Gyurkovics TiborGyurkovics Tibor életformája az elutazás… Talán azt is mondhatnám, az „érkezés”, a kiszállás valamiből, benyitás valahová, de félek, hogy ez már nem egészen pontos. Így az lesz a legjobb, ha az elutazásaira figyelünk. Jól, tehetségesen tud elutazni… Nem köszön, nem búcsúzik, talán fel sem száll semmire, mégis, egyszer csak úton van… de nem az utazáson van a hangsúly, hanem az „elutazáson”. Hiszen Gyurkovics utazásai nem vezetnek várostól városig, háztól házig. Benyit ugyan, néz, szavakat lökdös maga előtt, de a lényeg az „el” marad, a távolság megteremtése, a megfeszülés, majd a szerencsétlen, görcsökbe szakadó visszarándulás. – Nem merném állítani, hogy ismerem… Igaz, több mint tíz esztendeje találkoztunk össze, s megszoktuk, elfogadtuk egymást. Második házasságom esküvői tanúja. Húsz percet vártunk rá, masnis anyakönyvvezetőstől, barátostól, rokonostól. A Mechwart ligetben aztán felbukkant a galambok között, üvegeket hozott és tárgyakat, összegöngyölve, s közben, ahogy a lépcsősoron fokról fokra emelkedett a feje, még az őszt is élvezte, a közeli bokrok, fák, ösvények deres elrévedését. De nem tudom, hogy áll Jézus Krisztussal, Leninnel, a négerekkel és az amerikaiakkal, a feleségével és a szeretőivel, az apjával és a gyermekeivel. Gyurkovics baráti közelsége, ha egyszer van, vagy spontán kialakul ilyen közelség, nem kötődik komor vallási, elvi, értelmi azonosságokhoz. Gyurkovics egyébként sem véglegességében, szoborszerűségében néz a názáretire, a szimbirszkire és a többiekre, hanem élőre várakozva, figyelve, még egyre bízva a fokozatokban, hiszen költő… – Megközelítése mind ez ideig csak pillanatokra sikerült, többnyire „elutazásai” tették láthatóvá. Benyitásaira elég jól emlékszem… Amíg Pécsen éltem, gyakran megjelent. Nevetve, csapzottan, néha szinte menekülve. Magánéleti konfliktusai akkoriban géppisztolyos leszámolással fenyegették. Azóta persze testesebb, hangosabb, magányosabb. Aligha mászik át kerítéseken… Bár költő, s a költők megbízhatatlanok. Úgy értem, nem reális lények. – Arca, barátsága, igaz embersége betódult az ajtón, réseken, elfoglalta a lakás magaslatait, de nyugtalansága, alighogy leült, már az ablakot feszegette, menekült tovább, beszélt velem, de már kireppent a nem létező kéményen, és a város zöldes, rézoxid tetői felett nyargalt, tornyokat keresgélve. Egyik délelőtt a Lázár–Stimácz házaspárnál vendégeskedtünk az Uzsoki utcában. Éppen ott volt a balett-táncosnő édesapja, Stimácz Döme is… Mit mondjak?… Három üveg gin. Gyurkovics a parketton ült, majd könyökölt. Stimácz tanár úr rossz szivarral a kezében járt-kelt felettünk, és fejtegetett valamit a világról. Amikor ott tartott, hogy: „Négy hidrogénbombát New Yorkra, öt hidrogénbombát Washingtonra…”, Gyurkovics felült: – Az emberek ott…? És Krisztus arca? – kérdezte. Azóta sokszor éreztem, hogy Gyurkovics nem kijelentő, hanem kérdező ember. Rákérdez elméletekre, vallásokra, magánvéleményekre. Délelőtt kettő, délután három távirat érkezett a lakásomra. A szövegek hasonlítottak egymásra: „Tibor eltűnt Stop… Nincs ott véletlenül Stop… Értesítést kérek Stop…” – Ha valaki azt gondolja, hogy Gyurkovics érzéketlen maradt, az téved. Elrohant a postára, és visszatáviratozott. Nagyon élvezte a helyzetet. Azt hiszem, várta már a táviratokat… Este aztán, az öt sürgönyből kiválasztotta a legalkalmasabbat, és meglobogtatta az orrom alatt: „Az éjféli vonattal el kell utaznom… Itt vannak Amerikából Schőnbergék… Nem tehetem meg velük, hogy…” A név nem pontos. Lehet, hogy Brennerék vagy Bergendiék voltak… Az igazsághoz hozzátartozik, hogy tényleg jött egy orvos vagy pszichológus házaspár külföldről, akik baráti, családi vagy szívességi viszonyban voltak Gyurkoviccsal. Elfelejtettem említeni, hogy Gyurkovics is pszichológus. Illyés Gyulánénak volt a tanársegédje a Gyógypedagógiai Főiskolán, lélektant és pedagógiát tanított. Később a Lipóton hosszú évekig elmebetegeket gyógykezelt. Ma, szabadúszó író korában sem szakadt el teljesen eredeti szakmájától. 1965-től a Pest megyei Bíróság igazságügyi szakértője. Számunkra természetesen mint költő fontos, s barátainak, olvasóinak többsége csak ebben a minőségében ismeri. Dédapjának testvére, Gyurkovics Máté Petőfi közvetlen társaságába tartozott. Gyurkovics Máté fordította le akkor a tizenkét pontot idegen nyelvekre. Gyurkovics Tibor első könyve 1961-ben jelent meg Grafit címmel, majd 1963-ban a Kenyértörés, 1966-ban az Emberfia. 1969-ben új műfajban debütált, Estére meghalsz című drámáját a Madách Színház mutatta be. Versei, novellái, fordításai rendszeresen szerepelnek az irodalmi lapok és folyóiratok hasábjain. Igazi sikereit, úgy tűnik, szemtől szemben aratja, pódiumon vagy társaságban, pohárral a kezében, állva. Kitűnő előadó, szuggesztív egyéniség, de nem a hideg, aszkétikus szuggesztívok fajtájából. Hangja eleinte száraz, aztán rekedten hörög, üvölt, gesztikulál, cselekszik, magával ragad, meggyőz. Kontaktus nélkül persze egyetlen pillanat alatt meghal. Olyan helyekre, ahol kontaktus nélkül kell élni, lehetőleg nem megy. Ha kontaktust érez, középtermetűsége felmagasodik, sovány lesz, kövér lesz, pillanatonként átalakul, erdővé válik, patakká, vízzé, sziklává… Amivé csak akar… Amíg csak a szemek követik szellemútjain… Ha nem, legyint, iszik, leül, kimegy, elmegy… Ruhája…? Jólöltözött, elegáns, vasalt és kopott… A „kopott zsakettben” úriember típusa… Talmi, új, fényes, láthatóan bolti, soha nincs rajta. Új nadrágjait utcára lépés előtt valószínűleg otthon koptatja. Húzkodja a lepedőn vagy az ablakdeszkán, mígnem boltisága elmúlik, s akkor kivasaltatja, felölti. Így minden darabja, az egyetlen is úgy hat, mint egy nagy ruhatár része, egy a nadrágok közül, melyek húsz éve kopnak arányosan, alig, illő mértékben. – De hogyan tudja ezt megszervezni? Azt mondtam az előbb, hogy „otthon koptatja”. Otthon…? Idéznék egy párbeszédet. Gyurkovicsnak négy lánya van. A hároméves így szól a nyolcéveshez: – Te, a „Paca” melyik telefonfülkében lakik? – Ebben – mondja a nyolcéves, és rámutat egy telefonfülkére a Moszkva téren. A hároméves megnyugszik. Évek óta a barátai sem tudják, hol lakik… Most adott egy címet. Becsöngetek. A szőke asszonyt, akinek itt ajtót kell nyitni, már ismerem. Színházban találkoztunk, és néhány felolvasó esten. Bentről nevetés hallatszik. Az ajtóra pillantok elbizonytalanodva. Nincs névtábla. Bent ismét nevetés, közben megnyílik az ajtó. Kicsit, aztán jobban… Gyurkovics mögött egy asszony, de nem a szőke asszony, hanem közös barátunk válófélben levő felesége. Meghökkenek. Bekormányoznak a konyhába, leültetnek. Élvezik zavaromat, nevetnek… Mi az, hogy nevetnek? Röhögnek. Röhögnek, mint két ördög, kétezer ördög, és üvegeket raknak elém és poharakat, és döntögetik az italokat. – Nem tudom… A ház asszonya, az…? – Moziba ment – közli Gyurkovics. – Moziba…? – Moziba. Megnézi az Ódor Emíliát. Fél óra múlva magunkra maradunk Gyurkoviccsal. Fűszertartók, tisztaság, zöld, leomló növények, valódiak, az asztalon terítő, lenvászon, hímzett mezei virágokkal. A szekrény polcán zöld műanyag tank, a falon kakukkos óra. – Leningrádból hoztam… – mondja. Az óra kakukkol, Gyurkovics egy pohár sörrel a kezében, röhögve járkál az idegen konyhában. Rámeredek, ceruzát, noteszt helyezek a poharak közé. Nyolc-tíz pohárból iszunk egyszerre. – Hol születtél? – Itt, Budapesten, kórházban… Harmincnyolc éves vagyok… – Ez elég jól látszik rajtad. – De Rákosfalván laktunk. Rákos mezeje, hallottad, ugye?… Rétek. Közigazgatásilag városi embernek számított, aki ott élt. Ott aztán tehenek voltak és csizmás emberek a kapukban, de Budapest része volt… Tulajdonképpen egy kis Budapest… Mit mondjak? Budapest unokaöccse volt… – Aztán iskolába jártál, gondolom… – A piaristákhoz jártam. Tudtak, és feketék voltak. Nem is tárgyszerűen, de méla rend… Kellemetlen volt és vonzó. Gyónócédula, olyan szép cédulák, hogy az életkedved elment. A tanteremben a dobogón térdeltünk. Majd lerajzolom neked. (Hadonászik, poharából kilöttyen a sör… Eszébe sincs rajzolni. Leguggol, Feláll, ordít.) – A tanárodnál gyóntál. A cédulák alapján tudták, hogy gyónt az ember, de nem tudták, mit. Nem lehetett őszintén gyónni. Olyan iskolai bűnöket kellett bemondani… De hát feketék voltak, és tudtak közben… – Sport, vagy valami volt ott? – Kosár, futball… – Te melyikben? – Mindegyikben – mondja Gyurkovics sértődötten, és kinyitja a negyedik üveg sört. Egyedül vedeli, én vörösbort iszom. – Ki volt a csapatkapitány a kosárlabdacsapatban? – Talán a Gervay Jóska. Én az iskolaválogatott kapusa voltam. Ott tört el a jobb kezem. Azóta is, minden verekedésnél ez a kezem törik el. A Gervay, az tekintélyes fiú volt, a Fradiban játszott. Most Kanadában van. Elvett egy gazdag lányt feleségül és megoldódott a kérdés. A sportban közben kinyíródott, TBC fertőzés… Valahonnan elővarázsol egy savanyúpaprikát és bekapja. Szörcsögve, nyeldekelve beszél: – Az egész sport-ügy végigkísért. Kosárlabda edző és bíró voltam. Később persze női csapatokat edzettem. Az egészben az volt a jó, hogy fizikailag nem voltam minderre alkalmas. A kosár olyan messze volt tőlem, mint az Úristen. Nem is a dobás, hanem a cipőm volt nagy. Összevarrták valami piros vászonból. Hangulatkeltés a csapatban… Annyira csúszott a cipőm, hogy a röhögéstől megzavarodott az ellenfél. – Minisztrálás? – Emlékszel az Egyetemi Színpadra? Múltkor, amikor a Szakonyi-est volt, fent ültünk a színpadon. Korábban ott dolgozott Jézus és még öt-hat alak. Az volt a piaristáknál a kápolna… Jól emlékszem. Szakonyi estje előtt Gyurkovics mondott bevezetőt, én pedig hangos interjút készítettem író barátunkkal. Ezek szerint a hajdani kápolnában, a hajdani oltár helyén. Gyurkovics kivitte magával a Háború és békét, és húszperces felolvasást tartott Andrej hercegről. A közönség teljesen megzavarodott. Gyurkovics egy kicsit szláv. Nem lehet vele elmenni Kievbe, Leningrádba, Varsóba, mert ámuldozásával akadályozza az utcai forgalmat. Nosztalgiái támadnak olyan dolgok után, melyeknek soha nem lehetett részese, melyek csak sajátságos álmodozásaiban éltek, élnek. Kint ajtó nyílik. – Elment? – kérdi a szőke asszony, alighogy belép. – El. Milyen volt a film? A szőke asszony hozzám fordul: – Mozijegyet vesz nekem, s amikor indulok, beállít egy hölgy. Mit szól ehhez? Mit szólhatnék? Kolbász, tepertő, szalonna, savanyúság kerül az asztalra. Eszünk, közben edények csörrennek. Gyurkovics felcsattan: – Lemossa a halakat! Nem lehet kimosni a vért! A vér… Kénytelenek vagyunk bevonulni a szobákba. Két szoba van. Egy normálméretű és egy csőszerű, szűk, modern. Elegáns bútorok, szőnyegek, tárgyak. Szerény bőség és ízlés mindenütt. Úgy tűnik a kisebbik szobában él és dolgozik Gyurkovics. A falon világtérkép, mélykék óceánokkal, alatta a szürrealista René Magritte festménye, persze reprodukció. Egy ember háttal az előtérben, s talán brüsszeli vagy párizsi utca a háttérben… Gyurkovics még mindig dúl-fúl: – Kimossa a halak vérét… – Beszéljünk akkor a nőkről. – Ha bejönne egy apáca, aki párduc és ló lenne… Kancsal és idegen nyelven beszélő… – Félek, hogy nem egészen értem. – Remekül élek így, emberekkel, akik teljesen azonosak velem… De én nem magamra vagyok kíváncsi, hanem a vérükre, szagukra! Nem akarok azonosulni. Idegen legyen! Nem intim dolog ez, suttogás… Hanem határátlépés! Nincs fontosabb, ma is, betegen is… Nem is beszélve arról, hogy a nőket magasabb rendű lényeknek tartom. Ami a férfiban le van kötve a földhöz, ezekben… Egyenlővé akarunk tenni embereket, akiknek nyolcvan százaléka magasabb régiókban él! Nem úgy merül fel a kérdés, hogy lehet-e mérnök egy nő. Ez degradálás. Lehetséges, hogy az emberiség Brigitte Bardot-ért lelkesedjen? A Barnard elmenjen a pápához, aztán Lollóval…? Varázslat. Azt hiszed, tudsz valamit, tehetséges vagy, repülsz… És nélkülük, előttük nem szárnyad, tollad sem volt!… Inspiráció! Mint amilyen Jutka volt… Vagy a Hartay Aliz, öregen, hártyavékonyan… – Ki az a Hartay Aliz? – Egy varázsló. Egy csontkirálynő. Ha van két varázsló a törzsben, az egyik hím, a másik nő… Csodáról van szó!… Sok ballépéssel párosul ez… Társadalmilag az ember megoldani nem tudja… – Ismerem a feleségedet, félig-meddig a… – A feleségemben olyan fegyvertársat találtam, aki páratlan a maga nemében. Ugyanakkor az életemet köszönhetem itt, ennek az asszonynak. A kőmívesek várához a nőnek nem a karja, öle, esze kell, hanem a vére. A habarcsban benne legyen a vér. És ennek a vére benne van. (Az ajtóra mutat, aztán felugrik, lötyögteti a sört hosszúkás poharában). – Ha költőien akarom: a szép vére! Olyan szép vére van… Ez nem szerelem. Hogy a bor vér-e vagy nem…? Áldozat! A vér kiontatott! – Azonosság vagy idegenség? – Az ismerősség idegensége… Hogy felismerjem az állatot, legyen krokodil, ló, párduc… – Urbánus lélek vagy…? – Budapestet úgy utálom, mint a szart. Ez elől menekülök. Esztergom is ezzel függ össze. Egy verandán egy vadidegen nővel… – Napi szinten vannak terveid, céljaid? – Egyáltalán nincsenek terveim. Semmi… Lassan megborotválkozom, és közben minden eszembe jut. Amikor nem koncentrálok. – Úgy értem, hogy az írással, szellemi élettel összefüggő terveid vannak-e? – Nincs elképzelt építmény. Csomók vannak… Mintha gumó lenne a torkodban. – Milyennek képzeled az igazi írót? – Halálosan fontosnak tartom, hogy az író szakember legyen, és szakember mivoltában hivatásos. De nagyon el tudom képzelni, hogy a vezérkarhoz tartozik. Nem rendes tiszt, profi… Vagyis inkább hivatásos, mint profi… Öreg és csak százados… Igen, de a vezérkarnál. Ennél is lényegesebb, hogy élőlény legyen, nyers maradjon, infantilis. Tiszt, de nem katona azért. Újrakezdő, nyers maradjon. Ha megkapja a feladatot, szakember legyen, ne széplélek. Ne legyen belőle polgári író. Rühellem a foglalkozásszerű irodalmiságot. A mai írók nagy része olvas, lexikont forgat, egyeztet. Ezt teljesen hamis dolognak tartom. A műnek csak az örökkévalósághoz van köze. Mint egy Leonardo-festményen a kéz. Ahogy az szakmailag… Tudja a színek lelkét. De, ha befejezte, nem jön össze festőkkel, nem kérdezi meg, min dolgoznak? Nem foglalkozása a festés, hanem a szakmája. Gyurkovics vastag szivart vesz elő, kis fém guillotine-nal lefejezi, aztán rágyújt. Az ezüst fényű guillotine-t átnyújtja: – Nézd meg ezt a szerkezetet… – Akár a valódi. – Hogy-hogy akár? Ez valódi. Guillotine… Szürke, alig kéklő, vastag füstben úszunk. A szoba süllyed velünk. – Az élet értelméről még nem beszéltünk. Miért vagyunk a világon? Az író miért van a világon, s ha egyszer már a világon van, életének értelme azonos a közemberekével, vagy különbözik talán? Gyurkovicsot nem látom. A hangja is elszürkül, stílusa néhány pillanatra értekezővé válik. – Érzelmileg reménytelenül az van bennem, hogy megéri… Nem vagyok hivő… A lényeg független az íróságtól, közemberségtől. Azaz minden ember hivatott arra, hogy életében megtörténjen vele a lényeges. Lehet, ez csak annyi, hogy egy gyereket megment a vasúti gázolástól. Segíteni, elsősorban a gyermekeken. Szentendrén egyszer egy gyerekre rávágták a kaput. Sírt, jajongott… Ez kibírhatatlan. Az író tehetsége révén mégis különbözik. Tehetségesebben tud áldozat lenni. Ennek prototípusa Jézus… Aki számomra örökké társ marad azért, aki egyesíti magában az egészet, életében megtörténik vele a lényeges, a megváltási folyamat. A lényeg, hogy a sejtjeimet mások fel tudják használni… Az írásban is ezt az értelmet látom, és semmiféle artisztikum vagy tartalmi fénylés nem érdekel. – És a tehetség, az mi a fene? – Nagyon eltér a véleményem az elméletektől. Az igazán jó dolgok infantilisak és fegyelmezettek. Ez az infantilitás, ha ezt az ember szakmailag, ezt a nagyon puhát, nagyon keményen… Érted?… Könnyű legyen és halálos. (Csettint az ujjával, felugrik.) – Idegenkedem a huszadik század irodalmi sznobizmusától, az intellektus rácsrendszerétől. Tudnék rá példát mondani, de nem mondok. Mint a franciák: elvetették az infantilitást, szellemesek lettek, okosak. Játékosságuk nem humor, hanem szellemesség. Én azt szeretem, ha minden mű megszüli a maga elidegeníthetetlen formáját. A tehetség ezt önmagából bontja ki. A képletirodalom, képletművészetek ellen mondom én ezt. Egy módszer hiába tökéletes szakmailag, ha csak képletigazságot fejez ki. Gyurkovics hirtelen előbukkan a füstből, és gyufaskatulyát tart az orrom elé. – A gyerek azt mondja, hogy ez egy ablak. Látom anyut, aki a világ végén ül… Ott ül… A gyerek ebben a félálomban a tökéleteset nyújtja. Tudja, hogy ez nem ablak, de ablakot játszik vele. Félig ablak, félig gyufa, ez által reálisan lesz abszurd a dolog. A művész ha azt mondja legyünk modernek, a gyufa mindig ablakot fog jelenteni, akkor ezzel stabilizálta az ügyet, megölte benne az infantilitást. Vége van… Ezt látom… A huszadik század rájött erre a gyufa dologra. A gyufa most már ablakot fog jelenteni. Így jön be az álmodernség. És jön a másik, megírja, hogy a terítő is ablak… És kijön belőle az álmodern, álabsztrakt. Hamis lesz a szimbólum. Jelképrendszerré válik. Ami a gyufát igazán ablakká teszi, az a gyerek meleg lehelete. A természetes varázslat. És akkor megszületnek a hősök, a gonoszok s a többiek. Ebben a félálom, féléber állapotban. Ez nem hipnotikus állapot, kutyafüle. A gyermeki lelkület csodája… – René Magritte közel áll hozzád? – A festészetet szeretem a legjobban, jobban, mint a költészetet. Úgy érzem, a festészetben alapvetően hazatalálok élményeimhez, és jól érzem magam. A költészettel ez nagyon összefügg. Ez oldja meg az időt. Egyetlen pillanatba exponálja a végtelent, egyetlen csomóba rántja az egészet. Ilyen értelemben persze nincs absztrakt festészet. Rembrandt rózsaszínje épp olyan absztrakt, mint Klee. (A fejem fölé mutat. Hátrafeszítem a nyakamat. Tényleg egy Klee van mögöttem. Gyurkovics eloltja a szivart, és felemeli a hangját.) – Leonardo, a parázs hajtő az öregek fején! Ezt szeretem én a költészetben is. A tárgyak fájdalmas örökkévalóságát. Az egész, mint egy csendélet vagy interieur… A halhatatlan székek… – Vers, próza, dráma… Hosszú ideig költőnek tartottak téged… – Máshol, Amerikában vagy a franciáknál nem különül ez így el. De mi lírai nemzet vagyunk. Én nem vagyok lírikus. A drámai rész érdekel a dolgokban, az antianyag. Nézd meg a verseimet, drámai sűrítmények… A legtöbb egy novella szövete is lehetne. Ebből természetes út adódik a novellához, regényhez. Azt nem tudom, hogy egy regényt, ami háromszáz oldal, meg tudnék-e írni. Valójában a víznek különböző állapotairól van szó. A tó, a folyó, a patak, a tenger… – Az idén mit olvashatunk tőled? – Ne szeress, ne szeress. Regény, áprilisban kint lesz. Új verseskötetem címe: Vaskakas. És még egy regény, gyerekregény, a Rikiki. – Marseille vagy Madrid…? – Marseille… Írtam erről egy novellát, így kezdődik: „Marseille volt álmaim fővárosa…” Ezt szeretem. Megérkezni idegenbe… Ezeket a városokat… Melyeknek már „déjà vu”-ja van… Mintha már láttam volna. Felderengő. Arcokon, szagokon. Hozza állati korodat, hüllőkorodat, madárkorodat… Ezt a Marseille-t gondoltam ilyennek. Az embert, aki elidegenedett, de barátságosabban, mint a franciák írják. Az én emberem nem el, hanem beleidegenedik a kisvárosba, dokkokba. Miközben elidegenedik, rokonná válik. A megérkezésnek ez a formája, ez engem… – Ismered ezeket a sorokat:
– A Kenyértörésben van… – Van megérkezés…? Vagy nincs? – Elfogadás van talán megérkezés helyett. Ez a Paradicsom-ügy az emberiség alapgondja. Az ember az által lett ember, hogy distancia támadt közte és maga között. Rálátott önmagára. Előtte állat volt, élte a maga szőrbe, bőrbe burkolt életét. Az utat megtenni önmagunkig… Ebben botorkálunk. Ennyi jut csak, azt hiszem… Ott van a ház, ahol magamat elfelejtem. Ezt a distanciát az ember önmaga felé való meneteléssel akarja megoldani. Megérkezik-e? Elfogad inkább. Jé, elestem, jé, meghalok! A halak, melyeknek a szőke asszony csaknem kimosta a vérét, megsültek közben. Most, hogy írom ezeket a sorokat, borzongva látom magunkat, ahogy a kakukkos óra alatt falunk, iszunk, falunk és iszunk. Ugrálunk, mint az indiánok. Hadonászunk, és ordítva latolgatjuk, hogy közös barátunk hetenként hányszor fekszik le a szeretőjével. – Ahogy ez a szellem embereihez méltó. Gratulálok, uraim! És még egy… Tavaly tavasszal Balatonszepezden horgásztam. Este távirat várt nyirkos szobámban: „A reggeli gyorssal érkezem… Stop… Tibor.” Másnap reggel vásároltam a Földművesszövetkezetben egy üveg pálinkát és két poharat. Az üveggel és a poharakkal levonultam a pesti gyorshoz. Megtöltöttem az egyik poharat és vártam. Betámolygott a gyors… Gyurkovics sehol… Megittam a pálinkát, aztán zsebre tettem a poharat. A bakter és az utasok riadtan odább húzódtak. Kedvetlenül hazaballagtam. Déltájban újabb távirat érkezett: „Tibor eltűnt… Stop… Szepezden van… Stop… Sürgős választ kérek… Stop…”
1970 |