Thiery ÁrpádLegalább öt perce már, hogy némán üldögélünk a félhomályos, csőszerű szobában. Thiery jól vasalt, sötét ruhában, fehér ingesen, nyakkendősen, mellényesen, zakósan várakozik tőlem balra, az ajtó, az olajkályha és a modernre fuserált asztalka közé szorulva. Arra vár, hogy megszólaljak, mivel interjút gyártunk. Én a noteszem felett görnyedezek, kérdéseket írogatok fel a rosszul hegyezett, bunkó végű ceruzával. Ha felnézek, mindig elfelejtkezem Thieryről, s Villon mester jut eszembe és a vastag Margot:
A falban kis benyíló, szekrényféle polcokkal. Éppen csak akkora, hogy a kurva üvegcséi, kenőcsei belefértek. Jobbra most rekamié, felette ablak. Az ablakon túl néhány méternyire málladozó, mocskos fal, mocskos, fénytelen ablakokkal. Ha a kurva az ágyon feküdt, ezekre látott… Persze, lehetett valamilyen függöny… A függönyön át mindig kilátni, s előfordul, hogy be is. Thököly út kettő… A Keleti pályaudvarral pontosan szemben… Mondhatnám középület, mivel a ház földszintjén, vagy talán a magasabb szinteken is, ötven éven át bordélyház működött. Valamikor 1948-ban vagy 49-ben aztán beszüntették az intézményt, s a csőszerű szobák egyenként lakásokká, kisipari műhelyekké változtak. A négyes számú szoba a közelmúltban egy színházi menedzser birtokába jutott, aki aztán bevezettette a vizet, parkettásokat, szobafestőket fogadott, s amennyire lehetett, kiirtotta a régi élet nyomait. Thiery addig is, amíg pécsi lakását elcseréli budapestire, a színházi menedzsertől kölcsönbe kapta a négyes számú szobát. Tűnődve Thieryhez fordulok: – Nagyot változott itt az élet… – Hol…? – Itt… Ebben a házban… – Nagyot… Tegnap éjszaka sikongatásra ébredtem. Mire felöltöztem, már a fél ház kint állt a folyosón… Éppen egy hosszú hajú hippit söprűztek ki a szekrényből… Ugyanis a szomszédom új szekrényt vásárolt, s a régit kitette a folyosóra. Éjszaka aztán eszébe jutott, hogy a varródobozát a régi szekrényben felejtette. Kiment érte, kinyitotta a szekrényt, aztán felsikoltott. A szekrényben akkor már egy hippi aludt. Amikor én felbukkantam, a lakók már a folyosón hadonásztak, de a hosszúhajú az istennek sem akart kijönni a szekrényből… – meséli Thiery, s közben olyan fegyelmezetten ül a széken, mintha az ENSZ-ben lennénk. Ilyen az egész élete… 1928-ban született Budapesten. Újságíróként indult, s ma is a szakma legjobbjai közé tartozik. A Szabad Szó szerkesztőségében kezdte a pályáját, aztán hosszú évekig Veszprémben, majd Pécsett volt a megyei újság kulturális rovatának vezetője, majd főmunkatársa. Két hónapja került vissza szülővárosába, jelenleg a Népszava irodalmi mellékleténél a prózai rovatot vezeti. 1958–59-ben két riportkönyvvel jelentkezett. 1961-ben a Pécsi Nemzeti Színház bemutatta Bokáig érő víz című drámáját. 1962-ben Isten veled háború címmel regénye jelent meg. Az idén új könyve díjat nyert a Szépirodalmi Könyvkiadó regénypályázatán. A mű 1970 áprilisában jelenik meg. Fokozatosan épülő, töretlen pálya… – Jól szituált vagy… A gyerekkorod is ilyen volt? Megrázza a fejét. – Az előkelő hangzású névvel ellentétben nehéz sorsú családban születtem. Apám tízéves koromban meghalt. Abból éltünk, amit anyám keresett. Sokat dolgozott, varrt, ápolónő volt, aztán takarítónő… Súlyosbította a helyzetünket, hogy 1944-ben egy bombatámadás alkalmával mindenünk elpusztult. – A háború után megváltozott az élet. Azt hiszem, korán kezdted az újságírást… – Az újságírói pályát 1949-ben kezdtem el a Szabad Szó szerkesztőségében, aztán a Szinkron Állami Vállalatnál a filmdramaturgián dolgoztam. 1952-ben bevonultam a hadsereghez, és ott voltam 57-ig. 1957-ben Veszprémbe kerültem, a kulturális rovat vezetésével bíztak meg. Politikailag is bonyolult, nehéz időszak volt az, nagy határozottságot igényelt a sajtómunka. 1960-ban Pécsről megkerestek egy ajánlattal: menjek el helyettes főszerkesztőnek a Dunántúli Naplóhoz. Ezt örömmel vállaltam, két okból is. Így megoldódott a családi problémám. Egy bőrönddel vágtam neki az utazásnak… És voltaképpen szerettem volna Pécsre kerülni… Főleg Pestre, de Pécs mindenben akkor virágzott a legjobban… – Április elsején érkeztem Pécsre, zuhogott az eső, s amikor bementem a szerkesztőségbe kiderült, hogy nem helyettes főszerkesztő leszek, hanem főmunkatárs. A meglepetéstől eltekintve, örültem ennek a beosztásnak, mert nem adminisztrációval kellett foglalkoznom, hanem újságírással, amit halálosan szeretek – mondja, aztán elhallgat. Csend keletkezik közöttünk. Thieryre nézek, és várok. – Sokkal többet el tudnék mondani – szólal meg –, de az én életem az enyém, nem beszélek róla. Ez, tudom, rossz magatartás, és ennek nem mindig volt szerencsés hatása az életemre. Sokan zordnak, zárkózottnak tartanak… – Az ember egyszer csak elkezd írni… De az alkotómunkát mindig megelőzi egy döntő élmény, valami, talán még a gyermekkorban… – Nem tudom felfedezni a gyerekkoromat, annyira távoli. Tejüveg mögött érzem… Egy-egy novellában aztán motívumként előjön. Irigylem azokat az írókat, akik a gyermekkorukról tudnak írni… Elég nehéz gyermekkorom volt. Egyetlen jó volt benne, hogy az anyám szeretett. Tizenegy éves koromban már verseket, tizenöt évesen pedig regényt írtam. Komolytalan dolgok voltak. Nosztalgiák… Különben ma is érthetetlen a számomra, hogy regényt írok… Félelemmel ülök le írni, és ha van egy jó részlet, boldog vagyok. – Döntő élményt a sok közül nem tudnék kiemelni… Folyamatot inkább… Fokozatosan megtanultam gondolkodni. Egyre többre jöttem rá. Voltak döbbenetes felfedezéseim is. Ezekre vezethető vissza írói alakulásom. Elég későn kezdtem igazi novellákat írni. Négy-öt éve írok olyan novellákat, melyekben sikerül valamire választ adni. A megjelent novelláimat sokszor nem merem elolvasni, mert attól félek, hogy nem olyanok, amilyeneknek írás közben látszottak. – Azt mondtad az előbb, hogy döbbenetes felfedezéseid is voltak. Mondhatnál egyet… – Én mindig úgy terveztem a saját életemet, hogy a lehető legfegyelmezettebb legyek, de senki ügyét, útját ne keresztezzem. Aztán rájöttem egy ügy kapcsán, hogy ez óriási marhaság. Nem tudok más lenni, de ennek a beállítottságnak semmi értelme sincs… – Arra gondolsz, hogy az élet törvénye eredendően olyan, hogy az utak keresztezik egymást? – Persze… Ezt kétféle módon fogadhatja az ember. Vagy úgy, hogy belevág ezekbe az ütközésekbe, vagy úgy, hogy fegyelmezetten, de nem gyáván kitér. Az az igazság, hogy nem lehet mindig kitérni. Offenzívan kell viselkedni, de becsületesen, a saját programunkhoz híven. Feltételezem, hogy minden gondolkodó embernek van valamilyen életprogramja, ami a jellemével, egyéniségével egyezik. – Fegyelmezett vagy, annyi szent… Öltözéked is, minden… – Tizenöt éves koromban kölcsön kellett kérnem a haveromtól a ruháját, hogy el tudjak menni egy lányhoz látogatóba… Az öltözékemben lehet, hogy manapság ez a régi élmény kompenzálódik – mondja. Abbahagyom a munkát, és megbámulom az öltözékét. Szolid, kimért elegancia. Semmi fölösleges. Egy úr Angliából… Miszter X… Az FBI munkatársainak annak idején John Edgar Hoover ilyenszerű, szolid eleganciát írhatott elő. A fegyelmezett, katonás mozgás, és a sötét, jól vasalt öltöny néha persze komikus helyzeteket is eredményez. Emlékszem egyszer, mint a Dunántúli Napló munkatársai felmentünk valamelyik Rába-parti faluba riportot írni. Az én Moszkvicsommal utaztunk, s mivel hűvösre járt az idő, mindketten fekete orkánkabátot viseltünk. A riport témája elég kényes volt. Thiery valamilyen „emberkereskedőkről” akart írni, akik vagonszám szállították az alkalmi munkásokat Baranyába, s az emberek után fejpénzt kaptak. A faluban a párttitkárt kerestük. Az irodában csak egy szalonnázó katonatisztre akadtunk, így kénytelenek voltunk a párttitkárt a lakásán, ebéd közben megzavarni. Megmutattuk az újságíró igazolványunkat, aztán Thiery előadta a kérdéseit. A párttitkár jól ismerte az „emberkereskedőket”, de nem akart a riporthoz asszisztálni. Igyekeztünk rábeszélni, legalább azt mutassa meg, hogy hol laknak? A párttitkár az ajtóig kijött, aztán arra kért bennünket, hadd menjen vissza a sapkájáért és a kabátjáért… Nagy zavarba jöttünk… Éreztük, hogy a párttitkár nem hiszi el, hogy újságírók vagyunk… Bámultam Thiery hófehér ingmellét, sötét pantallóját, fekete orkánját, kemény, zárt arcát, és megértettem a párttitkárt. Hogy mit gondolt magában, nem tudom, de sem az öltözékünk, sem a témánk nem illett egy kis folyóparti falu megszokott világába. Thiery persze eközben vidám ember… Nem utcán át vidám, hanem baráti körben, munka után, ünnepeken. Pécsen legalább egy esztendeig feküdt érszűkülettel… Nagybeteg volt. Amikor felépült, éppen valamilyen névnapot ültünk szegény Kiss Lajos bácsi szőlőjében. Tél volt, hó. A présházban égett a tűz. Egyik kisportolt fizikumú munkatársunk fogadást ajánlott. Úgy vélekedett, hogy rajta kívül senki nem képes kézen állva meginni egy pohár bort. Thiery ledobta a zakóját, aztán tótágast állt a fal mellett. Testsúlyát egyik kezére helyezte, a másikkal felemelte a földről a poharat, és szájához emelve kiitta tartalmát. Nagy sikere volt. Tekintélye tovább fokozódott, amikor sportember barátunk a mutatványt nem tudta véghezvinni, mivel fél kézen állva újra és újra összerogyott. – Mire gondolsz? – szólal meg Thiery. – Kiss Lajos bácsira. – Meghalt. – Tudom… Meghalt szegény… – Sokan meghaltak a régi ismerősök közül… Nem inni, nem csavarogni… Csak dolgozni… Bár most már alig iszik az ember… Emlékszel még, milyen grogokat főztünk?… Te hoztad a receptet… – Kenneth Roberts könyvében volt. Grog Huff kapitány módra… – Rum forralva… – Rum, vaj, fahéj, bors… – Gyilkos ital volt. Lebegett az ember. A nők is hogyan itták… Jó ital volt… Mi az, abbahagytuk a munkát? Nem kérdezel többet? – De… Vannak itt kérdések… A munka például… Hogyan dolgozol? Mikor? Rendszeresen, fegyelmezetten, vagy…? – Irigylem azokat, akik mindennap tudnak írni… Pécsett a lapnál, ahol az embertől olyan anyagokat követeltek, amelyeket csak teljes energiabedobással tudott megírni, nehéz volt. Olyan voltam ott, mint egy rossz csataló. Kürtszó és be a tűzvonalba… Fontosnak tartottam, hogy elvégezzem a munkámat, s a tempó gyilkos volt… Saját magunkból életek, minden oldal, minden riport… Életáldozat… Te is tudod, ezt csináltuk… Én mindig akkor dolgozom intenzíven, ha belekezdek egy új munkába. Ilyenkor igen nagy tempóban, huszonnégy órából harmincat. Elég nehezen írok, és egyre nehezebben. Akkor kezdtem íróvá válni, amikor három nap után elolvastam a munkáimat, és hajlandó voltam újból megírni az egészet, ha kellett, többször is. – Mikor írsz? – Legszívesebben délelőtt. Pécsett ez szinte lehetetlen volt. Ezért is alakult ki ez a szaggatott ritmus… Itt, az új helyemen, a délelőtti munkára pompás lehetőség van. De hányódnak egyelőre két lengő trapéz között, Pécs–Budapest. A család még lent… – A színházzal hogyan állsz? A „Bokáig érő víz” óta nem hallottam drámádról… – Írtam két egyfelvonásost, de azt hiszem, a színház nem az én világom. Nosztalgiáim vannak, de legfeljebb egyfelvonásos színműbe kezdek. Erre rájöttem… Arra jó volt a pécsi bemutató, hogy rádöbbentsen az írásnak olyan törvényeire, melyeket jól lehet hasznosítani a prózában. Persze, lendített is rajtam… Ebben a Katona Ferinek nagyon sokat köszönhetek. Emlékszel, ő volt akkor a színház igazgatója. – És az újságírás…? Ha visszagondolok a régi évekre, úgy tűnik, irodalmi, írói igényességgel írtál újságot is. – Az ember ismeri saját reményeit, nosztalgiáit, de azért reálisan cselekszik. Az volt az elképzelésem, hogy megpróbálok jó újságíró lenni, és ha ez sikerül, talán majd írónak is beválok. Az újságírást nagyon szeretem. Persze nem arra a tempóra gondolok, amit tizenkét évig vidéken csináltam, nem a tudósításokra, hanem a riportokra és a publicisztikákra. – Pécstől most elköszöntél… Hogyan gondolsz az elmúlt évekre? – Nagy örömmel mentem Pécsre, és nem jöttem el onnan bánatosan. Engem néhány dologra megtanított az a város. Sokat köszönhetek annak a városnak. Végül is megbecsültek. Voltak, akik szerettek, és voltak, akik nem. Ez mindig így van… Szeretném, ha beleírnád, jó volt, hogy ott együtt dolgoztunk Lázárral, Rab Ferivel, veled… Ami a várost illeti, megtanított a kemény, zokszó nélküli munka szeretetére. – Az újságírásra gondolsz? – Nem. Az írói munkára és mindenre, amit végez az ember… Sokat töprengtem, vajon megbecsültek-e Pécsen?… Olyan lehetőségeket biztosítottak a számomra, amit másutt nem kaphattam volna meg. De ezzel együtt is, amolyan udvarias megbecsülés volt ez, mintha nem szerettek volna eléggé… Levelet írt most egy ismerősöm, hogy lám, lám, végül aztán eljöttem… Kétségtelen, az utóbbi években úgy viselkedtem, mint egy Csehov hős, folyton jönni akartam, és nem jöttem… Végül mégis. Bár kötött a család, rokonság, és a város belém idegződött szépsége. – Mondhatnál néhány írót, akiket szívesen olvasol. – Nagyon hosszú volna a lista. De azért csak írd: Tolsztoj, Dosztojevszkij, a három amerikai… Hemingway, Faulkner és Scott Fitzgerald. A franciák közül Camus-t szeretem. És voltaképpen minden jó könyvet szeret az ember. Minden felsorolás önkényes. – Fegyelmezett életedből, gondolom, kiszorul a romantika… – Ellenkezőleg, tele vagyok romantikus elképzelésekkel. Mindig világkörüli utakra vágyódtam, biciklivel, gyalog… Háremekbe, hongkongi barlangokba… De azt hiszem, ezen mindenki keresztülment, és mindenki tele van titkos nosztalgiákkal, ha van rá ideje. Most már negyvenegy éves vagyok. Ezek a vágyak szórakozássá válnak. Tűnődik az ember… Én szeretek egyedül lenni… Negyvenegy éves vagyok… Sokat gondolkodom, hogy ez mit jelent? Azt vajon, hogy meddig él az ember? Az élet lehet sok, és lehet kevés… – Dolgozol most valamin? – Pillanatnyilag semmin… Akklimatizálódnom kell a körülményekhez. Új helyen mindig el kell telni egy bizonyos időnek, mire dolgozni tudok – mondja, aztán a falba süllyesztett szekrénykére mutat, ahol valamikor a négyes szoba lakója a kenőcseit tartotta. Néhány pillanat múlva újra megszólal: – Egyébként egy kisregényt szeretnék írni, aminek az eleje már el is készült, s a Jelenkornál közlésre vár. Szűkszavú voltam az életemmel kapcsolatos kérdéseidnél; annál többet mondok el a novelláimban és még többet ebben a kisregényben. Persze ez a bevezető részlet ne tévesszen meg senkit, mert… – Az irodalom áramlatai, irányzatai közül saját pályádat tekintve vállalhatod valamelyiket? – Ha szóba kerültem, néha mint modernkedő… Úgy vagyok vele, hogy szerintem nem modern festő az, aki nem tud rajzolni. Amikor ezt az Évszakok című regényemet írtam, kicsit bizonyítani is akartam, hogy tudok rajzolni is. Hagyományos próza ez… Egyébként az újat, korszerűt kereső igényemet soha nem adom fel. Hogy ez az igény melyik áramlatba tartozik, én nem tudom eldönteni. Mondják, hogy nem lehet úgy írni, mint régen. Szerintem úgy kell írni, ahogyan az ember legjobban tud. – A politika érdekel? Foglalkoztat? – Én rendkívül érzékeny vagyok a politikára. Újságíró, író ezt az érzékenységet nem is nélkülözheti. Marxista vagyok, mert hiszem azt, hogy a marxizmus választ adhat és ad nemcsak a kor nemzetközi kérdéseire, hanem a mai ember szerepét és helyét is kidolgozhatja a társadalomban. Ezen sokat kell még dolgozni, nyilvánvaló, hogy az idővel szemben hátrányban vagyunk. – Ez a kérdés nem éppen személyre szabott, másoknak is feltettem már… Melyik a kedvenc évszakod? – Gyerekkoromtól kezdve az őszt szeretem. A többi évszaknak is örülök… Nagy titok előttem a természet, nagyon szeretem… Az őszt leginkább, beleértve azt is, amikor esik az eső… Noteszomban nem akadok több kérdésre. Becsukom. Thieryre bámulok. Két órája pofázunk már… Semmit sem lazított. Nyakkendő, mellény, zakó minden rendben. Kibontott egy Coca-Colát, de bele sem kortyolt, mivel én sem ittam. Így kell ezt csinálni. Világos. Felállok, köszönök, átlépem a küszöböt, s jön megint a jó öreg Villon és az a lány, a Margot. Így aztán szemügyre veszem még a szobát. – Te – fordulok Thieryhez –, mit gondolsz, az a lány, aki utoljára dolgozott ebben a szobában… Tudod még régen, amikor… Milyen lehetett?… Thiery áll a küszöbön, mélázva nézegeti a kölcsönszoba falait, aztán megszólal: – Olyan bánatos, barna nő lehetett… Barna…
1969 |