Kik laknak a Balaton partján?

A házat, amiben Balatongyörökön laktunk, Nógrády László gyermekpszichológus építtette. Mi özvegyétől, Maca nénitől vettük bérbe, s annak halála után fiának, dr. Nógrády Györgynek fizettük a csekélyke bért. A ház bal szárnyában egy mészgyári munkás lakott a családjával, a másik felében mi. Az örökösöké volt a manzard, továbbá egy szoba a földszinten s a műteremnek nevezett, konyhaszerű toldalék. A ház így körülírva hatalmasnak tűnhet. Furcsa ház volt, zegzugos, a mi időnkben már romos, szinte életveszélyes. Nógrády Lászlót valószínűleg becsapták annak idején a kőmívesek. A ház nem egyszerre épült, hanem részletekben. Ahogy a szükség kívánta, mindig hozzátoldoztak egy-egy szobát, oldalszárnyat. A mai formáját, úgy tudom, a Tanácsköztársaság bukása után alakították ki. Akkor ugyanis Nógrády László elvesztette a budapesti katedráját, s leszorult Balatongyörökre. Nyaralóját megtoldotta, s jellemnevelő intézetet alapított idióta pógárgyerekek számára. Ezt annak idején magánintézetnek nevezték. Nem tudom, meddig működött ez az intézet. Talán a háborúig. Közelebbi kapcsolatba mi csak az örökösökkel kerültünk s magával az épülettel. Az elmúlt húsz év nem használt ennek a háznak. Az a szárny, amiben a mészgyári munkás lakott, már összedűlt. A mészgyári munkás azóta meghalt, a felesége pedig saját házat építtetett magának a Póragon. A ház nagy, legalább nyolcszáz négyszögöles kert közepén állt. Hatalmas diófák árnyékolták be az egyik felét, míg a másik felében korcs barackfák, bálványfák és szelencebokrok sorvadoztak. A kert hasonlított a házra. Az ötvenes évek elejére már nagyon elvadult, pusztult, korhadt. Ha szél támadt, nagy ágak zuhantak a földre, s nyikorgott, ropogott az összes fa s maga a ház is. A kéménybe sokszor belecsapott a szél, s a kályhák befelé okádták a füstöt. Később szélvédő kakast szereltem a kéményekre, de ha örvénylett, forgott a szél, ez sem használt.

A kert s a düledező zegzugos ház a falu és a villasor között helyezkedett el oly módon, hogy nem tartozott egyikhez sem. A ház mögött nyújtózott fel a dombra a falu. A mi kertünk s Vargáék kertje, ahonnan hosszú ideig a tejet hordtuk, szomszédos volt. A ház előtt keskeny út vezetett a csetényi pincesor felé. Az úton túl füves pusztaság kezdődött, amit Póragnak neveztek. A Póragon csak elvadult fű, krisztustövis és csipkebokor tenyészett. Az ötvenes években a Póragon túl kezdődött a villasor. Az úri nyaralók s a nagy öt-hat szobás villák két párhuzamos utca mentén rendeződtek külön kis településsé. A legrangosabb az első villasor volt. Onnan csodálatos kilátás nyílt a szigligeti öbölre, a nádasokra, nyiladékokra, hegyekre. Intim kis ajtók voltak a kertek végében, s egyenesen bele lehetett gyalogolni a Balatonba. Az első villasor impozáns dombra épült, s a nyaralóknak a vízhez talán húsz-harminc métert kellett lépdelni mindössze. Minket ettől a világtól elválasztott a Pórag. Az elmúlt tíz évben ezt a senkiföldjét is kiparcellázták, s ma a nyaralók sokasága színesedik a falu és a régi villasor között. De az ötvenes években az a terület még vad, feltöretlen pusztaság volt. Örökké szél süvöltött a sovány fű felett, s a csenevész bokrokat tépdeste, pusztította.

Bal oldali szomszédunk Takács néni volt, a falu hajdani jegyzőjének az özvegye. Akkoriban a kert jövedelméből, szobák kiadásából, s földek, gyümölcsösök eladogatásából éltek. Rajtuk túl egy keskeny utca vezetett a faluba s a falun túl a temetőbe. Az utcát Bucsy-köznek hívták akkoriban, mellette ugyanis egy jókora szőlő közepén Bucsyék háza állt. Ma ezt az utcát Csont Ferenc utcának hívják, a nagybányai iskola Balatongyörökön megöregedett és eltemetkezett s félig már elfelejtett festőművésze után. Jobb oldali szomszédaink Reznikék voltak. Kertjük hasonlóan nagy volt, s a házuk is szép, fazsindelyes. Valamikor Pesten volt mozijuk, s annak a jövedelméből vásárolták vagy építették a györöki ingatlant. Ez a lépés jó ízlésre vallott.

Reznikék híres emberek voltak az ötvenes években. Nem a hajdani mozi miatt, arra már senki sem emlékezett. De akkoriban náluk lakott a gróf. A gróf, azaz Széchenyi Zsigmond híres Afrika-vadász és író. A faluban mindenki úgy emlegette Széchenyit, hogy a gróf. Ha a Reznikné átjött anyámhoz, az is csak azt mondta, hogy a gróf így, a gróf úgy… A gróf körül mindig történt valami apróság, ami a szomszédasszonyokat ámulatba ejtette vagy megbotránkoztatta. Széchenyi Zsigmond társadalmi helyzete az ötvenes években elég ellentmondásos volt. Balatongyörök lényegében kijelölt kényszerlakhely volt a számára, semmi több. Szűkösen élt, sokat dolgozott. Hosszú évekig együtt utaztunk be a reggeli diákvonattal Keszthelyre. Széchenyi a Festetics-kastély könyvtárában töltötte a délelőttöket, mint állományon kívüli segéderő. Esténként otthon dolgozott. Szakkönyveket fordított, írt, lektorált. Az ablaka sokszor még éjjel kettőkor is világos volt, s áthallatszott a kertünkbe írógépének a kopogása. A helyi vezetők sokáig gyanakvással kezelték, s figyelték minden lépését. Ugye, gróf… Mit lehet tudni… Amikor aztán a kormány fényes fekete autói fékeztek a Reznik-villa előtt, s a politikusok elvitték magukkal a grófot vadászni, a falu vezetői is engedtek az éberségből. A helyi emberek alig tudták, hogy ki is az a Széchenyi Zsigmond? Nem olvasták a könyveit, nem hallottak a híres afrikai, indiai expedícióiról sem. A falusi emberek számára csak egy gróf volt. Hogy a grófok sem egyformák? Ki gondolt akkor erre? Senki. Az az igazság, hogy a Csui-t, a Nahar-t, az Afrikai tábortüzek-et én is csak akkor olvastam el, amikor Széchenyi Zsigmond a saját példányait kölcsönadta. A grófról sokat beszéltek a faluban s a villasoron is. Nem értették az életét. Ez nem is csoda. Széchenyi ugyanis ebben a kis Balaton-parti faluban nem úgy élt, mint a földművesek, s nem is úgy, mint az urak a villasorban. Úgy élt, mint egy értelmiségi, mint egy világjárt szellemi ember. Képeslapokat, szaklapokat járatott, örökké könyv volt a kezében. Sétált, elmélkedett, írt és levelezett. Hetenként egyszer-kétszer látogatókat fogadott… De nem vizitelőket… Széchenyi vendégei mindig messziről érkeztek. Kik látogatták? Például a kőröshegyi parasztok, erdőkerülők, juhászok. A régi emberei. Egy sem érkezett üres kézzel. Aztán nyaranta betoppantak hozzá a fővárosi színészek, írók, a könyvkiadók emberei, régi és új vadásztársak, muzeológusok, természettudósok. Ezt látván persze a helyi előkelőség is megkörnyékezte a grófot. Széchenyi közvetlen, egyszerű modora azonban mindenkit zavarba hozott.

Széchenyi álma az ötvenes évek végén s a hatvanas évek elején valóra vált. Újra kijutott Afrikába. 1959-ben az öttagú magyar expedíciónak, mely az 1956-ban elpusztult természetrajzi múzeum anyagát akarta pótolni, Széchenyi Zsigmond is tagja volt. Később 1963-ban már saját szafárit vezetett Afrikába. Sok értékes trófeát s kiállítási anyagot hozott haza a múzeumnak.

Az ötvenes években Reznikéknél egy Budapestről kitelepített zsidó házaspár is lakott. Betegek voltak mind a ketten. Csak nyugalomra vágytak és csendre. Meghúzták magukat a verandán vagy a fák alatt, és várták az estét, a reggelt, az őszt, a telet. A férfi aztán hirtelen meghalt. Hogy mi lett az asszonnyal, arra már nem emlékszem.

Reznikéken túl hasonlóan nagy kertben, de aprócska, szűkös házban laktak Magyarék. Magyar Jóska jellegzetes figurája volt a környéknek. Szamarakat tartott, fuvarozott velük. Fuvarozott és kereskedett. Nem is igen tudtuk akkoriban, hogy mit csinál, miből él? Bibliai jelenség volt, ahogy a szamarak vontatta aprócska kocsival megjelent. Azóta hallom, hogy eladta a szamarakat, s a község szolgálatába szegődött. Magyarékon túl az ötvenes években még szántóföldek terültek el, egészen a postáig. Azóta ezt a földterületet is beépítették. A környék a felismerhetetlenségig megváltozott.

És a villasor lakói? Regényt érdemelne. Annyi biztos, hogy a villasori status quo a felszabadulás után megremegett, megrendült. A zárt úri kerteken, villákon keresztülsüvöltött a társadalmi átalakulás kíméletlen, viharos szele. De kezdjük az elején. Kezdetben volt a falu, a föld, a parasztok és a halászok. A föld és a szőlő a parasztoké volt, kivéve a partot, a vizet és az erdőt. Ezeket ugyanis a keszthelyi főúr, Festetics Tasziló herceg birtokolta. A századfordulón Balatongyöröknek Meszes-Györök a neve, s a mai villasor helyén még szántottak-vetettek a parasztok. A filoxera-járványt megelőző időben jól jövedelmeztek a szőlők, s a gazdáknak eszük ágában sem volt nyaralókkal, idegenforgalommal vesződni. De a filoxera elpusztította a szőlőket, s a pénz szűkösebben csörgedezett a faluba. Györök nagyálmú, örökké pipázó igazgatótanítója aztán kiadta a jelszót: fürdőéletet kell teremteni Balatongyörökön. Hirdetéseket tett közzé a pesti lapokban, s 1896-ban meg is jelent két család a parton, s ott töltötték a nyarat. 1901-ben már huszonnyolc család nyaralt Balatongyörökön. Az úri vendégek a parasztházaknál laktak, negyven korona havi bérért szobát s konyhát is kaptak. 1902-ben Balatongyörökön mindössze két villaszerű épület található, egyik abból is a falu közepén. Ekkor nyoma sincs még a mai strandfürdőnek, kabinsornak, partvédőműnek… A parton legelő terül el, marhacsordák állnak a térdig érő vízben. A fürdőzők a csordát kerülgetve jutnak a vízbe. A falu tanítója s jegyzője nagyot és merészet gondoltak ekkor. Felkeresték Festetics Taszilót s engedélyt kértek tőle a partvonal fásításához, kiműveléséhez. Csodák csodája, a mogorva Festetics Tasziló, aki ugyanebben az évben nem járult hozzá, hogy Fenékpusztán kiássák a régészek Nagy Theodorik szülőházát, s aki később Horthy Miklóst sem volt hajlandó fogadni, a györöki tanítót és jegyzőt fogadta, kérésükre rábólintott. Megszületett a mai liget, félholdnyi árnyék, üde, kulturált partsáv. Megszaporodtak a nyaralók, s egyre többen gondoltak állandó villa, nyári ház építésére. Legtöbben a györöki magaspart gazdáit keresték fel. A földmívesek lassacskán eladogatták a partmenti birtokaikat a pesti tanároknak, bankároknak, méltóságos és nagyságos uraknak. Az úri nép csak kétféle gazdától vásárolhatott földet. Vagy Festetics Taszilótól, aki sokkal nagyobb úr volt valamennyiüknél, vagy a földmívesektől, akik önérzet dolgában semmivel sem maradtak le a keszthelyi herceg mögött. A mai villasor zömében a Tanácsköztársaság bukása után, a zsíros tanácsosi, főtanácsosi jövedelmekből épült. Horthy igyekezett megfizetni a hivatalnoki kart, s a hivatalnoki kar igyekezett valóságos úrrá változni. Így aztán a negyvenes években már feledésbe merült, hogy az eredeti gazda a györöki földműves volt, s a villasori fiatalurak nem restelltek időnként „büdösparasztozni”. Ez a rossz hangulat szerencsére nem állandósult, s a villasor lakói közül nagyon sokan jó barátságban maradtak az eredeti gazdával, eljártak annak szőlőjébe, bort vásároltak tőle, elbeszélgettek vele.

1945-ben megroppant a villasor kasztszelleme. Az elhagyott villákba új lakók költöztek, az új lakók új szokásokat kezdtek meghonosítani. A fordulat éve körül néhány szép villa gazdát cserélt. A pesti bankárok, üzletemberek, nyugdíjas katonatisztek „rosszat sejtve” visszahúzódtak az aprócska Balaton-parti faluba. Pénzüket házakba, telkekbe és szőlőkbe fektették. A házak közül később a legnagyobbakat államosították, de a telkek közül egyetlenegyet sem. A telkekről a Rákosi-adminisztráció teljesen elfelejtkezett. Így aztán egy-egy pénzembernek nyolc-tíz vízparti telke is volt, nem beszélve a szőlőkről és a mandulásokról. Ezekből a rejtve maradt telkekből keletkeztek a hatvanas évek bankbetétjei, autói, pesti öröklakásai, perzsaszőnyegjei. 1960-ban már kétszáz forintért adták a telek négyszögölét, s ma ezerötszázért. Ahol a családban felnőtt gyermekek, egyenesági örökösök voltak, az új telektörvény sem okozott zavart. Időben szétírattak mindent, s amit nem lehetett, azt eladták. Persze, olyan úr is akadt, aki a vagyonát perzsaszőnyegek formájában mentette át… Györök közelében jártam egy présházban, ahol még most is hatalmas perzsák lógnak alá a mestergerendáról. Természetesen molyirtózva, becsomagolva, gondosan raktározva. A tulajdonos időnként elad egyet-egyet a szőnyegjeiből. Egy szőnyeg harmincezer forint. Az egészen nagyok ötvenezret, vagy még annál is többet érnek.

A villasor lakói közül sokan már az ostrom elől lehúzódtak a vízpartra, s vissza sem mehettek volna Pestre, mert a lakásuk s mindenük ami a fővárosban maradt, megsemmisült. Egyetemi tanárok, mérnökök, gazdatisztek rekedtek így végleg a faluban, s ezek, ahogy múltak az évek beilleszkedtek a helyi emberek közé. Sokan megkoptak, elszegényedtek.

A villák államosítása körül nagy volt a hercehurca. Akik idejében észbe kaptak, azok hamis átírási papírokat készíttettek az ügyvédjeikkel, vagy lakókat fogadtak. Az persze nem volt közömbös, hogy ki milyen lakóra tett szert. Akinek például sikerült elintézni, hogy az egyik vezető falusi otthonából átköltözzön hozzá a villasorba, az megmentette a házát. Akinek szerényebb lakó jutott, esetleg egy sokgyerekes család, az lemondhatott a villájáról, akár államosították, akár nem. Az államosítások éppen olyan regényes fordulatok kíséretében zajlottak, mint később a villák visszaadása, illetve eladása. Az egyik volt miniszteri tanácsos például éppen börtönben ült a villák eladásának időszakában. A tanácsos családja bent lakott a villában. Volt azonban még egy testvére. Az, a gazda távollétében, szemet vetett a villára. Meg is vásárolta az államtól, s a tanácsos családját kiköltöztette a mosókonyhába. Mire a tanácsos kiszabadult a börtönből, a háza már a testvére háza volt. Évekig nem értette, azt hiszem, ma sem érti egészen. Ezek az államosított és újra eladott villák sok bonyodalmat okoztak. Egyes Balaton-parti falukban becsületes pártemberek, tanácsi vezetők is kísértésbe jöttek, s addig csűrték-csavarták a törvényt, míg az egyik négyszázezer forintos villát százötvenezerért, a másik háromszázezer forintos villát nyolcvanezerért sikerült megvásárolniuk. Egyik a fiának, másik a lányának, harmadik a sógorának… A vagyon még a szenteket is megkísérti, hát még azokat az embereket, akik nap mint nap látják, hogy mennyi pénz forog, milyen adásvételek jönnek létre, milyen összegeket fizetnek ki egy-egy közepes ingatlanért. Az árak már régen az eget verik. De még mindig akad, aki megfizeti, akinek van miből kifizetni hatszázezret, vagy akár egy milliót is. Az ember csak járja az üdülőtelepek új utcáit, és csodálkozik. Félig örül, hogy íme milyen takarékos nép ez a magyar, milyen jó ízlése van, milyen faragott kőből rakatja a házát, s félig gyanakszik. Gyanakszik, mert elkezd számolni. Akárhogyan szorozza, osztja az ember, a végeredmény egyértelmű: a bérből, fizetésből élők nem építhetnek ilyen luxusnyaralókat. Ha igen, akkor nem a bérből és fizetésből. Miből akkor? És kik ezek az emberek? De ezt csak közbevetem… 1950-ben nyoma sem volt még ennek a puccos gazdagságnak. 1950-ben sokan még a villasori urak közül is napszámba jártak, vagy beálltak Keszthelyen éjjeliőrnek. Nem kellett mindnek a pénz, de aki nem érte még el a nyugdíjas korhatárt, annak vigyázni kellett. A közveszélyes munkakerülés paragrafusát akkor nagyon komolyan vették. S egyébként is mindenki igyekezett a szegénység, a kopottság látszatát kelteni.

A villasor jellegzetes figurája volt akkoriban egy bankár és a felesége. Ezek annyira el voltak foglalva egymás iránti gyűlöletükkel, hogy a történelem hullámverését észre sem vették. Egyszer fát vágtam náluk… A bankár és a felesége nyugágyaikban feküdtek az udvaron. Gyümölcsöt eszegettek, s a következő párbeszéd villódzott közöttük

– Kedvesem, megint kivette a tányérról a legérettebb körtét…

– Édesem, túloz… Ezt a túlzási hajlamot is Antónia mamától örökölte…

– Kedvesem, ha nem tisztelném annyira, azt mondanám most, hogy piszkos dolgokat művel… Antónia anyának köszönhet mindent, az egész karrierjét, a kezemet…

– A kezét, édesem, azt a saját stupiditásomnak köszönhetem… Ez a kéz…

– Kedvesem, felemelte magát…

– Édesem, hogyan emelheti fel a tyúk a sast?

– Ki a sas? Maga? Kinevetteti magát. Nahát, hogy maga sas… Egye csak el előlem az érett körtéket, egye csak meg… Én majd megeszem a savanyú körtéket, ez illik az életemhez…

És ették a körtéket. A hangjuk ingerült volt, a szemük villogott. A napszámomra aztán este hosszan alkudtak, kevesebbet akartak fizetni.

A közelben lakott egy másik megöregedett házaspár is. Azok viszont imádták egymást. Gyerekeik nem voltak, csak finom érzéseik. Hetvenévesek lehettek, de kézenfogva andalogtak a hársfák alatt, s ha belemerészkedtek a vízbe, ott is fogták egymás kezét, s akár hiszik, akár nem, csókolóztak. Örökké becézték egymást, s ország-világ előtt kinyilvánították bensőséges érzelmeiket. Az egész villasor röhögött rajtuk. A villák között másfajta erkölcs járta, ha nem is mindig frivol vagy nagyvilági. A falu viszont tisztelte a két öreget. Az érzelem előkelő helyet biztosított nekik a település ranglétráján. „Finom emberek” – mondogatták az öregasszonyok. Érthető. Ha a munkában elfáradt parasztasszonyok elgondolkodtak az életükön, ilyen simogatásokért bizony legalább negyven esztendőt kellett visszabotorkálniuk az időben. Persze hogy tisztelték ezt a két szerelmes roncsot. Én csak arra vágytam, hogy egyszer a zárt ajtók mögött is halljam és lássam őket. Mit csinálnak, ha magukban vannak? Soha nem hangzik fel egy ingerült szó? Soha nem káromkodik ez az öreg, rövid hajú férfi? Soha nincs bent semmi kemény, nyers, férfias vonás? Mit szeret ezen az öregasszony?

Kik laktak még a villasoron? A kitűnő helybeli orvos, Pilter Sándor, aki legnagyobb elesettségem idején ingyen gyógykezelt, s aki reménytelenül beteg édesanyámat is haláláig vizitelte, kezelte. Pilter Sándor portája már az ötvenes években is nyugodt sziget volt a zűrös, átalakuló villasoron. Pilter gyógyított, pipált és horgászott… Nyugodtabb orvost még nem láttam életemben. Szemében örökké fény és derű… Amikor pénztelen volt, motorbiciklivel járta a környező hegyközségeket, ma az autók szamarával, egy kis Trabanttal, amit ráadásul úgy nyert a lutrin. Boldog ember vagy kedélyesen boldogtalan. Mindenesetre azon kevesek közé tartozik, akiknek életstílusa van, s azok közé, akik képesek voltak azonosulni a tájjal, hozzáalakulni az éghajlat és a természet adottságaihoz. Pilter megérkezett Balatongyörökre, s két éven belül vízi ember lett. Nagy horgász, nagy pákász…

Befejezetlen házával jellegzetes figurája volt az ötvenes éveknek a hajdani vendéglős is, Remete. Kisgyerek koromban, 1940 táján a vonatra várva a Remete-féle vendéglőbe ugrottunk be egy-egy pohár sörre, málnára. A vendéglő közvetlenül a vasúti állomás mögött állt. Remete a történelmi átalakulások közepette elvesztette a vendéglőjét, de megtartotta a házát és a szőlőjét. Borából még a legnehezebb időkben is jól megélt. Sovány, magas, hallgatag ember volt. Jó vendéglős, jó szőlősgazda. Egyik őszön nála puttonyoztam végig a szüretet. Pontosan fizetett, s valamivel jobban, mint más gazdák.

A Remetén túl néhány MAORT-tisztviselő lakott, néhány vénkisasszony s nagyon sok betelepült ember. A tanácsi kezelésbe vett, államosított villákat két-három családnak utalta ki a községi tanács. Ilyen kiutalt villában laktak Varga Bálinték, Kovácsék, s a helyi vb-titkár, Csullag Rudolf is. Varga Bálint akkor még a helyi általános iskolában tanított, ma már, sajnos, ő is halott. Régi típusú, napcserzett, alapos munkát végző pedagógus volt. Szívta a cigarettáit, s végezte a munkáját. Minden gyereket megtanított írni, olvasni, számolni. A számolás nála különösen fontos volt. Jól tudta, hogy később az életben annak veszik a legnagyobb hasznát tanítványai. Nyaranta a pedagógusfölddel vesződött, az őszi, téli estéket pedig a zongora mellett töltötte. Vidám kiegyensúlyozottság áradt Vargáékból, örömmel tért be hozzájuk a falusi értelmiség. Náluk egy-egy üveg bor mellett mindig folyt a szó, kedves anekdoták keringtek, s szólt a zongora. Fekete zongorájuk volt, s ez a bolond hangszer nekem örökké Ady Endrét juttatta eszembe és a Szilágyságot. Varga Bálint nemrég kiköltözött a györöki temetőbe. Felesége, két felnőtt lánya azóta is gyászolja. Odaveszett a kedély, a nyugalom egyszerű varázslója. Velük egy házban laktak Kovácsék. Kovács vasúti tiszt volt akkor is, azt hiszem, ma is az. Ezek a vörös homokkőből épült villák nagyon esztétikusak s kényelmesek voltak. Vargáék emeleti teraszáról például a legszebb balatoni körkép tárult a szemlélődő elé. Lent a villa alatt a nádas, a felkéklő öblökkel, a víz végtelenje, s a párás messzeségben a szigligeti öböl a tanúhegyekkel. Erre esett a szem reggel, este, télen, nyáron. A ház falát repkény futotta be, s a levelek kis árnyékot varázsoltak a teraszon üldögélők feje fölé. Ilyen ablakok előtt, ilyen látvány előtt üldögélve bizony észrevétlenül múlnak a napok, eliramlik az élet. Ilyen környezetben, ilyen faluban a munka is kellemes kötelesség, minden tettet, minden hasznos cselekedetet megszépít, megnemesít a környezet.

A villasor érdekes lakója volt akkoriban egy nyugdíjas egyetemi tanár. Az ötvenes években remegő kezű öregember volt már, de még mindig tevékeny. Napestig a könyvtárát bújta, dolgozott, elmélkedett. Híres ember volt a környéken, de nem a könyvek, s nem a tudománya miatt. Vidéken a könyvek által senki sem válik híres emberré. A tanár úrnak volt egy nagy szenvedélye. Még nyolcvanéves korán túl is rajongott a női mellekért. Leginkább az érinthető, fogdosható, meztelen női melleket szerette. Ez a mellmániája messze földön híres volt. Akkoriban vonyarci menyecskék és lányok jártak hozzá takarítani, mosni. Takarítottak és mostak, amelyik menyecske aztán a mellét is engedte megfogni, az külön kapott tíz forintot. Egy mell tíz forint, két mell húsz forint. Ez volt a taksa. S a menyecskék engedtek neki. Egyszer éppen a kertben permeteztem, amikor a tanár úrnál egy vonyarci menyecske takarított. A tanár úr kertjében szép almafák sorakoztak, s azokat óvtuk rendszeresen. Legalább harmincszor megpermeteztem azokat a gyümölcsfákat. Egyik tavaszi permetezés alkalmával önkéntelenül is szemtanúja voltam egy mellfogási jelenetnek. A terasz üvegablaka előtt játszódott le a dolog. Véletlenül odapillantottam. Nem akartam hinni a szememnek. A menyecske közben kifelé kémlelt a kertbe. Figyelte, hogy merre járok. Észrevette, hogy látok mindent. Amikor az öregember végzett a mellfogdosással, kijött hozzám a menyecske.

– Ne ám, hogy eljárjon a szája – mondta.

– Nem szólok semmit, de hallja, jó gusztusa van magának is… – mondtam. Mire a menyecske:

– Ha bolond valaki, engedni kell… Negyven forint a napszám, ez meg húszat ad, ha mind a kettőt megfoghatja. Hát hadd fogja. Árt ez nekem? Nincs az én mellem cukorból, nem olvad el…

Hát nem. Ezt utólag én is bizonyíthatom, nem olvadt el, pedig ez a menyecske sokszor megfordult a tanár úr villájában.

A györöki villasor körül az ötvenes évek végén gyilkossági legenda is keringett. Sokan még ma is megesküsznek rá, hogy a pacsai körorvos, dr. Susszer Frigyes egy györöki villában ölte meg a mostohalányát. Annyi biztos, hogy amikor 1958. augusztus 4-én reggel egy berényi asszony megtalálta azt a bádogkannát, amiben a szerencsétlenül járt Tótpál Jolán holtteste rejtőzött, Györökön azonnal arról kezdtek suttogni az emberek, hogy a lányt a villasorban ölték meg, s a bádogtartályt éjszaka dobták a Balatonba. A feltételezés nem nélkülözött minden logikai elemet, mert a Balatonon az uralkodó szélirány az északi, így ha Györökön elszabadult egy csónak vagy vitorlás, az biztos, hogy a berényi nádasokban kötött ki. Az ügyet valószínűleg az is komplikálta, hogy egy pacsai orvosnak tényleg volt villája Balatongyörökön, de az egy másik orvos volt, s azóta át is települt Jugoszláviába. S a körülmények elég titokzatosak voltak. Állandó lakója az ötvenes években sem volt minden villának. Volt néhány olyan nyaraló, amit rendeltetésének megfelelően csak nyáron használtak. Néhány befolyásos fővárosi ember, néhány orvos, így az év nagy részében lakatlanul hagyva is, át tudta menteni a villáját az államosításokon s a tanácsi lakásgazdálkodás zűrzavarán. Ezeknek a villáknak a lakóit csak nyaranta láttuk, akkor is rövid ideig. Mire legközelebb felbukkantak, addigra arcukat is, nevüket is elfelejtettük. Ilyen körülmények között könnyen támadnak tragikus legendák. Azóta a nyomozás kiderítette, hogy a bádogkannát nem Györökön dobták a vízbe, hanem Berénynél. Dr. Susszer Frigyes kis topolinóján szállította a szörnyű csomagot Pacsáról Keszthelyen át Balatonberénybe. Susszer Frigyes azóta öngyilkos lett. Bezárkózott a zalaegerszegi szállodába, s magába nyomott harminckét ampulla morfiumot. A legendák túlélik az embert, s lebegnek a valóság felett. Tótpál Jolánt ma is emlegetik a falu lakói.

A valóság néha aztán túltesz a legendákon is. 1954 telén egyszer csak lövések hallatszottak a határban. Nagy dolog volt ez akkoriban, mert igaz, hogy minden faluban akadt orvvadász, de az is igaz, hogy a fegyverrejtegetést ezekben az években büntették a legkeményebben. S a lövések nem is az erdőből hallatszottak, hanem a hegy oldalából, néha az út mellől. Nyugtalanság keletkezett a falvakban, hegyközségekben. Akinek át kellett gyalogolni Becére vagy Szigligetre, az kétszer is meggondolta. 1954 októberében aztán kitört a pánik. Két fiatalember motorkerékpáron igyekezett Balatonedericsről Szigliget felé. Egyszer csak két lövés dördült. Ütést éreztek a motorkerékpáron, de nem sebesültek meg. Nem mertek megállni, csak jóval odább. Az egyik golyó átütötte a benzintankot, s az üzemanyaguk elfolyt. A legények leányismerőseiket látogatták Balatonedericsen. A lányok Naményi Kálmánéknál laktak. A nyomozás nem vezetett eredményre. A lányoknak a két fiatalemberen kívül más udvarlójuk nem volt. 1955 januárjában aztán újabb lövések dördültek el a környéken. Ez alkalommal a Györökhöz tartozó hegyközségben, Becehegyen. Özvegy Gencsi Józsefnét valaki két lövéssel megölte a magányosan álló présházban. A gyilkosság csak akkor derült ki, amikor az öregasszonyhoz látogatóba érkezett a Tapolcán lakó testvérbátyja. A golyókat s a kilőtt töltényhüvelyeket megtalálta a rendőrség. A tettest nem. A rémület még javában tartott a környéken, amikor váratlanul Balatonedericsen csattantak fel a lövések. De ez alkalommal a tettes is előkerült. Január 27-én Szántó Ferenc beállított az apósához, Naményi Kálmánhoz Balatonedericsen. Számonkérésre érkezett. Az apósát az udvaron leckéztette, hogy miért áll közéje s a felesége közé. A szóváltás hevében aztán pisztolyt rántott. Három töltényt lőtt bele az apósába, aztán a felesége ellen fordult. Az állapotos asszony az utcára menekült, de Szántó követte, s belelőtte a szerencsétlen asszonyba az egész tárat. Ezek után Szántó hazament, és saját magát is agyonlőtte. Ki volt Szántó Ferenc? Szántó Ferenc a második világháború alatt bizony tábori csendőr volt, s az új rend nem tetszett neki, nem volt képes beilleszkedni a falvak dolgos népe közé. A helyszínen talált töltényeket azonosították a becehegyi gyilkosság színhelyén s a szigligeti úton talált töltényekkel. A rendőrségi analízis során megállapították a töltények azonosságát.

Mesélhetnék még Nóra néniről, aki szép, ősz hajú asszony volt, s idős korában esett szerelembe. Megszeretett egy negyvenéves embert. A negyvenéves férfiú megtekintette Nóra néni villáját, s hirtelen olthatatlan vágyakozás támadt bent az idős hölgy bájai után. Megkapta. Először a kezét, aztán mindent, ahogy illik. A villát is. Nóra néni már nem él. A vállalkozó szellemű férfiú is túl van az ötvenen, s nyulakat tenyészt. A szomszédok nem szeretik a nyulak bűzét, s ebből sok ronda háborúság támad.

A villasor történetéhez tartozik, hogy az ötvenes években nemcsak átalakult ez a telep, nemcsak bomlott, romlott, omladozott, hanem épült is. Néhány orvos, néhány művész betelepült a marakodók közé. Szép olaszos stílusú villát építtetett magának a korszak ünnepelt tenoristája, Simándy József. Modern, kényelmes nyaralót emelt az első sor egyik üresen maradt telkére a jó nevű zalaegerszegi nőgyógyász, Kovács doktor is.

Ma a villasorról mint kategóriáról már nem beszélhetünk. Az első két utca mögött parcellázás és magáneladás révén újabb és újabb utcák nyíltak. Szerényebb s fényesebb villák sokasága épült fel a györöki parton. Modern nyaralók, szerény társasházak s paloták váltakoznak, amerre csak tekint az ember. Az elmúlt években beépítették a Magyarék és a posta közötti területet, az egész Póragot, a futballpályát s a csetényi szőlők és a Szépkilátó közötti hatalmas területet is. A kényesebb ízlésű emberek felfedezték a hegyoldalt, a szőlőket s a fenyvesek alját. Szép, üvegfalú villák épültek a nádfedeles, fehér tűzfalakkal világító présházak s paraszti pincék közé.

A villasor s a Pórag keskeny útjai a csetényi szőlők és présházak közé vezettek. Csetényben voltak a közeli szőlők és mandulások, Paphegyen s Becén a távolabbiak. A hegyközségnek az ötvenes években nagyon sok lakója volt, s ma is akadnak olyan falusi emberek, akik szívesebben laknak az erdő szélén, mint a faluban. A présházak egyik részében akkor gazdák, olyan parasztemberek laktak, akiknek a faluban soha nem volt házuk, s olyanok, kik az öröklés, osztozkodás után kiszorultak a faluból a hegyoldalba. A háborút sok városi ember is kint a pincék és a présházak között vészelte át. Ezek közül szép számmal örökre ott ragadtak a szélfújta hegyoldalakban. A bombázások vagy a nagy történelmi sorsforduló időszakában sokan mindenüket elvesztették. Hová is mehettek volna? Maradtak a présházakban, dolgozgattak a szőlőkben, az erdőn vagy a közeli állami gazdaságban. Megöregedtek, megkoptak. Modoruk, szavuk járása a vidék népének szóhasználatához igazodott. Ötéves présház lakás után valamennyien elfelejtkeztek a közművek kényelméről. Természetesnek tartották, hogy nincs víz, nincs villany, nincs gáz, nincs csatornázás. Megszokták a hideg vizet, a mosdótálat, s a sok kényelmetlenséggel együtt a jó levegőt és a végtelen emberi szabadságot is. Ma is ezekben a hegyoldalakban a legszabadabb az ember, fent a szőlők s a hegyek között. Kistisztviselők, hajdani tehetetlen urak, deklasszálódott katonatisztek keveredtek el a hegyközség egyszerű vincellérjei között. Nem kellett neki tíz év sem egészen, s már összejártak, sokan össze is házasodtak. Először csak egy lábasért, hordóért, permetezőgépért nyitottak be a szomszédba, később már jó szóért, emberi melegségért, közelségért is. A gyerekeik együtt nőttek, együtt jártak az erdőbe fáért, gombáért, s a gazdaságokba is együtt álltak be dolgozni. Sokan ezek közül összeházasodtak, s minden vonatkozásban elkeveredtek. A hetvenes évek „úriembere”, ha megjelenik a szőlők között, akár mint vásárló, akár mint kiránduló, csak két öregembert, egy fiatalembert s egy fiatalasszonyt lát, s nem is sejti, hogy az egyik öregember mindig vincellér volt, a másik viszont csak 1945 óta. Mert előtte katonatiszt, bérlő, vagy éppen főjegyző volt az ország másik felében. A mai „úriember”, aki az elfogadott társadalmi kategóriák szerint értelmiségi, tehát orvos, mérnök, művész, cirkuszos vagy ügyvéd, csak egy fiatalasszonyt lát, aki szőlőkapálás közben bőgeti a táskarádióját, s egy fiatal férjet, aki hajnaltól késő estig dolgozik, s akinek eszébe sem jut, hogy huszonhat évvel ezelőtt még katonatiszt volt az apja. Ha szóba kerül, nevet rajt. El sem hiszi. Hogyan is hinné el? Az apja kopott, egérszínű a kabátja, inge, barna az arca s a szelleme szunnyadó. Talán soha, 1945 előtt sem volt az értelme különösebben éles vagy pallérozott. De elvégezte a tiszti iskolát, s tette, amit egy sarzsival feljebb megparancsoltak. A volt uralkodó osztály tagjai közül bizony sokan elhagyták magukat. Amikor nem állt mögöttük az inas, a cseléd és a szobalány, megkoszosodtak, félig nyers, ízetlen ételeket ettek. Nem ismerték a legegyszerűbb munkafogásokat, s a szerszámok puszta látásától kétségbe estek. Persze, úrban is van mindenféle… Amelyik úrban volt tartás, s amelyik értett valamihez, az éppen csak megrezdült a fordulat éve után. De nem pusztult bele, nem koszosodott meg, nem esett kétségbe. Széchenyi Zsigmondot én életének legnehezebb időszakában ismertem meg. Nyugodtan, derűsen élt. Dolgozott, levelezett, olvasott. Értett valamihez. Természettudós, vadászember és író volt. Folyékonyan beszélt négy-öt nyelven, s ha a sors úgy hozta, fordítással is megkereste a kenyerét. A puritán életkörülményeknek pedig, azt hiszem, egyenesen örült. Hiszen az alaszkai tél kemény szélviharait sátorban vészelte át, s általában megszokta a fegyelmezett tábori életet. De jártam az elmúlt tíz évben olyan grófnál is, aki nem bírta ki a próbatételt. Kis putriban lakott a családjával, s kubikos munkából élt. 1945-ben rádöbbent, hogy semmihez sem ért. Ebbe bele is rokkant. Megkoszosodtak. Piszok s a legyek légiói tenyésztek körülöttük. Délután két óra tájban jártam náluk, de az éjjeliedényben még bent volt az éjszakai vizelet, s a legyek annak széléről startoltak minduntalan. Ez a gróf korábban a földjeiből élt. A földjein sem maga gazdálkodott, hanem az intézője. Ő csak átnézte negyedévenként a könyveket, s megnyugodott a gazdatisztek számadásaiban. Valószínűleg még azt sem volt képes ellenőrizni, hogy mennyit lopnak tőle a gazdatisztek. A földosztás után légüres térbe került. Elvesztette azokat a termelési eszközöket, melyekből évtizedeken át élt. Föld nélkül már csak egy sovány ember volt a többi sovány ember között. Amikor én meglátogattam, akkor már sem az arcán, sem a kezén nem látszott, hogy valaha gróf volt, mi több, földbirtokos. Nyomorúságos életükbe csak a bécsi rokonok csomagjai hoztak átmeneti enyhülést… Ez a gróf nem küzdött a sorssal. Elfogadta, ami ráméretett, mindenbe beletörődött. Az üzletemberek, városi polgárok, ha bele is buknak egy-egy vállalkozásba, addig dolgoznak, küzdenek, gondolkodnak, míg újra sikerül felszínre kerülniük. Hány iparos és kereskedő jelentett már csődöt? S mit láttunk ilyenkor? Két hónap múlva, a város másik részében új üzlet nyílt. S a tulajdonos nem más, mint a csődöt jelentő iparos. Vagy a föld népe, a munkás és a paraszt az élete során hányszor kezdi újra az erőfeszítéseket. Kigyullad a háza? Újat épít. Elveszti a jobb kezét? Bal kézzel dolgozik tovább. Kitalál valami olyan ipart, amihez főleg lábmunka kell. Hol van ez a küzdőszellem, ez a rugalmas újrakezdési hajlam az igazi „kékvérűek” között? Nem értettem a szerencsétlen gróf életét. Mire várt? Miért nem talált ki valamit? Valami apróságot, amivel emberibbé tehette volna az életét… Miért nem meszelte ki a lakását? Miért tűrte maga körül azt a rengeteg legyet? Nehéz ezekre a kérdésekre válaszolni. Azt hiszem, ebből a grófból hiányzott az egyik legfontosabb emberi tulajdonság. A test és a szellem ereje, keménysége. A jellem, a szilárdság, az újrakezdési rugalmasság. Ezek az urak hasonlatosak voltak a fogyasztói társadalom elrontott embereihez. Azokhoz, akik megtanultak elfogadni, elvárni, kérni, igényelni, követelni, de nem tanultak meg dolgozni és küzdeni. A fogyasztás feltétele az árutermelés. Valakinek meg kell termelni az árut, s akkor azt egy másik embercsoport elfogyaszthatja. Ha aztán a fogyasztók valamilyen igazságtétel során az árutermelők közé soroltatnak be, nagy a visítás, nagy a nyögdécselés. Az író a termelők pártján áll. Azoknak az oldalán, akik teremtenek, akik lelkiismeretes munkájukkal alakítják a világot.

Boldog „urakkal” is találkoztam a hegyközségek lakói között, olyanokkal, akik nem emlegették, nem siratták a status quo-t. Ismertem egy Zichy nevű grófot, aki hajtó volt az állami gazdaságnál. Szerette a lovait. Aztán esténként nekiült és tanult. Ma sofőr. Ragyogóan vezet, szeretik a felettesei. Ha elromlik az autója, nem esik kétségbe, megcsinálja. Ez a Zichy azt mondta nekem egyszer, hogy „kérem, én már nem vagyok gróf, én sofőr vagyok. Munkásember, s nem is leszek már soha többé gróf…” – Elmondta, hogy milyen kényelmetlenül érezte magát, amikor a külföldön élő rokonai meglátogatták. Nem tudott velük beszélni, szót érteni. Más volt a dialektusuk, más volt a beszédtémájuk. Zichy a saját modora miatt szégyenkezett is, s alig várta, hogy a rokonai odébbálljanak. De ismerek horthysta katonatiszteket, jegyzőket, csendőröket is, akik beilleszkedtek az új társadalomba. Ezek legtöbbje kitanult egy-egy szakmát, s abban elérte a közepes munkások, szakemberek színvonalát. Ezek az emberek megszerették a szakmájukat, szerszámaikat, s mint reális lények a jelenben élnek, a jelen örömeinek, eredményeinek, gondjainak. Közülük némelyik valóságos felszabadultságot érzett (bármilyen komikusan hangzik is ez), amikor megszabadult osztálya kötelmeitől, etikettjétől. – „Utálom, kérem, a nyakkendőt… Fuldoklom a nyakkendő csokrában… Hát ettől megszabadultam… Amióta kiengedtek a börtönből, kigombolt ingnyakkal járok…” – mondta nekem az egyik hajdani miniszteri tanácsos. Az ember persze azt is kérdezhetné, hogy ehhez a csekélységhez egy világháború kellett s társadalmi forradalom? Úgy látszik, igen.

A hegyközség lakói Vashegyen, Diáson, Paphegyen vagy a szepezdi Öreghegyen mind-mind hasonlítanak egymásra. Azt már nem tudja megállapítani a telkek, szőlők után szaglászó, új urat játszó fővárosi műanyagiparos, hogy melyik napcserzett arcú hegyi lakó volt vincellér, s melyik volt katonatiszt? Különbséget azért mégis lát. Elég csak egy pillantást vetni a portákra, a ház mögötti lugasra, kiskertre, a kutyára, s kiderül, hogy milyen a gazda. Mert a hegyközség lakói mindig, a felszabadulás előtt is, kétfélék voltak. Tiszták és piszkosak, dolgosak és lusták, józanok és részegesek. A hegyek oldalában felejtett úri nép aztán valamelyikhez hasonult. Vagy a tiszta, józan vincellérek csapatához, vagy az iszákos, dologkerülő hegyilakókhoz. Szinte egyenlő arányban láttam ilyet is, olyat is. A lecsúszott, részeges nagyságos úr persze kétszeresen visszataszító. A hegyközség gyerekei ezeket szokták levizelni az út szélén, bottal piszkálni, vagy más, látványos módon nevetségessé tenni.

A hegyközség házaihoz rossz utak vezetnek, sokszor két-háromszáz métert is gyalogolni kell egy-egy vödör vízért, nincs villany, nyáron nagy a forróság, télen nagy a hideg. Ha kiadósabban nekiered a hó, ezeket a házakat hetekre elvágja a külvilágtól. Miért szeretnek az emberek mégis kint a hegyközségben lakni? Közülük nagyon sokan beköltözhetnének a faluba, ha akarnának, de nem költöznek. A ragaszkodásnak egyik kimondatlan oka, bizonyára a táj szépsége. Ezeknek az apró nádfedeles présházaknak az ablakából hatalmas kék tengernek látszik a Balaton. A ház előtt üldögélve egyszerre látják az eget s a vizet. A végtelenség, a határtalanság bizonyára jó érzéssel tölti el az emberi lelket, s a szabadság teljesebb illúzióját kelti. De nem is illúzióját, hiszen a hegyi lakót nem köti a társadalmi együttélés száz és száz szabálya. A hegyi lakó, ha elvégzi a munkáját a termelőszövetkezetben s a háztájiban, utána valóban azt csinál, amit akar. A víz a legtöbb helyen nem probléma. A házakhoz nagy ciszternákat építettek, s mosásra, fürdésre bőségesen van vizük. A távoli kútra csak ivóvízért kell elgyalogolni. A présház körül ott a gazdaság. Kis kert, lugas, néhány vágó borszőlő, ott van a hidas két disznóval, az ólak aprómarhával. Minden kéznél van, egyszerre lehet a szőlőt aggatni s a kisgyerekre ügyelni, de közben még az ebéd is elkészül a tűzhelyen. Aztán a tüzelő. A hegyi lakó soha nem vásárol fát. Ott van felette az erdő, csak fel kell menni valamelyik keskeny csapáson s leszánkáztatni egy tere fát. Az erdő valamikor a közbirtokosságé vagy valamelyik főúré volt. Ma az erdőgazdaságé vagy a termelőszövetkezeté. A hegyi lakó viszont mindig úgy tudta, úgy érezte, hogy az erdő az övé is. Nem az egész erdő, de az erdőből annyi, ami a családi tűzhely szükségleteihez kell. Azt mondja nekem a balatonszepezdi Öreghegyen az egyik hajdani vincellér: „Idefigyeljen, ha én átmegyek a vejemhez Köveskálra vagy Zánkára a téesz fődekre, mindig az erdőn át megyek. A szemem egész úton a fákat mustrálgatja… Ej, ez de jó lenne szerszámnyélnek, ez meg karónak, amaz meg tüzelni… Visszafelé oda is suhintok valamelyiknek… Megvárom az estét, aztán lehozom a vállamon. Olyan kiszikkadt szerfáim vannak a félszerben, hogy egy bognár is megirigyelhetné…” – Ez a hajdani vincellér persze maga is kész bognár, asztalos, kovács… Mindent megcsinál a háza körül… Esős napokon leül a vonyószékre, s fájintos, gyönyörű szerszámnyeleket farag, de a szánt is maga csinálta a gyereknek, s amikor a bakszekér kereke eltörött, néhány nap alatt fabrikált egy új kereket, meg is vasalta.

Az erdő más kincseket is rejteget. A hegyközség lakói imádják a gombát és a vadhúst. Az ehető gombákat ezen a vidéken még az apróbb gyerekek is felismerik. Amint tavasszal megjelenik a kucsmagomba, kirajzanak a présházak lakói. Szedik, eszik hetekig. Legjobban a vargányát, a galambicát s a nagy őzlábgombát szeretik ezen a környéken. Szeretnék persze a rókagombát is, de az a parthoz közel eső erdőkben csak ritkán található. A vargányát s a galambicát napon szárítva, télire is elteszik. A másik csemege a vadhús. Orvvadász minden faluban akad még… Disznóölés előtt bizony az árnyékszék deszkája alól vagy a kéményből rendszerint előkerülnek a fűrészelt csövű mordályok. Leterítenek egy-egy vaddisznót, és hazaviszik. Együtt dolgozzák fel a hidasban nevelt hízóval. A vaddisznóhús leginkább a kolbászba, stifolderbe kerül. Persze, nincs mindenkinek puskája. De a fegyverteleneket sem kell félteni. Ezek beérik az apróbb vaddal. Nyulat hurkolnak, fácánt, foglyot csapdáznak, akasztanak. A fácánok az utóbbi években nagyon elszaporodtak. Még az erdőig sem kell felmenni értük, lejönnek azok a szőlőbe. Sokszor a kertek mandulafáin alszanak, kakattolnak egész este. Még a konyhai söprűvel is oda lehet csapni hozzájuk. Az egyik ismerős örvényesi vincellér kislányával a következő magvas beszélgetést folytattuk az idei tavaszon:

– Mi lesz az ebéd, Julika?

– Nyúlhús…

– Nyúl?

– Az aptya most nyúzza a félszerben…

– Vadnyúl?

– Vad… Innen való, föntről…

– Kaptátok?

– Nem, aptya találta. Döglött volt.

– Talált egy nyulat az erdőben?

– Aptyának nagyon jó a szeme. Mindig szokott nyulat találni… Van úgy, hogy fácánt talál… Azt is szeretjük, de a fácán mégis jobb levesnek.

A falu és a hegyközség tucatnyi gazdasági, emberi szállal kötődik egymáshoz. Rokonság, szomszédság, közös ciszterna. A falu minden valamirevaló gazdájának van egy kis szőlője a hegyoldalban. Délutánonként átugranak egymáshoz hegyközségiek és falusiak. Sógorság, komaság erősíti a szálakat. A falusi fiatalok a házasságuk után nemegyszer évekre kiszorulnak a hegyközségbe, mert a falusi házban kevés a hely. Öt-tíz év alatt aztán vagy megszokják a hegyoldalt, vagy összegyűjtenek egy házra valót, és építkeznek.

Balatongyörök az ötvenes években bizonytalankodó községgé változott. Nagybirtok a falu közvetlen határához nem tartozott. A hegy és a víz közé szorult keskeny partsáv inkább belterjes szőlőskertek és gyümölcsösök kialakulásának kedvezett. Kis birtoka a faluban a legtöbb embernek volt. Komolyabb állattartásra már inkább csak azok gondolhattak, akiknek Ederics és Szigliget között is volt rétje vagy kukoricása. A falu nagyobbik része valamilyen bonyolult módon mégiscsak a földből élt. A bevétel legfontosabb forrása a bor volt. A szőlő és a pince körül fordult meg az élet. Aki kiszorult a keskeny parcellákról, az ipart tanult, beállt vasutasnak, próbálkozott a hajózásnál, vagy valamelyik ipari üzemben Keszthelyen, Tapolcán. Az ötvenes években tömegesen tanulták meg a villanyszerelést. Egész csapatok jártak át Zalába, falvakat, új épületeket villamosítani. A legismertebb mester Székely Antal volt, vele együtt dolgoztak Szabóék és Jenőfiék. De villanyszerelő lett Vörös János és Lekics József is, hogy csak néhány nevet említsek. Lekicsnek azóta már önálló műhelye van, köztiszteletben álló, módos emberré verekedte föl magát a szegényparaszti sorsból. A vasútra legalább húsz ember járt már azokban az években. Sokan a helyi pályafenntartás kötelékében dolgoztak, így esténként a háztáji gazdaságuk gondozására is tudtak időt fordítani.

Az eljárók, állást vállalók legtöbbször a nehéz kétlaki életformát választották. Hétköznap dolgoztak a fizetésért, vasárnap pedig a saját földjükön, szőlőjükben. Sokan így is mintagazdaságot teremtettek otthon. Érdemes megemlíteni Nemes Jánost, aki mint hentes, a keszthelyi húsüzem egyik legkiválóbb dolgozója lett, s közben otthon is fejlesztette a gazdaságát, rendben tartotta, ifjította a szőlőjét, s jó bora termett. Mégis, ezekben az években enyhe bizonytalanság s gyanakvás motiválta az életet. A kedvező társadalmi átalakulásokat fokozatosan követték a kedvezőtlen gazdasági intézkedések. Nehéz adóval sújtottak minden portát, évről évre emelték a beadási kötelezettséget, s a bor körül pedig őszről őszre újabb fináncháború kezdődött. Az emberek sokallották a fogyasztási adót, s eldugdosták a bort. Nem az egészet. De egy-egy hordóval az élelmesebbek vagy a szegényebbek mindig eldugtak. Hová lehet egy hordót eldugni? Ha mindjárt az a hordó csak kétszáz literes is… Kazalba, ólba, verembe… Elég volt egy haragos a faluban, s már ment a följelentés. Jöttek a fináncok, s feltúrták az egész portát. Legtöbbször megtalálták a bort…

Amikor leesett az első hó, a legények kivonultak a présházba pálinkát főzni. Az állami főzés költségtételei teljes érdektelenséget váltottak ki az emberekből. Vagy hagyták a szilvát és a törkölyt megrohadni, vagy maguk főzték ki a zimankós téli éjszakákon. Viharok idején, könnyfakasztó hidegben, amikor a finánc oda sem találna a présházhoz, bizony begyújtottak az üst alá, s még a rézelejét sem hagyták kárba veszni. Érdekes módon a pálinkafőzőket sokkal ritkábban érte el a törvény keze, mint a bort rejtegetőket. A tél, úgy látszik, biztonságot adott. A fináncok tudták, hogy a hegyoldalban valahol, valamelyik présházban mindig csepeg a pálinka, de a finánc is ember… A fináncok maguktól soha nem helyszíneltek. Csak feljelentésre. Az egyik finánctiszt ismerősöm elmesélte, hogy szüret táján egy-egy faluból húsz-huszonöt feljelentés is érkezik. A haragosok ilyenkor törlesztenek egymásnak…

Az ötvenes években az idegenforgalom már a háztartások egyik fontos bevételi forrása volt. Bár nehéz ezt ilyen kategorikusan kijelenteni. Ha a vendéglátás szóba kerül, az emberek ma is a nyárfák sudarát kezdik mustrálgatni, s vonogatják a vállukat. Az a derűs jó viszony, ami a századforduló táján a nyaralók és az őslakosság között kialakult, már a múlté. A villasorok kasztszelleme, az urak szóhasználata megriasztotta a part menti parasztságot. Furcsa helyzetbe kerültek. Gazdák voltak, s mégis harmadrendű emberek. Az urak nem disztingváltak. Számukra a földművelő nép egyforma volt. Azt mondták, hogy „a paraszt így, a paraszt úgy”… – Eszükbe sem jutott, hogy a falun belül is vannak emberi és társadalmi különbségek. A pesti úrnak a jó gazda ugyanannyi volt, mint a dologkerülő, részeges, rossz gazda. Az úr számára mindegyik paraszt volt. S egyáltalán, ahogy a villasorokon ezt a szót kiejtették, hogy „paraszt”. Már a hangszínben volt valami sértő, lesajnáló, lefokozó. Amikor ezt észrevették a faluban, a gazdák arca megváltozott. Komorabbak lettek, nyersek, gyanakvók… Kezdték magukat úgy érezni, mint az amerikai indiánok… A történelmi sorsfordulók időszakában aztán sokukból kitört a nyílt úrgyűlölet. Ez az érzés, úgy tűnik, azóta elhamvadt. De ki tudja, mi van a parázs alatt. Annyi biztos, hogy az idegenforgalomért nem lelkesednek. A nyaralókat rossz hangulatban, kelletlenül fogadják. De fogadják. A gazdasági szükségszerűség erősebb az érzelmeknél. Az ötvenes években már újra kiadták az első szobát, sok háznál az összes használható helyiséget, s maguk egész nyáron át a szénáspajtában vagy a padláson aludtak. Kellett a pénz ruhára, iparcikkekre s a magas adóra. Akinek volt bora, az a nyaralóit meghívta a pincéjébe. A nyaralók aztán vásárolgatták a gazda borát. Ez ma is így van. Az üzleti mosoly már az ötvenes években megjelent az emberek arcán. De őszinte emberség, szívélyesség- és szeretetfedezete ennek a mosolynak nem volt. Ma sincs. A vendéglátás kényszerű iparrá változott, olyan üzleti tevékenységgé, aminek a szokásokban s az emberi tudatban hagyományai nem voltak. Innen ered a sok ügyetlenség, túlzás, a sok felesleges komorság és a sok felesleges mosolygás is.

Ahogy az urak a negyvenes években nem disztingváltak, amikor a parasztokról volt szó, ugyanúgy a parasztok sem disztingválnak ma, ha városiakról van szó. Számukra úriember az, aki autón érkezik, aki városból érkezik, aki nem a helyi termelőszövetkezet dolgozója. Tehát a városi ember… Nemrég B. faluban megállított egy gazda, akivel köszönő viszonyban vagyok évek óta. Ez a parasztember korábban a helyi termelőszövetkezet egyik fontos vezetője volt. Beszélgetni kezdtünk. Véletlenül éppen a községi tanács előtt álltunk. Az én ismerősöm az épületre bökött:

– Itt álltak a teherautók…

– Milyen teherautók? – kérdeztem.

– 1956-ban a teherautók. Kidobolták, hogy éhezik a pesti nép, s aki teheti, adjon valamit…

– Ki küldte ezeket a teherautókat?

– A városiak… Éhség volt… Amint meghallottam, miről van szó, hazasiettem, s a veremből kiemeltem két zsák krumplit. A saját vállamon hoztam le ide mind a két zsákot… Örömmel adtam… Úgy éreztem, hogy a testvéreimnek adom… Fél óra alatt tele lett a két teherautó…

– Ez szép volt maguktól.

– Szép volt vagy nem volt szép… Nem erről van szó. Állítson most ide maga két teherautót, s doboltassa ki, hogy éhezik a pesti nép… Dobolhatnak három napig egyfolytában, a maguk autói soha nem telnek meg.

– Most nyugalom van és béke.

– Ha forradalom vagy háború lenne, akkor sem telnének meg azok az autók.

– Nem értem.

– Nem is kell. Nincs bizalom. A városi ember, az olyan élőlény, akiben nem lehet bízni. Írja meg ezt a falurádióban… Mondassa be…

– Miért éppen a falurádióban?

– Maga a Berta Béla, nem?

– Nem. Bertha Bulcsu.

– Maga egy másik?

– Igen, másik. De azt hiszem, azok a teherautók most is megtelnének…

– Isten ne adja, hogy sorra kerüljön… – mondta.

Sokáig beszélgettünk még. Ajánlott egy jó lakatost, egy jó horgászhelyet s egy ácsot, aki befótozná a csónakom fenekét. Én tényleg azt hiszem, hogy a teherautók most is megtelnének, mert a magyar nép a bajok idején mindig támogatja, pártolja egymást. Az intrika, az ellenségeskedés, a viszály csak a békés, nyugodt periódusokban kezdődik újra. Mégis érdekes, amit ez a parasztember mondott. Lappang a szavai mögött valami, ami városellenes, nyaralóellenes. Ekkor gondoltam először arra, hogy az idegenkedés okozója nemcsak a régi uralkodó osztály és a strandokon megszokott régi úrtípus. Ha az ember átgondolja a Balaton-parti lakosság helyzetét, megérti ezt a nyaralóellenességet s az úrfogalom újabb és újabb felbukkanását.

Mit látnak a vízparti falvak lakói? Azt látják, hogy amíg ők izzadnak, dolgoznak, addig mások, akik a városból érkeznek, a vízparton heverésznek, fürdőznek, napoznak, esznek, isznak, fényesednek. Azt látják, hogy a nyaraló vidám, a nyaraló költekezik, a nyaraló lányokkal sétál, csókolózik, furcsán táncol, hangoskodik. A Balaton-parti őslakosság ezt az embertípust júniusban megpillantja, s szeptember tizenötödikéig nézi, nézi megbotránkozva. Azt hiszi, hogy mindig ugyanazt az embert, ugyanazt a csoportot látja. S itt van a tévedés. A strandokon kétségtelenül felbukkannak hónapokon át nyaraló emberek is, de a nagy többség két hétre érkezik. Két hétre egy esztendei gyári munka, hivatali munka, aktagyártás és értekezlet után. Visszeres lábú nők érkeznek a szövödékből, s fiatalabbak, szebbek a híradástechnikai gyárakból, s még fiatalabbak, még szebbek az egyetemekről, minisztériumok, újságok titkárságairól. Férfiak az öntödékből, férfiak a bányákból, hivatalokból, laboratóriumokból, kutatóintézetekből. Ezek az elfáradt városi emberek a nyári két hétbe sűrítik bele egész életkedvüket, vidámságukat, mindazt a jót és üdítőt, amit egész éven át elmulasztottak. Ha megérkeznek a vízpartra, igyekeznek kárpótolni magukat az esztendős lemondásért, üzemi kosztért, túlóráért… Nagyokat esznek, isznak, nagyokat szippantanak az ózondús vízparti levegőből, felszabadultan, harsogva nevetgélnek. Aki már látta az októberi smogban fuldokló Budapestet, annak mindez érthető. Gondoljunk csak arra, hogy az őszi, téli füstködön sokszor még derült időben sem képes áttörni a napfény. Magyarországon évente átlagosan hatvanegy teljesen derűs napra számíthatunk. De az országon belül is nagyok az eltérések. Budapesten a derült napok száma átlagosan ötvenhét, Balatonfüreden viszont hatvannyolc. De a pesti ember az ötvenhét derült napot sem élvezheti, mert az ötvenhétből a füstköd évente elrabol tíz-tizenkét napot. Kárpótlásul két hét szabadságot kap. Ebbe a két hétbe sűríti a teljesebb életét. Aztán hazamegy, vissza a gyárba, az öntödébe, hivatalba, s az arca három hét alatt kifakul. De ezt már nem látja az őslakosság. Csak a kéthetes vidámságot, költekezést látja… Így aztán sokukban irigység vagy ellenséges érzület támad.

Ez a nyári vízparti dínomdánom rontja a falvak munkaerkölcsét is. A nyaralóhelyek életstílusa a legtöbb kárt a falusi fiataloknak okozza. Ezek a kialakulóban lévő, lassan formálódó életek a nyári környezet hatására sokszor deformálódnak. Példaként nem a pontos, lelkiismeretes munkavégzés szépsége áll előttük, hanem egy habzsoló, költekező, fogyasztó, könnyű szerelmekkel színezett alkalmi életforma. A fiatalok közül sokan úgy érzik, hogy csak városlakóvá kell válni, s következik a könnyű, izgalmas élet. A serdülők leutánozzák a nyaralókat. De mit utánoznak bennük? Nem azt a fegyelmezett, alkotó munkavégzést, ami a legtöbb nyaraló életét az év tizenegy hónapjában jellemzi. Erről a falusi fiatalok nem tudnak. Azt utánozzák le, amit látnak a parton, a helyi vendéglőben, eszpresszóban. A ruhák színét, formáját, az italozási módozatokat, fiúk és lányok könnyen szövődő kapcsolatait, bizonyos szóhasználatot, hajviseletet. Így aztán nyár végére megszületik a helyi huligán, a helyi nőcsábász, a helyi nagyevő, a helybéli hippi. De nem születik meg a helybéli mérnök, kohász, ifjúmunkás. A falusi lányok közül némelyek álmodozni kezdenek. Beleképzelik magukat egy Fiat Sportba, s egyszer csak azt veszik észre, hogy alkalmilag már bent is ülnek egyben, aztán a másikban, harmadikban. Nyár végén már a Trabant is megteszi, csak történjen valami. A fiatalok fejében, lelkében minden nyáron zűrzavar támad. Emberségük kificamodik. De ne csak a rosszról beszéljünk. Nyaranta jó hatások is érik a fiatalokat. A jó példák nyomán válnak igényesebb emberré, s törekednek egyre többen az iskolák s a szellemi pályák felé. Aki a munkája révén kíván emelkedni, tanulás, önképzés útján igyekszik teljesebb értékű emberré válni, az jó úton jár. A zűrzavaros Balaton-parti nyarakon ilyen példát is kaphatnak, láthatnak a helybéli falvak lakói.

Az emberi érzések változékonysága hol használt, hol ártott az idegenforgalom kialakulásának. Alapvetően, azt hiszem, soha nem az érzések határozták meg az idegenforgalom nagyságát, formáját, hanem a gazdasági szükségszerűség és a korszellem. Balatongyörökön 1896 óta mindig nyaraltak családok. A falu azóta állandóan fejlődik. A századfordulón százhúsz házból állt a falu. 1960-ban már háromszázharminchárom házat számláltak össze Balatongyörökön. A falu lakossága jelenleg nyolcszázötvenkét fő. A Balatoni Intéző Bizottság távprognózisa szerint a helység lakossága 1980-ra eléri az ezerkétszáz főt. Ezt a fejlődési tendenciát a születések száma nem látszik igazolni. 1968-ban például Balatongyörökön nyolc gyerek született, ebből egy nem érte meg az egy esztendős kort. Meghaltak viszont tizennégyen. Így a falu lakossága csak ebben az egy esztendőben hét fővel csökkent. Ha a vándormozgalmi adatokat is figyelembe vesszük, a kép akkor is kedvezőtlen, mert harminckét emberrel többen hagyták el a falut, mint amennyien odaköltöztek. A faluban mégis mozgalmas az élet. A hat üzletben és négy vendéglátó helyen az eladók, kiszolgálók alig győzik a munkát. A magyarázat egy újabb számadat. Balatongyörök lakossága nyaranta több mint 1300 fővel megnövekszik. A nyári napokon 1300 emberrel többet kell kiszolgálni, mint télen. A nyaralóközönség, a villák lakossága ma már számszerűen is fölénybe került a helyi őslakossággal szemben. A Balaton partján a helyzet szinte mindenütt hasonló. 1968-ban Badacsonytördemic őslakossága néggyel, Balatonszepezdé héttel, Balatonmáriafürdőé kilenccel, Fonyódé tizennéggyel, Balatonföldváré héttel, Balatonszárszóé pedig három fővel csökkent. Ezzel szemben, ugyanebben az évben Siófok őslakossága egy, Balatonalmádié negyven, Balatonfüredé ötven, Balatonfűzfőé ötvennégy, Balatonvilágosé tizenhat, Badacsonytomajé négy, Balatonedericsé kilenc, Keszthelyé pedig ötvenkilenc fővel nőtt. A számokat összevetve megfigyelhető, hogy az iparosodó városok, továbbá a nyaralócentrummá váló helységek lakossága növekedik, míg az egyszerű part menti falvak lakossága fogy. 1715-ben a Balatonkörnyék egész lakossága, harminckilenc községben, hétezer lélek volt. A századfordulón ötven községben ötvenöt ezer lakost számláltak össze. Napjainkban a Balaton-parti falvak őslakossága százezer fő. A nyári népesség a nyaralókkal, villatulajdonosokkal kétszázezer, a hétvégi csúcsidőben pedig a Balaton körül több mint háromszázezer ember tartózkodik egyszerre.

A számok összevetésénél nem szabad megfeledkezni a fejlődés korlátairól sem. A fürdőélet kialakulását alapvetően befolyásolta a vizet és a partot birtokló huszonnégy főúr magatartása. Ahogy Keszthely környékének a fejlődése Festetics Tasziló hangulataitól függött, úgy Földvár környéke a Széchenyieknek volt kiszolgáltatva. Földvárnak szerencséje volt. A Széchenyiek maguk kezdték a partot fejleszteni, maguk emelték az első fürdőházakat, s még propagandaanyagot sem restelltek közzé tenni az újságokban. Pénzügyileg ezzel együtt belebuktak a partfejlesztésbe, mert a magyar úri osztály csak külföldön érezte jól magát. Földvár mégis szerencsésebb volt, mint Keszthely környéke. A déli vasút vonala 1861-ben megnyílik, s ezzel rohamos fejlődésnek indul az egész partszakasz. Az északi parton csak 1910-ben indul meg a vasúti forgalom, s ez a késés még napjainkban is érezteti a hatását. Keszthelyről ugyan egy szárnyvonalon el lehetett jutni Tapolcáig, de az ördög sem utazott akkor Vashegyre vagy Balatongyörökre. Így csak azok a pontok fejlődtek az északi oldalon, amelyeket a hajóforgalom összekötött Siófokkal. Így növekedett, szépült Balatonfüred, s vált a magyar nyelvű színházi kultúra bölcsőjévé. Balatonfüred persze már akkor is többet köszönhetett a gyógyvizeinek, orvosainak, mint a színháznak vagy a hajózásnak.

A fürdőélet kezdetei a Balaton körül néhány esztendővel megelőzik a kiegyezés történelmi pillanatát. Keszthelyen, miután 1861-ben megindult a déli vasút, 1864-ben megépítik a szigetfürdőt. Balatonfüreden 1866-ban vízre szerelik az első fürdőkabinokat. Ilyen példák után cammognak a századforduló táján s a tízes évek elején az északi part apró falvai. Az igazi fejlődés, a tömeges fürdőélet azonban csak 1920 és 1940 között alakul ki a Balaton partján. Ebben a húszéves időszakban a villák százai épülnek mindkét parton, de főleg ekkor is a délin. Földvár és Siófok táján a jó hírű szanatóriumok, szállodák, panziók tucatjai nőnek ki a földből. Siófokon még repülőteret is építenek, ahol aztán nemzetközi pilótatalálkozókat rendeznek. A húszas években a legtöbb vendég Balatonlellén, Siófokon és Balatonfüreden nyaralt. Ki-ki a gusztusának és társadalmi helyzetének megfelelően. Eötvös Károly leírása szerint már a századfordulón kialakult a települések rétegarculata. „Balatonföldvár főrendi fürdő, Siófok zsidó fürdő, Almádi polgári fürdő, Kenese hivatalnok fürdő, Balatonfüred hol papi, hol zsidó fürdő, Badacsony nemesi fürdő. Keszthely vegyes fürdő…” – írja Eötvös. Vajkai Aurél, a veszprémi Bakony Múzeum nyugalmazott igazgatója kitűnő balatoni útikönyvében az eötvösi helyzetrajzot a következő megállapításokkal egészíti ki: „A jómódú állami tisztviselő Balatonkenesére vagy Balatonalmádiba ment nyaralni, a nyugdíjasok Keszthelyen, Ábrahámhegyen telepedtek le, a csendesebb helyeket keresve…” – Ezt én most legfeljebb annyival toldanám meg, hogy Vonyarcvashegy, Gyenesdiás és Balatongyörök környéke akkor is, ma is a szerényebb jövedelmű tisztviselőket, mérnököket vonzotta elsősorban. De köztük akkor is, ma is megtelepültek pénzes, gazdagságukkal hivalkodó családok. Manapság az embernek olyan érzése támad, mint mikor rápillant egy tányér csalamádéra.

Nehéz lenne megállapítani, hogy Balatongyörök őslakossága jövedelmének hány százalékát köszönheti az idegenforgalomnak. Az ötvenes években a nyaraltatást nem vették komolyan. Asszonyok dolgának tartották. Mellékes pénznek. – „Ne álljanak ott üresen azok a szobák. Adja csak ki az asszony… Jó lesz még az a kis pénz is valamire…” – így vélekedtek a férfiak. Komoly dolognak csak a saját munkájukat tartották, s biztosnak a saját jövedelmüket. Fokozottan így volt ez azokban a családokban, ahol az apa és fiú kitartott a föld mellett. A föld volt akkor még az emberek legfontosabb termelőeszköze. A termelőeszköz alapján ítéltetett meg minden ember. Akinek nem volt termelőeszköze s csak a két keze után élt, azt nem tartották sokra Balatongyörökön. Rangban a falu első emberei azok voltak, akik a legnagyobb és legjobb földterülettel rendelkeztek. Utánuk következtek a kisebb birtokosok. Azok az emberek, akik jól értettek a szőlőhöz, kertészethez, gyümölcshöz, vagyis a belterjes nagyhozamú gazdálkodáshoz. Ezeknek a mezőgazdasági szakembereknek külön, a földtől elvonatkoztatott személyi presztízsük, tekintélyük is volt. Ezeket még a nagygazdák sem restellték meghívni egy-egy konzultációra, ha a pincében valami baj volt. Ha megnyúlósodott a bor, ha barnatörést szenvedett, vagy leállt a forrás… S ezek mentek, büszkén és halkan előadták tudományukat. A következő kaszt az iparosoké volt. Az iparosoknak is volt valamilyen termelőeszközük. Voltak szerszámaik, volt szaktudásuk, s volt munkájuk. A legtöbben ipari tevékenységükkel egy kis szőlőt, háztáji birtokot is szereztek, így kijárt nekik a gazdáknak szóló megbecsülés is. Már nem emlékszem rá pontosan, hogy az ötvenes években hány iparos működött Balatongyörökön. 1968-ban tizenhárom önálló kisiparost tartottak számon a faluban. Azóta talán még gyarapodott a számuk. De nemcsak az számított iparosnak, aki önálló volt, s a saját műhelyében dolgozott, hanem minden olyan ember, akinek szakmája volt, s a kenyerét nem paraszti munkával kereste meg. Az ötvenes években volt a faluban egy férfiszabó, két női szabó, egy kovács, három cipész, két borbély, és ha jól emlékszem, két pék. Rajtuk kívül ott voltak a villanyszerelők, hentesek, vasipari szakmunkások, autószerelők, sofőrök, akik Keszthely, Tapolca vagy Nagykanizsa környékén dolgoztak. Az ötvenes években a férfiak még a földnek adták meg a nagyobb tiszteletet, de az asszonyok lelke már átalakulóban volt. A lányok szívesebben mentek feleségül iparoshoz, vasutashoz, állami emberhez, mint földművelőhöz. Az ok társadalmi és emberi egyszerre. A nők belefáradtak a nehéz, testet és lelket sorvasztó mezei munkába. A kollektivizálásról szállongó mendemondák miatt elment a kedvük a birtok gyarapításától. Azért már senki sem volt hajlandó többet dolgozni, hogy újabb darab földet vásárolhasson. Az ötvenes években maguk a parasztemberek is érezték, hogy a családi kisgazdaságokkal valami baj van. Hiába dolgoztak látástól vakulásig, a termésátlagok nem emelkedtek. Bevételük csökkent vagy stagnált. Szerették volna a munkájukat megkönnyíteni, de gépeket nem tudtak venni. Milyen gépet lehet kihasználni, vagy egyáltalán munkába állítani hat holdon, nyolc holdon? Ilyen gépet nem lehetett kapni. A kerti kisgépekben egyébként ma is óriási a hiány. De ha van ilyen gép az ötvenes években, akkor sem tudják megvenni. Talán eszükbe sem jutott ez a lehetőség. Izzadtak, küszködtek a földdel. Az asszonyok közben látták, hogy az iparosnék sokkal könnyebben élnek. Ellátják a házuk táját, elkapirgálnak a konyhakertben, de nem szakadnak meg. Hétköznap is tisztára mosott, csinos ruhában járnak, vasárnap pedig vendégeskednek, utazgatnak. Az asszonyok látták, hogy az iparosok élete könnyebb. Nemcsak a feleségeké, hanem a mestereké is. Az iparban, ahol csak lehetett, gépeket alkalmaztak, a manuális munkához pedig ügyesen kialakított okos szerszámokat. A lányok hamarosan megfogalmazták az óhajukat. Sokan szívesebben táncoltak a tapolcai borbélylegényekkel, mint a legjobb kiállású helybeli gazdafiúkkal. Ismertem egy lányt, aki harmincéves már elmúlt, s kérője is akadt három, mégsem ment férjhez. Amikor szóba hoztam, kemény arccal válaszolt:

– Csak iparoshoz megyek feleségül.

– Mi lesz, ha nem mutatkozik házasulandó iparos? – kérdeztem.

– Akkor így maradok… De amit anya végigcsinált ebben az életben, én azt nem csinálom. Megszakadt, negyvenéves korára megöregedett.

Ez bizony igaz volt.

A faluban laktak családok, akiket urak és parasztok szinte egyezményesen jöttmentnek neveztek. Ebbe a kategóriába tartoztak azok az emberek, akiknek nem volt házuk sem a villasoron, sem a faluban, sem a hegyoldalban. Azok az emberek, akiknek nem volt földjük, és nem voltak ipari szerszámaik. Azok tehát, akik termelőeszközök nélkül, kiszolgáltatva álltak a kék ég alatt. Azok, akik a munkaerejüket bocsátották áruba, s azok, akiket valamilyen szerencsétlenség ért.

Törvény szerint nekünk a jöttmentek kategóriájában lett volna a helyünk, mivel nem volt sem házunk, sem földünk. Nem volt szakmánk, nem voltak szerszámaink. Bérházban laktunk, s a létbizonytalanság peremén egyensúlyoztunk hosszú éveken át. Szüleim elváltak, az anyámnál éltünk Balatongyörökön. A húgom akkoriban általános iskolába járt, az öcsém még oda sem, hiszen 1945 áprilisában született. Ha jól emlékszem, 1950-ben költöztünk Balatongyörökre. Apám tanító volt, de a szénája akkoriban, bizonyos politikai félreértések miatt, elég rosszul állt. Később tisztázta magát. Az anyám hosszú ideig az erdőre járt dolgozni, majd aztán Dunaújvárosba került. Én örökké napszámba jártam. Ha elfogyott a pénzünk, iskola helyett kora reggel a földekre indultam. Főleg ebből adódott, hogy évente százötven-százkilencven órát hiányoztam az iskolából.

A zűrzavaros családi helyzet s a nincstelenség ellenére sem tekintettek bennünket egészen jöttmentnek. Ezt a rokonainknak köszönhettük. Azoknak, akik valamikor a faluban éltek, de már meghaltak, s azoknak, akik ebben az időszakban is Györökön laktak. Az anyai dédnagyapám Cseh József, Festetics Tasziló szolgálatában állt mint erdőkerülő. Sávolyon, Vörsön s végül Balatongyörökön szolgált. Vörsön ugyan egy őszi vadkacsavadászat alkalmával magára haragította a herceget, később mégis feljebb rukkolt a gazdasági alkalmazottak szamárlétráján. Györökön már nem kerülő volt, hanem ő volt a körzet felelős erdőse. Vörsön sem Cseh József, hanem a récék fegyelmezetlensége miatt tört ki a botrány. Cseh József ugyanis jelentette Keszthelyre, hogy a húzás este hat óra öt perckor kezdődik. Néhány nap múlva, vagy talán már másnap, megérkezett a herceg. Berény és Fenékpuszta között, alacsony, mocsaras parton egy fűzfa takarásában foglalt lőállást. Várt. Mellette dédnagyapám. Festetics Tasziló hosszú ideig kémlelte az alkonyi eget, majd az órájára pillantott. Hat óra tíz perc volt. Az órát Cseh József orra alá tartotta, és ingerülten megszólalt:

– Mi ez, Cseh? Mi van itt, Cseh?

– Mindjárt jönnek a récék – mondta dédnagyapám, de hiába. A herceg sarkon fordult, és beült a kocsijába. Még a Zala-hidat sem érte el, s máris megjelentek a récék. Festetics Tasziló hazahajtatott. Dédapám sóváran nézte a récéket, aztán közéjük durrantott, egyszer-kétszer, majd a közelben várakozó fia, Cseh Joákim is előbújt egy puskával, s az is beleduplázott a vonuló récékbe. A lövöldözés zaja, úgy látszik, útonérte a robogó hintót. A herceg nehezen bocsátott meg Cseh Józsefnek. De később mégis elfelejthette a réceügyet, mert behelyezte a györöki erdőségbe.

Dédapám felfelé törekvő ember volt, s a györöki erdőség biztonságából minden tőle telhetőt megtett a családjáért. Egész kondára való sertést tartott, az erdészház körül kertje, kukoricása volt, s a véndője alján mindig akadt egy kis vadhús. Akkoriban főleg a vaddisznó húsát kedvelték. A vaddisznó dúvadnak számított, így gyakran került az erdész puskája elé. A vaddisznó java pecsenyéjét aztán dédanyám, Balogh Karolin lesütötte zsírba. Ha vendég érkezett, örömmel fogadták. Tej, vaj, túró és vadhús mindig került az asztalra.

Cseh Józsefnek három fia s egy lánya volt. A három fiát taníttatta. Cseh Géza és Cseh István vasutas lett, Cseh Joákim pedig tanító, majd jóval később ipariskolai tanár Nagykanizsán. Ilonka nevű lányát a helyi igazgatótanítóhoz, Üst Gyulához adta feleségül. Dédapám kerek fejű, hosszú életű ember volt. Kilencvenhárom esztendeig élt. A hercegi szolgálat idején szerzett egy nagy verandás, szép házat a faluban, s egy darabka szőlőt Csetényben. Ezeket a javakat később mind a lánya, Üst Gyuláné örökölte, s birtokolja a mai napig. Üst Gyula bácsi másfél méter hosszú pipaszárat szorongatott a kezében. A meggyfaszár végén egy tajtékpipa sárgállott, barnállott. Ez a nagy instrumentum örökké a keze ügyében volt. Pipált, mosolygott, testesedett. Korán meghalt. 1950-ben már nem élt. A falusi házba akkor Üst Gyula veje s annak családja költözködött.

Az én anyai nagyapám Cseh Joákim volt. Tíz évvel ezelőtt temettük el. Öregkorára nagyon szűkös, szinte szegényes sorba süllyedt. Csekély nyugdíjából napi öt cigarettára s egy tál meleg ételre futotta. A cigarettáit kettévágta, így reggeltől estélig tízszer gyújthatott rá. Odvas meggyfa-szipkájában végig szívta a cigarettákat. Szenet nem vett télire, inkább a postára járt melegedni. A gyerekei persze, ahogy tudták, alkalmilag segítették.

Anyám Rigyácon született, s Kanizsán járt iskolába. A gyerekkorát azonban legnagyobbrészt a nagyszülőknél, a györöki erdősházban töltötte. Az ötvenes években, amikor mindketten az erdőre jártunk dolgozni, reggelente az erdősház konyhájában vagy az udvarán kellett gyülekeznünk. Akkoriban egy Lázár nevű magas, bajszos ember volt az erdős. Az anyám ezeken a reggeleken mindig körülnézett a házban. Rámutatott egy-egy falrészre, szögletre vagy a barnára pácolódott mestergerendára, s a régi nyarakról, telekről mesélt. Az erdészház konyhája még az ötvenes években is földes padlójú volt. Azóta hallom, hogy már Lázárék is nyugdíjba mentek, s az új erdésznek új házat építtetett a központ. Az anyám jól ismerte Györököt, az erdőt, a falut s az embereket is. Valószínűleg ezért telepedtünk le ötvenben éppen Balatongyörökön.

Apám Vas megyéből származott. Apai nagyapám tizenöt holdas parasztember volt Nemeskeresztúron. Ebben a faluban és a környéken akkoriban nagyon sok Bertha nevű család gazdálkodott. Valamennyien rokonaink. A családi legenda szerint Erdélyből származtak, s Mária Terézia telepítette le őket az Őrségben. Akkor már szabad hajdúk voltak. A Cseh famíliához hasonlóan, a Berthák is törekvő, emelkedni vágyó emberek voltak. Nagyszüleim házában ennek a többre, teljesebbre törekvésnek nagyanyám, született Zimits Ilona szabta meg a praktikus útját. Eladogatták a földeket, s a gyerekeiket taníttatták az árából. Négy fiúgyerekből egy pap lett, kettő tanító, egy pedig elment bányásznak. Bertha István, a hajdani sztahanovista bányász halt meg elsőnek. Halála jelképes. Úgy tűnik, a kétkezi munkásembereket jobban sújtja a sors. Az összezsugorodott nemeskeresztúri gazdaságot én is jól ismertem, valamikor ott töltöttem a nyarakat, s diákkoromban a mezei munkákból is kivettem a részemet. Egyik nyáron, emlékszem, szegény Bertha Pistával kettesben arattunk. Nagyapám akkor már nem élt. Néhány év múlva bányász fia is követte.

Györökön nem találtam a helyemet. Nem tudtam, nem értettem, hogy hová és kikhez tartozom. Mindenkinek volt bizonyos osztály- és rétegtudata, csak én kóvályogtam a senkiföldjén embertársakat keresve. A villasor szóba sem jöhetett. Korábban mindig azt gondoltam, hogy a tanító, az azért Magyarországon számít valakinek. S utóvégre tanító volt az apám. Igaz, hogy külön éltünk tőle s igaz, hogy szegényen. De úgy éreztem, esik ránk azért valami fény, Zimits Ilona nem adta el hiába a nemeskeresztúri földeket. De nem. A györöki villasor lakói előtt a tanító nem sokban különbözött a paraszttól, s ebben volt valami igazság, hiszen a legtöbb tanítót a parasztcsaládok adták az országnak. De a tanító a villasori urak számára rosszabb volt, mint a paraszt. Mert a tanító már tudott valamit a világról… Mert a tanítóknak mindig mindenféle ötleteik támadtak, s ezekből az ötletekből jobbról vagy balról, előbb vagy utóbb, valamilyen baj származott. A szellemi rang ezen a tájon gyanús dolog volt. Anyagi, gazdasági rangja a tanítónak pedig nem volt. Ma sincs. De a felszabadulás előtt s ötvenben? Régen egy bankár egy hét alatt keresett annyit, mint a tanító tíz év alatt. A drogista is egy hónap alatt keresett annyit, mint a tanító egy év alatt. A bérlő, az uradalmi gazdatiszt egy év alatt összeharácsolt annyit, mint amennyi pénzt a tanító egész életében keresett. A tanítót a volt uralkodó osztály lenézte, gyanakodott rá, ha csak tudta, ideológiailag, politikailag kihasználta, félrevezette, beugratta. A felszabadulás óta a helyzet változott. Javult és romlott. A tanítót s a pedagógusokat a társadalom ma sem veszi túlzottan komolyan. Sok munkát ad nekik, jobban ellenőrzi a módszereiket, maga a párt támogatja őket, és támaszkodik rájuk, de az értelmiség más rétegeihez viszonyítva anyagilag nincsenek eléggé megbecsülve. Talán az új fizetésrendezés emel az életszintjükön.

A parasztok viszont reális lények. Anélkül hogy valaha olvasták volna Marxot, megsejtenek valamit a marxizmus lényegéből. Ösztönösen úgy kezelik, aszerint sorolják be az embereket, hogy milyen a viszonyuk a termelési eszközökhöz. A termelési eszközökhöz s az anyagi javakhoz az én viszonyom mindig rossz volt. Jellemző a helyzetemre, hogy belülről huszonegy éves koromban láttam először fürdőszobát. De saját fürdőszobára csak mostanában tettem szert. Ma sem rendelkezem más termelési eszközzel, mint az agyammal és egy írógéppel. Az ötvenes években még alig támadtak leírható gondolataim, s ha támadtak is, a kutya sem volt azokra kíváncsi. Akkor még a papírnak s az alkalmas ceruzának is híjával voltam.

A györöki földművesek s azok fiai és lányai nem tartottak magukkal egyenrangúnak. Ha szóba került a föld, én mindig emlegettem a nemeskeresztúri földjeinket, de a gazdák fiai csak elnézően mosolyogtak. Nem úgy néztem ki, mint aki egyetlen holdat is örökölhet ezen a földtekén. A falu lakosságával, főleg a fiatalsággal, mégis jó viszonyban éltem, sokukkal bensőséges emberi kapcsolatba kerültem s éltem. Ezt részint erdész dédapámnak, Cseh Józsefnek, részint a sportnak köszönhettem. Hosszú ideig futballoztam a járási bajnokságban, s így Györök kapuját is sokáig védtem. Én voltam a kapus… Ez volt az osztályhelyzetem. A futballbolondéria hőskorában ez földekkel, származással, mindennel szemben elégségesnek bizonyult. Fokozatosan persze érzelmileg is összefonódott az életem a falu életével. Az első házasságom, a fiam, és még sok rokoni, emberi szál köt ma is a faluhoz. Az idő hullámverése persze szétszórta az embereket. Első feleségem és fiam sem él már Györökön. A falut csak nyaranta látják.

S a régi zegzugos ház? Omladozik… A kertben korhadnak, öregednek a fák. Az örökös, dr. Nógrády György is messze jár már, 1956-ban Kanadába költözött. Az újabb örökössel, Oroszi Rudolf nyomdamérnökkel és kedves feleségével, Éva asszonnyal, 1957 táján kötöttünk barátságot. A házat Éva asszony örökölte. A ház most már nagyon emlékeztet a vidéki angol kúriákra. Romantikus, kényelmetlen, szellemjárta fészek.