Úgy jártunk, mint a mesebeli király, a mesebeli takácslegények és a mesebeli nép… Csak a mi történetünkben tizenöt király szerepel és egy takácslegény. Azt talán nem kell most bizonyítanom, hogy minden író király… Ez természetes, hiszen minden írónak van koronája, trónja, országalmája, udvara és kegyencnője. A tizenöt királynak elkészült immár az új ruhája. Sokan talán felkiáltanak majd, hogy mind a tizenöt király meztelen, jól látni a testükön a feketedő anyajegyet, a kardvágások helyét s a furcsa, golyó ütötte krátereket. Én, mint a mesebeli takácslegények, vallom, hogy mind a tizenöt királyt jól felöltöztettem, de a kelme, amit két éven át fontam-szőttem, nem egyformán látható. Csak az igaz emberek látják, csak akik baráti érzéssel közelítenek, azok fedezik fel a kelme puha, vastag anyagszerűségét.

Lehet, hogy sokan majd azt kérdezik, miért pont erről a tizenöt királyról írtam? Miért nem a többi királyról, vagy másik tizenötről? Hát kérem, ezt én sem tudom… Valószínű, hogy eme tizenöt király udvarában többször megfordultam, mint más királyokéban. Vannak köztük pécsi királyok, pesti királyok, alföldi királyok. Olyanok, akiknek a birodalma messze földön is híres, s olyanok is, akiknek a királysága valójában csak mesebeli királyság. Nem a hatalom és a rang előkelősége vonzotta tollamat. Inkább a törődöttség, furcsaság. Néhány jellegzetes vonást, gyűrődést és sebhelyet szerettem volna megmutatni az arcokon.

A királyok mentségére még néhány mondat: véleményeink többnyire nem megfogalmazottan, csomagolva, szállításra készen sorakoznak agyunk raktárában. Valamennyien bizonyos vezérelvek szellemében cselekszünk, élünk, de zavarba jövünk, ha vezérelveinket meg kell fogalmaznunk. Az is előfordul, hogy zavarunkban rosszul, félreérthetően fogalmazzuk meg nézeteinket, engedve egy-egy hajlékony, szépen hangzó jelzőnek, s veszni hagyjuk a tényszerűséget és az igazságot… Így bocsássák meg, ha a könyvben szereplő királyok, egyes állításaikat később más formában ismételnék meg, vagy néhány év múlva mai véleményüknek teljesen az ellenkezőjét állítanák. Az ilyesmi a történelem nagy királyainál sokszor előfordult. S a mi királyaink, ugye, ráadásul írók. Trónolnak, országalmáznak, kormányoznak, kegyencnőznek, s ha ezek után még marad idejük, akkor írnak. Így a legtöbben az írók, művészek és a cirkuszosok között is szert tettek bizonyos hírnévre.