Pákolitz IstvánMeghívtak halászlét enni. Mentem. Kíváncsi voltam. Este volt. Nehezen találtam meg a házat. Át kellett kelnem a bérház udvarán, mert Pákolitzék modernizált lakása külön épületként magasodott a sarokban, közel a fáskamrák sorához. Amint az udvarra léptem, kutyák rohantak rám. Háromezer kutya. Vicsorgattak, hörögtek, tépték az árnyakat. „Mi ez, sintértelep? A gyepmesteri hivatal már régen megszűnt…” – ijedten tűnődtem. A háromezer kutya acsarkodva kísért az ajtóig. Az ajtó szerencsére kinyílt. Megmenekültem. Előszoba, konyha, gőzök. Metélt tészta, halászlé. Külön, egyben. Arcok. A család. Egy legényfiú, egyben a főhalmester. A költő felesége, sok mosoly, kedvesség és kemény tartás, a kislány a szobában valamelyik zongoraiskola sötétségében tévelyeg. Csakhamar megkapja a felmentést. A nagyobbik lány már nincs a háznál, férjhez ment Zalaegerszegre. És Pákolitz Pista, ahogy akkurátusan bizonytalankodik konyha és szoba között, fontos mozdulatokat tesz, s csakhamar vele bizonytalankodom én is, mivel gyenge ember vagyok, soha nem tudom, kinek mit kell köszönni, mikor kell enni, mikor kell levetni a kabátot, az inget, a gatyát, a fejet… A költő felesége azonban óvónő… Így aztán megtalálja a megfelelő hangot, mondatot. Ezt értjük is… Meg vagyunk mentve. Esszük a halat a konyhában. Sajnos, a nagyfiú megkérdi, hogy tésztával vagy tészta nélkül? Erre nem tudok válaszolni. Kisebb ügyekben sem tudok dönteni. Így aztán eszem a jó halat tésztával, tészta nélkül, ahogy éppen döntenek helyettem. A sok erős halászlé után felvonulunk az emeletre, Pákolitz Pista dolgozószobájába. Pákolitzék lakása kétszintes. Három szoba, kettő az emeleten, egy a földszinten. És a földszinten van az előszoba, konyha és a vizesblokk… Persze az emeleten is van fürdőszoba. Jó lakás… Bepillantunk a hálószobába. Vidéki elrendezés. Az ágyak középen egymás mellett. A szomszédos dolgozószoba viszont modern. Minden kép, minden bútordarab… Ital. Már nem emlékszem rá, hogy mit ittunk, mivel ez nagyon régen történt. Legalább öt esztendeje. Viszont a szitára emlékszem, amiben a költő a dohányát tartotta. Pipázott… Beszélgettünk… Pákolitz Pista felesége fényképeket rakott az asztalra. A költő gyermekkorában, a költő mint tornász, a költő mint tengerész… Hitetlenkedve nézem a képeket. Pákolitz ifjabb korában kiváló tornász lehetett. Nagyszerű kézenállásokat örökítettek meg a háború előtti fényképezőgépek. S az a matrózsapkás fej… Hihetetlen szinte… Pedig a háború alatt végig hajókon szolgált… Igaz, dunai hajókon… Pákolitz mélázik, vagy talán alszik beszélgetés közben. Nem tudom biztosan. Néha felriad, és mond valamit, ami viszont nagyon jellemző és érdekes. Főleg a felesége beszél helyette, aki megőrizte fénylő töretlenségét, őserejét, a hitét valamiben, valami közbeeső dologban, amiről senki nem tudott, sem Marx, sem a papok… Iszunk persze… S egyszer csak… Nem tudom, mi történt. Elfelejtettem. Valószínűleg hazamentem. Pákolitz Pista akkoriban a megyei tanács művelődésügyi osztályán dolgozott, mint művészeti előadó. Nem tudom, mit adott elő. Valószínűleg semmit. Mint újságíró gyakran felkerestem a hivatalában is. Egy közbeeső irodában dolgozott többedmagával, az irodáján átjártak az ügyfelek két irányban is. Pákolitz Pistának volt a legkisebb íróasztala a hivatalban, valószínűleg saját maga választotta ki a kicsi íróasztalt. Nem emlékszem, hogy valaha is ült volna az asztal mellett… Állni, járkálni, pipázni szokott. Mint egy cári hivatalnok. Mogorva arccal, meleg szívvel. Tízóraira kolbászos kenyér… Okos, érthető dolgokat nyilatkozott az újságnak. Úgy tűnt, hogy valójában ismeri az osztály ügyeit, döntéseit, munkáját. Akkoriban már az Írószövetség dél-dunántúli csoportjának a titkára volt, s ilyen értelemben is pécsi hivatali méltóság. Talán ebben a minőségében szerezte a legtöbb ellenséget is… Az írók, félírók azt várták tőle, hogy felkapja a telefont, és intézkedik. Leteremti a pestieket, kiadatja a könyveket. Épületeket szerez, autókat, nyomdát, papírt, telket… Lobog, felindul, lelkesedik. Pákolitz Pista pedig pipázott. Pipázott, telefonált, intézkedett is, de ismervén a körülményeket, nem minden aggályoskodás nélkül… Azt meg lehet bocsátani a vezető embereknek, hogy nem intéznek el valamit, de azt, hogy indulat nélkül vesznek részt ügyekben, már nehezebben, Pákolitz Pista is így járt… Bár azt hiszem, többen szeretik a pályatársak közül, mint amennyien neheztelnek rá, mégis kínos. A szeretetet nem érzi az ember olyan tisztán a bőrén, mint az ellenséges pillantásokat. Mi, azt hiszem, jóban voltunk. Lehetséges, hogy az ellentétes egyéniségek tényleg vonzzák egymást. Amikor Pákolitz Pista 1963-ban a Fény és árnyék című kötetéért József Attila-díjat kapott, én a Kassa utcában laktam. A díjosztás napján korábban feküdtem le, kilenc órakor már aludtam. Tíz óra tájban aztán lármára, redőny döngetésre ébredtem. Pákolitz Pista és Arató Károly állt az ablakom alatt. Besereglettek, felöltöztem. Mámorosak voltak és boldogok. Az esti gyorssal érkeztek Budapestről, s a vasútról egyenesen hozzám jöttek. Nagyon megörültem, hogy Pákolitz József Attila-díjat kapott, azonnal felzörgettünk egy közeli kocsmárost, és utcán át vásároltunk tőle öt üveg bort. Bandukoltunk a sötét utcákon, és Pákolitz egészségére ürítgettük az üvegeket. Én is, Arató is, az íróságnak annyira zsenge, ártatlan állapotában éltünk még akkor, hogy őszintén tudtunk örülni az idősebb pályatárs sikerének, kitüntetésének. Mi több, egy kicsit úgy éreztük, mintha a kitüntetés fénye minket, a barátait is beragyogna. Boldog, mulandó korszak… Pákolitz meghívott bennünket Meszesre, mivel akkor még a távoli bányászkerületben lakott. Meszesre valahogyan egyikünk sem kívánkozott, valójában még Pákolitz Pista sem. Így aztán sok vargabetű után leültünk a Zsolnay-szobor talapzatára, s a fél éjszakát átbeszélgetve iszogattunk, nevetgéltünk. Tavasz volt, s ígéretes jeleket véltünk felfedezni a messzeségben. Sok év után, az idei nyáron újra elindultam Pákolitz Pistához… Az utcai épület kicsit kopottassá vált, s úgy tűnt, hogy falak máshová kerültek. Egy vékony hangú dakszli kísért át az udvaron. Becsengettem, hiába. Kopogtattam, hiába. Végül lenyomtam a kilincset, s feltárult az ajtó. Nyitva volt. Csend mindenütt. Beköszöntem, zörögtem. Nagy sokára előkerült Pákolitz Pista. Házikabátban, betegen, bizonytalanul. Hogyan kell az ilyen jeleneteket felidézni…? – Hová lett az a háromezer kutya az udvarról? – hunyorítok Pákolitz Pistára. – Kutya… Háromezer…? – csodálkozik. – Amikor utoljára nálatok jártam… Pontosan háromezer… Legyint, beljebb húz. Be a konyhába… Zsírt tesz egy serpenyőbe, aztán a vágódeszkáról az előre elkészített hagymát, kolbászt hegyibe zúdítja. Kolbászos tojást eszünk, borral is kínál. A konyha ridegnek tűnik. Felrémlik a régi halászléevés, a gyerekek nevetése… – Egyedül vagy itthon…? – Betegeskedem… Nem szabad pipáznom, innom, idegeskednem… Tönkrement a szívem. Kicsit azért iszom majd veled. A kislányom kórházban van. Kivették a vakbelét. Feküdnöm kell, mert kimerített az izgalom – mondja. Étkezés után felvonulunk a dolgozószobába. Pákolitz konyakot tesz az asztalra, aprócska, fémtalpas poharakkal. Koccintunk, sajnálkozom, nézem az arcát, számolok. Ötvenegy éves. Eljárt volna az idő? 1919-ben született Pakson. Kalocsán járt gimnáziumba, aztán tanítóképzőt végzett. Hosszú évekig tanítóskodott, majd Pécsett a megyei tanács művelődésügyi osztályán dolgozott. Időközben a Pedagógiai Főiskolán is diplomát szerzett, majd az egyetemen. Az írói pálya későn tárult fel előtte, talán ennek köszönhető, hogy egy kicsit megkeseredett. Most a Jelenkor olvasószerkesztője s az Írószövetség dél-dunántúli csoportjának titkára, az Írószövetség Választmányának tagja. Számon tartott, megbecsült ember. Művei: Három költő (Boda Istvánnal és Petrovácz Istvánnal; versek, 1954); Szüret (versek, 1958); Altató (gyermekversek, 1961); Fény és árnyék (versek, 1962); Esti dal (versek, 1963); Messzenéző (versek, 1965); Igazságos Mátyás (gyermekversek, 1966); Ami lehet (versek, 1969). 1958-ban lefordította Schiller Stuart Mária című darabját, amit bemutatott a Pécsi Nemzeti Színház, majd könyv alakban is megjelent. Pákolitz verseit minden folyóirat és újság szívesen közli. Nézzük egymást. Pákolitz Pista rosszkedvű. Barázdált, sápadt, elgyötört az arca. Hajdani rémületek tétováznak a szeme alatt. Iszik a kedvemért. Talán jobb lenne, ha nem inna. Térdemre simítom a noteszomat, megszólalok: – 1919-ben születtél, ugye…? – Nagyon régen születtem… Szeptemberben, a Szűz havában. Ha erre lehet valamit adni, ez determináló is. Ebből nem kívánok nagy ügyet csinálni, de van innen valami a mélabúmból. Hetedik gyermek voltam, vakarcsnak neveztek. Ez volt a szokás. Ez teljes tudattal élt bennem, s az is, hogy hajlamos vagyok a melankóliára. Magam is tetten értem magamat. Szinte előre megírva és megérezve azt a szomorúságot, hogy „mi végre vagyunk a világon?”… El kell pusztulni. De ez az, ami izgalmassá teszi az életet. Mint egyednek, egyszer élőnek, jogom van a szomorúsághoz. Az embert nem kérdezik meg, hogy mikor akar születni, és kérdezés nélkül szólítják el. Ami közéje esik, arasznyi lét, addig valami hasznosat végez. – A szüleid mivel foglalkoztak? – Apám harangozó volt és kőmívessegéd… Valamikor az egyiket mertem csak mondani, mert gyanúsnak tűnt. Nem is volt alaptalan a gyanú. Engem papnak szántak. A családban az volt a szállóige, hogy nálunk sokkal szegényebbek is vannak. Ez a legbölcsebb filozófia volt a földes konyhában. – „Feljebb kell jutni. Legyen úr, ha lehet. Az apja harangozó, mi legyen a gyerekből? Pap…” – Papnak ingyen is lehetett tanulni. Apám a K. u. K. hadseregben vöröskeresztes helyen teljesített szolgálatot. Nagyon intelligens volt, de nem kulturált. Honnét is lett volna? Az anyám pedig írástudatlan volt. Apám a harangozás mellett építőmunkát is vállalt. Kriptaboltozást, kapufélfa készítést… Engem eltiltottak a szolgai munkától. A templomot nem takaríthattam, mert azt végezték felőlem, hogy úr leszek. A technikai dolgokhoz ma sincs semmi érzékem. Ma már ildomtalannak tartom, hogy nem tudom megcsinálni a villanykapcsolót, mivel nem lehet pöffeszkedni a szellemi kizárólagossággal. Hazulról a művészetek irányában nem sok indítást kaptam… Egyszer regényt olvastam az ablakpárkányon… Rajtakaptak, s ahogy ismételgették, hogy „regény… regény”, úgy hatott a szó, mint a naplopás. – Milyen utcában születtél? Mi volt az utca neve? – A Virág utcában születtem, és a Hunyadi utcában laktunk, öröklés, költözködés, mifene. – A Dunát lehetett onnan látni? – Az eperfáról lehetett. Onnan a kalocsai kéttornyú templomot is lehetett látni tiszta időben. Meg ami odafért a világból. Nem sok, de valami. Annyi, hogy a vágyat fölébressze… – A tyúkok hol laktak nálatok, ólban…? – A kőttes csibék a tapasztott ólban, a többi baromfi az eperfán. Felhajtunk egy kupa konyakot, kipillantok az ablakon. Félkörben tetőket látok. Avítt cseréptetőket, tűzfalakat, egy ecetfát, ami a kémények derekáig ér. Néhol átsüt a nap az elmozdult téglák között. Idelátszik egy padlásajtó is, a falépcső és a korlát. Egy asszony mosott ruhával egyensúlyoz felfelé. Hajlanak a lépcsőfokok. Pákolitz követi a pillantásomat, aztán a kihűlt, szívatlan pipájával a falépcső irányába bök: – A kutya oda szokott felülni… Egy kutyát tehát már bevallott a háromezerből, gondolom magamban, és várok egy kicsit. Több kutyával nem rukkol elő. Így aztán visszatérünk a múltba. – Az iskoláidat nagyobb részt Kalocsán végezted, ha jól tudom…? – Kalocsán… A jezsuiták gimnáziumába jártam, majd a képzőbe… Bögrés diák voltam. Az apám fizetése hatvanöt pengő volt, a kollégiumi ellátás pedig nyolcvan pengő. Így lehetetlenné vált ez az út… De a magasabb rendű papok, kanonokok vállaltak szegény diákokat. Az esti csavargás kiküszöbölésére délben elvittük a vacsorára valót is. A polgári családok is fogadtak kosztos diákokat, főleg, ha a gyermekük odajárt a gimnáziumba. Ez a sokfelé járás feszélyezett… Bár úgy tudtuk akkor, hogy „az Isten a szegények részét a gazdagoknál tette le”. Így jogosnak éreztük a mászkálást. Néha aztán összetévesztettem a napokat, és a cseléd az ajtóban kiröhögött. Tizenegy évig éltem így, képzős koromban is. Akkor már instruáltam… Volt úgy, hogy pénteken nem akadt hely… Ugye, papi város, böjti koszt… Mi a fenét főzzenek? Megtanultam a koplalást is. – Hány helyen étkeztél? Vissza tudsz emlékezni a családokra, arcokra? – Kosztoltam plébánosnál és zsidó földbirtokosnál hétfőn… Kedden egy törvényszéki bírónál. Szerdán egy malomtulajdonosnál. Ez a hely tíz évig tartott. A földbirtokosnál hét évig ettem. Csütörtökön egy ügyvédnél… Pénteken, ha volt helyem, egy özvegy parasztasszonynál. Istentelenül jó bablevest tudott főzni. Tóth Julcsa néni… Szombaton, éveken át az egyik kedves tanáromnál, vasárnap pedig a kórház főorvosánál. Ellenszolgáltatás csak annyi volt, hogy elvárták, tisztességes bizonyítványa legyen az embernek. Akinek nem sikerült ilyen bögrés megoldást találni, az abbahagyhatta a tanulást. Nagyon sok tehetséges ember elveszett. Akkoriban a gazdagabb parasztok papi pályára, esetleg ügyvédnek vagy tanítónak szánták a gyermeküket. A lányok legfeljebb a négy polgáriig jutottak el. A gimnáziumban aztán volt egy újság, a „Regnum”. Nyomdában előállított újság. Az alsósoknak „Kis Regnum”, a felsősöknek „Nagy Regnum”. Ide lehetett irkafirkálni ájtatosságtól dülöngélő versezeteket. – Pap mégsem lett belőled… Mikor végeztél? – Skrupulózus természet vagyok. Nem vállaltam a papi pályát, amire talán predesztinálva voltam. Visszatartott a félelem és a matematika. Tanítóképzős lettem. Kalocsán végeztem 1942-ben. 1942 őszén már tanítottam. Maglódon, ahol az iskola ablakából arra a házra láttam, ahol Hruz Máriának, az evangélikus pap cselédjének mérte a húst Petrovics István. Nagyon silány körülmények között éltem. Megvolt már a jelölt… A józanabbak persze óvtak a nősüléstől, de ez, ahogy ma is, akkor is reménytelen ügy volt. A lány óvónő volt Madocsán. 1943-ban házasodtunk össze. Madocsáról jártam Maglódra. Hajóval, vonattal, plusz öt kilométer gyalog… Akkor jelent meg az első versem országos folyóiratban, az „Új Idők”-ben. Herczeg Ferenc szerkesztette. Nagy élmény volt Ady Endre. Az egyik tanárom így beszélt róla: „Tudják, ez az Ady Endre olyan, mint amikor a parasztember a taknyát kivágja…” Ekkor néztem utána, hogy mi is az a költő, író. A társadalmi vonatkozás és a megengedett lázadás akkoriban a szegények sajnálatában nyilvánult meg. Én belső világban éltem. A háború kellős közepén a felek összebékülését vártam. Ma is van ilyen nosztalgiám. Kopogtatnak. Feltárul az ajtó. Csinos fiatal nő áll a küszöbön. A pécsi rádió riporternője. Pákolitz csodálkozik: – Hát maga hol jött be…? – Lent, minden ajtó nyitva van… Kiabáltam, nem hallották? Pákolitz könyveket dedikál a rádiós vetélkedő győzteseinek, aztán újra magunkra maradunk. Pontosabban… Marad bizonyos villamosság a szobában… Illatárnyak, mozdulatárnyak, nőárnyak… Pákolitzra meredek. Érzéketlennek látszik. Nem értem. Ha egy fiatal nő átmegy a szobán, én mindig kizökkenek a fásultságomból. Észreveszem, hogy nyár van, hogy tél van, hogy süt, hogy esik, hogy valami történik mégis… Ha egy nő átmegy a szobán… Kérem, egy írónak abban az évben már nyert ügye van. Élve marad. Néz… Talán ír… – A nőkről mondj valamit, Pista… Szereted a nőket? Mint a virágok, nem…? Pákolitz Pista lehorgasztja a fejét. Mormog, dünnyög: – Tartózkodom a nőktől… Ez a tartózkodás a céltalanság sejtése… A házasságban mindent megtaláltam, amit a férfi-nő kapcsolat adhat… Ismeretségünk kezdetén a feleségem tizenhárom éves, én pedig tizenhat éves voltam. Lehet, hogy ez az élet aztán leszűkítése volt a szerelmi életnek. Talán azért is alakult így, mert a családban elég szerelem és megértés volt. Nem hiányzott… Hogy aztán a költői indíték szempontjából javítás lehetett volna…? Nem tudom… Legénykoromban hülye helyzetekbe kerültem. Az előbb említett Maglódon magánháznál laktam. Fiatal lány is volt a családban. Akkor már vőlegény voltam, eszembe sem jutott, hogy bekalkulálhatnak. A feleségem kérdezte meg, hogy nem vettem észre…? Ilyen voltam. Egyik író barátom szerint: rideg-marha. A morális ügyek is végigkísérték az életemet. Mozgató erő is lehetne, bár ez nem valami modern dolog… Néha nosztalgiáim támadnak, hogy mi lett volna, ha a lírámat más élmény táplálja… Más szerelem. Mit tudom én… – Ismersz szép nőket…? – Rengeteget… – Mondj egyet. – A Kupferstein Ilona… Itt lakik a… De ezt úgy is fel lehet fogni, hogy… – Jársz színházba? – Járok. – Ki a legszebb nő ebben az évadban? – A Szabó Tünde meg a Timár Éva… – mondja Pákolitz, aztán hirtelen az ajtóra néz, és újra megszólal. – Tessék! – Mi történt? – Valaki kopogtatott. Az ajtóra meredünk. Hiába. Merev, zárt, mozdulatlan. – Senki – csodálkozik Pákolitz. – Mondhatnál még valamit Paksról… – 1945-ben hazaköltöztem Paksra. Cseresnyéspusztán tanítottam. Az inflációs időben babért, krumpliért. Akkor kacsaneveléssel is foglalkoztunk, hogy megéljünk valahogyan. Egyik funkcióm volt a kacsaételek beszerzése. Fekete nadály, csalán. Naponta kerékpároztam hazafelé a kacsák élelmét is. Jól megtömtem egy zsákot. 1946 májusában aztán, ahogy hazafelé kerékpároztam, politikai sérelem ért. Egyéni sérelem, ami hat évi visszahúzódást eredményezett. Szembe jött két lovas. Egyik egyenruhában, a másik civilben. A két lovas között elmentem biciklivel. Köszöntem is nekik, ahogy ez falun szokás. Rám kiáltottak: „Hová-hová kiskomám?” – „Kiskoma ám az öreganyja!” – kiáltottam vissza, mivel az ilyen „kiskomázások” nem túlságosan tetszettek. Igazoltattak, az egyik elővette a revolverét. A ló farkához akartak kötni. Öt pofont kaptam. Az egyik a kitelepítési kormánybiztos volt. Dunakömlődről akkor telepítették ki a svábokat. Az eredmény világos. Általánosítottam. Ha egy magyar tanító 1946-ban ennyit ér, akkor én ebben az egész ügyben nem vehetek részt… Jogorvoslatot kértem, de az elsikkadt. A két lovas olyan embertípus volt, amit én nem tudtam hová tegyek… Egyéni túlkapás volt, de én általánosítottam. Azt mondtam, ha ez a demokrácia, akkor egye meg a fene! Pakson tanítottam 1954-ig. 1955-ben kerültem Pécsre. – Életformád a családi élet… Mi a véleményed a családról? A család mint alapközösség, életképes? – A család, az otthon megteremtése, létének biztosítása nélkül nehezen tudnám elképzelni a nemzet, a társadalom jelenét és jövőjét. A házasság, a család kötelékét nem lehet rendelettel megszüntetni, de rákényszeríteni sem lehet senkire. Fontosságáról elég sokat beszélünk, vitatkozunk, amit eddig tettünk érte, nem kevés, de nem is elég. Más nevében nem beszélhetek, már csak azért sem, mert rendkívül furcsának tartom az olyan megnyilatkozásokat, melyekben a megkérdezettek némelyike másokra akarja rákényszeríteni a véleményét. Néha már-már elkeseredve és átkozódva. – A családdal is úgy vagyunk, mint sok más fontos dolgunkkal, akkor hiányzik, ha nincs. Ha megvan, akkor megszokottá válik, s legtöbben a kétségtelenül fárasztó terhek, kötöttségek miatt szabadulnának béklyóiból. A családtalanok a fészekmeleget hiányolják. A kis közösség, a család normális életét csak úgy lehet biztosítani, ha a családtagok, tehát a szülők és gyerekek, vállalják és következetesen teljesítik azt, mi rájuk van bízva. Ez a felelősség és feladatvállalás felkészítheti a családtagokat a nagyobb családban, a társadalomban való normális életvitelre, a napjainkban annyira elharapózott önzés csökkentésére, sőt kiküszöbölésére. – Milyennek sejted a gyermekeid jövőjét? – Hogy aggódom, ez az aggódás a külső körülmények, a világ, az emberiség sorsa-alakulása miatt van. Hogy nem aggódom, ez sem azért van, mert önelégült vagyok, mondván, mindent megtettem értük. Erről szó sincs, mindent megtenni nem is lehet, és nem is kell. Értük sokat lehet tenni, helyettük azonban semmit se, mert akkor mivégre vannak ők? A lehetőségek biztosítása a szülő feladata, a többi, vagyis hogy miként él vele a gyerek, ez már az ő dolga. Ez nem azt jelenti, hogy magára hagyjuk, hanem azt, hogy jogaikat csakis a kötelességteljesítés arányában élvezhetik. Ezt az elvet igyekeztem, igyekeztünk megvalósítani családon belül. Minden nemzedéknek megvan és meg is lesz a maga gondja, problémája, a gyerekek helyett ezeket soha senki meg nem oldja. A jövőjük végül is az ő dolguk, bízzuk ezt rájuk. – Ha azt mondom pénz, erre mi asszociál nálad? – A pénzügyek soha nem sértettek, de soha nem volt elég pénzem. – Hányszor jártál külföldön? – Berlinben kétszer. Jártam még Kijevben, Moszkvában, Belgrádban, Szarajevóban, Krakkóban és Kassán. – Van külföldre vágyódásod, nosztalgiád? – Nincs. Nem is volt soha. Ide vagyok kötve. Köt a feladat megoldása. Részt kell vennem… – Azt hiszem Balatonfenyvesen van egy telked… – Százhuszonkét négyszögöl a Nagyberek szélén. Egyszerű ház… Fákat kellene ültetni. Diófát is… – Hány éve van meg az autód? – Pár éves… Az én dolgom az adófizetés, a karbantartás. A fiam vezeti. Szüksége van rá a munkájához, a téeszben. Én félek beleülni. Az zavar benne, hogy jobban kellene hozzá érteni és az utakhoz is… Most mentünk a lányomat látogatni a kórházba… Autóval, mert zuhogott az eső… de én nem tudtam biztosan, hogyan lehet odakanyarodni a kórház elé. Így elmentem gyalog megnézni. Bőrig áztam. Aztán hazajöttem, és elvittem a feleségemet autóval. Ez a helyzet. – Mi a kedvenc passziód? – Nem volt még időm ezen gondolkodni. Pakson a horgászás, s Fenyvesen is. De annyi időm soha nem volt, hogy… – A közéleti szereplés hogyan érint? – Mit mondjak erre? Szerettem volna többet kiverekedni, mint amit lehetett. Írókat gyűjteni ide, segíteni az áthelyezésekben… – Mi lennél, ha újra kezdhetnéd? – Erre nem gondoltam még. Ez adott dolog. – Mondj valamit az írói munkádról, hitvallásodról? – Szabó Lőrinc szerint a költő hasznos akarat. Nem napi igyekezet… Aki olvassa a verset, több legyen. A prófétaság meghaladott dolog, de ma is figyelmeztet az író. Állandóan felszínen tartja azt a problémát, hogy a világot meg lehet menteni. A hivatásnak ez a legizgalmasabb része. Küszködés a mindig jobbra, emberibbre. Ez utóbbit háttérbe szorítottnak látom. Fájdalom, világviszonylatban. Az írás tiltakozás is az elmúlás ellen. Dokumentum, hogy itt voltam, mint a szikla. Vagy padba faragás, gyermeknemzés. Az írás nem önmagáért való, hanem mindenképpen hatni akaró, tehát társadalmi, közösségi munka, számomra elsősorban érzelmi telítettségű. Ezzel persze semmiképp sem akarom lebecsülni a vers intellektuális indítékát, a jó versben ez a kettő együtt van jelen, illetve a költői alkattól függően kerül valamelyik túlsúlyba. Az a dolgunk, hogy értelmes élettel, szép munkával töltsük ki az arasznyi létet. Minden emberi gesztus, minden jó szívvel végzett munka ilyen cselekvés, egyúttal gyönyörű lázadás is a múlás, a halál, a pusztulás és a pusztítás ellen. Valamiféle jel. A művészet, az írás is ilyen gesztus, de nem kell misztifikálni. Az is szépet művel – de még mennyire! –, aki az esztergapadnál fémet munkál, aki búzát vet, gyógyít vagy tanít. Csak jól csinálja! A művészi munka nem több vagy különb az egyéb hasznos, jó, emberi tevékenységnél, de más természetű. És éppen ezért eredendően több, nagyobb tehetség kell hozzá, mint más szakmákhoz, melyeknél – a rátermettségen túl – mindenekelőtt a megtanulható szakmai tudás a fontos. Verseimben a problematikus, a kiélezett emberi helyzeteket, magatartást, a küzdelmet, a folytonos jobbra törés igényét, ennek megközelítését akarom megfogalmazni. Úgy, hogy másokban is rezonáljon, váltson ki másban is valamilyen indítékot a vers, esztétikai örömöt, erkölcsi ítélkezést, beleegyezést vagy elvetést, igenlést, vagy nemtetszést, valamit nyújtson, amiért érdemes volt megírni. – Úgy tűnik írói indulásod elég késői… Hogyan érintett a késés majd az életforma váltás, az írói, szerkesztői életforma? – Már jócskán túl voltam a huszadik életévemen, amikor országos fórumon publikáltam. Nem számítva a diákkori, a helyi újságban megjelent próbálkozásokat. Afféle öntehetségnek éreztem magamat, bár a tehetség megítélésében is, akárcsak egyéb dolgaimban szinte már betegesen skrupulózus voltam és vagyok. A bajt csak tetézte az a fals hiedelem, hogy a tudás, művelődés, tehát a nagyobb erőfeszítés nélkül, a tehetség egyedül is elegendő az üdvösségre. A magyar líra fővonulatának társadalmi elkötelezettsége, igazsága, az irodalom, a költészet lényegének fölismerése arra késztetett, hogy a felszabadulás után, felnőttként pótoljam azt, amit főleg a háború miatt, kényszeredettségből, de mégiscsak elmulasztottam. A művelődés, a tanulás új lehetőségeivel magam is éltem, nemcsak azért, mert nagy szükségét éreztem főiskolai majd egyetemi tanulmányaim folytatásának, hanem azért is, mivel tanítványaimba is beleplántáltam a kulturálódási igényt, s erkölcsi kötelességemnek tartottam a jó példaadást. Az iskolai munkán, a tanuláson túl az irodalmi élettel, a folyóiratokkal is kerestem a kapcsolatot. Néhány évi rendszeres publikálás után jöttem Pécsre, az akkori folyóirat, a Dunántúl munkatársainak, elsősorban Szántó Tibornak biztatására és hívására. – Milyennek tartod eddigi életutadat? – Életutamat nem mondhatom simának, de nem túlzom el a göröngyösségét sem. Nehéznek elég nehéz volt, főként a szegénység miatt. Zsúfoltság a földes konyhában, testvéreimtől öröklött holmik, esetleg szentidőben új ruha is. Az volt a legnagyobb baj, hogy a szegény-gazdag ősi ellentétet a világ megállapodott rendjeként szuggerálták belém, a följebbjutás egyetlen lehetőségét így fogalmazta meg a mezítlábas filozófia: „Tanulj fiam, hogy úr legyen belőled.” Közvetlen és tágasabb környezetemben mindenki szolga volt, hát engem is szolgává kívánt csiszolni. – Van még beteljesületlen vágyad, terved? – Ezt úgy kérdezed, mintha a kétszer-kettő biztonságával lehetne rá válaszolni. Ami beteljesedett: nagyon alapvető, egész életemre kiható. A diákkori szerelemből házasság lett. Olyan, amire azt szokták mondani, hogy boldog. Vagy inkább azt, hogy szerencsés. Persze, szokványos, kopott ez a jelző is, mint annyi más epiteton. A tartalma, a lényege viszont az, hogy az egyenjogúság-rangúság és a kötelesség kérdéseiben természetesen, magától értetődően már akkor meg tudtunk állapodni. Amivel elégedetlen vagyok, az az írás. Nem külső körülményeimre, kései indulásra, döcögésre, polgári foglalkozásra és elfoglaltságra, jó- és rosszindulatú észrevételekre, elismerésre, vagy annak elmaradására, méltánytalanságra, tedd-ide, tedd-oda fanyalgó kritikákra és emberi gyöngeségekre akarok most hivatkozni és hagyatkozni. Arról a legbelülről megszólaló, egészséges elégedetlenségről beszélek, ami nélkül aligha lehet dolgozni, alkotni. Szeretném, ha nem pillednék el az utolsó órámig. Nem szeretnék beteg, hasznavehetetlen tehertétel lenni. Se önmagamnak, se családomnak, se a társadalomnak. És szeretném, ha a halál is tetten érne. Értelmes, szép s jó munka közben. – Ismered a félelem vagy a szorongás érzését? Mihez kapcsolódik nálad? – A félelem, a szorongás érzése a Treszl Hanziék deszkakerítés-marcangoló nagy szürke kutyájához, a templom-hodály-szürkület tériszonyatához, egy leány igenlő vagy nemleges válaszához, később egyik dunai hidunk lebombázásához, több repülőgép-támadáshoz, föltartott kézzel a falhoz állításhoz, a hadifogságban a teljes kilátástalansághoz, az új világ kezdetén egy ordenáré országúti jelenethez: a teljes emberi megalázáshoz és kiszolgáltatottsághoz kapcsolódik. Így kicsit sok is talán. Azt akarom csak érzékeltetni, hogy mindegyik életszakaszomra bőven futotta a félelem és szorongás érzéséből, legújabban – mivel az előszobájában figyelhettem a nyugtalanító-kihagyó szívveréseimet – a halálfélelem is bekerít olykor. Ez a legszemélyesebb „sérelmem”. Kicsit korainak érzem. E legerősebb-hatalmasabb kiszolgáltatóval szemben csak egyetlen elégtételem van: fütyülök rá, mert mást nem tehetek. És dolgozom. – Milyen mostanában a közérzeted? Végigalszod az éjszakákat? – Közérzetem nem a legjobb. Hajdanában afféle éjszakai bagoly voltam, éjszaka dolgoztam, mert csak akkor volt rá időm. Most már nem megy az éjszakázás. Nem tudok elaludni, ha nagyon fáradt vagyok, így aztán a reggeli korán kelés sem megy, pedig erre kellene áttérnem. De a közérzetemmel nemcsak emiatt van baj. Lépten-nyomon azt tapasztalom, hogy a nemtörődömség, a közvagyon pusztítása, a könyöklés, az ököljog, az erőszakoskodás dudvaként terjed, hogy mérhetetlen energiákat emészt föl az emberi világot veszélyeztető fenyegetettség. Ha százszorosan naivság is, mégis felbőszít, hogy annyi keserves történelmi lecke, vérengzés, emberirtás, háború sem volt elegendő ahhoz, hogy a százmilliók akarata jusson érvényre, és ez az akarat kormányozza a világot az ámokfutó őrültekkel szemben. – Nyugtalanít az a rettenetes aránytalanság, hogy amíg az ember elröpül a Holdra, ugyanakkor milliók halnak éhen… – mondja Pákolitz István, aztán kinyújtja a kezét a pohár után. Én is iszom. Hallgatunk. Ismeretségünk kezdetén még minden évben megérkezett a kis hordó fikszlis bor költő barátom címére. Paksról küldte valaki. Jókat szoktunk belőle inni. Pákolitz Pista jó szívvel kínálgatta. Aztán egyszer csak nem érkezett meg a hordó. Nem tudom, ki küldte, amíg küldte… Paks mesebeli helynek tűnt. Aztán egyszer csak a mesebeli helyről nem érkezett több üzenet. Véget ért valami, egy élet, egy életforma. Így járunk mindennel. Egymással is, Péccsel is. Hiába mesélgetünk a hatvanas évek aranyfüst ragyogásáról, ami akkor a házak homlokzatán mindig felderengett, ha odapillantottunk. Senki sem érti, nevetnek rajtunk. Még néhány józan, praktikus év, és mi sem értjük.
1970 |