Szakonyi KárolyHogy hol romlik meg egy barátság, azt csak az isten tudja. Nem figyelünk eléggé egymás bajára, sikerére, esetleg a nagy hangzavarban fakón érkeznek a szavak, gesztusok. Kis félreértések növekednek a tér végtelenjében, s testesedve betonfalakká válnak. – Hónapok óta nem találkoztunk… Ez tény. Valaki azt mondta, hogy… És mindenki mond valamit… Pedig könnyen lehet, hogy nem is egymással van bajunk, csak a nyárral, a járdákkal, az autókkal, a vízcsappal, mert egymással valójában mi bajunk lenne? – Mégis, amikor az ember hosszú, kényszerű csend után elindul interjút készíteni, szüksége van bizonyos keresztényi alázatra. Alázatra az élettel szemben, az emberekkel szemben, akiket el kell tartania, a foglalkozásával szemben, mely kíméletlen. Alázat és tisztelet érzése együtt… Igen, ezek kísérnek át a városon. Tisztelet barátom tehetsége, embersége és sikeres művei iránt. Sikeres író. Tíz éve minden lehetséges felsorolásban szerepel a neve, akár prózáról, akár színházról vagy rádiójátékról van szó. Öt prózai kötete jelent meg. (Középütt vannak a felhők; Túl a városon; Férfiak; Porcelán baba; Francia tanya), Életem Zsóka és Ördöghegy című drámáinak bemutatóit tetszés és elismerés kísérte, 1963-ban SZOT-díjjal tüntették ki, több rádiójátékát nívó-díjjal jutalmazták. Ha személyesen megjelenik valahol, a figyelem feléje fordul, választékos öltözéke és szavai, messzi országokat idéző cigarettái delejes kellemetességet okoznak az embernek. A franciák azt mondanák, hogy Szakonyinak charme-ja van. És tényleg charme-ja van. Amikor megismerkedtünk, úgy emlékszem, tél volt. A felsózott pesti járdákon latyakossá vált a hó. Szakonyi a szárazabb részeket keresgélve lépkedett, így örökké beleütköztünk az emberekbe. – „Ugyanis lukas a cipőm talpa” – mondta akkor magyarázólag. Hegyes orrú, fekete félcipőt viselt, és kopott, fekete télikabátot, melynek a gallérja a háború előtti évtizedek divatjára utalt. Talán az Egressy Klubból mentünk a Marika presszóba vagy a Marika presszóból az Egressy Klubba. Akkoriban a Marika presszóban öt-hat író dolgozott, s költők is néhányan. Órákon át lehetett egyetlen fekete mellett üldögélni, néha még tovább is. Kezdetben voltak a presszók, kisvendéglők, aztán az albérletek, aztán a lakások. Rémlik egy végtelen szűk, csőszerű albérleti szoba, ahol a második feleségével lakott, s a padlót kecskebőrök fedték. Persze lehet, hogy nem éppen kecskebőrök, de valahogyan ezek a kecskebőrök mégis megmaradtak a múltból, s az a sok kis remény, amit összehordtunk oda egy téli estén. Kertész Ákos, Kiss Dénes, s még néhányan, akiknek neve és személye már feledésbe merült. Valamennyien az írás és íróság lázait takargattuk nagy készülődéssel. Aztán egy másik, rangosabb albérlet a Lékai téren, majd a Váci úti igazi lakás, ami sokszor valóságos klubbá változott, az író és művészbarátok terhétől. Nem is értem, hogyan és mikor dolgozott abban a lakásban?… De dolgozott… Néhányan már-már rokoni kötelékben éltünk, vendégeskedve és közös villát bérelve Balatonszárszón, majd utazgatva, itthon és külföldön. A Csehszlovák Írószövetség vendégeként együtt töltöttünk Prágában és szlovák kisvárosokban két hetet. Hazafelé a vámosok azt kérdezték, hogy hol a „társulat”, mivel a speciális női ruhadarabok sokasága láttán menedzsereknek néztek bennünket. De az ajándékozás vidám ünnepélyessége csakhamar megfakult. Amikor én Pestre költöztem, Szakonyi már Árpádföldön lakott a szüleinél, mint legényke korában. Néhány szép tárgy emlékeztetett csupán a fénynapokra, fényszavakra, fényivásra. Közben fél telet Leányfalun is töltött, albérletben, favágással kezdve a napot, s a kályha mellett dideregve este tíz óra tájban. Leányfalun is találkoztunk. Sokat ittunk, aztán lementünk a Dunához, és bámultuk a piszkosszürke, túlparti semmit. Az autóbuszról a Tétényi út és a Szakasits utca kereszteződésénél leszállok. Még háromszáz méter. Kilencemeletes ház, az ötödiken lakik. A kapu alatt be kell szólni a házitelefonba. Új házak, új rend… Néhány zavart mondat, aztán legyint, legyintek, nevetünk. Költő barátunk, Gyurkovics Tibor az íróasztal mögött ül, mint egy hadbíró. Élvezi a jelenetet. Kifelé fülelek. A konyhában vagy a szomszédos szobában Szakonyi harmadik felesége motoz, halk neszeket keltve. Az asztalon vörös bor. Szakonyi Kentet szív, sovány, derűs és nyugtalan. Új nadrágja van, saját anyagából övvel és aranyozott csattal. A heverő szélén ül, s a telefon felé pislog, ami az ajtó mögött feketedik a parketten, mint egy akna. Megcsörren, Gyurkovics felkapja, és beszédbe elegyedik valakivel, szélesen, élvezettel… Benyitnak a nők. Ezer kérdés… Felelet nincs. Szakonyi kezében kialszik a Kent. – Azt hiszem, engem keresnek – mondja bizonytalanul. Gyurkovics beköltözik a telefonkagylóba, a nők nem bírják tovább, és kimennek. Szakonyi mögött a falon hófehér, hermelinszerű anyag szolgál falvédőül. Felette kis kép, Krisztus. Részlet egy szláv templomfestményből. Feszültség nehezedik a szobára. Szakonyi nevetve rám néz: – Kedden operálnak – mondja elegánsan, mintha csak valami örömhírt közölne. – Kedden…? – Az epekövemmel… Látod, milyen sovány vagyok… Semmit nem szabad enni. Éhen halok így. Te is megérkeztél a dögszagra… Mindenki… Délelőtt is telefonáltak a… – Így elég nehéz lesz szabályosan dolgoznunk… Csináljuk azért? Van itt néhány kérdés… – Kérdezz, persze… Lehet, hogy meghalok… Szakonyi kedvesen nevet, Gyurkovics a háttérben egy nővel telefonozik. Szakonyi is, én is szeretnénk tudni, kivel beszél, de semmit sem tehetünk ellene. Kedvetlenül felteszem az első kérdést: – Fel tudnál idézni valamit a gyerekkorodból? Valamit, ami képszerűen visszatér, tájat, embereket vagy valami mást…? – Igen… Azt mondják, az írók javarészben gyermekkori élményeiket írják… Budapesten születtem, de amikor ösztönösen tájékozódtam hovatartozásom ügyében, soha nem éreztem, hogy pesti vagyok. Inkább az volt az igazi táj, amit nyolcéves koromban megismertem, apám rokonainál, Nagycenken. A rokonunk gazda volt az uradalomban. Szakonyon volt kocsis a nagyapám… József, az egyik fia aranykalászos gazdatanfolyamot végzett. Ezeknél laktam én nyaranta. Pajták, magtárak, istállók… Az egyikben kis lakás, falépcsők. Ebben laktunk. Az intéző odább, különálló nagy épületben. 1944-ben, amikor a bombázások miatt vége lett az iskolának, végleg odautaztam, ott ért a háború. Minden, ami lényeges a gyerek életében, ott történt velem. Az első és leglényegesebb szerelmek, amikor az ember megismerkedik a szenvedéllyel… Mind az uradalomban éltem át. A legrosszabb élmény, a háború is ehhez a tájhoz kötődik. Mindazok a vidéki emberek, növények, tájak, melyekről írtam, onnan valók. Sokat éltem Pesten, de a városi élmények nem merülnek fel. Az az egész visszajár most is, benne van az ember zsigereiben. Az aratók, ahogy esznek, az uradalmi kovács, rozsdás vasak a műhely körül, béresek, ahogy ott fekszenek a fűben és pihennek. Ezek úgy rémlenek fel, mint amikor egyetlen biztos pontot meg tudsz ragadni az életben, egy rebbenést… Aztán a háborúban ez az egész épületsor leégett. – Úgy tudom, egyetlen fiúként nőttél fel a családban. Jelentett ez valamit? – Valamit igen. Öten vagyunk testvérek, négy lány… Együtt van az egész, és én külön, hát láttad ott kinn, Árpádföldön. A lánytestvérek mindenképpen kedvesek, szeretik a bátyjukat… De az is igaz, hogy a magányosságérzetet hamar kialakítja az emberben az ilyenfajta helyzet. A szülők is jobban tudják a lányokat szeretni… De nincs bennem semmiféle rossz érzés. Egy fiú azonban merevebben áll a családban. A lánytestvérek sorozata azt is eredményezte, hogy az ember egyedül igyekezett tájékozódni a világban. – Egyik legsikeresebb írásod Az emberi üdvözlet katonai pályafutásod élményeiből született… Úgy tudom, önkéntes voltál…? – Énbennem soha nem volt elhivatottság, vagy vágy a katonai pálya iránt egészen 1949 őszéig, míg ebbe-abba bele nem vágtam. Nagyon sokszor, azóta is, külső, egzisztenciális gondok vittek rá hirtelen döntésekre. Na de várjunk csak… Ne felületesen… Háború után az ember, ugye, gimnáziumba járt. Közel még a háború, a zűrzavar, tizenhét-tizennyolc éves korban… Szeretne valamit tenni, de csak indulatai vannak. Mindez nem arra sarkallt, hogy kigondoljak valami polgárnak való foglalatosságot. Iskolába jártam, a rend lényegét nem értettem még. Akkoriban elég rosszul éltünk anyagilag. Egy félvak lóval egész nyáron át tüzelőt fuvaroztam. Annyira kibírhatatlannak látszott ez az egész, és felismerhetetlennek, hogy amikor azt mondták a többiek, hogy be lehet vonulni katonának, ahol aztán az ember egykettőre tiszt lesz, habozás nélkül megírtam a kérvényemet. Kiskorú voltam, így szülői beleegyezést is írtam hozzá. Amikor 1949 őszén megjött a behívóm, ugyancsak csodálkoztak otthon. A család az első kétségbeesésen átesett: nem lesz belőlem semmi. A padláson találtam egy katonaládát, bevonultam. Amikor bent voltam, aztán már sejtettem, hogy tiszt, az nem leszek… De azóta sem bántam meg… Az ilyen kényszerű együttélések érdekesek, minden szélsőségesen jön ki, az életnek minden baja, és az a valami is, amit régen bajtársiasságnak neveztek. A közös sors érzése, amit a civil életben vagy egy szabadabb kötelékben nem tapasztal az ember. 1949–50–51-es év a magyar történelemben egyébként is nehéz időszak volt, de a hadsereg kötelékében töményen lehetett átélni ezt a korszakot. Az akkori politikai hangulatról háborús emlékeim maradtak. Nem ilyen békehangulat volt, mint ma… És, ugye, nagyon sok mindent tapasztalt az ember a feljelentésektől az öngyilkosságig. – Miből éltetek? Édesapádról írjunk valamit? – Apám családja ott maradt Sopron megyében. Apám tizenkét éves korában szakadt fel Pestre pincértanulónak. Ez még az első háború előtt történt. Szolid ember volt, nem lóversenyezte el a keresetét, mint ahogy ez akkoriban a pincérek között szokás volt. Jó helyeken dolgozott, Ritz, Hangli, Royal… Éppen az Akadémia utcában, a Major-féle vendéglőben volt, amikor sorra került az 1930-as vendéglősbál. A főnöke ajánlotta, hogy ismer egy nagyon szolid vendéglős családot az Országház utcában, akiknek két lánya van… Anyám családja régi tabáni polgárcsalád… Apám megnősült, és önállósította magát. Vendéglőt nyitott. Akkor száz méterenként volt egy-egy ilyen vendéglő… A vendégek között nőttem fel. Megcsináltam a leckémet, és bementem az üzletbe dolgozni. Ismertem minden vendéget, mindig ugyanazok jártak oda, kivéve a söntést. Nagyon érdekes élmény volt, sok ember között forogtam. Megfigyeltem őket. Valószínűleg ezek az évek is lerakták a maguk élményrétegét… Reggel hatkor nyitottunk… Ott ebédeltem a vendégek között. Családias élet folyt. Minden vendégnek volt külön pohara, rá volt vésetve a neve. Színészek, festők, iparosok… A legtöbb folyószámlát nyitott, és havonta fizetett. Ennek a vendéglősségnek akkoriban az volt a lényege, hogy mint egy család összejöttek az emberek. Nem mint ma… De hogy hogyan tudták ott leélni az egész életüket, azt ma sem értem. Mindig ott voltak. Ittak hideg bort, forralt bort, ettek zónát, szalontüdőt… Akkor persze a fogadás a vendégfogadás volt a lényeg. – Néhány tárgy itt is van még a régiekből… Átlényegülnek körülötted… Azt hiszem, szereted a szép tárgyakat… – A megvalósulásukat. Az eredeti szép formákat. Ez az önállóság szeretete, ami éppen úgy megnyilvánul a forma tiszteletében, mint az írásban, bár az írásban az indulat az első, de csak akkor tud érvényesülni, ha erős akarattal kellő formába, egyedülálló formába öntjük. Ha ilyent felfedez az ember egy tárgyban, amit nem sorozatgyártás hoz létre, és nem kimondottan praktikus dolog, akkor szeretetreméltó, mert tökéletes formában létezik. Csak szenvedéllyel szabad létrehozni valamit… Sokan azt hisszük, hogy megtanultunk valamit, mondjuk, novellát írni, és valóban, úgy csinálja az ember, hogy eladható… De van annyi szerencsénk, hogy néha észbe kapunk, és tudjuk, hogy nem minden munkánk készült szenvedéllyel. És az ilyen mű többnyire el is vész. Az a legfontosabb, hogy fenn tudjuk tartani magunkban a szenvedélyt. Érted, mire gondolok…? – Azt hiszem, érthető… Így van… – Az indulatot megőrizni… Ez a lényeg… Ha visszatekintek eddigi dolgaimra, sokszor elrestellem magamat. Akkor is írtam, amikor nem volt indulatom. Hiányzik belőlük a vér, vagyis az élet. Aztán az is lehet, hogy az embernek olyanok ezek az írások, mint a lendkerekek, átsegítik a holtponton. Ha meggondoljuk, a négyütemű motornál, csak egy hasznos ütem van… Hátranézek. Gyurkovics már nincs a szobában. Eltűnt. Némán vizsgálgatjuk egymást, aztán eszembe jut Armstrong. – Mit szólsz ezekhez az amerikaiakhoz? Baromi, nem…? – Lenyűgöző, hogy most leszálltak a Holdon, de az ember istenigazában Ikaruszt szereti… Ikaruszt, akinek az indulata azt sugallta, hogy tud repülni, és amikor lezuhant, sem értette, hogy miért nem tud, amikor tud… Az emberiség aztán rájött, hogy számítógépek kellenek, új anyagok, műanyagok, s az egészet alá kell rendelni a rációnak, a fegyelemnek, s akkor a világűrbe is kirepülhet. Az ember útja nyilvánvalóan az ész, a tudomány tökéletesedésének útja… A művészet pedig Ikarusz… Segítség nélkül, szertelenül akar repülni. A tudomány ebből az alapindulatból táplálkozik, amit ma is a művészet tart fenn az emberben. – Mi a véleményed a prózaírás új útjairól? – Sok mindennel kísérleteznek, de nem tartom lényegesnek vagy célravezetőnek. A XX. században a tudomány csodálatos eredményei a művészetből kisebbségi érzéseket váltottak ki. A művészet most át akarja venni azokat az eszközöket, melyek nem az ő eszközei… Pontosabban: utánozni akarja azokat a módszereket, melyekkel a tudomány egyes ágazatai dolgoznak. Az kétségtelen, hogy minden kor megteremti a maga kifejezési formáit. De ez a fejlődés olyan természetesen adódik, mint az, amelyen az ember is átmegy, hiszen egy XV. századi ember aligha tudna a XX. századi emberrel beszélni. Az irodalomnak az a lényege, hogy amit semmiféle más eszközökkel nem lehet felmutatni, azt mutassa fel. Az irodalomnak nem érdemes úgy viselkedni, mintha matematikával, technikával vagy atomfizikával foglalkozna. Ezt sokkal jobban elvégzi az illető tudomány. Az írónak, ha már bebizonyosodott, hogy tud írni, tehát érthetően kifejezi magát, és eredeti formáját is megszabta, nem az a feladata, hogy spekuláljon, mit mondjon, és hogyan…? Benne él a korban, átéli a kor emberi indulatait, és ha valóban erre született, közérdekűen össze is tudja fogni és a többi ember elé tárni. Ha egy író azon spekulál, hogy milyen érdekességet találjon ki, hogy felhívja magára a figyelmet (ami indokolt is lehet, hiszen a sokféle információ között az erősebbnek jut a figyelem), baj van. Ha nem bízik abban, hogy lényeges dolgokat mond, amire előbb vagy utóbb felfigyelnek, talán nincs is miért elmondania… – Ezt most úgy érted, hogy közérthetően kell írni…? – Nem egészen így értettem. Úgy értem, hogy a legmaximálisabb emberi szintet tekintve, de az ember értelmi képességeinek a szintjét nem meghaladóan fejezze ki magát az író. Nem vagyok ellenére a kísérletezésnek, de a kísérletezésben ne az legyen a lényeg, hogy valamit erőszakosan kitaláljunk. Vannak ezek a franciák… Érdekesen csinálják, de az az érzésem, hogy ötletgyártás, és nem a lényeg. A leggyanúsabb dolog, ha iskolák alakulnak ki. Nem mondom, hogy nincsenek iskolák… De összeállni tíz-húsz embernek, és kitalálni, hogy ezentúl így vagy úgy kell írni, ez iparos dolog. – Prózát is írsz, drámát is. Melyik a kedvesebb műfajod? – A novellát természetes műfajomnak érzem, a színházat pedig nagyon szeretem. A két műfaj között rokonságot érzek, itt is, ott is a lényeg van kinagyítva. Tehát egy sűrítésnek kell létrejönni. Ez mindig egy bizonyos felfokozottsággal jön létre. A dráma ezt még előadásának a módjával is hangsúlyozza, hiszen élő emberek átöltözve, átlényegülve, kivilágítva mozognak a színen… Ezt a felfokozottságot nagyon szeretem. Néhány órába sűrítve, mert tovább elviselhetetlen. Ez így olyan, mint egy lengés a trapézon. Bizonyára ebből a felfokozottság-szeretetből adódik, hogy több novellát is írtam a cirkuszról. A mutatvány lényege, a dobpergés, lengő trapéz, ez a csodálatba ejtő pillanat izgat. – A Film, Színház, Muzsikában olvastam egy tárcádat… Azt írtad ott, hogy színész akartál lenni… – A katonaság előtt, valószínűleg téves önkifejezési vágy folytán jelentkeztem színésznek a főiskolára. De hiába adtam elő Tiborc panaszát, eltanácsoltak. Azokban az években azonban a kultúrforradalom nemcsak a gyárakba, hanem a hadseregbe is behatolt. Így mi is megalakítottuk a színjátszó csoportunkat, s ott színészkedhettem kedvemre. A díszleteket is én festettem. Nagy sikerrel ment a darab, mígnem a tisztek megunták, hogy a feleségeik, akik a női szerepeket alakították, későn járnak haza. Akkor már a színészek egy szobában laktak, az ágyak alatt kondérok álltak, repedezett tetejű babfőzelékkel. Feloszlattak bennünket. Érthető… – Nálunk nagy divat az írók besorolása. Kit népi, kit urbánus, kit más kategóriában emlegetnek. Tartozol valahová…? – Mindig úgy éreztem, gyermekkoromban is, hogy én ott állok egyedül, és oly furcsa vagyok, hogy nem hívnak sehová. Ha mégis hívtak, szívesen mentem. Ma is így van… Sok érdekeset olvastam arról, hogy hová tartozom, de sokkal szórakozottabb vagyok, semhogy ezt most tudnám. Vannak írók, akiknek a működése nagyon szimpatikus. Nyilvánvaló, hogy én azt szeretném, ha a nekem szimpatikus írók közé sorolnának, ha már sorolgatják az embert. Egyébként semmi gyakorlati értelmét nem látom annak, hogy irányzatokba, csoportokba tömörülnek művészek. Én, mint olvasó, annak örülök, ha minden író mást ír. Ha spontán alakulnak ki irányzatok, az más, az olyan természetes dolog, amin nem is kell csodálkozni. – Mit írsz most? – Regényt írok. Témája: honnan származik az az érzés amit én átéltem, és a kortársaim közül többen is, hogy a történelem véletlen, különleges alakulása folytán nem tudtuk soha elkezdeni az életet. Aztán majd drámát írok, a Vígszínház szerződött velem egy tavaszi bemutatóra. – Ez itt egy egészen új lakás… Mindig másutt találkozunk. Ha visszagondolok az elmúlt évtizedre, az otthonok sokaságában élsz, persze most már csak képzeletben… – Valamikor azt hittem, afféle otthont teremthetek magamnak is, mint apám, családot, s a családnak biztos falakat, menedéket. De csakhamar be kellett látnom, hogy nem épül a kezem között ilyen otthon. Kísérleteim mindig félbemaradtak. Vándor lettem inkább – mindig egy új otthon, otthonféle, ami soha nem lett végleges. Így vagy úgy magamra maradtam, s leginkább nyugtalanságom miatt. Nem hibáztatok senkit, rosszul mértem be a pályát, s a pályamódosítások is tévesek voltak. Nem találtam meg a leszállás helyes ívét. És semmiféle földi központ nem volt, ami közölte volna az erre vonatkozó komputerszámadatot… Könnyű poggyásszal utazz – mondják. Könyvek, gyülemlő papírhalmok, spárgával átkötött dossziék, néhány apró tárgy, emlékek… Ezeket mentettem magammal egy-egy új állomáshelyre. Igen, igen. Állomáshely. Inkább állomáshelyek alakultak ki, s nem otthonok. – A nőkről is kellene beszélnünk… – Így hát a nők is el-elszakadtak mellőlem, vagy én szakadtam el tőlük, olykor szépen, olykor egymást-bántón. Egyszer majd írok valamit a szerelemről, s abban megírom, mi az, amit újra és újra kerestem, amire emlékeztem, hogy már ismertem valamikor. Egy arcot, egy ismerős ízt, egy hangot, egy szempárt, egy száj ismerős ívét – egy nőt, aki lényével megvilágít, hogy láthassam magamat olyannak, amilyennek születtem. A totalitást kerestem, s ebbe aztán bele-belerokkantunk, azok is, akikkel éltem eddig, s magam is. Nem akartam senkit sem bántani, szerettem őket, de talán rosszul. Magamat hibáztathatom csak, ebben is. De ez a totalitásigény nem múlt el. Ha elmúlik, nem tudom, mitől mehet tovább a motor, miféle üzemanyagtól? Talán nem is mehet. Ahogy magamat ismerem, nem kívánok sem hatalmat, sem dicsőséget. Csak ezt az ismerős arcot. Egy másik ember, egy nő arcát. – Egy Jack London novella jut eszembe. Mapuhi nagy igazgyöngyöt talál a korallzátonyok között. A gyöngyért házat akar a kereskedőtől. Fanatikusan hajtogatja: „Legyen tíz méter hosszú és legyen körös-körül tornác…” Ha az opálos fényű gyöngy a te kezedben lenne, mit kérnél érte…? – Nem tudom, s a válasz kedvéért most nem akarok semmit kitalálni. Nem. De ha elképzelem, ez sem menne másként, mint a többi dolgom. Ott állnék azzal a bizonyos gönggyel a kezemben, s nem tudnám, mit kérjek érte? Csak későn jutna eszembe, amikor már lezárták a kívánságlistát. Akkor bizonyára eszembe jutna valami. De már nem kaphatnám meg. – Lesoványodtál… – Két nap múlva operálnak. Ha kiszedték belőlem a köveket, megvizsgáltatom, hogy hány kilométer van még a szerkezetemben. Egy tízest rádobok és kész. Élek és élek. Ha kiengednek a kórházból, legelőször rálocsolok. Az epémre… Whiskyvel. Lehajol, gondosan kihúzza a cipőjéből a fűzőket. Csodálkozva nézem. – Mit csinálsz? Felnéz. Kezében lógnak a cipőfűzők. – Áthúzom ezeket a másik cipőmbe. Az jobb cipő. Le kell mennem a városba. Ugyanis búcsúvacsorát adok egy hölgynek – mondja, aztán tovább dolgozik a fűzőkkel. Tanácstalanul bámulom, s érzem, hogy az igazi barátságok soha nem romlanak meg. Csak néha leegyszerűsödnek, máskor viszont bonyolulttá válnak.
1969 |