Táj és évszakok

Először a tájról kellene beszélnem, a hegyek bazaltomlásairól, a bazaltszínekről, melyek a tóból a késő őszi hajnalokon mélyszürkén és tintakéken az égre verődnek. A nap hevéről, s a dermesztő téli szélviharokról, melyek meghatározzák az élet rendjét, formáját, lehetőségeit. Az élőlények igazodnak a tájhoz. Az ember éppen úgy, mint a nyárfák, sarjerdők, nádasok vagy a dankasirály, a kis lilik s az erdei vércse, a vaddisznó-kondák s a szelídnek látszó őzek.

Mint bejáró diák Tapolca és Keszthely, majd Balatongyörök és Keszthely között vonatozva naponta megbámultam Csobánc, Gulács, Szentgyörgyhegy, Badacsony és Szigliget különös vulkánkúpjait. Akkor természetes környezetem volt ez a táj, s a látványt nem éreztem rendkívülinek. Nem csodálkoztam, és nem örvendeztem. Tudtam, hogy a hegyeknek ott kell állni a látóhatár szélén, s némelyiknek egészen a vízparton, s a Balaton vizének is ott kell lenni, ahol évek óta állandóan látom, a hegyek, dombok, berkek, nádasok zöld ölelésében. Nem örvendeztem a táj szépségének, soha nem éreztem, és nem mondtam, hogy milyen szép ez a táj. Nem beszéltünk róla az anyámmal, és nem beszeltünk a tájról a diáktársakkal sem. Mégis, azokban az években vésődött belém a Balaton-felvidék képe, s később, ha külföldön járva honvágyam támadt, ezeket a hegyeket, berkeket, nádasokat láttam álmomban, s azok az Istvánok, Jánosok, Bözsik és Márták kísértettek, akiket gyerekkoromban megismertem.

Csak el kell utazni, és életrekel a táj. Álmunkban utánunk jönnek a hegyek. Kéken és feketén felragyognak.

 

1953 táján az anyám Dunaújvárosban (akkor Sztálinváros) dolgozott. Takarítónő volt az egyik üzemben. A déli barakkvárosban lakott egy szűk kis szobában. Érettségi után én is Dunaújvárosban próbáltam szerencsét. Akkoriban két percen belül futottam a nyolcszázat, s úgy látszott, neves középtávfutó válik majd belőlem. Egy sportszerető mérnök be is rakott a vállalatához épületkitűzőnek, a rendes szakképzett kitűzők közé. Megalázó helyzetekbe keveredtem. A kitűzők kitűztek, én meg csak szorongattam a mérőszalag végét, és vártam, egyre vártam valamire. Fárasztóbb volt, mint a kubikmunka. Délután edzésre jártam. A vörös salakon tántorogva futottam az újabb és újabb kilométereket. A baj este kezdődött. Az egyik kívül-belül vakolatlan házban rendezték be az építők üzemi szállását. Tizenkettedmagammal aludtam egy szobában. A ház felsőbb emeletein görögök laktak. A ház tele volt poloskával. Amint eloltottuk a villanyt, megtámadtak bennünket a férgek. Dagadtra marták az arcomat s a kezem fejét. Ezt nem bírtam. A harmadik héten leballagtam a pentelei Duna-ághoz, s meztelenre vetkőztem. A ruháimat beleraktam a Dunába. Délig a vízben áztak, délután pedig megszáradtak a köveken. Este felültem egy alkalmas vonatra, s hazautaztam a Balatonhoz.

Hajnalban érkeztem Balatongyörökre. Ősz volt. A hársfák üde sorfala között lépkedve megérintett a nádasok és a víz nyers, vastag illata. Talán egy kis briz szaladt végig a tó hátán, s a nedves levegő átszűrődött a kerteken, s az olajfüzek leheletét is magával sodorta. Beszívtam a hűvös, nyers levegőt, s hirtelen éreztem, hogy boldog vagyok. Megérkeztem. A ház, melyet béreltünk, üresen állt. A magány várt rám a falak között. Nagyhirtelen mégis fogadkoztam, hogy nem hagyom el többet a Balaton vidékét. Megülök a nádasok szélén, nézelődöm a parton, megélek valahogyan.

Egy év múlva aztán mégis elhagytam a tájat. Újra Dunaújvárosba utaztam. Elvégeztem egy tanfolyamot, s a vasműben hasznos munkával kerestem meg a kenyeremet. Néha azonban a szürke, ködbe süllyedt hajnalokon felriadtam s elmélkedtem. Sajgott a szívem, visszavágytam a Balaton partjára. Ilyenkor mindig eszembe jutott korábbi megfutamodásom, s az a hajnal, amikor hazaérkeztem. S ilyenkor mindig elhatároztam, hogy visszatérek. Örökösen a Balatonhoz készülődve, furcsa módon Zalaegerszegre, Pécsre, majd Budapestre kerültem. Ma is él bennem a sóvár ábránd, s tervezgetem a visszatérést. Hívnak a hegyek s a partok.

De milyen is volt az az 1953-as ősz? Milyen volt a táj, az égbolt, a nádas? Milyen volt az arcunk?

A parton még nyitva maradt egy sörmérés. A víz csaknem az épület lépcsőjét mosta. A kavicsos placcon néhány bádogasztal állt, napernyővel. A napot tíz óra tájban egy pohár sörrel kezdtem. Takarékossági okokból nem reggeliztem, így a sör gyorsan elkábított. Könnyűvé váltam, lebegővé. A vizet tizenegyig, délig köd borította. Belemeredtem a tejüveg délelőttökbe és vártam. Mit is vártam? Úgy emlékszem, valamelyik sportegyesület intézőjét vártam. Korábban ugyanis a járási bajnokságban futballoztam. Amint hazatértem, üzentek értem… Bemehettem volna futballozni Keszthelyre, s akkor valamilyen állást is kaptam volna a környéken. Hetekig vártam az intézőt. Lehet, hogy megérkezett, lehet, hogy nem. Ha megérkezett is, elfelejtettem az arcát, a mozdulatait, az ajánlatát. Csak a ködre emlékszem. A délelőtti lebegésekre. A pára nyers vízszagára. Néha furcsa módon füstszagú volt a köd, mintha tüzek égnének bent, a tó közepén. A füstöt legtöbbször a túlsó parton szívta magába a köd, s átgomolygott vele a hegyek lábához. Néha poshadt hínár- vagy nádszag keveredett az illatok közé. Máskor pedig halszag. A napon száradó, csónakban felejtett csalihalak erős szaga. Tizenegy óra tájban a ködfal mögött fények gyulladtak. A párában apró fehér golyóként forgott a nap. Éppen csak látszottak a kontúrjai. A nap is lebegett. Máskor viszont kis szél támadt, s hirtelen félrecsapott egy ködfüggönyt. Ilyenkor fémesen előbukkant a víz. Olyanszerű volt, mint egy nikkeltó. Mintha valaki nikkelt öntött volna a ködbe. A part szegélye csak lassan, fokozatonként vált láthatóvá. Először a hullámtörőgát, aztán a stégek, a falusi csónakkikötő, s lassacskán maguk a csónakok is. S ahogy szertefoszlott a köd, néha megpillantottam a távolsági hajót is, messze bent, Badacsony felé igyekezve. Ezeken a délelőttökön a hajó is páraszigetek között úszott, s oly fehér volt, mint valami mesebeli hattyú. Néha úgy éreztem, hogy a tó felett lebeg, s majd csak a kikötőöbölben ereszkedik a vízre. Ahogy a köd engedett, nap mint nap kihúzódtam a hullámtörőkre. Végighasaltam a köveken, s a vízbe bámultam. A vízben s a víz szélén mindig történt valami. A hullámtörő köveken zöldből barnába váltott a mohák s a moszatok színe. A víz fésülte, lengette szakállukat. A kövek aljára vándorkagylók tapadtak. Házuk színét a kovamoszatok színéhez igazították. Kűszök csapatai rajzottak a tündérhínár bokrai alatt. Néhol a kövek közé beállt egy naphal. A kűszökhöz veres szárnyú koncér és dévércsapat keveredett. A siklók halakra vadásztak, sütkéreztek közben. A sirályok is lecsaptak néha. Ha az árnyékuk a vízre vetődött, szétrebbentek a halak. A csendes őszi délelőttökön átlátszó a Balaton vize. A méteres vízben is fenékig látni. A növények megroppantak, s leültek az iszapba. A nádasok megsápadtak. A természet már készülődött a hosszú, kemény télre.

Az emberek is a télre készülődtek. A határban sietve gyűjtögették a terményt. Gyümölcsöt szedtek, szüreteltek. Javában érett a zöldszilváni, a szürkebarát és a juhfark. A mi kertünkben hamvas kék színbe öltöztek a besztercei szilvák. Kínálgatták magukat. Elfogadtam, amit a kert adott. Szilvát ettem kenyérrel, vagy diót, mandulát kenyérrel. Néhányan meghívtak szüretelni. Puttonnyal jártam a vágók között. Lassan beérett az összes borszőlő. Fent a szőlőkön túl a cserszömörce bokrai pirosra, sárgára, vörhenyesen aranylóra festették az erdő szélét. Hordtam a puttonyomban a sok rizlinget, furmintot, s a présből édesen csorgott a hegy leve. Teltek a hordók. A hegy oldalából nézve a Balaton végtelennek tetszett. Opálkék, szelíd ragyogás volt a tó. A hegyek vad, nyári színe is megszelídült. Kékbe, palakékbe váltottak át. A balatoni körkép Györökről a legszebb. A hegy oldalából a vízre tekintve olyan panoráma tárul elénk, ami a nápolyi öböl képével vetekszik. Szentgyörgyhegy, Szigliget, Badacsony… A badacsonyi nyárfák, úgy tűnik, már a vízben állnak. Így látszik a hegyről… S a víz a hegy lábán túl mintha tengerré válna.

Ez a táj erős vonalaiban a triász időszakában vált ilyenné, amilyen. S odább, Szepezd táján, a hegység maradványa a földtörténeti ókor jegyeit viseli az arcán. De azóta mennyi erózió. Milyen szörnyű tarolások… Hány és hány barázda… S hány új hegy? Mert a part szépségét meghatározó vulkánkúpok mind később keletkeztek, az ország tengeri korszakának mintegy a lezárásaként. A pannon tenger örökre eltűnt, de a földmozgások nyomán keletkezett új törésvonalakat megtöltötték a folyók, patakok. A Balaton őse, az ősvíz elfoglalta a helyét. Azóta összébb húzódott, megszelídült, mélysége csökkent. Nem olyan vad, mint hajdan, de szelídségében szebbnek tűnik. Ősszel átveszi a felhőtlen égbolt színét. Ha az ember egy magaslatról nézi az eget s a vizet, nem is tudja egykönnyen eldönteni, hogy az ég mélykékjében tükröződik a víz, vagy a vízben az ég kékje. Kiegészítik egymást. A messzeségbe pillantva nem tudjuk, hol kezdődik az ég, és hol végződik a víz.

Amikor beköszöntött a kukoricatörések ideje, hetenként kétszer, háromszor is kaptam munkát. A csörgére száradt kukoricások hersegtek, zörögtek. Teltek a zsákok. A munka java este következett. Szekérre raktuk a zsákokat. A gazda házánál pedig felhordtuk a zsákokat a padlásra és kiöntöttük. A keskeny feljárók, az ügyetlen létrák, s a nehéz teher ezen az őszön nagyon megkínozták az izmaimat. Mégsem mondhatnám, hogy rossz volt ez a munka. Kint, szabad ég alatt dolgoztunk egész nap. Az ország legszebb táján pihent meg a szem, ha felnézett. Reggelit adtak, ebédet és vacsorát. Igaz, hogy olyan hely is volt, ahol este tízig kellett dolgozni, s másnap pitymallattal kezdeni újra. A napszám akkor Balatongyörökön negyven-ötven forint volt, s negyven forintért akkor még huszonhat pohár sört adtak. A hajnalok ebben az időszakban már hidegek voltak. A kukoricaszáron reggelente dér csillogott, s a felvert mezei nyulak gémberedett lábbal menekültek a tökindák között. A délelőtti ködök ideje elmúlt. A víz felett éjjel-nappal kristálytiszta volt az ég. A horgászok nagy pontyokat fogtak a nádasokban, s ha eladni nem lehetett, hát elajándékozták. Ezekből a pontyokból nekem is jutott néha. Ilyenkor tüzet raktam a kertünkben, s nagy szakértelemmel megfőztem a halat. Sós vízben. Nem volt az halászlé, nem is akart az lenni. Főtt hal volt. Nagyon ízletes, nagyon laktató főtt hal. A halat legtöbbször egy horgászasszonytól kaptam, aki rokonunk volt. Úgy hívták, hogy Üst Ilonka néni. Ez az asszony hosszú zöld csónakjával naponta vízre szállt. Hol reggel, hol este. Kora tavasszal kezdte, s csak a jég szorította ki a vízről, mert ismerte a bandázó pontyok helyét, s utánuk evezett.

1953-ban hosszúra nyúlt az ősz. Lassan, szemem láttára sárgultak meg a lombok, s hullottak le a földre. Néha szél kerekedett, s a száraz levelet napokig táncoltatta a falu utcáin s a parton. Ezt a boszorkánytáncot órákig lehetett bámulni, s a szem nem telt be vele. A levelek színes kavargása, mint a legfontosabb történés, sokszor kitöltötte az egész napomat. Szegény voltam és boldog. Olyan boldog, amilyen soha többet nem leszek.

Novemberben elszegődtem a kikötőépítkezéshez. Eleinte a györöki móló villamosításával bajlódtunk, később a keszthelyi kikötő átépítésével. Árkokat ástunk a parton, s a kikötő testébe csatornát vájtunk. Az árkokba s a csatornába nagy csörlők segítségével ólomkábelt húztunk. A szelíd, mediterrán ősz hirtelen szertefoszlott. Az egyik novemberi reggelen északi szél tört ránk, s felkorkorbácsolta a vizet. A kikötőn csak előregörnyedve s kapaszkodva lehetett járni. Nyolcvan-száz kilométeres szelek dühöngtek a víz felett. A hullámok nem törtek meg a móló oldalában, hanem mint vastag esők átcsaptak rajta. A tajték s a víz két-három méter magasan szállt a kikötő fölött. Ruhánk átázott, s dideregtünk a szélben. Ilyenkor apró tüzeket raktunk a vadgesztenyefák alatt, s szárítkoztunk.

A szélvihar ködöt támasztott és havas esőket. Ködöt pipáltak a hegyek, az erdők, s a tó is gőzölögni látszott. A liget ázottan dermedezett a parton. A fák ághegyein kis jegesedés támadt, s a hullámtörők mohos kövein is megjelent a jég. Ez még csak finom, fénylő bevonat volt, hasonló a cukormázhoz, de a jég birodalma óráról órára növekedett. A mólóra is odafagyott a víz, s ez már nagyon megnehezítette a munkánkat. Elég volt egy vigyázatlan lépés, s máris elcsúsztunk, elvágódtunk. A vízimadarak állandóan kavarogtak a szélben. A sirályok s a vonuló vadkacsák, szárcsák kiáltozása messzire hangzott. A párás, nedves levegő kitűnően vezette a hangot.

Az első szélcsendes éjszakán beállt a víz. A szél talán este tíz óra tájban állt el, de reggelre már jég borította a tavat. A friss jég zöldes árnyalatú volt és a védett öblökben tükörsima. Kijjebb, az áramlások találkozásánál, ahol a szélcsend idején sem állt meg a víz mozgása, hullámosan, göcsörtösen fagyott be a tó. Ilyenkor, ha visszatért a szél, felszaggatta a fiatal jeget. Ha nem támadt szél, két-három éjszaka megerősödött a jég, s akkor már kitartott tavaszig. A hízó, vastagodó jég színe zöldből, szürkéből fokozatosan a fehérbe vált. Különösen a felszín közelében fehéredik ki a jég. A jég vastagodásával megkezdődik a téli zenebona. Rianás rianást ér. A repedő jég hangja először csak a xilofonéra hasonlít, de aztán vastagodik, s egyre öblösebb lesz. A tél közepén már a szélesebb rianások keletkezését ágyúdörejszerű, éles hang kíséri. Ilyenkor már sok helyütt jégtúrzás s valóságos jégtorlaszok keletkeznek. 1953-ból őrzök egy fényképet. A kép előterében nagy jéghegy látható, jégtáblákból egymásra halmozódva. A háttérben a szigligeti öböl felderengő vulkánkúpjai. Mi, öten, a jéghegy oldalában állunk és fényképezkedünk. Már nem emlékszem, hogy ki készítette a fényképet, lehet, hogy többen is fényképeztek akkor. A jéghegy oldalában állók közül egy lány már nem él. A többiek útja is messze vezetett a kis Balaton-parti faluból. Ezek az 1953-as jéghegyek sok kárt okoztak akkor a falunak. Eltörték, elsöpörték a partvédőművet, fákat szakítottak ketté, s ami az útjukba került, azt legyalulták.

Eötvös Károly szerint a téli Balaton hátán mozgalmasabb az élet, mint a legnagyobb nyáron. Kocsik jelennek meg a jégen, s terményt fuvaroznak a déli partról az északira, s az északiról bort a délire. A századforduló idején ez biztosan így volt, de én 1950 táján már egyetlen kocsit sem láttam a Balaton jegén. Láttam viszont nádverőket, alkalmilag én is bekerültem egy-egy csapatba, s láttam nádhordó szánokat a jégen, jégvágókat, orvhalászokat s vasárnaponként nagyon sok korcsolyázót.

A téli jégbirodalom a mesék világát idézi. A nagy, híg vizű rianásokon túl szárcsák, vadkacsák s más északról dél felé vándorló madarak ülnek a jégen. Kiáltozásuk messzi kilométerekre elhallatszik. Ilyenkor a nádból előmerészkednek a rókák, s hason csúszva közelítgetik a szárnyasokat. A rókák nyoma a jég tetejére esett friss hóban sokszor a tavaszi zajlásig megmarad. De még azon túl is, hiszen a zajló jégtáblák továbbra is őrzik a téli állatok nyomát, egészen az olvadásig. A jégre néha nyulak tévednek, néha őzek. Soknak ilyenkor beteljesedik a sorsa. Ha szél támad, veszélyessé válik a jég. Beszakadozik a rianások széle, s nagyobb, tószerű híg vizek keletkeznek. Ezek aztán vékony hártyajéggel befagynak újra, de az ember súlyát nem bírják el. A szél felkavarja a porhót, viszi a jég felett, mint a lisztet, táncoltatja a fehér lidérceket parttól partig. Ha erős a szél, elragad egy-egy kéve nádat is, s áthengergeti a déli oldalra. Csupa süvöltés, sercegés, vijjogás ilyenkor az éjszaka. A szél felkapja a hangokat, s bepréseli a házak közé. Az emberek megborzonganak. Ítéletidő – mondogatják, s valóban az, hiszen alig van olyan tél, hogy be ne temetné a hó a Balaton-felvidék falvait, útjait. Ilyenkor se ki, se be. Nem érkezik meg a kenyér, nem működik a posta, nem lehet orvost találni. A hó alatt nagy a csend. Az emberek várnak, kis alagutakat ásnak a szomszéd kapujáig, összedugják a fejüket, bólogatnak, iszogatnak.

1953-ban én is bekényszerültem a jégre. Főleg kukoricakásán éltem akkor, mert azzal kevés volt a gond. Megfőztem egy-egy fazékkal, s vöröshagymás zsírral megöntöztem. Egy-egy fazék kitartott négy napig, ha szalonna is akadt a házban, akkor ötig. Február táján már nagyon fogytán volt a kukoricadarám, s az erdő és a jég felé kezdtem sandítgatni. Az egyik ködös hajnalon aztán fogtam a baltát, horgot, merítőt, szákot, s leballagtam Szentmihály alá. Vágtam egy léket a nád mellett, és leengedtem a horgomat. Estig két pontyot fogtam. Télen nagy szerencse kell a halfogáshoz. Legfontosabb, hogy az ember a bandázó pontyok nyomára bukkanjon. Ha már felettük van, akkor könnyebb a dolga. Leengedi a horgot közéjük, s ha ímmel-ámmal is, valamelyik azért ráharap. Nem éhes télen a ponty, alig táplálkozik. Este bokrokat tűztem a lékbe, hogy jelezzem a hártyajeget, aztán hazaballagtam. Ekkor ettem főtt pontyhoz életemben először kukoricakását. Ehhez a lékhez még ötször kimentem, s háromszor halat is fogtam. Amikor másodszor jártam a léknél, megmértem a jég vastagságát. Huszonhat centiméter volt. Ez jó átlagos jégvastagságnak számít. Entz Géza szerint a balatoni jég az 1939–40-es esztendőben volt a legerősebb. Akkor hatvan centiméter vastag jegeket mértek. Ezen a télen kilencvennyolc napon át fedte a tavat jégtakaró. Hasonlóan erős volt a tél az 1928–29-es évben is. Akkor kilencven napon át borította a Balatont jég, s a vastagsága ötven centiméter volt. A tó vizét leghosszabban az 1931–32. évben borította jég, méghozzá kereken száz napon át. Sokszor az is előfordul, hogy a jég a tél közepén összetöredezik vagy felolvad, s ilyenkor hetekig szép nyílt víz a Balaton. Az erősebb fagyok idején aztán újra beáll, s jég alatt marad tavaszig.

A balatoni táj, azt hiszem, télen a legszebb. A havas hegyoldalak s a falvak hóba roskadt házikói messzire világítanak. Jól látszanak a szőlők s a pincék előtt a diófák. A karók s a lemeztelenedett gyümölcsfák előfeketednek a hóból. A falu felett kezdődő erdőben sokszor megfordultam. Diákkoromban sokat dolgoztam a csemetekertben, s később is fuvarosok mellett. Ezen az 1953-as télen alighogy hidegre váltott az idő, rádöbbentem, hogy nincs elegendő tüzelőm. A pincében ugyan volt még egy kevés szén, de fa az aztán semmi. Pénzem nem volt, így hát nyakamba vehettem az erdőt. Akkoriban ötforintos jegyeket osztogattak az erdészeti irodán, s ezért egy tere hulladékfát vihetett haza az ember. Hát ilyen ötforintos bilétával környékeztem meg én is az erdőt. A szomszédomnak, Riskó Mihálynak már nagy gyakorlata volt ebben az erdőjárásban. Csatlakoztam hozzá. Vittünk magunkkal két hosszú kötelet. Neki az erdőnek. Emlékszem, balra a Csereze oldalában már erősen recsegtette a szél a fákat. Borús volt, kora délután. Mire felértünk a gyertyánosba, már szállingózott a hó. Kerestünk egy-egy lábon álló, de kiszáradt fát, aztán a kötéllel addig rángattuk, mígnem kitörött. A zajra szarvasok ugrottak el a közeli völgyben, s a csörtetésüket sokáig hallottuk. A szél is rázendített a mélyebb hangokra, s kezdtünk meggémberedni. De azért csak rángattuk le a fákat, egyiket a másik után. Amikor összegyűlt a két tere, mindegyiket áthurkoltuk kötéllel. A kötélbe a tere végénél vastag járomfát illesztettünk, s annál fogva a köteg fát a vállunkra emelve vonszoltuk hazafelé. A gyertyánfák nyolc-tíz méter hosszúak voltak. Csak a vastagabb végük nehezedett a vállunkra, a hosszabbik felük csúszott a földön. Mire hazaértünk egy-egy ilyen tere fával, nem voltunk sem élők, sem holtak. Jutalmul viszont vöröslő tüzeket raktam estelente, s a kukoricakására megittam három-négy bögre hecsedli teát. Ezeken a téli estéken gondolkodtam el először a sorsomon. Ki vagyok, mi vagyok? Miért itt élek éppen, miért nem másutt? S a térképet böngészgetve estéről estére ízlelgettem a falvak szép nevét. Hegymagas, Nemesgulács, Salföld, Köveskál, Vonyarcvashegy, Gyenesdiás, Vindornyalak, Rezi, Vállus… Milyen szép helységnevek ezek. Egy részük biztosan honfoglaláskori, mint például a Köveskál, más részük talán szláv örökség vagy még régebbi. Mindegy nekem. E nevek zenéjét, hangsúlyát a levegővel szívtam magamba. Nekem ez mind magyar név, mind-mind a hazát jelenti. Azokban az években, amikor én iskolába jártam egyetlen szó sem esett a hazáról. A haza s a hazafiság szinte gyanús dolognak tűnt az elöljáróink szemében. Nem is gondoltunk rá soha. Talán így eshetett, hogy csak későn, ezeken a Balaton-parti téli éjszakákon, a helységneveket ízlelgetve döbbentem rá, hogy magyar vagyok. Hecsedli teát szürcsölgetve mormoltam a neveket, Mindszentkálla, Szentbékkálla, s éreztem, hogy ezeket a neveket nem tudom kívülállóként kiejteni, nem maradok olyan fesztelen, mint amikor azt mondom, hogy Los Angeles. Megértettem, hogy ezeknek a helységneveknek a hangzása s a helységekben élő emberek sorsa nekem nem lehet közömbös. A hazaszeretet fiatal lelkekben, a kezdetek idején egész biztosan érzelmi állapot. Az értelem aztán később mindent a helyére tesz, s a hazaszeretetet is tudatos fénybe emeli, emelheti. Az értelem kijelöli a tettek helyét, irányát, idejét, s bizony, e tettek nélkül az egész nagy érzelem üres marad, tartalmatlan. Ezeken a furcsa, széldöngette, süvöltöző téli éjszakákon eszméltem rá, hogy egy meghatározott közösségbe tartozom. Mormoltam a falvak nevét, átugrottam a szomszédos járásokba, megyékbe. S azok is megragadtak, bent tartottak az érzelmi körben. Ha azt mondom, Iszkáz vagy Karakó, az éppen annyira megtartónak látszik, mint Örvényes, Csopak vagy Dörgicse. Azóta is esküszöm ezekre a varázsszavakra, varázsnevekre. Szépek, meghatároznak. Éppen úgy, mint a táj, a hegyek magassága, a víz mélysége, az éghajlat s a földrajzi szélesség.

Amikor a hőmérő mínusz tíz fok alá süllyedt, a kertben megjelentek a varjak. Ellepték a diófákat, s a károgásuk behallatszott a lakásba. Órákig tudtak mozdulatlanul ülni. Néha már azt hittem, odafagytak az ágak végére. De nem. Ha fordult a szél, mindig szárnyra kaptak, és sokáig köröztek a szomszédos kertek és házak felett. A varjak megjelenése nagy viharok közeledtét, nagy havazásokat vagy nagy hideget jelzett. Ha délelőtt ellepték a kertet, éjszaka általában alábbszállt a hőmérséklet, vagy nekieredt a hó. Ezen a vidéken nagy havazások jellemzik a telet. Ha nekiered, nem bír megállni, esik napokig. S ha a szél is rákezd, hát olyan boszorkánytánc kerekedik, hogy az ember nem kíván kilépni a házból. A varjak bizony meghozták az igazi telet. Betemette a falut a hó. Én is úgy ástam ki magamat a harmadik napon. Az ajtón nem is tudtam kimenni, mert torlaszt épített eléje a szél. Az ablakon kellett kiugranom lapátostól. Délig lapátoltam, de nem volt sok látszatja, mert a szél újra és újra behordta az utat. Három járatot ástam magamnak. Egyet a kúthoz, egyet a kapuhoz s egyet a fás félszerhez. Miközben a kertben hajladoztam, elugrasztottam egy rókát. Túl a diófákon, a bokrok és kórók takarásában lopakodott Vargáék kerítése felé. Nem tudom, hová tartott, mert amint meglátott, nagyot ugrott, s a következő pillanatban már a szomszédék mandulásán is túl járt. Ha a róka bejön a faluba, kemény lehet a tél az erdők között – gondoltam, s örültem, hogy nekem fedél van a fejem felett, van ruhám, cipőm, s ember vagyok. A róka elugrott, de az én gondolataim egész délután körülötte jártak. Mit akart? Fázott? Éhes volt? Hová ment a kertből? Hová tud menni egy róka? A rókakaland az én kujtorgási vágyamat is felkeltette, s másnap délelőtt előhúztam a kamrából a síléceimet. Vasalót forrósítottam, és viaszt olvasztottam. Jól bevakszoltam a léceket, aztán felkötöttem. Neki a Bucsy-köznek, ki a faluból, fel a Csereze oldalába. A délután folyamán tízszer is megmásztam a dombot, és jóízűeket siklottam a friss hóban a völgy felé. Halványan átderengett a nap a felhők mögül, s a szél elállt. Az öreg, viharvert cserfák meg-megroppantak a fagyban. Lehetett mínusz nyolc-tíz fok. Ágaik tövében hó fehérlett. Az egész táj fehér volt. A szemközti hegyoldal házai, pincéi belevesztek a hóba. Csak a zsúpszalma s a nádtetők széle barnállott elő a nagy fehérségből.

A Csereze tetejéről jól beleláttam a szigligeti öbölbe. A jég is fehér volt, fehér sivatag. A látóhatár szélén félkörben álltak a hegyek. Fehérek voltak azok is, csak néhol törte meg az egyhangúságot a bazaltomlások szürke színe. A déli parton párás, felhős volt minden. A Nagyberek, úgy látszik, a hó alól is tudott ködöket, felhőket támasztani. A Csereze tetejéről éppen Berényre láttam. A házak s a templom belevesztek a palaszürke téli messzeségbe. Nem vártam meg az alkonyatot. Még világos volt, amikor utoljára siklottam le a porzó hóban, s a völgyből egyenesen hazaindultam. Így is rám alkonyodott. Sötétben, átfagyott lábakkal botorkáltam be a kertünkbe.

Este nagy tüzet raktam, teáztam és elmélkedtem. Éjféltájban feltámadt a szél. Beleugrott a kéménybe, hujjogott, süvöltözött. A kertben is csupa vinnyogás, tombolás volt az éjszaka. A sövénybe dobált avétt sarlókon, kaszákon hetekig sebezte magát a szél. Fémes, nyers süvöltése behatolt a házba, falakba, padlóba, bútorokba. Sokszor egész éjszaka ültem a kályha mellett, és hallgatóztam. A főszél a Bakony felől fújt. Leugrott az Agrártetőről, s a halápi haraszton meglódulva, bezúdult a tapolcai medencébe. Innen már a fákat, tetőket tarolva érkezett a Lesence patak völgyébe, s a Szentgyörgyhegy, Szigliget, valamint az edericsi nyereg között tovább gyorsulva, már dühödt orkánként csapott le a vízre. A szigligeti öböl örökké hullámzó vizét a kisebb hajók, vitorlások még nyáron is elkerülik. Az ötvenes évek egyik nagy vitorlásversenye itt fulladt tragédiába. A szél egymáshoz verte a hajókat, s tizenegy versenyző meghalt. A balatoni főszél sokszor a halál hírnöke. A halápi bányászok mindig tiszta, napfényes időben kelnek útra Tapolcára, Diszelbe vagy Hegyesdre igyekezve. De a Bakony felett hirtelen beborul az ég, s nem kell neki több egy félóránál, s az egész harasztot hó borítja. Ha ilyenkor szél támad, nehéz a lakott helyeket elérni. Alig van olyan tél, hogy meg ne fagyna valaki a halápi haraszton. Általában a csipkebokrok ágai között lelik meg harmad- vagy negyednap a szerencsétleneket. Zalahalápon mesélik, hogy a harmincas években egy egész lakodalmas menet megfagyott a haraszton. Sok az intő példa, s a helyi emberek tisztelik is az időjárást. A téli szélviharok idején nyoma sincs már annak a mediterrán derűnek, mely a csendes nyári napokon a hegyek lábánál fellelhető.

A balatoni főszél orgonahangja, süvöltése s a hízó jég pendülő neszei hozzátartoznak a téli éjszakákhoz. Ilyenkor a tűz mellett ülve el lehet tűnődni a táj múltján. Százmillió esztendőket kell visszamennünk az időben. A szürkészöld, laposan hasadó csillogó kőzet, ami Alsóörs táján kifordul a kapa alól, Magyarország legősibb kőzete. Ókori kőzetre lelünk Zánka, Szepezd és Badacsonytomaj környékén is. Permi vörös homokkő képezi a hegyek alapanyagát. Milyen szelek pusztíthattak ezen a tájon a földtörténeti középkor idején, s később milyen szelek pusztították le a talajt a vulkanikus hegyek körül? Ahol nem védte lávatakaró a földet, ott több réteg is lecsiszolódott. A vad bakonyi szelek ma is tarolják, pusztítják a felszínt. A vulkanikus hegyek északi oldalán már meztelenül állnak a bazaltoszlopok. A hegyoldalakban sok kárt okoz az erózió. A szél s a víz árkokat váj a szőlők közé. A termőtalaj fokozatosan lemosódik. Balatonszepezden például a permi homokkő felett már csak egyméteres termőtalaj van. A föld arca lassan változik. Az idők folyamán a Balaton kiterjedése, alakja is nagyon sokat változott. Valamikor vízben álltak a vulkanikus hegyeink, s a víz a somogyi oldalon is messze terjeszkedett. Jól mutatják ezt a falunevek. Hiszen Balatonendréd ma csaknem hat kilométerre esik a tótól, s Balatonmagyaród legalább tizenötre. A tó valamikor nem volt ilyen körülhatárolható. A Zala-torkolat a Kis-Balatonnal s a Nagyberek is a Balaton medréhez tartozott. A víz együtt mozgott, lélegzett az évszakokkal. Tavasszal kiterjedt, elárasztotta a savanyú réteket, jó ivóhelyet biztosítva a halaknak, nyáron pedig, a kánikulai forróság idején, összehúzódott. Hajdan állandó árterülete volt a Balatonnak is, éppen úgy, mint a folyóknak. Az árterületen kövér legelők kínálkoztak a nyár közepére s nagy kaszát kívánó sarjúföldek. Az ember aztán közbeavatkozott. Lecsapolták a Nagyberek vizét, szabályozták a Zala medrét. A Balaton engedelmes, fegyelmezett vízzé kezd válni legalábbis látszólag.

A tél végét a melegebb szelek érkezése jelzi. A jég hátán ilyenkor egyik napról a másikra megolvad a hó. A kásás jégen már nehéz korcsolyával járni. Megsüpped az acél, s elakad. Éjszaka persze újra megfagy az egész, s reggelre göcsörtös, dorozmás lesz a jég. Ez a másnapos, egyhetes jég száz és száz lábnyomot őriz. A sirályok, szárcsák, vadkacsák, rókák, nyulak és emberek lábnyomát. Csak ilyenkor látszik igazán, hogy mennyi állatnak s embernek akad dolga a jégen. A Balaton leggyakrabban december végén vagy január elején fagy be. A zajlás pedig általában február végén, március elején kezdődik.

Amint megérkeztek a melegebb szelek, valahol bent, éjszakának idején megroppant a jég. A tó közepén híg víz keletkezett, s a kéken borzolódó hullámokat ellepték a vadkacsák. Sietve felkötöttem a korcsolyámat, s még egyszer végigszaladtam a letarolt nádasok, sárga nádtorzsák mentén, egészen Szentmihályig. A jég színe kemény fehérből vizenyős zöldbe váltott. A korcsolyám megsüppedt, nagyokat estem a kásás jégen. A jég mindenütt pusztult. Kiszélesedtek a rianások, a horgászstégek tartóoszlopai kiolvadtak. Néhol már hajlott a jég a súlyom alatt. Harmadnap megjött a keleti szél, s megkezdődött a zajlás.

A vízparti településeken a tavasz hírnöke nem a hóvirág, hanem a csuka. Az olajzöld, márványozottan szürke, foltos, hatalmas állkapcsú vízi ragadozó. A csuka ívása sokszor már a jég alatt megkezdődik, de ha a jég felszakadozik, gyorsan benépesülnek a nádasok és a sekély partmenti vizek. A csuka ívásának az ideje február vége s március. A csuka 1963 óta a védett halak közé tartozik. Korábban, 1953 táján még nem volt védett hal, de fogni csak engedéllyel lehetett. Engedélye pedig akkoriban még kevés embernek volt. Nem is gondolnak a csukára egészen tavaszig. Akkor aztán, ahogy a partról a nádkévéket a kocsikra rakják, felneszelnek a csobogásra. Valamelyik mutáló hangú legény elkiáltja magát: „Fördik a csuka!” Olyan ez, mint egy jelszó. Este már az egész falu tudja, hogy fördik a csuka. S mi történik erre? Derék, becsületes parasztemberek hajnalra átváltoznak. A sok egyenes nézésű gazdából, legényből reggelre lapos nézésű, gyanakvó léptű pákász lesz. Amint megvirrad, felmásznak a padlásra, s előkeresik a tavalyi, tavalyelőtti, vagy az öreg szüléktől örökölt, több ágú szigonyt. Megigazítják, ráspollyal megélezik a végeket, aztán a víz felé tájékozódnak. Beleszimatolnak a levegőbe, kiállnak a kapuba, tekingetnek alá is, fölé is. Végül aztán a kerten át, nagyot kerülve lesompolyognak a vízpartra. Az óvatosabbak már előző éjszaka vagy kora hajnalban elrejtik a szigonyukat a learatott nádban. A parton sokáig fülelnek, tekingetnek minden irányba, mert a szigonyozásért börtön jár. Mégsem bírnak a feltámadó halászszenvedélyükkel. Lerúgják a nadrágot, s a dermesztő, február végi vízbe derékig beleereszkednek. Lassan lépdelnek a csobogás felé. A csuka a nádtorzsák között fürdik, könnyű megpillantani. Az is előfordul, hogy kijön a hal a bokáig érő vízbe. Mindenképpen nehéz, férfias vállalkozás ez. A láb gyorsan meggémberedik a vízben, óvatosan kell lépni. S közben figyelni a partot, mert a halászati ellenőr előbb vagy utóbb biztosan felbukkan. Közben a csukákat is figyelni kell, kiválasztani egy jó félméteres példányt, s erősen, hirtelen odaszúrni. Szép ilyenkor a víz. Fémesen csillog, a nádtöveken néhol még jég virágzik. S köztük az olajzöld, aranysárga csukák forognak, locsognak. Ha a hasukkal fordulnak a napfény felé, alabástromfehéren tükröznek. A víznek s az éledő nádasnak már erős, nyers, tavaszias a szaga. Ha szél lengedez, az a nedves földszagot is orra alá hajtja a halásznak. S a tavaszi föld és a tavaszi víz illata együtt, maga a boldogság. Nem beszélnek erről az emberek, hanem megélik, élvezik évről évre.

A csuka, legkésőbb este, tepsibe kerül. Megsütik, s a család jó étvággyal megeszi. Bort kortyolgatnak, s az öregek belekezdenek egy-egy régi történetbe. A tavaszi szigonyozás körül mindig nagy volt a csetepaté. Sokan börtönt jártak miatta, sokan életreszóló, kínzó reumát szereztek a jeges vízben. Mégis, mindenki csillogó szemmel mesél, halkra fogott hangon, mintha bizony az ötven évvel ezelőtti csukázást is számon lehetne kérni… Mintha élne még valaki az akkori törvénykezőkből… Vagy ha él is, törődne az öreg Andrások, Istvánok történeteivel. S így megy ez egészen március végéig. Megeszik a tejfölös csukát, leöblítik az izgalmat, aztán néhány nap múlva újra csak a víz felé tekingetnek. Na még egyszer, na még egyszer… S bizony van, aki addig próbálgatja a szerencséjét, míg bele nem botlik a halőrbe vagy a portyázó rendőrjárőrbe. A csukával persze nem ér véget a tavaszi izgalom, mert vannak családok, ahol a pontyot jobban szeretik, s a ponty, mint köztudomású, áprilisban kezdi a fördést.

Márciusban benépesültek a hegyoldalak. Megkezdődött a szőlők nyitása, aztán a metszés, karóigazítás. A diófák alsó ágairól a nyitnikék erősen biztatták a gazdákat, hogy „nyit-ni-kék… nyit-ni-kék”. De a gazdák ezt a madarak nélkül is tudják. A napsütötte lejtőkön javában csattogott a kapa, s fokozatosan kézbe kerültek a metszőollók is. A metszést, aki csak teheti, maga végzi el. A metszés a legkényesebb munka a szőlőben. Mert nem mindegy az, hogy rövid vagy hosszú csapra vágják vissza a vesszőket. Van olyan fajta, ahol az alsó szem terméketlen, s van olyan, ahol még a sárszemekből is fürtök fakadnak. A juhfark rövidcsapra metszve is bőtermő, a leánykát viszont ajánlatos hosszú csapra, vagy szálvesszőre metszeni. A szőlőjét mindenki maga ismeri. Csak a gazda tudja, hogy melyik vágóban milyen szőlője van, hol mivel pótolta a hiányokat. Az öregebb birtokosok mégis kiadják a metszést, mert egyedül már nem győzik. Így aztán én is munkához jutottam ezen a tavaszon, s kerestem egy kis pénzt. Az anyám jogán a falukertben is megkaptam a tavalyi parcellát, így aztán ott is lehetett ásni, gereblyézni, veteményezni. Amerre csak néztem, emberek görnyedtek. A háztáji kertekben is összesöpörték az avart, levágták a hernyófészkeket, s elégették. A fanyar tavaszi füst hetekig tétovázott a fák között. Amikor aztán az időjárás melegebbre fordult, virágba borultak a fák. A hegyoldalak fehérbe, rózsaszínbe öltöztek. A táj képe hirtelen megváltozott. A zord télnek már a nyomát sem lehetett fellelni. A napfény s a virágba borult mandulások szelíd derűt sugároztak. Ki gondol ilyenkor a télre, a húszfokos fagyokra, viharokra? A fák, az emberek, a hegyek mind-mind a nap felé fordulnak, s élvezik az aranyló sugáresőt. A víz színe zöldből kékbe vált, s a hegyek is kék drágakövekként ragyognak a parton. A nádasok üde hajtásain madarak hintáznak, csupa tavaszi harsogás, kiáltás, zendülés az egész táj.

A horgászok is megjelennek a parton. Igazítanak a stégjeiken, pallókat fektetnek végig a bemohosodott tavalyi cölöpökön. A pajtákból, félszerekből előkerülnek a csónakok. Leszekereznek velük a partra, s ott felbakolják. A vasárnap délelőttök, délutánok csónakjavítással telnek. Foltokat szegeznek az öreg bárkák aljára, begittelik a réseket, aztán következik a legkényesebb, a festés. A part mentén ilyenkor hetekig terjeng a firnisz, a lenolajkence s a vastag olajfestékek illata. Ez a festékszag éppen úgy hozzátartozik a tavaszhoz, mint a virágzó fák illata. A csónakok legkésőbb május huszadikáig vízre kerülnek. A Balatonon ugyanis április húsztól május húszig tart az általános halászati tilalom. Aki igazán szenvedélyes horgász, az márciusban vízre teszi a csónakját, s még az általános tilalom előtt felkeresi a jó keszegező, pontyozó helyeket. Horgászni persze a kikötőről is lehet, ahol van kikötő. Valamikor én a balatongyöröki mólóról fogtam a legszebb süllőket. Különösen szépeket lehetett fogni, ha kora tavasszal keletire fordult a szél. A keleti szél mindig meghozta a süllőket. Ilyenkor nemcsak kősüllőt, hanem egy-egy formás fogast is megakasztottunk.

A tavaszi horgászatokat valamikor én mindennél jobban szerettem. Vízparton ülve körülveszi az embert a táj. Észrevétlenül egyesül vele, azonosul. Tavasszal a szemet s az idegeket minden pihenteti. A kéklő, barátságos messzeség éppen úgy, mint a közeli nádasok üde zöldje vagy a levegőt tisztító hullámverés. A tavaszi szelek magukkal hozzák a hegyek közül a virágok s a rügyező fák nyers illatát. Jó érzés ilyenkor levegőzni, szuszogni, embernek lenni. Jó érzés ilyenkor a kéklő hullámokon táncoló pótát figyelni s az erős vad halakat partra húzni. A túlsó part nyárfái, falvai, domboldalai is jól látszanak. Úgy tűnik, hogy csak egy ugrásnyira van Berény, talán át is lehetne kiáltani. A vonatok zakatolása, s a mozdonyok füttye át is úszik hozzánk a víz felett. A füstöt is sokáig látjuk. Nagy szürke fátyolként lobog a nyárfák között. Csendes időben fél óra is beletelik, mire elenyészik. A tavaszi horgászatok idején a víz még nagyon tiszta és átlátszó. Ha mozdulatlan a tükör, a csónak vagy a móló mellett állandóan láthatunk apróbb halakat. Dévérek, kíváncsi kűszök rajzanak a felszín alatt, s csak akkor fröccsennek szét, ha egy-egy növendék süllő közéjük vágódik. Ha mozdulatlan a póta, a szem elszakad a víztől, s önkéntelenül is a sirályok reptét követi. A kéklő ég s a kékeszöld víztükör között kora tavasztól késő őszig hófehér halászmadarak keringnek. Lebegnek, lassan eveznek a partok, kőgátak, nádasok mentén, majd váratlanul zuhanni kezdenek, mint a kő. Éppen csak megérintik a víz tükrét, aztán szárnyra kapnak, felemelkednek újra. Csőrükben ezüstös fényű hal vergődik. A halak nem tudnak kiáltani. A nesztelen mozgású sirályszárnyak átemelik őket a halálba. Fényesen, ezüst pompában, hófehér szárnyak suhogása közben enyésznek el. A sirályok által naponta százszor és százszor beteljesedik a törvény. Az ember ül a csónakjában, nézi a sirályokat, s észrevétlenül elmúlik a nap, elmúlik a tavasz.

Júniusban megérkeztek a nyaralók és a peronoszpóra. Engem 1954 nyarán a szőlők levelén mutatkozó peronoszpórás olajfoltok közelebbről érintettek, mint a nyaralóközönség megjelenése. Vállamra akasztottam egy kisnyomású vermorelt, s a vörösréz tartállyal a hátamon jártam a szőlőket. Ha az idő engedte, mindennap permeteztem valahol. Néhol a vízhordást s a bordói lé megkeverését is elvállaltam. Száz négyszögöl szőlőt verettem le óránként. Szép, kéklő sorok maradtak mögöttem. Mire eljött az este, én is megkékültem. A permetlétől átnedvesedett az ingem, nadrágom, még a fuszeklim is. Esténként leballagtam a vízhez. Beleálltam a Balatonba, s alaposan lecsutakoltam magamat. Ha a mosakodással végeztem, messze beúsztam. Egyik júniusi estén aztán elvétettem a partot. Akármerre fordultam, mindenütt puha, tömör sötétség vett körül. Áramszünet lehetett, mert a móló végén sem égett a jelzőfény. Tíz óra tájban aztán felkelt a hold, s annak a fényénél eligazodtam. Messze besodródtam. Legalább egy óra hosszat kellett még úsznom, mire elértem a partot. Ettől kezdve esténként csak akkor merészkedtem beljebb, ha telihold volt. Ezek az éjszakába nyúló úszkálások felkeltették bennem a kalandor természetet. Egyre messzebb kívánkoztam. Hol a nádasok mentén úsztam le a Szépkilátóig, hol pedig a másik oldalon Szentmihályig. Türelmetlenül fürkésztem a túlsó part fényeit és árnyékait. Július végén aztán hirtelen abbahagytam a szőlők permetezését. Hajóra szálltam, s nekivágtam a Balaton szelíd messzeségeinek.

Keszthelyről indultam egy kalóz típusú bérelt vitorlással. Mire a hajót rendbe szedtem, délelőtt tíz óra volt. Forrón sütött a nap, s a reggeli szelek éppen elülni készültek. Ezen a napon még nem ettem, s a parton akkor semmiféle ételt nem lehetett kapni. Csak bort. Így hát vettem két üveg bort, és elindultam. Mire a keszthelyi öböl közepére értem, teljesen elállt a szél. Aszalódtam a forró napon. Korgott a gyomrom. Óvatosan kortyolgattam a borból, s vártam a szél visszatérését. A szélcsend késő délutánig tartott. Órákon át bámultam az alacsony fenékpusztai partokat, melyeken néhány évvel korábban még a keleti gótok királyának, Nagy Theodoriknak a palotája mellett, felsőbb utasításra gumipitypangot kezdett termelni az állami gazdaság. A fenékpusztai gumiföldeken korábban én is végigdolgoztam egy nyarat, s így augusztus végén egyszerre vehettem szemügyre, hogy mivé lett Aurelianus császár, Nagy Theodorik és Rákosi Mátyás birodalma. A földeket derékig érő gaz borította.

A vitorlák árnyékába húzódva felálltam néha, s a messzeségben a Zala torkolatát igyekeztem megpillantani. Éveken át terveztem, hogy felevezek a folyón Zalavárig, s valahol a nádasok és szántóföldek között felfedezem Pribina szláv fejedelem székhelyét, Mosaburgot. Diákkoromban betegesen izgatott a népvándorlás kora, s főleg azoknak a népeknek az élete, akik a honfoglalás előtt Pannoniában éltek. Amikor aztán a napszámos munkában elfáradt a testem, történelmi érdeklődésem is alábbhagyott. Ezen az 1954-es nyáron már csak hamvadó, erőtlen nosztalgia fűzött a morva-szláv néptörzs, a keleti gótok, a hunok, vagy a rómaiak fellelhető örökségéhez. Fonyódra igyekeztem ezen a forró nyári napon. Nem tudom, mit akartam Fonyódon. Valószínűleg semmit. Csak menni akartam, utazni. Először Fonyódra, aztán tovább, egyik kikötőből a másikba a végtelenségig.

Délután négy óra felé megjelent a vízen egy szürke vonal. „Na, jön a szél”– gondoltam. Valóban, öt perc múlva meglobogtak a vitorláim. A szél keletről érkezett. Befogtam, s megcéloztam a déli partot Berény táján. Néhány perc múlva azonban délkeletire, majd teljesen délire fordult a szél. Ez már nem tetszett. Rosszat sejtve, még egyszer szemügyre vettem az alacsony fenékpusztai partot. A Kis-Balaton felett már palaszínű volt az ég. Jól sejtettem. A Balatonon a szél forgása az időjárás változását jelzi. Ha az óramutató járásával ellentétes irányban forog a szél, akkor az idő javul, ha az óramutató járásával egyező irányba, akkor romlik. Keletiről délire fordult, s félóra múlva déliről nyugatira.

A nyugati szél növekvő erejével hamar eljutottam Balatonmáriára. Partra ugrottam, aztán az egyik közeli kereskedésben bevásároltam. Vettem néhány konzervet, kenyeret s valamilyen olcsó felvágottat. Siettem vissza a hajómra, mert az idő fokozatosan romlott. Ettem, elindultam a part mentén Fonyód felé. Felhős, borongós alkony ereszkedett a vízre. A messzeségben, a kikötők helyzetlámpái belemosódtak a párás sötétségbe. Némán ültem a kormány mellett, s szorítottam a vitorlák behúzó kötelét. A hajó orránál, oldalánál csobogott a víz. Szélesen örvénylő nyomdokvizet hagytam. Mögöttem derengve foszforeszkált a mélység. Szorongva vártam, hogy mikor erősödik fel a szél, és suhint végig a sötétlő hullámos vízen. De a vihar késett. Már Balatonfenyves alatt jártam, amikor az első villám belehasított a nyugati égbolt peremébe. Csak a fényt láttam, s dörgés még nem jutott el hozzám. Nem akartam horgonyt vetni, eszelősen igyekeztem Fonyód felé. Be akartam futni a kikötőbe. Fogtam a kormányt, zajtalanul siklottam a puha nyári éjszakában. A szél néha felgyorsult, pöffösödött. A hajóm ilyenkor meglódult. A zseblámpámat időről időre felvillantottam, mert féltem, hogy belerohanok egy horgászcsónakba vagy stégbe. Közel jártam a parthoz, de nem láttam semmit. A nádasok csak sejlettek mert sötétebbek voltak, mint a környező sötétség.

Fenyves és Fonyód között hirtelen vízcsobogásra lettem figyelmes. Tőlem jobbra, köztem és a nádas között csobogott a víz. Nehézkes, furcsa locsogás volt. Mintha bivalyok mocorognának a vízben. Füleltem, megborzongtam. – „Mit csináljak? Menjek beljebb?”– tűnődtem. Nem akartam beljebb húzódni, mert a vihar lassan, de biztosan közeledett. Nyugaton villámlott, s halkan morajlott az ég alja. Felvillantottam a lámpámat, aztán mégiscsak fordítottam a kormányon, méghozzá hirtelen. Közvetlenül előttem hat-hét férfi gázlódott a nyakig érő vízben. Hálót húztak. A hálót tartó parafaúszók körben bukdácsoltak a hullámokon. Csaknem belerohantam az orvhalászok kerítőhálójába. Nem tudom, hallották-e, hogy csobogva közeledik egy hajó, vagy nem hallották. Annyi biztos, hogy meg sem mukkantak. Némán mocorogtak a vízben, mint a bivalyok, s akkor sem szólaltak meg, amikor rájuk villantottam a lámpámat. Nagy ívben kikerültem őket, aztán visszahúzódtam a nádas közelébe. Egyre nagyobbakat villámlott, s a fénynél már felismertem a nádasok, stégek és a cölöphöz kötött csónakok körvonalait. A hajóm megdőlt a szélben, de én csak hajtottam tovább.

Éjfélkor elértem a kikötőt. Befutottam, horgonyt vetettem a halászhajók mellett, aztán felemeltem a borosüveget, s jóízűet húztam belőle. Fülledt, idegesítő éjszaka volt. A neszeket messzire vezette a párás levegő, s a legkisebb koccanás is kilométerekre hallatszott. Éjjel egykor aztán felbődült a szél. Mély orgonahangon kezdte, s a következő pillanatban már nyögtek a fák, a hajómon süvöltöttek a merevítők, az árboc brummogott. Nagy morajlás támadt a kikötő s a horgászsziget túloldalán. Körülöttem csobogtak, táncoltak a csónakok és a hajók. A viharos széllel az eső is megérkezett. Végigvágott az öböl vizén, mint az ostor. Ponyvám nem volt, csak két sátorlapom. Azokba burkolóztam, s amennyire csak tudtam, behúzódtam a fedélzeti deszkák takarásába. Csépelt, dobolt körülöttem az eső, s az ég akkorákat dördült, hogy nem lehetett elaludni. Hajnalig dideregtem a sátorlap alatt. Akkor aztán mégiscsak elnyomott az álom.

Amikor felébredtem, már késő délelőtt volt. A nap sütött, de a viharos szél semmit sem csillapult. Hajnalra nyugatiból átfordult északira, s a felhőket szétszaggatta a tó felett.

A parton sok ember állt. Néztek valamit, ami a földön hevert. Partra szálltam, és csatlakoztam hozzájuk. Egy embert néztek. Egy halott embert. Fehér vászonnadrágja volt, s rövidre nyírt, őszülő haja. Azt suttogták a bámészkodók, hogy a halászok húzták ki, de akkor már nem élt. Azt suttogták, hogy a viharban felborult a hajója, és összetörött. A rendőrök már bementek érte, hamarosan bevontatják a kikötőbe. Elmentem ebédezni. Sült keszeget ettem állva. Ott sütötték a kikötőn és a sorompókon túl. Jóízű hal volt. Később, amikor visszamentem a kikötőbe, láttam, hogy a bámészkodók igazat mondtak. A szerencsétlenül járt vitorlást a rendőrök már bevontatták az öbölbe.

Másnap délre megszelídült a viharos erejű északi szél. Felszedtem a horgonyt, és tovább mentem. Este már Bogláron voltam. A víz színe még napokig zöld volt. Nem bírt megnyugodni. A szélhez, a felhők járásához és a víz színéhez igazodtam. Egész nyáron át barangoltam a vízen. Felmentem Akarattyáig, aztán az északi part kikötőit érintve, lassan csorogtam vissza Keszthely felé. A hajóról állandóan a partra vágytam. Sajgó szívvel bámultam a zöldellő, sokszínű dombokat, hegyeket. Ha tehettem, partra szálltam, és felmásztam a hegyek tetejére. A hegyek tetejéről mindig visszakívánkoztam a vízre. Tihanyba négyszer is visszatértem ezen a nyáron. Az alkonyi fényben újra és újra megbámultam a gejzírkúpokat, s két alkalommal elzarándokoltam I. András sírjához is, az altemplomba.

Egyetlen fillér nélkül, soványan, éhesen érkeztem vissza Keszthelyre. A nyár véget ért. Az ősz már a hegyekre ült. Megsárgultak a lombok, a cserszömörce pirosló bokrai messzire világítottak az erdő alól. Kék szilva, kenyér és dió került az asztalomra. Szomorú voltam. Féltem, hogy elsodor az élet, a pálya és a megélhetés kényszere, s a víz partjára soha többet nem térhetek vissza. Azóta csaknem két évtized telt el. Tudom, hogy nincs visszatérés. Elvesztettem az anyámat, hajdani barátaimat, sok jó rokonomat. Elvesztettem a kéklő besztercei szilvák, a dió és a kukoricakása ízét. Velük együtt elvesztettem a tájat, az évszakokat, a téli szeleket és a nyári forróságot. Vettem ugyan az északi parton egy darabka földet, s a hegy oldalában megvetettem a lábamat. Fákat ültettem és szőlőt. De hiába. Ez egy másik Balaton, ez egy másik táj. Emlékeztet a nyár a régi nyarakra, s a tájban is némelyik vonás ismerős. Ismerős és idegen. Csak akkor látom a régi tájat, s akkor érzem a régi besztercei szilvák ízét, ha behunyom a szememet, s összeszorítom a számat. Mégis készülődöm. Szeretnék visszatérni.