Tüskés TiborA vonat imbolyog a decemberi szélben. Hiába meredek ki az ablakon, a messzeségben alig sejthetők a falvak. Méteres hó takarja az egész országot. A vonatok két napja ismét járnak, de az arcokon még bizonytalanság. A kalauz egy másik kalauzt helyettesít, felszerelése hiányos. Nem tud jegyet adni, nem fogad el taxirendelést, nem tudja megmondani, hogy hová, mikor érkezik a vonat… Az emberek csodálkozva ülnek az ablak mellett, furcsállják, hogy télen esik a hó, fagyos szél nyargal a mezők és erdők között. – Haditervet készítek: „Szentlőrincen kiállok a peronra, Pécsen elsőként ugrok a vágányok közé, és futásnak eredek… Így talán majd a taxik standjához is először érkezem…” Tervemet fegyelmezetten betartottam. Vad vágtában tettem meg az utat a pesti gyorstól a taxiállomásig. Valaki a tumultusból többször rám kiáltott, de nem törődtem vele. A taxiállomáson egyetlenegy taxi sem várta a pesti gyorsot, de az utazni vágyók már öten-hatan összegyűltek. Hála a pécsi organizációnak, a tumultusból kiáltozó „valaki” az üres taxiállomáson rám talált. Tüskés Tibor volt… Fél óra múltán aztán mégis előkerült egy kocsi, s Tüskéssel, valamint néhány másik emberrel, akik lakodalomba készültek valahová, bepréselődtünk… Tüskés Tibor az előkelő Magaslati úton lakik, közel a Pálos-templomhoz, az igazi város és a kertes villák határvonalán. Mögötte a hófedte Mecsek, erkélye alatt pedig a gőzölgő, fénylő város. A gazdagon berendezett három szobából egy, az erkélyes, a családfő kényelmét és munkáját szolgálja. Modern bútorok, heverő, natúr, falra szerelt könyvespolc, íróasztal, tengerzöld írógép, a falon Martyn és Borsos kompozíciók. Mindenütt, minden szegletben a kiegyensúlyozott és mértéktartó ízlés uralkodik, vagyis a feleség. Így gondolom, így sejtem… Az asztalon album, régi fényképek… A fényképeken nyár, nyolc-tíz évvel korábbi, sohasem volt, hihetetlen nyár. Balaton-part, parasztudvar, rönkök, fák, oldalt egy klozett. A fák előterében s a rönkök előtt írók. Egy, kettő, három, négy, öt… Öt író és öt feleség, vagy öt író és négy feleség…? Mindegy ma már… Az öt író közül három vagy négy elvált az akkori feleségétől, és megvált akkori környezetétől, fáktól, rönköktől, és a fiatalságtól is. Nem tudom, mit csináltunk akkor mi azon a parasztudvaron… A fényképeken ez nem látszik. A fényképeken csak állunk, ülünk, nézünk, az arcokon szépség és grimasz… De egyébként?… Öt író együtt víkendezik vagy nyaral? Ma már ez hihetetlennek látszik, szinte bizarrnak… Pedig itt vannak a képek, agyba-főbe fényképeztük egymást, s ha jól emlékszem, egy Balaton-térkép vizébe a nevünket is odakanyarítottuk valamennyien… Egyik fényképen az ülő sorban az asszonyok, az állóban az írók. Furcsa most látni a rönkön üldögélő, elhagyott asszonyok sorát… Tüskés Tiborra mindez persze nem vonatkozik. Jelen van, ott áll a képek közepén, szélén, de máig sem vált el a feleségétől, pedig velünk barátkozott, mi több, főszerkesztő volt akkoriban. – A fényképek mellé csakhamar vodka kerül és étel, majd kávé és szivar, pasztell nyugalom, Tüskés baráti, vendégszerető arca, titkolt aggodalmai. Eszembe jut Veres Péterrel folytatott párbeszédének dedikációja: „Bertha Bulcsunak, közös szerelmünk, a Balaton kék ege alól, baráti szeretettel…” Eszembe jut a régi kávéház, a Kossuth Lajos utca, ahol éjféltájban sétálni szoktunk, amit akkor még az egész város Király utcának hívott, s ahol az idősebbek örökké a Nick-féle söröző helyét mutogatták, mint egy sebhelyet. És a társbérlet, ahol laktak akkoriban, és a leánygimnázium könyvtára, ahol külön munkára és menedékre lelt. Poros, szűk szoba, magasan, tetőkre lehetett látni, és ha jól emlékszem, a Kálváriára. Éppen befért oda egy tanár, egy asztal, egy szék. Én borzongtam ott mint vendég, mert elméletileg bármelyik pillanatban beléphetett volna egy leánytanuló, valamelyik szép diáklány, és rebbenve mondhatta volna, hogy: „Baudelaire…” És közben az ajkak lazán, várakozva pilledtek volna el, íróasztalnyi messzeségben. Elég gyakran megfordultam ott, de egyetlen valóságos esetre sem emlékszem, egyetlen kopogtatásra, egyetlen arcra sem. Talán nem is könyvtár volt az a szoba, hanem valami más. Tüskés mint tanár, mint főszerkesztő, mint esszéista, mint színikritikus, mint előadó, mint takarékoskodó… Hat arc, tíz arc… Sok arca volt, és azt hiszem, ma is sok arca van, így elég nehéz lesz az igazit, a legbelsőt megközelítenem. 1930-ban született Balatonszántódon. Apja vasutas. Hatéves koráig a vízparton élt, aztán Nagykanizsán, majd egyetemi polgárként Budapesten. Fiatal tanárként Dombóváron mutatkozott be, de első sikerei már Pécsen örvendeztették meg. Pécs minden vonatkozásban a kibontakozás városa. Néhány év alatt mint irodalomtanár, nevelő, „népben, nemzetben gondolkodó” kultúrember, közismert lett. Esszéi, kritikái, jegyzetei sorra helyet kaptak a Dunántúli Naplóban, majd a Jelenkorban s minden irodalmi folyóiratban, szellemi fórumon. Négy önálló műve jelent meg: Pécsi Múzsa (1958); Párbeszéd a Balatonról (1968); A déli part (1968); Irodalmi nevelés (1969). A Jelenkort 1959–1964-ig szerkesztette. 1964-től Pákolitz Istvánnal együtt a Jelenkor-Magvető sorozat szerkesztője. A nagysikerű Dunántúl antológiát válogatta, szerkesztette, előszavazta. Szociográfiai írásai mind üggyé váltak, vihart és pereket támasztottak. Fáradhatatlan… Amikor a Jelenkor főszerkesztői székétől megvált, sokaknak úgy tűnt, hogy Tüskés távolodik az irodalmi közélettől. Érdekes módon pontosan a fordítottja történt. Tüskés Tibor ma négyszer többet ír, mint főszerkesztő korában, szava, véleménye jelenvaló. Mindez egyszerre utal Tüskés kvalitásaira és irodalmi közéletünk egészséges, erős szervezetére. A vodka fogy, jólesik. Nem szabadna innom, tönkretesz. Tüskést nem, erős, csontos parasztalkat, csak az arca értelmiségi. Tüskés csak ünnepeken iszik valamit, vagy vendégségben, vagy részeges írók társaságában, mert fél, hogy lenézik, vagy kimarad valamiből, ami irodalmi. Józan életű, szinte példás. Néha aztán fellázad, nyugtalankodásai elkeserítik egész családját. Mindig idejében megtér, így a rend, az egymásra épülő csiszolt szépségű munkanapok erőt, öntudatot adnak mondatainak, tartásának. Lázadásai elsősorban a képzelet lázadásai, a lélek elvágyódásai bizonytalan, bizarr szépségek felé. A vodka fogy, Tüskés felesége kétszer bejön, és kétszer kimegy. Nehezen születik meg az első kérdés, félve tagolom a szavakat, félek, hogy elrontanak valamit a pasztell nyugalomban. – Mondj egy ünnepet, olyant, ami számodra a legkedvesebb? – A karácsony… Nemcsak azért mondom, mert most volt. Akárhonnét közeledünk ehhez a naphoz, azt hiszem, az egész világon fontos ünnep. A téli napforduló már a primitív népek számára ünnep volt, az a kereszténység óta. Ilyenkor a leghosszabb az éjszaka és legrövidebb a nappal. Aztán egyre rövidülnek az éjszakák, és hosszabbodnak a nappalok… Amíg ember él, szükség lesz ünnepekre. Ha az életet utazáshoz hasonlítjuk, ezek a megállók. Jó, ha az embert várják az állomásokon. Ha nem, akkor is legalább önmagával kénytelen találkozni. Szembenézni. Erre valók az ünnepek… Augusztus 11. hármas ünnep nálunk. Nekem névnap, feleségemnek születésnap, aztán házassági évforduló is. – Nélkülöztél már életedben? – Ha most körülnézel, mit látsz? Három szoba összkomfort, gázfűtés, loggia, tetőterasz, kilátás a városra… De a modern „adósok börtönében” élek. OTP kölcsön, öröklakás, örökös adósság. Előtte több mint tíz év a társbérlet börtönében… S a korábbi évek? A zsíros kenyeres gyermekkor? A rám morduló szülői szó? Nem mondom, hogy éheztünk a vasutas-apa fizetéséből, de azon kívül, hogy fölneveltek, mást nem tudtak adni. Nem proletár nyomorúságban nőttem fel, hanem a zsíros kenyér egyhangúságában. A sanyarú egyetemi évek emlékét is magamban hordom. Az ösztöndíjból csak ebédre telt. Vacsora akkor jutott, ha maradt valami a menza konyháján, a fazékban. Tizenöt éves korom óta instruáltam. Tudom, mi a nélkülözés, és ma sem akarom elfelejteni. Néha megkísért, hogy itt kellene hagyni ezt az összkomfortos életet, elmenni egy kéttantermes falusi iskolába, s ott megmutatni, hogyan lehet kultúrát teremteni. – Mi az, ami emberi, írói arculatodat meghatározta? Származásod, neveltetésed, eszményeid…? – Talán az iskola, néhány kiváló tanárom és az első találkozás az irodalommal. Vagy még korábban szántódi életünk… Sárkányt eresztettünk, és a sárkány a nádasba zuhant… És a nyarak, a sorompó. Szántódot azzal a feltétellel adta el a tihanyi apátság a vasútnak, hogy ott minden vonatnak meg kell állni. A sorompónak nekirohantak a motorosok, autósok. Soha nem tudom elfelejteni a véres tetemeket s a pokrócainkat, melyekkel letakartuk őket… A vasutas gyerek életébe a nagyvilág bejött… Híreket, információkat hoztak naponta az emberek. Távoli eseményekről tudtunk, elakadt, szerencsétlenül járt vonatokról, utasokról… Szabadjegyünk volt, nyáron utaztunk… Akkor, eljutni Lillafüredre, annyi volt, mint ma Párizsba. Játékaink is a vasúthoz kötődtek, a csonkavágányon álló kocsikban bújócskáztunk, később ólmot gyűjtöttünk a kirakott vagonok ajtajáról. A szeretet létezésére a tanáraim döbbentettek rá Kanizsán, akik pártfogoltak, magukkal vittek néprajzkutató útjaikra. A tízparancsolatban csak az van, hogy apádat és anyádat tiszteljed, de az nincs benn, hogy a szülő szeresse a gyerekét. Én elég kései gyerek voltam, a bátyám már a vasutas intézetben tanult Kaposváron, amikor én születtem. A nagykanizsai iskola társadalmi helyzetemre is rádöbbentett, hiszen azok az osztálytársak, akiknek bíró volt az apja vagy többszörös bérháztulajdonos, azok soha nem jöttek el hozzám gombfocizni… És a háború… Igen, a háború és mindaz, amit ez a szó jelent a történelemben. Eleinte egy színházi távcsővel a kezemben bámészkodtam a bérház tetejéről. Jól lehetett látni, ahogy a Balaton tükre felett gyülekeznek a bombázó rajok, és indulnak Budapest felé. Amikor aztán az első kanizsai bombázás alkalmával a légnyomástól az órám is megállt, letettem a színházi látcsövet. Attól kezdve, ha megszólaltak a szirénák, kimenekültem a mezőre. Én tizenhárom éves fejjel láttam, amikor a nagykanizsai piactéren katonaszökevényt végeztek ki a nyilasok… Amikor az ásó, amivel futóárkot ástunk, eltörött a kezemben, azzal fenyegettek, hogy felkoncolnak. Megtanultam a humánum értékét becsülni. Az én nemzedékemnek alighanem sírig tartó élménye marad ez az idő. Egyszerre hallottam a viccet arról, hogy a bérházunkból elhurcolt Ritscherékből szappan lesz, s láttam, amint könyveiket zuhogó esőben, vasvellával stráfszekérre hányták a karszalagos emberek. – Ha egy társadalmi, politikai koordinátarendszerben el kellene helyezned magadat, hogyan jellemeznéd arculatodat? – Ezen már sokat töprengtem. Irodalmunk tele van előítéletekkel. Ilyen az is, hogy urbánus és népi… Akárhogy berzenkedünk ellene, akárcsak hipotetikusan, tudomásul kell venni a magatartás jelenlétét, nemcsak visszamenőleg irodalmunkban, hanem a jelenben is… Származásom, nevelésem, műveltségem: városi, ha tetszik: polgári, értelmiségi, humanista. Eszméim és eszményeim, indulataim és érzéseim viszont oda húznak, ahol az úgynevezett népi írók álltak és állnak. Hogyan lehet ez? Talán bennem érik már csírájában az a magatartás, amely nem egymást kizáró fogalmaknak tartja a városi-humanista műveltséget és a népi-forradalmár indulatot? A közélet, a társadalom, a politika dolgai mindig érdekeltek, de csak az irodalmi megközelítés síkján. Hiszem, hogy a kizsákmányolástól, a félelmeitől, gátlásaitól, fanatizmusától megszabadult ember olyan életet tud majd teremteni, ahol a különbözőségek nem zárják ki egymást, s ahol testvérnek érezheti magát az ember. Nevezhetem ezt szocializmusnak? – Energiáid megoszlanak az írás, szerkesztés, tanítás, gondolkodás között… Melyiket tartod a legfontosabbnak? Létezik kölcsönhatás? – Az életet tartom a legfontosabbnak. Az embernek önmagát kell megvalósítania. Akár írással, szerkesztéssel, tanítással vagy cipősarkalással éri el ezt. Életem ilyen vagy olyan fordulóján, utólag is, mindig azt gondoltam, azt kell maximálisan csinálni, ami éppen lehetőségként adódott. Ott van rám szükség… S a munkát nem végezheti el helyettem senki más… – Az írók, szerkesztők, tanárok munkája szerinted munka, misszió vagy szórakozás? – Kezdetben volt a kódexet író szerzetes író: Anonymus. A török harcok kora hozta a katona írót. Zrínyi, Balassi. A reformáció korában megszületett a prédikátor író. A XIX. század elején a jogi pályáról startoltak az írók: Kölcsey, Vörösmarty. Volt, akit a színészet kísértett meg: Petőfi, Arany, Vajda. A huszadik században színre lép a tanár-író típusa: Babits, Kosztolányi, Juhász, Tóth Árpád, meddig soroljam? Mi lehet bennük a közös? Németh László szavával válaszolnék: a vállalkozás. Az ügy maga mindig fontosabb, mint az elérhető cél. A feladat jobban ösztönöz, mint a remélhető siker. Az írás magatartás, cselekedet. Az életem része. Vállalkozás: az élet értelmessé tételére, megértésére, önmagam életének megvalósítására. – Véleményed szerint az írónak mi ma a feladata a világban? – Könnyebbet kérdezz… Végre nem válaszol. Sietve leteszem a noteszt, iszom egyet, szivarra gyújtok. Tüskés gondolkodik, aztán megütközve nézi, hogy milyen hirtelen átpártoltam az élvezetekhez. A feje mellett éppen kilátok az ablakon. Ismét megered a hó. Esik, hordja a szél. Jó kis hóvihar kerekedik… – Ne legyünk elfogultak a mesterségünkkel szemben – mondja Tüskés. Kénytelen vagyok letenni a szivart, elszakadni az ablaktól, hótól, vihartól. Ceruzát ragadok. Tüskés pontosan, világosan fogalmazza meg a lényeget: – Az író világa legtöbbször egy nyelvterület határáig terjed. Az anyanyelv határáig. Elég volna a feladatát ezen belül először tisztázni. Aztán ez a feladat, talán kitudódna, nem is igen volna ma más, mint tegnap vagy tegnapelőtt, s lesz holnap vagy holnapután. Írni. Ez a feladata. A tehetségével jól elszámolni. A tehetségéhez, eszméihez, fölismeréseihez hűnek maradni. – És a kritikusnak? – A kérdést becsülöm meg azzal, hogy inkább írásban válaszolok rá… Párhuzamosan… – Milyennek képzeled a jó közönséget, az olvasót? Mi a véleményed erről a század eleji kifejezésről, hogy „nagyérdemű közönség”? – A „nagyérdemű közönség”, „nyájas olvasó” – ma már elkopott szó. Biedermeier, jobb esetben szecessziós csengése van. De ne becsüljük le egészen. Annak idején e szavak lépvesszőjével fogott publikumot a századfordulón megszületett modern irodalom. A mai közönség számban hihetetlenül megszaporodott, és roppant heterogén, különnemű. Az ember tragédiáját az ország egész lakossága egy időben nézheti, s ugyanez a tízmillió ember nézi és hallgatja a táncdalfesztivált is. Hogy a jó közönség milyen? Ki a jó olvasó? Aki válogatni tud, választani tud, nemcsak elfogadni. Akinek van ítélete, de meghallgatja mások véleményét is. Aki társszerzője tud lenni az alkotónak. Akiben rezonancia támad. Akiben új fölismerések születnek. Akit a nyitottság, a kitárulkozás, a befogadás igénye jellemez. – Szerinted ma kik olvasnak irodalmi folyóiratot? Milyen rétegekhez juthat el, mondjuk a Jelenkor? – Értelmiségiek, főleg tanárok, diákok. Meg akik szeretnének benne megjelenni. Az irodalmi folyóirat „hagyományos” formája, alighanem átalakításra szorul. Egy-egy problémát, társadalmi vagy világnézeti kérdést sokoldalúan megvilágító különszámoknak van jövője. Az olvasmány átköltözik a könyvtestekbe, a folyóirat az eszmélkedés, a nyílt véleménymondás, a dialógus fóruma lesz. Persze ennek is van hagyománya nálunk. A Tanú, a Válasz, a Korunk… Hogy ma a Jelenkort kik olvassák? Ezt csak a Posta Központi Hírlapirodáján tudnák megmondani, ott is csak az előfizetőket. – Mint a Jelenkor hajdani főszerkesztője milyennek látod ma a folyóirat szerkesztő bizottságának akkori munkáját? És milyennek látod a saját szerepedet? – „Hol van már a tavalyi hó…” mondhatnám Villonnal. Az értékelés nem az én dolgom. Csak emlékeim, csalódásaim, eltemetett hiteim, szerelmeim, kudarcaim lehetnek. A Kortársban egyszer erről már valamit elmondhattam. „Volt egy szent szándékunk: gyönyörűket írni…” (Ady). Ez azt hiszem, így igaz. Sűrűn változtak körülöttem a munkatársak, talán nem is azonos szándékok terelték őket a lap szerkesztőségébe, a lap azonban mind igényesebb, figyelmet érdemlőbb lett. Ma is tisztelettel és szeretettel gondolok azokra, akik segítettek munkámban, hogy a Jelenkor ne méltatlan folytatója legyen annak, amire a Sorsunk és a Dunántúl hagyománya kötelezte. – Az írók általában azt hiszik, jó dolog főszerkesztőnek lenni. Az írók hite reális vagy gyermeteg? – Lehet, hogy vannak főszerkesztők, akiknek nagyon jó dolguk van. Nekünk nem volt az. Nem vezettünk delegációt, még csak tagokként sem jártunk külföldön. A szerkesztőknek nem adtak lakást. A kapu előtt nem állt állami autó. Egy aktatáskából szerkesztettünk. Társbérletben, kávéházban, „társadalmi munkában”, „félállásban”, de egész szívvel. A dilettánsokkal, erőszakoskodókkal, azt hiszem, nem sok bajunk volt. A jó emlékek mélyebben megmaradtak bennem. A munkatársak segítő jóakarata. Azoknak az íróknak az elismerése, akiket a Jelenkor engedett szóhoz… Mert voltak írók, akik mellé a Jelenkor odaállt, és az írók ezt ma is érzik. Azoknak a fiataloknak a bemutatása, akiknek az emlékezetében megmaradt, hogy a Jelenkor közölte első írásukat. Az elmúlt tíz évben hány „fülszövegen” olvashattad, hogy „első írásomat a Jelenkor közölte”…? Bennünket, azt hiszem, nem nagyon irigyeltek annak idején. Nem is volt miért. – Van televíziód? – Van… A készülékről csak jót mondhatok, a magyar ipart dicséri. A műsorról megoszlik a véleményem, illetve csak azt nézem, ami érdekel. Nagy dolog volt a tévé föltalálása… De még nagyobb csodát művel az ember, amikor el tudja zárni a készüléket, amikor úgy érzi, hogy már nincs rá szüksége. – Ha az irodalomban a műfaji határok elmosódnak, ez a művészet folyamatosságára is gondolva dekadens vagy progresszív jelenségnek tekinthető? – Az irodalom a művek és nem a műfajok összessége. A művek mindig előbb születnek, mint a műfajok. Alighanem Veres Péter mondja: „Nem az akadémia szülte Homéroszt, hanem Homérosz szülte az akadémiát.” A líra-dráma-epika háromsága régen elavult kategória. Az persze igaz, hogy manapság a műfajok kereszteződésére, a határesetekre egyre több példát idézhetünk. Ebben is azonban annak jelét látom, hogy az irodalom – amikor a világ a betű korszaka után a kép korszakába kezd lépni –, nem hal meg. – Sokan úgy vélik: az irodalom sorsa manapság hasonlóvá válik az alkalmazott matematika kategóriájához. Elveszti önállóságát, beépül a tömegkommunikáció és szórakoztatás flitteres testébe. – Az irodalom attól irodalom, hogy költészet. Nyelvi anyaggal dolgozó művészet. A tömegkommunikáció és a szórakoztatás egyszerűen más, mint az irodalom. A szaharin csak az édes ízt pótolhatja, nem a cukrot és a vitaminokat. – Az írói alkotásokon túl, feltételezem, hogy néhány írói személyiséget is tisztelsz…? – Életem úgy hozta, hogy sok emberrel, köztük néhány rendkívüli személyiséggel is találkoztam. Kodolányi János, Németh László… A velük való személyes találkozás mindannyiszor olyan szembenézésre kényszerített önmagammal, ami valóságos lelki-fizikai tartalommal mérhető… A férfibarátság ajándékát Fodor Andrásnak köszönhetem… Az élettel és az írással szembeni etikus komolyságra Csorba Győző tanított… – Az elmúlt esztendőben mi volt a legemlékezetesebb olvasmányélményed? – Albert Camus elbeszéléskötete. A száműzetés és az ország. Ebben a kötetben van három olyan írás, amit nem lehet elfelejteni. Ezek olyan tiszta, tökéletes és egyszerű novellák, mint a tengerpart víztől koptatott kövei. S a könyv arra is példa: ne legyünk telhetetlenek. Ha egy ilyen kötetben – még Camus-ében is! – van három kitűnő írás, akkor már elégedettek lehetünk az irodalommal és az íróval is. – Milyen újságokat, folyóiratokat járatsz? – A hazai irodalmi folyóiratokat csaknem kivétel nélkül. Mindegyiket figyelemmel kísérem. Többet nem merek mondani. – Pécs életlehetőségei, szellemi kulisszái között, úgy tűnik, jól elhelyezkedtél. Véglegesnek tartod ezt a lakóhelyet? – Életemnek volt egy olyan pillanata, amikor komolyan meg kellett gondolnom, hogy a városban maradok-e. Hogyan-hogyan se, éppen akkor jutottam lakáshoz. Nemrég Várkonyi Nándorral beszélgettem. Megdöbbentett egy mondata: „Én, aki elődöd voltam ebben a városban…” Ő szerényen fogalmazott. Engem az is még nagyobb igényre és felelősségre int, ha csupán folytatója lehetnék az ő munkájának… Természetesen más körülmények között, más természettel, de ugyanabban a városban… Persze nem térnék ki az életnek azon lehetőségei elől sem, amelyeket a jövő tartogat… – Min dolgozol, milyen tervek foglalkoztatnak? – Most éppen a tető alá hozott munka jó érzése tölt el. Vallomás a városról – könyvhétre a Magvetőnél. A Móra számára a Képes Földrajz sorozatban Magyarországról írtam – karácsonyra. Ezt megelőzőn jön az Ezerszínű Magyarország című riportkötetben egy terjedelmes írásom Dunántúlról. A Tankönyvkiadó jelenteti meg a Kortárs irodalom tanítása a középiskolában című munkámat. A Rippl-Rónai Múzeumnak írtam Martyn Ferenc irodalmi kísérőrajzairól egy önálló tanulmányt… Szeretném befejezni a Pécsi irodalom kistükre című sorozatot a Jelenkorban. Babits pécsi diákéveiről összegyűlt rengeteg adatomat, dokumentumokat kellene elrendezni. S talán azokból a tanulmányokból, kritikákból is összeállna egy kötetre való, amit az elmúlt másfél évtizedben írtam… – Ha ma állnál életutad kezdetén, újra az ELTE bölcsészkarára jelentkeznél? – Jelenkeznék, de nem tudom, hogy fölvennének-e? Hej, azok a régi egyetemi évek, 1948 és 1952 között! – Mint tanár bizonyára elég jól ismered a mai középiskolásokat… Mi a jellemző rájuk? Milyen többleteik és hiányaik vannak? – Megnyomorítja őket a rengeteg tananyag. Alig van idejük egyéni hajlamuk, kedvük kiélésére, az önálló fölismerések megszerzésére, a szellemi kalandozásra. A bizonyítvány mumusa a legnagyobb ösztönző. Hiába kerülnek az egyetemre állítólag a legkiválóbbak, ott újra kezdődik a szelekció: már a legelső vizsgán lesznek olyanok, akik megbuknak. Pedig amikor fölvették őket, mind jelesen megfelelt. A továbbtanulni nem akarók nem látnak elég célt és értelmet az ismeretszerzésben, a tanulás és tudás örömében. Iskolareform után az iskola forradalmi átalakításán van a sor. – Az irodalom és a művelődésügy birodalmán túl mi érdekel még? Sport? Technika…? – A fű növése… A felhők járása… A madarak röpte… Ez is azért, hogy egy mondat megtalálja az állítmányát. Hogy teljesebb legyen az élet. Hogy kevesebb legyen a kérdőjel. – Kártyázni tudsz? – Játszani szeretek! Azok a kártyajátékok, amelyeket ismerek, elég szűk variációs és kombinációs lehetőséget biztosítanak. Tudod, mi az igazi játék? A bábozás! A golyózás! Meg a közös, társas éneklés. S a szellemi munkában megfáradt idegeket legjobb egy másik izgalommal pihentetni: a csuka rablására várni nyáron, Fenyvesen a Határárokban… A halak világa olyan, mintha az ember a túlvilággal lenne összekötve egy vékony zsinórral. Amit a halász, vadász érez olyasmi, mint amikor az ember gatya nélkül fürdik a Balatonban, vagy amit a réz érez, amikor ötvözik… – Érzel magadban valamilyen hiányt? – Amíg hiányt érzek, azt hiszem, addig élek. Amíg az embernek vannak vágyai… – Ha lehetne, lemondanál valamelyik tulajdonságodról? – A lépcsőházi bölcsességről. Arról, hogy az embernek csak akkor jut eszébe, hogy mit kellett volna tennie, amikor már az ajtón kívül van. – Artur C. Clarke, a jövő tudományos eredményeiről, felfedezéseiről készített egy előrejelzést. Sok furcsaság mellett 1990-re a mesterséges intelligencia megteremtését jósolja… 1990-ben, azt hiszem, éppen hatvanéves leszel. Mit gondolsz, a mesterséges intelligencia valós megjelenése hogyan érintheti az oktatást, és hogyan az irodalmat? – A „mesterséges intelligenciára” aligha kell újabb húsz évet várni. Gondolj a holdutazásra. A komputerek sok mindent megoldanak. De alighanem húsz év múlva itt a földön még mindig késni fognak a vonatok, ha jön egy, az ideihez hasonló, kiadós havazás. S attól tartok, hogy 2000-ben, bár a mainál tökéletesebb komputerek lesznek, de lesz még analfabétizmus, éhség, tudatlanság is. Amíg az embert totális hatalmak, szellemi fanatizmus, gondolkodásbeli tunyaság fenyegeti, amíg „késnek a vonatok”, az irodalom és nevelés, a művészet és a pedagógia talál magának elvégzendő munkát. Nem is keveset. Amikor a jegyzetfüzetemet becsuktam, a szobában már égett a villany. Nem tudom, ki gyújtotta meg, észre sem vettem. Tüskés Tibor elkísért a vasútállomásra. A friss, kavargó hó elnyelte lépteinket, szavainkat… A vonat már valahol Tolna megyében járt, amikor eszembe jutott egy régi ősz. Nem is olyan régi. Egy ősz. Tüskés feleségestől meghívott Fenyvesre horgászni. Borongós, szeles idő volt. A Nagy-berek furcsa erdejében fácánok kakatoltak egész délelőtt és egész délután. A Nagyárok hínaras vizében horgásztunk. Mi keszegre, Tüskés Tibor csukára. Mi délután négyig fogtunk vagy harminc darab keszeget, Tüskés semmit. Mégsem váltott át keszegre. Várta, egyre várta a mesebeli csukáját. Már szürkült, amikor horgára akadt a ragadozó. – Gyere, csuka! Csukácska! Csukácska! – kiáltozott Tüskés, s a halat a saját feje felett a sarjúba repítette boldogságában. A halakat megsütöttük, és megettük.
1970 |