Galambosi LászlóFurcsa ügy… Évekig éltünk egymás közelében. Irodalmi klubokban, kávéházakban, előszobákban és pincékben, azt hiszem, több hónapnyi időt töltöttünk együtt, mégis messze egymástól. Erre kell gondolnom, mert csak most látom, hogy Galambosi László a kipusztuló argentínai bölényhez hasonlít, vagy ha nem ahhoz, akkor valamilyen más nevű, dekadens és nemes bölényhez. Testi ősereje, sörénye, hallgatagsága, szomorúsága, áradó érzelemvilága, önpusztítása mind-mind egy stigma. Az erdők szerte a világon megfogyatkoztak. A vizek vegyszerrel mérgezettek. Nehéz bölénynek lenni. S a bölény természetéből eredően aligha folyamodhat megértésért… A bölénység társadalmi attitűd… S ha arra gondolunk, hogy egyszer csak akad egy bölény, aki valójában költő, élő bölény és élő költő, megértjük a társadalom zavarát. Ezzel ugyan nem kell sokat törődni, mert a társadalom állandóan zavarban van, hol a bölények, hol pedig a tizenévesek nemi önkifejeződése miatt. A társadalom szép monstrumentumságában állandóan lekésik saját magáról. Gondolom mindenki előtt világos, hogy a malájok, a nem malájok és nyírfaerdők egyaránt ennek a monstrumentumságnak az alkotó részei. Így én soha nem csodálkoztam, ha Galambosi Laci felolvasta a verseit, ha ivott, ha evett, ha elvált, ha megnősült, ha sértve leszegte a fejét, ha Székelyszabarba igyekezve a mohácsi autóbuszra szállt, s onnan aztán szirénázó, piros rémületű tűzoltóautóval érkezett meg a szabari általános iskolához, ahol már az irodalomszerető diákok és tanárok vasalt ingesen, vasalt lelkesen várták. Hogy a tűzoltóparancsnoknak riadóztatni kellett ehhez egy osztagot…? Hogy Székelyszabar egész lakosságának borzongott a háta…? Azt a nagy monstrumentumság eredeti alkotóelemei aligha érezhetik. Sokkal nagyobb baj, hogy Bölény úr panelházba költözött. Bölény úr mögé minimum valamilyen kertet képzelnék, minimum ecetfákkal és vastag régi falakkal. De ezek a panelelemek tíz centi vastagok. És négy óránként szellőztetni kell, mert megnövekszik a háttérsugárzás. És ezt az egészet szövetkezeti lakásnak hívják és törlesztésnek. Mi az, hogy törlesztésnek. Adósságnak… Képzeljenek el kérem egy Bölényt, aki tartozik az OTP-nek, és orvosilag eltiltották az ivástól. Nem tudom, mit mondjak még…? Ülünk az uránvárosi lakásban… Igazság szerint jó lakás. Véleményem szerint csak protekcióval lehetett hozzájutni. Közöttünk asztal, az asztalon csipketerítő, vagy ha nem, akkor odaképzelem. És az egészen, legfelül sör. Egyedül iszom. Galambosi Lacinak idült vesegyulladása van, fél esztendeje. Eltiltották a bölénységtől. Szomorúan, megadóan ül velem szemben, és ars poeticáját fogalmazza. Valami félreértés folytán azt hiszi, az ars poeticájáról akarok írni. Vagy talán azt hiszi, tényleg értek az ilyesmihez. De hát semmit. Nézelődök. Éppen kilátok mögötte az ablakon. Kis hercig francia erkély a földszinten. Sárga üveg, mélyén feketedik a drótszövet. Kint egy tízemeletes pontház sarka, mint a végzet, s odább is a század salakbeton csodái szürkén, otthont adón, vagyis kikerülhetetlenül. Köztük szerencsére a Makár-hegy szemérmetlen domborulata látszik, jól kilombosodva, és szőlőbirtokok, virágzó mandulafák, présházak önkénytelen harmóniája. Az egész szemérmetlenség fölé ragyogó kék ég feszül, a szél süvölt, rend van. Az ablakon belül könyvespolc kezdődik. Talán kovácsoltvas… Új Idők lexikona fűzve, Révay nagy lexikona kötve, Weöres Sándor összes művei, az Erdélyi Helikon sorozat és a Magyar Klasszikusok sorozata merev rendben. Műanyagpadló, barnás színben, szabályos bútorzat, a falon reprodukciók, egy rézkarc. Galambosi László 1928-ban született. Ha jól számolom, most negyvenkét éves. Újság- és folyóiratközlések után a Jelenkor-Magvető Lengő fényhidak címmel Bertók Lászlóval és Makay Idával közös kötetben biztosított számára teljesebb nyilvánosságot. Ezt testes, önálló könyv, a Sárkányok és tűzfák követte, melyet a Szépirodalmi Könyvkiadó 1967-ben adott ki. Még az idei évben megjelenik a Kőliliom vára, melyben a szigetvári hősnek, Zrínyi Miklósnak állít emléket. Legújabb A láng örömei című verseskönyvét a Szépirodalmi Könyvkiadónál már szerkesztik. A Móra Ferenc Könyvkiadónál is helyet kapott egy antológiában. A pályaív tehát kialakulóban. Eközben tanárkodik, Pécsen a Gyógypedagógiai Intézetben tanít. Üldögélünk egymással szemben. Galambosi Laci várja az artisztikus kérdések sorát. Nagy nehezen kinyögöm az elsőt: – Hol születtél? – Berkesden. Ott volt az apám tanító. Onnan átkerültünk Magyarhertelendre, majd Cserkútra. – Helyezgették apádat? – Kérte… Volt ott egy pap, akivel nem jött ki. Az a pap se a jegyzővel, se a tanítókkal nem jött ki… – Magyarhertelend? Jártam ott… – Az apámnak dalárdája volt… Tőlem és a bátyámtól megkövetelte, hogy vele menjünk misére, litániára. Együtt kellett énekelnünk… Hárman voltunk testvérek. A bátyám tanító lett, a nővérem férjhez ment… Az apámat temetésekre is elkísértük. Számtalan megrázó élményem született ilyenkor, halálról, szokásokról. Lakodalmakba, halotti torokba is jártam. Jól megismertem a falu embereit. Sokáig élveztem az éneklést… A barátaim nem szerették a templomot, kószáltak inkább, cigarettáztak, gyümölcsöt loptak. Én is ki-kiszöktem a fújtató mellől, s mentem velük. Sokat tanultam tőlük, jót is, rosszat is. Inkább több jót. Barátságot, emberséget… Volt nekem egy nagyon szép szerelmem. Úgy hívták, hogy Kimich Anna. Nagy, sötét szemű volt. Az elemi iskola VI. osztályába járt, mikor én az ötödik osztályba. Sohasem felejtem el hamvas gyönyörűségét. Ma is őrzöm iránta érzett szerelmem tisztaságát. Anna mit sem tudott az én rajongásomról. Soha nem vallottam meg neki. Felnőttkoromig elkísért ez az érzés. Vissza-visszajártam Magyarhertelendre Kimich Annára emlékezni. De még iskolába sem jártam, amikor már szerettem Nádass Nusit, aki nekem, apró négy-öt éves kölyöknek, ostort font. Ott ültem apám mellett a tanteremben. Az alacsony dobogóról épp hogy leért a lábam a padlóra. Hajtottam a csutacsikókat, csutaökröket, krumplimalacokat, krumplibárányokat… Majdnem minden este eljártam apámmal a színdarabpróbákra, később magam is játszottam a darabokban. A lányok, asszonyok, meglett férfiak komolyan tanulták a szerepüket. Népdalokat énekeltek. Apám hegedűvel, harmóniummal kísérte énekeseit. Talán ekkor, ez a világ jegyzett el a költészettel. A dal, a költészet, a festészet szeretete ma is életelemem. – Mikor kerültél Pécsre? – 1949-ben költöztünk Pécsre, de én már 1939-ben itt jártam iskolába. Negyvenkilencben, amikor megjött a behívóm, éppen a klinika is küldte az értesítőt az apámról. Csakhogy véletlenül bent maradt a postás táskájában. Bementem elbúcsúzni hozzá… – „Maga nem tudja, hogy az apja meghalt?” – kérdezték odabent. Szájszepszise volt, csövön át táplálták. – A katonáéknál először az ejtőernyősökhöz osztottak be, de később átkerültem a Sztálin-orgonásokhoz. Volt ott egy-két jó haver. – Mióta írsz? – Kölyökkorom óta… De azokat nagyrészt eldobáltam. Van azért belőlük bekötve is. – (Elméláz.) – Állati rossz tanuló voltam. Az iskola mellé jártam a Berta Jóskával. Képzős koromban a Pacsirta vendéglőbe. Bejáró voltam akkor Cserkútról. Futballozni jártunk a málomi rétre. Se az iskola, se az irodalom nem érdekelt. Inkább a futball, atlétika. Az NB II-ben pingpongoztam, jó gerelyvető voltam, jó futó. 1948-ban Délmagyarország ifjúsági gerelyvető bajnoka voltam. Tanítóképzős koromban megtörtént, hogy otthon, Cserkúton felejtettem a futócipőmet. Délután volt a középiskolák közötti atlétikai verseny. Cserkútra futottam a cipőkért Pécsről és vissza, néhány órával a verseny előtt. Fáradtan indultam a versenyen, ennek ellenére tizennégy futó közül az első lettem. Amikor hazakerültem a katonaságtól, akkor kezdtem csak igazán írni. Beléptem a Radnóti-körbe, amit a Tóth Pista vezetett. Később, a Jelenkor kezdte közölni a verseimet. Pál Jóska volt a rovatvezető. Elég nehezen mentek a közlések. Most már rájöttem, hogy igazuk volt a szerkesztőknek. – És a gyogyón milyen a munkád? – Milyen lenne? Van egy osztályom, minden tantárgyat én tanítok. Szemléltetés, sulykolás a végsőkig. – Van írói példaképed? – Volt, de most már nincs. Weörest szeretem legjobban és Nagy Lacit. Volt idő, amikor Juhászhoz hasonlítottak, de Juhász egészen másként építkezik. A kritikusok sokszor nem járják be az utat a művekig. – Mi a költészet számodra? – Úgy érzem, nem is lennék nélküle. Minden. – Van benned valami megszállottság… – Van, de hallgatagon. Főleg társaságban. A magam feje után mentem mindig… Voltak barátságaim, de nem mélyültek el soha. Most nemrég egy barátom két fröccsért ellenem fordult. – Mikor írsz? – Éjszaka általában. – Hol? – Itt – mondja és az asztalra mutat. – Könnyen írsz, vagy nehezen? – Az első sorok nehezen születnek. Sokszor órákig verítékezem, de ha elkezdtem, akkor már megy. Mindig tudom, mit akarok írni, de hogy mi lesz, az a papíron dől el… Te… Még azt is beleírhatnád, hogy marha sokat köszönhetek az öreg Lovásznak, Csorba Győzőnek és Várkonyi Nándornak. Csorbához nemigen vittem verseket, de olvastam a köteteit, s így komponálni tanultam tőle… Egyébként van itt egy-két fiatal, akiből többet lehetne kihozni, kinyaggatni. Kampis, Bebesi Károly… – Életcélod? – Mit tudom én… Szeretnék jó verseket írni. És fordítani. A német elég jól megy. Majd a délszlávot is megpróbálom. Valahogy marhára megnyugodtam. A család mindenem… A srácom… Az első egyéves volt, amikor elváltam. Ezt most nézhetem, ahogy nől napról napra. Az első gyerekkora kiesett… Persze a halálkomplexus letör… – Félsz? – Két év óta… – Vese? – Vese. – De hát hogyan történt? Bölény létedre… – Meghívtak bennünket a gazdászok a Technika Házába. Írókat, színészeket, festőket… Tizennégy üveg pálinka volt az asztalon. Megittuk, aztán átmentünk vacsorázni a Köztársaság térre. Onnan én elmentem a Nevelők Házába, mert éppen családi est volt. Közben, úgy emlékszem, haza is jöttem, vagy talán kerestem, vagy vártam a feleségemet. De aztán reggelig a Nevelők Házában voltam. Már jó világos volt, amikor hazaindultam. Az autóbuszra várakozva leültem egy padra. Kicsit el is bóbiskoltam. Arra ébredtem fel, hogy megállt egy autó. Haver. Egy tanár. Azt mondja, hogy elvisz haza. De hozzájuk vitt. Ittunk még bort is, pálinkát is. Délelőtt aztán újra beültünk az autóba, hogy az ő feleségét hazahozzuk Felsőszentmártonból. Ott újra ittunk. Délután kimentünk a Dráva-partra, és lefeküdtünk a fűbe. Elaludtam. Úgy gondolom, ott fázott meg a vesém. Elég sokára kerültem haza. A feleségem már éppen a rendőrséghez akart fordulni… – Semmit nem ihatsz…? – Semmit… Pedig én már korán rászoktam Cserkúton. A falusi legény szórakozása a mozi, a lányok és a pince. – Mi volt a kedvenc italod? – A cserkúti fehér. De a Für Kovács Istvánnal megittuk még az ecetet is. Harmincéves barátság fűzött össze bennünket. – Nem zavar, ha itt iszom a sört az orrod előtt? – Igyál csak, azért vettem, hogy neked legyen mit innod. – Hát akkor, ha nem haragszol… – A sört is szerettem. – Jó ital. – Jó. Sok sört ittam valamikor. Azelőtt nyaranta elmentem dolgozni. Sörgyárba, bányába, fakitermeléshez. Egyszer írtál is rólam ott a sörgyárban. A fényképünk is megjelent az újságban. – Jó ászoksör volt ott, a Hartman irodájában szoktuk inni. – Ezeket én azért csináltam, mert pocsék volt a fizetésem. A tanítóknak mindig az volt… Kezdő pedagógus koromban a Regős Lajossal jártunk István aknára melózni. Tanítottunk már, de még nem kaptunk fizetést. Valamiből élnünk kellett, így tanítottunk meg bányásztunk is. A nevelői fizetésünket hat hónapi késéssel kaptuk meg először, de akkor egyszerre a hathónapit. Minden reggel gyalog rohantunk fel az aknához. Lajost az öreganyja ébresztgette hajnalonként. Soha nem kelt föl időben. Persze búcsúra is jártunk Regős Lajossal, például Szabolcsfaluba… – Mostanában elég pénzed van? – A havi fizetésem nem valami nagy dohány, és az asszonynak is kevés a fizetése… És, ugye, amit az írásokért kapok. Megvagyok azért anyagilag is… – Mit csinálsz, amikor nem írsz és nem tanítasz? – A Nádorban ülök. Vagy hazajövök olvasgatni. – Van valami vagyonod? – Semmim. Az anyósnak van szőleje, de el lesz passzolva. Az is lehet, hogy megtartjuk. Így azért van hová kimenni, és megterem a paprika. – Elégedett vagy? – Igen. Volt időszak, amikor úgy éreztem, mellőznek. Az ember minél idősebb, annál inkább magára van utalva. Egyesek itt mindent csepülnek, még Bartókot is… Szeretném látni Görögországot, Spanyolországot, Párizst és néhány északi várost, de ugye az anyagi helyzetem ezt… Még soha, sehol nem voltam külföldön. Be nem futott, vidéken élő író ösztöndíjat nem kap, lehetőségei, összeköttetései nincsenek. Pedig sokat jelentene egy ilyen utazás az ember fejlődésében. Tavaly sikerült két hetet Villányban töltenem a festők, szobrászok telepén. A Gyimóty-villa, a tájjal való közvetlen kapcsolat, a napfény, víz, vörösbor segített dolgozni. Köszönet érte Rétfalvinak és Erdős Jánosnak… Azt mondtam, hogy olvasni szeretek?… Mindenem az igazságosság. Az igazság keresése közben sokszor megütöttem a bokámat, de azt hiszem, még sokszor megütöm a jövőben is. – Nem tudom mit kérdezzek tőled. Mondhatnál valamit csak úgy… – Magyarhertelend húz engem vissza. Két éve nyáron visszamentem oda a bátyámmal. Reggelig mulattunk citeraszó mellett. Lehet, hogy visszamegyek oda tanítani. Gondolom öt-hat év múlva. Azóta sincs ott dalárda, hogy az apám eljött… Ott folyik a Baranya-csatorna, abban tanultam úszni. Gyógyfürdő is van… Egyszer lekéstem Bakócán a vonatot, és gyalog mentem Hertelendre. Leültem a csatorna-parton, és írtam egy verset, Hat sátor címmel. Persze nem volt jó vers, de akkor tetszett a szerkesztőnek. – Valami mást is mondhatnál még… – Halottakról talán? – Halottakról is lehetne. – Cserkúton három napig temettük a németeket. Ez 1944 decemberében történt. Tíz-tizenöt napos hullák voltak. Állandóan esett az eső. A futóárkok tele voltak vízzel. Csak úgy loccsantak a hullák, amikor beledobtuk őket az árokba. Emlékszem, két héttel korábban hat német utóvéd bejött hozzánk enni. Volt köztük egy vörhenyes. Amikor a temetést csináltuk, megtaláltam a többi között. Ott úszott a vízben. – Aztán…? – Eltemettük mind. Minden újra kezdődött… Sok rapsic volt akkoriban… – Rapsic? – Persze… Lefűrészeltük a puska csövét, és jó kis köpeny alá való dolog lett belőle… Mire a fűrészelt csövű fegyverekig eljutottunk, Galambosi Laci felesége is megérkezett, majd Szederkényi Ervin, a Jelenkor főszerkesztője is felbukkant. Szendvicseket ettünk, aztán vodkát ittunk és hasonlók. Bölény úr persze semmit. Csak nézett bennünket és szomorkodott. Bölény úrban van valami megszállottság, Bölény úr nagy álmodó, tűzlátó, virágkiáltó, erdőség, vadonság, messzeség nélkül sorvadó, mégis váró, remélő, naponta újra álmodó maradt. Ahogy már mondtam, bölény és költő… Furcsa ügy, bárki megtekintheti: él…
1970 |