Weöres SándorA Húsvét-sziget hatalmas kőszobrai jutnak eszembe, Hotu Matua király és hosszúfülű népe… A világ gyanakodva áll a rejtély előtt. Honnan jött Hotu Matua népe? Inka volt? A Nap fia? Milyen hajóval keltek át a Csendes-óceánon? Mivel faragták ki hatalmas szobraikat a kőbányában? Hogyan szállították le a partra a kőkolosszusokat? – Engem viszont az érdekel, hogy Hotu Matua népe miért faragott szobrokat? Miért? Milyen belső kényszer hajtotta az embereket? Miért szövetkeztek kollektív szoboralkotásra? Miért nem építettek helyette vízvezetéket? Miért nem állatokat tenyésztettek a szoborfaragás helyett? Miért nem halászattal töltötték a napokat? Hiszen a titáni szobrok kifaragása, szállítása, felállítása nem passzió volt, Hotu Matua népének minden idejét lekötötte… És ma, az ember, ebben a praktikus technokrata világban miért ír verseket? Miért foglalkozik ilyen nem praktikus dologgal? Miért ír ma egy felnőtt férfi verseket? Azt hiszem, ez a legnagyobb emberi titok, pontosabban az emberség lényege, kulcsa. – Weöres Sándor titokzatos alakja tisztelőinek képzeletében vetekszik Hotu Matua-val. Bizonyos értelemben talán Weöres Sándor is inka, ha ugyan Hotu Matua inka volt, lehetséges, hogy Weöres Sándor is a Nap fiai közé tartozik. Annyit tudunk róla, hogy megérkezett, s a praktikus tevékenységről megfelejtkezve szavakkal, gondolatokkal kezdett építkezni. Közben egy hentesnél lakott az udvari szobában. A szobának nem volt küszöbe. Így hajnalonként, amikor a hentes levágott egy-egy borjút, ökröt, a vér befolyt Weöres Sándor szobájába. Sokan emlegetik azt a tyúkól-szerű padlásszobát is, ahová Weöres Sándor létrán szokott esténként felmászni, s a létrát gondosan felhúzta maga után, mint a bennszülöttek. Verseket írt, tanult, fordított, elmélyedt. Bort ivott, felemelte a lányok szoknyáját. Beszélgetett. Ment az utcán. Cipőben, mint egy ember. Senki nem értette, hogy mit akar… Sokáig lakott Pécsen. Kinyomtatták a verseit… A tudósok borzongva vakarták a töküket. Kétszer kapott Baumgarten-díjat, s 1970-ben Kossuth-díjjal is kitüntették. Azt beszélik, hogy a díj összegét szétosztotta a fiatal költők között. Műveit nehéz felsorolni. Gyürkőzzünk neki mégis: Hideg van (versek, 1934); A kő és az ember (versek, 1935); A teremtés dicsérete (versek, 1938); A vers születése (meditáció és vallomás, 1939); Theomachia (drámai költemény, 1941); Bolond Istók (elbeszélő költemény prózában, 1943); Medúza (versek, 1944); A teljesség felé (gondolatok, 1945); A szerelem ábécéje (versek, 1946); Elysium (versek, 1946); Gyümölcskosár (versek, 1946); A fogak tornáca (versek, 1947); Testtelen nyáj (prózaversek, 1947): Marsak Szamuil: Kölykök a ketrecben (fordítás, 1952); Po Csü Ji versei (fordítás, 1952); Sevcsenko Tarasz Hrihorevics: Kobzos (fordítás, 1953); Csü Juan versei (fordítás, 1954); Rusztaveli Sota: A tigrisbőrös lovag (fordítás, 1955); Bóbita (gyermekversek, 1955); Csalóka Péter és más szerzők munkái (bábszínpadra, 1955); A hallgatás tornya (válogatott versek, 1956); A lélek idézése (műfordítások, 1958); Tarka forgó (gyermekversek, Károlyi Amyval, 1958); Lao-Ce: Az út és az erény könyve (Taoteking, fordítás, 1958); Shelley Percy Bysshe: A megszabadított Prométheus (fordítás, 1961); Tűzkút (versek, 1964); Mallarmé Stéphane költeményei (fordítás, 1964); Gyermekjátékok (verses képeskönyv, 1965); Ho Si Minh: Börtönnapló (fordítás, 1965); Dante: Színjáték (Pokol 1–5 ének, fordítás, 1966); Hold és sárkány (verses drámák, 1967); Merülő Saturnus (versek, 1968); Popa Vasko: Ostromlott derű (fordítás, 1968); Zimzizim (gyermekversek, 1969); Egybegyűjtött írások (válogatott művek, 1970). Sokat dolgozott, íme a bizonyíték. Versjelek, könyvjelek. Sokan nem értik, félreértik. Az ötvenes években a hivatalos irodalompolitika gyanakvással figyelte szóanyagát, szikláit, melyek szobrokká váltak. – Weöres Sándor szívesen merészkedik a fogalmi világ peremére. Kihajol, csaknem lezuhan. Mögötte már ordítanak a féltők, de nem néz vissza. Mit lát vajon…? Leírja? Megmondja? Figyel tovább? Délután kettőre kell megérkeznem. Süt a nap, csend van, s talán vasárnap. Első emelet. A megsárgult, bizonytalan cédulán két név. Mintha elköltöztek volna, s az új lakó még… De nem. Károlyi Amy ajtót nyit, mosolyog, kedvesen átvezet a szobákon. Ismerős tárgyak után kutatok útközben, mivel egyszer már jártam náluk. De pillantásom eltéveszti a tárgyakat, bútorokat. A szoba, ahol helyet foglalunk, napfényes. A kitárt erkélyajtón át laposan zuhog be a fény. Az ajtó közelében virágállvány áll, sok növény zöldell a polcokon, talán kaktuszfélék. Mögöttem szekrény, úgy tűnik empire-biedermeier. Polcok körben… Mindenütt könyvek halmai, sorai. Az asztalon s a heverőn népi szőttes. Az ajtó felett egy hatalmas, színes sárkány. Valódi, még a zsinórok is látszanak a szárny alatt. Jó szélben fel lehetne ereszteni… Mellette s mindenütt festmények, vázlatok… – Sanyi már borotválkozik, néhány perc és elkészül… – mondja Károlyi Amy… A hangokra azonban Weöres Sándor azonnal előbukkan. Arca hamuszín, gyötrött vonalú. Öltözéke egy hálóing. De nem vette fel, csak magára tekerte, mint egy szárit. Jobb kezét köszöntésre nyújtja, a ballal igyekszik összefogni a leplet. Ez nem mindig sikerül. – Most keltem fel – mondja, és nagyon barátságosan mosolyog. Nagyon barátságosan, mégis, mint egy császár. Térül, fordul a sok bútor között, aztán hirtelen egy üveg kitűnő badacsonyi bort tesz az asztalra és mustáros poharakat. Tölt, valamennyien iszunk. Kicsit csodálkozom: – Sokáig dolgoztál az éjszaka… Bizonyára… – Mindig éjjel dolgozom. Reggel hatig-nyolcig, előfordul, hogy kilencig. Délelőtt alszom… Fizikailag gyenge alkattal születtem. Nehezen életben tartható csecsemő voltam. Izomzatilag gyenge, mégis elpusztíthatatlan a fizikumom. Tizenhat éves korom óta éjjel nem aludtam, csak véletlenül… Utazás közben… Ennek ellenére nem szenvedek álmatlanságban, gyógyszert nem szedek, orvosi kezelés alatt nem állok. A szervezetem elpusztíthatatlanul erős. Ehhez hozzá kell tennem, hogy annyit ittam és cigarettáztam, hogy attól egy erős szervezet kiborult volna. Van énnekem egy feleségem, aki vigyáz rám, ha kell – mondja, és Károlyi Amyra pillant. – Az orvosok szerint huszonhárom óra és éjjel kettő között nagyon fontos aludni, mert… – Én ebben az időszakban nem szoktam aludni. Ha csak el nem utazunk valahová. Egy évben, ha tízszer-hússzor előfordul… – mondja, aztán gyors, határozott mozdulattal lehajtja az egész pohár bort, és visszavonul a fürdőszobába. – Ne is forduljon elő, mert akkor beteg – mosolyog Károlyi Amy. Percek is beletelnek, mire megértem, hogy Weöres Sándor időbeosztása szerint még csak most kezdődik a nap. Éjszaka él, dolgozik, figyel, nappal alszik. Persze nappal is csak keveset alszik, hat órát talán. Életformája különös, világa határtalan. Hogy mire gondol Weöres Sándor éjszakánként, nem merném megkérdezni. Úgy tűnik a szabadság új, meglepő formáit sikerült kialakítania. Weöres Sándor persze természetesnek tartja a saját életformáját, s mivel annak tartja, az is. Öt-hat perc múlva felöltözve, nyakkendősen, zakósan érkezik vissza a szobába. Teleönti a poharakat, iszunk. Weöres Sándor végigdől a heverőn, s félkönyékre támaszkodva várja a kérdéseket. Arca még mindig hamuszínű. Teste ernyedt. A teste nem is látszik fontosnak, csak az arca. Nem gondolná az ember, hogy költő, inkább tudósnak látszik. Olyan arca van, mint egy kegyetlen atomfizikusnak. Hidegen derengő, sokat tudó. Mint aki már mindennel leszámolt, mint aki tudja, hogy bekövetkezik. Tudja, de számon tartja még az összefüggéseket. Ellenőriz még néhány képletet, számsort. A végsőket. A számsor elejét, a kiindulási képleteket már letörölte a nagy fekete tábláról. Nem lesz rájuk szükség. Csak néhány képlet világít még krétafehéren, mint a bizonyosság: Bekövetkezik… Néhány év még, néhány évtized még, néhány évszázad még, néhány perc még… – Nehéz kérdezni. Leteszem a poharamat, és megszólalok: – Mondj valamit a családodról, régi arcokról, épületekről, falakról. A gyermekkor madarairól… Mi volt ott? Mit csináltak a felnőttek? – Gyermekkoromban én roppant befelé forduló voltam… Csönge Kemenesaljától északra van, nekifeszül a Rábaszög síkságának. Csöngén telt a gyermekkorom. Részt vettem a szüleim munkájában, a birtokosi, paraszti munkában. Állatokat legeltettem, disznókat, birkákat. Szőlőt kötöztem, kavicsot szedtem a domboldalban. Eltekintve mindettől, az életem befelé forduló volt. Ebbe bele is dolgozott az a körülmény, hogy pajtások nem voltak ott… Akár akartam, akár nem, minden a befelé forduló élethez vitt. Meditáltam, írtam. – Apám furcsa, romantikus életű ember volt. Volt katonatiszt és falusi gazdálkodó. A Vöröshadseregben hadtestparancsnok volt Stromfeld Aurél mellett. A Horthy idő kezdetén halálbüntetés fenyegette, de aztán megúszta annyival, hogy kizárták a hadseregből, és a tiszti rangjától megfosztották. De azt meg kell hagyni, mégis kapta a katonai nyugdíjat. Egyetlen gyerek voltam… Lett volna egy testvérem, de az halva született. Apámat irodalom, költészet nem nagyon érdekelte. Az efféle tevékenységemet ellenezte is, de nem nagyon energikusan. Az anyám másként volt ezzel. Négy nyelven olvasott és beszélt. Örült, hogy bennem is van kulturális érdeklődés. Anyámtól már hat-hétéves koromban olyan olvasmányokat kaptam, mint Shakespeare, Goethe, Madách, Csokonai… Apám nézni kényszerült, hogy anyám szinte ránevelt a költészetre és az irodalomra – mondja, aztán felül, és teleönti a poharakat. Iszunk. Károlyi Amy ekkor már nem tart velünk. Elnézően mosolyog. Figyel bennünket. Szabadkozva mondok valamit. Közben szomjas vagyok, s a bor jó. Weöres Sándor legyint: – Ez nem vendégbor… Szokott máskor is lenni. Egyedül vagy a barátaimmal el szoktam iddogálni… Persze nem mindennap… Amikor visszaereszkedik a heverőre, újra megszólalok: – Hogyan lesz az ember felnőtt? Lehetséges, hogy észrevétlenül? – Erről semmi tapasztalatom nincs. Az én életemben az életkorok egymásra torlódtak. Tizenhárom éves koromban aggastyán voltam, pesszimista verseket írtam. Egyik akkori versemben ilyenek vannak: „Én már a pályán bevégezém, menjetek ifjak a nyomdokomon…” Pajtásaim alig-alig voltak, felnőttek között éltem. Tizenöt éves koromban olyan tudósok között, mint Pável Ágoston, Kardeván Károly, Karácsony Sándor, Fehér Gábor. Így gyerekkorban elvitatkozgató aggastyán, kis felnőtt voltam. Viszont negyven-ötvenéves korban erősen benyomult az életembe az elmulasztott kamaszkor; gyermekkor. Ilyen módon az én életemben nem voltak életkorok. Kongtak az esztendők bennem. És tulajdonképpen gyermekkorom, férfikorom, úgy mint más életekben szokás nem létezett, nem volt. – Mit gondolsz, miért vagyunk a világon? – Nyilván biológiai szükségszerűség. Ugyanazért, amiért a gombák, virágok, állatok. Oka a szaporodási ösztön lehet. Akit a szülei megcsinálnak, és nem vitték el a gyermekbetegségek, az él… Olyik öngyilkos lesz. Szerintem annak, hogy élünk, semmi más oka nincs, mint hogy vannak olyan sejtek, spermák és csírák, amiknek a funkcióiba nem avatkozhatunk bele. Így akaratunktól függetlenül létrehoztak. Ugyanígy akaratunktól függetlenül felélik magukat ezek a sejtek, és jön a halál… Egyetlen beleszólás az öngyilkosság. De felesleges olyasmit megcsinálni, ami magától is bekövetkezik. – Mindenki ezért van a világon? Egyformán vonatkozik ez az élőlényekre? – Nem hiszem, hogy ez másként lenne. A spermákból és a petékből létrejön az élet. Ez minden, ez így van… – Mondhatnál egy régi pécsi utcanevet… – Ágoston utca, Ferenciek utcája, Klimó utca, Mária utca. Sokat tudok… Eszembe jut a Petrezselyem utca. Ez egy félrefordítás útján lett Petrezselyem utca. Peter Szily utca volt. Ebből lett Petersil, majd Petrezselyem. – Esetleg valamelyik régi pécsi kiskocsma nevére is emlékszel? – Flórián, Vadember, Pannonia, Nádor, Arany hajó… A Flórián kocsmában elég gyakran jártam, de valójában hol itt, hol ott kötöttünk ki. Megfeneklünk. Üresek a poharak. Weöres Sándor feltápászkodik, és behoz egy újabb üveget. Kirántom a dugót, megtelnek a poharak, aztán lassan elapadnak újra. Weöres Sándornak fanyar jókedve támad. Közelebb hajol az asztalhoz, és ugrásra készen várja a kérdéseket. Gyorsan válaszol, alig győzöm jegyezni a szavakat, mondatokat. Kegyetlen és következetes. Én mindig hajlottam a kedélyeskedésre, lazításra, de ez most nem megy. Hiába fogy a bor, a költő egyre fegyelmezettebb lesz. Illúziók nélkül beszél mindenről. Hidegen, mint egy tudós, s fenséggel, mint egy inka. – Sokáig éltél Pécsen… Milyenek voltak akkoriban a pécsi nők? Mondj róluk valamit, talán egy történetet… – Nem nagyon értettem én a lányokhoz… Pécsi szakértelmem odáig terjedt, hogy kétszer sikerült gonorrheát kapnom. A szifiliszt talán elkerültem, de nem is tudom, nem kezeltek-e salvarsannal, anélkül persze, hogy ezt nekem megmondták volna. Többnyire én áhítoztam a lányok után, és többnyire hiába. – Pécsett ma is legendák keringnek rólad… Mondják, hogy bementél az egyik templomba, hajnaltájban, s különböző félreértések támadtak… – Részegen történhetett… Ivászat volt az egyik kocsmában, aztán én betévedtem a Ferenciek-templomába. Nem is emlékszem, hogy mit csináltam ott… De utólag mondták, hogy a ministráns gyerek ruháját simogattam és szagolgattam… Bűnügyben kaptam idézést. Ez még a Horthy utolsó évében volt. Úgy akarták feltüntetni, mint kommunistagyanús dolgot. Bűnügyben, vallásgyalázás tárgyában idéztek be. De aztán kimostak… Blaskovich Iván, a nagybátyám és Török rendőrkapitány mosdattak ki a dologból. Vallásgyalázás helyett megúsztam ittasan elkövetett kihágással és öt pengő bírsággal. Egyébként ezért akkor több évi börtön várt volna rám. – 1947-ben aztán megnősültél… Ez, azt hiszem, életformaváltást jelentett. – A legteljesebb mértékben. A házasságunk előtt én vidéki lézengő voltam, hol Pécsett, hol pedig Fehérváron vagy Csöngén éltem. Állandó lakásom nem volt. És az élet első fix pontját, a lehorgonyzást, a házasság jelentette és hozta. Feleségemnek köszönhetem, hogy pesti vagyok, és nem kallódom abban a sorsban, ami Juhász Gyulát, Gulyás Pált, Oláh Gábort és annyi más vidéki költőnket sújtotta. – Károlyi Amy költő és feleség, szellemi társ. Számon tartunk egy közös kötetet, s számtalan együttes szereplést. Ez a lakás itt szinte alkotóműhely. – Említed a közös alkotóműhelyt… A feleségemmel valóban sokat dolgozunk együtt, s egész csomó olyan közös írásunk is van, amiről nehéz lenne eldönteni, hogy melyikünk is írta… – Hogyan vélekedik erről Károlyi Amy? Mosolyog, sokára szólal meg: – Növényszerű leányka voltam… Valami, aminek gyökere van, és helyhez kötött… És az első kötetemen ez nagyon érződik is. Ez az átható, természeti hang. Mintha megszólalna egy fa, egy fű. Aztán jött a sorsfordulat, ez az élet egyszerre elkezdett robogni. Talán utalhatok egy amerikai írónőre. Hathaway írt egy regényt… Egyébként Shakespeare feleségét hívták így. Ebben a kitűnő kis filozófiai regényben, ami az ő élettörténete, roppant magányos és helyhez kötött leányként indult. De erősen hitte és meg volt győződve, hogy az élet egyszer megindul. Szép képpel illusztrálta. A tenyerében a vonalak egy mandulaszerű szigetet adtak ki. És meg volt róla győződve, hogy eljut erre a szigetre. Várta, hogy mikor jut el a szigetre. És amikor hirtelen elkezdett az élete robogni, tudta, hogy erre a szigetre jutott. Talán Weöres Sándor volt az én mandula alakú szigetem. Annyi minden történik, hogy annak feltétlenül ki kell hatni az alkotói oeuvre-re. – Károlyi Amy most min dolgozik? – Többfélén is dolgozom. Fordítok. Emily Dickinson, Sylvia Plath, Edwin Morgan. És kötetet állítok össze. Nemcsak új kötetet, hanem egybegyűjtöttet, amibe az új kötet bele van illesztve. Címe még nincs… – Sokat utaztunk együtt, a két végpont Sanghaj és San Francisco – szólal meg újra Weöres Sándor. – Az utazásokról lenne egy speciális kérdésem… – Tudunk érdekesebbet is mondani. Öt nappal ezelőtt halt meg Fülep Lajos. A legbelsőbb barátunk volt. Sokáig élt Baranyában. Zengővárkonyon volt református lelkész. Esztétikus, művészettörténész volt. Egy olyan művelt elme, mint annak idején Apáczai Csere János. Szeretném, ha te folytatnád, Amy… – Az életmű felmérése és elemzése is várat magára. Az a kis nekrológ, ami megjelent, kevés. Újra Weöres szólal meg: – Dr. Johnson-szerű jelenség volt. Akinek a beszélgetései többet értek, mint a… Volt már egy ilyen a magyar irodalomban, Osvát Ernőre gondolok. – Roppant elegáns elme volt – bólint Károlyi Amy. – Akivel egyáltalán beszélni tudott, annak hasonulnia kellett. Senki nem ragadhatott elő az okos vívótőr ellen egy konyhakést. Amit a zenészek Kodálynak, azt az írók Fülep Lajosnak köszönhették… Weöres Sándor megrázza a fejét: – Nem egészen, mert az írók fütyültek Fülepre… Néhány írót kivéve. Közben besötétedik. Csörög a telefon. Weöres Sándor percekig beszél valakivel. Szilvát eszünk, bort iszunk. A szilva a költőházaspár kertjében termett. Szilvázás közben, amint lehetséges, Weöres Sándorhoz fordulok: – A Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozol, sokan vezérként tartanak számon. Mire emlékszel a Nyugat utolsó korszakából? Milyen volt Babits arca? Volt valamilyen furcsa szokása Babitsnak? – A Nyugat harmadik nemzedékének a tagja vagyok, de soha nem voltam vezére. Nem is erőltettek erre. Mint minden nemzedék, ez sem egységes, nem is nagyon képzelték, hogy vezérük legyen. Ez a nemzedék nagyrészt Babits Nyugatja körül tömörült. Otthagyva sokkal forradalmibb lapokat, munkatársakat. Egyszerűbb volt a nagy Nyugatba írni, mint szabad farkasként kis folyóiratokba. Az én nemzedékemnek és saját magamnak ez volt a baja. Nem ismertük fel, hogy önálló és forradalmi utat kellett volna járnunk. Babits Mihály a helyzet királya volt és kedves házigazdánk is, aki merészebb törekvéseinket nem korlátozta. Mégsem lett volna szabad a bölcs öregre bízni magunkat. Minden nemzedéknek ki kell termelni a saját mániáit, bolondságát, és vállalni érte a felelősséget. Létrehozni mindent, ami ezekből a mániákból létrehozható, nem pedig egy másik generáció bölcsességére és érett költőségére bízni magunkat. Ezt a hibát oly régen követtem és követtük el, hogy már nem lehet korrigálni. – Nélkülöztél vagy szenvedtél a háború alatt? – A háború vége felé és az utána következő időben volt nyomorúság, de ez nem tartott nagyon sokáig. Átmeneti dolog volt… – Voltál már valaha életveszélyben? – A háború végén többször is falhoz állítottak. A katonák a fegyveremet követelték, ami nekem nem volt. Többször is álltam puskacső előtt a falnál, készen arra, hogy lelőnek. Ennek az életveszélynek sokkal kedvesebb variációja is volt. Abban az időben már egy hónapos szakállam volt. Egy szovjet üzbég katona, akit Tahirovnak hívtak, elcsípett a lakásban, elővett egy borotvát, és akaratom ellenére megborotvált. Amikor bejöttek a szüleim, a fogát csattogtatva mondta, hogy most elvágja a nyakamat. De mindez kedves mókázás volt, semmi több. Az üzbég jókedvű fiú volt, és mindezzel nem akart ártani. Megjátszotta az erőszakoskodót, de csak a szakállam esett áldozatul. – Úgy tűnik, az ismeretlen és a végtelen erősen vonz. Az is lehet, hogy a hatalmában tart… – Az ismeretlen és a végtelen ifjú éveimben rengeteget foglalkoztatott. Ezért olvastam a Taotekinget és a Védákat. Valójában tényleg a hatalmában tart, és ez a verseimet keresztül-kasul szövi. Bár a végtelennek, határtalannak a kérdései racionálisan meg nem oldhatók, a költőnek egy ilyenfajta érdeklődés annyit jelent, hogy a zenitjét a végtelenbe helyezheti. És ha a végtelen és határtalan ellenkező, sötét, ördögi pólusa is érdekli, akkor a nadír éppen úgy a végtelenbe tolódik, mint a zenit. A tárt végtelen a mozgatója… Ilyen módon a költő egy végtelen nadír s végtelen zenit között sokkal változatosabb és tartalmasabb lehet, mintha megelégszik a személyes vagy társadalmi érintkezés síkjával, ami persze szintén nem mellőzhető, hanem ebbe a glóbuszba nagyon szépen belefér. – Azt mondják, ezzel függnek össze utazásaid. Kína, észak… – Az utazások attól függtek, hogy mire volt pénzem akkor, vagy hová szólt meghívás. Soha nem volt módom eldönteni, hogy pont ide vagy oda utazzak, mindig valamilyen alkalom tette lehetővé. Kétszer voltam Kínában. 1937–38-ban Csang Kaj-sek Kínájában, és később a feleségemmel együtt jártam Mao Kínájában. Nanking, Vuhan, Hangcsou. Nagyszerű hajóút a Jangcén. – Az átváltozás lehetősége és vágya mindig jelen van a költészetedben. Ez része egy világról alkotott képnek? – Minden költészet és minden erő a folytonos átváltozásokon alapszik. Nálam ez éppen így megvan. Az ember transzfigurációkba, metamorfózisokba kényszerül. Minden mű átváltozás… Óriási ennek a jelentősége. Az én költészetemben nem nagyobb, mint bárkiében. Végeredményében a metamorfózis, hogy egészen primitivizáljak az, hogy nem írhatunk csupa „A” betűt. Mihelyt „B”-t is írtunk, rögtön egy átváltozás is történt. Az átváltozás a magam életében és művében egészen szükségszerű és egyszerű. – Gondolkodtál már azon, hogy a tér miben helyezkedik el? Túl a kozmoszon, mi van? – A tér nem helyezkedik el semmiben. A tér az az űr, amiben elhelyezkedni lehet. A tér csak egy űr, lehetőség. A tér, mint lét nincs, csak mint lehetőség van. A csillagrendszerek valószínűleg nem tartanak a végtelenségig. A görbe tér valószínű. A sugármérések arra engednek következtetni, ha a világegyetem bármely pontjáról egy tárgy kirepülne, évmilliárdok múltán ugyan oda visszajutna. Ugyanez történne a sugarak viselkedése szerint, ha a világűrben valaki elindulna… Évmilliók után oda érkezne vissza, ahonnan elindult, csakhogy addigra elmozdulna, ami indulásakor ott volt. Úgy látszik, a világtérnek ugyanolyan globális természete van, mint bármely csillagnak. Hozzá kell tenni, hogy az eddigi kísérletek arra vallanak, hogy ez igaz, de teljes bizonyíték nincsen még. Lehet, hogy a további kísérletek cáfolni vagy módosítani fogják. – Hiszel az emberiség haladásában? Abban, hogy jobb lesz az ember, és jobb lesz a népcsoportok élete? – Az emberek mozgásában hiszek, a haladásban nem hiszek. Mert hiszen minden haladás valaminek a rovására történik. Ha fejlődött a gót stílus, az előtte szokásos román stílus rovására történt. Ha fejlődött a reneszánsz, nyakára fejlődött a gót stílusnak. Ha fejlődött a gépi technikai civilizáció, ez a szellemi kultúra rovására történik. Ha a szellemiek fejlődnek, meg fogják sínyleni ezt az eszközök. A fejlődés mindig valaminek a visszafejlődésén alapul, ezért a fejlődésben, mint állandó folyamatban nem hiszek. A folyamatokban, mint szükségszerű ide-oda mozgásokban hiszek. – Milyen mostanában a közérzeted? – Mindig történik valami, de soha nem történik semmi igazán lényeges. Van az egész folyamat, és volt és lesz, amíg valami katasztrófa végét nem veti esetleg holnap, esetleg egymillió év múlva. – Mikor írsz? Csak éjjel? Rendszeresen? Kézzel? – Nem tudok rendszeresen dolgozni hosszú ideig. Néha évnyi időszak eltelik minden írásképesség nélkül, amikor legfeljebb fordítani, vagy jegyzeteket odavetni tudok. Szerencsés időkben pedig olyan tömegben jönnek a leírnivalók, hogy alig győzöm rögzíteni őket. Ez olyan dolog, mint a természetben, hogy hol szárazság van, hol pedig esik az eső… Kézzel fogalmazok, de aztán legépelem. – Hol írsz, itt? – A konyha melletti cselédszobában, puritán, egyszerű hely. Ki tudok maradni a körülöttem levő világból, ott tudok dolgozni. Károlyi Amy is megszólal: – Sanyi a cellákat kedveli… – Hány órát dolgozol egyfolytában? – Előfordul, hogy elkezdem éjfélkor, és csinálom reggel nyolcig-tízig. De az ilyen tempó nem általános és nem mindennapi. A fordítás könnyebb, mert nem eredeti dolgok. Előfordul, hogy öt-nyolc órát fordítok egyfolytában. – Mit csinálsz, ha nem írsz? Van valamilyen passziód? – Ha nem írok, meditálok. Pasziánszt rakok. Meg aztán gyakran jönnek hozzánk munkatársak, vendégek. Velük töltöm az időt. Csengetnek. Az egyik napilap fiatal munkatársa lép a szobába. Verseket kér a lapja számára. Egyelőre egy pohár bort kap. Már a harmadik vagy negyedik üveg badacsonyinál tartunk. Sietek feltenni még néhány kérdést. – Elégedett vagy az életeddel? – Igen… Az élet elég simán folyik, és megadja a szükséges munkaalkalmat. Lehetne rosszabbul is. Ha például beteg volnék… Megvan a munkához szükséges nyugalom is, és a munkához szükséges nyugtalanság is. Ennél többet honnan és miért kívánnék? – Vannak gyengeségeid? – Feltétlenül vannak… Nem hiszem, hogy a munkához kellenének… Ilyen a dohányzás és az ivás… Ezeket sem érzem szükségesnek, kár volt rászoknom… – Sokan azt mondják, magányos vagy, szinte olyan, mint egy Buddha-szobor. Milyennek tartod a személyiségedet? – Egyáltalán nem vagyok magányos. A feleségemmel élek és munkatársakkal. Ami pedig az elbuddhásodást illeti, az a korral járó fáradtság. Közel a hatvanhoz az ember nem olyan buddhátlan, mint volt húszéves korában. – Miért írsz? Mit ér ma az embernek az írásmű? – Az emberiség végre is az írásművekből, a körülötte levő kultúrából, az előző kor tudományából él szellemileg. Ha mindez nem volna, az emberiségnek nagyon kopár élete lenne. – A gyermekversekről is mondhatnál valamit… – Ezek az én ritmikai stúdiumaim. Csak később minősülnek gyermekversnek. Kevés van köztük olyan, amit direkt gyermekversnek szántam. Az is van, hogy valami eltevődik húsz-harminc évre. Az utóbbi időben egyik írásom, a Kuli. Tizenhat éves koromban kezdtem írni. Két évvel ezelőtt tudtam befejezni. Harminckilenc évig készülgetett, ha nem is egyfolytában. – Min dolgozol jelenleg? Milyen terveid vannak? – A Merülő Saturnus című kötetem Psziché ciklusát folytatom. Úgy érzem száz versből áll majd. Ötven hosszabb lesz, a többi két soros, négy soros epigramma. Egyébként a Jelenkorban most jelenik meg ezekből kilenc darab. És Paolo Santarcangeli verseit fordítom. Santarcangeli olasz költő, aki fiumei születésű, de perfekt magyar. Olaszul nem tudok jól, a költő nyersfordításaiból dolgozom. A nyersfordítások néhol annyira jók, hogy nincs mit alakítanom rajtuk. – Ilyen olaszt sem láttam még… – Mindjárt itt lesz, az előbb telefonált. Egy könyve már megjelent magyarul. A képekre pillantok. Weöres Sándor feláll, bemutatja a kincseit: – Ez itt Fót Ernő munkája, ez Molnár Sanyié, az ott Papp Oszkár, Bálint Endre, Gyarmathy Tihamér, Veress Pál, Holló László, Molnár József. Ez pedig Gellért Károly szobrász munkája… Megállunk a fiókos szekrény előtt. Gellért Károly munkája a tetején díszlik. Fatörzsszobor. Egy arc kibontakozik a törzsből. Markáns, szép. Csengetnek. Megérkezik Santarcangeli. Valóban perfekt magyar. A borok tetejére megiszunk egy üveg vermutot is, amit ő hozott. – Édesanyám nyíregyházi születésű – magyarázza az olasz költő. – És az is sokat tesz, hogy az ember mennyit olvas. Én nagyon régóta foglalkozom magyar irodalommal. Hozzájárul továbbá, hogy magyar nyelvet és irodalmat tanítok a torinói egyetem bölcsészeti karán… – Nyíregyházi születésű…? – Az édesanyám… A fiumei részen laktunk valamikor… Az olasz költő fényképezőgépet állít az asztalra. Lefényképezi Weöres Sándort és Károlyi Amyt. Saját maga is odaül aztán közéjük. Az egyik polcon felfedezek egy csirkeitatót. Felállok, megnézem. Weöres Sándor közben egy történetet mesél: – Balholm egyik vendéglőjében találkoztunk Vilma holland anyakirálynővel. Kocsmánál díszesebb, restaurantnál egyszerűbb hely volt. A szomszédos asztalnál ült az anyakirálynő egy csomó kadéttal. A kadétok aztán elmentek táncolni. A királynő egyedül búslakodott. Akár odamehettem volna hozzá, ha lett volna rá okom. Hajóval érkeztek… Terebélyes asszonyság volt a királynő… Nem tudom mi lett a királynővel… Santarcangeli is belekezdett egy történetbe. Elfelejtkeztünk a kadétokról. Amikor több történet is forgalomba került, halkan megkértem Weöres Sándort, hogy mutassa meg a celláját. A konyhán át jutottunk a cselédszobába. A bútorzat a legszükségesebb. Egy heverő, báránybőrökkel, egy avétt asztal, valaha talán konyhaasztalként szolgált. Az asztalon sok papír, könyvek. Egy szék… Az ablak tárva. Egy ház sarka és egy nyárfa fekete sziluettje rajzolódik az ablak négyszögébe. A polcon agyonégett gyertya, hosszú katalógusdoboz. Weöres Sándor letérdel és a heverő alól előhúz egy festményt. Megmutatja. Bámulom a képet, a falakat, az asztalt. Itt lakik hát Hotu Matua… Ez lenne hát a világ köldöke… Eszembe jut a költő néhány sora:
1970 |