Arató KárolyMásik városban élünk most már. Mindegyikünket másfajta arcok, testek, gonoszságok és szépségek környékeznek. Tudom jól, hogy Pécs számomra már a múlt, délsziget, igazolhatatlan ragyogás. Ha belekezdek egy-egy régi történetbe, látom az arcokon a kételyt. Nem hiszik el, amit mondok. Pedig oly valódi minden, és igaz… Így aztán emberekbe, nevekbe kapaszkodom. X is ott volt és Y is… A várost felerészben már a nevek jelentik. Arcok, árnyak, gesztusok, s mögöttük a déli verőfényben lángoló város. Türkiz enyhülések, rézoxid kupolák, csempék és mindenütt a csillapítható szomjúság kellemetessége. Arató Károly ott lépked a téren, elegánsan, nylon ingesen, jólvasaltan, James Bond esernyővel a karján, mert oldalt, talán Mohács felett két zsebkendőnyi felhő fehérlik. – Arató Károly átmegy a téren. Teljesen mindegy, hogy hová megy. Megy, lépdel… Mögötte a rézoxid kupolák, sok kis remény. Szemek kísérik. Sokan megnyugszanak. Nézik, hogyan megy, milyen szép a ruhája, arca. – „Rend van a világban” – gondolják az emberek. Talán azt is tudják, hogy költő, de azt, hogy gimnáziumi tanár, minden bizonnyal. Pécs a gimnáziumait mindig szerette, az érettségik tavaszi izgalmát, és a jólvasalt tanár urakat, akik valamiféle garanciát, hitelt osztottak puszta megjelenésükkel. – Arató Károly átmegy a téren… Nézik az emberek. Nekem arról is illene hírt adnom, hogy hová szokott ilyenkor megérkezni… És itt van a nagy kérdőjel. Költő barátomat én még csak útközben láttam. Beült ugyan a kávéházba, és leadott valamelyik fiatal orvos barátjának egy német órát, „haveri” alapon, sör mellett, halkan tagolva a göcsörtös szavakat, de hogy kellő súlyosságával jelen lett volna a kávéházban, ezt már nem merném állítani. Pillantása, képzelete kireppent az üvegablakon át, és menetelt tovább test nélkül. Pedig kívánta a megérkezést… Vágyakozott a szép megérkezésre… Igyekezett polgári, biztonságos otthont kiépíteni maga köré, a valódiság sok jelképével. Ismert és köztiszteletben álló családba nősült. Lakás, kert, stílbútor. Jól berendezkedett a dombos utcácskában, de vajon megérkezett-e? A szép bőr, a jólvasalt ruha alatt poklok mérkőznek egymással. Ezért költő! – Megérkezés? Ugyan kérem… Egyáltalán meg lehet érkezni? Meg. Az a csőd. Amikor az embernek már nem marad ereje cselekedni, amikor belátja, hogy a szint, amit elért szellemével, munkájával: végleges. Annyi amennyi. Arató viszont így ír:
Hát ez az… Mindig ezt éreztem, ha együtt ültünk kertben, kocsmában, vendéglátó díványokon. Ültünk, üldögéltünk, és készülődtünk valami többre, nagyobbra, emberibbre. Arató Károly számomra utazó, messzeségbe vándorló ember. Olyan egyéniség, akivel váratlanul, távoli helyeken is összeakadhatunk. Így él képzeletemben. – Ablakon koccanó kavicsok, versfenyegetések, kerti üldögélések és szertelen hallgatások bajnokaként. Igen… Egyszer éjszaka kavicsok koppantak az ablakomon, talán kettő óra lehetett. Borzongva hajoltam ki a francia erkélyen. Lent Arató állt James Bond esernyővel, kifogástalan öltözékben, és suttogott: – Mit csináltál? – Aludtam… – Most? – csodálkozott, majd az időközben felébredt lakók feje felett közölte, hogy a harmadik házban nagy társaság gyűlt össze és öt üveg konyak. Mire aztán átvergődtünk orvos barátjához, a társaság és a konyak is megfogyatkozott már. – Korábban is kopogott, igaz, akkor még a Kassa utcában laktam, egy földszintes családi házban, vendégként. Akkor talán tíz óra lehetett. – Te – mondta –, inni kellene a Pákolitz Pisti József Attila-díjára. – És a Pista? – Ott áll – mondta, és a túloldalon sötétlő kerítésre mutatott. Sietve felöltöztem. Éppen bezártak a vendéglők, így aztán redőnyön át vásároltunk néhány üveg bort, és a Zsolnay-szobor talapzatán üldögélve hajnalig iszogattunk. Pécs közvéleményt formáló polgárai szerencsére éjszaka alszanak. Akadtak persze komikusabb kalandjaink is… 1964 táján átmenetileg éppen kezdtem jól szituált körülmények közé kerülni. Új lakásom volt, s lent állt a ház előtt a részletre vásárolt új kocsim. Egyik reggel döbbenten láttam, hogy a rádió antennájára valaki bütyköt kötött, a motorház tetején szénrajzok díszelegnek, az ablaktörlő alatt pedig szénnel teleírt és telerajzolt plakát hirdeti hitványságomat. A plakáton szóba kerültek holmi sörügyek, s mivel a megelőző napokban a sörhiány körüli bonyodalmakról felháborodott cikket írtam a Dunántúli Naplóba, úgy véltem, elért a pincérek bosszúja. De aztán a plakát többszöri áttanulmányozása után észrevettem, hogy az egyik balatoni novellámból is idéznek szavakat. A szövegben a „hinarak” kifejezés is szerepelt. Ekkor eszembe jutott a „tanár úr” és nyelvészeti vitánk. A Balaton nyíltvízi növénytársulásainak zömét adó, szilvafa-levelű hínár (Potamogeton perfoliatus) tömegének jelölésére én a „hinarak” többes számot használtam. Arató szerint a helyes nyelvi forma a „hínárok” lett volna. Ráismertem. Felhívtam, és elmeséltem neki, hogy vandál huligánok megtámadták a kocsimat, tetemes kárt okozva a karosszériában és a finomabb berendezésekben. A rendőrség már nyomoz X őrnagy vezetésével, és úgy látszik máris nyomon vannak, délig előkerül a tettes. – Honnan tudod, hogy mi voltunk? – kérdezte a költő. Aztán a kutya. Vasárnap lehetett, éppen ebédhez készülődtünk. Csengettek, Arató. Szép, nemes vonású kutyát vezetett pórázon. A kutya állítólag az utcán szegődött hozzá… Pontosabban egy angol turista kocsijából ugrott ki, mivel ellenállhatatlan vágyat érzett a magyar kutyaság iránt. Szép kutya volt, ír terrier. A kenyeret nem fogadta el, a rántott csirkét viszont igen. Így éhen maradtunk. Nem tudom, mi lett azzal a kutyával, de annyi biztos, hogy további kutyaárnyakat vetett előre. Ennyi furcsa együttlét után nehéz kérdezni. A kérdések és a válaszok csak szavak, szavak… Engem leginkább a költő izgat Aratóban. Talán érthető, ha nyugtalanságait, kereséseit igyekszem nyomon követni, feltárni. Arató gyanakodva fogadja kérdéseimet. – Utóbbi verseskötetednek a címe Madarak az esőben. Van ebben valami szimbolikus? – Te is tudod, milyen nehéz pontos címet találni. Amikor második kötetemet befejeztem, sokat töprengtem, milyen címet adjak neki? Végül egyik versem címe mellett döntöttem. Hogy szimbolikus? Persze! Minden vers végül is egy behelyettesítéssel megoldható egyenlet. Ez is. Helyettesítsd be az időben bőrig ázott szerelmeket, kamaszéveket, fogcsikorgatást, férfikort: megoldottad az egyenletet! Az írás alapötletét, vagy ha így tetszik: indítékát, az őszi, nehéz esőkben féllábon ácsorgó, fázó madarak látványa adta. Szánnivaló, nyomorult madarak! – „A fájdalom körülszagol és belémharap” – írod. Veszélyek című költeményedben pedig: „Kudarcokban főttünk keményre”… Bizonyára vannak sérüléseid… A sebhelyek elkísérik az embert, befolyásolják későbbi tetteit. Érdekes lenne elmondanunk, mennyit értek a kudarcaid? Mi lendített rajtad többet, mi adott új, nagyobb erőt, a siker vagy a kudarc? És általában vajon az ember sikerei vagy kudarcai által emelkedik? – Sérülései mindenkinek vannak. Kisebbek, nagyobbak, láthatóak, láthatatlanok. Ki így rejti, ki úgy. Én sem kötöm senkinek az orrára, és nem is dicsekszem velük. Nekem is vannak, természetesen. És a kudarcok sokat érnek, feltéve, ha megfelelő arányban vannak a sikerekkel, a kicsikkel és a nagyokkal. Egyszer egy tanárom, megtudva, hogy verseket írok, tréfásan a következőket mondta: „Sok sikert kívánok, fiam, és a kellő időben egy pofont!” Nemcsak a siker, hanem a kudarc is, jókor adagolva, hajtóerő lehet. – Verseidből úgy érzem, sokat jelent számodra a magyar falu és sokat a haza? – Falusi származék vagyok, annak minden előnyével és hátrányával. Részletezésre most nincs idő, és ez a beszélgetés sem alkalmas rá. Másfél évtized után a városban a falu lassan már csak szivárgó emlék, falvédő-romantika. Megmaradt az emlékek száraz héja, üres csigaház, élő szervezet nélkül. Egyelőre csak a jövő a falué. A kérdés másik felére válaszolva: ez az ország a hazám. Feleletül, azt hiszem, ennyi elég. – Miért írsz verseket? Miért és hogyan lesz ma az emberből költő? Belső kényszer vagy társadalmi szükségszerűség? – Jól időzítetted kíváncsiságodat. A napokban olvastam Gregory Corso egy versét. Hizlalja szellemi renyheségemet, de hamarjában nem tudnék illőbb választ adni, mint amit ő leírt: a költészet „érezteti velem, hogy a lelkemnek árnyéka van”. Én azzal is megtoldanám, hogy a világnak és az életnek is… Hogyan lesz valaki költő? Ha rám gondolsz, megtisztelsz a címmel, de erre nem tudok receptet mondani. Világhírű jobbszélső akartam lenni, és a futballpálya helyett az írógépnél kötöttem ki, fricskát kaptak a tervezések. – A költő befolyásolhatja a világ eseményeit, vagy csak női szívekre hatnak versei?… Mit gondolsz, Jevtusenko vagy Enzensberger hatása érezhető saját hazájában…? – Fontosat kimondó költők hatása sem mérhető azonnal semmiféle műszerrel, de a maga módján később kimutatható, vagy legalábbis érezhető a köztudatban. Ennyiben formálják a világot. De a történelemnek vannak bizonyítékai, amikor közvetlenül is hathat. Úgy hiszem, a ráció és az intellektus korában az ilyen költőtípusnak már kevés esélye van – és a költőnek már nem feladata, sem kötelessége közvetlenül a világot formálni. A politika a politikusoké, az irodalom az íróké. A női szíveket illetően pedig három eszköz látszik célravezetőnek: a rámenősség, a pénztárca, esetleg az emlékkönyv. – Beszélhetünk írók és írástudók felelősségéről? – Az előbbiekből következik… – Szerinted ki az az élő költő, akinek a hatása világszerte egyetemes? – Aki az imént említett feltételeknek megfelel és szuverén horizontot teremtett. Akit a nevek érdekelnek… Nos hát néhányat már az iskolában is tanítanak… – A magyar nyelv nemcsak nemzeti létet jelent, hanem minden szépsége mellett földrajzi és nyelvi korlátokat is. Kitörhet-e korlátokból ma egy magyar költő és a hatása egyetemessé válhat…? – Hiszek benne. Mind több jel árulkodik erről. – Az ihlet ismerősöd? És a múzsa és társai? Hogyan dolgozol? Naponta vagy alkalomszerűen? Ha leülsz írni már tudod, hogy mit akarsz, vagy tollal a kézben várakozol…? – Nem szeretem az ihlet szót. De ha már mondtad, elfogadom. Tisztelem az ihletet, mi több, előre köszönök neki, ha nagynéha, ritkán találkozunk. Bár többnyire csalódnom kellett benne. Inkább magam mellé csalogatom. A rendszeres munka mindig lázba hozza és pártomra áll. De ezzel a rendszerességgel csak vágyaimról beszélek egyelőre. Ha hullámhegyen vagyok, huzamosabb ideig is tudok dolgozni, ha hullámvölgyben, épkézláb mondatot sem tudok leírni. Arról, hogy hogyan váltják egymást, kérlek, inkább hallgassunk! – Verseid hangszerelése, zengése sokszor határozott zenei rokonságra utal. Van valamilyen kapcsolatod a zenei világgal? Hangversenyre jársz, vagy talán magad játszol valamelyik hangszeren? – Gyermekkoromban volt egy harmónium a tanteremben, ahol a hazaözönlő gyerekek után virtuóz futamokkal ingereltem a fákon ülő verebeket: hallgatóságomat. Azonnal elrepültek. Hát így játszom egy hangszeren. De félre a tréfát, nagyon szeretek zenét hallgatni. Feleségemmel sokszor azt játsszuk, hogy ki mit lát egy-egy mű hallgatása közben? A zene építkezése, szerkezete, felépítése számomra igen izgalmas és tanulságos. – Írásra a reggeleket vagy az estéket tartod alkalmasabbnak? És egyáltalán hol írsz? Bárhol, vagy csak egy meghatározott asztal mellett, bizonyos környezetben? – Általában reggel, mikor még szűz a fejem, és mindig otthon, elvonulva, bezárkózva a megszokott környezetbe. Ne legyen tanúja a lelki sztriptíznek! Tiltja a szemérem… – A közhiedelem szerint a költő a szerelem hivatott szakembere is… Sokat tud az emberről, nőkről, érzésekről. Így van ez? – Attól függ, hogy mit értünk a „szerelem hivatott szakembere” fogalom alatt? Mert ez meghökkentő és hízelgő rang. Zárójelben megjegyezve szorongok, nehogy összetévesszem a hivatásost a hivatottal. Ha valaki írásművészek felismeréseit a szerelem árnyalatairól – mert ezek az egyszeri felismerések egyúttal általánosítások is, hiszen emberről szólnak és emberre vonatkoznak! – a gyakorlatban akarja alkalmazni, menthetetlenül beveri a fejét. Úgy kell neki! – Szerinted hogyan kell szeretni? Azt hiszem, mást hirdetnek a negyvenévesek, mást az asszonnyal élő harmincasok, mást a falkában kóborló hippik, teenagerek s a levonuló beat nemzedék kikiáltói. Mi a szerepe az érzésnek, szellemnek, és mi a szerepe a testnek? – Hm… Egyszerű. Kolumbus tojása. Csak az a baj, hogy a tojás sem a hegyesebb végén, sem a másikon nem áll meg. No, de különben is, hálószobában a riporter felesleges. – Tanárköltőnek lenni soha nem tartozott a legkellemesebb dolgok közé… De te egy leánygimnáziumban tanítasz. Jelent ez valami többletet, a szépség közelségét? A kérdés bizonyára naiv… – Dehogy! Telitalálat. Az ember munkájánál fogva mindig az ifjúság, a tüntető szépség közelében él, de ez olyan, mint a habos torta, amelyre ünnepeken vágyik az ember, és gondolatára is összefut szájában a nyál. Ha mindig csak habos tortát adnak ebédre, megfordul a helyzet. Többször kívánjuk a rántott levest és ritkábban a habos tortát. – Pécsen élsz… Mit jelent az embernek egy ilyen város? Milyen előnyöket és hátrányokat? Hemingway azt fejtegeti az Afrikai vadásznaplóban, hogy a New York-i írók: „Megannyi giliszta egy üvegben, az üvegből és az egymással való érintkezésből igyekeznek táplálékot és tudást kivonni. Az üveget néha művészetnek hívják, néha gazdaságtannak, néha gazdaság-vallástannak. De ha egyszer benn vannak az üvegben, ott is maradnak.” De Budapest nem New York. Legfeljebb egy kávéház erejéig… – Budapest nem New York, Magyarország nem Európa, Pécs nem Budapest. Ezeket a fokozatokat mindenki ismeri nálunk. A Hemingway-idézet már csak azért is tetszik nekem – engedtessék meg ennyi elfogultság –, mert egyik kedvenc íróm, és nemcsak az életvitele miatt. De a hasonlatát egy az egyhez nem lehet lefordítani a mi viszonyainkra. Hogy nevén nevezzük a gyereket: Budapest kontra vidék, vidék kontra Budapest, afféle komámasszony hol az olló játék, amelyben az olló mindig átcsúszik a másik kézbe, mielőtt valaki megtalálná. Dolgozni kell! – Beszéljünk a képzelet határairól is. Ülsz a kertben, s a gondolataid esténként sokszor messze járnak… Merre vajon…? – A képzelet határai az elért teljesítménytől függően növekednek. De a különböző látomásokat, megsejtéseket vagy összefüggésekre ráébredéseket megtartom magamnak. Fecsegnék csak és olyanná válnék, mint az öregasszonyok. – Hová szeretnél elutazni? Úgy tudom, nyaranta nagy utakat jársz be itthon és külföldön. – Meleg vizek mellé szeretnék menni. Igen. Sok helyen jártam az elmúlt években. Versailles-től majdnem az Északi-sarkig. Repülőn, motoron, vonaton. Egyik, norvég élményeket jelző versem utolsó szakaszában delfinekről is tettem említést. A megjelenés után sokáig szorongtam, de a szorongást felváltotta a mosoly. Senki nem vette észre: északon nincsenek is delfinek… – Mi a kedvenc passziód? – Ha ráérek, a motorommal kalandozom, vagy sétálok a kutyámmal. – Beszéljünk talán a kutya őfelségéről… – „Köszönöm kérdését, igazán figyelmes…” – mondja máris, de te nem érted a beszédét. Majd tolmácsolok. „Ír szetter vagyok vörösesbarna, mahagóni színű szőrrel. Az 1967-es veszprémi kutyakiállításon vett meg a gazdám, 1000 azaz egyezer forintért, amely összeg nincs arányban kitűnő tulajdonságaimmal és intelligenciámmal. Amit az is bizonyít, hogy tavaly a Hungaria Prima Junior címet nyertem el. Különben gazdám nemcsak főnököm és csontszerzőm, hanem barátom, jó haverom a csellengéseimben is.” Mit akarsz még tudni? – Hát ez kitűnő volt. Mondd, ismered a magányt? – Még a leheletét is… – Hogyan védekezel a magány ellen? – Lehetőleg munkával. A többi túlzottan személyes… – A tervek árulóink… Beszélj a terveidről. Mit akarsz a világban mint költő és ember? – Utálom a hangzatos fogadkozásokat. Elsősorban mint ember készülődöm a jövőre, a többit majd meglátjuk… Komoly, protokolláris hangú interjúnk kapcsán szívesen elmondanék egy történetet. Azt hiszem el is mondom. Legyen ez az epilógus. – Tavasz volt, május. Biztatóan kék ég feszült a város fölé, s mi Thiery Árpáddal menekültünk a szerkesztőségből. Eredetileg, azt hiszem, a Mecsekre indultunk, de végül Arató Karcsi kertjében kötöttünk ki. Szépen zöldelltek már a fák, bokrok, a fal mentén a fű is kisarjadt. Színes kerti bútorok között üldögéltünk, elmélkedtünk. Vörös bort ittunk. Az első üveg kiürülése után valakinek az a zseniális ötlete támadt, hogy zsebkéssel dobáljunk célba. Fehér ingben, megoldott nyakkendőkkel, bizonyos szerkesztőségi és tanári munkákat másnapra halasztva, késeinket a pince ajtajába állogattuk. Aztán, ahogy újabb üvegek is kiürültek, már csak vitatkoztunk. A helyi gondok után egykettőre rátértünk a haza ügyeire, majd az egész emberiség létét, útját boncolgattuk. Éppen az „emberség lényegénél” tartottunk, amikor a kertben vagy a szomszédos kertben elszabadult egy kutya. Nem pedigrés ír szetter, mert ilyen előkelő kutyáknak akkor még nyoma sem volt a költő háza táján, hanem egy közönséges házőrző kutya. Vicsorogva, ugatva ránk tört. Mi Thieryvel megfelejtkeztünk az „emberség lényegéről”, és hirtelen felálltunk a székekre, majd az asztal tetejére, hogy a kutya ne érhesse el a lábunkat. Szép szoborcsoport lehettünk. Aratónak sikerült a kutya személyazonosságát meghatározni, és jobb belátásra bírni az írói fuszeklikat illetően. De közben percek teltek el, és én még ma is látom magunkat, ahogy a térdig érő veszélyek városnyi végtelenjében örökké a földet nézzük. Aratóban, azt hiszem, már akkor is nagy kutyaszeretet élt, de valami igazi, különleges kutyát képzelt a kertbe. Szerencsére. Az ír szetter nem kapkod a vendégek bokája után, valódi társasági lény. Olyan, mint az emberek, csak kevesebbet beszél és mértékletesebb.
1969 |