Lázár Ervin

Önök bizonyára ismerik a külvárosi fűszerüzletek egyik jellegzetes feliratát: „Ital csak utcán át fogyasztható.” Ez jut eszembe most, hogy egyik barátomról valami tisztességeset kellene írnom. Ez az „utcán át” jelzés motoz bennem, mintha jelentősége lenne. – Valóban, aki Lázár Ervint csak felületesen ismeri, azt gondolhatná, hogy sehol sem lakik, „utcán át” él, furcsa, meghatározhatatlan helyzetben. Annyi biztos, hogy az ember legtöbbször szerkesztőségekben, fogadásokon, kávéházak és klubok füstfelhői között találkozik vele, na, és persze az utcán. Ahogy visszagondolok az elmúlt esztendőkre, ennek ellenére mindig lakott valahol. Lakása, ilyen vagy olyan, mindig volt, de otthona csak egy, a szülői ház. Ezt a nagy otthontalanságot hordja izzadt homlokán, csapzott bajsza hegyén, széttaposott cipői ernyedt szomorúságában. Így aztán arra gondoltam, hogy ezt az interjút legjobb, ha a lakásán készítjük el. „Jó” – mondta, és randevút adott az egyik eszpresszóban, ahol egy rokonszenves etyeki lány küszködött a kávéfőzőgép sok-sok csápjával. Amikor megérkeztem, asztalánál már ültek néhányan, írók, költők, civilek, majd csakhamar újabb írók, költők és nők érkeztek, így aztán csak jó két óra múlva sikerült a zátonyról leszakadnunk. Autóbuszra, trolira szálltunk, majd hosszasan ácsorogtunk a 95-ös autóbusz állomásánál, Lázár Ervin ugyanis Kőbányán lakik, annak is a legszélén, egy gyöpös töltés szomszédságában. Az autóbusz nekirugaszkodott velünk a reménytelen útnak, mi állva izzadtunk a többi ember között. A motor többször leállt, majd fele úton végleg bedöglött. A sofőr kiszállt, és bámészkodott. Öt-hat perc múlva mi is kiszálltunk, és igyekeztünk taxit fogni. Nem sikerült, így megvártuk a következő járatot. Este hatra megérkeztünk.

OTP társasház, az egyik emeleti lakásnak Lázár Zsuzsa és férje, Szabó Frigyes a boldog tulajdonosa. Lázár egy külön bejáratú szobát élvez a házban és húga gondviselését. Tyúklevest kaptunk és babfőzeléket, aztán sört. Végül egy üveg jégbe hűtött vodkával bevonultunk az író szobájába. Tanácstalanul bámultuk egymást, majd a falakat. Kérdeznem kellett volna azonnal, ahogy az egy szakmabelihez illik, de én hallgattam, mint a csuka. Mi a fenét kérdezzen az ember egy barátjától, akiről elég sokat tud, akivel évekig közös irodában izzadt, közös kocsmákban ivott, és együtt dolgozott egy irodalmi folyóirat szerkesztőségében? Vodkát ittunk, s közben felfedeztem a falon két festményt. Csakhamar kiderült, hogy az egyiket Keserű Ilona, a másikat Péterfy Ágnes festette. Ezt elég jellemzőnek találtam, de a nézeteimet nem sikerült kifejtenem, mert a fotel, amiben ültem megroggyant. Körülbelül öt centivel közelebb kerültem a parketthoz. Ekkor vettem észre, hogy Lázár valamelyik ruháját gyűröm a hátam mögött.

– Maradj csak, nem érdekes – mondta Lázár.

Maradtam. Ahogy körülpillantottam, láttam, hogy az asztal és az ágy közelében cipők hevernek, úgy három-négy pár, s a szék amelyiken íróasztala előtt üldögél, ugyancsak ruhásszekrényül szolgál. A legjobb ruháján üldögélt egész este, kényelmesen, mint egy keleti uralkodó. Erről valahogyan eszembe jutott, hogy Pécsen, amikor első házasságomból kikoptam, Lázár Ervintől örököltem egy albérletet. Valamelyik szent nevű macskaköves utcában volt, közel egy gyárhoz. Az utca középre lejtett, s mint a patak, szennyvíz csordogált a házak között. Az albérlet egy benyílóból és szobából állt. A zsalu télen-nyáron, éjjel-nappal le volt engedve, így csak a legfontosabb berendezési tárgyakra emlékszem. Tehát az ágyra és az ómáriumra. A lakrészhez nem tartozott kémény, így fűteni sem lehetett. A lavórban reggelre két centi vastagon befagyott a víz. Ököllel szoktam hajnalonkint betörni.

– Hogyan bírtad ki itt a teleket? – érdeklődtem akkoriban Lázártól.

– Lefekvés előtt mindig lehajtottam egy kis pálinkát… Az ómáriumon szoktam tartani – mondta. Így aztán az ómárium tetejét én is benépesítettem üvegekkel. Talán nem kellene most elmondanom, de ha már az emlékeknél tartunk, a történethez bizonyos lelki vonatkozások is tartoznak. A kéménytelen ház ablakán az első hetekben bekopogtak néhányan. Halkan, finoman, aztán szomorú kocogással belevesztek a szent nevű utca sötétjébe. Hát ezért nem tudok most szabályos interjút készíteni vele. Részint az ómárium, részint a kémény nélküli ház miatt.

Közömbösen bámuljuk egymást a külvárosi lakásban. Aztán mozdulok, és a mögöttem levő falon felfedezek egy Réber László rajzot. Zsírkrétának látszik, szép, színes, középütt egy zöld madár. Lázár Ervinnek idáig három önálló kötete jelent meg: A kisfiú meg az oroszlánok című meséskönyve, valamint a Csonkacsütörtök és az Egy lapát szén, Nellikének című novelláskötetek. Az Oroszlánokat Réber László illusztrálta, nagyon színvonalasan.

– Ez egy nagyravágyó madár. Átmázolja magát zöldre. A címe is ez A nagyravágyó feketerigó. Meséskönyv, hamarosan megjelenik. Réber illusztrálta – szólal meg végre Lázár, s a csend varázslata szertefoszlik.

– Igen, a mesékről kellene beszélnünk… Miért írsz meséket? Hogyan jut el az ember a mesékig…? – szólalok meg én is.

– A játékhoz való vonzódás… Azt hiszik az emberek, hogy mesét írni könnyű. Ezért jó néhányan, ha valami miatt kizuhannak az irodalomból, elkezdenek mesét írni… Pedig hát ez az egyik legnehezebb műfaj, mert… Miért is? Na igen… Azt hiszik, gyerekeknek írom. A kiadónál is megkérdezték, hogy hány éveseknek? Mit jelezzenek a borítón? Én nem hány éveseknek írom a meséket. Abból fogalmazok meg valamit, ami megmarad az emberben a gyerekségből… Számon kérték a mese tanulságát is néhány helyen. Semmi – mondja az ember. Tanmeséket írni, nekem nem fekszik. Régen sem szerettem a tanmeséket. Leginkább a vershez áll közel a mese, ha jó. Minden szónak megvan a jelentése. A hangulati tartalma nagyon fontos… És hát játszik az ember… – Minden más prózát tud az ember úgy írni, hogy leül, kettőspont, dolgozom. Kínlódik, de írja. Ha én mesét írok, úgy érzem, hogy soha többet nem tudok még egyet írni. Rám jön, mint a… Egy ültő helyemben. Nem hiszek az ihletben, de egy bizonyos lelki állapot kell hozzá, amit viszont nem tudok, honnan van.

Lázár íróasztala közvetlenül az ablak előtt áll. A redőny félig leeresztve, kint kertek, fák, a szomszédokban disznóólak. Az asztalon poros írógép, talán néhány könyv, kéziratpapír, bizonytalan rendben. Lázár közvetlenül az asztal mellett ül, és váltogatja a kényelmes pózokat.

– Milyen fák vannak az ablakod előtt a kertben? De most ne nézz oda…

– Nem tudom. Ugyanis nem szoktam kinézni az ablakon.

– Úgy tűnik, elég sok fa van itt a közeli kertekben.

A redőny résein át a kertre pillant:

– Egy gesztenyefa és egy akác… – mondja, majd egy távoli jegenyefa csúcsára mutat, amely néhány piros tetejű házon túl magasodik az ég felé.

– Az a jegenye az egyetlen fa itt, amelyikkel szorosabb kapcsolatom alakult ki, mert látom az ágyból. A jegenye és a repülőgépek. Itt már alacsonyan szállnak, zölddel és pirossal villogtatnak. Közel van a Ferihegyi repülőtér.

A mögöttem húzódó fal távoli mezejében lószerszám függ egy szegen. Fekete, töredezett anyagú kantár. Mégis, mintha Ferkóolaj és csípős lószag támadna egy pillanatra. Hallucináció, ez világos.

– Személyes ismerősöd volt a ló, vagy ez a kantár csak jelkép ott, nagy általánosságban?

– Apám a háború után fuvaros lett. Egy öreg és egy vak lóval dolgozott. Meg is írtam ezt a lovat a Dűlőutak című novellámban. Erdőben mentünk apámmal, már sötét volt. A vak ló egyszer csak megállt, visszahőkölt. Hiába nógattuk. Apám leszállt, gyufát gyújtott. Az utat lövészárok szelte keresztbe…

– Ez itt most melyik ló kantárja, a vaké?

– Én a Deres nevű ló kantárjának hiszem. Ez volt a család vagyona. Amikor megdöglött, apám nem engedte megnyúzni… Eltemettük a pusztán, és akácfa oszlopot állítottunk a sírjára…

A fotel újra reccsen, és ismét közelebb kerülök a földhöz. Kiderül, hogy közvetlenül mögöttem egy üvegajtó nyílik az erkélyre. Az ajtó és a modern komód között régi katonaláda áll. A láda zöldje már megkopott, a tetején újsághalmok, ruhák, zoknik. A ládán név: „Mányoki Sándor, Pálfa”.

– A nagybátyám katonaládája. Meghalt az első világháborúban. Huszonkét éves volt.

– Mi van a ládában?

– Füzetek, amikből tanult, mert híradós volt. Nézd meg különben…

Az újságok és a ruhák ledőlnek a földre. A ládából előkerül egy óhangú számvetési példatár és egy apró, veres födelű könyvecske. A címe valahogyan így hangzik: „Mit írjak levelezőlapra, emlékkönyvbe?” Előkerül néhány füzet, térképvázlatokkal, hadijelekkel… Kísérteties az egész.

– Hol születtél? – fordulok Lázárhoz.

– Budapesten. Ez sok félreértésre ad alkalmat. A szüleim akkor is Dőrypatlanpusztán laktak, Zomba mellett. Anyám éppen csak szülni jött Pestre.

– Szűkebb hazád tehát a puszta?

– A dunántúli puszta. A táj és a környezet meghatározza az embert, ez evidens… Tolna megyében nevelkedtem. Apám pálfai. Kettő és tizenöt éves korom között Alsórácegrespusztán laktam, majd hosszú ideig Tüskéspusztán, a Sárvíz és a Sió között.

– Ezekről a pusztákról kellene még valamit kérdeznem, de mit…?

Kint hirtelen elszürkültek a kertek. Isszuk a vodkát, jó hideg. Lázár felgyújtja a villanyt. Monologizál szinte:

– Ha látom ezeket a pusztákat, meghatódom. Elég megpillantanom a vonatablakból a sárgára meszelt uradalmi magtárakat, istállókat, és otthon vagyok. Nekem ez volt a világ. Erős nyomokat hagyott bennem. Apám gazdatiszt volt, most főagronómus a szülőfalujában. Ezek a pusztai emlékek nálam olyan mélyek, hogy már visszahúzó erőnek érzem jelenlétüket. Nemcsak azért, mert teljesen kikerültem abból a környezetből… De azért is, mert menekülési lehetőségnek érzem, ami a legnagyobb hülyeség, mert nem lehet menekülni. Erről szó sincs.

– Nosztalgia inkább, nem?

– Amit bennem felébreszt a puszta, az jellegzetesen dunántúli életélmény. Az Alföldön ilyen nincs. Ennek a világnak a fő fészke Fejér, Tolna, Baranya volt. Sokszor úgy érzem, nyugodtan leszállhatnék a vonatról, és azonnal közéjük tartoznék. De nem így van. Ez a novella, amit most szeretnék megírni a Jelenkornak, éppen erről szólna. Ha az egyetemen eluntam az előadásokat, önkéntelenül a puszta alaprajzát kezdtem felvázolni. Kilenc épület, lakások, fák… Igen… Négy lakás, egy magtár és négy istálló. Idegesített már, hogy meghatározója érzelmi életemnek… Gondoltam, elmegyek oda, és megráz majd, ha mást találok, mint ami emlékeimben élt. Nem találtam ott csak két embert a régiekből. Az ismerős fákat kivágták, a petróleumlámpák meséket idéző illata eltűnt. Új kút, villany, új emberek… Azt gondoltam, hogy ez a megváltozott kép a régit összezavarja, és megszabadulok tőle. Visszajöttem ide, és érdekes módon nem emlékszem már, hogy most milyen a puszta, csak a régire. Olyan, amilyennek én gondolom, valószínűleg nem is volt soha.

– Miért akarsz megszabadulni a puszta képétől?

– Ezek a sosem volt puszták belső világomban, hangulatilag már elérték virágkorukat. Arra törekszik az ember, hogy az ilyen állapotból fusson. Ne hátra tekintsen, hanem előre. Van egy ilyen sztereotip kijelentés, hogy ha az ember ír róla, „kiírja”. Ez nem így van. Ha leír valamit, többszörösen, különböző dimenziókból át kell gondolnia. A homályos pontok tisztázódnak. Azt szoktam mondani, hogy „megyek haza”. Ez idő alatt laktunk négy helyen. Egy falun belül is több házban. A táj persze ugyanaz volt, mindig a Sárvíz környéke. De mégis, nekem az az otthon, ahol az anyám lakik. Azok a bútorok, melyek a házában vannak… Ha Stockholmban bebútorozna egy lakást, azt hiszem, akkor is azt mondanám, hogy haza megyek. Nagyon sokszor voltunk rossz helyzetben. Időnként olyan szegények voltunk, mint a templom egere. De ha összejött a család, nevettünk, és anyám volt ennek az elindítója.

Legyek köröznek felettünk. Lázár ráz magán egyet.

– A jó kőbányaiak tyúkot, disznót tartanak itt, örökké jönnek a legyek. Nem lehet nyitva hagyni az ablakot. De nem olyan legyek jönnek be, mint Rácegrespusztán. Azok zümmögve szálltak, és csíptek. Ezek itt, mint a szellemek, zümmögés nélkül lebegnek felettem. Nem is csípnek, csak rám szállnak, és mászkálnak rajtam.

A legyek röptét figyelve újabb részletek tárulnak fel a szobából. A rekamié közelében fekete vaskályha, mögötte vizes, leomlott fal. A rekamié folytatásaként egy kötélre fűzött könyvespolc tölti be a teret, egészen az ablakig. Könyvek elég gyéren mutatkoznak rajta. Az alsó polcon üres üvegek. A polc szélén kecskekolompok lógnak szíjra fűzve. Lázár megbillenti a kolompsort, s ha az ember behunyja a szemét, füves, meredek dombok között érzi magát, s hallja, ahogy közeledik a nyáj.

– A Király Ernő hozta Görögországból – mondja magyarázólag.

A kolompok kizökkentenek az interjúból. Leteszem a noteszt, tollat. Műsoron kívül megszólalok:

– Mit kell csinálni az életben?

Lázár nem szabadul az interjútól.

– Én nem tudok mást csinálni már, mint írni. Itt állok egy magyartanári diplomával, de ha egy iskolába kerülnék, már nem tudnám megszokni. Jó lenne érteni a villanyszereléshez vagy a gépek kezeléséhez. Időnként elfog a félsz… Napjainkban a dokumentumirodalom óriási testté vált. Az emberek arra kíváncsiak, ami tényleg megtörtént. Mit csinált Hitler a bunkerben, hogyan lőtték le Lincoln Ábrahámot, két rokonszenves külsejű gyilkos hogyan mészárolt le egy farmercsaládot. Megtörtént ez meg ez… Mindenki ilyen szöveget vár. Az irodalom ilyen viszonylatokban erőtlennek látszik. Azt hiszem, ez nem igaz. Az irodalom szinte anyagi erő, ha jót ír az ember. Ehhez kapcsolódik az is, hogy a bátyám állatorvos, apám pedig növénytermesztéssel foglalkozik. Ülünk otthon az asztal mellett, apám esküszik a bánkúti és a fertődi búzára, és kézzelfogható eredményeket ér el. Kiderül, hogy a bátyám intézkedik, s a járásban, ahol dolgozik, elmúlik a járvány. A fertődit ellenezték, aztán huszonnégy mázsát termett holdanként. Az embert ezekkel silánnyá zsugorítják. Mert, ugye, megír az ember egy novellát, hogy vannak a világban bajok. Vagy szeret valakit, elmegy hozzá, de nem tudja a szeretetét kimutatni. Az ilyen novellák eredménye nem mérhető le. Elolvassák ezren… Mit jelent nekik? A rosseb tudja. Baromi szomorú, hogy az ember irodalmi tevékenysége nem mérhető. De azt hiszem, ha valamit jól megcsinál az ember, és elolvassa valaki, olyan, mintha éhes lenne, és enne. Szüksége van rá, mert… Nem tudom, lehet-e valaki annyira egyedül, bármilyen szakmában, mint aki ír? Ülsz a fehér papírral szemben, és próbálkozol… Nekem az a véleményem, ha egy jó írás leköt valakit Bátaszék és Szekszárd között a vonaton, akkor az már rendben van. De ezen kívül biztos vagyok benne, hogy tényleg erővé válik az emberben, mert kell, hogy a jó írás használjon. Nekem a szememre hányták, hogy akikről írtam, mind jó emberek…

Kitölti az utolsó pohár vodkát, lehajtja. Fejem felett bámulja az üvegajtó mögött derengő sötét erkélyt.

– Tudom, hogy vannak rosszak is… Illetve fene tudja… Idegenkedek attól, mint minden…

Félbehagyja, majd int:

– A Tüskés Tibort írd bele, légy szíves. Írt rólam egy kritikát, hogy a szeretetet akarom piedesztálra emelni. Én ezt soha nem fogalmaztam meg magamban, de ez a megoldás. Nem a „dobd vissza kenyérrel”, és „mindenkit szeretni kell”, de a szeretet piszok fontos… Ha valakiben egy írás csak annyit ébreszt fel, hogy nem haragszik, ha a villamoson a lábára lépnek, akkor jó.

– Pécs mit jelentett neked, mint induló írónak?

– Nekem az első igazán jó tanácsokat a Pálinkás Gyuri adta. Első novelláimat a Gyuri olvasta el. A másik, akit piszokul szeretek, az a Csorba Győző. Mindig azt hittem róla, hogy nem kedvel túlzottan, de segítőkészen és tárgyilagosan elemezte minden munkámat. Végül orákulummá vált. Aki Pécsen írni kezd, nem kerülheti el Csorba Győzőt. Hiába jelenik meg az ember nagy lapokban, ha összetalálkozik Győzővel, kis szorongással áll előtte újra… És a Tüskés Tibor, akivel együtt dolgoztam, ami nem ment simán, mert a modora is olyan volt, mint a neve, de értékítéleteiben nem volt elfogult, csak néhány emberrel szemben… Az az időszak, amíg Tüskéssel együtt dolgoztunk, jó volt, tanult az ember. Nagyon szeretem, nagyon rendes pali. Ezt majd te megfogalmazod… Ezt a szöveget a Szederkényi rosszul veszi, nem?

– Nem, mondd csak…

– A szerkesztőségben a Tüskéstől alakult ki az a bizonyos alkotó légkör… Én nagyon szerettem Pécsen élni. Budapesten ma sem találom úgy a helyemet. A Nádor-kávéház… Hát ilyen itt nincs. Az ember oda hazajárt. Budapesten van ezer újságíró, aki szem előtt van, de csak a produkcióval törődnek. Hogy kicsoda, és mit csinál, nem ügy. Pécsett azzal voltak főnökök, hogy lesték, beérek-e nyolcra? Amikor először behívott az egyik itteni főnököm, és azt mondta, hogy a cikkemről akar beszélni, vörösre gyúlt az arcom. Kiderült, hogy igaza van. Lehetett hallgatni rá. A lényeges dolgokba szólnak bele. Abba, amihez értenek. Ezért érezheti magát kis istennek az ember vidéken, mert ha ott beleszólnak valamibe, biztos, hogy nem a lényegbe. Vidéken nem elég nagyvonalúak a főnökök. Muszáj Pestre jönni. Tudom, hogy kár, de nem lehet ott maradni. Pécs rohadt jó hely, de ha az ember felhúzott egy fekete inget, azonnal megjegyzést tett rá valamelyik főnök. Egy ilyen megjegyzés elég volt ahhoz, hogy a kollégák kimarják az embert, mint beteg disznót a csordából. A fekete inget két hónap múlva aztán az a bizonyos vezető vette fel, mert Pesten is divatba jött. Soha nem a lényeges dolgokkal foglalkoztak… Ide figyelj, aptya, a Tüskésről írj jókat. Jó volt az a Jelenkor… Bár, ha meggondolom, engem rúgtak ki onnan először…

– Min dolgozol most?

– Én már nagyon régóta nem dolgozom, de van egy regény, amit öt éve írok, és ezt be akarom fejezni ebben az évben. Ha elkészül, beleillik A kőfalon túl című novellám hangulatába… És írok egy meseregényt. Majd meglátjuk, mi lesz belőle. Többet kellene dolgozni.

– Az Élet és Irodalomnál most mit csinálsz?

– Tördelőszerkesztő voltam évekig. Ezt tudod. Aztán kint voltam Lengyelországban. Az összes madár nevét megtanultam lengyelül. Most, hogy hazakerültem, a novellarovat szerkesztésével bíztak meg. Nehéz ügy… Az év ötvenkét hetéből minden hétre kellene egy jó novellát szerezni, de ez nem megy…

– Jól beszélsz lengyelül. Miért éppen ezt a nyelvet tanultad meg?

– Alsópéren dolgoztam valamikor cséplőgép mellett…

– Gépellenőr voltál…?

– Dehogy… Hol mint zsákos, hol mint szalmahordó vagy adogató dolgoztam. Váltottuk egymást. Megtaláltam az állami gazdaság könyvtárát, egy beszögelt szekrényben. Felfeszítettük. Úgy adódott, hogy én Reymont Parasztok című regényét loptam el. Akkor elhatároztam, hogy eredetiben, lengyelül is elolvasom. Az egyetemen aztán fel kellett venni egy pótnyelvet. A lengyelt választottam.

– Mondhatnál néhány írót, akiket rokonszenvesnek találsz.

– A franciákat ellenszenvesnek érzem… Főleg az amerikai és az orosz irodalomban vannak egészséges kezdeményezések. Hogy miért, nem tudom… Úgy érzem, hogy a realitás a kulcs. Nagyon szeretem Faulkner, Nathaniel West, Bernard Malamud és Salinger írásait. És van egy könyv, ami piszokul tetszik nekem: Bohumil Hrabal „Táncórák idősebbeknek és haladóknak”.

Szabó Frigyes néhány üveg jégbe hűtött sörrel jelent meg a szobában. Alighogy megittunk egy üveggel, megérkezett az etyeki lány, aki délután a kávéfőzőgép mögött szenvedett. Elegáns volt, bűbájos. Kiderült, hogy korábban eldugott a szobában egy üveg szilvapálinkát. Így aztán pálinkát és sört ittunk a továbbiakban, s úgy tűnik, egyre többen lettünk. Felálltam, és igyekeztem megragadni valami jellemzőt író barátom szobájában. Amit most felsorolok még, lehet, hogy nem jellemző rá. Az íróasztala mellett, jobbra fent a falon Hemingway-kép. Ernest úr félmeztelenül áll egy bokszringben, és diadalmasan várja, hogy az összes fényképészek elkattintsák masinájukat. Mellette egy távirat a következő szöveggel: „Tévedtem, öt szótag (hivatalosak) és Katmandu Nepale. Coll sürgős… Szöveg mint ment”.

Lázár mellém áll, és valamilyen régi fogadásról beszél, amiben a „Sokan vannak a hivatalosak, és kevesen a választottak” mondat egyik szava, és Nepál fővárosa volt a tét.

Hemingway és a távirat mellett egy éhező indiai kisfiú képmása, felettük nagy papírmező, a papíron gyermekes betűkkel másolt idézet az Újszövetségből: „Így mivel lágymeleg vagy, sem hideg sem hév, kivetlek téged az én számból…”

– János Jelenések könyve, harmadik bekezdés, tizenötödik rész – szólal meg mögöttem Lázár, majd belekezd egy történetbe, egy plébánosról és Károlyi Gáspárról.

A könyvespolcról találomra leemelek egy vaskos, vászonkötésű könyvet. Kinyitom, legnagyobb megdöbbenésemre teljesen üres. Pontosabban a legelső oldalán Lázár gyermekes betűivel a következő sorocska áll: „Döm, döm, dödöm”. Alatta zárójelben: Ottlik.

Lázár világa tele van jelképekkel, félmondatokkal, lehetőségekkel. Gyermeteg szeretetvágy és gorombaság és virágok és madarak együtt… Az üres könyv, melybe egyetlen sort sem nyomtattak, bennem valahogyan a korlátlan lehetőségek illúzióját kelti. Írói-emberi lehetőségek nagy fehér mezejét. Sokat ér egy ilyen illúzió, s könnyen lehet, hogy az ember alaposan nekilódul. Pécsi újságírókoromban két-három nyáron Lázár Ervin is elkísért egy-egy vitorlástúrára. Egyik alkalommal éjszaka futottunk be a tihanyi kikötőbe. Reggel arra ébredtünk, hogy filmeznek a parton. Sietve megreggeliztünk, és felszedtük a horgonyt. Amint azonban megfeszültek a vitorláink, megjelent a mólón egy ordító segédasszisztens. Üzleti ajánlattal lepett meg bennünket. Úgy emlékszem, ötszáz forintot ígért bizonyos manőverekért. Mi lettünk volna a háttér valamihez. Ahogy körülpillantottunk, láttuk, hogy a színészek éppen kezdik kiheverni az esti söröket, pálinkákat, s a szél alig borzolja a platánok tetejét. Délután kettőre kellett Füredre érkeznünk, hogy orvos barátunkat, dr. Dvorszky Kornélt is a hajóra vegyük. Pénzünk már eléggé fogytán volt, s a szél alig lengedezett. „Lebegünk nekik ötszázért” – döntöttem. Lebegtünk. Az asszisztens állandóan ordított, hogy hol menjünk bele a képbe és hasonlók. Lázár eközben a fenékdeszkák alatt talált egy originál üveg whiskyt, amiről már napokkal korábban megfelejtkeztünk, vagy azt hittük, hogy elfogyott. Iszogattunk, és hajóztunk. A whisky lassan megnövelte az öntudatunkat, s párhuzamosan monologizáltunk, hogy két ilyen „kiváló magyar írónak”, mint mi vagyunk szabad-e ötszázért statisztálni? Közben aztán megjött a déli szél. – „Eső lesz” – mondtam Lázárnak, mivel a szél az óramutató járásával ellentétes irányban fordult el, s az a Balatonon általában meghozza a rossz időt. Jól kifutottunk jobb csapáson, aztán messze a mólón túl ráfordultunk a füredi partok kontúrjára. A segédasszisztens ordítása csak addig hallatszott, amíg jobb csapáson haladtunk: „Vitorlás azonnal jöjjön vissza!” Ittunk az egészségére, és élveztük a déli szél langyos berekillatát. Olyan volt az a délelőtt, mint a szabadság fogható megvalósulása. Nagy, üres könyv volt az élet, fénnyel, kéklő lehetőségekkel. Aztán befutottunk Füredre. Orvos barátunk késett, az ég elborult, megeredt az eső. A kajütben dideregve, pontosan emlékeztem a történtekre. Nem határoztam el, hogy otthagyjuk a filmet… Csak jó volt a szél, és négy-ötszáz méterrel túlfutottunk a kritikus ponton. S ott már hívott bennünket a messzeség, nem volt erőnk visszafordulni. Nem is beszéltünk róla, csak később a kajütben dideregve. – „Most persze jó lenne az az ötszáz” – mondtam. – „Így azért mégiscsak jobb volt” – mondta Lázár. Persze hogy jobb. Hajózni kell, egyre messzebbre.