Kalász Márton

Találkozásunk öröm és szorongás. A praktikusnak látszó székesfehérvári állomás zugaiból utasok ömlenek elő, mindenkit elsodornak.

– Valamikor itt királyokat koronáztak – intek a belváros felé. Kalász Márton követi a mozdulatomat, de a szavakat hagyja semmibe hullani. Sápadt, szőke, kerek arcú. Arcvonásaiban régi kínok emléke kísért. Gyermekember korában betegségek gyötörték, később átmeneti létbizonytalanság, majd az otthon hiánya. Mostanában költözött Székesfehérvárra. A város vezetői előzékenyen, szeretettel fogadták. Az épület, melyben lakást kapott, egészen új. A bútorok is újak… A falakon modern kompozíciók, vázlatok. Szobákon kelünk át. Egyikben a kisfia fekszik influenzásan. Töprengő, érzékeny legényke. Menetünk élén ekkor már az ötéves Orsolya halad, s nevetgélve mutatja a dolgozószobához vezető utat. Orsolya ezer kérdése körülöttünk száll, sok szava, kacagása tavaszi madársereg. A költő felesége feketekávét hoz.

Kalász a heverőn üldögél. Mögötte szőttes feszül a falra, világítóan szép sváb és szláv színekkel. A szőttes felett könyvespolc, s odább is, szinte mindenütt könyvek és a kéziratpapír elhasznált halmai. Úgy tűnik, a papírlapok mindkét oldalára írnak ebben a házban, vagy talán Orsolya rajzol rájuk később. A könyvek tekintélyes része német nyelvű. Az íróasztal felett kinagyított, keretbe foglalt fényképek függnek. Kalász Márton szülei. Sötét tónusú fotók. Falusi emberek, parasztok… Úgy tűnik a költő édesanyja mögött víz hullámzik. Mintha tenger lenne a háttérben vagy díszlet. Mindez teljesen bizonytalan. A két fénykép Federico García Lorca hőseit idézi, Granada fényét, a délspanyol drámák titkos szövevényét, megoldhatatlanságát. Granada és a tenger, fény és messzeség, hazajárás régi tájakra. Keresés, mindhiába… Így érzem a képek láttán, s mellettük, kicsit jobbra és magasabban egy színes reprodukció: James Ensor A maszkok és a halál című kompozíciója. Az északi expresszionisták misztikus, kísérteties világa, világlátása süt a szobára a színekből, maszkokból. A képek alatt az asztalon egy terrakottaszín pilács és egy mozaikpadló darabkája a római birodalom emlékét őrzi, idézi. A pillantás átsiklik az apró használati tárgyakon, és visszatér Ensorhoz.

– Ostendében élt, teljesen magányosan… Nagyon szeretem. A képeit is, de különösen a feljegyzéseit, melyeket Ostendében készített… Én is így éltem Dunaújvárosban – mondja Kalász, és előregörnyed a heverőn. A fal, melyet a színes szőttes borít, messze esik a hátától. Támasz nélkül inog előre, hátra.

– Ott tört ránk a lakásberendezési őrület… Ismerős tünet, nem?… Amikor az ember teljes önvédelembe szorul… Ki sem akar menni a lakásból, de be sem akar engedni senkit. Hetek múltak el, és soha nem csöngetett senki. Álltam az ablaknál, és néztem a vidéki autóbuszjáratok indulását. Dulakodtak lent. Egyszer, ahogy az autóbusz elment, ott maradt a helyén egy mozdulatlan ember. A hátán feküdt, halottnak látszott. Lerohantam, mások is. Csak részeg volt, alig lehetett a járdára vonszolni. Ensort megszerettem. A lakásban éltünk, csak a lakásban. Igazság szerint természetellenes volt az egész. Ami emberi volt, az is természetellenes. Mint a lidércnyomás…

– Hat évig éltél Dunaújvárosban?

– Lényegében… Egy évig közben Berlinben voltam. Mint műfordítót küldtek ki a kulturális csereegyezmény keretében… Akkor jöttem rá, mennyire élvezem, ha egyedül vagyok. Szeretek külföldön élni, persze csak legálisan…

– Somberek?…

– Igen, a szülőfalum… Szerbek, rácok, svábok, csángók, magyarok. Kitelepítés. Gyűlölködés, vasárnapi verekedések… Apám jól beszélt magyarul, mégis egyik legnagyobb élményem máig is, hogy megtanultam magyarul. Anyanyelvem német. Tízéves elmúltam már, amikor a szomszédunkba bukovinai székelyek költöztek. Csodálatos volt, a nyelv megnyílt, elragadott. Verseket kezdtem írni… Németül, korábban soha… Különös évek voltak azok… Aztán tizenhárom éves koromban, 1948. tavaszán elmentem Mohács-szigetre szolgálni. Sárháton beálltam egy gazdához. Sváb falukban ez szokás volt. A fiatal legénykék beálltak szolgálni a nagygazdákhoz. Anyám elkísért, délután érkeztünk Sárhátra. A gazda azonnal kihajtott a mezőre, anyámat pedig befogták ólakat pucolni. Estig dolgoztatták. Ötven forintot kaptam egy hónapra. A szénapadláson aludtam. A gazda hajnali háromkor-négykor keltett. Keserves életem volt náluk. Negyvenkilencben aztán gimnáziumba kerültem, Pécsre. Szegények voltunk, s én nagyon kopott. Ekkor már nem is hittem, hogy tanulhatok, valójában már rég beletörődtem a sorsomba.

– A gimnázium után?

– Egy állami gazdaság, betegség, megjelentek az első verseim. A Dunántúl szerkesztői, Szántó Tibor, Csorba Győző, Galsai Pongrác, szeretettel fogadtak. Művészeti előadóként dolgoztam Siklóson, Villányban, Szigetváron…

– Ekkor jelent meg első versesköteted is…

– 1955-ben… A Hajnali szekerek. A Dunántúl aztán megszűnt, 1957-ben már Budapesten dolgoztam, mint a Falurádió riportere, később az Európa Könyvkiadó lektora lettem.

– Albérlet?

– Albérlet és nősülés, így kerültünk aztán Szabolcs megyébe, Ramocsaházára. Feleségem tanított, én fordítottam és dolgoztam az Európa Könyvkiadónak. A vadonatúj pedagóguslakásnak mi voltunk az első lakói. Szép, nagy ablakai voltak, fákat láttam az ablakból, az emberek szerettek bennünket.

– Aztán Budapest, Dunaújváros, Székesfehérvár…?

– Így… Ilyenformán… Itt nagyon kellemes az élet. Lehet dolgozni, lakunk, Budapest egy órányira…

– Van olyan szó, ami nosztalgiát kelt benned?

– Bizonyos szavak mindig visszatérnek. A jelzők különösen. Teljesen áttételes értelmű szavakban is, az a vidék, ahol születtem, Somberek… Som… berek… Bár most már ott se som, se berek. De a táj mégis olyan, mintha lenne. Dombok bokrokkal. Se túl lágy, se túl kemény. Az egész vidék bennem van. A versnek konkrét színei vannak. Egy alkalmas szótól nem lesz az értelme tisztább, de más világítást kap az egész strófa… Somberek… Így van. Hogy valami szürke legyen a versben, ahhoz nem kell a szürke jelzőt használnom. Egyébként szeretek fegyelmezett színeket használni… A szökött ló elégiájában hosszú ideig pontosan követhetjük a ló útját. Somberek és Görcsöny között kecskerágó bokrok vannak… Az ilyen élesen megmarad. A leggondolatibb verseim is visszajárnak, egyensúlyt ad a táj. Hogyan is mondjam? Amikor a berlini repülőtéren várakoztam, szóba elegyedtem egy arab diplomatával. Sütött a nap. Érdekes volt. Valótlanság lenne, ha leírnám, mert nem az a tipikus állapotom, hogy a repülőtéren diplomatákkal beszélgetek. Ez a valós állandóság itt van, Somberek körül. Konkrét színek, emberek, szavak nincsenek, de az egész íze megköt, meghatároz. A nyelv iránt nagy az ámulatom. A táj színei hogyan válhatnak nyelvvé? Valóságosan használni a színeket, ahogyan Berzsenyi, Csokonai… Ez az íróember nosztalgiája…

– Berlinben vagy másutt éreztél honvágyat?

– Igen. Elsősorban a családom után. Magyarország után is. Ha az ember kikerül innen, mintha a szemét kicserélték volna. Érzi, hogy kint él a nagyvilág sodrásában. Az ember a zsebébe nyúl, és nem talál magyar pénzt benne… Később rajtakapja magát azon is, hogy más nyelvi formákban gondolkodik…

– Mi hát a szülőföld? Nyelv? Fák? Folyó? Illat?

– Egyre inkább emberek. Sokáig a tájra, estékre, a domb felett kerekedő holdra gondoltam, mely akkora volt, hogy benne álltak a fák… Egyre inkább vágyódom oda, arra a földre. Érzem az értékét. Székelyszabar, Bár, a Duna és a sziget, az a világ. Tíz éve még csak játszottam azt, hogy hazavágyódom. De most fedezem fel az embereket. Nemcsak a rokonaimat… Azelőtt illendőségből látogattam az ismerősöket, most kezdek odafigyelni az arcokra. Félek, hogy elvesztem őket… Nem azért faggatom őket, hogy megtudjak tőlük valamit, hanem azért, hogy ők beszélhessenek. Érzem az ott élő emberek értékét. Okosak. Már rég megbékéltek egymással… Szülőföldről beszélünk, de az is elképzelhető, hogy így vezetődik le az ember közösség iránti vágya. Ez az emberkeresés valójában túlterjed a szülőföldön. Szülőföld…? Ha egyszer kikerültél, visszailleszkedni már lehetetlen.

– A szorongást mint aktív érzést ismered?

– Igen, de nemcsak azt. Az élet megoldatlansága nagyon rossz… Az élet stabil rendje van körülöttem. Ha sokat dolgozom, este mégis úgy érzem, hogy nem dolgozom eleget, a lényeget elmulasztottam…

– Álmodni szoktál?

– Igen… Kevés álmomra emlékszem. Vannak intenzív álmaim, egész kulturált álmaim is szoktak lenni. Kész történetek. Máskor képzőművészeti álmok kísértenek. Herbert Read-ről álmodtam, könyvéről és a képekről. Széteső motívumok forogtak előttem. Gyermekkoromban is intenzív álmodó voltam. Nyilván, akiknek érzékenyebbek az idegeik, azok végigálmodják a történeteket. Ágyam mellett ablak sötétlett, be akart nyúlni valaki az üvegen át. Felébredtem, de aztán kezdődött az egész elölről. Néha szép, színes álmaim is vannak. Egyszer színes falról álmodtam, keleti pompa, meseház szinte, a falon egy vers. Ébren igyekeztem rá visszaemlékezni, de hiába. Munkámról soha nem álmodok. Olvasmányaimmal sem szoktam álmodni, kivétel Read… Mostanában a rokonaimmal álmodok. Egyik unokanővérem reménytelen ügyével viaskodom.

– Vannak visszatérő álmaid?

– Erre nem tudnék válaszolni… Megmondom őszintén, nem tulajdonítok nagyobb jelentőséget az álmoknak. Többnyire elfelejtem reggelre, hogy mit álmodtam.

– Mit vennél most, ha nyernél százezer vagy egymillió forintot?

– Nehezeket kérdezel… Ez már készületlenül ért… Nyilván vennék valami kis telket valahol, de nem feltétlenül a Balaton mellett. Hogy odamennék-e valaha is, az már nem biztos. Amit itthon nem tudok megírni a gyermekeim lármája mellett, az… (legyint). Autót nem hiszem, hogy vennék… Utaznék talán… Az utazást tartom a világon a legnagyobb dolognak, ennél szebbet nem tudok mondani.

– Mi a véleményed a világpolgárról?

– A komplett világpolgár kellemetlen jelenség. De van bennem rá hajlam… Így, háttérbe szorulva, vállalom. Nem leszek egészen világfi… Móricz Zsigmondnak igaza van, a magyar írónak ismerni kell még a vályogtégla készítési módját is, árát is… De az a véleményem, hogy ami az országunkon túl van, azt is kellene ismernünk. Külföldre jutni azonban csak alkalomszerűen lehet, sok gondot okoznak a valutáris ügyek… Van az emberben azonban egy pozitív életformakeresés. Létformakeresés, mely megfelel 1969-nek. Nem pózokban, hanem valóságosan. Áttekintést kell szerezni a világról.

– Mennyit jelent számodra az élmény? Sokat? Keveset? Akad olyan, ami kísért, esetleg meghatároz?

– Közvetlenül nem szoktam reagálni semmire sem. Azelőtt is ritkán… A dolgok később nehezebbek lettek… Persze ez módszer kérdése is. Ami közvetlenül érint, abból ma már nem egy sorra, hanem csak egy jelzőre futja. A „gyalogút” nem ér meg egy verset. Egyébként ez a mi költészetünk egyik problémája, maga az, hogy erről még beszélnünk kell. Idősebb embereknél még érthető, hogy a gyalogút téma, de az már kétségbeejtő, hogy ezt a látásmódot fiatalok is átveszik… Vannak persze élményeim. A tél például nagyon erős élményem. De rájön az ember, hogy táj, figura, évszak és minden élmény költői eszközzé válik. Ingerel a télben valami. Fogékony vagyok a színeire. A tél színeit szeretem versben látni. Ezért szeretem a kései József Attila színeit: „Az éles, tiszta szürkület való nekem” – vallotta. Most, hogy írom ezeket a nyolcsorosokat, újra figyelem, ahogy egy szó megbillenti az egész strófát. Egyszer mentem egy kisvárosi utcán. Esett az eső, nyitva volt valahol egy ablak. Az eső élesíti a szagot. Levendulát raktak a molyok ellen a szekrénybe. Ahogy ott lépkedtem, az illat mögött felderengett egy egész életforma. Így ezt nem írtam meg. Mindebből előkéklik majd két év múlva egy jelző. Az ott, akkor talán már nem is lesz levendulaillatú, de nyomában rátalálok a jó, pontos szóra.

– Véleményed szerint mi a költő és a költészet szerepe a mai társadalom keretei között? Egyáltalán kell még a világnak vers? Vagy csak megtűrik…?

– Legkevésbé szoktam ezen gondolkodni… Olvas az ember, néz egy mondatot valahol, és elégedett, ha jó szakmailag. Picassót idézném: A festészet ma már nem mesterség, hanem alkotássá vált, és ezáltal mindörökre elvesztette kényelmességét. – Igaza van Picassónak, de gondoljunk a költészetre. A költészet kényelmessége mindig abban állt, hogy soha nem volt mesterség. Egy mesterséget tudni kell. Ha suszter vagy, és csámpás cipőt csinálsz, kirúgnak. Meggyőződésem, hogy a költészet a legkevésbé tudja elfogadtatni magát, ha a linkség felé hajlik… Ebben a korban, ahol minden annyira precíz, a bohém, link versfaragó anakronizmus… Ma, aki ad magára egy keveset, igyekszik fizikát, matematikát tudni. Az az emberfajta, akire a költészet számíthatott, ma eltolódik az érzelmességtől az értelem felé. A költészetet csak az mentheti meg, ha szakmailag pontos, ha koncentrikus. Mondani kell valamit. Nincs mese, olyan dolgokat kell mondani, aminek utána lehet nézni… Persze költői értelemben. Újságokban, lexikonokban, szótárakban, de képletesen. A költő ma már nem járkálhat úgy itt, mint egy kidobott artista. Dolgozni kell. Nem tudom az embereket úgy elképzelni, hogy a művészet ne érdekelné őket… A költészet persze nem attól lesz korszerű, hogy minden új műszót belecsempészünk a strófákba, hanem attól, hogy felismeri a mostani világ lényegét. A világot, a látszatokat nem elég áttenni versbe. Hanem, ami mögötte van, az emberi magatartások mögött. Megkeresni a lényeget. A mai világ egyik legnagyobb vívmánya a pontosság, anélkül nem lehet gépet beállítani és használni. Ezek a dolgok átvitt értelemben is hatnak. Az ember ma pontossági rendszerben éli le az életét, így a művészetben sem fogadja el a linkséget.

– Mit gondolsz, mi az életünk értelme…?

– Értelmet az ad, ha csinál az ember valamit. Az a furcsa, hogy a munka elsőrendűvé válik. Függetlenül az ember elhivatottságától. A munka mindent levezet. Nincs más fogódzó. Választhat az ember a munka és a kétségbeesés között. Ezek túl nagy szavak. Kategorikusan nem igazak, hiszen az ember nincs mindig kétségbeesve.

– A szépség jelentéséről is kellene még valamit mondanunk. Elképzelhető, hogy a szépség hordozója a nő? Vagy talán az emberi nem a női szépségre a legfogékonyabb?

– Hogyne… De nemcsak… Bár elképzelhető. Nemcsak mint látvány. A szépség is olyan, hogy nem állítható talapzatra.

– Új könyved, azt hiszem szerelmes versek gyűjteménye…

– Igen… Évődő, kötődő, önironizáló játék. Az benne a furcsa, hogy lényegében egy ötlet szülöttje az egész.

– Elég valóságosnak érzem a nyolcsorosokat… Talán?

– Akinek nincs köze az emberekhez, abban nincs derű. Ha van, az akkor nem emberi derű…

Csend támad köztünk. A falról ránk mered Ensor és a szülők képmása. Mintha valamilyen titkot igyekezne hangsúlyozni sok tárgy. Bizonyos zártságot. Talán csak a rend egyik sajátságos formáját. Pillantásom a polcokon motoz, Kalász Márton versesköteteit keresem. Nincsenek ünnepélyesen elősorakoztatva. Négy szép verseskötettel ajándékozta meg barátait és olvasóit, ahány cím annyi korszak. A címek is beszélnek az életéről: Hajnali szekerek, Ünnep előtt, Rapszódiánk évada, Változatok a reményre. Kalász mint műfordító is híres, közismert. Kínai, lengyel, orosz, spanyol, török és német költők verseit fordította magyarra. Figyelme és figyelmünk most nyolcsorosokból álló új kötete felé fordul. Még kéziratos formában hever az asztal sarkán. Címe: Viola d’amour. Kifejező cím, öröm hallani. A viola d’amour tulajdonképpen hegedű. Népszerű hangszer volt a XVII. században. Nagyságra akkora, mint a mai mélyhegedű. Fogólapján hat-hét bélhúr feszült, a fogólap alatt pedig hét-tizennégy egész vagy félhangra beállított rezonátorhúr. Ezek együtt hangzottak a játszóhúrokkal. A viola d’amour hangolása nem volt szigorú szabályokhoz kötve. Ilyenszerű Kalász új verseskötete is. A Szerelmi hegedű hamarosan nyomdába kerül, s karácsonykor már olvashatjuk. Mit mondjak még? Semmit. Köszönjünk el.