értem, miért nem vonatkozik rájuk ugyanaz a törvény, mint arra a másik tíz-húsz emberre, akik nem álltak össze, de ugyanúgy kevés a pénzük, mint az összeálltaknak, és ugyanúgy szeretnének nyaralni, mint azok?

Ebben a könyvben már sok szó esett a déli partot elcsúfító, kibetonozott partfalakról. Rondák, akadályozzák a víz kiegyenlítődését a berekkel, összezúzódnak rajtuk a csónakok és a halak ikrái, nem lehet tőlük kikötni, s néhány év múlva nem lesz, aki karban tartsa őket. De van itt még valami. Ezek a partfalak általában úgy jönnek létre, hogy a parti villák előtt feltöltik a vizet iszappal, földdel… Kiképeznek egy húsz-ötven méter széles új partsávot… Így, aki tíz esztendeje drága pénzt adott a parti telekért, egyszer csak arra ébred, hogy a nyaralója húsz méterre áll a parttól, s a vizet nem is látja. Becsapódik. Becsapják. Aligha csodálkozhatunk azon, hogy felháborodottan járja a parti tulajdonosokat, és aláírásokat gyűjt az intézkedés ellen.

Mindezeken túl nagy gond az éter, a levegő és a víz tisztántartása is. A Balaton mellé az emberek többsége pihenni, regenerálódni érkezik, de ebben sokszor megakadályozzák a falvakban felállított bömbölő hangszórók, a táskarádiók s este a zenekarok. Érdekes zenei vállalkozás a beat, de agresszív, társadalomellenes. Olyan erősítőkkel játszanak a gitárművészek, hogy három-négy kilométeres körzetben senki sem tud aludni… Sokszor még beszélgetni sem… Balatonfüreden a Vitorlás eszpresszóban évek óta dühöng egy beat zenekar… Felhallatszik a faluba, át Siófokra, Szárszóra… Ezek után elképzelhető, hogyan alszanak a vitorlázók a kikötőben horgonyzó hajóikon, s hogyan a szívbetegek a közeli pavilonokban… Révfülöpön az Ibolyában is tombol egy banda most már évek óta… Ezek talán még sikeresebbek, mert az elektromos gitár hangja átkel a hegygerincen, áttévelyeg az erdők között, s mi Szepezden is halljuk.

Van, aki üvölteni akar a Balaton partján, van, aki aludni, szemlélődni… Az üvöltők zavarják az alvókat, az alvók nem zavarják az üvöltőket… Mi a teendő?

Hang persze a Balaton körül totálisabb is akad az elektromos gitárokénál… Ha tiszta az idő, akkor valamelyik közeli repülőtérről a fejünk fölé emelkednek a gépek, s derék katonáink a víz felett megmutatják, hogy mit tudnak. Beleakadnak a gázpedálba, s addig tapossák égi masinájukon, míg a hangsebességet túl nem lépik… S persze ránk szakad az ég. A dörejek hullámzása felveri a falu szélén a fácánokat, ablakokat szakít be, megremegteti a tűzfalat. Nehéz így pihenni… Igazán elvezényelhetné ezeket a masinákat valaki az Alföldre, vagy valahova olyan helyre, ahol éppen nem a fél ország s fél Európa igyekszik kipihenni egész éves fáradtságát.

Újabban a levegővel is baj van… Szennyezi a sok vonat, az országút sok ezer autója, s az utóbbi két esztendőben már a motorcsónakok is. Manapság az európai tavakról kitiltott motorcsónakok a Balatonon adnak egymásnak találkozót. Szegény megfáradt munkás, tanár vagy családanya hiába igyekszik magába szívni egy kis csendet, jó levegőt… A fene megette az egészet. A strandok előtt bőgetik motorjukat a nyugati turisták, vízisíznek, versengnek, bemutatót tartanak. Csupa szép motorcsónak, csupa szép nagy darab férfi, barna asszonyok és leányok társaságában, de a motorcsónakjuk széttöri a csendet, telefüstöli a levegőt, s olajfoltokkal tarkázza be a vizet. Nem öröm. Dr. Debrőczi Tibor a balatonfüredi szívkórház igazgatója, amikor tőle mint orvostól és mint híres vitorlázótól a Balaton-parti viszonyokról érdeklődtem, a következőket mondta: „A balatoni viszonyok messze vannak az ideálistól. Két nagy veszély van itt: az úgynevezett rousseau-i természet lassan kimúlik, a tó bája elvész, s lassan a víz is elszennyeződik… Gondolni kellene a nádasok, az egész partszakasz védelmére és a víz védelmére is. Mindig utólag vagyunk okosak. Itt van például a motorcsónakok engedélyezése… Az osztrákok a Fertő-tóról kitiltották őket. Más országokból is… Nálunk a Velencei-tóról is… Most a Balatont látják eldorádójuknak. Feldarabolják a hínárt, miáltal az szaporodik, szennyezik a vizet és a levegőt. A múlt héten már nemzetközi motorcsónak-találkozót tartottak itt…”

Bizony, a Zala szabályozása, a kemizálás térhódítása s a partvidék iparosodása óta egyre több baj van a Balaton vizével. Sok szennyvíz jut a tóba, s a foszfor és a nitrogén hatására az algák a tó több pontján olyan szaporodásnak indultak, hogy a vizet elszínezték. A szennyeződést tovább fokozza az olaj, a fenol, a szintetikus mosószerek s a növényvédőszerek, az úgynevezett peszticidek újabb tonnái… A Balatonba torkolló 40 nagyobb vízfolyás közül 17 szennyezetten ömlik a tóba. Nemrég Dr. Pónyi Jenő, a biológiai tudományok kandidátusa, az Élet és Tudomány című folyóiratban a következőképpen vélekedett: „A Balaton vize ma még jó, de hogy jó is maradjon, ehhez tettekre van szükség…”

Tettekre… De mindenki mást akar. A halászok, horgászok sekély, mocsaras parti vizeket, ahol jól fejlődik a kishal, a strandolók kiépített partokat, tisztára súrolt betonfalakkal, a vitorlázók lagúnákat, a hajóépítők újabb szabályozásokat, zsilipeket, vízutánpótlást akár a Drávából vagy a Dunából is, a turisták benzinkutakat szeretnének építtetni a kikötőkbe, a földmívesek, ipari üzemek nyugodt, korlátozásmentes termelési lehetőséget áhítanak… Valaki ezen az ügyön veszít. Félek, hogy az élővilág. A növények, az ősnádasok, a halak, sirályok, nádicinkék, szárcsák és az ember…

Több zöld kellene a partra, több berekfa, szilfa, nádas, több hal a vízbe, s kevesebb beton. S ahol betonoznak, alakítsanak ki lagúnákat… A betonfalak előtt hagyják meg a nádasokat… Ha a Balaton olyanná változik, mint egy zománclavór, elveszti a varázsát, meghal…

A Balaton vize 1950–55 táján még olyan tiszta volt, hogy inni lehetett belőle. Ha vitorlázás közben ránk tört egy-egy nagyobb szélcsend, s elfogyott a borunk, vizünk, nagyokat ittunk a Balatonból. Manapság ezt már nem merném megkockáztatni, hiszen a 17 szennyezett patak, csatorna és folyó betorkollása körül még fürödni sem ajánlatos. 1940 táján Entz Géza Balaton-kutató még a következőket írta: „…A Balaton-víz csaknem vasmentesnek mondható, csekély vastartalma állandó… Foszfor- és nitrogénvegyületek igen csekély mennyiségben vannak jelen…” De Dr. Pónyi Jenő kandidátus 1972-ben már a következőket kényszerült megállapítani: „…Minthogy a műtrágyából – különösen, ha nem szakszerűen terítik – a csapadék sok tápanyagot (nitrogént és foszfort) old ki, ennek hatására az algák hihetetlen mértékű szaporodásnak indulhatnak, ami növeli a víz szervesanyag-tartalmát. A Balaton északi partja mentén 1968-ban majdnem 122 ezer mázsa műtrágyát szórtak ki a földekre. Jóllehet, azt nem tudjuk pontosan, hogy ebből az óriási tápanyagmennyiségből mennyi jutott be a csapadékkal a Balatonba, az aligha lehet kétséges, hogy számottevő mennyiségről van szó. Ez az egyik – ha nem döntő – oka annak, hogy a Balatonban a hínárnövényzet elburjánzott. A mérések azt mutatják, hogy Keszthely–Badacsony–Fonyód térségében emiatt köbméterenként 30 százalékkal több alga van a vízben, mint a tó más részén.”

Sok jel mutat arra, hogy a Balaton biológiai egyensúlya megbomlott. Tenni kellene valamit, amíg nem késő.

Nagyot fordult a világ az utolsó huszonhét évben… A régi nemesi, főúri villákban fáradt munkáscsapatok váltogatják egymást, pihenést, enyhülést keresve. Közben persze új villák is épültek a közösség számára végzett hasznos munka béréből, s olyan villák is, melyekre ki lehetne írni: „LOPTALAK”. A Balaton körül sok az öröm és a gond. De mindez Becker Bäbyt már nem érdekli. Egykedvűen üldögél madridi villájában, s a régi úri Balatonra gondol, az Apponyi-villára s a Bozzai-féle vendéglőre, ahol mindig volt frissen csapolt sör, s mindig betévedt oda egy-két érdekes ember. Peszticidekről akkoriban még nem hallottak… S hogy mik azok a peszticidek, és a peszticideknek mi közük van a Balatonhoz, Becker Bäby valószínűleg ezt már soha nem fogja megtudni.