Kertész Ákos

– Rossz halál lennél – mondja Kertész Ákos, miközben ajtót nyit. Az órámra pillantok. Valóban. Tízre beszéltük meg a találkozót, és még csak öt perc múlva lesz tíz óra. – Hosszú folyosó, jobbra-balra mellékhelyiségek nyílnak, majd a szobák. Három szoba, egyik óriási, valaha szalon lehetett. Pár hónapja költöztek be a tágas lakásba. A bútorzat még hiányos, a fal festetlen. A képek helye jól látszik a falon. Az egyik árván maradt képakasztón most női cipő függ. Feketén, tűsarkúan, mint egy műalkotás. A tárgyak, bútorfélék elrendezéséből, pontosabban elrendezetlenségéből azonnal kitűnik, hogy Kertészék mostanában „bohémre veszik a figurát”, mivel anyagi helyzetük mást nem tesz lehetővé. Horváth Gita, Kertész Ákos új felesége egy velúrkabátos fiatalemberrel tárgyal a szobában. A fiatalember úgy néz ki, mint egy filmszínész. A beszédfoszlányokból aztán kiderült, hogy szerelő… Éppen a gázfűtés beszerelésének a módozatait taglalják. A kutya is előkerül. Bozontos, fekete puli. Barátságos természetű, illetve neveletlen. Csaknem feldönt, az ölembe akar ülni, megnyalja a kezemet. Majd elszalad, és a szájában odahoz a lábamhoz egy női cipőt. Látszik rajt, hogy nagyon szeretik. A pulikat egyébként tényleg nagyon lehet szeretni… Lassacskán megbarátkozunk… Horváth Gita végez a szerelővel, aztán leszalad az üzletbe, s csakhamar egy nagy szatyor barna sört tesz elénk a parkettra. Horváth Gita is ír. A közelmúltban jelent meg két meséskönyve a Móránál, jelenleg első felnőttregényén dolgozik. Kettészelt sörösüvegek szolgálnak pohár gyanánt. Csaknem annyi sör fér egy-egy ilyen ibrikbe, mint amennyi az üvegbe. Felállok, kipillantok az ablakon. Keskeny utcára látok. A túloldalon kupolás épület, zárt udvar, vaskapu… Éppen egy zárt teherautó érkezik a kupolás épület elé. Feltárul a vaskapu. Az autó beáll az udvarra. Emberek másznak elő a sofőrülésből, kinyitják a tehertér ajtaját. Hordágyszerű alkotmányt húznak elő. Fehér lepedő takarja a hordágyat. Beviszik a kupolás épület alagsorába. Aztán újabb hordágyat húznak elő az autóból és ismét újabbat. Végül emberhosszúságú szürke ládák kerülnek sorra… Elképedek. Kertész Ákosra pillantok:

– Mit csinálnak ezek az emberek itt?! A teherautóból…

Kertész mellém áll, unottan kinéz az ablakon.

– Hullákat visznek… Hullaszállítók… Ez a kupolás épület ugyanis valamilyen orvosi intézmény. Talán kórbonctan vagy hasonló. Majd később jön egy másik autó, és elviszi a koporsókat…

– Ha kinézel az ablakon, akkor mindig ezeket látod…

– Amikor ideköltöztünk, s másnap reggel megálltam itt az ablak előtt, én is meghökkentem. De meg lehet szokni…

Visszaereszkedtem a díványra. Érzem, hogy a furcsa látványt én nem tudnám megszokni. Leöntök a torkomon egy egész üveg sört, aztán a tollamért nyúlok. Kertész Ákos nevet rajtam. Nézem az arcát. Semmit sem hízott az utóbbi tíz évben. Fekete trikóban egyensúlyoz előttem egy bizonytalan, párnaszerű széken. Éppen a háta mögött van az íróasztala. Az asztal oldalából szög mered elő, a szögre akasztva egy aktatáska lóg. Faragott láda az ablak előtt, a tetején könyvek. A földön egy írógép és a telefon. Sodródnak valahová. És egy vekker… Talán a ládán… Ákos jóízűen nyakalja a sört. A háttérben Horváth Gita a kutyát fegyelmezi. De amint nyílik az ajtó a puli újra és újra beszökik hozzánk. Érthető, a gazdájáról van szó. Tudni akarja mire visszük? Én is… Barátságunk az ősidőkben gyökerezik. Amikor megismerkedtünk, Kertész Ákos még munkás volt. Én is munkás voltam. Éjszakákat vitatkoztunk át, nyaraltunk együtt, aludtam náluk. Kertész akkor még egy másik házasság kötelékeiben élt, és persze én is… Emlékszem, ahogy Szárszón minden este elmagyarázta a csillagokat a fiának… Most mégis nagy zavarba jönnék, ha önállóan kellene megírnom ezt az interjút. Ha Kertész Ákos egy szót sem szólna, ha rám bízná az adatok és a válaszok tálalását. Mit tudok róla? Keveset… Budapesten született 1932. július 18-án. Életútját munkásként kezdte. Felnőtt fejjel, ösztöndíjasként végezte el az egyetemet. Művei: Hétköznapok szerelme (novellák, 1962); Sikátor (regény, 1965). A közeljövőben jelenik meg új regénye a Makra. Sikert aratott Autók és utak című hangjátéka és Üvegkalitka című tv-filmje. SZOT-díjas. Filmíróként is ismert, játékfilmjei: Minden nap élünk és a Sikátor. Jelenleg a filmgyárban dolgozik mint dramaturg.

Ennyi lenne az egész? Mit kell tudnunk egy prózaíróról? Kérdezni kell. Leteszem a poharat, Kertész Ákos is.

– Mondj valamit a szüleidről, az otthonról, ahonnan elindultál?

– Apám cukrászmester volt – mondja író barátom, és a földre mered. – Több ízben volt önálló. 1941-ben tönkrement. Aztán a Stühmernél dolgozott. Beruházási előadó volt, korábban pedig banktisztviselő. Egyetemi tanár szeretett volna lenni. A cukrászatot nem szerette. Történelemmel foglalkozott autodidakta módon. 1953-ban halt meg, rákban. Ötvenéves volt. A József Nádor tér 1-ben laktunk. Apám is ott született, én is ott születtem. Az üzlet a földszinten volt, az oldalutcában. 1950-ben aztán a postáé lett az a ház. Akkor költöztünk a Váci utcába. Azt a lakást már ismerted…

– Milyen volt a gyermekkorod?

– Vallásos nevelésben részesültem. Apám katolizált. Először komolyan vettem a dolgokat. A szociális felelősség emberszeretet formájában jelentkezett nálam. Apám a baloldali antifasiszta világhoz állt közel, és a francia katolicizmus volt az eszményképe. Ez a politikai tájékozódásomat könnyítette meg… Mit mondjak még?… Mindig szerettem az állatokat. Egyik nagybátyám Bogláron lakott. Ott volt a közelben a Gál uradalom. Volt ott három szamár. Nagyon csökönyösek voltak. Nem akartak húzni… De nekem mindig elindultak, mert eléjük álltam és hívtam őket. Felfedeztem azt a furcsaságot, hogy a szamár megeszi a békát. Ettől imádtak engem. Mindig fogtam nekik békát. Pesten volt egy macskám, a Cigány. Minden reggel egy patkányt rakott az ajtónk elé. Már akkor kutyát szerettem volna tartani, de nem engedték meg.

– A háború hogyan érintett?

– A háború nem választható el a zsidóüldözéstől. Irtózatos sokat adott. Alapvető gyűlöletet minden erőszakkal szemben, minden hősi alapállással szemben. Én a háború óta úgy élek, hogy tudom, ebben a században minden megeshet, a hatalom mindenre képes. Úgy kell élni, ha az ember becsületes akar lenni, hogy soha ne lepődjön meg. Csodálkozni semmin nem szabad ebben a században… Talán ez az oka, hogy soha nem éreztem becsapva magamat. Akkor sem, amikor 49 után a hatalom egyszerű megoldáshoz: erőszakhoz folyamodott… Én a Rajk-pert nem hittem el, és attól kezdve elég sok mindent… Egyébként 46–47-ben volt egy érdekes élményem… A Lánchíd romjai között tanyáztunk… Ott akkor teljesen spontán mindenféle ember összejött. Hallatlanul demokratikus szellem alakult ki közöttünk. A víz, az úszás kötötte össze az egész genget. Nem volt főnök… Soha komoly ellentét nem merült fel. Különböző akciókban vettünk részt, melyeket soha, senki nem irányított. Innen van az én nagy nosztalgiám a demokratikus közösség iránt… De az események ezt aztán megcsúfolták.

– Emberi, író indulásod milyen volt? Történt valami különös esemény, ami befolyásolta az utadat? Egyáltalán, mi történt veled akkoriban?

– 1950-ben érettségiztem… Akkor már eléggé kialakult az, amit ma személyi kultusznak nevezünk. Eszembe sem jutott olyasmi, hogy írhatnék. De a művészetek már akkor is érdekeltek. Jelentkeznem kellett volna a bölcsészetre… Addigra azonban a szellemi életben olyan sokat kellett volna hazudni, hogy nem akartam egyetemre menni. Elhatároztam, hogy munkás leszek. Úgy éreztem, hogy tisztességesen csak ezt lehet csinálni… A másik szempont: a családban égetően kellett a pénz. Apám a cukrászműhelyében semmit sem keresett. Minden elment adóba. Végül már magunk ettük meg a készítményeket. Az Ikaruszba kerültem karosszérialakatosnak. Később a MÁVAUT főműhelyben dolgoztam… Hogy hogyan jut az embernek eszébe, hogy írjon? Valamit csinálni akar az ember. Nem tudtam én akkor megfogalmazni a céljaimat. Festeni szerettem volna, vagy színészkedni.

A színészkedést, hála isten, a beszédhibám meggátolta. Amihez nem kell semmi, csak egy üres papír, az az irodalom volt. 53–54-ben eszembe nem jutott, hogy kiadjak valamit. Őszintén szólva nem mertem vállalni. És szégyelltem is, hogy írok. 1958-ban kezdtem az írásaimat beküldözgetni. A Kortársnál Szeberényi Lehus úgy érezte, hogy ezek jó írások. Azóta is cukkolom, hogy ő a felelős mindenért. Akkortól kezdve kezdtek a szakmában tudomásul venni. Javában melóztam az üzemben. Az íróskodást titkoltam. Amikor aztán kiderült, szégyelltem… Nem tudtam megmagyarázni, hogy miért csinálom… Igyunk egyet…

Megragadjuk az ormótlan poharakat. Jólesik a sör. Vesztemre felállok, és kinézek az ablakon. Időközben megérkezett a másik teherautó is. Az emberek koporsókat cipelnek át az udvaron.

– Igazad volt, viszik a koporsókat – bólintok és visszaereszkedem a heverő szélére.

– Minden nap elvisznek egy rakományt… – nyugtázza Kertész Ákos, aztán felbont néhány újabb üveg sört és teleönti a poharakat.

– Jobb ha a pályádról beszélünk… Mikor hagytad ott a gyárat?

– 1961-ben… Volt egy olyan akció, hogy írókat, akik a körülményeik miatt korábban nem tudtak tanulni, felvettek az egyetemre. Ösztöndíjjal… Hat-hét író mehetett volna. Szakonyi és Szabó Pista vállalta. De aztán ők is kimaradtak. Elkezdtem házalni, mert hallottam erről az ügyről. Hosszú utánjárással sikerült elintéznem. Akkor meg az üzemből nem akartak elengedni. Végül a központi bizottság irodalmi osztálya intézte el. Így kerültem én egyetemre. Én végeztem el egyedül. Népművelés, magyar irodalom szakon végeztem. Angolra jelentkeztem először, mert egy cseppet tudtam angolul. De kiderült, hogy a tudásom sok klasszissal alatta van annak, amit megkövetelnek.

– Következett a filmgyár és a forgatókönyvírás?

– Írni az embernek csak a legfontosabbat szabad. Ha abból kellene élni, konfekcionálódna a munkám… 1960 óta dolgozom kisebb-nagyobb megbízatások révén a filmgyárban. Bán Róbert és Rényi Tamás kértek fel… 1966-ban a filmgyárba kerültem dramaturgnak… Közben a filmezést is megszerettem. Én szerintem a filmírás nem írói munka. Csak alkalmasabb jelrendszer híján rögzítik írásban. A forgatókönyv írónak az a dolga, hogy kitaláljon egy filmet. Az irodalom alapformája a szó és a nyelv. A filmnél meg ez teljesen mellékes. Csak azon a ponton érintkezik, hogy jellemet alkot, és szituációt kell kitalálni. De szerkeszteni már ugyanúgy kell, mint a prózánál. Dialógust is kell írni. A filmdialógus persze teljesen sajátos műfaj. Sem a színpadi, sem a hangjáték dialógushoz nincs köze. Ha filmet ír az ember, akkor nem író, hanem filmes. Irodalom és film kapcsolatát tekintve mélységesen egyetértek egy barátommal: „Az író neve csak utalás a film születésének a körülményeire.” Tudod-e, ki mondta ezt?

– Nem tudom.

– Te mondtad a Harlekin forgatása után… Legalábbis a Zsugán Pisti szerint…

– Ismerősen hangzik… Most min dolgozol?

– Éppen elkészült egy tv-filmem, aminek címe még nincs. A Rényi csinálta, azt hiszem, irtó érdekes… És filmezek… A Fábrinak a Makra első feléből írok forgatókönyvet.

– Mikor írsz? Hogyan? Itthon?

– Általában itthon… Először kézzel, ceruzával írok. Hogy mikor, azt nem tudnám megmondani. Nappal… De, ha a munka jól megy, átcsúszok az éjszakába. Az az egyik bajom is: hogy írjak, ahhoz hosszú fölfűtési periódus kell. Órákig ülök a papír előtt, mire elindul… Reggel elkezdem, de az első használható sor este kilenckor születik meg. Minden új munka előtt hetekig kínlódom. Ezért sem vagyok alkalmas arra, hogy novellista legyek.

– Milyen mostanában a közérzeted?

– Erre nem lehet válaszolni. Mondjam azt, hogy szar…? De nem olyan egyszerű ez. Veszélyeztetett világban élek. Atom és amit csak akarsz… Tele van az emberiség megoldhatatlanul súlyos gondokkal. Miért lenne különösebben jó a közérzetem? Az írónak az a dolga, hogy a történelem szintjén éljen. Ha a szűkebb közösségben jól is mennek a dolgok, a közérzetem attól még nem lesz jó. Én ugyanakkor mániákusan hiszek abban, hogy az ember képes úrrá lenni a saját bajain, de ettől még a közérzetem nem jó. Ettől ír az ember. Ha ebben viszont nem hinne, felköthetné magát.

– Mitől vagy ideges, ha egyáltalán ideges vagy?

– Csak okkal vagyok ideges. Nem vagyok neuraszténiás. Idegességemnek mindig konkrét oka van. Ha elmúlik az ok, megszűnök ideges lenni. Általánosságban ideges vagyok az egészen súlyos veszedelmektől és az egészen apró bosszúságoktól. 60–62 tájban, lehet, hogy csak nekem, nagyon közelinek látszott az atomháború. Ettől ideges voltam. Egyébként idegessé tesz, hogy amint kimegyek az utcára, ki vagyok téve minden szar inzultusnak a közértestől kezdve végig… Ha valaki idegesítő helyzetben nem ideges, ott baj van. Idegesít a saját balkezességem, a megoldatlan helyzetek, az összemaszatolt helyzetek. A divatos értelmiségi helyzetek is idegesítenek, hogy az élet megoldhatatlan, hogy három nő, és nem lehet közülük választani. Tisztába akarom magamat tenni. Idegesít az aberráltságnak minden variációja. Közéletileg idegesít a kontraszelekció. Idegesít, ha nem becsüljük meg értékeinket. Ha semmibe vesszük a teljesítményt. Az a tendencia, hogy a teljesítménynél többre becsüljük a személyi nexust. Ez a furcsa feudális visszaütés is kísért nálunk. Idegesít az a gyakorlat, hogy anyagiasnak minősül az, aki a főfoglalkozásáért pénzt követel, mivel mindenhol, mindenki a mellékfoglalkozásából él. Hogy nem dühönghetek kedvemre, ha az írásaimért nem fizetnek meg. Nem illik pénzt követelni azért az értékért, amit az ember létrehoz. Azt társadalmi munkában illik csinálni, és ügyeskedésből, négermunkákból élni.

– Ismered a félelem érzését? Mihez, milyen eseményhez kapcsolódik nálad?

– Én eléggé félős kölök voltam. Nyilván a körülöttem élő felnőttek ültették belém. Sötétben féltem. Próbáltam levetkőzni. Ha kivert a hideg veríték, akkor is végigmentem a sötét szobán… Az ostrom idején nem féltem. Hullák hevertek körülöttem, napirenden volt a halál, s nem ismertem a félelmet. De kamaszkoromban és később is állandó halálfélelem gyötört, ami aztán elmúlt. Ma meglehetős közömbösen veszem tudomásul saját halálom lehetőségét. 1956-ban aztán, amikor elkezdődött a lövöldözés, visszakívántam a félelemnélküliséget. Akkor el tudtam képzelni, hogy én is meghalok. De ez természetes félelem volt. A gyermekkori neuraszténiás félelmet a háború megszüntette. A tárgytalan félelmet a tárgy megjelenése megszüntette. Politikai félelmem soha nem volt. Félni inkább attól félek, de ez egy más jellegű félelem, hogy átejtenek, nevetségessé válok. Ezek nem befolyásolnak. Csinálom, amit csinálnék. Félek a telefontól… Hogy egy szituációban alul maradok. Ígérek olyasmit, aminek súlyos következményei lesznek. Az a helyzet, hogy a konfliktusoktól is eléggé félek. Igyekszem elkerülni, ami az én rovásomra mehet. A kivédhetetlen helyzetekbe belemegyek. Egész csomó szarságot csináltam az életben. Sokszor éppen annak ártottam, akit nem akartam megbántani. Ami pedig a félelem és a gyöngeség közötti kapcsolatot illeti… Aki nem fél, annak nem kunszt bátornak lenni. A bátorság adott szituációban le tudja győzni a félelmet. Félelme ellenére csinál valamit, amit igaznak, hasznosnak hisz. A félelem és a bátorság egymást feltételező, kiegészítő fogalom. A félelem érzés, a gyávaság magatartás. Amitől egyébként én iszonyúan félek, az a betegség. És az orvosoktól, és ami ezzel csak összefügg.

– Milyen örömeid vannak?

– Nekem az örömeim roppant primitív, vegetatív örömök. Evés, ivás, közösülés. A kellemes közérzet elérése. Törekszem erre. Ezeket el akarom érni, hogy minél többször részem legyen bennük. Nem okoz örömet a szerzés, a győzelem… Ha meg tudok írni valamit, úgy, ahogy akarom, az öröm. A munkavégzés öröme is vegetatív öröm. Biológiai szükséglet is. Öröm, egymást szerető emberek között, baráti társaságban létezni, dumálni, inni. Ez, ahogy öregszem, egyre ritkábban sikerül. Az ifjú könnyebben oldódik. És még egy öröm: a rátalálás. A gondolkodás eredménye. Amikor valamilyen ügy tisztázódik az ember agyában. Ez még akkor is öröm, ha kegyetlen, súlyos következményekkel jár. Az igazságot minden helyzetben jobban szeretem tudomásul venni.

– Mit csinálsz, ha nem írsz?

– Ha nem írok, és nem keresek pénzt, akkor itt az úszás, kirándulás, a kutya és egyáltalán a duma. Értelmes beszélgetés, értelmes emberekkel. Ez utóbbi persze az írástól elválaszthatatlan. Akörül forognak. Amit szerelni kell, én szoktam megcsinálni. Ha időm és helyem lenne, barkácsolnék minden őrültséget. A szakmámat szerettem csinálni…

Dél tájban megszakítjuk az interjút, és elmegyünk a gyerekért a napközibe. Horváth Gita már korábban elment valahová. Bevásárolunk, harapunk valamit, levisszük a kutyát az utcára és kicsavarjuk. Megtekintjük az orvosi intézmény vaskapuját… Aztán fel az első emeleti lakásba kutyástul. Isszuk a barna sört. Folytatjuk a munkát.

– Voltál már komolyan beteg? Mire gondoltál a lábadozás idején?

– Hála istennek igazán komoly beteg még nem voltam. Pedig beteges gyerek voltam. Asztmás voltam, de tornával, sporttal leküzdöttem. Nem voltam hajlandó előjelet kovácsolni a betegségemből, a dekadens, aberrált ember szerepét eljátszani. Idegenkedtem ettől. Egyetlen komoly műtétem volt. Tizennyolc éves koromban vakbéloperáción estem át. Az apám attól kezdve tekintett felnőttnek. Az ateizmusomat lustaságnak tartotta. Az hitte, a lelki fegyelmet nem akarom vállalni. Azt hitte, az operáció alatt imádkozni fogok, de nem. Attól kezdve vett komolyan. Bennem volt akkor egy halálfélelem, de hittem, sem ima, sem semmi nem segít, végig kell csinálni. Semmiféle kapcsolatot nem szeretek a betegséggel. Idegesít, gyűlölöm, ha az egészséges biológiai lényem akadályoztatva van. Ezzel szemben mások komoly betegségeinél toleráns és irtó jó ápoló vagyok. Nem undorodom a sebektől, vértől, hugytól, szartól. Be tudom kötözni a sebeket. Az az érzésem, ha az életem úgy alakul, ügyes sebész lettem volna. 1956-ban több mint egy hónapig a központi Honvéd kórháznál segédápoló voltam, a legnagyobb lövöldözés idején… És jól csináltam…

– A nőkről is mondhatnál valamit… A nőkről, az együttélésről és a szerelemről…

– Erről írok állandóan. Apám és anyám nagyon jó házasságban éltek. Az ilyen példa az emberben igényeket ébreszt. Nem hittem el soha, hogy megoldhatatlan ez a helyzet. A másik az, hogy a nőt én mindig abszolút egyenrangú partnernek tekintettem. Szexuálisan és szellemileg is. – Amikor füllesztővé válik a házasság, azt hiszem, egy kicsit ki kell menekülni. Csalni testileg lehet, de félreszeretni nem. Éppen most beszéltünk róla, hogy nem lépünk félre, és ez nem egészséges. Ha elmegy egy irodalmi estre a nő… És kíváncsi, vagy megkíván valakit… De ez mindkettőnkre vonatkozik. A kíváncsiság például, milyen lehet egy kövér nő? Egymás ellen nem vétünk ezzel. Kivéve, ha lelki életet élünk az idegennel, vagy szűkebb körből válogatva… Ilyenkor társaságban kiröhögnék az embert… Nekem örömöt okoz egy szép nő. De ki is vagyok szolgáltatva a nőknek. Rossz partner tönkretesz. Ha a szerelmi életem rendezetlen, az engem kikészít. Monogám hajlam is vagyok. Gita is az. Amit elmondtam, az csak elmélet. Elszomorító egy ponton az egész. Fiatalember koromban ügyetlen voltam a nőknél. Mire megtanultam, már igényem sincs a szoknyavadász életmódra. Fontosabb ennél az, hogy adok a nőkre. Különösen azokra, akik értelmesek. Engem nem zavar, ha egy nő okos. Nekem soha nem volt elég, hogy a nő főz… Izgat is a nők esze. Hogyan látják a világot? A nők egy felszabadulási periódust élnek át. A biológiai terhelés, szülés, szoptatás, fogamzásgátlás, abortusz, klimax és az egész folyamat a nőket sújtja. És ez már nem társadalmi kérdés. Ha egy nő teljes életre vágyik, kétszeres terhet kell magára vennie.

– Vannak testi-lelki jó barátaid?

– Fura dolog… Vannak, de az utóbbi időben egyre kevesebb időnk van egymásra. Fájdalom, hogy a hosszú barátságok az időben folyamatosan elhalványulnak. Más világban mozgunk. Nem tudunk mit kezdeni egymással. Amíg merészebben ittam, az ital oldotta meg a helyzeteket. De másnap akkor munkaképtelen voltam. A szakmában alig alakult ki jóbarátság. Haverság igen, de testi-lelki jó barátság nem. Az egyik oka ennek én vagyok. Nem vagyok szórakoztató fajta. Társasági szórakoztatás, az oldott smúrolások nem érdekelnek, nincs semmi értelme. Nem kártyázom, nem lóversenyezek. És ez a mi szakmánkban bizony akadályozza a kapcsolatok szorosabbra fűzését.

– Milyennek érzed a generációd helyzetét?

– Se jobbnak, se rosszabbnak nem tartom, mint más generációk helyzetét. Nem hiszek abban, hogy vannak szerencsés vagy szerencsétlen generációk. Még abban sem, hogy a generáción belül hasonlítanak az emberek. Ez nem azt jelenti, hogy tagadom, hogy vannak a generációk között különbségek. A feleségem csak hét évvel fiatalabb, mint én, és egészen másként alakult a gondolkodása attól, hogy az ő eszmélkedése idején a Rákosi-rendszer ereje teljében volt. Az életéből teljesen kimaradt a háború utáni korszak. A fényes szelek… Ezért ő sokkal kevésbé figyel a társadalom mozgására. A társadalmat, mint természeti csapást fogja fel. A külső körülmények változtathatóságában nem hisz, csak az ember saját maga megvalósításában. Ilyen értelemben vannak generációs attitűdök, de ezek értékelhetetlenek. Ezeket sem pozitív, sem negatív előjellel ellátni nem lehet.

– Elégedett vagy az életeddel?

Legyint, felemeli a poharat, beleiszik. Sokára szólal meg.

– Most nézd, erre azért állati nehéz felelni, mert aki igazán elégedett az életével, az az írást is abbahagyja. De hadd írjam meg inkább regényben, hogy mi a bajom magammal. Külsőre elégedett vagyok. Van lakásom, családom, kutyám… Unom azt, hogy a sóherség miatt sírjak. Néha eszembe jut, hogy itt állok a negyvenedik évem körül… Ha annyira akarnék pénzt keresni, tudnék. Lehet annak, aki erre teszi fel az életét.

– Mit gondolsz, a jövő mit tartogat neked?

– Valami furcsa hittel meg vagyok róla győződve, hogy sokáig fogok élni. És ez alatt kevés, de jó regényt írok majd. Jókat enni, inni, közösülni, úszni… Eléggé lassú vagyok… Ráérős, egész életemben. Soha nem hajtottam….

Egyfolytában ennyi barna sört még soha életemben nem ittam. Amikor felállok, tele van a parkett kiürült üvegekkel. Vigyorgunk egymásra. A kutya is vigyorog. Hazamegyek.

Kiraktam az íróasztalomra a fényképeket. A múlt… Tíz esztendeje egy udvaron. Állunk a fák alatt, valamilyen rönkök előtt, Kertész, Szakonyi, Kiss Dénes, Tüskés… Ülünk egy strandernyő alatt és iszunk valamit… Állunk a Dorottya utcában a légitársaság portálja előtt. Kertész, Kiss Dénes és én. Engem búcsúztattak, éppen Moszkvába utaztam. Valaha így ment ez. Kísérgettük egymást, figyeltünk egymásra. Mi történt velünk? Megöregedtünk? Változtak a körülmények? Biztosan… Ezek a fényképek persze mind-mind érvénytelenek már… Vagy mégsem? Az asszonyok többnyire érvénytelenek már. Hány válóper? Hány költözés? Hány forint? Hány álmatlan éjszaka választ el bennünket a fényképek korszakától? Így lassanként az ember emlékei is érvénytelenné válnak. Mégis elmondok még egyet. Olyan, mint egy fénykép. Az asztalra lehetne tenni a többi mellé. Balatonszárszón nyaraltunk. Én vitorlással érkezem, és a vitorláson alszom. A többiek egy parti villában. Sok vita, kevés bor, kevés pénz, kevés dicsőség. Egyik délután valamennyien megnyiratkoztunk. Persze házilag. Kitettünk egy széket az udvarra, és sorra beleültünk. Kósa Judit pedig (Szakonyi Károly akkori felesége) Néró fejet csinált valamennyiönknek. Néró fejjel szaladgáltunk az udvaron, mint az őrültek. Gyurkovics is ott volt, és persze Kertész Ákos is. Kertész Ákos volt köztünk az egyetlen bajszos Néró, és az egyetlen csillagokhoz értő ember. Magyarázta is a csillagjárásokat minden este, mint egy tanár, mint egy tudós. Akkor minden természetes volt. A tudós mondatok, a Néró frizura, a barátság… Talán csak fáradtabbak vagyunk.