Kiss DénesIsmerkedésünk fokozatairól igyekszem beszámolni. Ez az ismerkedés, úgy vélem, életünk végéig tart. Kezdem a legegyszerűbbel. Kiss Dénes középtermetű, szinte alacsony. Az utóbbi években a testesedés ellen küzd. Szeret enni, bár sokszor hangoztatja, hogy a primitív testi örömöket megveti. Évekig hallgattam elméleteit, elmarasztaló ítélkezéseit evés, ivás, pipaszortyogtatás és nők miatt. – Most belvárosi lakásában üldögélünk, ott is a belső szobában. Közöttünk ovális asztal, az asztalon terítő, a terítőn talán valami váza és tálca, kettő is. A tálcán vastag, fehér csemegeszalonna, kenyér, citrom. Odább poharak és édeskés lengyel vodka. Eszünk és iszunk. Kiss Dénes főleg eszik, én főleg iszom. Közben gondolataimat rendezgetem. Jól megnézem magamnak a költőt. Újságíró és író, jól ismeri az interjúk rendjét… Most mégis ideges, gyanakodva méreget, nem bízik bennem… Tizenöt évnyi ismeretség, barátság bőségesen elég egy ilyen érzés kifejlődéséhez. Amikor elfogy előtte a szalonna, kortyint egyet a vodkából, aztán cigarettára gyújt. Mentolos cigarettát szív. Pöfékel, és rövid, egyszavas kérdésekkel igyekszik mozdítani rajtam. Talán fél éve dohányzik, s a tempó, ahogy laposra olvadnak a keze ügyében a cigarettás csomagok, úgy hat, mintha valamilyen lemaradást igyekezne behozni nikotin vonalon. – Zalaegerszegen találkoztunk először. Sovány volt, szuggesztív, lángoló szemű. Mozdulatai eltökélt partizánmozdulatok voltak, szavai lelkesek és egyértelműek. Főleg irodalomról beszélgettünk akkor, és nagyon keveset filozófiáról és eszmékről. 1953 volt vagy 1954. Pacsán megmutatta düledező házacskájukat, vendégül látott, délután elvitt a Szabadságharcos Szövetség gyakorlatára. Döbbenten álltam a mezőn. Kiss Dénes 350 köbcentiméteres motorokon száguldozott, puskákkal hadonászott, lövöldözött. Úgy tűnt, társai tisztelik, s a falu lakói kicsit félnek is tőle. – Később aztán Pécsen találkoztunk újra. A Kandó Kálmán utcában laktunk, én a földszinten béreltem szobát, Kiss Dénes az emeleten. Jó barátságban teltek napjaink… Aztán meghívott egy teadélutánra, ahol diákok és diáklányok andalogtak gramofonzenére. Én is andalogtam egyet. Amikor hazaérkeztünk, felhívott a szobájába. Kiderült, hogy pont azzal a lánnyal táncoltam, aki neki is tetszett. Ezt ugyan nem lehetett tudni, mivel nem mondta, nem táncolt vele, csak emésztette magát. Amikor becsukódott az ajtó, előrántott egy vadászkést, és megtámadott. Erősebb voltam nála, mégis percekig dulakodtunk. A tőr a szekrény oldalát hasította fel, majd az ágy alá került, ahová sikerült birkózás közben berugdosnom. Mindez ma elég humorosan hat, de akkor megdöbbentett. Éjszakánként álmatlanul feküdtem az ágyamon, és a mennyezetet bámulva tűnődtem: „ki ez az ember, aki az emeleten lakik? Ki ez? Jó barát? Költő? Fantaszta? Az eszme különös megszállottja?” – Néhány hét elteltével helyrebillent a barátságunk. Ma is tart, Dániel fiának én vagyok a keresztapja. De ettől emberi rejtélye még nem oldódott meg. Sok-sok meglepetéssel szolgált azóta is. Kiss Dénes Pacsán született 1935-ben, félig paraszti, félig iparos családból. Apja géplakatos. Nagykanizsán járt gimnáziumba, érettségi után repülőtiszti iskolára jelentkezett, fel is vették. Mégsem lett repülőtiszt, mivel az évfolyam két éven át nem indult. Így visszakerült szülőfalujába, s egy ideig az Autóközlekedési Vállalatnál dolgozott mint diszpécser, és párhuzamosan a helyi kultúrotthont is igazgatta. Életének következő állomása Pécs, ahol a Tanárképző Főiskolán tanult egy ideig, majd Budapestre került, és gyárakban dolgozott. A Kőbányai Könnyűfémmű, majd a Gumigyár munkásaival izzadt műszakról műszakra, s pihenőidejében tanult, verseket írt. Ágyra járt, egyik albérletből a másikba vándorolt, Rákóczi út, Mártírok útja, Rumbach Sebestyén utca s végül a Bajcsy-Zsilinszky út. Közben újságíróiskolát végzett, az Esti Hírlapnál dolgozott, majd a Gumiipari Hírlaphoz került. Tehetsége, makacs ősereje minden mélyponton átsegítette. Ma ismert költő, esszéista és újságíró. Verseit, kritikáit, tárcáit a vezető irodalmi folyóiratok közlik, neve a napilapok hasábjain is gyakran felbukkan. Két verseskötete jelent meg, a Porba rajzolt szobafalak 1962-ben, az Arcom a föld című könyve pedig 1965-ben. Új, Arctól arcig című verseskötete 1970-ben jelenik meg, ugyancsak az idén hagyja el a nyomdát a Kányadombi indiánok című ifjúsági regénye is. Rajzol, szenvedélyesen érdeklődik a tudományok iránt, vitatkozik, embereket sérteget, szerkesztőkkel vész össze, és számon tartja vélt és valódi sérelmeit. Pepita sapkát húz a fejére, bridzsezik, meccsre jár, magazinokat lapozgat, arcát a fény felé igazítja, de önérzete egy falusi kisfiúé ma is, aki gyanakszik, hogy kevésnek tartják a dörzsöltebbek, s közben magát különbnek tartja mindenkinél. Kiss Dénes sajátságos világát meg lehet szokni. Jó barát, jó ember, mindig a közösség, az egész magyar nép javára gondol, ha beszél, ha tesz valamit. És ne felejtsük el, hogy költő. Tehetséges, szép álmú költő… És ez a legtöbb, ez a lényeg. Kis hadakozás a késsel, kis vita, kis ajtócsapkodás – a versek értékével szembesítve elhanyagolható tényezők. – Baloldaliságáról is mondanom kellene valamit… Ifjú, forradalmi láza úgy tűnik lelohadt. Szeme már nem villog, ha kimondja, hogy „eszme”, de azért józan, a népben, az emberiség felemelkedésében hívő, baloldali ember maradt. Néha papucsban látom, házikabátban. Ilyenkor eszembe jut az a pacsai délután, amikor a gyakorlótéren láttam, soványan, erősen, hatalmasan. Azóta persze hazánkban is történt egy és más. Ez a Bajcsy-Zsilinszky úti lakás főbérlet. A falakon sok a kép, modern fiatal festők alkotásai, egy ikon, sok reprodukció, s Kiss Dénes saját rajzai, poros ideiglenességgel. Egyetlen vonallal rajzol fejeket, portrékat, tárgyakat, s rajzszeggel a tapétára függeszti a legjobbakat. Sok a könyv, a folyóirat, s az íróasztalon a jegyzet, fénykép, levél. A szomszédos szobából áthallatszik a kisfiú és a pótmama hadakozása. Kiss Dénes felesége éppen kórházban van. Újra és újra megszólal a telefon. A költő szert tett néhány rokonra a fővárosban, s az utóbbi években Pestre költözött a húga is. Negyedóránként elmagyarázza valakinek, hogy mit mondott a főorvos, mit vacsorált a gyerek. Néha írókkal beszél, főleg fiatalokkal, szereti a kezdőket pátyolgatni, kézirataikat beajánlani, megvitatni. – Ez a telefon, mint egy csörgőkígyó… Valójában utálom Kiss Dénes telefonját. A zsinórt, ahogy tekeredik utána a szobában, ahogy lóg rajta a barátom… Most mégis jól jön, átsegít bennünket a szalonnák és vodkáspoharak barikádjain. Csakhamar füstfelhőben úszunk, Kiss Dénes a zűrzavarban elfelejti készenlétben tartott merev válaszait, beszél, elpilled, nyugalomra vágyik. – Milyen hónapban születtél? – Szilveszterkor születtem, Szilveszter éjszakáján… – Hó volt?… Fagy? – Későn jött akkor a tél, de már hó volt. Fagy és hó. Az anyám aznap délelőtt még kiment a hegyre, de hazaküldték… Úgy látszik, volt még abból a rossz borból, amit annyi nemzedék ivott… Noha bor… Ezér haltak meg a testvéreim. A nevüket sem tudom… Három testvérem halt meg, mielőtt születtem, egynaposak voltak. Rólam is azt mondta a bába, hogy nem érem meg a harmadnapot. – Mekkora hó volt? – Azt mondják, nagy hó volt… Szilveszter éjszaka, ugye… Részegek danoltak az utcán, bezörgettek az ablakon. Kiszóltak nekik: „Emberek hallgassanak, itt gyerek születik”. – Az a vásár, az a véres vásár, az…? – 1932-ben volt. Apám, anyám is kint volt a vásárban, már jegyben jártak. Előtte napon a végrehajtók elhajtották a teheneket adótartozás fejében. Éjszaka aztán valaki kinyitotta a karámot, és a tehenek hazakerültek. Másnap a csendőrök a pacsai vásárban hajkurászták a teheneket, parasztokat. Dulakodás támadt, belelőttek a tömegbe… – Szegények voltak a szüleid…? – Anyám szegény lány volt, öten voltak testvérek, csak egy hold föld jutott rá. Apám szülei módosak voltak, s apám iparos. Volt egy csomó mesterlevele, képesített géplakatos volt, hegesztő, esztergályos, fűtő, gépész, gépkocsivezető, csőszerelő. Mindenhez értett… Egyedüli gyerek volt, nem akarták, hogy az anyámat feleségül vegye. Elvette, és bosszúból kiköltöztek a hegyre és ittak, ittak… – A gyermekkorodból mire emlékszel? – Sok mindenre… Volt ott egy öreg, szakállas zsidó bácsi, fűszeres: Rechmitzer… Azt szokta mondani, hogy: „Fiam; te jókor születtél”… Máig sem tudom miért mondta. Nem volt gyereke, azt hiszem, azért szeretett meg. Mindig adott hitelbe. Aztán elvitték a németek, és nem jött vissza. Sokan visszajöttek, de a Rechmitzer nem… – Mire emlékszel még? – Tele voltam félelemmel… Féltem a sötétben, a magánytól, lányoktól, később attól, hogy felnőttnek kell lenni. Nagyanyám mindig tudta a menetrendet. Attól féltem, ha felnövök, nekem kell majd tudni… Szigorú, szikár öregasszony volt. – Később?… – Később magamnak is bizonyítani akartam, hogy bátor vagyok. Végül kiderült, hogy mindent meg merek tenni, még többet is, mint a többiek, csak a félelem nem múlt el. – Ma sem? – Ma sem. – Ejtőernyős voltál, nem…? – Igen… Tizenöt éves koromban ugrottam először, és akkor jelent meg az első cikkem is a Szabad Ifjúságban. Vitorlázó géppel volt egy csomó felszállásom. Edzőtábor Madocsán, mindenre emlékszem. A gimnáziumban én szerveztem a Repülő Szövetségbe az ejtőernyős tagokat. Nyápic gyerek voltam, kinevettek. – „Aki ejtőernyős, annak le kell ám ugrani az első emeletről” – gúnyolódtak az osztálytársaim. Azonnal leugrottam az első emeleti ablakból. Felindultságomban azonban nem vettem észre a telefonvezetékeket, melyek az ablak alatt húzódtak. Rájuk zuhantam, megpördültem. Vörös téglával volt kirakva az udvar. Átharaptam a nyelvemet… Nem akarod megnézni az ejtőernyős igazolványomat? – Megnézném… Feláll, oldalt lépdel néhányat, kihúzza íróasztalának a fiókját, aztán két igazolványt tesz elém. Egyik az ejtőernyős igazolvány, a másik… Kinyitom: „Magyar Repülő Szövetség”. Belső oldalán egy idézet: „Repüljetek magasabban, messzebbre, gyorsabban, mint mások.” Aláírás: Sztálin. Némán bámulom a Sztálin idézetet. Kiss Dénes az ovális asztal másik oldalán áll. Vár, aztán megszólal: – Mesterlövész voltam… A diákotthonban a szekrényemben négy puska volt… – Amikor repülőgépet vezettél vagy kiugrottál az ejtőernyőddel, nem féltél…? – Azért tanultam meg mindezt, hogy az „eszme” bárhol használni tudjon, akár repülőt kell vezetni, akár másutt… – Mondd, mikor kerültél te ilyen feszes kapcsolatba a kommunista eszmével? – Hülyén hangzik, de talán mindig kapcsolatban voltam vele. Gyermekkoromban is. Odafigyeltem a szegényekre, gyengékre, szerettem őket… – Ez már csaknem úgy hangzik, mint a kereszténység kiindulópontja. – Talán csak hasonlít – mondja, aztán felemeli az asztalról igazolványait, és gondosan visszafuvarozza a fiókjába. Érthető. Ez a két igazolvány ma is legféltettebb kincsei közé tartozik. Rangjuk, akár a versesköteteké… – Mondhatnál valamit, ami az életutad első felében meghatározott…? – A hit és a rajongás. – Hit…? Miben…? – Hittem a szélben, napsütésben, életben, az utakban, hogy mind vezetnek valahová. Négyéves korom óta olvasok, a nagyapám tanított meg a betűkre… Hittem, hogy érdemes szeretni a szépet, jót, érdemes feláldozni magunkat, és szentnek tartani eszméket. Az volt a belső igényem is mindig. Aztán jöttek a felismerések, a bizonytalanság korszaka. Azt hiszem, a feszültség kezdete. Nekem kell tölteni. Itt áll ez az édeskés vodka az asztalon, de nem tölt, csak néz rám, és vár, ugrásra készen. Töltök neki is, koccintás nélkül iszunk. Leteszi a kupát, aztán rám mered: – Te az előbb, amikor telefonáltam beleittál az üvegbe? – Nem ittam bele, pohárból iszom… – Amikor megfordultam, a kezedben volt… – Azt néztem, hogy mi a neve ennek a mosléknak… – Direkt azért vettem, hogy a kedvedben járjak. – Jó ital ez, de annyira nem, hogy beleigyak az üvegbe, amíg telefonálsz. Jobb lesz, ha koncentrálsz… Mi van ezzel az írással? Mióta írsz, és minek? – Odaért a faág az ablakhoz. Tél volt. Akár egy emberi kéz megdermedve. Nincs hús. Tizennégy éves voltam. Megírtam, csodálkoztam, hogy ritmikus… – Benned, azt hiszem, van valami az elhivatottság érzéséből…? – Mindig úgy éreztem, hogy rám számítanak… Ejtőernyősként vagy költőként… Nekem beszélni kell. És nem akárhogy. – Ma, mint érett, tapasztalt költő, hasznosnak tartod a költészetet? – Nem hiszem, hogy jó ez a szó, hogy „hasznosnak”. „Szép az, ami érdek nélkül tetszik.” – Ezt a meghatározást mindig humorosnak tartottam, de… – Mi tehát a költészet? – A versírás önismeret, önelemzés és a világ igazságainak magamon való kipróbálása. Egyúttal készenlét. – A költő pozíciójából nézve… – Igen. Felismerések. Nem kisebb értékűek, mint Heisenberg, Einstein, Beethoven vagy Bólyaié… Egyúttal boldogságkeresés. Írtam egy tanulmányt erről: „A boldogság megmaradásának törvénye”. – Hiszek abban, hogy minden ember képes a boldogságra. – Fitzgerald azt írja, hogy egy érett, érzékeny ember természetes állapota a jól kifejlett boldogtalanság. – Ez látványos, de nem igaz… Én például képtelen vagyok a boldogtalanságra. Kiss Dénes gyászos, csaknem tragikus arccal ül az ovális asztal másik felén. – Mit röhögsz? – kérdi. Igaza van. A boldogság belső ügy. Mit tudom én, hogy ki, mikor boldog? Van, aki szenvedés közben boldog. Van, akit egyenesen a veszteség tesz boldoggá vagy a veszteség lehetősége. Így aztán ebből a boldogság ügyből igyekszem biztonságosabb vizekre evezni. – Az emberek általában azt hiszik, hogy egy villanyszerelő hasznosabb, mint egy költő… – mondom. Kiss Dénes eltűnődik: – Rövid távon hasznosabb is, csakhogy az emberek nem gondolnak az utánuk jövő nemzedékekre… Az emberek percben gondolkodnak, a költők évezredekben. Ezért nem érthetik meg egymást igazán. Ez meglátszik a lakásokon is, ha belépsz valahová. – Az űrkorszakban a költészet tehát megtartja régi rangját? – Mivel semmi sem avul el gyorsabban, mint a technika… És ez annál inkább igaz lesz, minél gyorsabban fejlődik a technika. Mindig megmarad valami, ami nem avul el, és ez az ember. Tehát a többi másodlagos. Az ember a fontos, nem a pálya, az ember, aki a további pályák végtelen variációját hordja magában, az első kőbaltától ki tudja meddig… Ha meggondoljuk, a kőbalta olyan nagy felfedezés volt, mint az űrhajózás. – Az emberek fegyelmezetlenek, a gépek fegyelmezettek. – Más az, aki a gépet kitalálja, felismeri a lehetőséget, és más az, aki azt használja. A pilóta a gépben már nem lehet fegyelmezetlen. A kutató, tervező mindig sokkal többet gondol, mint ami megvalósul. Az esztergályosnak csak közvetíteni kell a rajzokat. A másiknak alkalmazkodni a törvényekhez. De a feltaláló mindig többet lát, mint amit megvalósít. Az emberiség magában hordozza ezt a felismerést, hiszen a föld anyagából való, tudja, hogy öregszik, változik, hogy egyszer el kell jutnia a csillagokra. Tehát már most megteszi ehhez a lépéseit a Holdra. Akármilyen kegyetlen dolog is, nem ügyelhet arra – hiszen fennállása óta sohasem ügyelhetett –, hogy közben sokan éheznek, nyomorognak. Az egész érdekében ezt a lépést meg kell tenni. Az ember ugyanis nem idegen része a mindenségnek, hanem húsa-vére, és érzékeli rezdüléseit, még akkor is, ha a műszerek ezt nem képesek kimutatni. Én ebben hiszek… – Felsorolhatnál néhányat legfontosabb olvasmányaid közül. – Arra jöttem rá, hogy Niels Bohr, Heisenberg, Einstein vagy Feynman a legvilágosabban fogalmazó írók. Tudósoknál ez kötelező, mert törvényfelismeréseiket egyébként könnyen meg lehetne támadni. A rossz írók azt hiszik, hogy nekik a tudósoknál kevesebbet kell, lényegtelenebbet kell létrehozni. Pedig nem. Évek óta olvasok egy könyvet. Saint-Exupéry-t… Egyébként is, Tolsztojnál nem adom alább. Egyetlen nagy íróról sem tudok, aki a mondanivaló szabadságáért lemondott volna a pontos, világos fogalmazásról. – El tudnád képzelni, hogy a foglalkozásod nem írás, hanem valami más? – Az írást soha nem tekintettem foglalkozásnak, csupán magatartásnak… Tanár lennék, ha még lehet… – Gondoltál már arra, hogy meddig élsz? – Néha azt hiszem, holnapig sem, máskor, hogy sokáig. – Tudod mi a halálfélelem? – Ismerem. Van… – Azt mondtad, hogy képtelen vagy a boldogtalanságra. Lin Yutang leírta Csin harminchárom boldog pillanatát. Mondhatnál te is egy boldog pillanatot vagy kettőt. – Talán, amikor kiugrottam ejtőernyővel, vagy amikor a Dani mosolyog. Ez a kettő ugyanaz a dolog. – A Daniból mit akarsz nevelni? – Embert… – Mondj egy pénzösszeget. Annyit, amennyit te összegnek tartasz? – Egy ember ára… – Ez túl nagy összeg. Mondj egy számot… – Kettőezernégyszáz… Most csináltatom életem első ruháját. Idáig készruhákban jártam… Ennyit kérnek érte… – Mikor írsz, hol, hogyan? – Autóbuszon, eszpresszóban, ágyban, menet közben. – Regényt is írsz… – Akkor lehetőleg csak regényt írok. Sétálok, zenét hallgatok közben. – Tudod, ki volt Jim Clark? – Tudom… Ezt csináljuk mindannyian. Száguldunk. Ez a dolgunk. Erről nem lehet lemondani. Néztem a tévében… Úgy is mondhatnám, ha valami elkerülhetetlen, elébe kell menni. – El tudnád képzelni, hogy most kiugrasz egy repülőgépből? – Feltétlenül… Szívesen… Úgy érzem, nem hagytam abba. Csak ez nem annyira látványos, amit most csinálok. – És milyen alkalomból? – Az örömért is. – Nem gondolod, hogy összetörnéd magadat? – Nem – mondja felháborodottan, majd felugrik, és tornamutatványokat végez. – Mondj egy verssort. Kiss Dénes abbahagyja a tornamutatványokat. Kicsit liheg:
– Einsteini nagyságú törvény. Azt hiszem, az író végül mégiscsak eltávolodik a biztonságos vidékről. Volt egy Jan Welzl nevű cseh sarkutazó, aki a nyolcvanadik szélességi kör felett vadászgatott az észak végtelen jégmezőin. Nem tudom, ott fent, a sarki éjszakában mihez kezdenénk? – Ilyent még nem próbáltam, de idáig mindenhol kibírtam. Azt hiszem, hogy illene is hozzám az ilyesmi. A visszatérés lehetőségéről így is lemond az ember. Tudom, hogy nem lehet visszatérni… – Bizony nem… Elsüllyedt világok vannak a múltunkban. A szülőfaludban, este, bemutattál egy lányt. Talán kék szemű volt… Talán… – Koki… Büszkének látszott, nem hittem el róla, hogy szeret. Később kiderült, hogy szeretett. Általában nem hittem el, hogy engem is megszerethetnek a nők a többi között… Néha azt gondolom, hogy akkor ezt nem vettem észre, soha nem bocsáthatom meg magamnak… Kiss Dénes eltűnődik. Én is. Egyszer írt, hogy jöjjek, bemutat egy lányt, talán feleségül veszi… Felkalauzolt a Naphegy utcába. Már nem emlékszem a lány nevére, arcára sem… Az akkori Naphegy utcára sem… Emeleti, úri lakás volt, amolyan kopott, középosztálybeli. Rendetlenség. Több szoba, több ember. Javasoltam, hogy menjünk le valami vendéglőbe. Felvettük a kabátunkat. Én és Kiss Dénes. A lány nem találta a télikabátját. Zűrzavar. Szülők, anya… Takarítás. Benéztek a kamrába, másik szobába… A lány benézett az egyik bútor alá. Nem találta a télikabátját. Már nem emlékszem, mi lett a vége az ügynek, de ma is borzongok. Egy lány a régi középosztályból, ahogy a saját lakásában nem találja a saját kabátját, és az anya, és az az egész lakás, és az öccse… Igen, valami öccse is volt… – Emlékszel arra a lányra, aki nem találta a kabátját? – Igen… Amikor először felmentem hozzá, feltette Wagner Tannhäuser nyitányát. Olyan sírás jött rám, hogy el kellett szaladnom. Aztán a Máté-passió… Elvitt a Zeneakadémiára… – És a feleséged? – Márta?… Amikor munkás voltam, eljárt a gyár elé… Hozta a kölcsönpénzt, zsíros kenyeret… – Hány éves vagy most? – Harminchárom… – A nők nem harminchárom évesek… – Igen, a nők fiatalabbak. – A közvélemény azt hiszi, hogy a költő és a nők, a fiatal nők, ez egy és ugyanaz a fogalomkör… – Az ember nem mindig térhet ki, van amikor nem is akar… A lobogás és a rajongás mentheti meg az embert. A várakozás az arcokon… Ez megvalósíthatatlan a családon belül. – Mondd, Dénes, van valamilyen tárgy vagy érték, amit szeretnél megkapni? – Nincs… Talán szeretnék zongorázni… Elméláz. Az ovális asztal távoli végén magazinok. Egy Quick, egy Stern. Az utóbbit magam elé rántom. A címlapon szőke nő evickél egy függőágyban. Kinyitom. Kockás füzetlapok csúsznak a kezembe. Apró gyöngybetűk. Kék tinta. Az egyik illusztrált, fényképes cikk fordítása: „Hogyan válnak a férfiak nővé?” – Ez a fordítás, ez kié? – Nem tudom… Valaki benne felejtette – mondja Kiss Dénes, aztán a vodkás üvegre néz, és újra megszólal: – Tényleg nem ittál bele…?
1970 |