Az élet fórumain

1971 májusában meglátogattam a balatongyöröki termelőszövetkezet elnökét, Móricz Lászlót. Vonattal érkeztem Györökre, s gyalogosan ballagtam végig a falun. Az utat virágágyások szegélyezték, a járdák ragyogtak a tisztaságtól. Frissen kavicsozott sétautak fehérlettek a kikötő körül, s a lépcsők, stégek már átfestve várakoztak a vízbesüllyesztésre. A falu, úgy látszik, véglegesen beletörődött üdülőhelyi jellegébe, s tudatosan, gondosan készülődött a nyaralók fogadására.

A termelőszövetkezet irodáját az emelkedő tetején, a bolt és a plébánia szomszédságában találtam meg. Az udvarán egy májusfa állt, a sebtében elterített fehér kavicsszőnyegen pedig régi típusú piros fotelok. Kicsit meghökkentem. Sütött a nap, hétfő délelőtt volt. Az elnök állva tárgyalt valakivel. Az irodából előkerültek a lányok, a viszontlátás örömére nagy nevetgélés támadt. Lányok, mondom… Hol van az már… Akkor voltak lányok, amikor még én is a faluban éltem. Asszony mind, gyermekeik vannak. De a csipkelődő kedvük a régi maradt.

– Oltanád-e még a nádfedeles házat? – kérdezték nevetgélve.

– Ha égne, persze hogy oltanám – mondtam.

Kérdésük elvált feleségem szülőházára vonatkozott, melynek a teteje tizennyolc évvel ezelőtt kigyulladt. A tűz a szomszédos házról terjedt át a nádtetőre. Szeles, furcsa délután volt. Úgy emlékszem, a tűz több tetőbe is belekapott. A falu népe vödrökkel, lángcsapókkal sietett a tűzhöz, oltani. Mindenki ott volt, én is.

Az elnök hellyel kínált. Maga is beleereszkedett az egyik piros fotelba, aztán a májusfára mutatott:

– A kőbányászaink állították… Szombaton majális volt itt. Az asszonyok még csak most takarítják az irodákat.

Pálinka került az asztalra, koccintottunk. Az éles tavaszi napfény s a törkölypálinka ereje csaknem elbódított. A piros fotelban üldögélve végigláttam a termelőszövetkezet udvarán, a kerten, ami tele volt görbe gyümölcsfákkal, s a pap kertjén is, ami zöldebbnek tűnt, mint a szomszédos földek, telkek. A kert alatt rétek kezdődtek, a réteken túl a vasúti sínpár s a Balaton vize csillogott. Jól látszott a Szentmihály-domb, a tetején a fekete lombú fenyőfák s a hófehér kápolna. A Szentmihály-dombhoz vezető keskeny út a téesz iroda mellett szakadt ki a falu főutcájából. Az út túloldalán, rétek és mandulások között, a falu temetője húzódott meg. Fel kellett volna állnom a fotelból, hogy odalássak. Nem álltam fel, de így is, a lombok s az épületek takarása mögött pontosan érzékeltem, hogy hol a temető. Anyám nyugvóhelye. Az elmúlt őszön költözött ki szegény, sok kedves rokonunk és ismerősünk után. Ez a temető is furcsa hely. A sírok közé becsillog a Balaton vize, ha szél van, behallatszik a nád suhogása s a morajló hullámverés. A másik oldalon alacsony hegyek állnak. A Csereze-domb hatalmas fái egyenként odalátszanak a temetőbe. Olyanok, mint a szobrok vagy a bálványok. Mindez végtelen, kéklő ég alatt.

Az elnök nem tudott nyugodtan ülni. Ötpercenként érkezett valaki. Tagok, hivatali emberek Keszthelyről, Veszprémből. Iratokat kellett előkeresni, telefonhoz futni.

Akinek a boltban van dolga, egyúttal a téesz-irodára is benéz, s aki valamilyen ügyes-bajos dolga miatt kénytelen az irodába menni, ott is ragad félórára vagy fél délelőttre. Asszonyok trécselnek a fal mellett, férfiak a piros fotelok körül. Megérkezik Szijártó is, az új erdész. Barna, mokány férfi. Az elnököt keresi, de az elnökhöz éppen nem lehet hozzáférni, mert az udvart méreti a földhivatallal. Valamilyen vita van az udvar körül. Hogy kivel, azt nem értem, nem is kutatom. Szijártó is megfog egy poharat. Iszogatunk. Állunk, ülünk, mocorgunk a fényben. Kutató félszavak, félmondatok. Hunyorgunk. Nézem az embereket. Úgy látszik, a téesz-iroda most a faluközpont. Ide gyűlnek az emberek, mert itt mindig eldől valami, itt mindig hallani valamit, ami a közösséget érinti, érdekli. Így lehet ez most a legtöbb faluban, s ahol nagyobb és jelentősebb a téesz, ott még inkább így van. A hatalom a téesz megalakulása előtt a községi tanács kezében volt. A tanács a hatalmát most megosztja a termelőszövetkezettel. A falu vezető testületeiben persze a tanácselnök és a téeszelnök egyaránt bent van. A termelőszövetkezet udvara fórummá alakult. Akinek dolga akad az irodában vagy a szomszédos boltban, megáll egy-egy percre. Körülnéz. Ha valamilyen érdekesebb szófoszlány üti meg a fülét, közelebb lép, beleszól.

Üldögélek a piros fotelban. Lábam alatt fehéren szikrázik a mészkőzúzalék. A kavicsszőnyeg megsokszorozza a fényt. Furcsa időtlenségben lebegünk. Szijártó kérdez valamit. Válaszolok. Mit kérdezett? Mit válaszoltam? Mintha lángolnának ezek a fotelok. Parázslanak. Elégünk ezeken a tüzes trónusokon. Szemben velem Dózsa György, mellette Dózsa György… Négy Dózsa György, négy tüzes trónus, parázsból, piros plüssből. Honnan kerültek ide ezek a trónusok? Melyik uraságtól örökölte a balatongyöröki kollektív farm? Hol szolgáltak ezek a piros szörnyetegek? S ezek az emberek, akik most a fotelban sülnek. Elevenen… Mit csináltak régen? És akik körben állnak? Hol gyülekeztek tíz éve, húsz éve, ötven éve? Mit csináltak ezek az emberek, ha éppen nem dolgoztak? Húsz esztendeje hol volt a falu fóruma?

Húsz éve, azt hiszem, sokkal többet dolgoztak az emberek, mint manapság. Kevesebb szabad idejük volt. Minden falusi háznál tartottak egy-két tehenet, aprómarhát, disznókat. Az állatokat reggel, délben, este, mindennap meg kellett etetni. Akár tél volt, akár nyár, akár húsvét, akár búcsú. Az állatok számára elő kellett teremteni a takarmányt. Kaszálni kellett, fuvarozni, padlásra hordani a szénát. Etetés előtt ki kellett trágyázni és újra almozni. Mindezzel napról napra hosszú órák teltek el. Három óra legalább, de ahol az állatállomány nagyobb volt, ott négy-öt óra is. Régen a vidéki ember maga készítette, javítgatta a szerszámait. Fával, vassal mindenki tudott bánni. A Balaton körül a tél nem számított soha holt időszaknak. Október végére fejeződött be a szüret. Novemberben következett a téli bekapálás, majd a trágyázás, vesszőszedés a szaporításhoz. A forgatás ideje is a tél. Novembertől február végéig, március közepéig szoktak általában forgatni. Volt, aki magának forgatott, volt, aki a szomszédjának vagy a komájának kalákába. Régen összefogtak az emberek, a nehéz munkákat szívesebben végezték együtt, szervezett munkacsapatokban. Decemberben megkezdődött a borok fejtése. Az élelmesebbek a seprőből, törkölyből ilyenkor főzték a pálinkát. Januárban, februárban a házaknál oltványokat készítettek, a férfiak karót hasítottak, s pótolták a hiányokat. De mindez csak a szőlő körül. A legtöbb gazdának régen erdő- és nádrésze is volt. A favágás téli munka, a nádverés úgyszintén. Amint beállt a víz, s a jég elbírta a csizmás, bakancsos embereket, megkezdődött a legnagyobb téli munka, a nádaratás. A rövid nyelű nádverőkaszák hónapokig pengtek ilyenkor a jég felett. A fiatal legények és az asszonyok kévéket kötöttek a nádcsomókból, aztán szánon vagy vállon kihordták a partra. A félszerekben, pajtákban felállították a préseket. A frissen vágott nádból tavaszra ezer és ezer nádpadló készült. A vermeket is télen töltik fel a Balaton hátából kimetszett jéggel. A jégvágás, rakodás, fuvarozás hetekig eltart. Volt munka elég. De a pihenésre, szórakozásra, elmélkedésre is jutott idő.

Húsz évvel ezelőtt a községháza mellett még fontos, tekintélyes helynek számított a templom. Az asszonyok végigénekelték a miséket, élvezték a szereplést, a jelenlétet s a megszerezni vélt kegyelmet is. A férfiak, legények az ajtó körül gyülekeztek, inkább kint, mint bent. A fák alatt így beszélgetni is lehetett, közben-közben fohászkodni is, s ha valami kedves hegyközségi ismerős felbukkant a hársfák alatt, akkor át lehetett ugrani a kocsmába egy törkölyre vagy pohár borra. Mise után az asszonyok is elbeszélgettek, megnézték egymást. A legtöbb Balaton-parti faluban a férfiak mise után a kuglizóban gyülekeztek, ahol ez nem volt, ott a kocsmában vagy a kocsma udvarán. Az asszonyok a litániára is eljártak, s kedvükre szenteskedtek heteken át.

A kultúrház a falvak legszörnyűbb intézménye. Nem klub, nem kocsma, nem templom. Mi akkor? A jegyzőséghez régen mindig tartozott egy nagyobb terem, ahol alkalmi gyűléseket, tanácskozásokat lehetett tartani. Ebben a teremben a helyi tanító vezetésével telente eljátszottak egy-egy színdarabot, megrendeztek egy-egy mulatságot. A terem egyébként üresen állt. Hát ezek a termek változtak át a felszabadulás után kultúrházzá. Volt, ahol sok erőfeszítés, pénz, szorgalom és hozzáértés árán lakályossá változott ez a terem, s a programja jobb volt, mint a régi katolikus legényegyleteké, de általában ez az eszményi állapot nem tartott sokáig. Elég volt leváltani a tanácselnököt vagy áthelyezni a tanítót, s minden összeroppant. Se program, se közönség. Néha aztán egy-egy ambiciózus fiatalember újrakezdte a munkát, s a kultúrház fél évig, egy évig ismét tele volt. Láttam milliós költséggel létrehozott művelődési központokat, melyek alig működtek, s szerényebb helyeket is, melyek jó könyvtárral, jó szóval tényleg az ember szebbé, jobbá válásának az ügyét szolgálták. Általában a helyzet sokkal egyszerűbb, szürkébb volt. Balatongyörök is örökölt egy kultúrházat a múlt rendszertől. Egy termet. Amikor én a faluban laktam, a kultúrháznak nem volt könyvtára. Illetve volt valamilyen könyvtára szekrényekbe zárva. Hogy milyen könyvek voltak ezekben a szekrényekben, azt senki sem tudta. A terem közepén általában egy pingpongasztal állt. Ezt az asztalt szerették a fiatalok legjobban az egész kultúrházban. Persze, hol ütő nem volt, hol labda. Hetenként egyszer szétszedték ezt az asztalt, és a fal mellé állították, mert jött a mozi. A termet telerakták székekkel, s a vándormozis ledarált egy-egy fakó, szakadozott régi filmet. A film mindig elszakadt, mindig rossz volt, mégis mindenki imádta. A tanácsi hivatalsegéd, Fésüs Pali vagy tekintélyes külsejű felesége ült a pénztárban, s osztogatta a belépőket. A pénztár a külső és a belső ajtó közé szorított székből állt. A vándormozis motorral járta a falvakat, így aztán telenként sokszor elakadt, késett, vagy meg sem érkezett. Ilyenkor a fél falu ott toporgott a kultúrház előtt a hóban, és várta a mozist, mint a messiást. Erről a rossz moziról senki sem akart lemondani. A helyi tanítóság, a boltosok, a tanács emberei, a parasztok, a villasori öregasszonyok, mindenki, beleértve természetesen a gyerekeket is, ott toporgott a hóban és várakozott. S ha nem jött meg, éjfélig képesek voltunk elvitatkozni rajta, hogy hol akadhatott el a motorja, mi történt vele? Egyetlenegy film címére vagy tartalmára sem emlékszem. Arra viszont igen, hogy a mozisnak ki volt a babája Györökön. Erre, azt hiszem, mindenki emlékszik a faluban. Téli estéken begyújtottunk a kályhába. Rossz huzatú kémény csatlakozott a vasszörnyeteghez, így a teremben mindig széngáz volt. Vagy széngáz, vagy füst. Meleget persze nem adott. A legények télikabátban üldögéltek mellette, és zsíros, szakadozott szélű kártyával huszonegyeztek. Néha akadt egy-egy mesélő kedvű szabadságos katona, s akkor valamilyen ismeretlen csodára áhítozva fülelt mindenki. Ilyenkor még a kártya is abbamaradt. A györöki kultúrház valójában csak egy szoba volt, egy olajos padlójú terem. Ebben a teremben összeütődtek az emberek, és megszagolták egymást. Ha kultúrát nem is, de időnként valamilyen közelséget, már-már közösségi érzést kialakított az emberekben.

A falu népe éhezett valamire. Fényre, jó szóra? Nem tudom, mire. Soha nem felejtem el azt az őszi estét, amikor a tanácsháza előszobájába kitették a rádiót. Akkor már nyolcan-tízen várakoztak az udvaron. Én is megálltam, s belestem az ajtón. Nem értettem, hogy mi történik ott… Varga Bálint jött ki a házból.

– Nagyszerű dolog ez, nagyszerű – mondta, s közben csóválgatta a fejét, mintha valami azért nem lenne egészen rendjén a dolog körül. Barna arcára bámultam. Izgatott volt. Izgalma átragadt a többiekre is. Meggyfaszipkájába cigarettát illesztett, rágyújtott. S közben a rádióban is elkezdődött valami. A tanácselnök a legnagyobb hangerőre állította a készüléket. Furcsa így utólag. A Csárdáskirálynő-t közvetítette a rádió… Legalább harminc ember gyűlt össze az udvaron. Álltunk, és hallgattuk a rádiót. Megbabonázva. Nekem úgy tűnt, hogy valami nagyon szokatlan dolognak váltam a részesévé. A szünetekben Varga Bálint Honthy Hannáról beszélt az embereknek. Közben folyvást csóválta a fejét… Nekünk nem volt rádiónk. Utólag furcsállom, hogy Varga Bálintéknak sem volt akkoriban. Tanító volt, a falu egyik tanítója. Senki nem mozdult. Álltunk a sötétbe boruló udvaron, mint a bennszülöttek. Mint egy néger törzs a szafári gramofon körül. Mélységes zavarban voltunk. Hogyan kell viselkedni? Nem tudtam, hogy mi az a Csárdáskirálynő… Szokatlannak tartottam. Azt hittem, hogy a rádió csak híreket és felhívásokat közöl. A háború alatt még volt rádiónk. Amíg össze nem szedték a készülékeket… Ez is eszembe jutott. S a rádió hangja: Légiriadó… Baja, Bácska, Budapest!… És egy hadijelentés. A csapataink rugalmasan elszakadtak. Két páncélost és egy repülőgépet vesztettek… Ez jutott eszembe a községháza udvarán. Furcsállottam, hogy ilyen féktelen dallamokat közvetít a rádió. Félni kezdtem, hogy egyszer csak valami baj lesz. Nem is vártam meg a közvetítés végét. Óvatosan hátraléptem, és magukra hagytam a sötét udvaron álldogáló embereket. Ez az ötvenes évek elején történt.

Az élet fórumai közé tartozott régen az állomás és a kikötő. A fiatalabb lányok, legények az esti vonatokhoz még hétköznap is kiszaladtak, vasárnap délután pedig három-négy vonat érkezésénél is asszisztáltak. Előfordult, hogy rokonokat vártak a közeli falvakból, vagy a Pestre szakadt ismerősök közül valakit. De többnyire senkit sem vártak, csak a vonatot. A füstölgő vasszörnyeteget, a világító ablakú fekete kocsikat, melyek a távoli világ üzenetét hozták. A kivilágított ablakokban embereket lehetett látni, akik néhány órája még Budapesten voltak, s néhány óra múlva Kanizsán lesznek, vagy azon is túl. A vonat jelképezte a messzeséget, a búcsúzást, az örömöt, a szomorúságot. S a vonat jelentette a faluba zárt emberek számára a kilépés, kiszakadás lehetőségét is. A lányok megbámulták az esti vonatot, aztán hazafelé megbeszélték, hogy karácsony előtt felmennek Pestre kabátot venni. Fel is mentek. De előtte hetekig beszéltek róla s utána hónapokig. A legények számára is a vonatraszállással kezdődött minden. Katonaság, új munkahely, városi lakás, városi asszony. Sokan nem indultak el ezen az úton, de szívesen fontolgatták, próbálgatták a gondolatot. A közeli városokba persze rendszeresen bejárt a falu népe, tapolcai, keszthelyi piac valamikor nem múlott el a györöki asszonyok nélkül. De a keszthelyi vonat csak olyan háztáji szörnyetegnek számított, arra föl-le ugráltak az emberek, mint a pestiek a villamosra.

Nyáron három-négy hajó is kikötött a györöki mólónál, de nézőközönsége csak az esti hajónak volt. Ez a hajó Badacsonyból jött, és Keszthelyre tartott. A nyári szürkületben jól lehetett látni, ahogy elszakadt a badacsonyi hegy lábától. Néhány percre berácsozták a parti nyárfasorok, aztán hirtelen fehéren előtűnt. Szinte világított a víz felett. Olyan volt, mint egy lapát frissen oltott mész. A lenyugvó nap fénye az égről s a felhőkről visszaverődött még a vízre, s a hajó a sugarakban fehéren felizzott. Aztán kikötött Szigligeten. A szigligeti öbölbe jól beleláttunk a györöki mólóról. Láttuk, hogyan kötnek ki, hogyan simul a parthoz a hajó. De ez inkább csak illúzió volt. Valójában csak azt láttuk, hogy a hajó megállt. Szigliget és Balatongyörök a vízen át, légvonalban legalább hat kilométer. Mi hat kilométernyi messzeségben figyeltük, hogy mit csinál az esti hajó. Rendszerint a szigligeti kikötés közben ereszkedett le az este. A hajót láttuk kikötni, de elindulni nem. Beleveszett a víz felett lebegő párákba s a szürkületbe. Legközelebb már csak akkor pillantottuk meg, amikor az öböl közepe táján felgyújtotta a lámpáit. A korlátoknak dőlve megbabonázva figyeltük, hogyan közeledik a szellemhajó. A szúnyogok közben a fejünk körül döngtek, és nagyokat csíptek rajtunk. A szúnyoginvázió akkor érte el a tetőpontját; amikor Bíró Jákim, a györöki mólóőr meggyújtotta a lámpákat. A szúnyoghad s a fényözön hozzátartozott az esti hajóhoz. Két kilométerre lehetett a hajó a kikötőtől, amikor az első hangfoszlányok eljutottak hozzánk. Az esti hajón mindig énekeltek az utasok. A kiránduló diákok szépen, kórusban népdalokat és indulókat váltogatva, a mulatozó férfiak, asszonyok zabolátlanul, nagyokat kurjongatva. Azt hiszem, az esti hajó a kurjongatás révén vált látványossággá. A hangok megelőzték a hajót. Messze előtte jártak. Mi így aztán már kilométerekről sejtettük, hogy kifélék utaznak rajta. Amikor a móló mellé állt, a kivilágított fedélzetet kutattuk. Utazik-e ismerős? Ki száll le, ki száll fel? Kik a leghangosabbak? Nyaralók vagy keszthelyiek? Mindig akadt ismerős. Az utasok vidáman emelgették a badacsonyi demizsonokat. Néhány percig tartott az egész. A hajó hátratolatott, orrát Keszthely felé fordította, aztán eltűnt a csuhészigetek között. Bíró Jákim eloltotta a lámpákat, az előadás véget ért. A közönség mehetett haza. De nem ment. Sokan, leginkább a fiatalok, ott maradtak a kikötő végén. A vaskorlátnak támaszkodva, a nyári estéken éjfélig elbeszélgettek. Elég nagy volt a kikötő, sokan elfértek rajta. A puha nyári éjszakákon az is előfordult, hogy reggelig szólt a harmonika, és szállt az ének a víz felett.

Hol találkoztak még egymással az emberek? Az ötvenes években például a boltban vagy a bolt előtt. A faluban eredetileg két bolt volt. A Kóséké a templommal szemben, s Törökéké a tanács épületében. Az ötvenes években már csak a nagyobbik bolt működött, persze állami kezelésben. Egy ideig Törökék vezették, később Kósék. A bolt az ötvenes években nagyon szegényes volt, valójában nem is árusítással, hanem az élelmiszeradagok s a tisztítószerek szétosztásával foglalkozott. Örökké sorban álltunk valamiért, hol lisztért, hol cukorért, hol kolbászért. A kenyérért lényegében mindennap. Az ötvenes évek legnagyobb vidéki problémája a kenyér volt. Kevés kenyér jutott a falvakba, vagy kevés volt a sütöde, vagy mind a kettő. Sokszor reggel hétkor beálltam a sorba, s csak a déli órákban kaptam kenyeret. Volt idő beszélgetni, ismerkedni, gyanakodni, barátságot kötni. A bolt előtt a járda klubbá, társaskörré alakult. Kényszerű együttlét volt kétségtelen, de az asszonyok közül sokan élvezték. Kiélhették szereplési hajlamaikat, hangjuk uralta az utcát. Nevetgélhettek, sírhattak, veszekedhettek. Ha éppen nem osztottak semmit, beállhatott az ember a boltba melegedni, beszélgetni, híreket hallgatni. A pult mögött Kós Ibolya, a falu legszebb lánya mérte a petróleumot. Az emberek szívesen ácsorogtak a boltban. Ha valaki lejött a hegyből, nagy beszélgetés kezdődött. A hegyi lakók nem mentek haza üres kézzel. Hátizsákjukat telerakták cukorral, gyufával, mécsessel… Kannákban, demizsonban vitték a petróleumot. A falusi boltokban régen volt valami meghatározhatatlan költészet. Úgy látszik, az élesztőből, petróleumból kiszabadul valamilyen szellem.

A györöki bolt már a múlté. Új épült. A régit bezárták. Az új népbolt most a téesz-irodával határos. 1970 őszén, amikor az anyám meghalt, az új népboltban is jártam. Kósnét s a lányát már nem találtam a pult mögött. Csak a múlthoz tartoznak. Egy ismeretlen, negyvenes férfi sürgött-forgott a polcok előtt, s egy vagy két fiatalabb lány. Mindenki ismeretlen volt. Az üzletvezetőt úrnak szólították a parasztok. Az üzletvezető úrtól, azt hiszem, mindent megkaptam, amit éppen kértem. Úgy tűnt, már tudja, hogy meghalt az anyám, s a halotti torhoz vásárolok. Azt hittem, az anyámra már senki sem emlékszik. De emlékeztek. Sokan eljöttek a temetésre, s utána a szerény, csendes torra. Nemcsak a helybeliek, hanem a tapolcaiak s a halápi parasztok, bányászok is. Ma sem értem, honnan tudták meg, hogy meghalt. Tudták valahonnan, ott voltak. Ilyen a vidék. Érthetetlen és titokzatos. Jóban, vigalomban pártütő, ellenséges; bajban, szomorúságban segítő, pártoló, együttérző. Azt hiszem, a temetőt is fel kellene sorolnom azon helyek között, ahol a falu lakossága rendszeresen összejön, s ha úgy tetszik, társadalmi életet él. De nem sorolom. A temető a falvakban a legjelentősebb hely. Jelentősebb, mint a községháza, jelentősebb, mint a templom. Ezt mindenki tudja.

A műhelyek melege, szelleme mindig, mindenütt vonzotta az embereket. A férfiak foglalatosságukból, természetükből eredően főleg a kovácsműhely, asztalosműhely s a cipészműhely körül ácsorogtak, a lányok, asszonyok viszont a varrodákban töltötték legszívesebben az idejüket. Györökön a Vörös Mara-féle varroda volt a leghíresebb. Családi alapon működött, s úgy tűnik, az ötvenes években élte a fénykorát. Ez a fénykor nem üzleti vonatkozásban értendő, hiszen nagyon olcsón, a rokonoknak, ismerősöknek szinte ingyen varrták a ruhákat. A fénykor a társas együttlétek sokaságára vonatkozik. A műhelyben három lány dolgozott, így magukhoz vonzották a környékből a fiatalokat. Ez a műhely valójában a család egyik szobája volt, ágyak álltak benn, asztalok, székek. Lakószoba volt. Éjszaka aludtak ebben a helyiségben, nappal pedig dolgoztak. A műhelyjelleg semmivel sem volt erősebb, mint a hálószoba- vagy a klubjelleg. Mert nemcsak varrodaként szolgált ez az öreg, padlós szoba, hanem nőegyletként vagy ifjúsági klubként is. Aki tehette, betért egy szóra, leült az asztal mellé, és segített a Vörös lányoknak fejteni vagy fércelni. Aki betoppant, híreket hozott, és híreket vitt. A hírek felkavarták a lelkeket, sajátságos elemzések születtek, rögtönzött védő- és vádbeszédek. Magatartások önállósultak ezekben a beszélgetésekben, a kedvesen éles szópárbajok kimozdították a lányokat álmodozásaikból. A varrodában persze nemcsak lányok üldögéltek, hanem legények, férfiak is. A Vörös lányoknak három fiútestvére is volt, Feri, a vasutas, Jancsi, a villanyszerelő, és Sanyi, a legkisebb, akkoriban még diák. Ha valaki betért a Vörös Mara-féle varrodába, az utcai járókelők nehezen tudták megítélni, hogy miért is nyit be az ajtón, mi dolga van Vöröséknél. Kereshette a fiúkat, kereshette az öregeket is. Sokan persze a közelben lakó fiúk vagy lányok kedvéért kopogtak be, vagy éppen unalmukban, minden cél nélkül. A társas együttlétek spontán láncolata alakult, formálódott az egyszerű, falusi műhely körül. Hasonló eseteket felsorolhatnék a Frim-féle cipészműhely vagy a szomszédos falvak kovács- és asztalosműhelyei körül is.

Az ünnepélyesebb társas együttlétek színhelye természetesen nem a vasútállomás volt, nem a bolt és nem is a műhelyek, hanem a gazdák pincéi és a vendéglő.

A pincék szertartásos látogatása ősszel kezdődött, a kukoricatöréssel egyidőben. Ilyenkor már leforrt az előszüretkor kipréselt must, s a gazdagabb pincékben még óbor is akadt. A Balaton-parti falvakban, akit „hívnak valakinek”, annak szőlője és pincéje is van. Akinek pedig pincéje van, ad magára. Meghívogatja a komáit, barátait, és a falu vezetői, tanítói közül is azokat, akiket tart valamire. A falusi pinceszerek szertartásos ideje a késő ősz és a tél. Ilyenkor lehet megkóstolni az új bort, összehasonlítani az előző évivel vagy a szomszédok borával. Az alacsony mestergerendáról leakasztanak egy kis megavasodott sonkát, szalonnát, a tarisznyából kenyér és vöröshagyma kerül elő, s falatozás, kortyolgatás közben előjön a szó valamiről. Legtöbbször a földek állapotáról, a vagyoni viszonyokról, a falu helyzetéről, a vezetéséről. A gazda borozgatás közben sokszor tanácsot kér a komáitól. Milyen fajtát telepítsen a vén tükék helyére? Kinek jobb eladni a bort? A keszthelyi kocsmárosoknak vagy a pápaiaknak, nagy tételben? Ki hogyan rakja össze a pálinkafőző üstöt, és hogyan szedi szét? Köztudott, hogy a „holdüstöket” csak úgy lehet elrejteni a finánc elől, ha nyolc-tíz darabra szétszedhető, s a darabokat a gazda széthordja a házában. Van, aki úgy szétrakja az üstjét főzés után, hogy a rákövetkező télen nem is találja meg minden alkatrészét. Ilyenkor aztán vagy előkáromkodja mégis, vagy kölcsönkér hozzá valamit. Ez a kölcsönkérés a legrosszabb. Mert a pálinkafőzésről általában szívesen beszél minden gazda, de a konkrét törvényszegéshez nincs kedve tanúkat hívni.

A falusi legények nagykorúsága a pincekulccsal kezdődik. Ünnepélyes pillanat. Van, aki tizenhat éves korára eléri, de van, aki csak a leszerelés után élvezheti a szülői bizalom legnagyobb jelét. Ez a pincekulcs. A gazda átnyújtja a fiának a pincekulcsot: „Itt van, fiam, a kulcs, ha gondolod, fölmehetsz a hegyre a pajtásaiddal…” Ez amolyan csendes férfiavatás. A legény elveszi a kulcsot… Örömöt mutat, de szavakkal alig köszöni. Mit is köszönne? Ilyenkor már rendszerint sokkal többet dolgozik a családi szőlőben, mint az apja. A kulcsot régen várja. A nyár elején számított már rá, de az is előfordul, hogy hosszú évek óta készül a pillanatra. A pajtásait jó előre kinézte. Pontosan tudja, hogy kiket hív meg a pincéjébe először. Van köztük vele egyívású, hasonló módú vagy rangosabb gazda fia, és van köztük iparos is. Ez nem szabály, de ösztönösen a legtöbb legény így válogatja össze ivócimboráit. Kimennek a hegyre, beállnak a hordók közé a pincébe, vagy megállnak a présházban. Állva iszogatnak, beszélgetnek három-négy óra hosszat. Ha alkalmas tűzhely is van a présházban, akkor az is előfordul, hogy tüzet raknak, s asztalhoz ülnek. De a Balaton környéki borházak bútorzata nagyon mostoha. A présház legtöbb helyen lomtár, s a présnek és a darálónak is alig lehet bent helyet szorítani. Ilyenkor megállnak a pincegádorban, s állva poharazgatnak. A legényfiú vizsgázik a többiek előtt. Figyelik minden mozdulatát. Hogyan emeli a hébért? Bírja-e szusszal? Melyik hordóból ad? Csak egyből, vagy végigkóstoltatja az összeset? A beszélgetés közben óvatosan, lassan kanyarog. Szóba kerül a katonaidő, aztán az egyszeri ember meg az egyszeri asszony. S amikor már elfogyott három-négy liter bor, szóba jönnek a trágárabb históriák is. Ezeket általában már mindenki ismeri, mert ezek megtörtént esetek. De ez nem számít. Valaki rákezd, és újra elmeséli a régi történetet. Egyszer én a Lóki Laci pincéjében a következőt hallottam: „K. I. nádért ment Szigligetre. Behívták egy pincéhez. A pince előtt a padkán egy púpos boltos ült, akit a környéken már mindenki ismert. K. I. lement a pincébe, megivott a gazdával néhány pohár bort. Amikor jönnek felfelé a lépcsőn, furcsa neszeket hallanak. Óvatosan kilesnek az ajtón, s látják ám, hogy a púpos boltos egy menyecskével szeretkezik a padon. Ültében…” Ezen a pinceszeren a mesélő elképedve taglalta a púpos boltos férfias erényeit.

Az ilyen pinceszereken a legények szép csendben, komótosan berúgnak. Sokat tudnak inni. Fejenként elnyelnek két litert, de van, aki sokkal többet is.

Akadnak garázda, korhely gazdák is. Ezeknek a pincéit a rokonság, komaság elkerüli. A korhely gazdát megszólják a faluban, s azt is, aki segédkezik neki a javak elherdálásában. A korhely gazda azonban nem tűri a magányosságot. Alkalmi cimborákat toboroz maga köré, s szilaj mulatozásokat csap. A sorsom egyszer engem is összehozott egy ilyen tomboló gazdával. Kukoricát törtem N. Istvánnál. Hatodmagammal dolgoztam a földjén, valamennyien napszámosok voltunk. Már sötétedett, amikor N. István odaállt mögém. Fél óráig nézegette, hogyan dolgozom, aztán kiszólított a sorból. Azt hittem, valami baja van a munkámmal. Néz rám hosszan, aztán megszólal:

– Gyere föl velem a hegyre…

– Minek?

– Hordót mosni… A héten bele akarok kapni a szüretbe…

– És a fizetséggel hogyan leszünk? – kérdeztem.

– Elszámolunk majd, nem lesz panaszod… – mondta, s vöröslő bajszát kotorászta az orra alatt.

N. Istvánnal felmentem a hegyre. Elég takaros pincéje volt, tágas présház és lakószoba is tartozott hozzá. A szobában volt asztal is, ágy is. Jól meglehetett bent a gazda, ha remeteségre adta a fejét. A sötétre pácolódott gerendákról avas szalonna lógott alá. N. István mindjárt le is metszett egy darabot a szalonnából, s falatozni kezdett. Engem is kínált. Ettem én is. Persze kenyér nélkül, mert kenyerünk nem volt. A szalonnára megittunk egy hébér bort, aztán én munkához láttam. A pince előtt felállítottam a katlant, begyújtottam, felraktam az üstöt, a ciszternából megmertem vízzel. A viharlámpát az ajtófélfára akasztottam, így kint is lehetett egy keveset látni és bent is. N. István a présházban küszködött egy nagy káddal. Mozgatta, billegtette, vizsgálgatta. Végül rám kiáltott:

– Te! Vigyük ki ezt a kádat.

Kivittük, aztán három darab négyszázliteres hordót is kigurítottunk a pince elé. Amikor felforrt a víz, a tőtikén át beleöntöttem az egyik négyszáz literesbe. Billegtetni kellett volna, de egyedül nem bírtam vele. Odaszóltam N. Istvánnak:

– Na jöjjön, billegtessük meg ezt a hordót…

– Billegtesse az öregisten… Mér híttalak ide… – így N. István. Ránéztem, láttam, hogy kezd berúgni. Egyedül feszültem neki a hordónak. A fenekéről nagy nehezen az oldalára fordítottam, aztán a fűben ide-oda gurigáltam a pince előtt. Közben az üstöt is telemertem újra, s a tűzre is rakosgattam. Mire az első hordóval végeztem, feljött a hold. Telihold volt. Fényben állt az őszi táj. A Balaton vizén ezüsthíd ívelt át, kristálytiszta, hideg éjszaka készülődött. N. István közben teleszívta a hébért borral, de mire a sötét pincéből előbotorkált, felét elfolyatta.

– Igyál velem, te – szólalt meg az ajtóban.

Odatartottam a poharamat, ittam vele. Egy pohárral, aztán még eggyel. Lement, újra megszívta a hébért. Közben én raktam a tűzre, igazítottam a következő hordón. N. István rekedt nótába kezdett az ajtóban:

 

Szőlőtüke, ragalya, félre a kend valaga, bárcsak mindig így lenne, soha helyre ne menne…

 

Elfújta háromszor, aztán rám ordított:

– Hun a poharad, te!

– Így reggelig sem végzünk a hordómosással – mondtam, de hiába. Innom kellett N. Istvánnal, aztán el kellett vele fújnom a nótáját, ezt a Szőlőtüke, ragalya kezdetű, mélyérzésű dalt. Elfújtam, ittam vele. De N. Istvánnak nem tetszett valami. Addig kotorászott, mocorgott a présházban, míg előkerített valahonnan egy tízliteres piros fazekat.

– Hozd a lámpát – adta ki a parancsot.

Nem értettem, hogy mit akar. Leakasztottam az ajtófélfáról a viharlámpát. Lementünk a pincébe. N. István nekilátott a hébérezésnek. Megszívta a lopót, aztán beleengedte a fazékba. Amikor a piros fazék jó háromnegyedig volt borral, megelégelte a szipákolást. Fölmentünk újra a pince elé. N. István egy alacsony padkát vonszolt az eresz alá, aztán a piros fazekat a lábához igazította. Leültünk. Poharainkat megmerítettük a fazékban és ittunk. A hold sütött, a füvön s a szőlő levelein csillogott a harmat. Gyönyörű éjszaka volt. Csakhamar én is elszédültem a bortól. A tűz kialudt a katlanban, a hordómosás abbamaradt.

– Te leszel most az én cimborám – biztatott N. István. – Nem nézlek le, látod… Igaz-e, hogy Vas megyében van egy kis földetek?

– A nagyanyámnak van ott földje…

– Azt a fődet majd ti öröklitek… Nem vagy te akármilyen ember… Cimborálhatok veled… Cimborálok is… Aszongya: „Kormos Pistát Simontornyán megfogták…”

Énekelnem kellett N. Istvánnal. Hajnalig bizonytalankodott N. István, akkor aztán hirtelen elaludt. Valahogyan bevonszoltam a présházba, majd én is behúzódtam a párás, nyirkos hideg elől. Három napig tartott a hordómosás. N. István másnap beüzent a feleségének a faluba, hogy délre nagy fazék húsos káposztát főzzön, és hozza ki a hegyre. Az asszony délben meg is érkezett az étellel. Szomorú, kedvetlen asszony volt. Nem ellenkezett, hozta a húsos káposztát, s harmadnap pedig az N. István által megrendelt kacsasültet is. A munka keservesen folyt. Alighogy begyújtottam a katlanba, N. István újra teleszívta a hébért. Sokat meg tudott inni. Közben engem is kínálgatott. Nehezen haladt a munka. Állt vagy üldögélt mögöttem, s szidta a rokonait, akik nem értik meg az ő jókedvű természetét. A harmadik nap délelőttjén az ebédre várakozva a saját keresztlányára támadt gusztusa, aki akkoriban volt tizenhét éves. Fogadkozott, hogy egyszer kicsalja a hegyre, és elkapja… A hordómosással a harmadik napon végeztem éjféltájban. A teliholdból hiányzott egy darab. A béremért aztán az asszonyhoz kellett elmennem. A kukoricaszedéssel együtt másfél napot fizetett ki. Nem szóltam semmit. Igaza volt. N. Istvánhoz többet nem mentem napszámba.

A pincék világa zárt, sokszor titokzatos. A házak messze esnek egymástól, s a gazdák természete is eltérő. A hívatlan vendég a pincék ajtaját zárva találja. A falu mindenkit befogadó társas helye a kocsma. Györökön a Remete-féle vendéglő a vasútállomás és az ótemető között helyezkedett el. A nádfedeles jégvermek már nem is a vendéglő udvarán álltak, hanem a temető dombos oldalában. Ezek a jégvermek pogány sátraknak, jurtáknak látszottak. A vendéglőt fák vették körül. A falu felől hatalmas eperfák szegélyezték az utat, a másik oldalon jegenyék. Az udvarán nagylombú, erős vadgesztenyefák sorakoztak. Árnyék volt bőven. Az árnyékban asztalok álltak, kerti székekkel. Az asztalokról színes terítőket kapkodott le a szél. Kis táncplacc is volt a fák alatt. A nyári idényre zenekart szerződtetett a vendéglős. Az okkersárgára mázolt épület hátsó traktusában Törökék laktak, az oldalszárnyában a vendéglős. A vendéglős lakását keskeny folyosó választotta el az ivószobától. Az ivószoba hatalmas volt, egyik sarkában kényelmesen elfért a söntés. Az ivószobát egy fedett, de nyitott oldalú terasz egészítette ki. A terasz is nagy volt, nagyobb, mint az ivószoba.

Az ötvenes években egy abbé külsejű, hatalmas ember volt a kocsmáros. Baracskai Jánosnak hívták. Az üzletet tehetségesen, kitűnően vezette. Csak rápillantott a vendéglőre, s az máris fellendült. Nem is csoda. Azt a szót, hogy „nincs”, nem ismerte. Nála mindig lehetett ételt és italt kapni. Emlékszem, egyszer jóval éjfél után kopogtunk be a lakása ablakán. Fölkelt, adott bort, aztán megkent néhány szelet kenyeret zsírral s egy marokra való cseresznyepaprikával együtt elénk tette. Nem morgott, inkább leült közénk, velünk falatozott és iszogatott hajnalig. Minden érdekelte, szeretett híreket hallani, beszélgetni. Legjobban persze a szakmáját szerette. Tudott halat és húst szerezni. Abban a halszegény időben nála hetenként főztek halászlét. A vendéglő légköre családias volt. Hideg téli estéken előfordult, hogy nem is a söntésben álltunk dermedező poharainkkal, hanem a konyhában, a tűzhely mellett. Ezen a hatalmas tűzhelyen mindig főtt valami, mindig gőzök és párák törtek a magasba. A tűzhely körül úgy emlékszem egy idősebb asszony és Baracskai finom arcú felesége forgolódott.

Az ötvenes évek elején a vendéglő nagy ivószobájában tánciskolát nyitott egy úri házaspár. M.-ről azt suttogták, hogy huszártiszt volt a Horthy-hadseregben. Lehet, hogy igaz. Nem tudom, milyen huszár lehetett, mindenesetre mint tánctanár tökéletesen bevált. Szép feleségével bemutató táncot lejtett a kocsma olajos, sötétbarna padlóján, s mi bámulattal néztük. Valamilyen hangszernek is kellett ott lenni, de arra már nem emlékszem. Talán egy rozzant pianínó állt a fal mellett vagy valamelyik sarokban. A tánciskolába a fél falu beiratkozott. A villasori fiúk, a sertéspásztor lányai, a parasztlegények s a hegyközségi vincellérlányok együtt ropták a táncot. Iszonyú csoszogás, billegés, rángatózás közepette alakult ki a fiatalság tánckultúrája. M.-ék négyféle táncot oktattak, csárdást, tangót, foxot és keringőt. Aki nem volt egészen falábú, az a négy tánc közül legalább kettőt megtanulhatott. A csárdást és a tangót, azt hiszem, kivétel nélkül mindenki megtanulta. A kocsmai tánciskola hatalmas sikert aratott a faluban. A vasárnapi össztáncokra a falu apraja-nagyja beállított. A nagykendős öregasszonyok a fal mellett üldögéltek körben, s egy-egy szép dallam vagy mozdulat hatására elsírták magukat. Az össztáncok híre a szomszédos falukba is eljutott, így aztán csakhamar a gyenesi, vonyarci és az edericsi legények is megjelentek. A vidéki legények arca kipirult a biciklizéstől, a fagyos szél lilára csípte a fülüket. Csillogó szemmel álltak a söntés előtt, s reménykedve nézték a színes forgolódást. M.-ék híresek lettek az egész környéken. A part menti falvak rozoga kocsmáit sorra fellendítették. Ahol tíz lány és tíz legény akadt, iskolát nyitottak.

A farsangi mulatságok idején a vendéglő ivószobája kicsinek bizonyult. A bajon évről évre a legények segítettek. A terasz oldalát befedték nádpadlóval. A teraszból így széles, tágas szoba keletkezett. Ez az alkalmi helyiség persze a mínusz tízfokos hidegek idején elég hűvös maradt. De ki törődött akkoriban egy kis hideggel? Aki táncolt vagy bort ivott, úgyis átmelegedett előbb vagy utóbb.

A mulatozásnak néha aztán rossz vége lett. A nevető arcok elkomorultak, az éneklő szájakon szitok fakadt. Elég volt egy rossz szó, hibás mozdulat, s a szemek vérbe borultak. Az ok, ami az összecsapást kiváltotta, többnyire nevetségesen csekélynek látszott. Azt kell gondolnom, hogy ilyenkor korábbi sérelmek, régi ellenségeskedések újultak ki, és fajultak el a tettlegességig. A mélyben örökké mozgott, alakult valamilyen dráma. Birtokháborítási ügyek, asszonydolgok, megtagadott apró segítségek, feljelentések… Az eldugott bor és a tilosban főzött pálinka miatt mindig kitört valamilyen háborúság. Mert azt minden gazda tudta, hogy a finánc magától soha nem találná meg a kazal alatt a hordót. A fináncnak valaki besúgta előbb, hogy hol kell keresni a bort… A leleplezett gazda gyanakodni kezdett. Sorra vette az irigyeit, rokonait, akikkel valamilyen öröklési ügy kapcsán korábban összekülönbözött. Ha aztán a képzelete elakadt egy névnél, személynél, csak az alkalmat leste, hogy visszafizethessen. A mélyben készülődő, forrongó indulatokat nagyon sokszor szerelmi ügyek is motiválták, asszonyféltés vagy bánat az elvesztett szerető miatt.

Ha verekedés készülődött, Baracskai János izmos karja hirtelen átnyúlt a söntés felett, s a haragos legényt igyekezett kipenderíteni. Ez a manőver általában sikerült. Egyetlen vendéglős sem szereti, ha a szeme láttára tördelik szét a berendezését, s szódásüvegek robbannak a falon, tükrön, ajtókon. A legények persze kint a gesztenyefák alatt sem szelídültek meg, hanem annak rendje és módja szerint véresre verték egymást. A kocsmáros ennek sem örült, de megakadályozni nem tudta. Mire emlékszem?

Hétköznap volt, hűvös őszi este. Öten-hatan álltunk a söntéspult előtt, és beszélgettünk. Parasztlegények és egy helybeli iparos, aki a társadalmi rangja szerint félig-meddig úriembernek számított. Az iparos, azt hiszem, egy kicsit ivott már délután, s viccesen kötekedő hangon szólongatta az egyik fiatal legényt, L. Lászlót. Az csendesen iszogatta a fröccsét, amúgy is sovány, halk szavú fiú volt. Amikor aztán az anyját kezdte emlegetni a negyven év körüli iparos, hirtelen megmozdult. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen harcias és keményöklű ez az L. László. Arra sem volt időnk, hogy hátrább lépjünk. Pillanatok alatt kiverte az iparos fogait. Az meg csak állt ott értetlenül, és törölgette a szájáról a vért.

A másik eset, amit elmondanék, télen, fagyos időben, az egyik farsangi mulatság alkalmával történt. Lehetett már este tizenegy óra is, ha nem több… Nagyban állt a tánc, forró volt a levegő az ivószobában. A söntés előtt szokás szerint nyolc-tíz legény álldogált, s nézték a táncot. Közben ittak, viccelődtek, s egyikük, nevezzük Z. Istvánnak, elvesztette a megengedett mértéket. Azt hiszem, már italos volt egy kicsit. Kinézett magának egy lányt. Egy pesti munkáslányt, akit a vőlegénye hazahozott a családnak bemutatni. A vőlegény is Pesten dolgozott már. A lánnyal nem is a vőlegény táncolt éppen, hanem annak egyik közeli rokona, J. Viktor. J. Viktor a falu szegényebb rétegéhez tartozott, sokat járt velem együtt napszámba, Z. István viszont az egyik módosabb gazda fia volt, s ráadásul egyedüli gyerek. Z. István félhangosan, nevetgélve fogadást ajánlott a körülötte álldogáló legényeknek, hogy felkéri a pesti lányt táncolni, s tánc közben, jól láthatóan, megfogja a fenekét. Meg is tette. Erős, nagy darab legény volt, jól táplált, pirospozsgás arcú. Úgy tűnt, nem fél senkitől. Talán úgy gondolta, hogy ő az első legény a faluban, és megengedheti magának ezt a modortalanságot. A lány ugrott egyet, zavar támadt. J. Viktor ott termett Z. István mellett, és ráförmedt:

– Na, gyere ki!

Z. István kiment. Tízen is ugrottak utánuk, de elkéstek, mert a nyitott teraszon, aminek az oldalai akkor éppen nem voltak benádazva, azonnal összecsaptak. Mire kiértünk, Z. István már a földön feküdt a vérében. J. Viktor rajta térdelt és tépte, marcangolta. Akár a farkas. Úgy tűnt, hogy csak ököllel és körömmel küzdött, de a szörnyű sérülések láttán sokan azt állították, hogy kést is használt. Nem tudom, mi az igazság, a rendőrség bizonyára kiderítette annak idején. Annyi biztos, hogy olyan szörnyűségesen szétmarcangolt arcot azóta sem láttam. A legény hetekig nyomta az ágyat, a szülei szörnyülködve járták a szomszédokat, és megátkozták J. Viktort. Az átok nem fogott. Az egészben az volt a különös, hogy J. Viktor rokona, aki a lányt magával hozta Pestről, meg sem mozdult. Egykedvűen megivott a söntésnél egy nagyfröccsöt, aztán, mintha mi sem történt volna, táncra perdült a lánnyal. Mondták is a faluban, hogy „nagyon pestiesen viselkedik, pedig még trágyaszagú a lába”.

Néha egy-egy szerencsétlen pofonból utcai tömegverekedés támadt. Ilyenkor persze nem a helybeliek verték egymást, hanem a helybeli legények a vonyarciakat, edericsieket vagy fordítva. Emlékszem, az edericsi búcsú előtt mindig nagy volt a tanácskozás, summogás: Átmenjenek a búcsúba, vagy ne? A szerencsésebb években úgy döntöttek, hogy nem mennek. Összetűzés, verekedés persze nemcsak a falusiak között támadt, hanem az üdülők és a falusiak között is. Egyik alkalommal karóval felfegyverkezve támadtak a kötekedő üdülősökre, s meg is kergették őket alaposan. Lett is belőle olyan rendőrségi vizsgálat, hogy a kihallgatások miatt hetekig nem lehetett ügyeket intézni a községházán. Egyszer egy ilyen nyaraló kontra helybeli verekedés a móló keskeny bejáróján tört ki. A küzdőfelek félájultan potyogtak két oldalon a hullámtörőkre és a vízbe. Ebben a küzdelemben a villasori fiúk a parasztlegények oldalán harcoltak a nyaralók ellen.

A bosszú, a leszámolás nem volt mindig ilyen nyílt. Az alattomosabbak, a csendet kedvelők gyufával dolgoztak. A vörös kakas bizony az ötvenes években jó néhány nádfedeles ház gerincére felrepült. Egyik éjszaka lángba borult a Koroncai pék háza. Nádfedeles ház volt, úgy égett, mint a zsír. A hatóság hónapokig nyomozott a tettes után, de nem találták meg. Akire a pék és a szomszédok gyanakodtak, alibit tudott igazolni. Aztán egy másik sötét éjszakán lángba borult Gálék háza. Porig égett. Ennek a háznak a fénye rémületbe ejtette a falut. Nehéz volt megérteni, hogy ki és miért gyújtja fel egy szorgalmas, csendes gazda házát. A szóbeszéd szerint egy szerelmes asszony volt a tettes. Ez a szép asszony szerelmes volt Gálék katonafiába, s mivel azt szabadságos ideje alatt tiltották tőle, kétségbeesett haragjában felgyújtotta a szülők házát. Olyan ez, mint a mese. Mint egy népmese. Gálék talán ismerik az igazságot, de az is lehet, hogy ők sem. A ház leégett, s a falu segítségével újjáépült… Az élet megy tovább.

A szerelmes asszonyok s a kandúrkodó legények, férfiak sok bonyodalmat okoztak a faluban. De ez, úgy hiszem, nem Balaton-parti specialitás. A szerelem mindenütt felhevíti a testet, az idegeket, a vért. De a víz közelsége, a strandélet s a fürdőhelyi légkör valószínűleg kedvez a szerelmi élet virágzásának. Ahogy most visszagondolok a régi falura, sok árny jut eszembe. Asszony-árny, lányárny… Surranó esti árnyak. Árnyak a kertek alatt, a villasori hársfák között, a parton vagy a fürdőbódék védelmében. És persze legény-árnyak is. Egy lakatlan, nádfedeles házba hetenként kétszer-háromszor is láttam besurranni egy magas, borissza legényt. Nem értettem, hogy miért jár oda, míg egyszer véletlenül, egy közismert elvált asszonyt is megpillantottam, üveggel a kézben. Vitte a bort a legényének. Györökhöz közel, B. faluban az egyik tüzes menyecske még a papot is megkörnyékezte. A menyecske a vasutas felesége volt. Amikor az szolgált, a plébános bemászott az ablakon. És mi lett a nóta vége? A plébános levetette a reverendát, s az asszonyt elvette feleségül. Élni viszont kellett valamiből. Így aztán a hajdani plébános elszegődött a vasúthoz kalauznak.

De hol vannak már a húsz évvel ezelőtti árnyak? Aligha surrannak már a hársfák alatt. Eljárt felettük az idő. Új árnyak kelnek útra a tavaszi, nyári éjszakákon. A szerelmes lányok férjhez mentek, a kikapós asszonyok megöregedtek. Baracskai János, a tehetséges györöki vendéglős pedig meghalt.

Ülök a piros fotelban, sülök a napon. Velem szemben Móricz László, a téesz elnöke. Poharat tart elém, tele törköllyel. Elveszem, megszólalok:

– Emlékszel még Baracskai Jancsira, a kocsmárosra?

– Meghalt. A családja beköltözött Keszthelyre. Volt egy kislánya, egy kis szőke, mosolygós leány… – mondja, aztán szájához emeli a poharat. A nap éppen a szemébe süt. Hunyorog. Ráncokba szalad az arca.