Takáts GyulaTakáts Gyulát én józannak tartom, olyan prófétának, aki nem veszthet rajt a költészeten. Ahogy hunyorogva áll a napban, érzem, hogy érti az egészet, érzi, hogy lángban áll a táj, valahol leomlik valami. Hantok dübörögnek… Felneszel, odatartja az arcát, csaknem belemarnak a szakadt, repülő vasak, de aztán mégsem. Bemegy, feljegyzi. „Szakadt vasak a szélben ölnek.” Ezt nem Takáts Gyula írta, ezt most én írom, mint egy példát. Feljegyzi és elmereng. Átéli. Aztán törökös feketét főz magának, ízlelgeti, jól él. Csend lesz. Vizet mer a ciszternából, amit jól megszerkesztett. A víz iható. Ellenőrzi azért. Hozzákever két Neomagnol-tablettát. Megszagolja. Aztán mégsem iszik belőle. Elgyalogol valahová fel a fenyvesek alá a forráshoz, és hoz magának egy kancsó vizet. S ekkor már nem is a víz a fontos, hanem a kancsó. Kicsit görögös, kicsit parasztos. Viszi, nézi. Elfelejt inni. Izzad, egyre soványabb lesz. Leül, verset ír a kancsóról, amibe belelát valami érthető csodát. Mereng, álmodozik. A görög-római császárság egyszerű udvartartássá válik. Bizánc csupa ismerős oszlop, szinte gyermekkori. Sokára érkezik haza. De hosszú útján soha nem töri el a korsót, és soha nem löttyenti ki a vizet. Úrféle… Az is, meg nem is. Ha néma lenne, talán bevennék valahol egy mágnáskaszinóba. Ha megszólal, persze vége mindennek. A tárgy, mely felé fordul, leleplezi. S a mozdulatok… Túlzottan ragaszkodik apró tárgyakhoz. Álmokat, tárgyakat, helyzeteket dédelget. Az urak ilyenkor bizonyára azt mondanák, hogy „költő”, s Takáts Gyula kapna egy kis haladékot. Egy órát, egy percet, egy másodpercet. Aztán megkérdeznék tőle, hogy a „kalapját kérem, minek hozza ide az asztalhoz”? Takáts Gyula pedig felmutatná a kalapot, s várná, hogy a mágnások is beleszeressenek. De azok csak megütközve néznék a kopott, keki színű kalapot, amilyent Magyarországon csak a vadőrök és a múzeumigazgatók szoktak hordani. Takáts Gyula múzeumigazgató. Közben költő… Vagy költő és közben egy kicsit múzeumigazgató. De lelki rokonságban áll az erdei emberekkel is. Vadőrökkel és a hurokvető, nyúlhúsra éhes parasztokkal. A szélső házakban lakó, gatyaszárban fűrészelt csövű mordályt rejtegető hunyorgatókkal. És az álékra kiváltó bámész vaddal is. A riadozó rozsdaszín rudlikkal. És a fákkal. Érző dunántúli ember. Érti a természet szavát. Megérti az embereket. A halhúsra fenekedő postást, az erdőkerülőt és a vadorzót. Szeretnek vele együtt ülni az emberek. Beszélgetni és iszogatni. Okos szavú, messzire gondoló. Ha protestál, nagy oka van. Általában udvarias mosoly borzolja őszülő bajszát. 1911-ben született Tabon. A hajdani pécsi egyetemen tanári és bölcsészdoktori oklevelet szerzett. Munkácson és Kaposváron volt gimnáziumi tanár. Jelenleg a Somogy megyei Múzeumok Igazgatóságának és a Rippl-Rónai Múzeumnak igazgatója Kaposváron. Sok műfajú ember. Költő, író, műfordító, esszéista, festő. Munkásságáért 1941-ben Baumgarten-díjat, 1960-ban József Attila-díjat kapott. Sokat írt. Műveit nehéz felsorolni. Önálló kötetei: Kút (versek, 1935); Kakukk a dombon (versek, 1937); Május (versek, 1939); Családfa helyett (válogatott versek, 1941); Vágják a berket (kisregény, 1942); Hold és hárs (versek, 1943); Polgárjelöltek (regény, 2945); Se ég, se föld (versek, 1947); Vízitükör (versek, Egry József rajzaival, 1955); Az emberekhez (válogatott és új versek, 1955); Színház az ezüst kancsóban (regény, 1957); Rózsává lett róka (gyermekversek, 1958); Mézöntő (versek, 1958); Virágok virága (versek, 1961); Képek és versek útjain (cikkek, 1961); Kinek könnyebb? (novellák, 1963); Évek, madarak (válogatott versek, 1968); Villámok mértana (versek, 1968); A tündérhal és a háló (Balatoni rege, verses elbeszélés Bartha László illusztrációival, 1968); Egy flóbertpuska története (ifjúsági regény, 1969); Vitorlás a berken (ifjúsági regény, sajtó alatt). Műfordításai közül Janus Pannonius, a Carmina Burana, Horatius és Petrarca átültetései a jelentősebbek. A művek ilyen serege láttán zavarba jön az ember. Mit kell kérdezni? Hogyan kell ülni a széken? Enni szabad? És inni? Becehegyen üldögélünk, a költő fehérre meszelt háza előtt, fehér oszlopok között, bent a tájban. Messzire látunk. Alattunk kertek, szőlők. Lent nádas, víz… Felettünk mészkősziklák, a cserszömörce bokrai, árvalányhaj, leánykökörcsin, s a magasban feketefenyők. Balról savanyú rétek. A rétek közepén kéklő bazalthegyek. Idesejlik a Haláp sebzett feje, Csobánc, talán Gulács. Az előtérben a Szentgyörgy-hegy, Szigliget, Badacsony… A hegyek lába becsúszik a vízbe. A bazalt megfesti a vizet. A Balaton óriási. Végtelen tó. Páraködbe vesznek a túlsó partok. Jókat húzok Takáts Gyula jéghideg borából. Valami keveset a költő is iszik. A bora éppen olyan megbízható, mint a versei, mint saját maga. Garantáltan becei. Érezni rajt a karsztos talajízt, a fényt, ami a víz ezüsthátán hömpölyög Fonyód felől. Déli lejtő, ájult mediterrán világ. Az üvegfalú konyhában a költő felesége már az ebédet főzi. Héja köröz a fejünk felett. Átszakadnak a láthatatlan gátak, a fény elönti a réteket, az autók felemelkednek, mint a bogarak. Zümmögve köröznek a tagutak felett. Sok kis színes semmi. Majd jön a szél. Leesnek. – 1965-ben Görögországban jártunk – szólal meg Takáts Gyula. – Szunion-hegyfokán, a Pozeidón-templom mellett volt egy cukrászda. Azt hiszem, fagylaltot ettünk. A szomszédos asztalhoz aztán leült két hölgy s egy bizonyos kíséretecske. A pincér suttogva tájékoztatott. Az idősebb Friderika anyakirálynő volt, a fiatalabb pedig Konstantin felesége. Királyi hely, gondoltam… Aztán eszembe jutott Becehegy. Éreztem, hogy Bece is van olyan királyi hely… Nézz körül… Hol találsz még egy ilyen helyet? – Kitől vetted? – Az öreg jegyzőnétől… Senkinek sem kellett ez a mészkőszikla. Én aztán megvettem… Lent mandulás volt… Csak a felső fákat hagytam meg. Szőlőt ültettem… – mondja Takáts Gyula. Elnémulok. Nézem a mandulafákat. Ismerős fák… Az öreg jegyzőné a szomszédos faluban lakik. Balatongyörökön. Én is ott laktam. Pontosan az öreg jegyzőné szomszédságában. Diák koromban eljártam hozzá dolgozni. Rendesen megfizette a napszámot. Egyszer nyers füstölt sonkát is adott, mert látta, hogy éhes vagyok. És éhesen, ugye, nem megy a munka. A falu is mészkősziklára épült. A jegyzőné kertjében sok volt a kő. Egyszer meglepetten láttam, hogy szitát borít az egyik kődarabra. Rám nézett, megszólalt: „Az én kertemben nőnek a kövek… Senki nem hiszi el, de mégis így van… A tavaszon szedettem ki a nagyobb köveket, és nézze, máris mekkorák ezek megint… Most leborítok egy követ, és megfigyelem… Meglássa, belehízik a szitába…” Jó asszony volt. Ma is az. – A mészkőszikla, melyre Takáts Gyula felépítette házát, nekem nagyon ismerős. A táj, a fák, a szakállazó árvalányhaj… Életem része itt minden… A nyulak, az ismerős vadcsapások… A nádas, a jeges vízben fürdő csukák… A szigonyom, mely aztán eltűnt egyszer a rejtekhelyéről. Takáts Gyula tudja, hogy a szomszédos faluban laktam. Jól ismeri a történetemet. De azt nem tudja, hogy a dédapám is itt volt erdész. S az anyám itt gyerekeskedett a hegyek másik oldalán, az öreg, megroggyant erdészházban. Az erdő errefelé a Festeticheké volt. Az erdő, a föld, a víz és az ég. – Szóval itt…? – Neked érteni kell ezt… Gyere, nézd meg a ciszternát, a kertet, a szőlőt… Járunk a meredek ösvényeken. Megtekintem a ciszternát, az árnyékszéket, az új pinceajtót, a mandulafákat. A szél egy kis enyhületet hoz. Felhők gyülekeznek a Balaton felett. Takáts Gyula feltárja világát: – Ott volt jó lakni, a domb aljában. A szikla jobban fogta a szelet. Ott élt az ősember. Feljöttem egy nem praktikus, de szép helyre. Az ősembernek volt igaza. Kezdem érezni, a szívemmel. Visszamászunk a házhoz. – Az ősember és a többiek nyomába telepedtem. Nézd, itt az előd pecsenyesütő nyársa, itt a kés, ide gyilkos kések kellettek. Megtaláltam a háromlábast, és a pincekulcsot is. Itt a pinceajtó vasalása és a szegény ember egy krajcárja. Ez is itt fordult ki a földből. Tizennyolcadik század az egész. 1750-től állhatott. Gyönyörű barokk szerkezet. Csak templomokon látni hasonlót… A ház fehér falán függnek a muzeális eszközök. Takáts Gyula újabb és újabb bizonyítékokat ragad fel a polcokról. – A kőkor emberének is itt volt a telepe. Nézd… Egy magkő, amiből lepattintotta a nyílhegyeket. Felismered? – Igen… – Itt érezni az emberi folyamatot. Érzi az ember, hogy az emberek között van. Az hat meg a legjobban, hogy ezek a szerszámok, tárgyak látták azt, amit én nem láthattam. A fák és kövek tovább élnek, mint mi. Ihletnek is ezáltal, hogy bennük van a régi emberek szépsége. Itt minden visszahat rám. A cserépkályha tetején madár alakú szőlőgyökér meredezik. Alatta csiszolt, tojásdad kövek. – Az én hegyi pávám, aki kőtojásokat tojik a kályha tetejére – jelzi a költő, aztán kört ír le a kezével. – A kontinuitás itt egészen a rádióig megvan. Néhány igazi madártoll is ékeskedik a szobában. – Sólyomtoll. Kéksólyom. A Bise-kű oldalában szoktak fészkelni. A fekete gólya- és a hattyútollat is szeretem – mondja Takáts Gyula, aztán hellyel kínál a szobában. Letelepedünk. Írópolcra könyökölök. Éppen kilátok a fehér zsalugáter résein. Kék a Balaton. Üveg az ég. Majd eltörik. Még tart egy keveset. Takáts Gyula mellettem ül. Matrózdresszt és farmernadrágot visel. Magyarázza a világát, hunyorít: „Remete Gyulának költői ketrece…” – Aztán felemeli a hangját: – Nem mindegy, hogy hol lakunk. A költő építi a világot, de a világ építi a költőt. Ha a világ építi a költőt, akkor nem mindegy, hogyan lakik. Nem kell spekulatívnek lenni, mert a valóság megnyilvánul. Nem úgy spekulálod ki. Életízű lesz minden. Épp a mai költészetben ez elengedhetetlen. Sokszor természetes absztrakciót éreznek nem egészségesnek, és éppen az élettelenséget jónak. Mivel a költészet az életnek szól, eldönti, hogy melyik oldalra álljon a mű. Élőknek szól… – Jó illata van ennek a mésznek… Mintha húsvét lenne… Régi húsvét… – A meszelt fal tágasságot éreztet, illatos, egészséges. A cella kicsi. Így kell kitágítanunk. Magyar házat nehezen képzelek el oszlopok nélkül. Van itt két oszlop, ami körül megfordul a táj. A Balaton fölé kiugrik a terasz, hogy belenyúljon a végtelenbe. Nincs korlát. Ne is legyen. Akkor is veszélyes a korlát, ha előtte szakadék van. Korláttal nem lenne olyan szép ez a táj. Jobban esik így a bor. Kedélyesebb. Nem takar el semmit. A nap is besüt, a szél is járja. Sokszor olyan, mintha vitorlás hajóval navigálnék át a szobámon. Így derűsebb is lesz az ember. Van egy helyiségem, ami tiszta üveg. Szeretem a vihart látni, és rohanni vele. Hajó-jelleg, a kapitány hídja… Előttem játszódik le az egész. A vihart nem elképzelem, hanem benne ülök. Csak egy négy milliméteres üveg választ el tőle. Haláptól Keszthelyig látok. A legszebb panoráma. Olyan szép ez, mint Görögország. Nem is Itáliát mondom. Mint Delphi, és Attikában Szunion. A delphi stadiont a jósda fölé vitték. Csak a mexikói stadion magasabb. Ott éreztem én a tájban ezt a jó egészséges illatot, amit a sárga növények adnak. Itt is megtaláltam azokat a növényeket. Ez a szárazságba illatosodott növényflóra és a sok tücsök és a kabócák nagyon emlékeztetnek Görögországra. A tücsök és a kabóca, aminek a zenéjét itt mindig hallani, szent bogár a görögöknél. És itt vagyok máris a költészetnél és a filozófiánál. Mindkettőnek az lenne a feladata, hogy elviselhetővé tegye az életet. Az élet a halál tudatával indulva a legemberibb. – Azt mondod, hogy halál…? – Kertkultúrával szemben a halállal. Egy életforma. Ott volt szép az élet, ahol vizek és kertek voltak. A Nílus, a Pó, az Amúr völgyében. Művelés nélkül se a föld, se a lélek nem szép. A költészetet magát életstílusnak tartom. Két lap van az ember kezében. Egyiken írja a művet, másikon szerszámokkal vési a földön, a kertben, szőlőben. Mint két nagy szárny. Elrepül, de ad valamit. – A pannonságról mi a véleményed? – Rám sütötték az emberek. A Balaton mellé ült! – mondják. Pedig a Balaton, a vitorlázás kemény férfi munka, életveszély. A Balaton kettőt juttat nekem. Szőlőt, és ebben a legkirályibb fajtát, tüzes, hegyvidéki szőlőkultúrát. A kövibort, ahol verejtékezni kell a munkásnak. Kapa nem elég, csákány kell. A hajónál meg a kötél és a vihar. Ezt a kettőt. Úgy fogjuk meg a kapanyelet, meg a kötelet is, hogy a szél a hajónak is jó legyen, esetleg a léleknek is. Így a legkeményebbet jelenti a Balaton. Most, hogy az egész ország körülülte a tükrét, ha ezt éreznék meg a Balaton partján, jó lenne… – Milyen hajóval jártál? – Túra jolléval. – Tizenötössel? – Igen. A háború alatt elveszett… Ne a lubickoló pannonizmus legyen itt… Most; hogy körülülték a Balatont, úgy veszem észre, az ország másként nézi önmagát. A vízi határokon átalakult ember, sok mindent másként néz. Kulturális jótett, amit ez a kultúrtáj sugalmaz. – A hazád, eredetileg Somogy… Jól emlékszem? – Tab… – Mit csináltatok ott? Takáts Gyula rám mered, aztán a zsalugáter résein át a túlsó partot fürkészi. Sokára szólal meg: – Öregapám szabó és szűrszabó iparos volt, olyan vállalkozó, akinek az ipar a kisujjában volt. Hét-nyolc vándorlegény dolgozott nála. Manufaktúra volt. Két kocsival járták a vásárokat. Szűrt, ruhákat árultak a legények. Ugyanezek a fogatok vitték apámat Tabról Veszprémbe és Pápára a kollégiumba. Addig, amíg jelentősége volt a vásározó iparnak. Apám polgáriskolai tanár, majd címzetes igazgató lett Kaposváron. Nekem már csak a lovak csengői vannak meg. A családba bekerült egy idegen nő. Jerzsabek Amália Morvaországból. Kilenc nyelvet beszélt. Az vezette a könyveket. Tudása fellendítette az egész iparágat… Különös világ volt. Tabon a lakosság fele iparos és kereskedő volt. Ezek közé tartoztunk mi is. Nagy zsidó templom volt, nagy evangélikus templom, nagy katolikus templom. 311 méterrel Tab volt Somogy megye legmagasabb pontja. A szőlőnkből még Tihanyt is láttuk… A nyarakat Tabon töltöttem, majd Fonyódon. Kaposváron érettségiztem, Pécsen szereztem diplomát. – Aztán tanár lettél Munkácson… – Csak később lettem tanár… Öt évig nem kaptam állást. Ennek köszönhető, hogy sokat tanultam, és sokat írtam. Akkora úr soha életemben nem leszek már. Ennek az öt évnek köszönhetem indulásomat. – Kaposváron aztán végleg berendezkedtél… – Kaposvár 1946-ban örökbe fogadott, mint írót. A legmagasabb fizetési osztályba soroltak. Erről én 1949-ben lemondtam. Ugyancsak 1949-ben lettem a Rippl-Rónai, illetve a Somogy megyei múzeumoknak az igazgatója. Művészettörténet és irodalom volt az első szakom, de hosszú ideig régészettel és mindennel én foglalkoztam. Hőskor. Rippl-Rónai kultusz emelése, állandó kiállítások, kiadványok. Húsz-egynéhány év munkájáról még bor mellett is nehéz beszélni. Pedig a becei dagasztja az önbizalmat és a képzeletet is. Csak néhány szó: volt egy iroda, semmi raktár. És minő kiállítás? Ebben a hősi korban bizony épp eleget sepertünk… De a magunk portáján… És ez se volt könnyű abban az időben! De tettük a kötelesség és a szívünk parancsára. Sepertünk, mert tiszteltük a múzsákat… És van már „múzeum”, ha nem is a terveink szerint való. De készek a tervek. A „sors bona”, ha nekem nem is sikerült – ki tudja miért –, föl is falazhatja ezt a jól tervezett várat a Zrínyiek földjén. És létesült még hat kis múzeum, szerte a megyében. És vannak segítők és sok „de” is akad… És képtár is van, amelynek 100–150 kiállítása betöltött némi hivatást. Kiállításainkat ismerik… Szívemhez a képtár fejlesztése állt a legközelebb. A sokat sürgetett Somogyi Galéria fölépítése országos meglepetést jelentene. A megnyitóra nem kellene képeket kölcsön kérni. Idegenforgalmi szenzáció is lenne… Aztán, ha a néprajzi gyűjtést nézem, akkor elsősorban az adatközlések anyaga és a fölgyűjtött céduláim várnak. Ha otthagyom a múzeumot, talán erre is jut időm. – Becehegy kedvéért félig odahagytad Somogy megyét. Pedig azt hiszem, Somogynak lelke van. Milyen ez a lélek? – Amit kérdezel, arról egy kép jut az eszembe. A tölgyrengeteg szélén sütkérező szelídgesztenyefák. Valami ilyen kemény derű a jellemző erre a lélekre. Az erdők titka, festők és költők és pásztorok. De minden bukolikus idill és romantika nélkül. Betyáros valósággal… Eposzok földje? – mondjam ezt. Azt hiszem nem véletlen, hogy irodalmunk két nagy eposza, a hősi és a vígeposz is szülőföldjének választotta. Igen, a Szigeti veszedelem, és a Dorottya is… – Igazgatsz, írsz, festesz… Egyszer láttam egy kiállításodat. – Pécsen, Szolnokon és Kaposváron volt kiállításom. A Nemzeti Galéria tulajdonában is vannak képeim. Rippl-Rónaihoz jártam tanulni. Neki mutattuk be a képeinket. Több képemet be is rámáztatott, mint fiatal gyereknek. Festőnek készültem… A tárgyak és a világ megváltoztatják az embert. Ne a külsejét vegyük le. Itt jöttem zavarba a festészettel. Nem tudom vonallal a lelkét megadni. A szó kell ehhez, amit a tárgy mond. A dolgok, tárgyak sok nyelven beszélnek. A költészetet érzem alkalmasnak. Nemcsak a saját anyagából teremt, hanem a körülötte levő tárgyi világ közlését is felszívja. Ami a szervesbe és szervetlenbe be van zárva. A szikláknak is külön nyelvük van. Az erdőknek is, motoroknak is, és a csillagoknak is. A kő lelke mit jelent? Évmilliókat foglal magába, természeti erőt, és azok alkotását… A víz, az idő, a lejtő a geológiai korokban a legtökéletesebbre csiszolták. Az ecsetet és a ceruzát átváltottam szavakra. – Ma is festesz még… Vagy tévedek? – Nem tudok meglenni kép nélkül. Versek és képek. Ez a világom, a zene mellett. A formát nem a külső jegyei szerint, mert azt el lehet sajátítani… A lényeges belsőket… Van egy nagyméretű rajztáblám… A ceruzát és a krétát szeretem, aminek tüze van… Egyszer szeretnék egy nagy kiállítást… – Mikor dolgozol? – Borzalmas. Hogyan lehet? A munkaidőn túl az időt úgy kényszerítem ki magamnak. Nyolc órás munkaidő után dolgozom. A rajzokat leginkább nyáron, akár a verseket… Amikor megfogalmazom, akkor már rég megvan. A kék iskolai füzetet szeretem, amiben nincs se vonal, se kocka. Vers, rajz, filozófia van itt egymás mellett. A filozófiát nagyon szeretem. Doktorátusom tárgya is. Ezt írd le: geológia, geográfia, filozófia. Ez volt a három tárgy. Természettudomány nélkül nem tudnék meglenni. – Hánykor fekszel le? – Sokszor már hét órakor. Addig olvasok, vagy írok, ameddig tudok. A szabadságom alatt is. Csak ágyban. Vagy ebéd előtt éhesen. Ágykultusz. – Kézzel írsz? – Mindig kézzel írok. – A regényt is…? – Jelentős részét kézzel az ágyban. És itt Becén, ezen a lehajtható asztalon. Szeretem a szép empire vagy biedermeier íróasztalt is… A rajztábla mellett… – Ceruzával? – Ceruzával írok. Tintával javítom a szöveget. Nagyon sokat javítok. – Valamikor divat volt az írástudók felelősségéről beszélni. Az írók sokfélék. Vannak politizálók, művekkel politizálók, népművelők, befelé fordulók, csak az életmű kiérlelésére koncentrálók. Milyen írói magatartásforma áll hozzád a legközelebb? – Kisarkítva a kérdést, szerintem a kiteljesült tehetség a leghasznosabb a társadalomra. Tehát az író végül is, hogy betölthesse irodalmi hivatását is, felelősséggel elsősorban a tehetségének tartozik. – Neves, elismert tagja vagy a magyar írói társadalomnak. S e közben vidéken élsz, Kaposváron, talán elég magányosan. Milyennek érzed a vidéken élő író lehetőségeit, helyzetét. Előnyeit és hátrányait? – Magányosan?… Vidéken?… Csak annyit mondhatok, teremteni művet mindenütt lehet. És mindenütt magányosan kell és a legjobb környezetben jó dolgozni. Legalábbis ez lenne méltó a betűhöz. Én szeretem a magam életformáját, a hegyi és kisvárosi környezetet, egyszóval az emberekkel együtt a természetet. Több jut nekem ezekből a Kaposmentén és a Balaton-felvidéken. Ezért élek vidéken… Lehet, a jövőben telente talán többet leszek Budán, de szívesen ellaknék az Adria egyik szigetén is. – Életedben volt kitérő, vagy nagyobb fordulat? – Soha nem volt. Egyenes vonal az életem. Nem kigondolással alakult így, hanem ösztönösen, lelkiismerettel… – Mondd, Gyula, mikor sírtál utoljára? Nagy csend támad köztünk. Takáts Gyula rám néz. Sokára szólal meg: – Hát bizony… Sírni nagyon nehéz… Sírni nehéz… Egy nagyon jó barátom elvesztése alkalmából. De megkönnyezni inkább helyzeteket tudok. Egy ember láttán, helyzet láttán. – Utoljára…? – Láttam két gyereket, ahogy egy félkilós kenyérrel futballoztak. Olyan reménytelenséget láttam ebben, olyan csődöt, hogy nem bírtam ki. Ez két éve történt. – Melyik évszakot szereted a legjobban? – Az őszt. Az ígéret és a duma helyett a lényeget látjuk… – Elégedett vagy az életeddel? – Azért vagyok elégedett, mert eddig volt annyi erőm, hogy azt csináljam, ami a kötelességem… Ezért… – Van valami, amit nem sikerült elérned, bár törekedtél rá? – Igen… Nem tudtam elég szabadságot biztosítani magamnak a munkához. Többet lehetett volna csinálni. A nekem megfelelő munkában. – Mi az életcélod? Nyilván gondoltál már valami megfogalmazható célra? – Igen… Akarat a megértésre. Az emberek vagy az emberek cselekedetei, vagy a saját hangunk megértésére. Megértésre és megírásra. Teremtésre. Nemcsak mi teremtünk, hanem a világ is teremt bennünket. Híve vagyok a hasznos szépnek… Akár kiállítás az, képtár vagy versek. Nem hiszem el, hogy szép az, ami érdek nélkül tetszik. Minden szépnek haszna van… Csak az a hiba, hogy nem mindig veszik észre a szépet, vagyis a szép hasznát. – Ha a mesebeli király elé kerülnél, mi lenne a mesebeli három kívánságod? – Első kívánság kapásból: a költők végre, akár a csizmadiák a csizmán, csak verseiken dolgozhassanak… Második: hirdesse meg 1971-től a történelemben most induló és a világ végezetéig tartó békekorszakot. Harmadszorra: őfelsége adjon még az én kék fedeles füzetemnek és sárga falú pincémnek néhány évi jó szüretet. – Itt termett ez a bor ugye? – Itt. Az én borom. – Milyen a becei bor lelke? Csak bor, vagy…? – Ismerem ezt a bort a bimbótól eddig a pohárig. Ha ragyogására nézek, máris ráfelelem, ez a ragyogás a bor lelkének a tükre. Mert minden bornak van lelke. Más és más, mint minden élőnek. A bor pedig ugyancsak él köztünk. Akárcsak a vers. Bocsánat, mint a költemény. Minden érzékünkhöz egyszerre szól. Az igazi borivó, akárcsak az igazi versértő, érti is. Érti és látja és érzi is benne a bazaltot, a vasat, a mészkövet, a derékszakító munkát… A beceiben az erdő és a tó, és a kettő között ez a teraszomig kanyarodó déli hegykagyló együtt munkál és ragyog. Szóval a bor a természet költeménye. A borok és a versek még a mámorukkal is egytestvérek. Egy-egy évjárat a hordóban mintha egy-egy kötet lenne. Így aztán itt Becén erre a szép hegyoldalra kicsit úgy tekintek, mint a papírra, amely munkára késztet. Amelyre írni kell ebben a kertben a szőlővel, a fákkal, a kétkezi munkával, hogy ezáltal is egészebbre kereküljön az én könyvem. – És ott vannak a nádasok… A víz… Vízi ember vagy ugye? A tóról is beszéljünk és a halakról, szerszámokról… – Vízi… Igen, a Halak havában születtem. Hétéves koromtól állami jeggyel vesződöm a nádasok, tavak, berkek körül. A legnagyobb élményem mégis az első „törbök” volt. Nőhettek azóta a halak akár 21 kilósra is… Szerszámot, módszert jól tudod, mint györöki, hogy a hely és az évszak szabja meg. Mégis legszebb a könnyű pisztrángozó nyéllel és hajszálvékony zsineggel, nagy nyílt vízen, a fenékről fogni a halat. Akár a kicsit, akár a nagyot. Öröm, hogy a legkisebbet is meg tudom fogni. Ez a legnehezebb például fenékről. A nagynál meg az érdekel, hogy ki tudom-e venni, a legnagyobb előnyt adva a zsákmánynak? Egyszóval a sport és nem a halhentesség érdekel… Egyszer történt, hogy rövid percek alatt három akkora halat fogtam, amelyből böjt napja lévén, kerekre böjtölhették magukat a fonyódi rendház apácái, mert nekik adtam. Kihúzódunk a teraszra. Feltámad a szél. Felhők tornyosulnak fölénk, mint behavazott hegyormok. A költő felesége megteríti az asztalt. Sült húst eszünk cukorborsóval és burgonyával. A cukorborsó a kertben termett, talán a burgonya is. Eszünk és iszunk. Halk társalgás bizonytalankodik közöttünk. Az étel jó, a bor jó. A szél belekap a szalvétákba, terítőbe. Olyan az egész, mintha a bazalthegyek is a tányéron lennének, és a víz kékje, s a berek savanyú, sötétzöld húsa is. Szeleteljük a tájat. Kiisszuk a tavat. Később eszembe jut egy anekdota. Takáts Gyula váratlanul megérkezett Becére. Nyár volt, vagy nyár eleje. Felkaptatott a meredek hegyoldalba, s amikor a háza mellett előbukkant a keskeny útról, döbbenten látta, hogy a teraszán két meztelen lány fekszik. Szépek, fiatalok. Napoznak. Teljesen ruhátlanok. A lányok megijedtek. Takáts Gyula meghajtotta magát: „Tessék csak kérem, napozzanak tovább… Ne zavartassák magukat…” Eddig a történet. Három-négy változatban is hallottam. De ez a lényege. Mi történt aztán a lányokkal? Napoztak tovább? Mi van ilyenkor? Nem bírom megállni, megszólalok: – A nőkről mondhatnál valamit. Talán a szép nőkről… A költő felesége leszedi az asztalról a tányérokat és beviszi a házba. Takáts Gyula hátradől nyugágyszékében, és mosolyog: – A szépség a nőben is az egyik legnagyobb dolog a világon – mondja. – Ritka adomány akkor is, ha lelke nincs. Negyvenöt éves koromban nősültem először. Ha külföldön vagy belföldön kitöltöttem a szállodai bejelentőt, a portások rám néztek, és gratuláltak. Azt kell mondanom, hogy szerencsém volt a nőkkel. – Számodra milyen a szép nő? – A Renoir-típusú nők tetszenek. Akiknek nemcsak az arcán, hanem a testén is megvannak az érzékiség színei. Színesek legyenek… Nem firtatom tovább. Megszemlélem a teraszt. Próbálom elképzelni, hogy hol fekhettek a meztelen lányok. Végül is mindegy, hogy hol feküdtek. Egy méterrel idább vagy odább… Becsukom a noteszomat. Iszom a költő borát, bámulom a felhőket. Takáts Gyula is a felhőket nézi. Összekötnek bennünket a hegyek, a zöldbe váltó víz s az öreg jegyzőné mandulafái. A kert közepén is volt két sor fa. Azoknak a helyére a költő szőlőt ültetett.
1970 |