Meztelen a király

 

Úgy jártunk, mint a mesebeli király, a mesebeli takácslegények és a mesebeli nép… Csak a mi történetünkben tizenöt király szerepel és egy takácslegény. Azt talán nem kell most bizonyítanom, hogy minden író király… Ez természetes, hiszen minden írónak van koronája, trónja, országalmája, udvara és kegyencnője. A tizenöt királynak elkészült immár az új ruhája. Sokan talán felkiáltanak majd, hogy mind a tizenöt király meztelen, jól látni a testükön a feketedő anyajegyet, a kardvágások helyét s a furcsa, golyó ütötte krátereket. Én, mint a mesebeli takácslegények, vallom, hogy mind a tizenöt királyt jól felöltöztettem, de a kelme, amit két éven át fontam-szőttem, nem egyformán látható. Csak az igaz emberek látják, csak akik baráti érzéssel közelítenek, azok fedezik fel a kelme puha, vastag anyagszerűségét.

Lehet, hogy sokan majd azt kérdezik, miért pont erről a tizenöt királyról írtam? Miért nem a többi királyról, vagy másik tizenötről? Hát kérem, ezt én sem tudom… Valószínű, hogy eme tizenöt király udvarában többször megfordultam, mint más királyokéban. Vannak köztük pécsi királyok, pesti királyok, alföldi királyok. Olyanok, akiknek a birodalma messze földön is híres, s olyanok is, akiknek a királysága valójában csak mesebeli királyság. Nem a hatalom és a rang előkelősége vonzotta tollamat. Inkább a törődöttség, furcsaság. Néhány jellegzetes vonást, gyűrődést és sebhelyet szerettem volna megmutatni az arcokon.

A királyok mentségére még néhány mondat: véleményeink többnyire nem megfogalmazottan, csomagolva, szállításra készen sorakoznak agyunk raktárában. Valamennyien bizonyos vezérelvek szellemében cselekszünk, élünk, de zavarba jövünk, ha vezérelveinket meg kell fogalmaznunk. Az is előfordul, hogy zavarunkban rosszul, félreérthetően fogalmazzuk meg nézeteinket, engedve egy-egy hajlékony, szépen hangzó jelzőnek, s veszni hagyjuk a tényszerűséget és az igazságot… Így bocsássák meg, ha a könyvben szereplő királyok, egyes állításaikat később más formában ismételnék meg, vagy néhány év múlva mai véleményüknek teljesen az ellenkezőjét állítanák. Az ilyesmi a történelem nagy királyainál sokszor előfordult. S a mi királyaink, ugye, ráadásul írók. Trónolnak, országalmáznak, kormányoznak, kegyencnőznek, s ha ezek után még marad idejük, akkor írnak. Így a legtöbben az írók, művészek és a cirkuszosok között is szert tettek bizonyos hírnévre.

Lázár Ervin

Önök bizonyára ismerik a külvárosi fűszerüzletek egyik jellegzetes feliratát: „Ital csak utcán át fogyasztható.” Ez jut eszembe most, hogy egyik barátomról valami tisztességeset kellene írnom. Ez az „utcán át” jelzés motoz bennem, mintha jelentősége lenne. – Valóban, aki Lázár Ervint csak felületesen ismeri, azt gondolhatná, hogy sehol sem lakik, „utcán át” él, furcsa, meghatározhatatlan helyzetben. Annyi biztos, hogy az ember legtöbbször szerkesztőségekben, fogadásokon, kávéházak és klubok füstfelhői között találkozik vele, na, és persze az utcán. Ahogy visszagondolok az elmúlt esztendőkre, ennek ellenére mindig lakott valahol. Lakása, ilyen vagy olyan, mindig volt, de otthona csak egy, a szülői ház. Ezt a nagy otthontalanságot hordja izzadt homlokán, csapzott bajsza hegyén, széttaposott cipői ernyedt szomorúságában. Így aztán arra gondoltam, hogy ezt az interjút legjobb, ha a lakásán készítjük el. „Jó” – mondta, és randevút adott az egyik eszpresszóban, ahol egy rokonszenves etyeki lány küszködött a kávéfőzőgép sok-sok csápjával. Amikor megérkeztem, asztalánál már ültek néhányan, írók, költők, civilek, majd csakhamar újabb írók, költők és nők érkeztek, így aztán csak jó két óra múlva sikerült a zátonyról leszakadnunk. Autóbuszra, trolira szálltunk, majd hosszasan ácsorogtunk a 95-ös autóbusz állomásánál, Lázár Ervin ugyanis Kőbányán lakik, annak is a legszélén, egy gyöpös töltés szomszédságában. Az autóbusz nekirugaszkodott velünk a reménytelen útnak, mi állva izzadtunk a többi ember között. A motor többször leállt, majd fele úton végleg bedöglött. A sofőr kiszállt, és bámészkodott. Öt-hat perc múlva mi is kiszálltunk, és igyekeztünk taxit fogni. Nem sikerült, így megvártuk a következő járatot. Este hatra megérkeztünk.

OTP társasház, az egyik emeleti lakásnak Lázár Zsuzsa és férje, Szabó Frigyes a boldog tulajdonosa. Lázár egy külön bejáratú szobát élvez a házban és húga gondviselését. Tyúklevest kaptunk és babfőzeléket, aztán sört. Végül egy üveg jégbe hűtött vodkával bevonultunk az író szobájába. Tanácstalanul bámultuk egymást, majd a falakat. Kérdeznem kellett volna azonnal, ahogy az egy szakmabelihez illik, de én hallgattam, mint a csuka. Mi a fenét kérdezzen az ember egy barátjától, akiről elég sokat tud, akivel évekig közös irodában izzadt, közös kocsmákban ivott, és együtt dolgozott egy irodalmi folyóirat szerkesztőségében? Vodkát ittunk, s közben felfedeztem a falon két festményt. Csakhamar kiderült, hogy az egyiket Keserű Ilona, a másikat Péterfy Ágnes festette. Ezt elég jellemzőnek találtam, de a nézeteimet nem sikerült kifejtenem, mert a fotel, amiben ültem megroggyant. Körülbelül öt centivel közelebb kerültem a parketthoz. Ekkor vettem észre, hogy Lázár valamelyik ruháját gyűröm a hátam mögött.

– Maradj csak, nem érdekes – mondta Lázár.

Maradtam. Ahogy körülpillantottam, láttam, hogy az asztal és az ágy közelében cipők hevernek, úgy három-négy pár, s a szék amelyiken íróasztala előtt üldögél, ugyancsak ruhásszekrényül szolgál. A legjobb ruháján üldögélt egész este, kényelmesen, mint egy keleti uralkodó. Erről valahogyan eszembe jutott, hogy Pécsen, amikor első házasságomból kikoptam, Lázár Ervintől örököltem egy albérletet. Valamelyik szent nevű macskaköves utcában volt, közel egy gyárhoz. Az utca középre lejtett, s mint a patak, szennyvíz csordogált a házak között. Az albérlet egy benyílóból és szobából állt. A zsalu télen-nyáron, éjjel-nappal le volt engedve, így csak a legfontosabb berendezési tárgyakra emlékszem. Tehát az ágyra és az ómáriumra. A lakrészhez nem tartozott kémény, így fűteni sem lehetett. A lavórban reggelre két centi vastagon befagyott a víz. Ököllel szoktam hajnalonkint betörni.

– Hogyan bírtad ki itt a teleket? – érdeklődtem akkoriban Lázártól.

– Lefekvés előtt mindig lehajtottam egy kis pálinkát… Az ómáriumon szoktam tartani – mondta. Így aztán az ómárium tetejét én is benépesítettem üvegekkel. Talán nem kellene most elmondanom, de ha már az emlékeknél tartunk, a történethez bizonyos lelki vonatkozások is tartoznak. A kéménytelen ház ablakán az első hetekben bekopogtak néhányan. Halkan, finoman, aztán szomorú kocogással belevesztek a szent nevű utca sötétjébe. Hát ezért nem tudok most szabályos interjút készíteni vele. Részint az ómárium, részint a kémény nélküli ház miatt.

Közömbösen bámuljuk egymást a külvárosi lakásban. Aztán mozdulok, és a mögöttem levő falon felfedezek egy Réber László rajzot. Zsírkrétának látszik, szép, színes, középütt egy zöld madár. Lázár Ervinnek idáig három önálló kötete jelent meg: A kisfiú meg az oroszlánok című meséskönyve, valamint a Csonkacsütörtök és az Egy lapát szén, Nellikének című novelláskötetek. Az Oroszlánokat Réber László illusztrálta, nagyon színvonalasan.

– Ez egy nagyravágyó madár. Átmázolja magát zöldre. A címe is ez A nagyravágyó feketerigó. Meséskönyv, hamarosan megjelenik. Réber illusztrálta – szólal meg végre Lázár, s a csend varázslata szertefoszlik.

– Igen, a mesékről kellene beszélnünk… Miért írsz meséket? Hogyan jut el az ember a mesékig…? – szólalok meg én is.

– A játékhoz való vonzódás… Azt hiszik az emberek, hogy mesét írni könnyű. Ezért jó néhányan, ha valami miatt kizuhannak az irodalomból, elkezdenek mesét írni… Pedig hát ez az egyik legnehezebb műfaj, mert… Miért is? Na igen… Azt hiszik, gyerekeknek írom. A kiadónál is megkérdezték, hogy hány éveseknek? Mit jelezzenek a borítón? Én nem hány éveseknek írom a meséket. Abból fogalmazok meg valamit, ami megmarad az emberben a gyerekségből… Számon kérték a mese tanulságát is néhány helyen. Semmi – mondja az ember. Tanmeséket írni, nekem nem fekszik. Régen sem szerettem a tanmeséket. Leginkább a vershez áll közel a mese, ha jó. Minden szónak megvan a jelentése. A hangulati tartalma nagyon fontos… És hát játszik az ember… – Minden más prózát tud az ember úgy írni, hogy leül, kettőspont, dolgozom. Kínlódik, de írja. Ha én mesét írok, úgy érzem, hogy soha többet nem tudok még egyet írni. Rám jön, mint a… Egy ültő helyemben. Nem hiszek az ihletben, de egy bizonyos lelki állapot kell hozzá, amit viszont nem tudok, honnan van.

Lázár íróasztala közvetlenül az ablak előtt áll. A redőny félig leeresztve, kint kertek, fák, a szomszédokban disznóólak. Az asztalon poros írógép, talán néhány könyv, kéziratpapír, bizonytalan rendben. Lázár közvetlenül az asztal mellett ül, és váltogatja a kényelmes pózokat.

– Milyen fák vannak az ablakod előtt a kertben? De most ne nézz oda…

– Nem tudom. Ugyanis nem szoktam kinézni az ablakon.

– Úgy tűnik, elég sok fa van itt a közeli kertekben.

A redőny résein át a kertre pillant:

– Egy gesztenyefa és egy akác… – mondja, majd egy távoli jegenyefa csúcsára mutat, amely néhány piros tetejű házon túl magasodik az ég felé.

– Az a jegenye az egyetlen fa itt, amelyikkel szorosabb kapcsolatom alakult ki, mert látom az ágyból. A jegenye és a repülőgépek. Itt már alacsonyan szállnak, zölddel és pirossal villogtatnak. Közel van a Ferihegyi repülőtér.

A mögöttem húzódó fal távoli mezejében lószerszám függ egy szegen. Fekete, töredezett anyagú kantár. Mégis, mintha Ferkóolaj és csípős lószag támadna egy pillanatra. Hallucináció, ez világos.

– Személyes ismerősöd volt a ló, vagy ez a kantár csak jelkép ott, nagy általánosságban?

– Apám a háború után fuvaros lett. Egy öreg és egy vak lóval dolgozott. Meg is írtam ezt a lovat a Dűlőutak című novellámban. Erdőben mentünk apámmal, már sötét volt. A vak ló egyszer csak megállt, visszahőkölt. Hiába nógattuk. Apám leszállt, gyufát gyújtott. Az utat lövészárok szelte keresztbe…

– Ez itt most melyik ló kantárja, a vaké?

– Én a Deres nevű ló kantárjának hiszem. Ez volt a család vagyona. Amikor megdöglött, apám nem engedte megnyúzni… Eltemettük a pusztán, és akácfa oszlopot állítottunk a sírjára…

A fotel újra reccsen, és ismét közelebb kerülök a földhöz. Kiderül, hogy közvetlenül mögöttem egy üvegajtó nyílik az erkélyre. Az ajtó és a modern komód között régi katonaláda áll. A láda zöldje már megkopott, a tetején újsághalmok, ruhák, zoknik. A ládán név: „Mányoki Sándor, Pálfa”.

– A nagybátyám katonaládája. Meghalt az első világháborúban. Huszonkét éves volt.

– Mi van a ládában?

– Füzetek, amikből tanult, mert híradós volt. Nézd meg különben…

Az újságok és a ruhák ledőlnek a földre. A ládából előkerül egy óhangú számvetési példatár és egy apró, veres födelű könyvecske. A címe valahogyan így hangzik: „Mit írjak levelezőlapra, emlékkönyvbe?” Előkerül néhány füzet, térképvázlatokkal, hadijelekkel… Kísérteties az egész.

– Hol születtél? – fordulok Lázárhoz.

– Budapesten. Ez sok félreértésre ad alkalmat. A szüleim akkor is Dőrypatlanpusztán laktak, Zomba mellett. Anyám éppen csak szülni jött Pestre.

– Szűkebb hazád tehát a puszta?

– A dunántúli puszta. A táj és a környezet meghatározza az embert, ez evidens… Tolna megyében nevelkedtem. Apám pálfai. Kettő és tizenöt éves korom között Alsórácegrespusztán laktam, majd hosszú ideig Tüskéspusztán, a Sárvíz és a Sió között.

– Ezekről a pusztákról kellene még valamit kérdeznem, de mit…?

Kint hirtelen elszürkültek a kertek. Isszuk a vodkát, jó hideg. Lázár felgyújtja a villanyt. Monologizál szinte:

– Ha látom ezeket a pusztákat, meghatódom. Elég megpillantanom a vonatablakból a sárgára meszelt uradalmi magtárakat, istállókat, és otthon vagyok. Nekem ez volt a világ. Erős nyomokat hagyott bennem. Apám gazdatiszt volt, most főagronómus a szülőfalujában. Ezek a pusztai emlékek nálam olyan mélyek, hogy már visszahúzó erőnek érzem jelenlétüket. Nemcsak azért, mert teljesen kikerültem abból a környezetből… De azért is, mert menekülési lehetőségnek érzem, ami a legnagyobb hülyeség, mert nem lehet menekülni. Erről szó sincs.

– Nosztalgia inkább, nem?

– Amit bennem felébreszt a puszta, az jellegzetesen dunántúli életélmény. Az Alföldön ilyen nincs. Ennek a világnak a fő fészke Fejér, Tolna, Baranya volt. Sokszor úgy érzem, nyugodtan leszállhatnék a vonatról, és azonnal közéjük tartoznék. De nem így van. Ez a novella, amit most szeretnék megírni a Jelenkornak, éppen erről szólna. Ha az egyetemen eluntam az előadásokat, önkéntelenül a puszta alaprajzát kezdtem felvázolni. Kilenc épület, lakások, fák… Igen… Négy lakás, egy magtár és négy istálló. Idegesített már, hogy meghatározója érzelmi életemnek… Gondoltam, elmegyek oda, és megráz majd, ha mást találok, mint ami emlékeimben élt. Nem találtam ott csak két embert a régiekből. Az ismerős fákat kivágták, a petróleumlámpák meséket idéző illata eltűnt. Új kút, villany, új emberek… Azt gondoltam, hogy ez a megváltozott kép a régit összezavarja, és megszabadulok tőle. Visszajöttem ide, és érdekes módon nem emlékszem már, hogy most milyen a puszta, csak a régire. Olyan, amilyennek én gondolom, valószínűleg nem is volt soha.

– Miért akarsz megszabadulni a puszta képétől?

– Ezek a sosem volt puszták belső világomban, hangulatilag már elérték virágkorukat. Arra törekszik az ember, hogy az ilyen állapotból fusson. Ne hátra tekintsen, hanem előre. Van egy ilyen sztereotip kijelentés, hogy ha az ember ír róla, „kiírja”. Ez nem így van. Ha leír valamit, többszörösen, különböző dimenziókból át kell gondolnia. A homályos pontok tisztázódnak. Azt szoktam mondani, hogy „megyek haza”. Ez idő alatt laktunk négy helyen. Egy falun belül is több házban. A táj persze ugyanaz volt, mindig a Sárvíz környéke. De mégis, nekem az az otthon, ahol az anyám lakik. Azok a bútorok, melyek a házában vannak… Ha Stockholmban bebútorozna egy lakást, azt hiszem, akkor is azt mondanám, hogy haza megyek. Nagyon sokszor voltunk rossz helyzetben. Időnként olyan szegények voltunk, mint a templom egere. De ha összejött a család, nevettünk, és anyám volt ennek az elindítója.

Legyek köröznek felettünk. Lázár ráz magán egyet.

– A jó kőbányaiak tyúkot, disznót tartanak itt, örökké jönnek a legyek. Nem lehet nyitva hagyni az ablakot. De nem olyan legyek jönnek be, mint Rácegrespusztán. Azok zümmögve szálltak, és csíptek. Ezek itt, mint a szellemek, zümmögés nélkül lebegnek felettem. Nem is csípnek, csak rám szállnak, és mászkálnak rajtam.

A legyek röptét figyelve újabb részletek tárulnak fel a szobából. A rekamié közelében fekete vaskályha, mögötte vizes, leomlott fal. A rekamié folytatásaként egy kötélre fűzött könyvespolc tölti be a teret, egészen az ablakig. Könyvek elég gyéren mutatkoznak rajta. Az alsó polcon üres üvegek. A polc szélén kecskekolompok lógnak szíjra fűzve. Lázár megbillenti a kolompsort, s ha az ember behunyja a szemét, füves, meredek dombok között érzi magát, s hallja, ahogy közeledik a nyáj.

– A Király Ernő hozta Görögországból – mondja magyarázólag.

A kolompok kizökkentenek az interjúból. Leteszem a noteszt, tollat. Műsoron kívül megszólalok:

– Mit kell csinálni az életben?

Lázár nem szabadul az interjútól.

– Én nem tudok mást csinálni már, mint írni. Itt állok egy magyartanári diplomával, de ha egy iskolába kerülnék, már nem tudnám megszokni. Jó lenne érteni a villanyszereléshez vagy a gépek kezeléséhez. Időnként elfog a félsz… Napjainkban a dokumentumirodalom óriási testté vált. Az emberek arra kíváncsiak, ami tényleg megtörtént. Mit csinált Hitler a bunkerben, hogyan lőtték le Lincoln Ábrahámot, két rokonszenves külsejű gyilkos hogyan mészárolt le egy farmercsaládot. Megtörtént ez meg ez… Mindenki ilyen szöveget vár. Az irodalom ilyen viszonylatokban erőtlennek látszik. Azt hiszem, ez nem igaz. Az irodalom szinte anyagi erő, ha jót ír az ember. Ehhez kapcsolódik az is, hogy a bátyám állatorvos, apám pedig növénytermesztéssel foglalkozik. Ülünk otthon az asztal mellett, apám esküszik a bánkúti és a fertődi búzára, és kézzelfogható eredményeket ér el. Kiderül, hogy a bátyám intézkedik, s a járásban, ahol dolgozik, elmúlik a járvány. A fertődit ellenezték, aztán huszonnégy mázsát termett holdanként. Az embert ezekkel silánnyá zsugorítják. Mert, ugye, megír az ember egy novellát, hogy vannak a világban bajok. Vagy szeret valakit, elmegy hozzá, de nem tudja a szeretetét kimutatni. Az ilyen novellák eredménye nem mérhető le. Elolvassák ezren… Mit jelent nekik? A rosseb tudja. Baromi szomorú, hogy az ember irodalmi tevékenysége nem mérhető. De azt hiszem, ha valamit jól megcsinál az ember, és elolvassa valaki, olyan, mintha éhes lenne, és enne. Szüksége van rá, mert… Nem tudom, lehet-e valaki annyira egyedül, bármilyen szakmában, mint aki ír? Ülsz a fehér papírral szemben, és próbálkozol… Nekem az a véleményem, ha egy jó írás leköt valakit Bátaszék és Szekszárd között a vonaton, akkor az már rendben van. De ezen kívül biztos vagyok benne, hogy tényleg erővé válik az emberben, mert kell, hogy a jó írás használjon. Nekem a szememre hányták, hogy akikről írtam, mind jó emberek…

Kitölti az utolsó pohár vodkát, lehajtja. Fejem felett bámulja az üvegajtó mögött derengő sötét erkélyt.

– Tudom, hogy vannak rosszak is… Illetve fene tudja… Idegenkedek attól, mint minden…

Félbehagyja, majd int:

– A Tüskés Tibort írd bele, légy szíves. Írt rólam egy kritikát, hogy a szeretetet akarom piedesztálra emelni. Én ezt soha nem fogalmaztam meg magamban, de ez a megoldás. Nem a „dobd vissza kenyérrel”, és „mindenkit szeretni kell”, de a szeretet piszok fontos… Ha valakiben egy írás csak annyit ébreszt fel, hogy nem haragszik, ha a villamoson a lábára lépnek, akkor jó.

– Pécs mit jelentett neked, mint induló írónak?

– Nekem az első igazán jó tanácsokat a Pálinkás Gyuri adta. Első novelláimat a Gyuri olvasta el. A másik, akit piszokul szeretek, az a Csorba Győző. Mindig azt hittem róla, hogy nem kedvel túlzottan, de segítőkészen és tárgyilagosan elemezte minden munkámat. Végül orákulummá vált. Aki Pécsen írni kezd, nem kerülheti el Csorba Győzőt. Hiába jelenik meg az ember nagy lapokban, ha összetalálkozik Győzővel, kis szorongással áll előtte újra… És a Tüskés Tibor, akivel együtt dolgoztam, ami nem ment simán, mert a modora is olyan volt, mint a neve, de értékítéleteiben nem volt elfogult, csak néhány emberrel szemben… Az az időszak, amíg Tüskéssel együtt dolgoztunk, jó volt, tanult az ember. Nagyon szeretem, nagyon rendes pali. Ezt majd te megfogalmazod… Ezt a szöveget a Szederkényi rosszul veszi, nem?

– Nem, mondd csak…

– A szerkesztőségben a Tüskéstől alakult ki az a bizonyos alkotó légkör… Én nagyon szerettem Pécsen élni. Budapesten ma sem találom úgy a helyemet. A Nádor-kávéház… Hát ilyen itt nincs. Az ember oda hazajárt. Budapesten van ezer újságíró, aki szem előtt van, de csak a produkcióval törődnek. Hogy kicsoda, és mit csinál, nem ügy. Pécsett azzal voltak főnökök, hogy lesték, beérek-e nyolcra? Amikor először behívott az egyik itteni főnököm, és azt mondta, hogy a cikkemről akar beszélni, vörösre gyúlt az arcom. Kiderült, hogy igaza van. Lehetett hallgatni rá. A lényeges dolgokba szólnak bele. Abba, amihez értenek. Ezért érezheti magát kis istennek az ember vidéken, mert ha ott beleszólnak valamibe, biztos, hogy nem a lényegbe. Vidéken nem elég nagyvonalúak a főnökök. Muszáj Pestre jönni. Tudom, hogy kár, de nem lehet ott maradni. Pécs rohadt jó hely, de ha az ember felhúzott egy fekete inget, azonnal megjegyzést tett rá valamelyik főnök. Egy ilyen megjegyzés elég volt ahhoz, hogy a kollégák kimarják az embert, mint beteg disznót a csordából. A fekete inget két hónap múlva aztán az a bizonyos vezető vette fel, mert Pesten is divatba jött. Soha nem a lényeges dolgokkal foglalkoztak… Ide figyelj, aptya, a Tüskésről írj jókat. Jó volt az a Jelenkor… Bár, ha meggondolom, engem rúgtak ki onnan először…

– Min dolgozol most?

– Én már nagyon régóta nem dolgozom, de van egy regény, amit öt éve írok, és ezt be akarom fejezni ebben az évben. Ha elkészül, beleillik A kőfalon túl című novellám hangulatába… És írok egy meseregényt. Majd meglátjuk, mi lesz belőle. Többet kellene dolgozni.

– Az Élet és Irodalomnál most mit csinálsz?

– Tördelőszerkesztő voltam évekig. Ezt tudod. Aztán kint voltam Lengyelországban. Az összes madár nevét megtanultam lengyelül. Most, hogy hazakerültem, a novellarovat szerkesztésével bíztak meg. Nehéz ügy… Az év ötvenkét hetéből minden hétre kellene egy jó novellát szerezni, de ez nem megy…

– Jól beszélsz lengyelül. Miért éppen ezt a nyelvet tanultad meg?

– Alsópéren dolgoztam valamikor cséplőgép mellett…

– Gépellenőr voltál…?

– Dehogy… Hol mint zsákos, hol mint szalmahordó vagy adogató dolgoztam. Váltottuk egymást. Megtaláltam az állami gazdaság könyvtárát, egy beszögelt szekrényben. Felfeszítettük. Úgy adódott, hogy én Reymont Parasztok című regényét loptam el. Akkor elhatároztam, hogy eredetiben, lengyelül is elolvasom. Az egyetemen aztán fel kellett venni egy pótnyelvet. A lengyelt választottam.

– Mondhatnál néhány írót, akiket rokonszenvesnek találsz.

– A franciákat ellenszenvesnek érzem… Főleg az amerikai és az orosz irodalomban vannak egészséges kezdeményezések. Hogy miért, nem tudom… Úgy érzem, hogy a realitás a kulcs. Nagyon szeretem Faulkner, Nathaniel West, Bernard Malamud és Salinger írásait. És van egy könyv, ami piszokul tetszik nekem: Bohumil Hrabal „Táncórák idősebbeknek és haladóknak”.

Szabó Frigyes néhány üveg jégbe hűtött sörrel jelent meg a szobában. Alighogy megittunk egy üveggel, megérkezett az etyeki lány, aki délután a kávéfőzőgép mögött szenvedett. Elegáns volt, bűbájos. Kiderült, hogy korábban eldugott a szobában egy üveg szilvapálinkát. Így aztán pálinkát és sört ittunk a továbbiakban, s úgy tűnik, egyre többen lettünk. Felálltam, és igyekeztem megragadni valami jellemzőt író barátom szobájában. Amit most felsorolok még, lehet, hogy nem jellemző rá. Az íróasztala mellett, jobbra fent a falon Hemingway-kép. Ernest úr félmeztelenül áll egy bokszringben, és diadalmasan várja, hogy az összes fényképészek elkattintsák masinájukat. Mellette egy távirat a következő szöveggel: „Tévedtem, öt szótag (hivatalosak) és Katmandu Nepale. Coll sürgős… Szöveg mint ment”.

Lázár mellém áll, és valamilyen régi fogadásról beszél, amiben a „Sokan vannak a hivatalosak, és kevesen a választottak” mondat egyik szava, és Nepál fővárosa volt a tét.

Hemingway és a távirat mellett egy éhező indiai kisfiú képmása, felettük nagy papírmező, a papíron gyermekes betűkkel másolt idézet az Újszövetségből: „Így mivel lágymeleg vagy, sem hideg sem hév, kivetlek téged az én számból…”

– János Jelenések könyve, harmadik bekezdés, tizenötödik rész – szólal meg mögöttem Lázár, majd belekezd egy történetbe, egy plébánosról és Károlyi Gáspárról.

A könyvespolcról találomra leemelek egy vaskos, vászonkötésű könyvet. Kinyitom, legnagyobb megdöbbenésemre teljesen üres. Pontosabban a legelső oldalán Lázár gyermekes betűivel a következő sorocska áll: „Döm, döm, dödöm”. Alatta zárójelben: Ottlik.

Lázár világa tele van jelképekkel, félmondatokkal, lehetőségekkel. Gyermeteg szeretetvágy és gorombaság és virágok és madarak együtt… Az üres könyv, melybe egyetlen sort sem nyomtattak, bennem valahogyan a korlátlan lehetőségek illúzióját kelti. Írói-emberi lehetőségek nagy fehér mezejét. Sokat ér egy ilyen illúzió, s könnyen lehet, hogy az ember alaposan nekilódul. Pécsi újságírókoromban két-három nyáron Lázár Ervin is elkísért egy-egy vitorlástúrára. Egyik alkalommal éjszaka futottunk be a tihanyi kikötőbe. Reggel arra ébredtünk, hogy filmeznek a parton. Sietve megreggeliztünk, és felszedtük a horgonyt. Amint azonban megfeszültek a vitorláink, megjelent a mólón egy ordító segédasszisztens. Üzleti ajánlattal lepett meg bennünket. Úgy emlékszem, ötszáz forintot ígért bizonyos manőverekért. Mi lettünk volna a háttér valamihez. Ahogy körülpillantottunk, láttuk, hogy a színészek éppen kezdik kiheverni az esti söröket, pálinkákat, s a szél alig borzolja a platánok tetejét. Délután kettőre kellett Füredre érkeznünk, hogy orvos barátunkat, dr. Dvorszky Kornélt is a hajóra vegyük. Pénzünk már eléggé fogytán volt, s a szél alig lengedezett. „Lebegünk nekik ötszázért” – döntöttem. Lebegtünk. Az asszisztens állandóan ordított, hogy hol menjünk bele a képbe és hasonlók. Lázár eközben a fenékdeszkák alatt talált egy originál üveg whiskyt, amiről már napokkal korábban megfelejtkeztünk, vagy azt hittük, hogy elfogyott. Iszogattunk, és hajóztunk. A whisky lassan megnövelte az öntudatunkat, s párhuzamosan monologizáltunk, hogy két ilyen „kiváló magyar írónak”, mint mi vagyunk szabad-e ötszázért statisztálni? Közben aztán megjött a déli szél. – „Eső lesz” – mondtam Lázárnak, mivel a szél az óramutató járásával ellentétes irányban fordult el, s az a Balatonon általában meghozza a rossz időt. Jól kifutottunk jobb csapáson, aztán messze a mólón túl ráfordultunk a füredi partok kontúrjára. A segédasszisztens ordítása csak addig hallatszott, amíg jobb csapáson haladtunk: „Vitorlás azonnal jöjjön vissza!” Ittunk az egészségére, és élveztük a déli szél langyos berekillatát. Olyan volt az a délelőtt, mint a szabadság fogható megvalósulása. Nagy, üres könyv volt az élet, fénnyel, kéklő lehetőségekkel. Aztán befutottunk Füredre. Orvos barátunk késett, az ég elborult, megeredt az eső. A kajütben dideregve, pontosan emlékeztem a történtekre. Nem határoztam el, hogy otthagyjuk a filmet… Csak jó volt a szél, és négy-ötszáz méterrel túlfutottunk a kritikus ponton. S ott már hívott bennünket a messzeség, nem volt erőnk visszafordulni. Nem is beszéltünk róla, csak később a kajütben dideregve. – „Most persze jó lenne az az ötszáz” – mondtam. – „Így azért mégiscsak jobb volt” – mondta Lázár. Persze hogy jobb. Hajózni kell, egyre messzebbre.

 

Kalász Márton

Találkozásunk öröm és szorongás. A praktikusnak látszó székesfehérvári állomás zugaiból utasok ömlenek elő, mindenkit elsodornak.

– Valamikor itt királyokat koronáztak – intek a belváros felé. Kalász Márton követi a mozdulatomat, de a szavakat hagyja semmibe hullani. Sápadt, szőke, kerek arcú. Arcvonásaiban régi kínok emléke kísért. Gyermekember korában betegségek gyötörték, később átmeneti létbizonytalanság, majd az otthon hiánya. Mostanában költözött Székesfehérvárra. A város vezetői előzékenyen, szeretettel fogadták. Az épület, melyben lakást kapott, egészen új. A bútorok is újak… A falakon modern kompozíciók, vázlatok. Szobákon kelünk át. Egyikben a kisfia fekszik influenzásan. Töprengő, érzékeny legényke. Menetünk élén ekkor már az ötéves Orsolya halad, s nevetgélve mutatja a dolgozószobához vezető utat. Orsolya ezer kérdése körülöttünk száll, sok szava, kacagása tavaszi madársereg. A költő felesége feketekávét hoz.

Kalász a heverőn üldögél. Mögötte szőttes feszül a falra, világítóan szép sváb és szláv színekkel. A szőttes felett könyvespolc, s odább is, szinte mindenütt könyvek és a kéziratpapír elhasznált halmai. Úgy tűnik, a papírlapok mindkét oldalára írnak ebben a házban, vagy talán Orsolya rajzol rájuk később. A könyvek tekintélyes része német nyelvű. Az íróasztal felett kinagyított, keretbe foglalt fényképek függnek. Kalász Márton szülei. Sötét tónusú fotók. Falusi emberek, parasztok… Úgy tűnik a költő édesanyja mögött víz hullámzik. Mintha tenger lenne a háttérben vagy díszlet. Mindez teljesen bizonytalan. A két fénykép Federico García Lorca hőseit idézi, Granada fényét, a délspanyol drámák titkos szövevényét, megoldhatatlanságát. Granada és a tenger, fény és messzeség, hazajárás régi tájakra. Keresés, mindhiába… Így érzem a képek láttán, s mellettük, kicsit jobbra és magasabban egy színes reprodukció: James Ensor A maszkok és a halál című kompozíciója. Az északi expresszionisták misztikus, kísérteties világa, világlátása süt a szobára a színekből, maszkokból. A képek alatt az asztalon egy terrakottaszín pilács és egy mozaikpadló darabkája a római birodalom emlékét őrzi, idézi. A pillantás átsiklik az apró használati tárgyakon, és visszatér Ensorhoz.

– Ostendében élt, teljesen magányosan… Nagyon szeretem. A képeit is, de különösen a feljegyzéseit, melyeket Ostendében készített… Én is így éltem Dunaújvárosban – mondja Kalász, és előregörnyed a heverőn. A fal, melyet a színes szőttes borít, messze esik a hátától. Támasz nélkül inog előre, hátra.

– Ott tört ránk a lakásberendezési őrület… Ismerős tünet, nem?… Amikor az ember teljes önvédelembe szorul… Ki sem akar menni a lakásból, de be sem akar engedni senkit. Hetek múltak el, és soha nem csöngetett senki. Álltam az ablaknál, és néztem a vidéki autóbuszjáratok indulását. Dulakodtak lent. Egyszer, ahogy az autóbusz elment, ott maradt a helyén egy mozdulatlan ember. A hátán feküdt, halottnak látszott. Lerohantam, mások is. Csak részeg volt, alig lehetett a járdára vonszolni. Ensort megszerettem. A lakásban éltünk, csak a lakásban. Igazság szerint természetellenes volt az egész. Ami emberi volt, az is természetellenes. Mint a lidércnyomás…

– Hat évig éltél Dunaújvárosban?

– Lényegében… Egy évig közben Berlinben voltam. Mint műfordítót küldtek ki a kulturális csereegyezmény keretében… Akkor jöttem rá, mennyire élvezem, ha egyedül vagyok. Szeretek külföldön élni, persze csak legálisan…

– Somberek?…

– Igen, a szülőfalum… Szerbek, rácok, svábok, csángók, magyarok. Kitelepítés. Gyűlölködés, vasárnapi verekedések… Apám jól beszélt magyarul, mégis egyik legnagyobb élményem máig is, hogy megtanultam magyarul. Anyanyelvem német. Tízéves elmúltam már, amikor a szomszédunkba bukovinai székelyek költöztek. Csodálatos volt, a nyelv megnyílt, elragadott. Verseket kezdtem írni… Németül, korábban soha… Különös évek voltak azok… Aztán tizenhárom éves koromban, 1948. tavaszán elmentem Mohács-szigetre szolgálni. Sárháton beálltam egy gazdához. Sváb falukban ez szokás volt. A fiatal legénykék beálltak szolgálni a nagygazdákhoz. Anyám elkísért, délután érkeztünk Sárhátra. A gazda azonnal kihajtott a mezőre, anyámat pedig befogták ólakat pucolni. Estig dolgoztatták. Ötven forintot kaptam egy hónapra. A szénapadláson aludtam. A gazda hajnali háromkor-négykor keltett. Keserves életem volt náluk. Negyvenkilencben aztán gimnáziumba kerültem, Pécsre. Szegények voltunk, s én nagyon kopott. Ekkor már nem is hittem, hogy tanulhatok, valójában már rég beletörődtem a sorsomba.

– A gimnázium után?

– Egy állami gazdaság, betegség, megjelentek az első verseim. A Dunántúl szerkesztői, Szántó Tibor, Csorba Győző, Galsai Pongrác, szeretettel fogadtak. Művészeti előadóként dolgoztam Siklóson, Villányban, Szigetváron…

– Ekkor jelent meg első versesköteted is…

– 1955-ben… A Hajnali szekerek. A Dunántúl aztán megszűnt, 1957-ben már Budapesten dolgoztam, mint a Falurádió riportere, később az Európa Könyvkiadó lektora lettem.

– Albérlet?

– Albérlet és nősülés, így kerültünk aztán Szabolcs megyébe, Ramocsaházára. Feleségem tanított, én fordítottam és dolgoztam az Európa Könyvkiadónak. A vadonatúj pedagóguslakásnak mi voltunk az első lakói. Szép, nagy ablakai voltak, fákat láttam az ablakból, az emberek szerettek bennünket.

– Aztán Budapest, Dunaújváros, Székesfehérvár…?

– Így… Ilyenformán… Itt nagyon kellemes az élet. Lehet dolgozni, lakunk, Budapest egy órányira…

– Van olyan szó, ami nosztalgiát kelt benned?

– Bizonyos szavak mindig visszatérnek. A jelzők különösen. Teljesen áttételes értelmű szavakban is, az a vidék, ahol születtem, Somberek… Som… berek… Bár most már ott se som, se berek. De a táj mégis olyan, mintha lenne. Dombok bokrokkal. Se túl lágy, se túl kemény. Az egész vidék bennem van. A versnek konkrét színei vannak. Egy alkalmas szótól nem lesz az értelme tisztább, de más világítást kap az egész strófa… Somberek… Így van. Hogy valami szürke legyen a versben, ahhoz nem kell a szürke jelzőt használnom. Egyébként szeretek fegyelmezett színeket használni… A szökött ló elégiájában hosszú ideig pontosan követhetjük a ló útját. Somberek és Görcsöny között kecskerágó bokrok vannak… Az ilyen élesen megmarad. A leggondolatibb verseim is visszajárnak, egyensúlyt ad a táj. Hogyan is mondjam? Amikor a berlini repülőtéren várakoztam, szóba elegyedtem egy arab diplomatával. Sütött a nap. Érdekes volt. Valótlanság lenne, ha leírnám, mert nem az a tipikus állapotom, hogy a repülőtéren diplomatákkal beszélgetek. Ez a valós állandóság itt van, Somberek körül. Konkrét színek, emberek, szavak nincsenek, de az egész íze megköt, meghatároz. A nyelv iránt nagy az ámulatom. A táj színei hogyan válhatnak nyelvvé? Valóságosan használni a színeket, ahogyan Berzsenyi, Csokonai… Ez az íróember nosztalgiája…

– Berlinben vagy másutt éreztél honvágyat?

– Igen. Elsősorban a családom után. Magyarország után is. Ha az ember kikerül innen, mintha a szemét kicserélték volna. Érzi, hogy kint él a nagyvilág sodrásában. Az ember a zsebébe nyúl, és nem talál magyar pénzt benne… Később rajtakapja magát azon is, hogy más nyelvi formákban gondolkodik…

– Mi hát a szülőföld? Nyelv? Fák? Folyó? Illat?

– Egyre inkább emberek. Sokáig a tájra, estékre, a domb felett kerekedő holdra gondoltam, mely akkora volt, hogy benne álltak a fák… Egyre inkább vágyódom oda, arra a földre. Érzem az értékét. Székelyszabar, Bár, a Duna és a sziget, az a világ. Tíz éve még csak játszottam azt, hogy hazavágyódom. De most fedezem fel az embereket. Nemcsak a rokonaimat… Azelőtt illendőségből látogattam az ismerősöket, most kezdek odafigyelni az arcokra. Félek, hogy elvesztem őket… Nem azért faggatom őket, hogy megtudjak tőlük valamit, hanem azért, hogy ők beszélhessenek. Érzem az ott élő emberek értékét. Okosak. Már rég megbékéltek egymással… Szülőföldről beszélünk, de az is elképzelhető, hogy így vezetődik le az ember közösség iránti vágya. Ez az emberkeresés valójában túlterjed a szülőföldön. Szülőföld…? Ha egyszer kikerültél, visszailleszkedni már lehetetlen.

– A szorongást mint aktív érzést ismered?

– Igen, de nemcsak azt. Az élet megoldatlansága nagyon rossz… Az élet stabil rendje van körülöttem. Ha sokat dolgozom, este mégis úgy érzem, hogy nem dolgozom eleget, a lényeget elmulasztottam…

– Álmodni szoktál?

– Igen… Kevés álmomra emlékszem. Vannak intenzív álmaim, egész kulturált álmaim is szoktak lenni. Kész történetek. Máskor képzőművészeti álmok kísértenek. Herbert Read-ről álmodtam, könyvéről és a képekről. Széteső motívumok forogtak előttem. Gyermekkoromban is intenzív álmodó voltam. Nyilván, akiknek érzékenyebbek az idegeik, azok végigálmodják a történeteket. Ágyam mellett ablak sötétlett, be akart nyúlni valaki az üvegen át. Felébredtem, de aztán kezdődött az egész elölről. Néha szép, színes álmaim is vannak. Egyszer színes falról álmodtam, keleti pompa, meseház szinte, a falon egy vers. Ébren igyekeztem rá visszaemlékezni, de hiába. Munkámról soha nem álmodok. Olvasmányaimmal sem szoktam álmodni, kivétel Read… Mostanában a rokonaimmal álmodok. Egyik unokanővérem reménytelen ügyével viaskodom.

– Vannak visszatérő álmaid?

– Erre nem tudnék válaszolni… Megmondom őszintén, nem tulajdonítok nagyobb jelentőséget az álmoknak. Többnyire elfelejtem reggelre, hogy mit álmodtam.

– Mit vennél most, ha nyernél százezer vagy egymillió forintot?

– Nehezeket kérdezel… Ez már készületlenül ért… Nyilván vennék valami kis telket valahol, de nem feltétlenül a Balaton mellett. Hogy odamennék-e valaha is, az már nem biztos. Amit itthon nem tudok megírni a gyermekeim lármája mellett, az… (legyint). Autót nem hiszem, hogy vennék… Utaznék talán… Az utazást tartom a világon a legnagyobb dolognak, ennél szebbet nem tudok mondani.

– Mi a véleményed a világpolgárról?

– A komplett világpolgár kellemetlen jelenség. De van bennem rá hajlam… Így, háttérbe szorulva, vállalom. Nem leszek egészen világfi… Móricz Zsigmondnak igaza van, a magyar írónak ismerni kell még a vályogtégla készítési módját is, árát is… De az a véleményem, hogy ami az országunkon túl van, azt is kellene ismernünk. Külföldre jutni azonban csak alkalomszerűen lehet, sok gondot okoznak a valutáris ügyek… Van az emberben azonban egy pozitív életformakeresés. Létformakeresés, mely megfelel 1969-nek. Nem pózokban, hanem valóságosan. Áttekintést kell szerezni a világról.

– Mennyit jelent számodra az élmény? Sokat? Keveset? Akad olyan, ami kísért, esetleg meghatároz?

– Közvetlenül nem szoktam reagálni semmire sem. Azelőtt is ritkán… A dolgok később nehezebbek lettek… Persze ez módszer kérdése is. Ami közvetlenül érint, abból ma már nem egy sorra, hanem csak egy jelzőre futja. A „gyalogút” nem ér meg egy verset. Egyébként ez a mi költészetünk egyik problémája, maga az, hogy erről még beszélnünk kell. Idősebb embereknél még érthető, hogy a gyalogút téma, de az már kétségbeejtő, hogy ezt a látásmódot fiatalok is átveszik… Vannak persze élményeim. A tél például nagyon erős élményem. De rájön az ember, hogy táj, figura, évszak és minden élmény költői eszközzé válik. Ingerel a télben valami. Fogékony vagyok a színeire. A tél színeit szeretem versben látni. Ezért szeretem a kései József Attila színeit: „Az éles, tiszta szürkület való nekem” – vallotta. Most, hogy írom ezeket a nyolcsorosokat, újra figyelem, ahogy egy szó megbillenti az egész strófát. Egyszer mentem egy kisvárosi utcán. Esett az eső, nyitva volt valahol egy ablak. Az eső élesíti a szagot. Levendulát raktak a molyok ellen a szekrénybe. Ahogy ott lépkedtem, az illat mögött felderengett egy egész életforma. Így ezt nem írtam meg. Mindebből előkéklik majd két év múlva egy jelző. Az ott, akkor talán már nem is lesz levendulaillatú, de nyomában rátalálok a jó, pontos szóra.

– Véleményed szerint mi a költő és a költészet szerepe a mai társadalom keretei között? Egyáltalán kell még a világnak vers? Vagy csak megtűrik…?

– Legkevésbé szoktam ezen gondolkodni… Olvas az ember, néz egy mondatot valahol, és elégedett, ha jó szakmailag. Picassót idézném: A festészet ma már nem mesterség, hanem alkotássá vált, és ezáltal mindörökre elvesztette kényelmességét. – Igaza van Picassónak, de gondoljunk a költészetre. A költészet kényelmessége mindig abban állt, hogy soha nem volt mesterség. Egy mesterséget tudni kell. Ha suszter vagy, és csámpás cipőt csinálsz, kirúgnak. Meggyőződésem, hogy a költészet a legkevésbé tudja elfogadtatni magát, ha a linkség felé hajlik… Ebben a korban, ahol minden annyira precíz, a bohém, link versfaragó anakronizmus… Ma, aki ad magára egy keveset, igyekszik fizikát, matematikát tudni. Az az emberfajta, akire a költészet számíthatott, ma eltolódik az érzelmességtől az értelem felé. A költészetet csak az mentheti meg, ha szakmailag pontos, ha koncentrikus. Mondani kell valamit. Nincs mese, olyan dolgokat kell mondani, aminek utána lehet nézni… Persze költői értelemben. Újságokban, lexikonokban, szótárakban, de képletesen. A költő ma már nem járkálhat úgy itt, mint egy kidobott artista. Dolgozni kell. Nem tudom az embereket úgy elképzelni, hogy a művészet ne érdekelné őket… A költészet persze nem attól lesz korszerű, hogy minden új műszót belecsempészünk a strófákba, hanem attól, hogy felismeri a mostani világ lényegét. A világot, a látszatokat nem elég áttenni versbe. Hanem, ami mögötte van, az emberi magatartások mögött. Megkeresni a lényeget. A mai világ egyik legnagyobb vívmánya a pontosság, anélkül nem lehet gépet beállítani és használni. Ezek a dolgok átvitt értelemben is hatnak. Az ember ma pontossági rendszerben éli le az életét, így a művészetben sem fogadja el a linkséget.

– Mit gondolsz, mi az életünk értelme…?

– Értelmet az ad, ha csinál az ember valamit. Az a furcsa, hogy a munka elsőrendűvé válik. Függetlenül az ember elhivatottságától. A munka mindent levezet. Nincs más fogódzó. Választhat az ember a munka és a kétségbeesés között. Ezek túl nagy szavak. Kategorikusan nem igazak, hiszen az ember nincs mindig kétségbeesve.

– A szépség jelentéséről is kellene még valamit mondanunk. Elképzelhető, hogy a szépség hordozója a nő? Vagy talán az emberi nem a női szépségre a legfogékonyabb?

– Hogyne… De nemcsak… Bár elképzelhető. Nemcsak mint látvány. A szépség is olyan, hogy nem állítható talapzatra.

– Új könyved, azt hiszem szerelmes versek gyűjteménye…

– Igen… Évődő, kötődő, önironizáló játék. Az benne a furcsa, hogy lényegében egy ötlet szülöttje az egész.

– Elég valóságosnak érzem a nyolcsorosokat… Talán?

– Akinek nincs köze az emberekhez, abban nincs derű. Ha van, az akkor nem emberi derű…

Csend támad köztünk. A falról ránk mered Ensor és a szülők képmása. Mintha valamilyen titkot igyekezne hangsúlyozni sok tárgy. Bizonyos zártságot. Talán csak a rend egyik sajátságos formáját. Pillantásom a polcokon motoz, Kalász Márton versesköteteit keresem. Nincsenek ünnepélyesen elősorakoztatva. Négy szép verseskötettel ajándékozta meg barátait és olvasóit, ahány cím annyi korszak. A címek is beszélnek az életéről: Hajnali szekerek, Ünnep előtt, Rapszódiánk évada, Változatok a reményre. Kalász mint műfordító is híres, közismert. Kínai, lengyel, orosz, spanyol, török és német költők verseit fordította magyarra. Figyelme és figyelmünk most nyolcsorosokból álló új kötete felé fordul. Még kéziratos formában hever az asztal sarkán. Címe: Viola d’amour. Kifejező cím, öröm hallani. A viola d’amour tulajdonképpen hegedű. Népszerű hangszer volt a XVII. században. Nagyságra akkora, mint a mai mélyhegedű. Fogólapján hat-hét bélhúr feszült, a fogólap alatt pedig hét-tizennégy egész vagy félhangra beállított rezonátorhúr. Ezek együtt hangzottak a játszóhúrokkal. A viola d’amour hangolása nem volt szigorú szabályokhoz kötve. Ilyenszerű Kalász új verseskötete is. A Szerelmi hegedű hamarosan nyomdába kerül, s karácsonykor már olvashatjuk. Mit mondjak még? Semmit. Köszönjünk el.

 

Thiery Árpád

Legalább öt perce már, hogy némán üldögélünk a félhomályos, csőszerű szobában. Thiery jól vasalt, sötét ruhában, fehér ingesen, nyakkendősen, mellényesen, zakósan várakozik tőlem balra, az ajtó, az olajkályha és a modernre fuserált asztalka közé szorulva. Arra vár, hogy megszólaljak, mivel interjút gyártunk. Én a noteszem felett görnyedezek, kérdéseket írogatok fel a rosszul hegyezett, bunkó végű ceruzával. Ha felnézek, mindig elfelejtkezem Thieryről, s Villon mester jut eszembe és a vastag Margot:

 

Felmászik rám, nyögök keservesen, A deszkánál is laposabbra nyom, Ledérkedéssel tönkre így teszen E bordélyban, hol szállásunk vagyon.

 

A falban kis benyíló, szekrényféle polcokkal. Éppen csak akkora, hogy a kurva üvegcséi, kenőcsei belefértek. Jobbra most rekamié, felette ablak. Az ablakon túl néhány méternyire málladozó, mocskos fal, mocskos, fénytelen ablakokkal. Ha a kurva az ágyon feküdt, ezekre látott… Persze, lehetett valamilyen függöny… A függönyön át mindig kilátni, s előfordul, hogy be is. Thököly út kettő… A Keleti pályaudvarral pontosan szemben… Mondhatnám középület, mivel a ház földszintjén, vagy talán a magasabb szinteken is, ötven éven át bordélyház működött. Valamikor 1948-ban vagy 49-ben aztán beszüntették az intézményt, s a csőszerű szobák egyenként lakásokká, kisipari műhelyekké változtak. A négyes számú szoba a közelmúltban egy színházi menedzser birtokába jutott, aki aztán bevezettette a vizet, parkettásokat, szobafestőket fogadott, s amennyire lehetett, kiirtotta a régi élet nyomait. Thiery addig is, amíg pécsi lakását elcseréli budapestire, a színházi menedzsertől kölcsönbe kapta a négyes számú szobát.

Tűnődve Thieryhez fordulok:

– Nagyot változott itt az élet…

– Hol…?

– Itt… Ebben a házban…

– Nagyot… Tegnap éjszaka sikongatásra ébredtem. Mire felöltöztem, már a fél ház kint állt a folyosón… Éppen egy hosszú hajú hippit söprűztek ki a szekrényből… Ugyanis a szomszédom új szekrényt vásárolt, s a régit kitette a folyosóra. Éjszaka aztán eszébe jutott, hogy a varródobozát a régi szekrényben felejtette. Kiment érte, kinyitotta a szekrényt, aztán felsikoltott. A szekrényben akkor már egy hippi aludt. Amikor én felbukkantam, a lakók már a folyosón hadonásztak, de a hosszúhajú az istennek sem akart kijönni a szekrényből… – meséli Thiery, s közben olyan fegyelmezetten ül a széken, mintha az ENSZ-ben lennénk. Ilyen az egész élete… 1928-ban született Budapesten. Újságíróként indult, s ma is a szakma legjobbjai közé tartozik. A Szabad Szó szerkesztőségében kezdte a pályáját, aztán hosszú évekig Veszprémben, majd Pécsett volt a megyei újság kulturális rovatának vezetője, majd főmunkatársa. Két hónapja került vissza szülővárosába, jelenleg a Népszava irodalmi mellékleténél a prózai rovatot vezeti. 1958–59-ben két riportkönyvvel jelentkezett. 1961-ben a Pécsi Nemzeti Színház bemutatta Bokáig érő víz című drámáját. 1962-ben Isten veled háború címmel regénye jelent meg. Az idén új könyve díjat nyert a Szépirodalmi Könyvkiadó regénypályázatán. A mű 1970 áprilisában jelenik meg. Fokozatosan épülő, töretlen pálya…

– Jól szituált vagy… A gyerekkorod is ilyen volt?

Megrázza a fejét.

– Az előkelő hangzású névvel ellentétben nehéz sorsú családban születtem. Apám tízéves koromban meghalt. Abból éltünk, amit anyám keresett. Sokat dolgozott, varrt, ápolónő volt, aztán takarítónő… Súlyosbította a helyzetünket, hogy 1944-ben egy bombatámadás alkalmával mindenünk elpusztult.

– A háború után megváltozott az élet. Azt hiszem, korán kezdted az újságírást…

– Az újságírói pályát 1949-ben kezdtem el a Szabad Szó szerkesztőségében, aztán a Szinkron Állami Vállalatnál a filmdramaturgián dolgoztam. 1952-ben bevonultam a hadsereghez, és ott voltam 57-ig. 1957-ben Veszprémbe kerültem, a kulturális rovat vezetésével bíztak meg. Politikailag is bonyolult, nehéz időszak volt az, nagy határozottságot igényelt a sajtómunka. 1960-ban Pécsről megkerestek egy ajánlattal: menjek el helyettes főszerkesztőnek a Dunántúli Naplóhoz. Ezt örömmel vállaltam, két okból is. Így megoldódott a családi problémám. Egy bőrönddel vágtam neki az utazásnak… És voltaképpen szerettem volna Pécsre kerülni… Főleg Pestre, de Pécs mindenben akkor virágzott a legjobban… – Április elsején érkeztem Pécsre, zuhogott az eső, s amikor bementem a szerkesztőségbe kiderült, hogy nem helyettes főszerkesztő leszek, hanem főmunkatárs. A meglepetéstől eltekintve, örültem ennek a beosztásnak, mert nem adminisztrációval kellett foglalkoznom, hanem újságírással, amit halálosan szeretek – mondja, aztán elhallgat. Csend keletkezik közöttünk. Thieryre nézek, és várok.

– Sokkal többet el tudnék mondani – szólal meg –, de az én életem az enyém, nem beszélek róla. Ez, tudom, rossz magatartás, és ennek nem mindig volt szerencsés hatása az életemre. Sokan zordnak, zárkózottnak tartanak…

– Az ember egyszer csak elkezd írni… De az alkotómunkát mindig megelőzi egy döntő élmény, valami, talán még a gyermekkorban…

– Nem tudom felfedezni a gyerekkoromat, annyira távoli. Tejüveg mögött érzem… Egy-egy novellában aztán motívumként előjön. Irigylem azokat az írókat, akik a gyermekkorukról tudnak írni… Elég nehéz gyermekkorom volt. Egyetlen jó volt benne, hogy az anyám szeretett. Tizenegy éves koromban már verseket, tizenöt évesen pedig regényt írtam. Komolytalan dolgok voltak. Nosztalgiák… Különben ma is érthetetlen a számomra, hogy regényt írok… Félelemmel ülök le írni, és ha van egy jó részlet, boldog vagyok. – Döntő élményt a sok közül nem tudnék kiemelni… Folyamatot inkább… Fokozatosan megtanultam gondolkodni. Egyre többre jöttem rá. Voltak döbbenetes felfedezéseim is. Ezekre vezethető vissza írói alakulásom. Elég későn kezdtem igazi novellákat írni. Négy-öt éve írok olyan novellákat, melyekben sikerül valamire választ adni. A megjelent novelláimat sokszor nem merem elolvasni, mert attól félek, hogy nem olyanok, amilyeneknek írás közben látszottak.

– Azt mondtad az előbb, hogy döbbenetes felfedezéseid is voltak. Mondhatnál egyet…

– Én mindig úgy terveztem a saját életemet, hogy a lehető legfegyelmezettebb legyek, de senki ügyét, útját ne keresztezzem. Aztán rájöttem egy ügy kapcsán, hogy ez óriási marhaság. Nem tudok más lenni, de ennek a beállítottságnak semmi értelme sincs…

– Arra gondolsz, hogy az élet törvénye eredendően olyan, hogy az utak keresztezik egymást?

– Persze… Ezt kétféle módon fogadhatja az ember. Vagy úgy, hogy belevág ezekbe az ütközésekbe, vagy úgy, hogy fegyelmezetten, de nem gyáván kitér. Az az igazság, hogy nem lehet mindig kitérni. Offenzívan kell viselkedni, de becsületesen, a saját programunkhoz híven. Feltételezem, hogy minden gondolkodó embernek van valamilyen életprogramja, ami a jellemével, egyéniségével egyezik.

– Fegyelmezett vagy, annyi szent… Öltözéked is, minden…

– Tizenöt éves koromban kölcsön kellett kérnem a haveromtól a ruháját, hogy el tudjak menni egy lányhoz látogatóba… Az öltözékemben lehet, hogy manapság ez a régi élmény kompenzálódik – mondja.

Abbahagyom a munkát, és megbámulom az öltözékét. Szolid, kimért elegancia. Semmi fölösleges. Egy úr Angliából… Miszter X… Az FBI munkatársainak annak idején John Edgar Hoover ilyenszerű, szolid eleganciát írhatott elő. A fegyelmezett, katonás mozgás, és a sötét, jól vasalt öltöny néha persze komikus helyzeteket is eredményez. Emlékszem egyszer, mint a Dunántúli Napló munkatársai felmentünk valamelyik Rába-parti faluba riportot írni. Az én Moszkvicsommal utaztunk, s mivel hűvösre járt az idő, mindketten fekete orkánkabátot viseltünk. A riport témája elég kényes volt. Thiery valamilyen „emberkereskedőkről” akart írni, akik vagonszám szállították az alkalmi munkásokat Baranyába, s az emberek után fejpénzt kaptak. A faluban a párttitkárt kerestük. Az irodában csak egy szalonnázó katonatisztre akadtunk, így kénytelenek voltunk a párttitkárt a lakásán, ebéd közben megzavarni. Megmutattuk az újságíró igazolványunkat, aztán Thiery előadta a kérdéseit. A párttitkár jól ismerte az „emberkereskedőket”, de nem akart a riporthoz asszisztálni. Igyekeztünk rábeszélni, legalább azt mutassa meg, hogy hol laknak? A párttitkár az ajtóig kijött, aztán arra kért bennünket, hadd menjen vissza a sapkájáért és a kabátjáért… Nagy zavarba jöttünk… Éreztük, hogy a párttitkár nem hiszi el, hogy újságírók vagyunk… Bámultam Thiery hófehér ingmellét, sötét pantallóját, fekete orkánját, kemény, zárt arcát, és megértettem a párttitkárt. Hogy mit gondolt magában, nem tudom, de sem az öltözékünk, sem a témánk nem illett egy kis folyóparti falu megszokott világába. Thiery persze eközben vidám ember… Nem utcán át vidám, hanem baráti körben, munka után, ünnepeken. Pécsen legalább egy esztendeig feküdt érszűkülettel… Nagybeteg volt. Amikor felépült, éppen valamilyen névnapot ültünk szegény Kiss Lajos bácsi szőlőjében. Tél volt, hó. A présházban égett a tűz. Egyik kisportolt fizikumú munkatársunk fogadást ajánlott. Úgy vélekedett, hogy rajta kívül senki nem képes kézen állva meginni egy pohár bort. Thiery ledobta a zakóját, aztán tótágast állt a fal mellett. Testsúlyát egyik kezére helyezte, a másikkal felemelte a földről a poharat, és szájához emelve kiitta tartalmát. Nagy sikere volt. Tekintélye tovább fokozódott, amikor sportember barátunk a mutatványt nem tudta véghezvinni, mivel fél kézen állva újra és újra összerogyott.

– Mire gondolsz? – szólal meg Thiery.

– Kiss Lajos bácsira.

– Meghalt.

– Tudom… Meghalt szegény…

– Sokan meghaltak a régi ismerősök közül… Nem inni, nem csavarogni… Csak dolgozni… Bár most már alig iszik az ember… Emlékszel még, milyen grogokat főztünk?… Te hoztad a receptet…

– Kenneth Roberts könyvében volt. Grog Huff kapitány módra…

– Rum forralva…

– Rum, vaj, fahéj, bors…

– Gyilkos ital volt. Lebegett az ember. A nők is hogyan itták… Jó ital volt… Mi az, abbahagytuk a munkát? Nem kérdezel többet?

– De… Vannak itt kérdések… A munka például… Hogyan dolgozol? Mikor? Rendszeresen, fegyelmezetten, vagy…?

– Irigylem azokat, akik mindennap tudnak írni… Pécsett a lapnál, ahol az embertől olyan anyagokat követeltek, amelyeket csak teljes energiabedobással tudott megírni, nehéz volt. Olyan voltam ott, mint egy rossz csataló. Kürtszó és be a tűzvonalba… Fontosnak tartottam, hogy elvégezzem a munkámat, s a tempó gyilkos volt… Saját magunkból életek, minden oldal, minden riport… Életáldozat… Te is tudod, ezt csináltuk… Én mindig akkor dolgozom intenzíven, ha belekezdek egy új munkába. Ilyenkor igen nagy tempóban, huszonnégy órából harmincat. Elég nehezen írok, és egyre nehezebben. Akkor kezdtem íróvá válni, amikor három nap után elolvastam a munkáimat, és hajlandó voltam újból megírni az egészet, ha kellett, többször is.

– Mikor írsz?

– Legszívesebben délelőtt. Pécsett ez szinte lehetetlen volt. Ezért is alakult ki ez a szaggatott ritmus… Itt, az új helyemen, a délelőtti munkára pompás lehetőség van. De hányódnak egyelőre két lengő trapéz között, Pécs–Budapest. A család még lent…

– A színházzal hogyan állsz? A „Bokáig érő víz” óta nem hallottam drámádról…

– Írtam két egyfelvonásost, de azt hiszem, a színház nem az én világom. Nosztalgiáim vannak, de legfeljebb egyfelvonásos színműbe kezdek. Erre rájöttem… Arra jó volt a pécsi bemutató, hogy rádöbbentsen az írásnak olyan törvényeire, melyeket jól lehet hasznosítani a prózában. Persze, lendített is rajtam… Ebben a Katona Ferinek nagyon sokat köszönhetek. Emlékszel, ő volt akkor a színház igazgatója.

– És az újságírás…? Ha visszagondolok a régi évekre, úgy tűnik, irodalmi, írói igényességgel írtál újságot is.

– Az ember ismeri saját reményeit, nosztalgiáit, de azért reálisan cselekszik. Az volt az elképzelésem, hogy megpróbálok jó újságíró lenni, és ha ez sikerül, talán majd írónak is beválok. Az újságírást nagyon szeretem. Persze nem arra a tempóra gondolok, amit tizenkét évig vidéken csináltam, nem a tudósításokra, hanem a riportokra és a publicisztikákra.

– Pécstől most elköszöntél… Hogyan gondolsz az elmúlt évekre?

– Nagy örömmel mentem Pécsre, és nem jöttem el onnan bánatosan. Engem néhány dologra megtanított az a város. Sokat köszönhetek annak a városnak. Végül is megbecsültek. Voltak, akik szerettek, és voltak, akik nem. Ez mindig így van… Szeretném, ha beleírnád, jó volt, hogy ott együtt dolgoztunk Lázárral, Rab Ferivel, veled… Ami a várost illeti, megtanított a kemény, zokszó nélküli munka szeretetére.

– Az újságírásra gondolsz?

– Nem. Az írói munkára és mindenre, amit végez az ember… Sokat töprengtem, vajon megbecsültek-e Pécsen?… Olyan lehetőségeket biztosítottak a számomra, amit másutt nem kaphattam volna meg. De ezzel együtt is, amolyan udvarias megbecsülés volt ez, mintha nem szerettek volna eléggé… Levelet írt most egy ismerősöm, hogy lám, lám, végül aztán eljöttem… Kétségtelen, az utóbbi években úgy viselkedtem, mint egy Csehov hős, folyton jönni akartam, és nem jöttem… Végül mégis. Bár kötött a család, rokonság, és a város belém idegződött szépsége.

– Mondhatnál néhány írót, akiket szívesen olvasol.

– Nagyon hosszú volna a lista. De azért csak írd: Tolsztoj, Dosztojevszkij, a három amerikai… Hemingway, Faulkner és Scott Fitzgerald. A franciák közül Camus-t szeretem. És voltaképpen minden jó könyvet szeret az ember. Minden felsorolás önkényes.

– Fegyelmezett életedből, gondolom, kiszorul a romantika…

– Ellenkezőleg, tele vagyok romantikus elképzelésekkel. Mindig világkörüli utakra vágyódtam, biciklivel, gyalog… Háremekbe, hongkongi barlangokba… De azt hiszem, ezen mindenki keresztülment, és mindenki tele van titkos nosztalgiákkal, ha van rá ideje. Most már negyvenegy éves vagyok. Ezek a vágyak szórakozássá válnak. Tűnődik az ember… Én szeretek egyedül lenni… Negyvenegy éves vagyok… Sokat gondolkodom, hogy ez mit jelent? Azt vajon, hogy meddig él az ember? Az élet lehet sok, és lehet kevés…

– Dolgozol most valamin?

– Pillanatnyilag semmin… Akklimatizálódnom kell a körülményekhez. Új helyen mindig el kell telni egy bizonyos időnek, mire dolgozni tudok – mondja, aztán a falba süllyesztett szekrénykére mutat, ahol valamikor a négyes szoba lakója a kenőcseit tartotta. Néhány pillanat múlva újra megszólal: – Egyébként egy kisregényt szeretnék írni, aminek az eleje már el is készült, s a Jelenkornál közlésre vár. Szűkszavú voltam az életemmel kapcsolatos kérdéseidnél; annál többet mondok el a novelláimban és még többet ebben a kisregényben. Persze ez a bevezető részlet ne tévesszen meg senkit, mert…

– Az irodalom áramlatai, irányzatai közül saját pályádat tekintve vállalhatod valamelyiket?

– Ha szóba kerültem, néha mint modernkedő… Úgy vagyok vele, hogy szerintem nem modern festő az, aki nem tud rajzolni. Amikor ezt az Évszakok című regényemet írtam, kicsit bizonyítani is akartam, hogy tudok rajzolni is. Hagyományos próza ez… Egyébként az újat, korszerűt kereső igényemet soha nem adom fel. Hogy ez az igény melyik áramlatba tartozik, én nem tudom eldönteni. Mondják, hogy nem lehet úgy írni, mint régen. Szerintem úgy kell írni, ahogyan az ember legjobban tud.

– A politika érdekel? Foglalkoztat?

– Én rendkívül érzékeny vagyok a politikára. Újságíró, író ezt az érzékenységet nem is nélkülözheti. Marxista vagyok, mert hiszem azt, hogy a marxizmus választ adhat és ad nemcsak a kor nemzetközi kérdéseire, hanem a mai ember szerepét és helyét is kidolgozhatja a társadalomban. Ezen sokat kell még dolgozni, nyilvánvaló, hogy az idővel szemben hátrányban vagyunk.

– Ez a kérdés nem éppen személyre szabott, másoknak is feltettem már… Melyik a kedvenc évszakod?

– Gyerekkoromtól kezdve az őszt szeretem. A többi évszaknak is örülök… Nagy titok előttem a természet, nagyon szeretem… Az őszt leginkább, beleértve azt is, amikor esik az eső…

Noteszomban nem akadok több kérdésre. Becsukom. Thieryre bámulok. Két órája pofázunk már… Semmit sem lazított. Nyakkendő, mellény, zakó minden rendben. Kibontott egy Coca-Colát, de bele sem kortyolt, mivel én sem ittam. Így kell ezt csinálni. Világos. Felállok, köszönök, átlépem a küszöböt, s jön megint a jó öreg Villon és az a lány, a Margot. Így aztán szemügyre veszem még a szobát.

– Te – fordulok Thieryhez –, mit gondolsz, az a lány, aki utoljára dolgozott ebben a szobában… Tudod még régen, amikor… Milyen lehetett?…

Thiery áll a küszöbön, mélázva nézegeti a kölcsönszoba falait, aztán megszólal:

– Olyan bánatos, barna nő lehetett… Barna…

 

Pákolitz István

Meghívtak halászlét enni. Mentem. Kíváncsi voltam. Este volt. Nehezen találtam meg a házat. Át kellett kelnem a bérház udvarán, mert Pákolitzék modernizált lakása külön épületként magasodott a sarokban, közel a fáskamrák sorához. Amint az udvarra léptem, kutyák rohantak rám. Háromezer kutya. Vicsorgattak, hörögtek, tépték az árnyakat. „Mi ez, sintértelep? A gyepmesteri hivatal már régen megszűnt…” – ijedten tűnődtem. A háromezer kutya acsarkodva kísért az ajtóig. Az ajtó szerencsére kinyílt. Megmenekültem. Előszoba, konyha, gőzök. Metélt tészta, halászlé. Külön, egyben. Arcok. A család. Egy legényfiú, egyben a főhalmester. A költő felesége, sok mosoly, kedvesség és kemény tartás, a kislány a szobában valamelyik zongoraiskola sötétségében tévelyeg. Csakhamar megkapja a felmentést. A nagyobbik lány már nincs a háznál, férjhez ment Zalaegerszegre. És Pákolitz Pista, ahogy akkurátusan bizonytalankodik konyha és szoba között, fontos mozdulatokat tesz, s csakhamar vele bizonytalankodom én is, mivel gyenge ember vagyok, soha nem tudom, kinek mit kell köszönni, mikor kell enni, mikor kell levetni a kabátot, az inget, a gatyát, a fejet… A költő felesége azonban óvónő… Így aztán megtalálja a megfelelő hangot, mondatot. Ezt értjük is… Meg vagyunk mentve. Esszük a halat a konyhában. Sajnos, a nagyfiú megkérdi, hogy tésztával vagy tészta nélkül? Erre nem tudok válaszolni. Kisebb ügyekben sem tudok dönteni. Így aztán eszem a jó halat tésztával, tészta nélkül, ahogy éppen döntenek helyettem. A sok erős halászlé után felvonulunk az emeletre, Pákolitz Pista dolgozószobájába. Pákolitzék lakása kétszintes. Három szoba, kettő az emeleten, egy a földszinten. És a földszinten van az előszoba, konyha és a vizesblokk… Persze az emeleten is van fürdőszoba. Jó lakás… Bepillantunk a hálószobába. Vidéki elrendezés. Az ágyak középen egymás mellett. A szomszédos dolgozószoba viszont modern. Minden kép, minden bútordarab… Ital. Már nem emlékszem rá, hogy mit ittunk, mivel ez nagyon régen történt. Legalább öt esztendeje. Viszont a szitára emlékszem, amiben a költő a dohányát tartotta. Pipázott… Beszélgettünk… Pákolitz Pista felesége fényképeket rakott az asztalra. A költő gyermekkorában, a költő mint tornász, a költő mint tengerész… Hitetlenkedve nézem a képeket. Pákolitz ifjabb korában kiváló tornász lehetett. Nagyszerű kézenállásokat örökítettek meg a háború előtti fényképezőgépek. S az a matrózsapkás fej… Hihetetlen szinte… Pedig a háború alatt végig hajókon szolgált… Igaz, dunai hajókon… Pákolitz mélázik, vagy talán alszik beszélgetés közben. Nem tudom biztosan. Néha felriad, és mond valamit, ami viszont nagyon jellemző és érdekes. Főleg a felesége beszél helyette, aki megőrizte fénylő töretlenségét, őserejét, a hitét valamiben, valami közbeeső dologban, amiről senki nem tudott, sem Marx, sem a papok… Iszunk persze… S egyszer csak… Nem tudom, mi történt. Elfelejtettem. Valószínűleg hazamentem.

Pákolitz Pista akkoriban a megyei tanács művelődésügyi osztályán dolgozott, mint művészeti előadó. Nem tudom, mit adott elő. Valószínűleg semmit. Mint újságíró gyakran felkerestem a hivatalában is. Egy közbeeső irodában dolgozott többedmagával, az irodáján átjártak az ügyfelek két irányban is. Pákolitz Pistának volt a legkisebb íróasztala a hivatalban, valószínűleg saját maga választotta ki a kicsi íróasztalt. Nem emlékszem, hogy valaha is ült volna az asztal mellett… Állni, járkálni, pipázni szokott. Mint egy cári hivatalnok. Mogorva arccal, meleg szívvel. Tízóraira kolbászos kenyér… Okos, érthető dolgokat nyilatkozott az újságnak. Úgy tűnt, hogy valójában ismeri az osztály ügyeit, döntéseit, munkáját. Akkoriban már az Írószövetség dél-dunántúli csoportjának a titkára volt, s ilyen értelemben is pécsi hivatali méltóság. Talán ebben a minőségében szerezte a legtöbb ellenséget is… Az írók, félírók azt várták tőle, hogy felkapja a telefont, és intézkedik. Leteremti a pestieket, kiadatja a könyveket. Épületeket szerez, autókat, nyomdát, papírt, telket… Lobog, felindul, lelkesedik. Pákolitz Pista pedig pipázott. Pipázott, telefonált, intézkedett is, de ismervén a körülményeket, nem minden aggályoskodás nélkül… Azt meg lehet bocsátani a vezető embereknek, hogy nem intéznek el valamit, de azt, hogy indulat nélkül vesznek részt ügyekben, már nehezebben, Pákolitz Pista is így járt… Bár azt hiszem, többen szeretik a pályatársak közül, mint amennyien neheztelnek rá, mégis kínos. A szeretetet nem érzi az ember olyan tisztán a bőrén, mint az ellenséges pillantásokat.

Mi, azt hiszem, jóban voltunk. Lehetséges, hogy az ellentétes egyéniségek tényleg vonzzák egymást. Amikor Pákolitz Pista 1963-ban a Fény és árnyék című kötetéért József Attila-díjat kapott, én a Kassa utcában laktam. A díjosztás napján korábban feküdtem le, kilenc órakor már aludtam. Tíz óra tájban aztán lármára, redőny döngetésre ébredtem. Pákolitz Pista és Arató Károly állt az ablakom alatt. Besereglettek, felöltöztem. Mámorosak voltak és boldogok. Az esti gyorssal érkeztek Budapestről, s a vasútról egyenesen hozzám jöttek. Nagyon megörültem, hogy Pákolitz József Attila-díjat kapott, azonnal felzörgettünk egy közeli kocsmárost, és utcán át vásároltunk tőle öt üveg bort. Bandukoltunk a sötét utcákon, és Pákolitz egészségére ürítgettük az üvegeket. Én is, Arató is, az íróságnak annyira zsenge, ártatlan állapotában éltünk még akkor, hogy őszintén tudtunk örülni az idősebb pályatárs sikerének, kitüntetésének. Mi több, egy kicsit úgy éreztük, mintha a kitüntetés fénye minket, a barátait is beragyogna. Boldog, mulandó korszak… Pákolitz meghívott bennünket Meszesre, mivel akkor még a távoli bányászkerületben lakott. Meszesre valahogyan egyikünk sem kívánkozott, valójában még Pákolitz Pista sem. Így aztán sok vargabetű után leültünk a Zsolnay-szobor talapzatára, s a fél éjszakát átbeszélgetve iszogattunk, nevetgéltünk. Tavasz volt, s ígéretes jeleket véltünk felfedezni a messzeségben.

Sok év után, az idei nyáron újra elindultam Pákolitz Pistához… Az utcai épület kicsit kopottassá vált, s úgy tűnt, hogy falak máshová kerültek. Egy vékony hangú dakszli kísért át az udvaron. Becsengettem, hiába. Kopogtattam, hiába. Végül lenyomtam a kilincset, s feltárult az ajtó. Nyitva volt. Csend mindenütt. Beköszöntem, zörögtem. Nagy sokára előkerült Pákolitz Pista. Házikabátban, betegen, bizonytalanul. Hogyan kell az ilyen jeleneteket felidézni…?

– Hová lett az a háromezer kutya az udvarról? – hunyorítok Pákolitz Pistára.

– Kutya… Háromezer…? – csodálkozik.

– Amikor utoljára nálatok jártam… Pontosan háromezer…

Legyint, beljebb húz. Be a konyhába… Zsírt tesz egy serpenyőbe, aztán a vágódeszkáról az előre elkészített hagymát, kolbászt hegyibe zúdítja. Kolbászos tojást eszünk, borral is kínál. A konyha ridegnek tűnik. Felrémlik a régi halászléevés, a gyerekek nevetése…

– Egyedül vagy itthon…?

– Betegeskedem… Nem szabad pipáznom, innom, idegeskednem… Tönkrement a szívem. Kicsit azért iszom majd veled. A kislányom kórházban van. Kivették a vakbelét. Feküdnöm kell, mert kimerített az izgalom – mondja.

Étkezés után felvonulunk a dolgozószobába. Pákolitz konyakot tesz az asztalra, aprócska, fémtalpas poharakkal. Koccintunk, sajnálkozom, nézem az arcát, számolok. Ötvenegy éves. Eljárt volna az idő? 1919-ben született Pakson. Kalocsán járt gimnáziumba, aztán tanítóképzőt végzett. Hosszú évekig tanítóskodott, majd Pécsett a megyei tanács művelődésügyi osztályán dolgozott. Időközben a Pedagógiai Főiskolán is diplomát szerzett, majd az egyetemen. Az írói pálya későn tárult fel előtte, talán ennek köszönhető, hogy egy kicsit megkeseredett. Most a Jelenkor olvasószerkesztője s az Írószövetség dél-dunántúli csoportjának titkára, az Írószövetség Választmányának tagja. Számon tartott, megbecsült ember. Művei: Három költő (Boda Istvánnal és Petrovácz Istvánnal; versek, 1954); Szüret (versek, 1958); Altató (gyermekversek, 1961); Fény és árnyék (versek, 1962); Esti dal (versek, 1963); Messzenéző (versek, 1965); Igazságos Mátyás (gyermekversek, 1966); Ami lehet (versek, 1969). 1958-ban lefordította Schiller Stuart Mária című darabját, amit bemutatott a Pécsi Nemzeti Színház, majd könyv alakban is megjelent. Pákolitz verseit minden folyóirat és újság szívesen közli.

Nézzük egymást. Pákolitz Pista rosszkedvű. Barázdált, sápadt, elgyötört az arca. Hajdani rémületek tétováznak a szeme alatt. Iszik a kedvemért. Talán jobb lenne, ha nem inna. Térdemre simítom a noteszomat, megszólalok:

– 1919-ben születtél, ugye…?

– Nagyon régen születtem… Szeptemberben, a Szűz havában. Ha erre lehet valamit adni, ez determináló is. Ebből nem kívánok nagy ügyet csinálni, de van innen valami a mélabúmból. Hetedik gyermek voltam, vakarcsnak neveztek. Ez volt a szokás. Ez teljes tudattal élt bennem, s az is, hogy hajlamos vagyok a melankóliára. Magam is tetten értem magamat. Szinte előre megírva és megérezve azt a szomorúságot, hogy „mi végre vagyunk a világon?”… El kell pusztulni. De ez az, ami izgalmassá teszi az életet. Mint egyednek, egyszer élőnek, jogom van a szomorúsághoz. Az embert nem kérdezik meg, hogy mikor akar születni, és kérdezés nélkül szólítják el. Ami közéje esik, arasznyi lét, addig valami hasznosat végez.

– A szüleid mivel foglalkoztak?

– Apám harangozó volt és kőmívessegéd… Valamikor az egyiket mertem csak mondani, mert gyanúsnak tűnt. Nem is volt alaptalan a gyanú. Engem papnak szántak. A családban az volt a szállóige, hogy nálunk sokkal szegényebbek is vannak. Ez a legbölcsebb filozófia volt a földes konyhában. – „Feljebb kell jutni. Legyen úr, ha lehet. Az apja harangozó, mi legyen a gyerekből? Pap…” – Papnak ingyen is lehetett tanulni. Apám a K. u. K. hadseregben vöröskeresztes helyen teljesített szolgálatot. Nagyon intelligens volt, de nem kulturált. Honnét is lett volna? Az anyám pedig írástudatlan volt. Apám a harangozás mellett építőmunkát is vállalt. Kriptaboltozást, kapufélfa készítést… Engem eltiltottak a szolgai munkától. A templomot nem takaríthattam, mert azt végezték felőlem, hogy úr leszek. A technikai dolgokhoz ma sincs semmi érzékem. Ma már ildomtalannak tartom, hogy nem tudom megcsinálni a villanykapcsolót, mivel nem lehet pöffeszkedni a szellemi kizárólagossággal. Hazulról a művészetek irányában nem sok indítást kaptam… Egyszer regényt olvastam az ablakpárkányon… Rajtakaptak, s ahogy ismételgették, hogy „regény… regény”, úgy hatott a szó, mint a naplopás.

– Milyen utcában születtél? Mi volt az utca neve?

– A Virág utcában születtem, és a Hunyadi utcában laktunk, öröklés, költözködés, mifene.

– A Dunát lehetett onnan látni?

– Az eperfáról lehetett. Onnan a kalocsai kéttornyú templomot is lehetett látni tiszta időben. Meg ami odafért a világból. Nem sok, de valami. Annyi, hogy a vágyat fölébressze…

– A tyúkok hol laktak nálatok, ólban…?

– A kőttes csibék a tapasztott ólban, a többi baromfi az eperfán.

Felhajtunk egy kupa konyakot, kipillantok az ablakon. Félkörben tetőket látok. Avítt cseréptetőket, tűzfalakat, egy ecetfát, ami a kémények derekáig ér. Néhol átsüt a nap az elmozdult téglák között. Idelátszik egy padlásajtó is, a falépcső és a korlát. Egy asszony mosott ruhával egyensúlyoz felfelé. Hajlanak a lépcsőfokok. Pákolitz követi a pillantásomat, aztán a kihűlt, szívatlan pipájával a falépcső irányába bök:

– A kutya oda szokott felülni…

Egy kutyát tehát már bevallott a háromezerből, gondolom magamban, és várok egy kicsit. Több kutyával nem rukkol elő. Így aztán visszatérünk a múltba.

– Az iskoláidat nagyobb részt Kalocsán végezted, ha jól tudom…?

– Kalocsán… A jezsuiták gimnáziumába jártam, majd a képzőbe… Bögrés diák voltam. Az apám fizetése hatvanöt pengő volt, a kollégiumi ellátás pedig nyolcvan pengő. Így lehetetlenné vált ez az út… De a magasabb rendű papok, kanonokok vállaltak szegény diákokat. Az esti csavargás kiküszöbölésére délben elvittük a vacsorára valót is. A polgári családok is fogadtak kosztos diákokat, főleg, ha a gyermekük odajárt a gimnáziumba. Ez a sokfelé járás feszélyezett… Bár úgy tudtuk akkor, hogy „az Isten a szegények részét a gazdagoknál tette le”. Így jogosnak éreztük a mászkálást. Néha aztán összetévesztettem a napokat, és a cseléd az ajtóban kiröhögött. Tizenegy évig éltem így, képzős koromban is. Akkor már instruáltam… Volt úgy, hogy pénteken nem akadt hely… Ugye, papi város, böjti koszt… Mi a fenét főzzenek? Megtanultam a koplalást is.

– Hány helyen étkeztél? Vissza tudsz emlékezni a családokra, arcokra?

– Kosztoltam plébánosnál és zsidó földbirtokosnál hétfőn… Kedden egy törvényszéki bírónál. Szerdán egy malomtulajdonosnál. Ez a hely tíz évig tartott. A földbirtokosnál hét évig ettem. Csütörtökön egy ügyvédnél… Pénteken, ha volt helyem, egy özvegy parasztasszonynál. Istentelenül jó bablevest tudott főzni. Tóth Julcsa néni… Szombaton, éveken át az egyik kedves tanáromnál, vasárnap pedig a kórház főorvosánál. Ellenszolgáltatás csak annyi volt, hogy elvárták, tisztességes bizonyítványa legyen az embernek. Akinek nem sikerült ilyen bögrés megoldást találni, az abbahagyhatta a tanulást. Nagyon sok tehetséges ember elveszett. Akkoriban a gazdagabb parasztok papi pályára, esetleg ügyvédnek vagy tanítónak szánták a gyermeküket. A lányok legfeljebb a négy polgáriig jutottak el. A gimnáziumban aztán volt egy újság, a „Regnum”. Nyomdában előállított újság. Az alsósoknak „Kis Regnum”, a felsősöknek „Nagy Regnum”. Ide lehetett irkafirkálni ájtatosságtól dülöngélő versezeteket.

– Pap mégsem lett belőled… Mikor végeztél?

– Skrupulózus természet vagyok. Nem vállaltam a papi pályát, amire talán predesztinálva voltam. Visszatartott a félelem és a matematika. Tanítóképzős lettem. Kalocsán végeztem 1942-ben. 1942 őszén már tanítottam. Maglódon, ahol az iskola ablakából arra a házra láttam, ahol Hruz Máriának, az evangélikus pap cselédjének mérte a húst Petrovics István. Nagyon silány körülmények között éltem. Megvolt már a jelölt… A józanabbak persze óvtak a nősüléstől, de ez, ahogy ma is, akkor is reménytelen ügy volt. A lány óvónő volt Madocsán. 1943-ban házasodtunk össze. Madocsáról jártam Maglódra. Hajóval, vonattal, plusz öt kilométer gyalog… Akkor jelent meg az első versem országos folyóiratban, az „Új Idők”-ben. Herczeg Ferenc szerkesztette. Nagy élmény volt Ady Endre. Az egyik tanárom így beszélt róla: „Tudják, ez az Ady Endre olyan, mint amikor a parasztember a taknyát kivágja…” Ekkor néztem utána, hogy mi is az a költő, író. A társadalmi vonatkozás és a megengedett lázadás akkoriban a szegények sajnálatában nyilvánult meg. Én belső világban éltem. A háború kellős közepén a felek összebékülését vártam. Ma is van ilyen nosztalgiám.

Kopogtatnak. Feltárul az ajtó. Csinos fiatal nő áll a küszöbön. A pécsi rádió riporternője. Pákolitz csodálkozik:

– Hát maga hol jött be…?

– Lent, minden ajtó nyitva van… Kiabáltam, nem hallották?

Pákolitz könyveket dedikál a rádiós vetélkedő győzteseinek, aztán újra magunkra maradunk. Pontosabban… Marad bizonyos villamosság a szobában… Illatárnyak, mozdulatárnyak, nőárnyak… Pákolitzra meredek. Érzéketlennek látszik. Nem értem. Ha egy fiatal nő átmegy a szobán, én mindig kizökkenek a fásultságomból. Észreveszem, hogy nyár van, hogy tél van, hogy süt, hogy esik, hogy valami történik mégis… Ha egy nő átmegy a szobán… Kérem, egy írónak abban az évben már nyert ügye van. Élve marad. Néz… Talán ír…

– A nőkről mondj valamit, Pista… Szereted a nőket? Mint a virágok, nem…?

Pákolitz Pista lehorgasztja a fejét. Mormog, dünnyög:

– Tartózkodom a nőktől… Ez a tartózkodás a céltalanság sejtése… A házasságban mindent megtaláltam, amit a férfi-nő kapcsolat adhat… Ismeretségünk kezdetén a feleségem tizenhárom éves, én pedig tizenhat éves voltam. Lehet, hogy ez az élet aztán leszűkítése volt a szerelmi életnek. Talán azért is alakult így, mert a családban elég szerelem és megértés volt. Nem hiányzott… Hogy aztán a költői indíték szempontjából javítás lehetett volna…? Nem tudom… Legénykoromban hülye helyzetekbe kerültem. Az előbb említett Maglódon magánháznál laktam. Fiatal lány is volt a családban. Akkor már vőlegény voltam, eszembe sem jutott, hogy bekalkulálhatnak. A feleségem kérdezte meg, hogy nem vettem észre…? Ilyen voltam. Egyik író barátom szerint: rideg-marha. A morális ügyek is végigkísérték az életemet. Mozgató erő is lehetne, bár ez nem valami modern dolog… Néha nosztalgiáim támadnak, hogy mi lett volna, ha a lírámat más élmény táplálja… Más szerelem. Mit tudom én…

– Ismersz szép nőket…?

– Rengeteget…

– Mondj egyet.

– A Kupferstein Ilona… Itt lakik a… De ezt úgy is fel lehet fogni, hogy…

– Jársz színházba?

– Járok.

– Ki a legszebb nő ebben az évadban?

– A Szabó Tünde meg a Timár Éva… – mondja Pákolitz, aztán hirtelen az ajtóra néz, és újra megszólal. – Tessék!

– Mi történt?

– Valaki kopogtatott.

Az ajtóra meredünk. Hiába. Merev, zárt, mozdulatlan.

– Senki – csodálkozik Pákolitz.

– Mondhatnál még valamit Paksról…

– 1945-ben hazaköltöztem Paksra. Cseresnyéspusztán tanítottam. Az inflációs időben babért, krumpliért. Akkor kacsaneveléssel is foglalkoztunk, hogy megéljünk valahogyan. Egyik funkcióm volt a kacsaételek beszerzése. Fekete nadály, csalán. Naponta kerékpároztam hazafelé a kacsák élelmét is. Jól megtömtem egy zsákot. 1946 májusában aztán, ahogy hazafelé kerékpároztam, politikai sérelem ért. Egyéni sérelem, ami hat évi visszahúzódást eredményezett. Szembe jött két lovas. Egyik egyenruhában, a másik civilben. A két lovas között elmentem biciklivel. Köszöntem is nekik, ahogy ez falun szokás. Rám kiáltottak: „Hová-hová kiskomám?” – „Kiskoma ám az öreganyja!” – kiáltottam vissza, mivel az ilyen „kiskomázások” nem túlságosan tetszettek. Igazoltattak, az egyik elővette a revolverét. A ló farkához akartak kötni. Öt pofont kaptam. Az egyik a kitelepítési kormánybiztos volt. Dunakömlődről akkor telepítették ki a svábokat. Az eredmény világos. Általánosítottam. Ha egy magyar tanító 1946-ban ennyit ér, akkor én ebben az egész ügyben nem vehetek részt… Jogorvoslatot kértem, de az elsikkadt. A két lovas olyan embertípus volt, amit én nem tudtam hová tegyek… Egyéni túlkapás volt, de én általánosítottam. Azt mondtam, ha ez a demokrácia, akkor egye meg a fene! Pakson tanítottam 1954-ig. 1955-ben kerültem Pécsre.

– Életformád a családi élet… Mi a véleményed a családról? A család mint alapközösség, életképes?

– A család, az otthon megteremtése, létének biztosítása nélkül nehezen tudnám elképzelni a nemzet, a társadalom jelenét és jövőjét. A házasság, a család kötelékét nem lehet rendelettel megszüntetni, de rákényszeríteni sem lehet senkire. Fontosságáról elég sokat beszélünk, vitatkozunk, amit eddig tettünk érte, nem kevés, de nem is elég. Más nevében nem beszélhetek, már csak azért sem, mert rendkívül furcsának tartom az olyan megnyilatkozásokat, melyekben a megkérdezettek némelyike másokra akarja rákényszeríteni a véleményét. Néha már-már elkeseredve és átkozódva. – A családdal is úgy vagyunk, mint sok más fontos dolgunkkal, akkor hiányzik, ha nincs. Ha megvan, akkor megszokottá válik, s legtöbben a kétségtelenül fárasztó terhek, kötöttségek miatt szabadulnának béklyóiból. A családtalanok a fészekmeleget hiányolják. A kis közösség, a család normális életét csak úgy lehet biztosítani, ha a családtagok, tehát a szülők és gyerekek, vállalják és következetesen teljesítik azt, mi rájuk van bízva. Ez a felelősség és feladatvállalás felkészítheti a családtagokat a nagyobb családban, a társadalomban való normális életvitelre, a napjainkban annyira elharapózott önzés csökkentésére, sőt kiküszöbölésére.

– Milyennek sejted a gyermekeid jövőjét?

– Hogy aggódom, ez az aggódás a külső körülmények, a világ, az emberiség sorsa-alakulása miatt van. Hogy nem aggódom, ez sem azért van, mert önelégült vagyok, mondván, mindent megtettem értük. Erről szó sincs, mindent megtenni nem is lehet, és nem is kell. Értük sokat lehet tenni, helyettük azonban semmit se, mert akkor mivégre vannak ők? A lehetőségek biztosítása a szülő feladata, a többi, vagyis hogy miként él vele a gyerek, ez már az ő dolga. Ez nem azt jelenti, hogy magára hagyjuk, hanem azt, hogy jogaikat csakis a kötelességteljesítés arányában élvezhetik. Ezt az elvet igyekeztem, igyekeztünk megvalósítani családon belül. Minden nemzedéknek megvan és meg is lesz a maga gondja, problémája, a gyerekek helyett ezeket soha senki meg nem oldja. A jövőjük végül is az ő dolguk, bízzuk ezt rájuk.

– Ha azt mondom pénz, erre mi asszociál nálad?

– A pénzügyek soha nem sértettek, de soha nem volt elég pénzem.

– Hányszor jártál külföldön?

– Berlinben kétszer. Jártam még Kijevben, Moszkvában, Belgrádban, Szarajevóban, Krakkóban és Kassán.

– Van külföldre vágyódásod, nosztalgiád?

– Nincs. Nem is volt soha. Ide vagyok kötve. Köt a feladat megoldása. Részt kell vennem…

– Azt hiszem Balatonfenyvesen van egy telked…

– Százhuszonkét négyszögöl a Nagyberek szélén. Egyszerű ház… Fákat kellene ültetni. Diófát is…

– Hány éve van meg az autód?

– Pár éves… Az én dolgom az adófizetés, a karbantartás. A fiam vezeti. Szüksége van rá a munkájához, a téeszben. Én félek beleülni. Az zavar benne, hogy jobban kellene hozzá érteni és az utakhoz is… Most mentünk a lányomat látogatni a kórházba… Autóval, mert zuhogott az eső… de én nem tudtam biztosan, hogyan lehet odakanyarodni a kórház elé. Így elmentem gyalog megnézni. Bőrig áztam. Aztán hazajöttem, és elvittem a feleségemet autóval. Ez a helyzet.

– Mi a kedvenc passziód?

– Nem volt még időm ezen gondolkodni. Pakson a horgászás, s Fenyvesen is. De annyi időm soha nem volt, hogy…

– A közéleti szereplés hogyan érint?

– Mit mondjak erre? Szerettem volna többet kiverekedni, mint amit lehetett. Írókat gyűjteni ide, segíteni az áthelyezésekben…

– Mi lennél, ha újra kezdhetnéd?

– Erre nem gondoltam még. Ez adott dolog.

– Mondj valamit az írói munkádról, hitvallásodról?

– Szabó Lőrinc szerint a költő hasznos akarat. Nem napi igyekezet… Aki olvassa a verset, több legyen. A prófétaság meghaladott dolog, de ma is figyelmeztet az író. Állandóan felszínen tartja azt a problémát, hogy a világot meg lehet menteni. A hivatásnak ez a legizgalmasabb része. Küszködés a mindig jobbra, emberibbre. Ez utóbbit háttérbe szorítottnak látom. Fájdalom, világviszonylatban. Az írás tiltakozás is az elmúlás ellen. Dokumentum, hogy itt voltam, mint a szikla. Vagy padba faragás, gyermeknemzés. Az írás nem önmagáért való, hanem mindenképpen hatni akaró, tehát társadalmi, közösségi munka, számomra elsősorban érzelmi telítettségű. Ezzel persze semmiképp sem akarom lebecsülni a vers intellektuális indítékát, a jó versben ez a kettő együtt van jelen, illetve a költői alkattól függően kerül valamelyik túlsúlyba. Az a dolgunk, hogy értelmes élettel, szép munkával töltsük ki az arasznyi létet. Minden emberi gesztus, minden jó szívvel végzett munka ilyen cselekvés, egyúttal gyönyörű lázadás is a múlás, a halál, a pusztulás és a pusztítás ellen. Valamiféle jel. A művészet, az írás is ilyen gesztus, de nem kell misztifikálni. Az is szépet művel – de még mennyire! –, aki az esztergapadnál fémet munkál, aki búzát vet, gyógyít vagy tanít. Csak jól csinálja! A művészi munka nem több vagy különb az egyéb hasznos, jó, emberi tevékenységnél, de más természetű. És éppen ezért eredendően több, nagyobb tehetség kell hozzá, mint más szakmákhoz, melyeknél – a rátermettségen túl – mindenekelőtt a megtanulható szakmai tudás a fontos. Verseimben a problematikus, a kiélezett emberi helyzeteket, magatartást, a küzdelmet, a folytonos jobbra törés igényét, ennek megközelítését akarom megfogalmazni. Úgy, hogy másokban is rezonáljon, váltson ki másban is valamilyen indítékot a vers, esztétikai örömöt, erkölcsi ítélkezést, beleegyezést vagy elvetést, igenlést, vagy nemtetszést, valamit nyújtson, amiért érdemes volt megírni.

– Úgy tűnik írói indulásod elég késői… Hogyan érintett a késés majd az életforma váltás, az írói, szerkesztői életforma?

– Már jócskán túl voltam a huszadik életévemen, amikor országos fórumon publikáltam. Nem számítva a diákkori, a helyi újságban megjelent próbálkozásokat. Afféle öntehetségnek éreztem magamat, bár a tehetség megítélésében is, akárcsak egyéb dolgaimban szinte már betegesen skrupulózus voltam és vagyok. A bajt csak tetézte az a fals hiedelem, hogy a tudás, művelődés, tehát a nagyobb erőfeszítés nélkül, a tehetség egyedül is elegendő az üdvösségre. A magyar líra fővonulatának társadalmi elkötelezettsége, igazsága, az irodalom, a költészet lényegének fölismerése arra késztetett, hogy a felszabadulás után, felnőttként pótoljam azt, amit főleg a háború miatt, kényszeredettségből, de mégiscsak elmulasztottam. A művelődés, a tanulás új lehetőségeivel magam is éltem, nemcsak azért, mert nagy szükségét éreztem főiskolai majd egyetemi tanulmányaim folytatásának, hanem azért is, mivel tanítványaimba is beleplántáltam a kulturálódási igényt, s erkölcsi kötelességemnek tartottam a jó példaadást. Az iskolai munkán, a tanuláson túl az irodalmi élettel, a folyóiratokkal is kerestem a kapcsolatot. Néhány évi rendszeres publikálás után jöttem Pécsre, az akkori folyóirat, a Dunántúl munkatársainak, elsősorban Szántó Tibornak biztatására és hívására.

– Milyennek tartod eddigi életutadat?

– Életutamat nem mondhatom simának, de nem túlzom el a göröngyösségét sem. Nehéznek elég nehéz volt, főként a szegénység miatt. Zsúfoltság a földes konyhában, testvéreimtől öröklött holmik, esetleg szentidőben új ruha is. Az volt a legnagyobb baj, hogy a szegény-gazdag ősi ellentétet a világ megállapodott rendjeként szuggerálták belém, a följebbjutás egyetlen lehetőségét így fogalmazta meg a mezítlábas filozófia: „Tanulj fiam, hogy úr legyen belőled.” Közvetlen és tágasabb környezetemben mindenki szolga volt, hát engem is szolgává kívánt csiszolni.

– Van még beteljesületlen vágyad, terved?

– Ezt úgy kérdezed, mintha a kétszer-kettő biztonságával lehetne rá válaszolni. Ami beteljesedett: nagyon alapvető, egész életemre kiható. A diákkori szerelemből házasság lett. Olyan, amire azt szokták mondani, hogy boldog. Vagy inkább azt, hogy szerencsés. Persze, szokványos, kopott ez a jelző is, mint annyi más epiteton. A tartalma, a lényege viszont az, hogy az egyenjogúság-rangúság és a kötelesség kérdéseiben természetesen, magától értetődően már akkor meg tudtunk állapodni. Amivel elégedetlen vagyok, az az írás. Nem külső körülményeimre, kései indulásra, döcögésre, polgári foglalkozásra és elfoglaltságra, jó- és rosszindulatú észrevételekre, elismerésre, vagy annak elmaradására, méltánytalanságra, tedd-ide, tedd-oda fanyalgó kritikákra és emberi gyöngeségekre akarok most hivatkozni és hagyatkozni. Arról a legbelülről megszólaló, egészséges elégedetlenségről beszélek, ami nélkül aligha lehet dolgozni, alkotni. Szeretném, ha nem pillednék el az utolsó órámig. Nem szeretnék beteg, hasznavehetetlen tehertétel lenni. Se önmagamnak, se családomnak, se a társadalomnak. És szeretném, ha a halál is tetten érne. Értelmes, szép s jó munka közben.

– Ismered a félelem vagy a szorongás érzését? Mihez kapcsolódik nálad?

– A félelem, a szorongás érzése a Treszl Hanziék deszkakerítés-marcangoló nagy szürke kutyájához, a templom-hodály-szürkület tériszonyatához, egy leány igenlő vagy nemleges válaszához, később egyik dunai hidunk lebombázásához, több repülőgép-támadáshoz, föltartott kézzel a falhoz állításhoz, a hadifogságban a teljes kilátástalansághoz, az új világ kezdetén egy ordenáré országúti jelenethez: a teljes emberi megalázáshoz és kiszolgáltatottsághoz kapcsolódik. Így kicsit sok is talán. Azt akarom csak érzékeltetni, hogy mindegyik életszakaszomra bőven futotta a félelem és szorongás érzéséből, legújabban – mivel az előszobájában figyelhettem a nyugtalanító-kihagyó szívveréseimet – a halálfélelem is bekerít olykor. Ez a legszemélyesebb „sérelmem”. Kicsit korainak érzem. E legerősebb-hatalmasabb kiszolgáltatóval szemben csak egyetlen elégtételem van: fütyülök rá, mert mást nem tehetek. És dolgozom.

– Milyen mostanában a közérzeted? Végigalszod az éjszakákat?

– Közérzetem nem a legjobb. Hajdanában afféle éjszakai bagoly voltam, éjszaka dolgoztam, mert csak akkor volt rá időm. Most már nem megy az éjszakázás. Nem tudok elaludni, ha nagyon fáradt vagyok, így aztán a reggeli korán kelés sem megy, pedig erre kellene áttérnem. De a közérzetemmel nemcsak emiatt van baj. Lépten-nyomon azt tapasztalom, hogy a nemtörődömség, a közvagyon pusztítása, a könyöklés, az ököljog, az erőszakoskodás dudvaként terjed, hogy mérhetetlen energiákat emészt föl az emberi világot veszélyeztető fenyegetettség. Ha százszorosan naivság is, mégis felbőszít, hogy annyi keserves történelmi lecke, vérengzés, emberirtás, háború sem volt elegendő ahhoz, hogy a százmilliók akarata jusson érvényre, és ez az akarat kormányozza a világot az ámokfutó őrültekkel szemben. – Nyugtalanít az a rettenetes aránytalanság, hogy amíg az ember elröpül a Holdra, ugyanakkor milliók halnak éhen… – mondja Pákolitz István, aztán kinyújtja a kezét a pohár után. Én is iszom. Hallgatunk.

Ismeretségünk kezdetén még minden évben megérkezett a kis hordó fikszlis bor költő barátom címére. Paksról küldte valaki. Jókat szoktunk belőle inni. Pákolitz Pista jó szívvel kínálgatta. Aztán egyszer csak nem érkezett meg a hordó. Nem tudom, ki küldte, amíg küldte… Paks mesebeli helynek tűnt. Aztán egyszer csak a mesebeli helyről nem érkezett több üzenet. Véget ért valami, egy élet, egy életforma. Így járunk mindennel. Egymással is, Péccsel is. Hiába mesélgetünk a hatvanas évek aranyfüst ragyogásáról, ami akkor a házak homlokzatán mindig felderengett, ha odapillantottunk. Senki sem érti, nevetnek rajtunk. Még néhány józan, praktikus év, és mi sem értjük.

 

Galambosi László

Furcsa ügy… Évekig éltünk egymás közelében. Irodalmi klubokban, kávéházakban, előszobákban és pincékben, azt hiszem, több hónapnyi időt töltöttünk együtt, mégis messze egymástól. Erre kell gondolnom, mert csak most látom, hogy Galambosi László a kipusztuló argentínai bölényhez hasonlít, vagy ha nem ahhoz, akkor valamilyen más nevű, dekadens és nemes bölényhez. Testi ősereje, sörénye, hallgatagsága, szomorúsága, áradó érzelemvilága, önpusztítása mind-mind egy stigma. Az erdők szerte a világon megfogyatkoztak. A vizek vegyszerrel mérgezettek. Nehéz bölénynek lenni. S a bölény természetéből eredően aligha folyamodhat megértésért… A bölénység társadalmi attitűd… S ha arra gondolunk, hogy egyszer csak akad egy bölény, aki valójában költő, élő bölény és élő költő, megértjük a társadalom zavarát. Ezzel ugyan nem kell sokat törődni, mert a társadalom állandóan zavarban van, hol a bölények, hol pedig a tizenévesek nemi önkifejeződése miatt. A társadalom szép monstrumentumságában állandóan lekésik saját magáról. Gondolom mindenki előtt világos, hogy a malájok, a nem malájok és nyírfaerdők egyaránt ennek a monstrumentumságnak az alkotó részei. Így én soha nem csodálkoztam, ha Galambosi Laci felolvasta a verseit, ha ivott, ha evett, ha elvált, ha megnősült, ha sértve leszegte a fejét, ha Székelyszabarba igyekezve a mohácsi autóbuszra szállt, s onnan aztán szirénázó, piros rémületű tűzoltóautóval érkezett meg a szabari általános iskolához, ahol már az irodalomszerető diákok és tanárok vasalt ingesen, vasalt lelkesen várták. Hogy a tűzoltóparancsnoknak riadóztatni kellett ehhez egy osztagot…? Hogy Székelyszabar egész lakosságának borzongott a háta…? Azt a nagy monstrumentumság eredeti alkotóelemei aligha érezhetik. Sokkal nagyobb baj, hogy Bölény úr panelházba költözött. Bölény úr mögé minimum valamilyen kertet képzelnék, minimum ecetfákkal és vastag régi falakkal. De ezek a panelelemek tíz centi vastagok. És négy óránként szellőztetni kell, mert megnövekszik a háttérsugárzás. És ezt az egészet szövetkezeti lakásnak hívják és törlesztésnek. Mi az, hogy törlesztésnek. Adósságnak… Képzeljenek el kérem egy Bölényt, aki tartozik az OTP-nek, és orvosilag eltiltották az ivástól. Nem tudom, mit mondjak még…?

Ülünk az uránvárosi lakásban… Igazság szerint jó lakás. Véleményem szerint csak protekcióval lehetett hozzájutni. Közöttünk asztal, az asztalon csipketerítő, vagy ha nem, akkor odaképzelem. És az egészen, legfelül sör. Egyedül iszom. Galambosi Lacinak idült vesegyulladása van, fél esztendeje. Eltiltották a bölénységtől. Szomorúan, megadóan ül velem szemben, és ars poeticáját fogalmazza. Valami félreértés folytán azt hiszi, az ars poeticájáról akarok írni. Vagy talán azt hiszi, tényleg értek az ilyesmihez. De hát semmit. Nézelődök. Éppen kilátok mögötte az ablakon. Kis hercig francia erkély a földszinten. Sárga üveg, mélyén feketedik a drótszövet. Kint egy tízemeletes pontház sarka, mint a végzet, s odább is a század salakbeton csodái szürkén, otthont adón, vagyis kikerülhetetlenül. Köztük szerencsére a Makár-hegy szemérmetlen domborulata látszik, jól kilombosodva, és szőlőbirtokok, virágzó mandulafák, présházak önkénytelen harmóniája. Az egész szemérmetlenség fölé ragyogó kék ég feszül, a szél süvölt, rend van. Az ablakon belül könyvespolc kezdődik. Talán kovácsoltvas… Új Idők lexikona fűzve, Révay nagy lexikona kötve, Weöres Sándor összes művei, az Erdélyi Helikon sorozat és a Magyar Klasszikusok sorozata merev rendben. Műanyagpadló, barnás színben, szabályos bútorzat, a falon reprodukciók, egy rézkarc.

Galambosi László 1928-ban született. Ha jól számolom, most negyvenkét éves. Újság- és folyóiratközlések után a Jelenkor-Magvető Lengő fényhidak címmel Bertók Lászlóval és Makay Idával közös kötetben biztosított számára teljesebb nyilvánosságot. Ezt testes, önálló könyv, a Sárkányok és tűzfák követte, melyet a Szépirodalmi Könyvkiadó 1967-ben adott ki. Még az idei évben megjelenik a Kőliliom vára, melyben a szigetvári hősnek, Zrínyi Miklósnak állít emléket. Legújabb A láng örömei című verseskönyvét a Szépirodalmi Könyvkiadónál már szerkesztik. A Móra Ferenc Könyvkiadónál is helyet kapott egy antológiában. A pályaív tehát kialakulóban. Eközben tanárkodik, Pécsen a Gyógypedagógiai Intézetben tanít.

Üldögélünk egymással szemben. Galambosi Laci várja az artisztikus kérdések sorát. Nagy nehezen kinyögöm az elsőt:

– Hol születtél?

– Berkesden. Ott volt az apám tanító. Onnan átkerültünk Magyarhertelendre, majd Cserkútra.

– Helyezgették apádat?

– Kérte… Volt ott egy pap, akivel nem jött ki. Az a pap se a jegyzővel, se a tanítókkal nem jött ki…

– Magyarhertelend? Jártam ott…

– Az apámnak dalárdája volt… Tőlem és a bátyámtól megkövetelte, hogy vele menjünk misére, litániára. Együtt kellett énekelnünk… Hárman voltunk testvérek. A bátyám tanító lett, a nővérem férjhez ment… Az apámat temetésekre is elkísértük. Számtalan megrázó élményem született ilyenkor, halálról, szokásokról. Lakodalmakba, halotti torokba is jártam. Jól megismertem a falu embereit. Sokáig élveztem az éneklést… A barátaim nem szerették a templomot, kószáltak inkább, cigarettáztak, gyümölcsöt loptak. Én is ki-kiszöktem a fújtató mellől, s mentem velük. Sokat tanultam tőlük, jót is, rosszat is. Inkább több jót. Barátságot, emberséget… Volt nekem egy nagyon szép szerelmem. Úgy hívták, hogy Kimich Anna. Nagy, sötét szemű volt. Az elemi iskola VI. osztályába járt, mikor én az ötödik osztályba. Sohasem felejtem el hamvas gyönyörűségét. Ma is őrzöm iránta érzett szerelmem tisztaságát. Anna mit sem tudott az én rajongásomról. Soha nem vallottam meg neki. Felnőttkoromig elkísért ez az érzés. Vissza-visszajártam Magyarhertelendre Kimich Annára emlékezni. De még iskolába sem jártam, amikor már szerettem Nádass Nusit, aki nekem, apró négy-öt éves kölyöknek, ostort font. Ott ültem apám mellett a tanteremben. Az alacsony dobogóról épp hogy leért a lábam a padlóra. Hajtottam a csutacsikókat, csutaökröket, krumplimalacokat, krumplibárányokat… Majdnem minden este eljártam apámmal a színdarabpróbákra, később magam is játszottam a darabokban. A lányok, asszonyok, meglett férfiak komolyan tanulták a szerepüket. Népdalokat énekeltek. Apám hegedűvel, harmóniummal kísérte énekeseit. Talán ekkor, ez a világ jegyzett el a költészettel. A dal, a költészet, a festészet szeretete ma is életelemem.

– Mikor kerültél Pécsre?

– 1949-ben költöztünk Pécsre, de én már 1939-ben itt jártam iskolába. Negyvenkilencben, amikor megjött a behívóm, éppen a klinika is küldte az értesítőt az apámról. Csakhogy véletlenül bent maradt a postás táskájában. Bementem elbúcsúzni hozzá… – „Maga nem tudja, hogy az apja meghalt?” – kérdezték odabent. Szájszepszise volt, csövön át táplálták. – A katonáéknál először az ejtőernyősökhöz osztottak be, de később átkerültem a Sztálin-orgonásokhoz. Volt ott egy-két jó haver.

– Mióta írsz?

– Kölyökkorom óta… De azokat nagyrészt eldobáltam. Van azért belőlük bekötve is. – (Elméláz.) – Állati rossz tanuló voltam. Az iskola mellé jártam a Berta Jóskával. Képzős koromban a Pacsirta vendéglőbe. Bejáró voltam akkor Cserkútról. Futballozni jártunk a málomi rétre. Se az iskola, se az irodalom nem érdekelt. Inkább a futball, atlétika. Az NB II-ben pingpongoztam, jó gerelyvető voltam, jó futó. 1948-ban Délmagyarország ifjúsági gerelyvető bajnoka voltam. Tanítóképzős koromban megtörtént, hogy otthon, Cserkúton felejtettem a futócipőmet. Délután volt a középiskolák közötti atlétikai verseny. Cserkútra futottam a cipőkért Pécsről és vissza, néhány órával a verseny előtt. Fáradtan indultam a versenyen, ennek ellenére tizennégy futó közül az első lettem. Amikor hazakerültem a katonaságtól, akkor kezdtem csak igazán írni. Beléptem a Radnóti-körbe, amit a Tóth Pista vezetett. Később, a Jelenkor kezdte közölni a verseimet. Pál Jóska volt a rovatvezető. Elég nehezen mentek a közlések. Most már rájöttem, hogy igazuk volt a szerkesztőknek.

– És a gyogyón milyen a munkád?

– Milyen lenne? Van egy osztályom, minden tantárgyat én tanítok. Szemléltetés, sulykolás a végsőkig.

– Van írói példaképed?

– Volt, de most már nincs. Weörest szeretem legjobban és Nagy Lacit. Volt idő, amikor Juhászhoz hasonlítottak, de Juhász egészen másként építkezik. A kritikusok sokszor nem járják be az utat a művekig.

– Mi a költészet számodra?

– Úgy érzem, nem is lennék nélküle. Minden.

– Van benned valami megszállottság…

– Van, de hallgatagon. Főleg társaságban. A magam feje után mentem mindig… Voltak barátságaim, de nem mélyültek el soha. Most nemrég egy barátom két fröccsért ellenem fordult.

– Mikor írsz?

– Éjszaka általában.

– Hol?

– Itt – mondja és az asztalra mutat.

– Könnyen írsz, vagy nehezen?

– Az első sorok nehezen születnek. Sokszor órákig verítékezem, de ha elkezdtem, akkor már megy. Mindig tudom, mit akarok írni, de hogy mi lesz, az a papíron dől el… Te… Még azt is beleírhatnád, hogy marha sokat köszönhetek az öreg Lovásznak, Csorba Győzőnek és Várkonyi Nándornak. Csorbához nemigen vittem verseket, de olvastam a köteteit, s így komponálni tanultam tőle… Egyébként van itt egy-két fiatal, akiből többet lehetne kihozni, kinyaggatni. Kampis, Bebesi Károly…

– Életcélod?

– Mit tudom én… Szeretnék jó verseket írni. És fordítani. A német elég jól megy. Majd a délszlávot is megpróbálom. Valahogy marhára megnyugodtam. A család mindenem… A srácom… Az első egyéves volt, amikor elváltam. Ezt most nézhetem, ahogy nől napról napra. Az első gyerekkora kiesett… Persze a halálkomplexus letör…

– Félsz?

– Két év óta…

– Vese?

– Vese.

– De hát hogyan történt? Bölény létedre…

– Meghívtak bennünket a gazdászok a Technika Házába. Írókat, színészeket, festőket… Tizennégy üveg pálinka volt az asztalon. Megittuk, aztán átmentünk vacsorázni a Köztársaság térre. Onnan én elmentem a Nevelők Házába, mert éppen családi est volt. Közben, úgy emlékszem, haza is jöttem, vagy talán kerestem, vagy vártam a feleségemet. De aztán reggelig a Nevelők Házában voltam. Már jó világos volt, amikor hazaindultam. Az autóbuszra várakozva leültem egy padra. Kicsit el is bóbiskoltam. Arra ébredtem fel, hogy megállt egy autó. Haver. Egy tanár. Azt mondja, hogy elvisz haza. De hozzájuk vitt. Ittunk még bort is, pálinkát is. Délelőtt aztán újra beültünk az autóba, hogy az ő feleségét hazahozzuk Felsőszentmártonból. Ott újra ittunk. Délután kimentünk a Dráva-partra, és lefeküdtünk a fűbe. Elaludtam. Úgy gondolom, ott fázott meg a vesém. Elég sokára kerültem haza. A feleségem már éppen a rendőrséghez akart fordulni…

– Semmit nem ihatsz…?

– Semmit… Pedig én már korán rászoktam Cserkúton. A falusi legény szórakozása a mozi, a lányok és a pince.

– Mi volt a kedvenc italod?

– A cserkúti fehér. De a Für Kovács Istvánnal megittuk még az ecetet is. Harmincéves barátság fűzött össze bennünket.

– Nem zavar, ha itt iszom a sört az orrod előtt?

– Igyál csak, azért vettem, hogy neked legyen mit innod.

– Hát akkor, ha nem haragszol…

– A sört is szerettem.

– Jó ital.

– Jó. Sok sört ittam valamikor. Azelőtt nyaranta elmentem dolgozni. Sörgyárba, bányába, fakitermeléshez. Egyszer írtál is rólam ott a sörgyárban. A fényképünk is megjelent az újságban.

– Jó ászoksör volt ott, a Hartman irodájában szoktuk inni.

– Ezeket én azért csináltam, mert pocsék volt a fizetésem. A tanítóknak mindig az volt… Kezdő pedagógus koromban a Regős Lajossal jártunk István aknára melózni. Tanítottunk már, de még nem kaptunk fizetést. Valamiből élnünk kellett, így tanítottunk meg bányásztunk is. A nevelői fizetésünket hat hónapi késéssel kaptuk meg először, de akkor egyszerre a hathónapit. Minden reggel gyalog rohantunk fel az aknához. Lajost az öreganyja ébresztgette hajnalonként. Soha nem kelt föl időben. Persze búcsúra is jártunk Regős Lajossal, például Szabolcsfaluba…

– Mostanában elég pénzed van?

– A havi fizetésem nem valami nagy dohány, és az asszonynak is kevés a fizetése… És, ugye, amit az írásokért kapok. Megvagyok azért anyagilag is…

– Mit csinálsz, amikor nem írsz és nem tanítasz?

– A Nádorban ülök. Vagy hazajövök olvasgatni.

– Van valami vagyonod?

– Semmim. Az anyósnak van szőleje, de el lesz passzolva. Az is lehet, hogy megtartjuk. Így azért van hová kimenni, és megterem a paprika.

– Elégedett vagy?

– Igen. Volt időszak, amikor úgy éreztem, mellőznek. Az ember minél idősebb, annál inkább magára van utalva. Egyesek itt mindent csepülnek, még Bartókot is… Szeretném látni Görögországot, Spanyolországot, Párizst és néhány északi várost, de ugye az anyagi helyzetem ezt… Még soha, sehol nem voltam külföldön. Be nem futott, vidéken élő író ösztöndíjat nem kap, lehetőségei, összeköttetései nincsenek. Pedig sokat jelentene egy ilyen utazás az ember fejlődésében. Tavaly sikerült két hetet Villányban töltenem a festők, szobrászok telepén. A Gyimóty-villa, a tájjal való közvetlen kapcsolat, a napfény, víz, vörösbor segített dolgozni. Köszönet érte Rétfalvinak és Erdős Jánosnak… Azt mondtam, hogy olvasni szeretek?… Mindenem az igazságosság. Az igazság keresése közben sokszor megütöttem a bokámat, de azt hiszem, még sokszor megütöm a jövőben is.

– Nem tudom mit kérdezzek tőled. Mondhatnál valamit csak úgy…

– Magyarhertelend húz engem vissza. Két éve nyáron visszamentem oda a bátyámmal. Reggelig mulattunk citeraszó mellett. Lehet, hogy visszamegyek oda tanítani. Gondolom öt-hat év múlva. Azóta sincs ott dalárda, hogy az apám eljött… Ott folyik a Baranya-csatorna, abban tanultam úszni. Gyógyfürdő is van… Egyszer lekéstem Bakócán a vonatot, és gyalog mentem Hertelendre. Leültem a csatorna-parton, és írtam egy verset, Hat sátor címmel. Persze nem volt jó vers, de akkor tetszett a szerkesztőnek.

– Valami mást is mondhatnál még…

– Halottakról talán?

– Halottakról is lehetne.

– Cserkúton három napig temettük a németeket. Ez 1944 decemberében történt. Tíz-tizenöt napos hullák voltak. Állandóan esett az eső. A futóárkok tele voltak vízzel. Csak úgy loccsantak a hullák, amikor beledobtuk őket az árokba. Emlékszem, két héttel korábban hat német utóvéd bejött hozzánk enni. Volt köztük egy vörhenyes. Amikor a temetést csináltuk, megtaláltam a többi között. Ott úszott a vízben.

– Aztán…?

– Eltemettük mind. Minden újra kezdődött… Sok rapsic volt akkoriban…

– Rapsic?

– Persze… Lefűrészeltük a puska csövét, és jó kis köpeny alá való dolog lett belőle…

Mire a fűrészelt csövű fegyverekig eljutottunk, Galambosi Laci felesége is megérkezett, majd Szederkényi Ervin, a Jelenkor főszerkesztője is felbukkant. Szendvicseket ettünk, aztán vodkát ittunk és hasonlók. Bölény úr persze semmit. Csak nézett bennünket és szomorkodott. Bölény úrban van valami megszállottság, Bölény úr nagy álmodó, tűzlátó, virágkiáltó, erdőség, vadonság, messzeség nélkül sorvadó, mégis váró, remélő, naponta újra álmodó maradt. Ahogy már mondtam, bölény és költő… Furcsa ügy, bárki megtekintheti: él…

 

Arató Károly

Másik városban élünk most már. Mindegyikünket másfajta arcok, testek, gonoszságok és szépségek környékeznek. Tudom jól, hogy Pécs számomra már a múlt, délsziget, igazolhatatlan ragyogás. Ha belekezdek egy-egy régi történetbe, látom az arcokon a kételyt. Nem hiszik el, amit mondok. Pedig oly valódi minden, és igaz… Így aztán emberekbe, nevekbe kapaszkodom. X is ott volt és Y is… A várost felerészben már a nevek jelentik. Arcok, árnyak, gesztusok, s mögöttük a déli verőfényben lángoló város. Türkiz enyhülések, rézoxid kupolák, csempék és mindenütt a csillapítható szomjúság kellemetessége. Arató Károly ott lépked a téren, elegánsan, nylon ingesen, jólvasaltan, James Bond esernyővel a karján, mert oldalt, talán Mohács felett két zsebkendőnyi felhő fehérlik. – Arató Károly átmegy a téren. Teljesen mindegy, hogy hová megy. Megy, lépdel… Mögötte a rézoxid kupolák, sok kis remény. Szemek kísérik. Sokan megnyugszanak. Nézik, hogyan megy, milyen szép a ruhája, arca. – „Rend van a világban” – gondolják az emberek. Talán azt is tudják, hogy költő, de azt, hogy gimnáziumi tanár, minden bizonnyal. Pécs a gimnáziumait mindig szerette, az érettségik tavaszi izgalmát, és a jólvasalt tanár urakat, akik valamiféle garanciát, hitelt osztottak puszta megjelenésükkel. – Arató Károly átmegy a téren… Nézik az emberek. Nekem arról is illene hírt adnom, hogy hová szokott ilyenkor megérkezni… És itt van a nagy kérdőjel. Költő barátomat én még csak útközben láttam. Beült ugyan a kávéházba, és leadott valamelyik fiatal orvos barátjának egy német órát, „haveri” alapon, sör mellett, halkan tagolva a göcsörtös szavakat, de hogy kellő súlyosságával jelen lett volna a kávéházban, ezt már nem merném állítani. Pillantása, képzelete kireppent az üvegablakon át, és menetelt tovább test nélkül. Pedig kívánta a megérkezést… Vágyakozott a szép megérkezésre… Igyekezett polgári, biztonságos otthont kiépíteni maga köré, a valódiság sok jelképével. Ismert és köztiszteletben álló családba nősült. Lakás, kert, stílbútor. Jól berendezkedett a dombos utcácskában, de vajon megérkezett-e? A szép bőr, a jólvasalt ruha alatt poklok mérkőznek egymással. Ezért költő! – Megérkezés? Ugyan kérem… Egyáltalán meg lehet érkezni? Meg. Az a csőd. Amikor az embernek már nem marad ereje cselekedni, amikor belátja, hogy a szint, amit elért szellemével, munkájával: végleges. Annyi amennyi. Arató viszont így ír:

 

El kell hagynom egyszer magamat, hátatfordítani annak, akit eddig nevemen neveztek s nekiindulni bátran a karjaimat tördelő szeleknek.

 

Hát ez az… Mindig ezt éreztem, ha együtt ültünk kertben, kocsmában, vendéglátó díványokon. Ültünk, üldögéltünk, és készülődtünk valami többre, nagyobbra, emberibbre. Arató Károly számomra utazó, messzeségbe vándorló ember. Olyan egyéniség, akivel váratlanul, távoli helyeken is összeakadhatunk. Így él képzeletemben. – Ablakon koccanó kavicsok, versfenyegetések, kerti üldögélések és szertelen hallgatások bajnokaként. Igen… Egyszer éjszaka kavicsok koppantak az ablakomon, talán kettő óra lehetett. Borzongva hajoltam ki a francia erkélyen. Lent Arató állt James Bond esernyővel, kifogástalan öltözékben, és suttogott:

– Mit csináltál?

– Aludtam…

– Most? – csodálkozott, majd az időközben felébredt lakók feje felett közölte, hogy a harmadik házban nagy társaság gyűlt össze és öt üveg konyak. Mire aztán átvergődtünk orvos barátjához, a társaság és a konyak is megfogyatkozott már. – Korábban is kopogott, igaz, akkor még a Kassa utcában laktam, egy földszintes családi házban, vendégként. Akkor talán tíz óra lehetett.

– Te – mondta –, inni kellene a Pákolitz Pisti József Attila-díjára.

– És a Pista?

– Ott áll – mondta, és a túloldalon sötétlő kerítésre mutatott. Sietve felöltöztem. Éppen bezártak a vendéglők, így aztán redőnyön át vásároltunk néhány üveg bort, és a Zsolnay-szobor talapzatán üldögélve hajnalig iszogattunk. Pécs közvéleményt formáló polgárai szerencsére éjszaka alszanak. Akadtak persze komikusabb kalandjaink is… 1964 táján átmenetileg éppen kezdtem jól szituált körülmények közé kerülni. Új lakásom volt, s lent állt a ház előtt a részletre vásárolt új kocsim. Egyik reggel döbbenten láttam, hogy a rádió antennájára valaki bütyköt kötött, a motorház tetején szénrajzok díszelegnek, az ablaktörlő alatt pedig szénnel teleírt és telerajzolt plakát hirdeti hitványságomat. A plakáton szóba kerültek holmi sörügyek, s mivel a megelőző napokban a sörhiány körüli bonyodalmakról felháborodott cikket írtam a Dunántúli Naplóba, úgy véltem, elért a pincérek bosszúja. De aztán a plakát többszöri áttanulmányozása után észrevettem, hogy az egyik balatoni novellámból is idéznek szavakat. A szövegben a „hinarak” kifejezés is szerepelt. Ekkor eszembe jutott a „tanár úr” és nyelvészeti vitánk. A Balaton nyíltvízi növénytársulásainak zömét adó, szilvafa-levelű hínár (Potamogeton perfoliatus) tömegének jelölésére én a „hinarak” többes számot használtam. Arató szerint a helyes nyelvi forma a „hínárok” lett volna. Ráismertem. Felhívtam, és elmeséltem neki, hogy vandál huligánok megtámadták a kocsimat, tetemes kárt okozva a karosszériában és a finomabb berendezésekben. A rendőrség már nyomoz X őrnagy vezetésével, és úgy látszik máris nyomon vannak, délig előkerül a tettes.

– Honnan tudod, hogy mi voltunk? – kérdezte a költő.

Aztán a kutya. Vasárnap lehetett, éppen ebédhez készülődtünk. Csengettek, Arató. Szép, nemes vonású kutyát vezetett pórázon. A kutya állítólag az utcán szegődött hozzá… Pontosabban egy angol turista kocsijából ugrott ki, mivel ellenállhatatlan vágyat érzett a magyar kutyaság iránt. Szép kutya volt, ír terrier. A kenyeret nem fogadta el, a rántott csirkét viszont igen. Így éhen maradtunk. Nem tudom, mi lett azzal a kutyával, de annyi biztos, hogy további kutyaárnyakat vetett előre.

Ennyi furcsa együttlét után nehéz kérdezni. A kérdések és a válaszok csak szavak, szavak… Engem leginkább a költő izgat Aratóban. Talán érthető, ha nyugtalanságait, kereséseit igyekszem nyomon követni, feltárni. Arató gyanakodva fogadja kérdéseimet.

– Utóbbi verseskötetednek a címe Madarak az esőben. Van ebben valami szimbolikus?

– Te is tudod, milyen nehéz pontos címet találni. Amikor második kötetemet befejeztem, sokat töprengtem, milyen címet adjak neki? Végül egyik versem címe mellett döntöttem. Hogy szimbolikus? Persze! Minden vers végül is egy behelyettesítéssel megoldható egyenlet. Ez is. Helyettesítsd be az időben bőrig ázott szerelmeket, kamaszéveket, fogcsikorgatást, férfikort: megoldottad az egyenletet! Az írás alapötletét, vagy ha így tetszik: indítékát, az őszi, nehéz esőkben féllábon ácsorgó, fázó madarak látványa adta. Szánnivaló, nyomorult madarak!

– „A fájdalom körülszagol és belémharap” – írod. Veszélyek című költeményedben pedig: „Kudarcokban főttünk keményre”… Bizonyára vannak sérüléseid… A sebhelyek elkísérik az embert, befolyásolják későbbi tetteit. Érdekes lenne elmondanunk, mennyit értek a kudarcaid? Mi lendített rajtad többet, mi adott új, nagyobb erőt, a siker vagy a kudarc? És általában vajon az ember sikerei vagy kudarcai által emelkedik?

– Sérülései mindenkinek vannak. Kisebbek, nagyobbak, láthatóak, láthatatlanok. Ki így rejti, ki úgy. Én sem kötöm senkinek az orrára, és nem is dicsekszem velük. Nekem is vannak, természetesen. És a kudarcok sokat érnek, feltéve, ha megfelelő arányban vannak a sikerekkel, a kicsikkel és a nagyokkal. Egyszer egy tanárom, megtudva, hogy verseket írok, tréfásan a következőket mondta: „Sok sikert kívánok, fiam, és a kellő időben egy pofont!” Nemcsak a siker, hanem a kudarc is, jókor adagolva, hajtóerő lehet.

– Verseidből úgy érzem, sokat jelent számodra a magyar falu és sokat a haza?

– Falusi származék vagyok, annak minden előnyével és hátrányával. Részletezésre most nincs idő, és ez a beszélgetés sem alkalmas rá. Másfél évtized után a városban a falu lassan már csak szivárgó emlék, falvédő-romantika. Megmaradt az emlékek száraz héja, üres csigaház, élő szervezet nélkül. Egyelőre csak a jövő a falué. A kérdés másik felére válaszolva: ez az ország a hazám. Feleletül, azt hiszem, ennyi elég.

– Miért írsz verseket? Miért és hogyan lesz ma az emberből költő? Belső kényszer vagy társadalmi szükségszerűség?

– Jól időzítetted kíváncsiságodat. A napokban olvastam Gregory Corso egy versét. Hizlalja szellemi renyheségemet, de hamarjában nem tudnék illőbb választ adni, mint amit ő leírt: a költészet „érezteti velem, hogy a lelkemnek árnyéka van”. Én azzal is megtoldanám, hogy a világnak és az életnek is… Hogyan lesz valaki költő? Ha rám gondolsz, megtisztelsz a címmel, de erre nem tudok receptet mondani. Világhírű jobbszélső akartam lenni, és a futballpálya helyett az írógépnél kötöttem ki, fricskát kaptak a tervezések.

– A költő befolyásolhatja a világ eseményeit, vagy csak női szívekre hatnak versei?… Mit gondolsz, Jevtusenko vagy Enzensberger hatása érezhető saját hazájában…?

– Fontosat kimondó költők hatása sem mérhető azonnal semmiféle műszerrel, de a maga módján később kimutatható, vagy legalábbis érezhető a köztudatban. Ennyiben formálják a világot. De a történelemnek vannak bizonyítékai, amikor közvetlenül is hathat. Úgy hiszem, a ráció és az intellektus korában az ilyen költőtípusnak már kevés esélye van – és a költőnek már nem feladata, sem kötelessége közvetlenül a világot formálni. A politika a politikusoké, az irodalom az íróké. A női szíveket illetően pedig három eszköz látszik célravezetőnek: a rámenősség, a pénztárca, esetleg az emlékkönyv.

– Beszélhetünk írók és írástudók felelősségéről?

– Az előbbiekből következik…

– Szerinted ki az az élő költő, akinek a hatása világszerte egyetemes?

– Aki az imént említett feltételeknek megfelel és szuverén horizontot teremtett. Akit a nevek érdekelnek… Nos hát néhányat már az iskolában is tanítanak…

– A magyar nyelv nemcsak nemzeti létet jelent, hanem minden szépsége mellett földrajzi és nyelvi korlátokat is. Kitörhet-e korlátokból ma egy magyar költő és a hatása egyetemessé válhat…?

– Hiszek benne. Mind több jel árulkodik erről.

– Az ihlet ismerősöd? És a múzsa és társai? Hogyan dolgozol? Naponta vagy alkalomszerűen? Ha leülsz írni már tudod, hogy mit akarsz, vagy tollal a kézben várakozol…?

– Nem szeretem az ihlet szót. De ha már mondtad, elfogadom. Tisztelem az ihletet, mi több, előre köszönök neki, ha nagynéha, ritkán találkozunk. Bár többnyire csalódnom kellett benne. Inkább magam mellé csalogatom. A rendszeres munka mindig lázba hozza és pártomra áll. De ezzel a rendszerességgel csak vágyaimról beszélek egyelőre. Ha hullámhegyen vagyok, huzamosabb ideig is tudok dolgozni, ha hullámvölgyben, épkézláb mondatot sem tudok leírni. Arról, hogy hogyan váltják egymást, kérlek, inkább hallgassunk!

– Verseid hangszerelése, zengése sokszor határozott zenei rokonságra utal. Van valamilyen kapcsolatod a zenei világgal? Hangversenyre jársz, vagy talán magad játszol valamelyik hangszeren?

– Gyermekkoromban volt egy harmónium a tanteremben, ahol a hazaözönlő gyerekek után virtuóz futamokkal ingereltem a fákon ülő verebeket: hallgatóságomat. Azonnal elrepültek. Hát így játszom egy hangszeren. De félre a tréfát, nagyon szeretek zenét hallgatni. Feleségemmel sokszor azt játsszuk, hogy ki mit lát egy-egy mű hallgatása közben? A zene építkezése, szerkezete, felépítése számomra igen izgalmas és tanulságos.

– Írásra a reggeleket vagy az estéket tartod alkalmasabbnak? És egyáltalán hol írsz? Bárhol, vagy csak egy meghatározott asztal mellett, bizonyos környezetben?

– Általában reggel, mikor még szűz a fejem, és mindig otthon, elvonulva, bezárkózva a megszokott környezetbe. Ne legyen tanúja a lelki sztriptíznek! Tiltja a szemérem…

– A közhiedelem szerint a költő a szerelem hivatott szakembere is… Sokat tud az emberről, nőkről, érzésekről. Így van ez?

– Attól függ, hogy mit értünk a „szerelem hivatott szakembere” fogalom alatt? Mert ez meghökkentő és hízelgő rang. Zárójelben megjegyezve szorongok, nehogy összetévesszem a hivatásost a hivatottal. Ha valaki írásművészek felismeréseit a szerelem árnyalatairól – mert ezek az egyszeri felismerések egyúttal általánosítások is, hiszen emberről szólnak és emberre vonatkoznak! – a gyakorlatban akarja alkalmazni, menthetetlenül beveri a fejét. Úgy kell neki!

– Szerinted hogyan kell szeretni? Azt hiszem, mást hirdetnek a negyvenévesek, mást az asszonnyal élő harmincasok, mást a falkában kóborló hippik, teenagerek s a levonuló beat nemzedék kikiáltói. Mi a szerepe az érzésnek, szellemnek, és mi a szerepe a testnek?

– Hm… Egyszerű. Kolumbus tojása. Csak az a baj, hogy a tojás sem a hegyesebb végén, sem a másikon nem áll meg. No, de különben is, hálószobában a riporter felesleges.

– Tanárköltőnek lenni soha nem tartozott a legkellemesebb dolgok közé… De te egy leánygimnáziumban tanítasz. Jelent ez valami többletet, a szépség közelségét? A kérdés bizonyára naiv…

– Dehogy! Telitalálat. Az ember munkájánál fogva mindig az ifjúság, a tüntető szépség közelében él, de ez olyan, mint a habos torta, amelyre ünnepeken vágyik az ember, és gondolatára is összefut szájában a nyál. Ha mindig csak habos tortát adnak ebédre, megfordul a helyzet. Többször kívánjuk a rántott levest és ritkábban a habos tortát.

– Pécsen élsz… Mit jelent az embernek egy ilyen város? Milyen előnyöket és hátrányokat? Hemingway azt fejtegeti az Afrikai vadásznaplóban, hogy a New York-i írók: „Megannyi giliszta egy üvegben, az üvegből és az egymással való érintkezésből igyekeznek táplálékot és tudást kivonni. Az üveget néha művészetnek hívják, néha gazdaságtannak, néha gazdaság-vallástannak. De ha egyszer benn vannak az üvegben, ott is maradnak.” De Budapest nem New York. Legfeljebb egy kávéház erejéig…

– Budapest nem New York, Magyarország nem Európa, Pécs nem Budapest. Ezeket a fokozatokat mindenki ismeri nálunk. A Hemingway-idézet már csak azért is tetszik nekem – engedtessék meg ennyi elfogultság –, mert egyik kedvenc íróm, és nemcsak az életvitele miatt. De a hasonlatát egy az egyhez nem lehet lefordítani a mi viszonyainkra. Hogy nevén nevezzük a gyereket: Budapest kontra vidék, vidék kontra Budapest, afféle komámasszony hol az olló játék, amelyben az olló mindig átcsúszik a másik kézbe, mielőtt valaki megtalálná. Dolgozni kell!

– Beszéljünk a képzelet határairól is. Ülsz a kertben, s a gondolataid esténként sokszor messze járnak… Merre vajon…?

– A képzelet határai az elért teljesítménytől függően növekednek. De a különböző látomásokat, megsejtéseket vagy összefüggésekre ráébredéseket megtartom magamnak. Fecsegnék csak és olyanná válnék, mint az öregasszonyok.

– Hová szeretnél elutazni? Úgy tudom, nyaranta nagy utakat jársz be itthon és külföldön.

– Meleg vizek mellé szeretnék menni. Igen. Sok helyen jártam az elmúlt években. Versailles-től majdnem az Északi-sarkig. Repülőn, motoron, vonaton. Egyik, norvég élményeket jelző versem utolsó szakaszában delfinekről is tettem említést. A megjelenés után sokáig szorongtam, de a szorongást felváltotta a mosoly. Senki nem vette észre: északon nincsenek is delfinek…

– Mi a kedvenc passziód?

– Ha ráérek, a motorommal kalandozom, vagy sétálok a kutyámmal.

– Beszéljünk talán a kutya őfelségéről…

– „Köszönöm kérdését, igazán figyelmes…” – mondja máris, de te nem érted a beszédét. Majd tolmácsolok. „Ír szetter vagyok vörösesbarna, mahagóni színű szőrrel. Az 1967-es veszprémi kutyakiállításon vett meg a gazdám, 1000 azaz egyezer forintért, amely összeg nincs arányban kitűnő tulajdonságaimmal és intelligenciámmal. Amit az is bizonyít, hogy tavaly a Hungaria Prima Junior címet nyertem el. Különben gazdám nemcsak főnököm és csontszerzőm, hanem barátom, jó haverom a csellengéseimben is.” Mit akarsz még tudni?

– Hát ez kitűnő volt. Mondd, ismered a magányt?

– Még a leheletét is…

– Hogyan védekezel a magány ellen?

– Lehetőleg munkával. A többi túlzottan személyes…

– A tervek árulóink… Beszélj a terveidről. Mit akarsz a világban mint költő és ember?

– Utálom a hangzatos fogadkozásokat. Elsősorban mint ember készülődöm a jövőre, a többit majd meglátjuk…

Komoly, protokolláris hangú interjúnk kapcsán szívesen elmondanék egy történetet. Azt hiszem el is mondom. Legyen ez az epilógus. – Tavasz volt, május. Biztatóan kék ég feszült a város fölé, s mi Thiery Árpáddal menekültünk a szerkesztőségből. Eredetileg, azt hiszem, a Mecsekre indultunk, de végül Arató Karcsi kertjében kötöttünk ki. Szépen zöldelltek már a fák, bokrok, a fal mentén a fű is kisarjadt. Színes kerti bútorok között üldögéltünk, elmélkedtünk. Vörös bort ittunk. Az első üveg kiürülése után valakinek az a zseniális ötlete támadt, hogy zsebkéssel dobáljunk célba. Fehér ingben, megoldott nyakkendőkkel, bizonyos szerkesztőségi és tanári munkákat másnapra halasztva, késeinket a pince ajtajába állogattuk. Aztán, ahogy újabb üvegek is kiürültek, már csak vitatkoztunk. A helyi gondok után egykettőre rátértünk a haza ügyeire, majd az egész emberiség létét, útját boncolgattuk. Éppen az „emberség lényegénél” tartottunk, amikor a kertben vagy a szomszédos kertben elszabadult egy kutya. Nem pedigrés ír szetter, mert ilyen előkelő kutyáknak akkor még nyoma sem volt a költő háza táján, hanem egy közönséges házőrző kutya. Vicsorogva, ugatva ránk tört. Mi Thieryvel megfelejtkeztünk az „emberség lényegéről”, és hirtelen felálltunk a székekre, majd az asztal tetejére, hogy a kutya ne érhesse el a lábunkat. Szép szoborcsoport lehettünk. Aratónak sikerült a kutya személyazonosságát meghatározni, és jobb belátásra bírni az írói fuszeklikat illetően. De közben percek teltek el, és én még ma is látom magunkat, ahogy a térdig érő veszélyek városnyi végtelenjében örökké a földet nézzük. Aratóban, azt hiszem, már akkor is nagy kutyaszeretet élt, de valami igazi, különleges kutyát képzelt a kertbe. Szerencsére. Az ír szetter nem kapkod a vendégek bokája után, valódi társasági lény. Olyan, mint az emberek, csak kevesebbet beszél és mértékletesebb.

 

Tüskés Tibor

A vonat imbolyog a decemberi szélben. Hiába meredek ki az ablakon, a messzeségben alig sejthetők a falvak. Méteres hó takarja az egész országot. A vonatok két napja ismét járnak, de az arcokon még bizonytalanság. A kalauz egy másik kalauzt helyettesít, felszerelése hiányos. Nem tud jegyet adni, nem fogad el taxirendelést, nem tudja megmondani, hogy hová, mikor érkezik a vonat… Az emberek csodálkozva ülnek az ablak mellett, furcsállják, hogy télen esik a hó, fagyos szél nyargal a mezők és erdők között. – Haditervet készítek: „Szentlőrincen kiállok a peronra, Pécsen elsőként ugrok a vágányok közé, és futásnak eredek… Így talán majd a taxik standjához is először érkezem…” Tervemet fegyelmezetten betartottam. Vad vágtában tettem meg az utat a pesti gyorstól a taxiállomásig. Valaki a tumultusból többször rám kiáltott, de nem törődtem vele. A taxiállomáson egyetlenegy taxi sem várta a pesti gyorsot, de az utazni vágyók már öten-hatan összegyűltek. Hála a pécsi organizációnak, a tumultusból kiáltozó „valaki” az üres taxiállomáson rám talált. Tüskés Tibor volt… Fél óra múltán aztán mégis előkerült egy kocsi, s Tüskéssel, valamint néhány másik emberrel, akik lakodalomba készültek valahová, bepréselődtünk…

Tüskés Tibor az előkelő Magaslati úton lakik, közel a Pálos-templomhoz, az igazi város és a kertes villák határvonalán. Mögötte a hófedte Mecsek, erkélye alatt pedig a gőzölgő, fénylő város. A gazdagon berendezett három szobából egy, az erkélyes, a családfő kényelmét és munkáját szolgálja. Modern bútorok, heverő, natúr, falra szerelt könyvespolc, íróasztal, tengerzöld írógép, a falon Martyn és Borsos kompozíciók. Mindenütt, minden szegletben a kiegyensúlyozott és mértéktartó ízlés uralkodik, vagyis a feleség. Így gondolom, így sejtem… Az asztalon album, régi fényképek… A fényképeken nyár, nyolc-tíz évvel korábbi, sohasem volt, hihetetlen nyár. Balaton-part, parasztudvar, rönkök, fák, oldalt egy klozett. A fák előterében s a rönkök előtt írók. Egy, kettő, három, négy, öt… Öt író és öt feleség, vagy öt író és négy feleség…? Mindegy ma már… Az öt író közül három vagy négy elvált az akkori feleségétől, és megvált akkori környezetétől, fáktól, rönköktől, és a fiatalságtól is. Nem tudom, mit csináltunk akkor mi azon a parasztudvaron… A fényképeken ez nem látszik. A fényképeken csak állunk, ülünk, nézünk, az arcokon szépség és grimasz… De egyébként?… Öt író együtt víkendezik vagy nyaral? Ma már ez hihetetlennek látszik, szinte bizarrnak… Pedig itt vannak a képek, agyba-főbe fényképeztük egymást, s ha jól emlékszem, egy Balaton-térkép vizébe a nevünket is odakanyarítottuk valamennyien… Egyik fényképen az ülő sorban az asszonyok, az állóban az írók. Furcsa most látni a rönkön üldögélő, elhagyott asszonyok sorát… Tüskés Tiborra mindez persze nem vonatkozik. Jelen van, ott áll a képek közepén, szélén, de máig sem vált el a feleségétől, pedig velünk barátkozott, mi több, főszerkesztő volt akkoriban. – A fényképek mellé csakhamar vodka kerül és étel, majd kávé és szivar, pasztell nyugalom, Tüskés baráti, vendégszerető arca, titkolt aggodalmai. Eszembe jut Veres Péterrel folytatott párbeszédének dedikációja: „Bertha Bulcsunak, közös szerelmünk, a Balaton kék ege alól, baráti szeretettel…” Eszembe jut a régi kávéház, a Kossuth Lajos utca, ahol éjféltájban sétálni szoktunk, amit akkor még az egész város Király utcának hívott, s ahol az idősebbek örökké a Nick-féle söröző helyét mutogatták, mint egy sebhelyet. És a társbérlet, ahol laktak akkoriban, és a leánygimnázium könyvtára, ahol külön munkára és menedékre lelt. Poros, szűk szoba, magasan, tetőkre lehetett látni, és ha jól emlékszem, a Kálváriára. Éppen befért oda egy tanár, egy asztal, egy szék. Én borzongtam ott mint vendég, mert elméletileg bármelyik pillanatban beléphetett volna egy leánytanuló, valamelyik szép diáklány, és rebbenve mondhatta volna, hogy: „Baudelaire…” És közben az ajkak lazán, várakozva pilledtek volna el, íróasztalnyi messzeségben. Elég gyakran megfordultam ott, de egyetlen valóságos esetre sem emlékszem, egyetlen kopogtatásra, egyetlen arcra sem. Talán nem is könyvtár volt az a szoba, hanem valami más. Tüskés mint tanár, mint főszerkesztő, mint esszéista, mint színikritikus, mint előadó, mint takarékoskodó… Hat arc, tíz arc… Sok arca volt, és azt hiszem, ma is sok arca van, így elég nehéz lesz az igazit, a legbelsőt megközelítenem.

1930-ban született Balatonszántódon. Apja vasutas. Hatéves koráig a vízparton élt, aztán Nagykanizsán, majd egyetemi polgárként Budapesten. Fiatal tanárként Dombóváron mutatkozott be, de első sikerei már Pécsen örvendeztették meg. Pécs minden vonatkozásban a kibontakozás városa. Néhány év alatt mint irodalomtanár, nevelő, „népben, nemzetben gondolkodó” kultúrember, közismert lett. Esszéi, kritikái, jegyzetei sorra helyet kaptak a Dunántúli Naplóban, majd a Jelenkorban s minden irodalmi folyóiratban, szellemi fórumon. Négy önálló műve jelent meg: Pécsi Múzsa (1958); Párbeszéd a Balatonról (1968); A déli part (1968); Irodalmi nevelés (1969). A Jelenkort 1959–1964-ig szerkesztette. 1964-től Pákolitz Istvánnal együtt a Jelenkor-Magvető sorozat szerkesztője. A nagysikerű Dunántúl antológiát válogatta, szerkesztette, előszavazta. Szociográfiai írásai mind üggyé váltak, vihart és pereket támasztottak. Fáradhatatlan… Amikor a Jelenkor főszerkesztői székétől megvált, sokaknak úgy tűnt, hogy Tüskés távolodik az irodalmi közélettől. Érdekes módon pontosan a fordítottja történt. Tüskés Tibor ma négyszer többet ír, mint főszerkesztő korában, szava, véleménye jelenvaló. Mindez egyszerre utal Tüskés kvalitásaira és irodalmi közéletünk egészséges, erős szervezetére.

A vodka fogy, jólesik. Nem szabadna innom, tönkretesz. Tüskést nem, erős, csontos parasztalkat, csak az arca értelmiségi. Tüskés csak ünnepeken iszik valamit, vagy vendégségben, vagy részeges írók társaságában, mert fél, hogy lenézik, vagy kimarad valamiből, ami irodalmi. Józan életű, szinte példás. Néha aztán fellázad, nyugtalankodásai elkeserítik egész családját. Mindig idejében megtér, így a rend, az egymásra épülő csiszolt szépségű munkanapok erőt, öntudatot adnak mondatainak, tartásának. Lázadásai elsősorban a képzelet lázadásai, a lélek elvágyódásai bizonytalan, bizarr szépségek felé. A vodka fogy, Tüskés felesége kétszer bejön, és kétszer kimegy. Nehezen születik meg az első kérdés, félve tagolom a szavakat, félek, hogy elrontanak valamit a pasztell nyugalomban.

– Mondj egy ünnepet, olyant, ami számodra a legkedvesebb?

– A karácsony… Nemcsak azért mondom, mert most volt. Akárhonnét közeledünk ehhez a naphoz, azt hiszem, az egész világon fontos ünnep. A téli napforduló már a primitív népek számára ünnep volt, az a kereszténység óta. Ilyenkor a leghosszabb az éjszaka és legrövidebb a nappal. Aztán egyre rövidülnek az éjszakák, és hosszabbodnak a nappalok… Amíg ember él, szükség lesz ünnepekre. Ha az életet utazáshoz hasonlítjuk, ezek a megállók. Jó, ha az embert várják az állomásokon. Ha nem, akkor is legalább önmagával kénytelen találkozni. Szembenézni. Erre valók az ünnepek… Augusztus 11. hármas ünnep nálunk. Nekem névnap, feleségemnek születésnap, aztán házassági évforduló is.

– Nélkülöztél már életedben?

– Ha most körülnézel, mit látsz? Három szoba összkomfort, gázfűtés, loggia, tetőterasz, kilátás a városra… De a modern „adósok börtönében” élek. OTP kölcsön, öröklakás, örökös adósság. Előtte több mint tíz év a társbérlet börtönében… S a korábbi évek? A zsíros kenyeres gyermekkor? A rám morduló szülői szó? Nem mondom, hogy éheztünk a vasutas-apa fizetéséből, de azon kívül, hogy fölneveltek, mást nem tudtak adni. Nem proletár nyomorúságban nőttem fel, hanem a zsíros kenyér egyhangúságában. A sanyarú egyetemi évek emlékét is magamban hordom. Az ösztöndíjból csak ebédre telt. Vacsora akkor jutott, ha maradt valami a menza konyháján, a fazékban. Tizenöt éves korom óta instruáltam. Tudom, mi a nélkülözés, és ma sem akarom elfelejteni. Néha megkísért, hogy itt kellene hagyni ezt az összkomfortos életet, elmenni egy kéttantermes falusi iskolába, s ott megmutatni, hogyan lehet kultúrát teremteni.

– Mi az, ami emberi, írói arculatodat meghatározta? Származásod, neveltetésed, eszményeid…?

– Talán az iskola, néhány kiváló tanárom és az első találkozás az irodalommal. Vagy még korábban szántódi életünk… Sárkányt eresztettünk, és a sárkány a nádasba zuhant… És a nyarak, a sorompó. Szántódot azzal a feltétellel adta el a tihanyi apátság a vasútnak, hogy ott minden vonatnak meg kell állni. A sorompónak nekirohantak a motorosok, autósok. Soha nem tudom elfelejteni a véres tetemeket s a pokrócainkat, melyekkel letakartuk őket… A vasutas gyerek életébe a nagyvilág bejött… Híreket, információkat hoztak naponta az emberek. Távoli eseményekről tudtunk, elakadt, szerencsétlenül járt vonatokról, utasokról… Szabadjegyünk volt, nyáron utaztunk… Akkor, eljutni Lillafüredre, annyi volt, mint ma Párizsba. Játékaink is a vasúthoz kötődtek, a csonkavágányon álló kocsikban bújócskáztunk, később ólmot gyűjtöttünk a kirakott vagonok ajtajáról. A szeretet létezésére a tanáraim döbbentettek rá Kanizsán, akik pártfogoltak, magukkal vittek néprajzkutató útjaikra. A tízparancsolatban csak az van, hogy apádat és anyádat tiszteljed, de az nincs benn, hogy a szülő szeresse a gyerekét. Én elég kései gyerek voltam, a bátyám már a vasutas intézetben tanult Kaposváron, amikor én születtem. A nagykanizsai iskola társadalmi helyzetemre is rádöbbentett, hiszen azok az osztálytársak, akiknek bíró volt az apja vagy többszörös bérháztulajdonos, azok soha nem jöttek el hozzám gombfocizni… És a háború… Igen, a háború és mindaz, amit ez a szó jelent a történelemben. Eleinte egy színházi távcsővel a kezemben bámészkodtam a bérház tetejéről. Jól lehetett látni, ahogy a Balaton tükre felett gyülekeznek a bombázó rajok, és indulnak Budapest felé. Amikor aztán az első kanizsai bombázás alkalmával a légnyomástól az órám is megállt, letettem a színházi látcsövet. Attól kezdve, ha megszólaltak a szirénák, kimenekültem a mezőre. Én tizenhárom éves fejjel láttam, amikor a nagykanizsai piactéren katonaszökevényt végeztek ki a nyilasok… Amikor az ásó, amivel futóárkot ástunk, eltörött a kezemben, azzal fenyegettek, hogy felkoncolnak. Megtanultam a humánum értékét becsülni. Az én nemzedékemnek alighanem sírig tartó élménye marad ez az idő. Egyszerre hallottam a viccet arról, hogy a bérházunkból elhurcolt Ritscherékből szappan lesz, s láttam, amint könyveiket zuhogó esőben, vasvellával stráfszekérre hányták a karszalagos emberek.

– Ha egy társadalmi, politikai koordinátarendszerben el kellene helyezned magadat, hogyan jellemeznéd arculatodat?

– Ezen már sokat töprengtem. Irodalmunk tele van előítéletekkel. Ilyen az is, hogy urbánus és népi… Akárhogy berzenkedünk ellene, akárcsak hipotetikusan, tudomásul kell venni a magatartás jelenlétét, nemcsak visszamenőleg irodalmunkban, hanem a jelenben is… Származásom, nevelésem, műveltségem: városi, ha tetszik: polgári, értelmiségi, humanista. Eszméim és eszményeim, indulataim és érzéseim viszont oda húznak, ahol az úgynevezett népi írók álltak és állnak. Hogyan lehet ez? Talán bennem érik már csírájában az a magatartás, amely nem egymást kizáró fogalmaknak tartja a városi-humanista műveltséget és a népi-forradalmár indulatot? A közélet, a társadalom, a politika dolgai mindig érdekeltek, de csak az irodalmi megközelítés síkján. Hiszem, hogy a kizsákmányolástól, a félelmeitől, gátlásaitól, fanatizmusától megszabadult ember olyan életet tud majd teremteni, ahol a különbözőségek nem zárják ki egymást, s ahol testvérnek érezheti magát az ember. Nevezhetem ezt szocializmusnak?

– Energiáid megoszlanak az írás, szerkesztés, tanítás, gondolkodás között… Melyiket tartod a legfontosabbnak? Létezik kölcsönhatás?

– Az életet tartom a legfontosabbnak. Az embernek önmagát kell megvalósítania. Akár írással, szerkesztéssel, tanítással vagy cipősarkalással éri el ezt. Életem ilyen vagy olyan fordulóján, utólag is, mindig azt gondoltam, azt kell maximálisan csinálni, ami éppen lehetőségként adódott. Ott van rám szükség… S a munkát nem végezheti el helyettem senki más…

– Az írók, szerkesztők, tanárok munkája szerinted munka, misszió vagy szórakozás?

– Kezdetben volt a kódexet író szerzetes író: Anonymus. A török harcok kora hozta a katona írót. Zrínyi, Balassi. A reformáció korában megszületett a prédikátor író. A XIX. század elején a jogi pályáról startoltak az írók: Kölcsey, Vörösmarty. Volt, akit a színészet kísértett meg: Petőfi, Arany, Vajda. A huszadik században színre lép a tanár-író típusa: Babits, Kosztolányi, Juhász, Tóth Árpád, meddig soroljam? Mi lehet bennük a közös? Németh László szavával válaszolnék: a vállalkozás. Az ügy maga mindig fontosabb, mint az elérhető cél. A feladat jobban ösztönöz, mint a remélhető siker. Az írás magatartás, cselekedet. Az életem része. Vállalkozás: az élet értelmessé tételére, megértésére, önmagam életének megvalósítására.

– Véleményed szerint az írónak mi ma a feladata a világban?

– Könnyebbet kérdezz…

Végre nem válaszol. Sietve leteszem a noteszt, iszom egyet, szivarra gyújtok. Tüskés gondolkodik, aztán megütközve nézi, hogy milyen hirtelen átpártoltam az élvezetekhez. A feje mellett éppen kilátok az ablakon. Ismét megered a hó. Esik, hordja a szél. Jó kis hóvihar kerekedik…

– Ne legyünk elfogultak a mesterségünkkel szemben – mondja Tüskés.

Kénytelen vagyok letenni a szivart, elszakadni az ablaktól, hótól, vihartól. Ceruzát ragadok. Tüskés pontosan, világosan fogalmazza meg a lényeget:

– Az író világa legtöbbször egy nyelvterület határáig terjed. Az anyanyelv határáig. Elég volna a feladatát ezen belül először tisztázni. Aztán ez a feladat, talán kitudódna, nem is igen volna ma más, mint tegnap vagy tegnapelőtt, s lesz holnap vagy holnapután. Írni. Ez a feladata. A tehetségével jól elszámolni. A tehetségéhez, eszméihez, fölismeréseihez hűnek maradni.

– És a kritikusnak?

– A kérdést becsülöm meg azzal, hogy inkább írásban válaszolok rá… Párhuzamosan…

– Milyennek képzeled a jó közönséget, az olvasót? Mi a véleményed erről a század eleji kifejezésről, hogy „nagyérdemű közönség”?

– A „nagyérdemű közönség”, „nyájas olvasó” – ma már elkopott szó. Biedermeier, jobb esetben szecessziós csengése van. De ne becsüljük le egészen. Annak idején e szavak lépvesszőjével fogott publikumot a századfordulón megszületett modern irodalom. A mai közönség számban hihetetlenül megszaporodott, és roppant heterogén, különnemű. Az ember tragédiáját az ország egész lakossága egy időben nézheti, s ugyanez a tízmillió ember nézi és hallgatja a táncdalfesztivált is. Hogy a jó közönség milyen? Ki a jó olvasó? Aki válogatni tud, választani tud, nemcsak elfogadni. Akinek van ítélete, de meghallgatja mások véleményét is. Aki társszerzője tud lenni az alkotónak. Akiben rezonancia támad. Akiben új fölismerések születnek. Akit a nyitottság, a kitárulkozás, a befogadás igénye jellemez.

– Szerinted ma kik olvasnak irodalmi folyóiratot? Milyen rétegekhez juthat el, mondjuk a Jelenkor?

– Értelmiségiek, főleg tanárok, diákok. Meg akik szeretnének benne megjelenni. Az irodalmi folyóirat „hagyományos” formája, alighanem átalakításra szorul. Egy-egy problémát, társadalmi vagy világnézeti kérdést sokoldalúan megvilágító különszámoknak van jövője. Az olvasmány átköltözik a könyvtestekbe, a folyóirat az eszmélkedés, a nyílt véleménymondás, a dialógus fóruma lesz. Persze ennek is van hagyománya nálunk. A Tanú, a Válasz, a Korunk… Hogy ma a Jelenkort kik olvassák? Ezt csak a Posta Központi Hírlapirodáján tudnák megmondani, ott is csak az előfizetőket.

– Mint a Jelenkor hajdani főszerkesztője milyennek látod ma a folyóirat szerkesztő bizottságának akkori munkáját? És milyennek látod a saját szerepedet?

– „Hol van már a tavalyi hó…” mondhatnám Villonnal. Az értékelés nem az én dolgom. Csak emlékeim, csalódásaim, eltemetett hiteim, szerelmeim, kudarcaim lehetnek. A Kortársban egyszer erről már valamit elmondhattam. „Volt egy szent szándékunk: gyönyörűket írni…” (Ady). Ez azt hiszem, így igaz. Sűrűn változtak körülöttem a munkatársak, talán nem is azonos szándékok terelték őket a lap szerkesztőségébe, a lap azonban mind igényesebb, figyelmet érdemlőbb lett. Ma is tisztelettel és szeretettel gondolok azokra, akik segítettek munkámban, hogy a Jelenkor ne méltatlan folytatója legyen annak, amire a Sorsunk és a Dunántúl hagyománya kötelezte.

– Az írók általában azt hiszik, jó dolog főszerkesztőnek lenni. Az írók hite reális vagy gyermeteg?

– Lehet, hogy vannak főszerkesztők, akiknek nagyon jó dolguk van. Nekünk nem volt az. Nem vezettünk delegációt, még csak tagokként sem jártunk külföldön. A szerkesztőknek nem adtak lakást. A kapu előtt nem állt állami autó. Egy aktatáskából szerkesztettünk. Társbérletben, kávéházban, „társadalmi munkában”, „félállásban”, de egész szívvel. A dilettánsokkal, erőszakoskodókkal, azt hiszem, nem sok bajunk volt. A jó emlékek mélyebben megmaradtak bennem. A munkatársak segítő jóakarata. Azoknak az íróknak az elismerése, akiket a Jelenkor engedett szóhoz… Mert voltak írók, akik mellé a Jelenkor odaállt, és az írók ezt ma is érzik. Azoknak a fiataloknak a bemutatása, akiknek az emlékezetében megmaradt, hogy a Jelenkor közölte első írásukat. Az elmúlt tíz évben hány „fülszövegen” olvashattad, hogy „első írásomat a Jelenkor közölte”…? Bennünket, azt hiszem, nem nagyon irigyeltek annak idején. Nem is volt miért.

– Van televíziód?

– Van… A készülékről csak jót mondhatok, a magyar ipart dicséri. A műsorról megoszlik a véleményem, illetve csak azt nézem, ami érdekel. Nagy dolog volt a tévé föltalálása… De még nagyobb csodát művel az ember, amikor el tudja zárni a készüléket, amikor úgy érzi, hogy már nincs rá szüksége.

– Ha az irodalomban a műfaji határok elmosódnak, ez a művészet folyamatosságára is gondolva dekadens vagy progresszív jelenségnek tekinthető?

– Az irodalom a művek és nem a műfajok összessége. A művek mindig előbb születnek, mint a műfajok. Alighanem Veres Péter mondja: „Nem az akadémia szülte Homéroszt, hanem Homérosz szülte az akadémiát.” A líra-dráma-epika háromsága régen elavult kategória. Az persze igaz, hogy manapság a műfajok kereszteződésére, a határesetekre egyre több példát idézhetünk. Ebben is azonban annak jelét látom, hogy az irodalom – amikor a világ a betű korszaka után a kép korszakába kezd lépni –, nem hal meg.

– Sokan úgy vélik: az irodalom sorsa manapság hasonlóvá válik az alkalmazott matematika kategóriájához. Elveszti önállóságát, beépül a tömegkommunikáció és szórakoztatás flitteres testébe.

– Az irodalom attól irodalom, hogy költészet. Nyelvi anyaggal dolgozó művészet. A tömegkommunikáció és a szórakoztatás egyszerűen más, mint az irodalom. A szaharin csak az édes ízt pótolhatja, nem a cukrot és a vitaminokat.

– Az írói alkotásokon túl, feltételezem, hogy néhány írói személyiséget is tisztelsz…?

– Életem úgy hozta, hogy sok emberrel, köztük néhány rendkívüli személyiséggel is találkoztam. Kodolányi János, Németh László… A velük való személyes találkozás mindannyiszor olyan szembenézésre kényszerített önmagammal, ami valóságos lelki-fizikai tartalommal mérhető… A férfibarátság ajándékát Fodor Andrásnak köszönhetem… Az élettel és az írással szembeni etikus komolyságra Csorba Győző tanított…

– Az elmúlt esztendőben mi volt a legemlékezetesebb olvasmányélményed?

– Albert Camus elbeszéléskötete. A száműzetés és az ország. Ebben a kötetben van három olyan írás, amit nem lehet elfelejteni. Ezek olyan tiszta, tökéletes és egyszerű novellák, mint a tengerpart víztől koptatott kövei. S a könyv arra is példa: ne legyünk telhetetlenek. Ha egy ilyen kötetben – még Camus-ében is! – van három kitűnő írás, akkor már elégedettek lehetünk az irodalommal és az íróval is.

– Milyen újságokat, folyóiratokat járatsz?

– A hazai irodalmi folyóiratokat csaknem kivétel nélkül. Mindegyiket figyelemmel kísérem. Többet nem merek mondani.

– Pécs életlehetőségei, szellemi kulisszái között, úgy tűnik, jól elhelyezkedtél. Véglegesnek tartod ezt a lakóhelyet?

– Életemnek volt egy olyan pillanata, amikor komolyan meg kellett gondolnom, hogy a városban maradok-e. Hogyan-hogyan se, éppen akkor jutottam lakáshoz. Nemrég Várkonyi Nándorral beszélgettem. Megdöbbentett egy mondata: „Én, aki elődöd voltam ebben a városban…” Ő szerényen fogalmazott. Engem az is még nagyobb igényre és felelősségre int, ha csupán folytatója lehetnék az ő munkájának… Természetesen más körülmények között, más természettel, de ugyanabban a városban… Persze nem térnék ki az életnek azon lehetőségei elől sem, amelyeket a jövő tartogat…

– Min dolgozol, milyen tervek foglalkoztatnak?

– Most éppen a tető alá hozott munka jó érzése tölt el. Vallomás a városról – könyvhétre a Magvetőnél. A Móra számára a Képes Földrajz sorozatban Magyarországról írtam – karácsonyra. Ezt megelőzőn jön az Ezerszínű Magyarország című riportkötetben egy terjedelmes írásom Dunántúlról. A Tankönyvkiadó jelenteti meg a Kortárs irodalom tanítása a középiskolában című munkámat. A Rippl-Rónai Múzeumnak írtam Martyn Ferenc irodalmi kísérőrajzairól egy önálló tanulmányt… Szeretném befejezni a Pécsi irodalom kistükre című sorozatot a Jelenkorban. Babits pécsi diákéveiről összegyűlt rengeteg adatomat, dokumentumokat kellene elrendezni. S talán azokból a tanulmányokból, kritikákból is összeállna egy kötetre való, amit az elmúlt másfél évtizedben írtam…

– Ha ma állnál életutad kezdetén, újra az ELTE bölcsészkarára jelentkeznél?

– Jelenkeznék, de nem tudom, hogy fölvennének-e? Hej, azok a régi egyetemi évek, 1948 és 1952 között!

– Mint tanár bizonyára elég jól ismered a mai középiskolásokat… Mi a jellemző rájuk? Milyen többleteik és hiányaik vannak?

– Megnyomorítja őket a rengeteg tananyag. Alig van idejük egyéni hajlamuk, kedvük kiélésére, az önálló fölismerések megszerzésére, a szellemi kalandozásra. A bizonyítvány mumusa a legnagyobb ösztönző. Hiába kerülnek az egyetemre állítólag a legkiválóbbak, ott újra kezdődik a szelekció: már a legelső vizsgán lesznek olyanok, akik megbuknak. Pedig amikor fölvették őket, mind jelesen megfelelt. A továbbtanulni nem akarók nem látnak elég célt és értelmet az ismeretszerzésben, a tanulás és tudás örömében. Iskolareform után az iskola forradalmi átalakításán van a sor.

– Az irodalom és a művelődésügy birodalmán túl mi érdekel még? Sport? Technika…?

– A fű növése… A felhők járása… A madarak röpte… Ez is azért, hogy egy mondat megtalálja az állítmányát. Hogy teljesebb legyen az élet. Hogy kevesebb legyen a kérdőjel.

– Kártyázni tudsz?

– Játszani szeretek! Azok a kártyajátékok, amelyeket ismerek, elég szűk variációs és kombinációs lehetőséget biztosítanak. Tudod, mi az igazi játék? A bábozás! A golyózás! Meg a közös, társas éneklés. S a szellemi munkában megfáradt idegeket legjobb egy másik izgalommal pihentetni: a csuka rablására várni nyáron, Fenyvesen a Határárokban… A halak világa olyan, mintha az ember a túlvilággal lenne összekötve egy vékony zsinórral. Amit a halász, vadász érez olyasmi, mint amikor az ember gatya nélkül fürdik a Balatonban, vagy amit a réz érez, amikor ötvözik…

– Érzel magadban valamilyen hiányt?

– Amíg hiányt érzek, azt hiszem, addig élek. Amíg az embernek vannak vágyai…

– Ha lehetne, lemondanál valamelyik tulajdonságodról?

– A lépcsőházi bölcsességről. Arról, hogy az embernek csak akkor jut eszébe, hogy mit kellett volna tennie, amikor már az ajtón kívül van.

– Artur C. Clarke, a jövő tudományos eredményeiről, felfedezéseiről készített egy előrejelzést. Sok furcsaság mellett 1990-re a mesterséges intelligencia megteremtését jósolja… 1990-ben, azt hiszem, éppen hatvanéves leszel. Mit gondolsz, a mesterséges intelligencia valós megjelenése hogyan érintheti az oktatást, és hogyan az irodalmat?

– A „mesterséges intelligenciára” aligha kell újabb húsz évet várni. Gondolj a holdutazásra. A komputerek sok mindent megoldanak. De alighanem húsz év múlva itt a földön még mindig késni fognak a vonatok, ha jön egy, az ideihez hasonló, kiadós havazás. S attól tartok, hogy 2000-ben, bár a mainál tökéletesebb komputerek lesznek, de lesz még analfabétizmus, éhség, tudatlanság is. Amíg az embert totális hatalmak, szellemi fanatizmus, gondolkodásbeli tunyaság fenyegeti, amíg „késnek a vonatok”, az irodalom és nevelés, a művészet és a pedagógia talál magának elvégzendő munkát. Nem is keveset.

Amikor a jegyzetfüzetemet becsuktam, a szobában már égett a villany. Nem tudom, ki gyújtotta meg, észre sem vettem. Tüskés Tibor elkísért a vasútállomásra. A friss, kavargó hó elnyelte lépteinket, szavainkat… A vonat már valahol Tolna megyében járt, amikor eszembe jutott egy régi ősz. Nem is olyan régi. Egy ősz. Tüskés feleségestől meghívott Fenyvesre horgászni. Borongós, szeles idő volt. A Nagy-berek furcsa erdejében fácánok kakatoltak egész délelőtt és egész délután. A Nagyárok hínaras vizében horgásztunk. Mi keszegre, Tüskés Tibor csukára. Mi délután négyig fogtunk vagy harminc darab keszeget, Tüskés semmit. Mégsem váltott át keszegre. Várta, egyre várta a mesebeli csukáját. Már szürkült, amikor horgára akadt a ragadozó.

– Gyere, csuka! Csukácska! Csukácska! – kiáltozott Tüskés, s a halat a saját feje felett a sarjúba repítette boldogságában.

A halakat megsütöttük, és megettük.

 

Kiss Dénes

Ismerkedésünk fokozatairól igyekszem beszámolni. Ez az ismerkedés, úgy vélem, életünk végéig tart. Kezdem a legegyszerűbbel. Kiss Dénes középtermetű, szinte alacsony. Az utóbbi években a testesedés ellen küzd. Szeret enni, bár sokszor hangoztatja, hogy a primitív testi örömöket megveti. Évekig hallgattam elméleteit, elmarasztaló ítélkezéseit evés, ivás, pipaszortyogtatás és nők miatt. – Most belvárosi lakásában üldögélünk, ott is a belső szobában. Közöttünk ovális asztal, az asztalon terítő, a terítőn talán valami váza és tálca, kettő is. A tálcán vastag, fehér csemegeszalonna, kenyér, citrom. Odább poharak és édeskés lengyel vodka. Eszünk és iszunk. Kiss Dénes főleg eszik, én főleg iszom. Közben gondolataimat rendezgetem. Jól megnézem magamnak a költőt. Újságíró és író, jól ismeri az interjúk rendjét… Most mégis ideges, gyanakodva méreget, nem bízik bennem… Tizenöt évnyi ismeretség, barátság bőségesen elég egy ilyen érzés kifejlődéséhez. Amikor elfogy előtte a szalonna, kortyint egyet a vodkából, aztán cigarettára gyújt. Mentolos cigarettát szív. Pöfékel, és rövid, egyszavas kérdésekkel igyekszik mozdítani rajtam. Talán fél éve dohányzik, s a tempó, ahogy laposra olvadnak a keze ügyében a cigarettás csomagok, úgy hat, mintha valamilyen lemaradást igyekezne behozni nikotin vonalon. – Zalaegerszegen találkoztunk először. Sovány volt, szuggesztív, lángoló szemű. Mozdulatai eltökélt partizánmozdulatok voltak, szavai lelkesek és egyértelműek. Főleg irodalomról beszélgettünk akkor, és nagyon keveset filozófiáról és eszmékről. 1953 volt vagy 1954. Pacsán megmutatta düledező házacskájukat, vendégül látott, délután elvitt a Szabadságharcos Szövetség gyakorlatára. Döbbenten álltam a mezőn. Kiss Dénes 350 köbcentiméteres motorokon száguldozott, puskákkal hadonászott, lövöldözött. Úgy tűnt, társai tisztelik, s a falu lakói kicsit félnek is tőle. – Később aztán Pécsen találkoztunk újra. A Kandó Kálmán utcában laktunk, én a földszinten béreltem szobát, Kiss Dénes az emeleten. Jó barátságban teltek napjaink… Aztán meghívott egy teadélutánra, ahol diákok és diáklányok andalogtak gramofonzenére. Én is andalogtam egyet. Amikor hazaérkeztünk, felhívott a szobájába. Kiderült, hogy pont azzal a lánnyal táncoltam, aki neki is tetszett. Ezt ugyan nem lehetett tudni, mivel nem mondta, nem táncolt vele, csak emésztette magát. Amikor becsukódott az ajtó, előrántott egy vadászkést, és megtámadott. Erősebb voltam nála, mégis percekig dulakodtunk. A tőr a szekrény oldalát hasította fel, majd az ágy alá került, ahová sikerült birkózás közben berugdosnom. Mindez ma elég humorosan hat, de akkor megdöbbentett. Éjszakánként álmatlanul feküdtem az ágyamon, és a mennyezetet bámulva tűnődtem: „ki ez az ember, aki az emeleten lakik? Ki ez? Jó barát? Költő? Fantaszta? Az eszme különös megszállottja?” – Néhány hét elteltével helyrebillent a barátságunk. Ma is tart, Dániel fiának én vagyok a keresztapja. De ettől emberi rejtélye még nem oldódott meg. Sok-sok meglepetéssel szolgált azóta is.

Kiss Dénes Pacsán született 1935-ben, félig paraszti, félig iparos családból. Apja géplakatos. Nagykanizsán járt gimnáziumba, érettségi után repülőtiszti iskolára jelentkezett, fel is vették. Mégsem lett repülőtiszt, mivel az évfolyam két éven át nem indult. Így visszakerült szülőfalujába, s egy ideig az Autóközlekedési Vállalatnál dolgozott mint diszpécser, és párhuzamosan a helyi kultúrotthont is igazgatta. Életének következő állomása Pécs, ahol a Tanárképző Főiskolán tanult egy ideig, majd Budapestre került, és gyárakban dolgozott. A Kőbányai Könnyűfémmű, majd a Gumigyár munkásaival izzadt műszakról műszakra, s pihenőidejében tanult, verseket írt. Ágyra járt, egyik albérletből a másikba vándorolt, Rákóczi út, Mártírok útja, Rumbach Sebestyén utca s végül a Bajcsy-Zsilinszky út. Közben újságíróiskolát végzett, az Esti Hírlapnál dolgozott, majd a Gumiipari Hírlaphoz került. Tehetsége, makacs ősereje minden mélyponton átsegítette. Ma ismert költő, esszéista és újságíró. Verseit, kritikáit, tárcáit a vezető irodalmi folyóiratok közlik, neve a napilapok hasábjain is gyakran felbukkan. Két verseskötete jelent meg, a Porba rajzolt szobafalak 1962-ben, az Arcom a föld című könyve pedig 1965-ben. Új, Arctól arcig című verseskötete 1970-ben jelenik meg, ugyancsak az idén hagyja el a nyomdát a Kányadombi indiánok című ifjúsági regénye is. Rajzol, szenvedélyesen érdeklődik a tudományok iránt, vitatkozik, embereket sérteget, szerkesztőkkel vész össze, és számon tartja vélt és valódi sérelmeit. Pepita sapkát húz a fejére, bridzsezik, meccsre jár, magazinokat lapozgat, arcát a fény felé igazítja, de önérzete egy falusi kisfiúé ma is, aki gyanakszik, hogy kevésnek tartják a dörzsöltebbek, s közben magát különbnek tartja mindenkinél. Kiss Dénes sajátságos világát meg lehet szokni. Jó barát, jó ember, mindig a közösség, az egész magyar nép javára gondol, ha beszél, ha tesz valamit. És ne felejtsük el, hogy költő. Tehetséges, szép álmú költő… És ez a legtöbb, ez a lényeg. Kis hadakozás a késsel, kis vita, kis ajtócsapkodás – a versek értékével szembesítve elhanyagolható tényezők. – Baloldaliságáról is mondanom kellene valamit… Ifjú, forradalmi láza úgy tűnik lelohadt. Szeme már nem villog, ha kimondja, hogy „eszme”, de azért józan, a népben, az emberiség felemelkedésében hívő, baloldali ember maradt. Néha papucsban látom, házikabátban. Ilyenkor eszembe jut az a pacsai délután, amikor a gyakorlótéren láttam, soványan, erősen, hatalmasan. Azóta persze hazánkban is történt egy és más.

Ez a Bajcsy-Zsilinszky úti lakás főbérlet. A falakon sok a kép, modern fiatal festők alkotásai, egy ikon, sok reprodukció, s Kiss Dénes saját rajzai, poros ideiglenességgel. Egyetlen vonallal rajzol fejeket, portrékat, tárgyakat, s rajzszeggel a tapétára függeszti a legjobbakat. Sok a könyv, a folyóirat, s az íróasztalon a jegyzet, fénykép, levél. A szomszédos szobából áthallatszik a kisfiú és a pótmama hadakozása. Kiss Dénes felesége éppen kórházban van. Újra és újra megszólal a telefon. A költő szert tett néhány rokonra a fővárosban, s az utóbbi években Pestre költözött a húga is. Negyedóránként elmagyarázza valakinek, hogy mit mondott a főorvos, mit vacsorált a gyerek. Néha írókkal beszél, főleg fiatalokkal, szereti a kezdőket pátyolgatni, kézirataikat beajánlani, megvitatni. – Ez a telefon, mint egy csörgőkígyó… Valójában utálom Kiss Dénes telefonját. A zsinórt, ahogy tekeredik utána a szobában, ahogy lóg rajta a barátom… Most mégis jól jön, átsegít bennünket a szalonnák és vodkáspoharak barikádjain. Csakhamar füstfelhőben úszunk, Kiss Dénes a zűrzavarban elfelejti készenlétben tartott merev válaszait, beszél, elpilled, nyugalomra vágyik.

– Milyen hónapban születtél?

– Szilveszterkor születtem, Szilveszter éjszakáján…

– Hó volt?… Fagy?

– Későn jött akkor a tél, de már hó volt. Fagy és hó. Az anyám aznap délelőtt még kiment a hegyre, de hazaküldték… Úgy látszik, volt még abból a rossz borból, amit annyi nemzedék ivott… Noha bor… Ezér haltak meg a testvéreim. A nevüket sem tudom… Három testvérem halt meg, mielőtt születtem, egynaposak voltak. Rólam is azt mondta a bába, hogy nem érem meg a harmadnapot.

– Mekkora hó volt?

– Azt mondják, nagy hó volt… Szilveszter éjszaka, ugye… Részegek danoltak az utcán, bezörgettek az ablakon. Kiszóltak nekik: „Emberek hallgassanak, itt gyerek születik”.

– Az a vásár, az a véres vásár, az…?

– 1932-ben volt. Apám, anyám is kint volt a vásárban, már jegyben jártak. Előtte napon a végrehajtók elhajtották a teheneket adótartozás fejében. Éjszaka aztán valaki kinyitotta a karámot, és a tehenek hazakerültek. Másnap a csendőrök a pacsai vásárban hajkurászták a teheneket, parasztokat. Dulakodás támadt, belelőttek a tömegbe…

– Szegények voltak a szüleid…?

– Anyám szegény lány volt, öten voltak testvérek, csak egy hold föld jutott rá. Apám szülei módosak voltak, s apám iparos. Volt egy csomó mesterlevele, képesített géplakatos volt, hegesztő, esztergályos, fűtő, gépész, gépkocsivezető, csőszerelő. Mindenhez értett… Egyedüli gyerek volt, nem akarták, hogy az anyámat feleségül vegye. Elvette, és bosszúból kiköltöztek a hegyre és ittak, ittak…

– A gyermekkorodból mire emlékszel?

– Sok mindenre… Volt ott egy öreg, szakállas zsidó bácsi, fűszeres: Rechmitzer… Azt szokta mondani, hogy: „Fiam; te jókor születtél”… Máig sem tudom miért mondta. Nem volt gyereke, azt hiszem, azért szeretett meg. Mindig adott hitelbe. Aztán elvitték a németek, és nem jött vissza. Sokan visszajöttek, de a Rechmitzer nem…

– Mire emlékszel még?

– Tele voltam félelemmel… Féltem a sötétben, a magánytól, lányoktól, később attól, hogy felnőttnek kell lenni. Nagyanyám mindig tudta a menetrendet. Attól féltem, ha felnövök, nekem kell majd tudni… Szigorú, szikár öregasszony volt.

– Később?…

– Később magamnak is bizonyítani akartam, hogy bátor vagyok. Végül kiderült, hogy mindent meg merek tenni, még többet is, mint a többiek, csak a félelem nem múlt el.

– Ma sem?

– Ma sem.

– Ejtőernyős voltál, nem…?

– Igen… Tizenöt éves koromban ugrottam először, és akkor jelent meg az első cikkem is a Szabad Ifjúságban. Vitorlázó géppel volt egy csomó felszállásom. Edzőtábor Madocsán, mindenre emlékszem. A gimnáziumban én szerveztem a Repülő Szövetségbe az ejtőernyős tagokat. Nyápic gyerek voltam, kinevettek. – „Aki ejtőernyős, annak le kell ám ugrani az első emeletről” – gúnyolódtak az osztálytársaim. Azonnal leugrottam az első emeleti ablakból. Felindultságomban azonban nem vettem észre a telefonvezetékeket, melyek az ablak alatt húzódtak. Rájuk zuhantam, megpördültem. Vörös téglával volt kirakva az udvar. Átharaptam a nyelvemet… Nem akarod megnézni az ejtőernyős igazolványomat?

– Megnézném…

Feláll, oldalt lépdel néhányat, kihúzza íróasztalának a fiókját, aztán két igazolványt tesz elém. Egyik az ejtőernyős igazolvány, a másik… Kinyitom: „Magyar Repülő Szövetség”. Belső oldalán egy idézet: „Repüljetek magasabban, messzebbre, gyorsabban, mint mások.” Aláírás: Sztálin. Némán bámulom a Sztálin idézetet. Kiss Dénes az ovális asztal másik oldalán áll. Vár, aztán megszólal:

– Mesterlövész voltam… A diákotthonban a szekrényemben négy puska volt…

– Amikor repülőgépet vezettél vagy kiugrottál az ejtőernyőddel, nem féltél…?

– Azért tanultam meg mindezt, hogy az „eszme” bárhol használni tudjon, akár repülőt kell vezetni, akár másutt…

– Mondd, mikor kerültél te ilyen feszes kapcsolatba a kommunista eszmével?

– Hülyén hangzik, de talán mindig kapcsolatban voltam vele. Gyermekkoromban is. Odafigyeltem a szegényekre, gyengékre, szerettem őket…

– Ez már csaknem úgy hangzik, mint a kereszténység kiindulópontja.

– Talán csak hasonlít – mondja, aztán felemeli az asztalról igazolványait, és gondosan visszafuvarozza a fiókjába. Érthető. Ez a két igazolvány ma is legféltettebb kincsei közé tartozik. Rangjuk, akár a versesköteteké…

– Mondhatnál valamit, ami az életutad első felében meghatározott…?

– A hit és a rajongás.

– Hit…? Miben…?

– Hittem a szélben, napsütésben, életben, az utakban, hogy mind vezetnek valahová. Négyéves korom óta olvasok, a nagyapám tanított meg a betűkre… Hittem, hogy érdemes szeretni a szépet, jót, érdemes feláldozni magunkat, és szentnek tartani eszméket. Az volt a belső igényem is mindig. Aztán jöttek a felismerések, a bizonytalanság korszaka. Azt hiszem, a feszültség kezdete.

Nekem kell tölteni. Itt áll ez az édeskés vodka az asztalon, de nem tölt, csak néz rám, és vár, ugrásra készen. Töltök neki is, koccintás nélkül iszunk. Leteszi a kupát, aztán rám mered:

– Te az előbb, amikor telefonáltam beleittál az üvegbe?

– Nem ittam bele, pohárból iszom…

– Amikor megfordultam, a kezedben volt…

– Azt néztem, hogy mi a neve ennek a mosléknak…

– Direkt azért vettem, hogy a kedvedben járjak.

– Jó ital ez, de annyira nem, hogy beleigyak az üvegbe, amíg telefonálsz. Jobb lesz, ha koncentrálsz… Mi van ezzel az írással? Mióta írsz, és minek?

– Odaért a faág az ablakhoz. Tél volt. Akár egy emberi kéz megdermedve. Nincs hús. Tizennégy éves voltam. Megírtam, csodálkoztam, hogy ritmikus…

– Benned, azt hiszem, van valami az elhivatottság érzéséből…?

– Mindig úgy éreztem, hogy rám számítanak… Ejtőernyősként vagy költőként… Nekem beszélni kell. És nem akárhogy.

– Ma, mint érett, tapasztalt költő, hasznosnak tartod a költészetet?

– Nem hiszem, hogy jó ez a szó, hogy „hasznosnak”. „Szép az, ami érdek nélkül tetszik.” – Ezt a meghatározást mindig humorosnak tartottam, de…

– Mi tehát a költészet?

– A versírás önismeret, önelemzés és a világ igazságainak magamon való kipróbálása. Egyúttal készenlét.

– A költő pozíciójából nézve…

– Igen. Felismerések. Nem kisebb értékűek, mint Heisenberg, Einstein, Beethoven vagy Bólyaié… Egyúttal boldogságkeresés. Írtam egy tanulmányt erről: „A boldogság megmaradásának törvénye”. – Hiszek abban, hogy minden ember képes a boldogságra.

– Fitzgerald azt írja, hogy egy érett, érzékeny ember természetes állapota a jól kifejlett boldogtalanság.

– Ez látványos, de nem igaz… Én például képtelen vagyok a boldogtalanságra.

Kiss Dénes gyászos, csaknem tragikus arccal ül az ovális asztal másik felén.

– Mit röhögsz? – kérdi. Igaza van. A boldogság belső ügy. Mit tudom én, hogy ki, mikor boldog? Van, aki szenvedés közben boldog. Van, akit egyenesen a veszteség tesz boldoggá vagy a veszteség lehetősége. Így aztán ebből a boldogság ügyből igyekszem biztonságosabb vizekre evezni.

– Az emberek általában azt hiszik, hogy egy villanyszerelő hasznosabb, mint egy költő… – mondom.

Kiss Dénes eltűnődik:

– Rövid távon hasznosabb is, csakhogy az emberek nem gondolnak az utánuk jövő nemzedékekre… Az emberek percben gondolkodnak, a költők évezredekben. Ezért nem érthetik meg egymást igazán. Ez meglátszik a lakásokon is, ha belépsz valahová.

– Az űrkorszakban a költészet tehát megtartja régi rangját?

– Mivel semmi sem avul el gyorsabban, mint a technika… És ez annál inkább igaz lesz, minél gyorsabban fejlődik a technika. Mindig megmarad valami, ami nem avul el, és ez az ember. Tehát a többi másodlagos. Az ember a fontos, nem a pálya, az ember, aki a további pályák végtelen variációját hordja magában, az első kőbaltától ki tudja meddig… Ha meggondoljuk, a kőbalta olyan nagy felfedezés volt, mint az űrhajózás.

– Az emberek fegyelmezetlenek, a gépek fegyelmezettek.

– Más az, aki a gépet kitalálja, felismeri a lehetőséget, és más az, aki azt használja. A pilóta a gépben már nem lehet fegyelmezetlen. A kutató, tervező mindig sokkal többet gondol, mint ami megvalósul. Az esztergályosnak csak közvetíteni kell a rajzokat. A másiknak alkalmazkodni a törvényekhez. De a feltaláló mindig többet lát, mint amit megvalósít. Az emberiség magában hordozza ezt a felismerést, hiszen a föld anyagából való, tudja, hogy öregszik, változik, hogy egyszer el kell jutnia a csillagokra. Tehát már most megteszi ehhez a lépéseit a Holdra. Akármilyen kegyetlen dolog is, nem ügyelhet arra – hiszen fennállása óta sohasem ügyelhetett –, hogy közben sokan éheznek, nyomorognak. Az egész érdekében ezt a lépést meg kell tenni. Az ember ugyanis nem idegen része a mindenségnek, hanem húsa-vére, és érzékeli rezdüléseit, még akkor is, ha a műszerek ezt nem képesek kimutatni. Én ebben hiszek…

– Felsorolhatnál néhányat legfontosabb olvasmányaid közül.

– Arra jöttem rá, hogy Niels Bohr, Heisenberg, Einstein vagy Feynman a legvilágosabban fogalmazó írók. Tudósoknál ez kötelező, mert törvényfelismeréseiket egyébként könnyen meg lehetne támadni. A rossz írók azt hiszik, hogy nekik a tudósoknál kevesebbet kell, lényegtelenebbet kell létrehozni. Pedig nem. Évek óta olvasok egy könyvet. Saint-Exupéry-t… Egyébként is, Tolsztojnál nem adom alább. Egyetlen nagy íróról sem tudok, aki a mondanivaló szabadságáért lemondott volna a pontos, világos fogalmazásról.

– El tudnád képzelni, hogy a foglalkozásod nem írás, hanem valami más?

– Az írást soha nem tekintettem foglalkozásnak, csupán magatartásnak… Tanár lennék, ha még lehet…

– Gondoltál már arra, hogy meddig élsz?

– Néha azt hiszem, holnapig sem, máskor, hogy sokáig.

– Tudod mi a halálfélelem?

– Ismerem. Van…

– Azt mondtad, hogy képtelen vagy a boldogtalanságra. Lin Yutang leírta Csin harminchárom boldog pillanatát. Mondhatnál te is egy boldog pillanatot vagy kettőt.

– Talán, amikor kiugrottam ejtőernyővel, vagy amikor a Dani mosolyog. Ez a kettő ugyanaz a dolog.

– A Daniból mit akarsz nevelni?

– Embert…

– Mondj egy pénzösszeget. Annyit, amennyit te összegnek tartasz?

– Egy ember ára…

– Ez túl nagy összeg. Mondj egy számot…

– Kettőezernégyszáz… Most csináltatom életem első ruháját. Idáig készruhákban jártam… Ennyit kérnek érte…

– Mikor írsz, hol, hogyan?

– Autóbuszon, eszpresszóban, ágyban, menet közben.

– Regényt is írsz…

– Akkor lehetőleg csak regényt írok. Sétálok, zenét hallgatok közben.

– Tudod, ki volt Jim Clark?

– Tudom… Ezt csináljuk mindannyian. Száguldunk. Ez a dolgunk. Erről nem lehet lemondani. Néztem a tévében… Úgy is mondhatnám, ha valami elkerülhetetlen, elébe kell menni.

– El tudnád képzelni, hogy most kiugrasz egy repülőgépből?

– Feltétlenül… Szívesen… Úgy érzem, nem hagytam abba. Csak ez nem annyira látványos, amit most csinálok.

– És milyen alkalomból?

– Az örömért is.

– Nem gondolod, hogy összetörnéd magadat?

– Nem – mondja felháborodottan, majd felugrik, és tornamutatványokat végez.

– Mondj egy verssort.

Kiss Dénes abbahagyja a tornamutatványokat. Kicsit liheg:

 

– Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra – mondja.

 

– Einsteini nagyságú törvény. Azt hiszem, az író végül mégiscsak eltávolodik a biztonságos vidékről. Volt egy Jan Welzl nevű cseh sarkutazó, aki a nyolcvanadik szélességi kör felett vadászgatott az észak végtelen jégmezőin. Nem tudom, ott fent, a sarki éjszakában mihez kezdenénk?

– Ilyent még nem próbáltam, de idáig mindenhol kibírtam. Azt hiszem, hogy illene is hozzám az ilyesmi. A visszatérés lehetőségéről így is lemond az ember. Tudom, hogy nem lehet visszatérni…

– Bizony nem… Elsüllyedt világok vannak a múltunkban. A szülőfaludban, este, bemutattál egy lányt. Talán kék szemű volt… Talán…

– Koki… Büszkének látszott, nem hittem el róla, hogy szeret. Később kiderült, hogy szeretett. Általában nem hittem el, hogy engem is megszerethetnek a nők a többi között… Néha azt gondolom, hogy akkor ezt nem vettem észre, soha nem bocsáthatom meg magamnak…

Kiss Dénes eltűnődik. Én is. Egyszer írt, hogy jöjjek, bemutat egy lányt, talán feleségül veszi… Felkalauzolt a Naphegy utcába. Már nem emlékszem a lány nevére, arcára sem… Az akkori Naphegy utcára sem… Emeleti, úri lakás volt, amolyan kopott, középosztálybeli. Rendetlenség. Több szoba, több ember. Javasoltam, hogy menjünk le valami vendéglőbe. Felvettük a kabátunkat. Én és Kiss Dénes. A lány nem találta a télikabátját. Zűrzavar. Szülők, anya… Takarítás. Benéztek a kamrába, másik szobába… A lány benézett az egyik bútor alá. Nem találta a télikabátját. Már nem emlékszem, mi lett a vége az ügynek, de ma is borzongok. Egy lány a régi középosztályból, ahogy a saját lakásában nem találja a saját kabátját, és az anya, és az az egész lakás, és az öccse… Igen, valami öccse is volt…

– Emlékszel arra a lányra, aki nem találta a kabátját?

– Igen… Amikor először felmentem hozzá, feltette Wagner Tannhäuser nyitányát. Olyan sírás jött rám, hogy el kellett szaladnom. Aztán a Máté-passió… Elvitt a Zeneakadémiára…

– És a feleséged?

– Márta?… Amikor munkás voltam, eljárt a gyár elé… Hozta a kölcsönpénzt, zsíros kenyeret…

– Hány éves vagy most?

– Harminchárom…

– A nők nem harminchárom évesek…

– Igen, a nők fiatalabbak.

– A közvélemény azt hiszi, hogy a költő és a nők, a fiatal nők, ez egy és ugyanaz a fogalomkör…

– Az ember nem mindig térhet ki, van amikor nem is akar… A lobogás és a rajongás mentheti meg az embert. A várakozás az arcokon… Ez megvalósíthatatlan a családon belül.

– Mondd, Dénes, van valamilyen tárgy vagy érték, amit szeretnél megkapni?

– Nincs… Talán szeretnék zongorázni…

Elméláz. Az ovális asztal távoli végén magazinok. Egy Quick, egy Stern. Az utóbbit magam elé rántom. A címlapon szőke nő evickél egy függőágyban. Kinyitom. Kockás füzetlapok csúsznak a kezembe. Apró gyöngybetűk. Kék tinta. Az egyik illusztrált, fényképes cikk fordítása: „Hogyan válnak a férfiak nővé?”

– Ez a fordítás, ez kié?

– Nem tudom… Valaki benne felejtette – mondja Kiss Dénes, aztán a vodkás üvegre néz, és újra megszólal:

– Tényleg nem ittál bele…?

 

Szakonyi Károly

Hogy hol romlik meg egy barátság, azt csak az isten tudja. Nem figyelünk eléggé egymás bajára, sikerére, esetleg a nagy hangzavarban fakón érkeznek a szavak, gesztusok. Kis félreértések növekednek a tér végtelenjében, s testesedve betonfalakká válnak. – Hónapok óta nem találkoztunk… Ez tény. Valaki azt mondta, hogy… És mindenki mond valamit… Pedig könnyen lehet, hogy nem is egymással van bajunk, csak a nyárral, a járdákkal, az autókkal, a vízcsappal, mert egymással valójában mi bajunk lenne? – Mégis, amikor az ember hosszú, kényszerű csend után elindul interjút készíteni, szüksége van bizonyos keresztényi alázatra. Alázatra az élettel szemben, az emberekkel szemben, akiket el kell tartania, a foglalkozásával szemben, mely kíméletlen. Alázat és tisztelet érzése együtt… Igen, ezek kísérnek át a városon. Tisztelet barátom tehetsége, embersége és sikeres művei iránt. Sikeres író. Tíz éve minden lehetséges felsorolásban szerepel a neve, akár prózáról, akár színházról vagy rádiójátékról van szó. Öt prózai kötete jelent meg. (Középütt vannak a felhők; Túl a városon; Férfiak; Porcelán baba; Francia tanya), Életem Zsóka és Ördöghegy című drámáinak bemutatóit tetszés és elismerés kísérte, 1963-ban SZOT-díjjal tüntették ki, több rádiójátékát nívó-díjjal jutalmazták. Ha személyesen megjelenik valahol, a figyelem feléje fordul, választékos öltözéke és szavai, messzi országokat idéző cigarettái delejes kellemetességet okoznak az embernek. A franciák azt mondanák, hogy Szakonyinak charme-ja van. És tényleg charme-ja van.

Amikor megismerkedtünk, úgy emlékszem, tél volt. A felsózott pesti járdákon latyakossá vált a hó. Szakonyi a szárazabb részeket keresgélve lépkedett, így örökké beleütköztünk az emberekbe. – „Ugyanis lukas a cipőm talpa” – mondta akkor magyarázólag. Hegyes orrú, fekete félcipőt viselt, és kopott, fekete télikabátot, melynek a gallérja a háború előtti évtizedek divatjára utalt. Talán az Egressy Klubból mentünk a Marika presszóba vagy a Marika presszóból az Egressy Klubba. Akkoriban a Marika presszóban öt-hat író dolgozott, s költők is néhányan. Órákon át lehetett egyetlen fekete mellett üldögélni, néha még tovább is. Kezdetben voltak a presszók, kisvendéglők, aztán az albérletek, aztán a lakások. Rémlik egy végtelen szűk, csőszerű albérleti szoba, ahol a második feleségével lakott, s a padlót kecskebőrök fedték. Persze lehet, hogy nem éppen kecskebőrök, de valahogyan ezek a kecskebőrök mégis megmaradtak a múltból, s az a sok kis remény, amit összehordtunk oda egy téli estén. Kertész Ákos, Kiss Dénes, s még néhányan, akiknek neve és személye már feledésbe merült. Valamennyien az írás és íróság lázait takargattuk nagy készülődéssel. Aztán egy másik, rangosabb albérlet a Lékai téren, majd a Váci úti igazi lakás, ami sokszor valóságos klubbá változott, az író és művészbarátok terhétől. Nem is értem, hogyan és mikor dolgozott abban a lakásban?… De dolgozott… Néhányan már-már rokoni kötelékben éltünk, vendégeskedve és közös villát bérelve Balatonszárszón, majd utazgatva, itthon és külföldön. A Csehszlovák Írószövetség vendégeként együtt töltöttünk Prágában és szlovák kisvárosokban két hetet. Hazafelé a vámosok azt kérdezték, hogy hol a „társulat”, mivel a speciális női ruhadarabok sokasága láttán menedzsereknek néztek bennünket. De az ajándékozás vidám ünnepélyessége csakhamar megfakult. Amikor én Pestre költöztem, Szakonyi már Árpádföldön lakott a szüleinél, mint legényke korában. Néhány szép tárgy emlékeztetett csupán a fénynapokra, fényszavakra, fényivásra. Közben fél telet Leányfalun is töltött, albérletben, favágással kezdve a napot, s a kályha mellett dideregve este tíz óra tájban. Leányfalun is találkoztunk. Sokat ittunk, aztán lementünk a Dunához, és bámultuk a piszkosszürke, túlparti semmit.

Az autóbuszról a Tétényi út és a Szakasits utca kereszteződésénél leszállok. Még háromszáz méter. Kilencemeletes ház, az ötödiken lakik. A kapu alatt be kell szólni a házitelefonba. Új házak, új rend…

Néhány zavart mondat, aztán legyint, legyintek, nevetünk. Költő barátunk, Gyurkovics Tibor az íróasztal mögött ül, mint egy hadbíró. Élvezi a jelenetet. Kifelé fülelek. A konyhában vagy a szomszédos szobában Szakonyi harmadik felesége motoz, halk neszeket keltve.

Az asztalon vörös bor. Szakonyi Kentet szív, sovány, derűs és nyugtalan. Új nadrágja van, saját anyagából övvel és aranyozott csattal. A heverő szélén ül, s a telefon felé pislog, ami az ajtó mögött feketedik a parketten, mint egy akna. Megcsörren, Gyurkovics felkapja, és beszédbe elegyedik valakivel, szélesen, élvezettel… Benyitnak a nők. Ezer kérdés… Felelet nincs. Szakonyi kezében kialszik a Kent.

– Azt hiszem, engem keresnek – mondja bizonytalanul.

Gyurkovics beköltözik a telefonkagylóba, a nők nem bírják tovább, és kimennek. Szakonyi mögött a falon hófehér, hermelinszerű anyag szolgál falvédőül. Felette kis kép, Krisztus. Részlet egy szláv templomfestményből.

Feszültség nehezedik a szobára. Szakonyi nevetve rám néz:

– Kedden operálnak – mondja elegánsan, mintha csak valami örömhírt közölne.

– Kedden…?

– Az epekövemmel… Látod, milyen sovány vagyok… Semmit nem szabad enni. Éhen halok így. Te is megérkeztél a dögszagra… Mindenki… Délelőtt is telefonáltak a…

– Így elég nehéz lesz szabályosan dolgoznunk… Csináljuk azért? Van itt néhány kérdés…

– Kérdezz, persze… Lehet, hogy meghalok…

Szakonyi kedvesen nevet, Gyurkovics a háttérben egy nővel telefonozik. Szakonyi is, én is szeretnénk tudni, kivel beszél, de semmit sem tehetünk ellene. Kedvetlenül felteszem az első kérdést:

– Fel tudnál idézni valamit a gyerekkorodból? Valamit, ami képszerűen visszatér, tájat, embereket vagy valami mást…?

– Igen… Azt mondják, az írók javarészben gyermekkori élményeiket írják… Budapesten születtem, de amikor ösztönösen tájékozódtam hovatartozásom ügyében, soha nem éreztem, hogy pesti vagyok. Inkább az volt az igazi táj, amit nyolcéves koromban megismertem, apám rokonainál, Nagycenken. A rokonunk gazda volt az uradalomban. Szakonyon volt kocsis a nagyapám… József, az egyik fia aranykalászos gazdatanfolyamot végzett. Ezeknél laktam én nyaranta. Pajták, magtárak, istállók… Az egyikben kis lakás, falépcsők. Ebben laktunk. Az intéző odább, különálló nagy épületben. 1944-ben, amikor a bombázások miatt vége lett az iskolának, végleg odautaztam, ott ért a háború. Minden, ami lényeges a gyerek életében, ott történt velem. Az első és leglényegesebb szerelmek, amikor az ember megismerkedik a szenvedéllyel… Mind az uradalomban éltem át. A legrosszabb élmény, a háború is ehhez a tájhoz kötődik. Mindazok a vidéki emberek, növények, tájak, melyekről írtam, onnan valók. Sokat éltem Pesten, de a városi élmények nem merülnek fel. Az az egész visszajár most is, benne van az ember zsigereiben. Az aratók, ahogy esznek, az uradalmi kovács, rozsdás vasak a műhely körül, béresek, ahogy ott fekszenek a fűben és pihennek. Ezek úgy rémlenek fel, mint amikor egyetlen biztos pontot meg tudsz ragadni az életben, egy rebbenést… Aztán a háborúban ez az egész épületsor leégett.

– Úgy tudom, egyetlen fiúként nőttél fel a családban. Jelentett ez valamit?

– Valamit igen. Öten vagyunk testvérek, négy lány… Együtt van az egész, és én külön, hát láttad ott kinn, Árpádföldön. A lánytestvérek mindenképpen kedvesek, szeretik a bátyjukat… De az is igaz, hogy a magányosságérzetet hamar kialakítja az emberben az ilyenfajta helyzet. A szülők is jobban tudják a lányokat szeretni… De nincs bennem semmiféle rossz érzés. Egy fiú azonban merevebben áll a családban. A lánytestvérek sorozata azt is eredményezte, hogy az ember egyedül igyekezett tájékozódni a világban.

– Egyik legsikeresebb írásod Az emberi üdvözlet katonai pályafutásod élményeiből született… Úgy tudom, önkéntes voltál…?

– Énbennem soha nem volt elhivatottság, vagy vágy a katonai pálya iránt egészen 1949 őszéig, míg ebbe-abba bele nem vágtam. Nagyon sokszor, azóta is, külső, egzisztenciális gondok vittek rá hirtelen döntésekre. Na de várjunk csak… Ne felületesen…

Háború után az ember, ugye, gimnáziumba járt. Közel még a háború, a zűrzavar, tizenhét-tizennyolc éves korban… Szeretne valamit tenni, de csak indulatai vannak. Mindez nem arra sarkallt, hogy kigondoljak valami polgárnak való foglalatosságot. Iskolába jártam, a rend lényegét nem értettem még. Akkoriban elég rosszul éltünk anyagilag. Egy félvak lóval egész nyáron át tüzelőt fuvaroztam. Annyira kibírhatatlannak látszott ez az egész, és felismerhetetlennek, hogy amikor azt mondták a többiek, hogy be lehet vonulni katonának, ahol aztán az ember egykettőre tiszt lesz, habozás nélkül megírtam a kérvényemet. Kiskorú voltam, így szülői beleegyezést is írtam hozzá. Amikor 1949 őszén megjött a behívóm, ugyancsak csodálkoztak otthon. A család az első kétségbeesésen átesett: nem lesz belőlem semmi. A padláson találtam egy katonaládát, bevonultam. Amikor bent voltam, aztán már sejtettem, hogy tiszt, az nem leszek… De azóta sem bántam meg… Az ilyen kényszerű együttélések érdekesek, minden szélsőségesen jön ki, az életnek minden baja, és az a valami is, amit régen bajtársiasságnak neveztek. A közös sors érzése, amit a civil életben vagy egy szabadabb kötelékben nem tapasztal az ember. 1949–50–51-es év a magyar történelemben egyébként is nehéz időszak volt, de a hadsereg kötelékében töményen lehetett átélni ezt a korszakot. Az akkori politikai hangulatról háborús emlékeim maradtak. Nem ilyen békehangulat volt, mint ma… És, ugye, nagyon sok mindent tapasztalt az ember a feljelentésektől az öngyilkosságig.

– Miből éltetek? Édesapádról írjunk valamit?

– Apám családja ott maradt Sopron megyében. Apám tizenkét éves korában szakadt fel Pestre pincértanulónak. Ez még az első háború előtt történt. Szolid ember volt, nem lóversenyezte el a keresetét, mint ahogy ez akkoriban a pincérek között szokás volt. Jó helyeken dolgozott, Ritz, Hangli, Royal… Éppen az Akadémia utcában, a Major-féle vendéglőben volt, amikor sorra került az 1930-as vendéglősbál. A főnöke ajánlotta, hogy ismer egy nagyon szolid vendéglős családot az Országház utcában, akiknek két lánya van… Anyám családja régi tabáni polgárcsalád… Apám megnősült, és önállósította magát. Vendéglőt nyitott. Akkor száz méterenként volt egy-egy ilyen vendéglő… A vendégek között nőttem fel. Megcsináltam a leckémet, és bementem az üzletbe dolgozni. Ismertem minden vendéget, mindig ugyanazok jártak oda, kivéve a söntést. Nagyon érdekes élmény volt, sok ember között forogtam. Megfigyeltem őket. Valószínűleg ezek az évek is lerakták a maguk élményrétegét… Reggel hatkor nyitottunk… Ott ebédeltem a vendégek között. Családias élet folyt. Minden vendégnek volt külön pohara, rá volt vésetve a neve. Színészek, festők, iparosok… A legtöbb folyószámlát nyitott, és havonta fizetett. Ennek a vendéglősségnek akkoriban az volt a lényege, hogy mint egy család összejöttek az emberek. Nem mint ma… De hogy hogyan tudták ott leélni az egész életüket, azt ma sem értem. Mindig ott voltak. Ittak hideg bort, forralt bort, ettek zónát, szalontüdőt… Akkor persze a fogadás a vendégfogadás volt a lényeg.

– Néhány tárgy itt is van még a régiekből… Átlényegülnek körülötted… Azt hiszem, szereted a szép tárgyakat…

– A megvalósulásukat. Az eredeti szép formákat. Ez az önállóság szeretete, ami éppen úgy megnyilvánul a forma tiszteletében, mint az írásban, bár az írásban az indulat az első, de csak akkor tud érvényesülni, ha erős akarattal kellő formába, egyedülálló formába öntjük. Ha ilyent felfedez az ember egy tárgyban, amit nem sorozatgyártás hoz létre, és nem kimondottan praktikus dolog, akkor szeretetreméltó, mert tökéletes formában létezik. Csak szenvedéllyel szabad létrehozni valamit… Sokan azt hisszük, hogy megtanultunk valamit, mondjuk, novellát írni, és valóban, úgy csinálja az ember, hogy eladható… De van annyi szerencsénk, hogy néha észbe kapunk, és tudjuk, hogy nem minden munkánk készült szenvedéllyel. És az ilyen mű többnyire el is vész. Az a legfontosabb, hogy fenn tudjuk tartani magunkban a szenvedélyt. Érted, mire gondolok…?

– Azt hiszem, érthető… Így van…

– Az indulatot megőrizni… Ez a lényeg… Ha visszatekintek eddigi dolgaimra, sokszor elrestellem magamat. Akkor is írtam, amikor nem volt indulatom. Hiányzik belőlük a vér, vagyis az élet. Aztán az is lehet, hogy az embernek olyanok ezek az írások, mint a lendkerekek, átsegítik a holtponton. Ha meggondoljuk, a négyütemű motornál, csak egy hasznos ütem van…

Hátranézek. Gyurkovics már nincs a szobában. Eltűnt. Némán vizsgálgatjuk egymást, aztán eszembe jut Armstrong.

– Mit szólsz ezekhez az amerikaiakhoz? Baromi, nem…?

– Lenyűgöző, hogy most leszálltak a Holdon, de az ember istenigazában Ikaruszt szereti… Ikaruszt, akinek az indulata azt sugallta, hogy tud repülni, és amikor lezuhant, sem értette, hogy miért nem tud, amikor tud… Az emberiség aztán rájött, hogy számítógépek kellenek, új anyagok, műanyagok, s az egészet alá kell rendelni a rációnak, a fegyelemnek, s akkor a világűrbe is kirepülhet. Az ember útja nyilvánvalóan az ész, a tudomány tökéletesedésének útja… A művészet pedig Ikarusz… Segítség nélkül, szertelenül akar repülni. A tudomány ebből az alapindulatból táplálkozik, amit ma is a művészet tart fenn az emberben.

– Mi a véleményed a prózaírás új útjairól?

– Sok mindennel kísérleteznek, de nem tartom lényegesnek vagy célravezetőnek. A XX. században a tudomány csodálatos eredményei a művészetből kisebbségi érzéseket váltottak ki. A művészet most át akarja venni azokat az eszközöket, melyek nem az ő eszközei… Pontosabban: utánozni akarja azokat a módszereket, melyekkel a tudomány egyes ágazatai dolgoznak. Az kétségtelen, hogy minden kor megteremti a maga kifejezési formáit. De ez a fejlődés olyan természetesen adódik, mint az, amelyen az ember is átmegy, hiszen egy XV. századi ember aligha tudna a XX. századi emberrel beszélni. Az irodalomnak az a lényege, hogy amit semmiféle más eszközökkel nem lehet felmutatni, azt mutassa fel. Az irodalomnak nem érdemes úgy viselkedni, mintha matematikával, technikával vagy atomfizikával foglalkozna. Ezt sokkal jobban elvégzi az illető tudomány. Az írónak, ha már bebizonyosodott, hogy tud írni, tehát érthetően kifejezi magát, és eredeti formáját is megszabta, nem az a feladata, hogy spekuláljon, mit mondjon, és hogyan…? Benne él a korban, átéli a kor emberi indulatait, és ha valóban erre született, közérdekűen össze is tudja fogni és a többi ember elé tárni. Ha egy író azon spekulál, hogy milyen érdekességet találjon ki, hogy felhívja magára a figyelmet (ami indokolt is lehet, hiszen a sokféle információ között az erősebbnek jut a figyelem), baj van. Ha nem bízik abban, hogy lényeges dolgokat mond, amire előbb vagy utóbb felfigyelnek, talán nincs is miért elmondania…

– Ezt most úgy érted, hogy közérthetően kell írni…?

– Nem egészen így értettem. Úgy értem, hogy a legmaximálisabb emberi szintet tekintve, de az ember értelmi képességeinek a szintjét nem meghaladóan fejezze ki magát az író. Nem vagyok ellenére a kísérletezésnek, de a kísérletezésben ne az legyen a lényeg, hogy valamit erőszakosan kitaláljunk. Vannak ezek a franciák… Érdekesen csinálják, de az az érzésem, hogy ötletgyártás, és nem a lényeg. A leggyanúsabb dolog, ha iskolák alakulnak ki. Nem mondom, hogy nincsenek iskolák… De összeállni tíz-húsz embernek, és kitalálni, hogy ezentúl így vagy úgy kell írni, ez iparos dolog.

– Prózát is írsz, drámát is. Melyik a kedvesebb műfajod?

– A novellát természetes műfajomnak érzem, a színházat pedig nagyon szeretem. A két műfaj között rokonságot érzek, itt is, ott is a lényeg van kinagyítva. Tehát egy sűrítésnek kell létrejönni. Ez mindig egy bizonyos felfokozottsággal jön létre. A dráma ezt még előadásának a módjával is hangsúlyozza, hiszen élő emberek átöltözve, átlényegülve, kivilágítva mozognak a színen… Ezt a felfokozottságot nagyon szeretem. Néhány órába sűrítve, mert tovább elviselhetetlen. Ez így olyan, mint egy lengés a trapézon. Bizonyára ebből a felfokozottság-szeretetből adódik, hogy több novellát is írtam a cirkuszról. A mutatvány lényege, a dobpergés, lengő trapéz, ez a csodálatba ejtő pillanat izgat.

– A Film, Színház, Muzsikában olvastam egy tárcádat… Azt írtad ott, hogy színész akartál lenni…

– A katonaság előtt, valószínűleg téves önkifejezési vágy folytán jelentkeztem színésznek a főiskolára. De hiába adtam elő Tiborc panaszát, eltanácsoltak. Azokban az években azonban a kultúrforradalom nemcsak a gyárakba, hanem a hadseregbe is behatolt. Így mi is megalakítottuk a színjátszó csoportunkat, s ott színészkedhettem kedvemre. A díszleteket is én festettem. Nagy sikerrel ment a darab, mígnem a tisztek megunták, hogy a feleségeik, akik a női szerepeket alakították, későn járnak haza. Akkor már a színészek egy szobában laktak, az ágyak alatt kondérok álltak, repedezett tetejű babfőzelékkel. Feloszlattak bennünket. Érthető…

– Nálunk nagy divat az írók besorolása. Kit népi, kit urbánus, kit más kategóriában emlegetnek. Tartozol valahová…?

– Mindig úgy éreztem, gyermekkoromban is, hogy én ott állok egyedül, és oly furcsa vagyok, hogy nem hívnak sehová. Ha mégis hívtak, szívesen mentem. Ma is így van… Sok érdekeset olvastam arról, hogy hová tartozom, de sokkal szórakozottabb vagyok, semhogy ezt most tudnám. Vannak írók, akiknek a működése nagyon szimpatikus. Nyilvánvaló, hogy én azt szeretném, ha a nekem szimpatikus írók közé sorolnának, ha már sorolgatják az embert. Egyébként semmi gyakorlati értelmét nem látom annak, hogy irányzatokba, csoportokba tömörülnek művészek. Én, mint olvasó, annak örülök, ha minden író mást ír. Ha spontán alakulnak ki irányzatok, az más, az olyan természetes dolog, amin nem is kell csodálkozni.

– Mit írsz most?

– Regényt írok. Témája: honnan származik az az érzés amit én átéltem, és a kortársaim közül többen is, hogy a történelem véletlen, különleges alakulása folytán nem tudtuk soha elkezdeni az életet. Aztán majd drámát írok, a Vígszínház szerződött velem egy tavaszi bemutatóra.

– Ez itt egy egészen új lakás… Mindig másutt találkozunk. Ha visszagondolok az elmúlt évtizedre, az otthonok sokaságában élsz, persze most már csak képzeletben…

– Valamikor azt hittem, afféle otthont teremthetek magamnak is, mint apám, családot, s a családnak biztos falakat, menedéket. De csakhamar be kellett látnom, hogy nem épül a kezem között ilyen otthon. Kísérleteim mindig félbemaradtak. Vándor lettem inkább – mindig egy új otthon, otthonféle, ami soha nem lett végleges. Így vagy úgy magamra maradtam, s leginkább nyugtalanságom miatt. Nem hibáztatok senkit, rosszul mértem be a pályát, s a pályamódosítások is tévesek voltak. Nem találtam meg a leszállás helyes ívét. És semmiféle földi központ nem volt, ami közölte volna az erre vonatkozó komputerszámadatot… Könnyű poggyásszal utazz – mondják. Könyvek, gyülemlő papírhalmok, spárgával átkötött dossziék, néhány apró tárgy, emlékek… Ezeket mentettem magammal egy-egy új állomáshelyre. Igen, igen. Állomáshely. Inkább állomáshelyek alakultak ki, s nem otthonok.

– A nőkről is kellene beszélnünk…

– Így hát a nők is el-elszakadtak mellőlem, vagy én szakadtam el tőlük, olykor szépen, olykor egymást-bántón. Egyszer majd írok valamit a szerelemről, s abban megírom, mi az, amit újra és újra kerestem, amire emlékeztem, hogy már ismertem valamikor. Egy arcot, egy ismerős ízt, egy hangot, egy szempárt, egy száj ismerős ívét – egy nőt, aki lényével megvilágít, hogy láthassam magamat olyannak, amilyennek születtem. A totalitást kerestem, s ebbe aztán bele-belerokkantunk, azok is, akikkel éltem eddig, s magam is. Nem akartam senkit sem bántani, szerettem őket, de talán rosszul. Magamat hibáztathatom csak, ebben is. De ez a totalitásigény nem múlt el. Ha elmúlik, nem tudom, mitől mehet tovább a motor, miféle üzemanyagtól? Talán nem is mehet. Ahogy magamat ismerem, nem kívánok sem hatalmat, sem dicsőséget. Csak ezt az ismerős arcot. Egy másik ember, egy nő arcát.

– Egy Jack London novella jut eszembe. Mapuhi nagy igazgyöngyöt talál a korallzátonyok között. A gyöngyért házat akar a kereskedőtől. Fanatikusan hajtogatja: „Legyen tíz méter hosszú és legyen körös-körül tornác…” Ha az opálos fényű gyöngy a te kezedben lenne, mit kérnél érte…?

– Nem tudom, s a válasz kedvéért most nem akarok semmit kitalálni. Nem. De ha elképzelem, ez sem menne másként, mint a többi dolgom. Ott állnék azzal a bizonyos gönggyel a kezemben, s nem tudnám, mit kérjek érte? Csak későn jutna eszembe, amikor már lezárták a kívánságlistát. Akkor bizonyára eszembe jutna valami. De már nem kaphatnám meg.

– Lesoványodtál…

– Két nap múlva operálnak. Ha kiszedték belőlem a köveket, megvizsgáltatom, hogy hány kilométer van még a szerkezetemben. Egy tízest rádobok és kész. Élek és élek. Ha kiengednek a kórházból, legelőször rálocsolok. Az epémre… Whiskyvel.

Lehajol, gondosan kihúzza a cipőjéből a fűzőket. Csodálkozva nézem.

– Mit csinálsz?

Felnéz. Kezében lógnak a cipőfűzők.

– Áthúzom ezeket a másik cipőmbe. Az jobb cipő. Le kell mennem a városba. Ugyanis búcsúvacsorát adok egy hölgynek – mondja, aztán tovább dolgozik a fűzőkkel.

Tanácstalanul bámulom, s érzem, hogy az igazi barátságok soha nem romlanak meg. Csak néha leegyszerűsödnek, máskor viszont bonyolulttá válnak.

 

Gyurkovics Tibor

Gyurkovics Tibor életformája az elutazás… Talán azt is mondhatnám, az „érkezés”, a kiszállás valamiből, benyitás valahová, de félek, hogy ez már nem egészen pontos. Így az lesz a legjobb, ha az elutazásaira figyelünk. Jól, tehetségesen tud elutazni… Nem köszön, nem búcsúzik, talán fel sem száll semmire, mégis, egyszer csak úton van… de nem az utazáson van a hangsúly, hanem az „elutazáson”. Hiszen Gyurkovics utazásai nem vezetnek várostól városig, háztól házig. Benyit ugyan, néz, szavakat lökdös maga előtt, de a lényeg az „el” marad, a távolság megteremtése, a megfeszülés, majd a szerencsétlen, görcsökbe szakadó visszarándulás. – Nem merném állítani, hogy ismerem… Igaz, több mint tíz esztendeje találkoztunk össze, s megszoktuk, elfogadtuk egymást. Második házasságom esküvői tanúja. Húsz percet vártunk rá, masnis anyakönyvvezetőstől, barátostól, rokonostól. A Mechwart ligetben aztán felbukkant a galambok között, üvegeket hozott és tárgyakat, összegöngyölve, s közben, ahogy a lépcsősoron fokról fokra emelkedett a feje, még az őszt is élvezte, a közeli bokrok, fák, ösvények deres elrévedését. De nem tudom, hogy áll Jézus Krisztussal, Leninnel, a négerekkel és az amerikaiakkal, a feleségével és a szeretőivel, az apjával és a gyermekeivel. Gyurkovics baráti közelsége, ha egyszer van, vagy spontán kialakul ilyen közelség, nem kötődik komor vallási, elvi, értelmi azonosságokhoz. Gyurkovics egyébként sem véglegességében, szoborszerűségében néz a názáretire, a szimbirszkire és a többiekre, hanem élőre várakozva, figyelve, még egyre bízva a fokozatokban, hiszen költő… – Megközelítése mind ez ideig csak pillanatokra sikerült, többnyire „elutazásai” tették láthatóvá. Benyitásaira elég jól emlékszem… Amíg Pécsen éltem, gyakran megjelent. Nevetve, csapzottan, néha szinte menekülve. Magánéleti konfliktusai akkoriban géppisztolyos leszámolással fenyegették. Azóta persze testesebb, hangosabb, magányosabb. Aligha mászik át kerítéseken… Bár költő, s a költők megbízhatatlanok. Úgy értem, nem reális lények. – Arca, barátsága, igaz embersége betódult az ajtón, réseken, elfoglalta a lakás magaslatait, de nyugtalansága, alighogy leült, már az ablakot feszegette, menekült tovább, beszélt velem, de már kireppent a nem létező kéményen, és a város zöldes, rézoxid tetői felett nyargalt, tornyokat keresgélve. Egyik délelőtt a Lázár–Stimácz házaspárnál vendégeskedtünk az Uzsoki utcában. Éppen ott volt a balett-táncosnő édesapja, Stimácz Döme is… Mit mondjak?… Három üveg gin. Gyurkovics a parketton ült, majd könyökölt. Stimácz tanár úr rossz szivarral a kezében járt-kelt felettünk, és fejtegetett valamit a világról. Amikor ott tartott, hogy: „Négy hidrogénbombát New Yorkra, öt hidrogénbombát Washingtonra…”, Gyurkovics felült:

– Az emberek ott…? És Krisztus arca? – kérdezte.

Azóta sokszor éreztem, hogy Gyurkovics nem kijelentő, hanem kérdező ember. Rákérdez elméletekre, vallásokra, magánvéleményekre.

Délelőtt kettő, délután három távirat érkezett a lakásomra. A szövegek hasonlítottak egymásra: „Tibor eltűnt Stop… Nincs ott véletlenül Stop… Értesítést kérek Stop…” – Ha valaki azt gondolja, hogy Gyurkovics érzéketlen maradt, az téved. Elrohant a postára, és visszatáviratozott. Nagyon élvezte a helyzetet. Azt hiszem, várta már a táviratokat… Este aztán, az öt sürgönyből kiválasztotta a legalkalmasabbat, és meglobogtatta az orrom alatt: „Az éjféli vonattal el kell utaznom… Itt vannak Amerikából Schőnbergék… Nem tehetem meg velük, hogy…” A név nem pontos. Lehet, hogy Brennerék vagy Bergendiék voltak… Az igazsághoz hozzátartozik, hogy tényleg jött egy orvos vagy pszichológus házaspár külföldről, akik baráti, családi vagy szívességi viszonyban voltak Gyurkoviccsal.

Elfelejtettem említeni, hogy Gyurkovics is pszichológus. Illyés Gyulánénak volt a tanársegédje a Gyógypedagógiai Főiskolán, lélektant és pedagógiát tanított. Később a Lipóton hosszú évekig elmebetegeket gyógykezelt. Ma, szabadúszó író korában sem szakadt el teljesen eredeti szakmájától. 1965-től a Pest megyei Bíróság igazságügyi szakértője. Számunkra természetesen mint költő fontos, s barátainak, olvasóinak többsége csak ebben a minőségében ismeri. Dédapjának testvére, Gyurkovics Máté Petőfi közvetlen társaságába tartozott. Gyurkovics Máté fordította le akkor a tizenkét pontot idegen nyelvekre. Gyurkovics Tibor első könyve 1961-ben jelent meg Grafit címmel, majd 1963-ban a Kenyértörés, 1966-ban az Emberfia. 1969-ben új műfajban debütált, Estére meghalsz című drámáját a Madách Színház mutatta be. Versei, novellái, fordításai rendszeresen szerepelnek az irodalmi lapok és folyóiratok hasábjain. Igazi sikereit, úgy tűnik, szemtől szemben aratja, pódiumon vagy társaságban, pohárral a kezében, állva. Kitűnő előadó, szuggesztív egyéniség, de nem a hideg, aszkétikus szuggesztívok fajtájából. Hangja eleinte száraz, aztán rekedten hörög, üvölt, gesztikulál, cselekszik, magával ragad, meggyőz. Kontaktus nélkül persze egyetlen pillanat alatt meghal. Olyan helyekre, ahol kontaktus nélkül kell élni, lehetőleg nem megy. Ha kontaktust érez, középtermetűsége felmagasodik, sovány lesz, kövér lesz, pillanatonként átalakul, erdővé válik, patakká, vízzé, sziklává… Amivé csak akar… Amíg csak a szemek követik szellemútjain… Ha nem, legyint, iszik, leül, kimegy, elmegy… Ruhája…? Jólöltözött, elegáns, vasalt és kopott… A „kopott zsakettben” úriember típusa… Talmi, új, fényes, láthatóan bolti, soha nincs rajta. Új nadrágjait utcára lépés előtt valószínűleg otthon koptatja. Húzkodja a lepedőn vagy az ablakdeszkán, mígnem boltisága elmúlik, s akkor kivasaltatja, felölti. Így minden darabja, az egyetlen is úgy hat, mint egy nagy ruhatár része, egy a nadrágok közül, melyek húsz éve kopnak arányosan, alig, illő mértékben. – De hogyan tudja ezt megszervezni? Azt mondtam az előbb, hogy „otthon koptatja”. Otthon…? Idéznék egy párbeszédet. Gyurkovicsnak négy lánya van. A hároméves így szól a nyolcéveshez:

– Te, a „Paca” melyik telefonfülkében lakik?

– Ebben – mondja a nyolcéves, és rámutat egy telefonfülkére a Moszkva téren. A hároméves megnyugszik.

Évek óta a barátai sem tudják, hol lakik… Most adott egy címet. Becsöngetek. A szőke asszonyt, akinek itt ajtót kell nyitni, már ismerem. Színházban találkoztunk, és néhány felolvasó esten.

Bentről nevetés hallatszik. Az ajtóra pillantok elbizonytalanodva. Nincs névtábla. Bent ismét nevetés, közben megnyílik az ajtó. Kicsit, aztán jobban… Gyurkovics mögött egy asszony, de nem a szőke asszony, hanem közös barátunk válófélben levő felesége. Meghökkenek. Bekormányoznak a konyhába, leültetnek. Élvezik zavaromat, nevetnek… Mi az, hogy nevetnek? Röhögnek. Röhögnek, mint két ördög, kétezer ördög, és üvegeket raknak elém és poharakat, és döntögetik az italokat.

– Nem tudom… A ház asszonya, az…?

– Moziba ment – közli Gyurkovics.

– Moziba…?

– Moziba. Megnézi az Ódor Emíliát.

Fél óra múlva magunkra maradunk Gyurkoviccsal. Fűszertartók, tisztaság, zöld, leomló növények, valódiak, az asztalon terítő, lenvászon, hímzett mezei virágokkal. A szekrény polcán zöld műanyag tank, a falon kakukkos óra.

– Leningrádból hoztam… – mondja.

Az óra kakukkol, Gyurkovics egy pohár sörrel a kezében, röhögve járkál az idegen konyhában. Rámeredek, ceruzát, noteszt helyezek a poharak közé. Nyolc-tíz pohárból iszunk egyszerre.

– Hol születtél?

– Itt, Budapesten, kórházban… Harmincnyolc éves vagyok…

– Ez elég jól látszik rajtad.

– De Rákosfalván laktunk. Rákos mezeje, hallottad, ugye?… Rétek. Közigazgatásilag városi embernek számított, aki ott élt. Ott aztán tehenek voltak és csizmás emberek a kapukban, de Budapest része volt… Tulajdonképpen egy kis Budapest… Mit mondjak? Budapest unokaöccse volt…

– Aztán iskolába jártál, gondolom…

– A piaristákhoz jártam. Tudtak, és feketék voltak. Nem is tárgyszerűen, de méla rend… Kellemetlen volt és vonzó. Gyónócédula, olyan szép cédulák, hogy az életkedved elment. A tanteremben a dobogón térdeltünk. Majd lerajzolom neked. (Hadonászik, poharából kilöttyen a sör… Eszébe sincs rajzolni. Leguggol, Feláll, ordít.) – A tanárodnál gyóntál. A cédulák alapján tudták, hogy gyónt az ember, de nem tudták, mit. Nem lehetett őszintén gyónni. Olyan iskolai bűnöket kellett bemondani… De hát feketék voltak, és tudtak közben…

– Sport, vagy valami volt ott?

– Kosár, futball…

– Te melyikben?

– Mindegyikben – mondja Gyurkovics sértődötten, és kinyitja a negyedik üveg sört. Egyedül vedeli, én vörösbort iszom.

– Ki volt a csapatkapitány a kosárlabdacsapatban?

– Talán a Gervay Jóska. Én az iskolaválogatott kapusa voltam. Ott tört el a jobb kezem. Azóta is, minden verekedésnél ez a kezem törik el. A Gervay, az tekintélyes fiú volt, a Fradiban játszott. Most Kanadában van. Elvett egy gazdag lányt feleségül és megoldódott a kérdés. A sportban közben kinyíródott, TBC fertőzés…

Valahonnan elővarázsol egy savanyúpaprikát és bekapja. Szörcsögve, nyeldekelve beszél:

– Az egész sport-ügy végigkísért. Kosárlabda edző és bíró voltam. Később persze női csapatokat edzettem. Az egészben az volt a jó, hogy fizikailag nem voltam minderre alkalmas. A kosár olyan messze volt tőlem, mint az Úristen. Nem is a dobás, hanem a cipőm volt nagy. Összevarrták valami piros vászonból. Hangulatkeltés a csapatban… Annyira csúszott a cipőm, hogy a röhögéstől megzavarodott az ellenfél.

– Minisztrálás?

– Emlékszel az Egyetemi Színpadra? Múltkor, amikor a Szakonyi-est volt, fent ültünk a színpadon. Korábban ott dolgozott Jézus és még öt-hat alak. Az volt a piaristáknál a kápolna…

Jól emlékszem. Szakonyi estje előtt Gyurkovics mondott bevezetőt, én pedig hangos interjút készítettem író barátunkkal. Ezek szerint a hajdani kápolnában, a hajdani oltár helyén. Gyurkovics kivitte magával a Háború és békét, és húszperces felolvasást tartott Andrej hercegről. A közönség teljesen megzavarodott. Gyurkovics egy kicsit szláv. Nem lehet vele elmenni Kievbe, Leningrádba, Varsóba, mert ámuldozásával akadályozza az utcai forgalmat. Nosztalgiái támadnak olyan dolgok után, melyeknek soha nem lehetett részese, melyek csak sajátságos álmodozásaiban éltek, élnek.

Kint ajtó nyílik.

– Elment? – kérdi a szőke asszony, alighogy belép.

– El. Milyen volt a film?

A szőke asszony hozzám fordul:

– Mozijegyet vesz nekem, s amikor indulok, beállít egy hölgy. Mit szól ehhez?

Mit szólhatnék? Kolbász, tepertő, szalonna, savanyúság kerül az asztalra. Eszünk, közben edények csörrennek. Gyurkovics felcsattan:

– Lemossa a halakat! Nem lehet kimosni a vért! A vér…

Kénytelenek vagyunk bevonulni a szobákba. Két szoba van. Egy normálméretű és egy csőszerű, szűk, modern. Elegáns bútorok, szőnyegek, tárgyak. Szerény bőség és ízlés mindenütt. Úgy tűnik a kisebbik szobában él és dolgozik Gyurkovics. A falon világtérkép, mélykék óceánokkal, alatta a szürrealista René Magritte festménye, persze reprodukció. Egy ember háttal az előtérben, s talán brüsszeli vagy párizsi utca a háttérben…

Gyurkovics még mindig dúl-fúl:

– Kimossa a halak vérét…

– Beszéljünk akkor a nőkről.

– Ha bejönne egy apáca, aki párduc és ló lenne… Kancsal és idegen nyelven beszélő…

– Félek, hogy nem egészen értem.

– Remekül élek így, emberekkel, akik teljesen azonosak velem… De én nem magamra vagyok kíváncsi, hanem a vérükre, szagukra! Nem akarok azonosulni. Idegen legyen! Nem intim dolog ez, suttogás… Hanem határátlépés! Nincs fontosabb, ma is, betegen is… Nem is beszélve arról, hogy a nőket magasabb rendű lényeknek tartom. Ami a férfiban le van kötve a földhöz, ezekben… Egyenlővé akarunk tenni embereket, akiknek nyolcvan százaléka magasabb régiókban él! Nem úgy merül fel a kérdés, hogy lehet-e mérnök egy nő. Ez degradálás. Lehetséges, hogy az emberiség Brigitte Bardot-ért lelkesedjen? A Barnard elmenjen a pápához, aztán Lollóval…? Varázslat. Azt hiszed, tudsz valamit, tehetséges vagy, repülsz… És nélkülük, előttük nem szárnyad, tollad sem volt!… Inspiráció! Mint amilyen Jutka volt… Vagy a Hartay Aliz, öregen, hártyavékonyan…

– Ki az a Hartay Aliz?

– Egy varázsló. Egy csontkirálynő. Ha van két varázsló a törzsben, az egyik hím, a másik nő… Csodáról van szó!… Sok ballépéssel párosul ez… Társadalmilag az ember megoldani nem tudja…

– Ismerem a feleségedet, félig-meddig a…

– A feleségemben olyan fegyvertársat találtam, aki páratlan a maga nemében. Ugyanakkor az életemet köszönhetem itt, ennek az asszonynak. A kőmívesek várához a nőnek nem a karja, öle, esze kell, hanem a vére. A habarcsban benne legyen a vér. És ennek a vére benne van. (Az ajtóra mutat, aztán felugrik, lötyögteti a sört hosszúkás poharában). – Ha költőien akarom: a szép vére! Olyan szép vére van… Ez nem szerelem. Hogy a bor vér-e vagy nem…? Áldozat! A vér kiontatott!

– Azonosság vagy idegenség?

– Az ismerősség idegensége… Hogy felismerjem az állatot, legyen krokodil, ló, párduc…

– Urbánus lélek vagy…?

– Budapestet úgy utálom, mint a szart. Ez elől menekülök. Esztergom is ezzel függ össze. Egy verandán egy vadidegen nővel…

– Napi szinten vannak terveid, céljaid?

– Egyáltalán nincsenek terveim. Semmi… Lassan megborotválkozom, és közben minden eszembe jut. Amikor nem koncentrálok.

– Úgy értem, hogy az írással, szellemi élettel összefüggő terveid vannak-e?

– Nincs elképzelt építmény. Csomók vannak… Mintha gumó lenne a torkodban.

– Milyennek képzeled az igazi írót?

– Halálosan fontosnak tartom, hogy az író szakember legyen, és szakember mivoltában hivatásos. De nagyon el tudom képzelni, hogy a vezérkarhoz tartozik. Nem rendes tiszt, profi… Vagyis inkább hivatásos, mint profi… Öreg és csak százados… Igen, de a vezérkarnál. Ennél is lényegesebb, hogy élőlény legyen, nyers maradjon, infantilis. Tiszt, de nem katona azért. Újrakezdő, nyers maradjon. Ha megkapja a feladatot, szakember legyen, ne széplélek. Ne legyen belőle polgári író. Rühellem a foglalkozásszerű irodalmiságot. A mai írók nagy része olvas, lexikont forgat, egyeztet. Ezt teljesen hamis dolognak tartom. A műnek csak az örökkévalósághoz van köze. Mint egy Leonardo-festményen a kéz. Ahogy az szakmailag… Tudja a színek lelkét. De, ha befejezte, nem jön össze festőkkel, nem kérdezi meg, min dolgoznak? Nem foglalkozása a festés, hanem a szakmája.

Gyurkovics vastag szivart vesz elő, kis fém guillotine-nal lefejezi, aztán rágyújt. Az ezüst fényű guillotine-t átnyújtja:

– Nézd meg ezt a szerkezetet…

– Akár a valódi.

– Hogy-hogy akár? Ez valódi. Guillotine…

Szürke, alig kéklő, vastag füstben úszunk. A szoba süllyed velünk.

– Az élet értelméről még nem beszéltünk. Miért vagyunk a világon? Az író miért van a világon, s ha egyszer már a világon van, életének értelme azonos a közemberekével, vagy különbözik talán?

Gyurkovicsot nem látom. A hangja is elszürkül, stílusa néhány pillanatra értekezővé válik.

– Érzelmileg reménytelenül az van bennem, hogy megéri… Nem vagyok hivő… A lényeg független az íróságtól, közemberségtől. Azaz minden ember hivatott arra, hogy életében megtörténjen vele a lényeges. Lehet, ez csak annyi, hogy egy gyereket megment a vasúti gázolástól. Segíteni, elsősorban a gyermekeken. Szentendrén egyszer egy gyerekre rávágták a kaput. Sírt, jajongott… Ez kibírhatatlan. Az író tehetsége révén mégis különbözik. Tehetségesebben tud áldozat lenni. Ennek prototípusa Jézus… Aki számomra örökké társ marad azért, aki egyesíti magában az egészet, életében megtörténik vele a lényeges, a megváltási folyamat. A lényeg, hogy a sejtjeimet mások fel tudják használni… Az írásban is ezt az értelmet látom, és semmiféle artisztikum vagy tartalmi fénylés nem érdekel.

– És a tehetség, az mi a fene?

– Nagyon eltér a véleményem az elméletektől. Az igazán jó dolgok infantilisak és fegyelmezettek. Ez az infantilitás, ha ezt az ember szakmailag, ezt a nagyon puhát, nagyon keményen… Érted?… Könnyű legyen és halálos. (Csettint az ujjával, felugrik.) – Idegenkedem a huszadik század irodalmi sznobizmusától, az intellektus rácsrendszerétől. Tudnék rá példát mondani, de nem mondok. Mint a franciák: elvetették az infantilitást, szellemesek lettek, okosak. Játékosságuk nem humor, hanem szellemesség. Én azt szeretem, ha minden mű megszüli a maga elidegeníthetetlen formáját. A tehetség ezt önmagából bontja ki. A képletirodalom, képletművészetek ellen mondom én ezt. Egy módszer hiába tökéletes szakmailag, ha csak képletigazságot fejez ki.

Gyurkovics hirtelen előbukkan a füstből, és gyufaskatulyát tart az orrom elé.

– A gyerek azt mondja, hogy ez egy ablak. Látom anyut, aki a világ végén ül… Ott ül… A gyerek ebben a félálomban a tökéleteset nyújtja. Tudja, hogy ez nem ablak, de ablakot játszik vele. Félig ablak, félig gyufa, ez által reálisan lesz abszurd a dolog. A művész ha azt mondja legyünk modernek, a gyufa mindig ablakot fog jelenteni, akkor ezzel stabilizálta az ügyet, megölte benne az infantilitást. Vége van… Ezt látom… A huszadik század rájött erre a gyufa dologra. A gyufa most már ablakot fog jelenteni. Így jön be az álmodernség. És jön a másik, megírja, hogy a terítő is ablak… És kijön belőle az álmodern, álabsztrakt. Hamis lesz a szimbólum. Jelképrendszerré válik. Ami a gyufát igazán ablakká teszi, az a gyerek meleg lehelete. A természetes varázslat. És akkor megszületnek a hősök, a gonoszok s a többiek. Ebben a félálom, féléber állapotban. Ez nem hipnotikus állapot, kutyafüle. A gyermeki lelkület csodája…

– René Magritte közel áll hozzád?

– A festészetet szeretem a legjobban, jobban, mint a költészetet. Úgy érzem, a festészetben alapvetően hazatalálok élményeimhez, és jól érzem magam. A költészettel ez nagyon összefügg. Ez oldja meg az időt. Egyetlen pillanatba exponálja a végtelent, egyetlen csomóba rántja az egészet. Ilyen értelemben persze nincs absztrakt festészet. Rembrandt rózsaszínje épp olyan absztrakt, mint Klee. (A fejem fölé mutat. Hátrafeszítem a nyakamat. Tényleg egy Klee van mögöttem. Gyurkovics eloltja a szivart, és felemeli a hangját.) – Leonardo, a parázs hajtő az öregek fején! Ezt szeretem én a költészetben is. A tárgyak fájdalmas örökkévalóságát. Az egész, mint egy csendélet vagy interieur… A halhatatlan székek…

– Vers, próza, dráma… Hosszú ideig költőnek tartottak téged…

– Máshol, Amerikában vagy a franciáknál nem különül ez így el. De mi lírai nemzet vagyunk. Én nem vagyok lírikus. A drámai rész érdekel a dolgokban, az antianyag. Nézd meg a verseimet, drámai sűrítmények… A legtöbb egy novella szövete is lehetne. Ebből természetes út adódik a novellához, regényhez. Azt nem tudom, hogy egy regényt, ami háromszáz oldal, meg tudnék-e írni. Valójában a víznek különböző állapotairól van szó. A tó, a folyó, a patak, a tenger…

– Az idén mit olvashatunk tőled?

– Ne szeress, ne szeress. Regény, áprilisban kint lesz. Új verseskötetem címe: Vaskakas. És még egy regény, gyerekregény, a Rikiki.

– Marseille vagy Madrid…?

– Marseille… Írtam erről egy novellát, így kezdődik: „Marseille volt álmaim fővárosa…” Ezt szeretem. Megérkezni idegenbe… Ezeket a városokat… Melyeknek már „déjà vu”-ja van… Mintha már láttam volna. Felderengő. Arcokon, szagokon. Hozza állati korodat, hüllőkorodat, madárkorodat… Ezt a Marseille-t gondoltam ilyennek. Az embert, aki elidegenedett, de barátságosabban, mint a franciák írják. Az én emberem nem el, hanem beleidegenedik a kisvárosba, dokkokba. Miközben elidegenedik, rokonná válik. A megérkezésnek ez a formája, ez engem…

– Ismered ezeket a sorokat:

 

…s megérkezik, mint angyal áll, fehér arcát az ajtó keretébe nyomja, kis résen át is a szobába lát, hol örök hangokat őriz a kotta, hiába nyomják az ajtót belül, belát a résen, betör, mint a szél, ha várják, ha nem várják, önfeledt kezével apja szép arcához ér.

 

– A Kenyértörésben van…

– Van megérkezés…? Vagy nincs?

– Elfogadás van talán megérkezés helyett. Ez a Paradicsom-ügy az emberiség alapgondja. Az ember az által lett ember, hogy distancia támadt közte és maga között. Rálátott önmagára. Előtte állat volt, élte a maga szőrbe, bőrbe burkolt életét. Az utat megtenni önmagunkig… Ebben botorkálunk. Ennyi jut csak, azt hiszem… Ott van a ház, ahol magamat elfelejtem. Ezt a distanciát az ember önmaga felé való meneteléssel akarja megoldani. Megérkezik-e? Elfogad inkább. Jé, elestem, jé, meghalok!

A halak, melyeknek a szőke asszony csaknem kimosta a vérét, megsültek közben.

Most, hogy írom ezeket a sorokat, borzongva látom magunkat, ahogy a kakukkos óra alatt falunk, iszunk, falunk és iszunk. Ugrálunk, mint az indiánok. Hadonászunk, és ordítva latolgatjuk, hogy közös barátunk hetenként hányszor fekszik le a szeretőjével. – Ahogy ez a szellem embereihez méltó. Gratulálok, uraim!

És még egy… Tavaly tavasszal Balatonszepezden horgásztam. Este távirat várt nyirkos szobámban: „A reggeli gyorssal érkezem… Stop… Tibor.” Másnap reggel vásároltam a Földművesszövetkezetben egy üveg pálinkát és két poharat. Az üveggel és a poharakkal levonultam a pesti gyorshoz. Megtöltöttem az egyik poharat és vártam. Betámolygott a gyors… Gyurkovics sehol… Megittam a pálinkát, aztán zsebre tettem a poharat. A bakter és az utasok riadtan odább húzódtak. Kedvetlenül hazaballagtam. Déltájban újabb távirat érkezett: „Tibor eltűnt… Stop… Szepezden van… Stop… Sürgős választ kérek… Stop…”

 

Kertész Ákos

– Rossz halál lennél – mondja Kertész Ákos, miközben ajtót nyit. Az órámra pillantok. Valóban. Tízre beszéltük meg a találkozót, és még csak öt perc múlva lesz tíz óra. – Hosszú folyosó, jobbra-balra mellékhelyiségek nyílnak, majd a szobák. Három szoba, egyik óriási, valaha szalon lehetett. Pár hónapja költöztek be a tágas lakásba. A bútorzat még hiányos, a fal festetlen. A képek helye jól látszik a falon. Az egyik árván maradt képakasztón most női cipő függ. Feketén, tűsarkúan, mint egy műalkotás. A tárgyak, bútorfélék elrendezéséből, pontosabban elrendezetlenségéből azonnal kitűnik, hogy Kertészék mostanában „bohémre veszik a figurát”, mivel anyagi helyzetük mást nem tesz lehetővé. Horváth Gita, Kertész Ákos új felesége egy velúrkabátos fiatalemberrel tárgyal a szobában. A fiatalember úgy néz ki, mint egy filmszínész. A beszédfoszlányokból aztán kiderült, hogy szerelő… Éppen a gázfűtés beszerelésének a módozatait taglalják. A kutya is előkerül. Bozontos, fekete puli. Barátságos természetű, illetve neveletlen. Csaknem feldönt, az ölembe akar ülni, megnyalja a kezemet. Majd elszalad, és a szájában odahoz a lábamhoz egy női cipőt. Látszik rajt, hogy nagyon szeretik. A pulikat egyébként tényleg nagyon lehet szeretni… Lassacskán megbarátkozunk… Horváth Gita végez a szerelővel, aztán leszalad az üzletbe, s csakhamar egy nagy szatyor barna sört tesz elénk a parkettra. Horváth Gita is ír. A közelmúltban jelent meg két meséskönyve a Móránál, jelenleg első felnőttregényén dolgozik. Kettészelt sörösüvegek szolgálnak pohár gyanánt. Csaknem annyi sör fér egy-egy ilyen ibrikbe, mint amennyi az üvegbe. Felállok, kipillantok az ablakon. Keskeny utcára látok. A túloldalon kupolás épület, zárt udvar, vaskapu… Éppen egy zárt teherautó érkezik a kupolás épület elé. Feltárul a vaskapu. Az autó beáll az udvarra. Emberek másznak elő a sofőrülésből, kinyitják a tehertér ajtaját. Hordágyszerű alkotmányt húznak elő. Fehér lepedő takarja a hordágyat. Beviszik a kupolás épület alagsorába. Aztán újabb hordágyat húznak elő az autóból és ismét újabbat. Végül emberhosszúságú szürke ládák kerülnek sorra… Elképedek. Kertész Ákosra pillantok:

– Mit csinálnak ezek az emberek itt?! A teherautóból…

Kertész mellém áll, unottan kinéz az ablakon.

– Hullákat visznek… Hullaszállítók… Ez a kupolás épület ugyanis valamilyen orvosi intézmény. Talán kórbonctan vagy hasonló. Majd később jön egy másik autó, és elviszi a koporsókat…

– Ha kinézel az ablakon, akkor mindig ezeket látod…

– Amikor ideköltöztünk, s másnap reggel megálltam itt az ablak előtt, én is meghökkentem. De meg lehet szokni…

Visszaereszkedtem a díványra. Érzem, hogy a furcsa látványt én nem tudnám megszokni. Leöntök a torkomon egy egész üveg sört, aztán a tollamért nyúlok. Kertész Ákos nevet rajtam. Nézem az arcát. Semmit sem hízott az utóbbi tíz évben. Fekete trikóban egyensúlyoz előttem egy bizonytalan, párnaszerű széken. Éppen a háta mögött van az íróasztala. Az asztal oldalából szög mered elő, a szögre akasztva egy aktatáska lóg. Faragott láda az ablak előtt, a tetején könyvek. A földön egy írógép és a telefon. Sodródnak valahová. És egy vekker… Talán a ládán… Ákos jóízűen nyakalja a sört. A háttérben Horváth Gita a kutyát fegyelmezi. De amint nyílik az ajtó a puli újra és újra beszökik hozzánk. Érthető, a gazdájáról van szó. Tudni akarja mire visszük? Én is… Barátságunk az ősidőkben gyökerezik. Amikor megismerkedtünk, Kertész Ákos még munkás volt. Én is munkás voltam. Éjszakákat vitatkoztunk át, nyaraltunk együtt, aludtam náluk. Kertész akkor még egy másik házasság kötelékeiben élt, és persze én is… Emlékszem, ahogy Szárszón minden este elmagyarázta a csillagokat a fiának… Most mégis nagy zavarba jönnék, ha önállóan kellene megírnom ezt az interjút. Ha Kertész Ákos egy szót sem szólna, ha rám bízná az adatok és a válaszok tálalását. Mit tudok róla? Keveset… Budapesten született 1932. július 18-án. Életútját munkásként kezdte. Felnőtt fejjel, ösztöndíjasként végezte el az egyetemet. Művei: Hétköznapok szerelme (novellák, 1962); Sikátor (regény, 1965). A közeljövőben jelenik meg új regénye a Makra. Sikert aratott Autók és utak című hangjátéka és Üvegkalitka című tv-filmje. SZOT-díjas. Filmíróként is ismert, játékfilmjei: Minden nap élünk és a Sikátor. Jelenleg a filmgyárban dolgozik mint dramaturg.

Ennyi lenne az egész? Mit kell tudnunk egy prózaíróról? Kérdezni kell. Leteszem a poharat, Kertész Ákos is.

– Mondj valamit a szüleidről, az otthonról, ahonnan elindultál?

– Apám cukrászmester volt – mondja író barátom, és a földre mered. – Több ízben volt önálló. 1941-ben tönkrement. Aztán a Stühmernél dolgozott. Beruházási előadó volt, korábban pedig banktisztviselő. Egyetemi tanár szeretett volna lenni. A cukrászatot nem szerette. Történelemmel foglalkozott autodidakta módon. 1953-ban halt meg, rákban. Ötvenéves volt. A József Nádor tér 1-ben laktunk. Apám is ott született, én is ott születtem. Az üzlet a földszinten volt, az oldalutcában. 1950-ben aztán a postáé lett az a ház. Akkor költöztünk a Váci utcába. Azt a lakást már ismerted…

– Milyen volt a gyermekkorod?

– Vallásos nevelésben részesültem. Apám katolizált. Először komolyan vettem a dolgokat. A szociális felelősség emberszeretet formájában jelentkezett nálam. Apám a baloldali antifasiszta világhoz állt közel, és a francia katolicizmus volt az eszményképe. Ez a politikai tájékozódásomat könnyítette meg… Mit mondjak még?… Mindig szerettem az állatokat. Egyik nagybátyám Bogláron lakott. Ott volt a közelben a Gál uradalom. Volt ott három szamár. Nagyon csökönyösek voltak. Nem akartak húzni… De nekem mindig elindultak, mert eléjük álltam és hívtam őket. Felfedeztem azt a furcsaságot, hogy a szamár megeszi a békát. Ettől imádtak engem. Mindig fogtam nekik békát. Pesten volt egy macskám, a Cigány. Minden reggel egy patkányt rakott az ajtónk elé. Már akkor kutyát szerettem volna tartani, de nem engedték meg.

– A háború hogyan érintett?

– A háború nem választható el a zsidóüldözéstől. Irtózatos sokat adott. Alapvető gyűlöletet minden erőszakkal szemben, minden hősi alapállással szemben. Én a háború óta úgy élek, hogy tudom, ebben a században minden megeshet, a hatalom mindenre képes. Úgy kell élni, ha az ember becsületes akar lenni, hogy soha ne lepődjön meg. Csodálkozni semmin nem szabad ebben a században… Talán ez az oka, hogy soha nem éreztem becsapva magamat. Akkor sem, amikor 49 után a hatalom egyszerű megoldáshoz: erőszakhoz folyamodott… Én a Rajk-pert nem hittem el, és attól kezdve elég sok mindent… Egyébként 46–47-ben volt egy érdekes élményem… A Lánchíd romjai között tanyáztunk… Ott akkor teljesen spontán mindenféle ember összejött. Hallatlanul demokratikus szellem alakult ki közöttünk. A víz, az úszás kötötte össze az egész genget. Nem volt főnök… Soha komoly ellentét nem merült fel. Különböző akciókban vettünk részt, melyeket soha, senki nem irányított. Innen van az én nagy nosztalgiám a demokratikus közösség iránt… De az események ezt aztán megcsúfolták.

– Emberi, író indulásod milyen volt? Történt valami különös esemény, ami befolyásolta az utadat? Egyáltalán, mi történt veled akkoriban?

– 1950-ben érettségiztem… Akkor már eléggé kialakult az, amit ma személyi kultusznak nevezünk. Eszembe sem jutott olyasmi, hogy írhatnék. De a művészetek már akkor is érdekeltek. Jelentkeznem kellett volna a bölcsészetre… Addigra azonban a szellemi életben olyan sokat kellett volna hazudni, hogy nem akartam egyetemre menni. Elhatároztam, hogy munkás leszek. Úgy éreztem, hogy tisztességesen csak ezt lehet csinálni… A másik szempont: a családban égetően kellett a pénz. Apám a cukrászműhelyében semmit sem keresett. Minden elment adóba. Végül már magunk ettük meg a készítményeket. Az Ikaruszba kerültem karosszérialakatosnak. Később a MÁVAUT főműhelyben dolgoztam… Hogy hogyan jut az embernek eszébe, hogy írjon? Valamit csinálni akar az ember. Nem tudtam én akkor megfogalmazni a céljaimat. Festeni szerettem volna, vagy színészkedni.

A színészkedést, hála isten, a beszédhibám meggátolta. Amihez nem kell semmi, csak egy üres papír, az az irodalom volt. 53–54-ben eszembe nem jutott, hogy kiadjak valamit. Őszintén szólva nem mertem vállalni. És szégyelltem is, hogy írok. 1958-ban kezdtem az írásaimat beküldözgetni. A Kortársnál Szeberényi Lehus úgy érezte, hogy ezek jó írások. Azóta is cukkolom, hogy ő a felelős mindenért. Akkortól kezdve kezdtek a szakmában tudomásul venni. Javában melóztam az üzemben. Az íróskodást titkoltam. Amikor aztán kiderült, szégyelltem… Nem tudtam megmagyarázni, hogy miért csinálom… Igyunk egyet…

Megragadjuk az ormótlan poharakat. Jólesik a sör. Vesztemre felállok, és kinézek az ablakon. Időközben megérkezett a másik teherautó is. Az emberek koporsókat cipelnek át az udvaron.

– Igazad volt, viszik a koporsókat – bólintok és visszaereszkedem a heverő szélére.

– Minden nap elvisznek egy rakományt… – nyugtázza Kertész Ákos, aztán felbont néhány újabb üveg sört és teleönti a poharakat.

– Jobb ha a pályádról beszélünk… Mikor hagytad ott a gyárat?

– 1961-ben… Volt egy olyan akció, hogy írókat, akik a körülményeik miatt korábban nem tudtak tanulni, felvettek az egyetemre. Ösztöndíjjal… Hat-hét író mehetett volna. Szakonyi és Szabó Pista vállalta. De aztán ők is kimaradtak. Elkezdtem házalni, mert hallottam erről az ügyről. Hosszú utánjárással sikerült elintéznem. Akkor meg az üzemből nem akartak elengedni. Végül a központi bizottság irodalmi osztálya intézte el. Így kerültem én egyetemre. Én végeztem el egyedül. Népművelés, magyar irodalom szakon végeztem. Angolra jelentkeztem először, mert egy cseppet tudtam angolul. De kiderült, hogy a tudásom sok klasszissal alatta van annak, amit megkövetelnek.

– Következett a filmgyár és a forgatókönyvírás?

– Írni az embernek csak a legfontosabbat szabad. Ha abból kellene élni, konfekcionálódna a munkám… 1960 óta dolgozom kisebb-nagyobb megbízatások révén a filmgyárban. Bán Róbert és Rényi Tamás kértek fel… 1966-ban a filmgyárba kerültem dramaturgnak… Közben a filmezést is megszerettem. Én szerintem a filmírás nem írói munka. Csak alkalmasabb jelrendszer híján rögzítik írásban. A forgatókönyv írónak az a dolga, hogy kitaláljon egy filmet. Az irodalom alapformája a szó és a nyelv. A filmnél meg ez teljesen mellékes. Csak azon a ponton érintkezik, hogy jellemet alkot, és szituációt kell kitalálni. De szerkeszteni már ugyanúgy kell, mint a prózánál. Dialógust is kell írni. A filmdialógus persze teljesen sajátos műfaj. Sem a színpadi, sem a hangjáték dialógushoz nincs köze. Ha filmet ír az ember, akkor nem író, hanem filmes. Irodalom és film kapcsolatát tekintve mélységesen egyetértek egy barátommal: „Az író neve csak utalás a film születésének a körülményeire.” Tudod-e, ki mondta ezt?

– Nem tudom.

– Te mondtad a Harlekin forgatása után… Legalábbis a Zsugán Pisti szerint…

– Ismerősen hangzik… Most min dolgozol?

– Éppen elkészült egy tv-filmem, aminek címe még nincs. A Rényi csinálta, azt hiszem, irtó érdekes… És filmezek… A Fábrinak a Makra első feléből írok forgatókönyvet.

– Mikor írsz? Hogyan? Itthon?

– Általában itthon… Először kézzel, ceruzával írok. Hogy mikor, azt nem tudnám megmondani. Nappal… De, ha a munka jól megy, átcsúszok az éjszakába. Az az egyik bajom is: hogy írjak, ahhoz hosszú fölfűtési periódus kell. Órákig ülök a papír előtt, mire elindul… Reggel elkezdem, de az első használható sor este kilenckor születik meg. Minden új munka előtt hetekig kínlódom. Ezért sem vagyok alkalmas arra, hogy novellista legyek.

– Milyen mostanában a közérzeted?

– Erre nem lehet válaszolni. Mondjam azt, hogy szar…? De nem olyan egyszerű ez. Veszélyeztetett világban élek. Atom és amit csak akarsz… Tele van az emberiség megoldhatatlanul súlyos gondokkal. Miért lenne különösebben jó a közérzetem? Az írónak az a dolga, hogy a történelem szintjén éljen. Ha a szűkebb közösségben jól is mennek a dolgok, a közérzetem attól még nem lesz jó. Én ugyanakkor mániákusan hiszek abban, hogy az ember képes úrrá lenni a saját bajain, de ettől még a közérzetem nem jó. Ettől ír az ember. Ha ebben viszont nem hinne, felköthetné magát.

– Mitől vagy ideges, ha egyáltalán ideges vagy?

– Csak okkal vagyok ideges. Nem vagyok neuraszténiás. Idegességemnek mindig konkrét oka van. Ha elmúlik az ok, megszűnök ideges lenni. Általánosságban ideges vagyok az egészen súlyos veszedelmektől és az egészen apró bosszúságoktól. 60–62 tájban, lehet, hogy csak nekem, nagyon közelinek látszott az atomháború. Ettől ideges voltam. Egyébként idegessé tesz, hogy amint kimegyek az utcára, ki vagyok téve minden szar inzultusnak a közértestől kezdve végig… Ha valaki idegesítő helyzetben nem ideges, ott baj van. Idegesít a saját balkezességem, a megoldatlan helyzetek, az összemaszatolt helyzetek. A divatos értelmiségi helyzetek is idegesítenek, hogy az élet megoldhatatlan, hogy három nő, és nem lehet közülük választani. Tisztába akarom magamat tenni. Idegesít az aberráltságnak minden variációja. Közéletileg idegesít a kontraszelekció. Idegesít, ha nem becsüljük meg értékeinket. Ha semmibe vesszük a teljesítményt. Az a tendencia, hogy a teljesítménynél többre becsüljük a személyi nexust. Ez a furcsa feudális visszaütés is kísért nálunk. Idegesít az a gyakorlat, hogy anyagiasnak minősül az, aki a főfoglalkozásáért pénzt követel, mivel mindenhol, mindenki a mellékfoglalkozásából él. Hogy nem dühönghetek kedvemre, ha az írásaimért nem fizetnek meg. Nem illik pénzt követelni azért az értékért, amit az ember létrehoz. Azt társadalmi munkában illik csinálni, és ügyeskedésből, négermunkákból élni.

– Ismered a félelem érzését? Mihez, milyen eseményhez kapcsolódik nálad?

– Én eléggé félős kölök voltam. Nyilván a körülöttem élő felnőttek ültették belém. Sötétben féltem. Próbáltam levetkőzni. Ha kivert a hideg veríték, akkor is végigmentem a sötét szobán… Az ostrom idején nem féltem. Hullák hevertek körülöttem, napirenden volt a halál, s nem ismertem a félelmet. De kamaszkoromban és később is állandó halálfélelem gyötört, ami aztán elmúlt. Ma meglehetős közömbösen veszem tudomásul saját halálom lehetőségét. 1956-ban aztán, amikor elkezdődött a lövöldözés, visszakívántam a félelemnélküliséget. Akkor el tudtam képzelni, hogy én is meghalok. De ez természetes félelem volt. A gyermekkori neuraszténiás félelmet a háború megszüntette. A tárgytalan félelmet a tárgy megjelenése megszüntette. Politikai félelmem soha nem volt. Félni inkább attól félek, de ez egy más jellegű félelem, hogy átejtenek, nevetségessé válok. Ezek nem befolyásolnak. Csinálom, amit csinálnék. Félek a telefontól… Hogy egy szituációban alul maradok. Ígérek olyasmit, aminek súlyos következményei lesznek. Az a helyzet, hogy a konfliktusoktól is eléggé félek. Igyekszem elkerülni, ami az én rovásomra mehet. A kivédhetetlen helyzetekbe belemegyek. Egész csomó szarságot csináltam az életben. Sokszor éppen annak ártottam, akit nem akartam megbántani. Ami pedig a félelem és a gyöngeség közötti kapcsolatot illeti… Aki nem fél, annak nem kunszt bátornak lenni. A bátorság adott szituációban le tudja győzni a félelmet. Félelme ellenére csinál valamit, amit igaznak, hasznosnak hisz. A félelem és a bátorság egymást feltételező, kiegészítő fogalom. A félelem érzés, a gyávaság magatartás. Amitől egyébként én iszonyúan félek, az a betegség. És az orvosoktól, és ami ezzel csak összefügg.

– Milyen örömeid vannak?

– Nekem az örömeim roppant primitív, vegetatív örömök. Evés, ivás, közösülés. A kellemes közérzet elérése. Törekszem erre. Ezeket el akarom érni, hogy minél többször részem legyen bennük. Nem okoz örömet a szerzés, a győzelem… Ha meg tudok írni valamit, úgy, ahogy akarom, az öröm. A munkavégzés öröme is vegetatív öröm. Biológiai szükséglet is. Öröm, egymást szerető emberek között, baráti társaságban létezni, dumálni, inni. Ez, ahogy öregszem, egyre ritkábban sikerül. Az ifjú könnyebben oldódik. És még egy öröm: a rátalálás. A gondolkodás eredménye. Amikor valamilyen ügy tisztázódik az ember agyában. Ez még akkor is öröm, ha kegyetlen, súlyos következményekkel jár. Az igazságot minden helyzetben jobban szeretem tudomásul venni.

– Mit csinálsz, ha nem írsz?

– Ha nem írok, és nem keresek pénzt, akkor itt az úszás, kirándulás, a kutya és egyáltalán a duma. Értelmes beszélgetés, értelmes emberekkel. Ez utóbbi persze az írástól elválaszthatatlan. Akörül forognak. Amit szerelni kell, én szoktam megcsinálni. Ha időm és helyem lenne, barkácsolnék minden őrültséget. A szakmámat szerettem csinálni…

Dél tájban megszakítjuk az interjút, és elmegyünk a gyerekért a napközibe. Horváth Gita már korábban elment valahová. Bevásárolunk, harapunk valamit, levisszük a kutyát az utcára és kicsavarjuk. Megtekintjük az orvosi intézmény vaskapuját… Aztán fel az első emeleti lakásba kutyástul. Isszuk a barna sört. Folytatjuk a munkát.

– Voltál már komolyan beteg? Mire gondoltál a lábadozás idején?

– Hála istennek igazán komoly beteg még nem voltam. Pedig beteges gyerek voltam. Asztmás voltam, de tornával, sporttal leküzdöttem. Nem voltam hajlandó előjelet kovácsolni a betegségemből, a dekadens, aberrált ember szerepét eljátszani. Idegenkedtem ettől. Egyetlen komoly műtétem volt. Tizennyolc éves koromban vakbéloperáción estem át. Az apám attól kezdve tekintett felnőttnek. Az ateizmusomat lustaságnak tartotta. Az hitte, a lelki fegyelmet nem akarom vállalni. Azt hitte, az operáció alatt imádkozni fogok, de nem. Attól kezdve vett komolyan. Bennem volt akkor egy halálfélelem, de hittem, sem ima, sem semmi nem segít, végig kell csinálni. Semmiféle kapcsolatot nem szeretek a betegséggel. Idegesít, gyűlölöm, ha az egészséges biológiai lényem akadályoztatva van. Ezzel szemben mások komoly betegségeinél toleráns és irtó jó ápoló vagyok. Nem undorodom a sebektől, vértől, hugytól, szartól. Be tudom kötözni a sebeket. Az az érzésem, ha az életem úgy alakul, ügyes sebész lettem volna. 1956-ban több mint egy hónapig a központi Honvéd kórháznál segédápoló voltam, a legnagyobb lövöldözés idején… És jól csináltam…

– A nőkről is mondhatnál valamit… A nőkről, az együttélésről és a szerelemről…

– Erről írok állandóan. Apám és anyám nagyon jó házasságban éltek. Az ilyen példa az emberben igényeket ébreszt. Nem hittem el soha, hogy megoldhatatlan ez a helyzet. A másik az, hogy a nőt én mindig abszolút egyenrangú partnernek tekintettem. Szexuálisan és szellemileg is. – Amikor füllesztővé válik a házasság, azt hiszem, egy kicsit ki kell menekülni. Csalni testileg lehet, de félreszeretni nem. Éppen most beszéltünk róla, hogy nem lépünk félre, és ez nem egészséges. Ha elmegy egy irodalmi estre a nő… És kíváncsi, vagy megkíván valakit… De ez mindkettőnkre vonatkozik. A kíváncsiság például, milyen lehet egy kövér nő? Egymás ellen nem vétünk ezzel. Kivéve, ha lelki életet élünk az idegennel, vagy szűkebb körből válogatva… Ilyenkor társaságban kiröhögnék az embert… Nekem örömöt okoz egy szép nő. De ki is vagyok szolgáltatva a nőknek. Rossz partner tönkretesz. Ha a szerelmi életem rendezetlen, az engem kikészít. Monogám hajlam is vagyok. Gita is az. Amit elmondtam, az csak elmélet. Elszomorító egy ponton az egész. Fiatalember koromban ügyetlen voltam a nőknél. Mire megtanultam, már igényem sincs a szoknyavadász életmódra. Fontosabb ennél az, hogy adok a nőkre. Különösen azokra, akik értelmesek. Engem nem zavar, ha egy nő okos. Nekem soha nem volt elég, hogy a nő főz… Izgat is a nők esze. Hogyan látják a világot? A nők egy felszabadulási periódust élnek át. A biológiai terhelés, szülés, szoptatás, fogamzásgátlás, abortusz, klimax és az egész folyamat a nőket sújtja. És ez már nem társadalmi kérdés. Ha egy nő teljes életre vágyik, kétszeres terhet kell magára vennie.

– Vannak testi-lelki jó barátaid?

– Fura dolog… Vannak, de az utóbbi időben egyre kevesebb időnk van egymásra. Fájdalom, hogy a hosszú barátságok az időben folyamatosan elhalványulnak. Más világban mozgunk. Nem tudunk mit kezdeni egymással. Amíg merészebben ittam, az ital oldotta meg a helyzeteket. De másnap akkor munkaképtelen voltam. A szakmában alig alakult ki jóbarátság. Haverság igen, de testi-lelki jó barátság nem. Az egyik oka ennek én vagyok. Nem vagyok szórakoztató fajta. Társasági szórakoztatás, az oldott smúrolások nem érdekelnek, nincs semmi értelme. Nem kártyázom, nem lóversenyezek. És ez a mi szakmánkban bizony akadályozza a kapcsolatok szorosabbra fűzését.

– Milyennek érzed a generációd helyzetét?

– Se jobbnak, se rosszabbnak nem tartom, mint más generációk helyzetét. Nem hiszek abban, hogy vannak szerencsés vagy szerencsétlen generációk. Még abban sem, hogy a generáción belül hasonlítanak az emberek. Ez nem azt jelenti, hogy tagadom, hogy vannak a generációk között különbségek. A feleségem csak hét évvel fiatalabb, mint én, és egészen másként alakult a gondolkodása attól, hogy az ő eszmélkedése idején a Rákosi-rendszer ereje teljében volt. Az életéből teljesen kimaradt a háború utáni korszak. A fényes szelek… Ezért ő sokkal kevésbé figyel a társadalom mozgására. A társadalmat, mint természeti csapást fogja fel. A külső körülmények változtathatóságában nem hisz, csak az ember saját maga megvalósításában. Ilyen értelemben vannak generációs attitűdök, de ezek értékelhetetlenek. Ezeket sem pozitív, sem negatív előjellel ellátni nem lehet.

– Elégedett vagy az életeddel?

Legyint, felemeli a poharat, beleiszik. Sokára szólal meg.

– Most nézd, erre azért állati nehéz felelni, mert aki igazán elégedett az életével, az az írást is abbahagyja. De hadd írjam meg inkább regényben, hogy mi a bajom magammal. Külsőre elégedett vagyok. Van lakásom, családom, kutyám… Unom azt, hogy a sóherség miatt sírjak. Néha eszembe jut, hogy itt állok a negyvenedik évem körül… Ha annyira akarnék pénzt keresni, tudnék. Lehet annak, aki erre teszi fel az életét.

– Mit gondolsz, a jövő mit tartogat neked?

– Valami furcsa hittel meg vagyok róla győződve, hogy sokáig fogok élni. És ez alatt kevés, de jó regényt írok majd. Jókat enni, inni, közösülni, úszni… Eléggé lassú vagyok… Ráérős, egész életemben. Soha nem hajtottam….

Egyfolytában ennyi barna sört még soha életemben nem ittam. Amikor felállok, tele van a parkett kiürült üvegekkel. Vigyorgunk egymásra. A kutya is vigyorog. Hazamegyek.

Kiraktam az íróasztalomra a fényképeket. A múlt… Tíz esztendeje egy udvaron. Állunk a fák alatt, valamilyen rönkök előtt, Kertész, Szakonyi, Kiss Dénes, Tüskés… Ülünk egy strandernyő alatt és iszunk valamit… Állunk a Dorottya utcában a légitársaság portálja előtt. Kertész, Kiss Dénes és én. Engem búcsúztattak, éppen Moszkvába utaztam. Valaha így ment ez. Kísérgettük egymást, figyeltünk egymásra. Mi történt velünk? Megöregedtünk? Változtak a körülmények? Biztosan… Ezek a fényképek persze mind-mind érvénytelenek már… Vagy mégsem? Az asszonyok többnyire érvénytelenek már. Hány válóper? Hány költözés? Hány forint? Hány álmatlan éjszaka választ el bennünket a fényképek korszakától? Így lassanként az ember emlékei is érvénytelenné válnak. Mégis elmondok még egyet. Olyan, mint egy fénykép. Az asztalra lehetne tenni a többi mellé. Balatonszárszón nyaraltunk. Én vitorlással érkezem, és a vitorláson alszom. A többiek egy parti villában. Sok vita, kevés bor, kevés pénz, kevés dicsőség. Egyik délután valamennyien megnyiratkoztunk. Persze házilag. Kitettünk egy széket az udvarra, és sorra beleültünk. Kósa Judit pedig (Szakonyi Károly akkori felesége) Néró fejet csinált valamennyiönknek. Néró fejjel szaladgáltunk az udvaron, mint az őrültek. Gyurkovics is ott volt, és persze Kertész Ákos is. Kertész Ákos volt köztünk az egyetlen bajszos Néró, és az egyetlen csillagokhoz értő ember. Magyarázta is a csillagjárásokat minden este, mint egy tanár, mint egy tudós. Akkor minden természetes volt. A tudós mondatok, a Néró frizura, a barátság… Talán csak fáradtabbak vagyunk.

 

Galambos Lajos

Modern lakás az ötödik emeleten. Kelenföld. Új és kényelmes bútorok. A falon néhány metszet, oklevél, a parketton hófehér báránybőrök. És persze íróasztal, üveges könyvespolc. Dolgozó- és fogadószoba. A másik szoba a családé. Fekhelyek, szőnyegek. Ott is minden tárgy új, modern, esztétikus. Galambos Lajos nevetve, kedvesen, harsányan kísér a szobájába. Amikor meglátja a noteszomat, a levegőbe sújt:

– Hagyd mán azt a noteszt… Ráérünk arra még… Elmegyünk először a boltba, veszünk bort és a lyánynak kakaót…

Elindulunk. Lift, földszint, utca… Találkozunk Galambos Lajos kislányával, éppen a szomszédasszony sétáltatja. A kislány belecsimpaszkodik, a szomszédasszony nevet. És odább is, az asszonyok, akik az őszi verőfényben a kisgyerekeiket szellőztetik a ház előtt, mind-mind odabiccentenek az író úrnak, s az író úr élvezettel köszönget, apró szellemes mondatokat formál, direkt az unatkozó asszonyok számára. Még húzza a lábát egy kicsit, de már alig-alig. A botot elhagyta… Az év elején eltörte a lábát, a bokája táján. Összeszegecselték, össze is forrt. De a szegek még mindig bent vannak. Kótajon történt a baleset, s a szögecseket a nyíregyházi kórházban eresztették a lábába. A pesti orvosok nem hajlandók kiszedni.

– Ki kellene szedetni ezeket a szegeket a lábadból – mondom fejcsóválva.

– Minek?… Nem fáj… Jó ez a láb így is – mondja Galambos Lajos és oda is csattantja a kövezetre a talpát.

Mit lehet tenni? Megyünk tovább. Először betérünk a Fehérvári úton egy eszpresszóba. Mindenki ismeri. Köszöngetnek neki, körülveszik, kérdezgetik. Postás, presszósnő, férfiak. Mintha csak valami nagy falu lenne ez a Buda… Rendel valami italt, aztán megkéri a presszósnőt, hogy telefonálhasson. Bevonulunk a raktárba, ami egyúttal a személyzet öltözőjéül is szolgál. Az egyik szögön szoknya lóg, a másikon ez is, az is, a női ruházat kellékei. A földön sörösládák, kis hordó, demizsonok. Lajos vidáman telefonálgat… Megisszuk a két pohárka rövidet, aztán folytatjuk vándorutunkat. Betérünk egy üzletbe, vásárolunk, bor, kenyér, kakaó… Jól ismerem író barátom körútjait. Amikor megismerkedtünk, még a belvárosban lakott, egy kisebb és rosszabb lakásban. A környék borkiméréseiben, üzleteiben ugyanez a légkör vette körül. Mindenki szerette. Kérdezgették, koccintgattak vele. A belvárosi csapos neki külön üveget szerzett, megtöltötte, becsomagolta. – „De nincs ám nálam annyi…” – „Nem is kell író úr, majd, ha legközelebb jön…” Még egy éve sem lakik a Fehérvári úton, de már otthonos, belakott helyei vannak. Az egyik téesz vagy állami gazdaság bormérésében úgy fogadják, mint valami családtagot. A csaposnő berohan a raktárba, és csokoládéval rukkol elő: „Az Andreának tessék elvinni…”

Az emberek valószínűleg a nyíltságot szeretik Galambos Lajosban. A nyílt, egyszerű, igazságos hangot. S talán a demokratikus magatartást, vagyis a képességet erre. A mi barátságunk is az igazságkeresés és a nyílt beszéd talajából bokrosodott elő. Az Írószövetség egyik gyűlésén felkaptam a fejemet a hangjára, érveire. Gyűlés után megittunk egy üveg bort többedmagunkkal, s azóta elég sok üveg bort… Bár az ízlésünk éppen a borügyekben különbözik. Galambos Lajos az édes borokat szereti, én pedig a ress, száraz borokat.

Galambos Lajos Kótajon született 1929-ben. Paraszti sorból indult el a művészi életút felé. A középiskola elvégzése után hosszú ideig dolgozott újságíróként, majd a Budapest Filmstúdió dramaturgja lett. Jelenleg írásaiból él. Írásművészetét a nyírségi táj gazdag életanyaga táplálja. Mint a Nyírségből érkezett emberek többsége, Galambos Lajos is politikus alkat, a társadalmi gondok, mozgások állandóan foglalkoztatják. Elismert, sokat szereplő író. 1962-ben József Attila-díjjal tüntették ki. Művei: Hét márványplakett (elbeszélés, 1951); Jurankó Pál hazatér (ifjúsági regény, 1955); Dűlőutakon (riportok, 1959); Gonoszkátyú (kisregény, 1960); Hideg van tegnap óta (regény, 1961); Isten őszi csillaga (regény, 1962); Utas a göncöl szekerén (regény, 1962); Mostohagyerekek (regény, 1963); Keserű lapu (novellák, 1963); Fekete kötés (novellák, 1966); Zsilipek (regény, 1966); Örök malom (regény, 1968); Mit tudtok ti Pille Máriáról? (regény, 1969). Galambos Lajos forgatókönyvei, illetve írásművei alapján készültek a következő filmek: Aranybalta (1957); A harangok Rómába mentek (1959); Három csillag (1960); Megszállottak (1961); Isten őszi csillaga (1963); Szent János feje vétele (1965); Isten és ember előtt (1968); Pokolrév (1969).

Mire visszaérkezünk bevásárló és italkóstolgató körutunkról, Pál Ottó is betoppan. Valamilyen munkásmagazint szerkeszt most, s a lap ünnepi számába novellát kér Galambostól. A novella-ügytől függetlenül is jöhetett volna, mivel jó barátok. Nem is érkezett üres kézzel. Nagy üveg pálinkát tesz az asztalra. Így aztán hármasban készülget az interjúnk. Három üveg van az asztalon. Egy üveg édes kövidinka, egy üveg száraz kövidinka és egy üveg pálinka. Hárman háromféle itallal hűsítjük és hevítjük szellemünket. Lajos még belekezdene valamilyen szomszédasszony történetbe, de nem hagyom, megelőzöm, felsorakoztatom komor kérdéseimet:

– Mondj valamit a szülőfaludról és a családodról?

– Kótaj, még a pap is tolvaj. Honnan származik a neve?… 1110–1878-ig Keresztút volt a neve. Szabolcs vezér alapította. Ma is látható a földvár maradványa. A törökök megrohanták a vidéket, illetve Bethlen Gábor átengedte nekik. Bethlent még ma is úgy emlegetik, hogy „nagyságos fejedelem”. Olyan mocskos víz volt néhol, hogy akkor azt mondták, hogy ez kút alj. Ebből származott a Kótaj név. Így módosult. Érdekessége az ügynek, hogy ma Nyíregyháza innen kapja a vizet. Építettek egy nagy vízművet. Találtak egy olyan csodálatos vizet, ami az egész Magyarországon nincs. Csakhamar Debrecen is innen kapja a vizet.

– Debrecen?… Messze van oda Debrecen…

– Nincs az messze… Emlékszem, amikor bombázták Debrecent, a szalmakazal tetejére álltunk, és láttuk a lángokat. A hatalmas robbanásokat is hallottuk. Éppen csépeltünk. Akkor el kellett számolni minden szem gabonával. Tizennégy keresztnyi életet csépeltünk akkor ki. 1944. június 21-e volt.

– Hány hold földetek volt? Lovat tartottatok?

– Nem volt semmi. Vagyis egy lánc szőlőnk volt és háromszáz öl lucerna, répa. És saját ház. Édesapám nemesi származék. Az őseinké volt Galamboskő vára Zemplénben. A Rákóczi-féle felkelés után a neoacquistica commissio idején megfosztották őket a birtokaiktól. Előtte a Caraffa tábornok féle hadjáratban Eperjesen kilenc Galambost végeztek ki. Apai családunk összes felnőtt férfi tagját. Maradtak a gyerekek és az asszonyok. Lehúzódtak a Nyírségbe, ahol volt egy kis jobbágyföldjük. Hét-nyolc lánc föld. A nagyapa törvénybíró volt. Galambos Jánosnak hívták, tizenhárom gyermeke volt. Apám a hetedik gyerek, ha jól számolom. De aztán elvett egy tirpák lányt és kitagadták. Elment kubikusnak. Az anyám tizenhárom éves volt, amikor apám elvette feleségül. Tizennégy éves korában szülte az első gyermeket. Amikor Galambos nagypapa a halálos ágyán volt, minden gyermekét odakérette magához. Megfogta anyám kezét: „Te rongy tirpák, te leszel az, aki a Galambosokat tovább fogod vinni”. Heten voltunk testvérek, most négyen élünk belőle. Amikor a nagypapa meghalt, kapott az apám egy szekeret, boronát, vasekét és egy tehenet. – „Én most gazdag ember vagyok, nem leszek többet kubikus” – vélekedett apám. Felvállalt tíz hold földet Majoros Illéstől, az amerikás magyartól. Ez egy kegyetlen ember volt. Aki vele együtt dolgozott, mindenki úgy utálta, mint a szarát. Persze okos ember volt, de kihasználta a saját fajtáját, a magyarokat. Clevelandben dolgoztak… Felszedett egypár angol szót, és ő lett a bandavezér. Nem dolgozott, a magyarok leadták a sápot. A felesége meg nyitott egy butikot. Hazajött, és megvett ötven hold földet. Apám sem jött ki vele. Otthagyta. A kubikmunka mellett felvállalta a katolikus pap földjét, huszonöt holdat.

– Lovatok volt?

– Két lovunk volt. Az egyik megdöglött, a másik szült egy csodálatos csikót.

– Köt még valami a szülőföldedhez?

– A szülőföldemen várják azt a pillanatot, hogy mikor tudnának meggyilkolni. Borzasztóan nem szeretik, hogy kipofázza őket az ember. Borzasztóan nem tudják elviselni az igazságot. Iszonyúan kegyetlen dolog nekik, hogy vagyok… És ugyanakkor ők ugyanazok, akik önmagukat alázzák meg. Azok az emberek, akik vehemensen tiltakoznak az ellen, amit írok, amikor ott vagyok a faluban, úgy csúsznak a lábam után, mint a hitvány szolga. Nem az történik, amikor az ember ott van, hogy kést mártanak beléje, vagy leütik… Ady ezt a szolgalelkűséget már megírta… Két emberrel találkoztam a faluban, akik nyíltan a szemembe mertek nézni, a pappal és a tanácselnökkel. A tanító már ezt mondta nekem: „Félek attól, hogy megismerjelek a nép előtt vagy megismerj. Mert én itt maradok, és te elmész…” – A falumban én persona non grata vagyok – mondja Galambos Lajos, aztán a poharáért nyúl. Mi is iszunk.

– Milyen volt emberi, írói indulásod? Hogyan emlékszel vissza az indulásod időszakára?

– 1949-ben kirúgtak a Színművészeti Főiskoláról. Ebben az időszakban Kovács András volt a kollégium igazgatója, Jancsó Miklós a Színművészeti Főiskola MDP szervezetének a párttitkára. Hegedűs Géza volt az irodalmi tanszék vezetője, Pártos Géza a rendező-színész tanszék vezetője, aki azóta disszidált is… A színész és beszédtanszék vezetője Ladányi Ferenc volt… Nincs bennem rossz érzés, Jancsóval, Kovács Andrással azóta többször nagyszerűen dolgoztunk együtt. Csak jelzem, hogy kik voltak ott akkoriban. Újságíró gyakornok lettem. Úgy tűnik, valami iszonytató sorsot hordok magamban. Oda kerültem a Friss Újsághoz. A főszerkesztő úr erre azt mondja, hogy ilyen tehetségtelen embert minek szalasztanak hozzá… „Nem tudom honnan szabadították magát, a munkapadtól vagy a jászoltól” – mondta. És akkor, 1950 márciusában áthelyeztek a rádióhoz.

– Mostanában milyen a közérzeted?

– Szar… Kifejezetten… Véleményem szerint ma Magyarországon nincs irodalmi élet. Semmi néven nevezhető irodalmi koncepció. A lapok éppen hogy csak megjelennek, ahogy összetákolják őket. Ez érvényes a napilapokra és a hetilapokra is. Magyarországon nincs irodalmi élet. Nincs a véleményem szerinti közélet sem… Nincs.

– Mit tartasz, mint író a legfontosabb feladatodnak? Milyen elképzelések vezérelnek?

– Hát nézd, ez közös probléma… Az egyik az, hogy az ember nyugodtan tudjon dolgozni. Ha ugye meglennének a megfelelő anyagi lehetőségek… Ez a kis ország, nem hiszem, hogy valaha meg tudja adni bárkinek… Nem azt mondom, hogy ezer dollárt fizessenek egy szóért, mint Hemingwaynek. Nem ezt kívánja az ember, de valami tisztességes dolgot. De ma… Ámbár sokkal jobb, mint öt évvel ezelőtt volt. De az ember felháborodik, ha megjelenik a műve angolul, franciául, szerbül, és átutalnak neki 25 dollárt, és közlik vele, hogy felveheti…

– Rendszeresen írsz, vagy kampányokban dolgozol?

– Kampányokban…

– Mikor írsz?

– Tizenegytől háromig. Nem tudok máskor.

– Kézzel írsz, vagy gépen?

– Csak gépen, nem tudok másképpen írni. Az adott napi penzumom 3–7 flekk között van. De ezt még kétszer-háromszor írom át.

– Most min dolgozol?

Galambos Lajos gyorsan feláll, és az íróasztaláról leemel egy dossziét. Felmutatja.

– „Az oroszlánfóka bőre, avagy Lotoke Máriusz és Kuna Jakab különös históriája.” Regény. Háromszáz oldalnál nem lesz kevesebb, de nem is valószínű, hogy több. De ezt nehogy bele írd… Az Ottó egyébként egy hétszázoldalas regényt követel rajtam.

– Mennyi van meg a regényből?

– Nyolcvan oldal…

– Vannak testi-lelki jóbarátaid?

– Vannak… Körülbelül azok, akikkel együtt indultunk, vagy később csatlakoztunk egymáshoz. Hát nézz oda… A legjobb író barátom meghalt. Mármint ugye… A Váci Miska… Hát közben, a Szakonyi Karcsit nagyon szeretem, nagyon szeretem Kovács Andrást, Marx Györgyöt… Ezeken kívül… Nagyon szeretem Szirtes Ádámot, Nagy Rudit, ez egy fiatal mérnök a Központi Fizikai Kutatóintézetben. Gyerekember, de úgy látja a fizikai világot, hogy az ritka dolog. – És a régi barátságok, még a kollégiumból… Horváth Teri. Vannak még jó barátaim a szerkesztők és kritikusok között, mindenképpen nagyon szeretem Királyt és Pándit. A kritikusok rendben vannak… A szerkesztők közül Farkas Lacit, Pál Ottót.

– Ellenségeid vannak?

– Azt hiszem, hogy nincsenek… Ha vannak, én nem tartom őket ellenségeimnek…

– Hánykor szoktál felkelni? Van életrended, vagy spontán alakulnak a napok?

– Ötkor kelek… Megmelegítem a babának a kakaót. Andrea pisil, kakaózik… Aztán a Lajos mesél… Jönnek a csodálatos mesék… A Nyihaháról, Pityu galambról, Csöpi kutyáról… Ezzel egy darabig elmegy az idő, amíg én el nem álmosodom. Hétkor-nyolckor lemegyek újságot venni. Egy-másfél órát töltök ezzel. A barátaimmal találkozom. Bevásárolok, szeretek vásárolni, aztán következik a munka.

– Mit csinálsz, ha nem írsz? Van valami kedvenc foglalatosságod?

– Van… A lyány… Meg a nagy fiam… Semmi más… Vagy a kártya. A kártyát imádom… Ulti, kanaszta…

– Mi a kedvenc ételed és italod?

– Bableves csülökkel… És az édeskés bor.

– Következnek a nők… Mondj valamit, ami eszedbe jut…

– Én imádom a nőket… Nagyobb embernek tartom őket, mint a férfiakat… Én tulajdonképpen nők között nőttem fel. Anyám, két nővérem, unokatestvéreim mind lányok voltak. Egyszer, ötéves voltam, fájt a torkom. Jöttek a lányok az utcáról. Kétfilléres kekszet vettek, tejbe áztatták, és megetették velem. Az egyik, aki aztán később kurva lett, besúgó majd tanácstag, behívott magához. Azt mondta, hogy megmutatja az operációjának a helyét. De aztán magához húzott. Ez később történt. Aranyos lány volt. – Szeretem a nőket nagyon… Először szeretem, mint anyákat, mert az számomra csodálatos dolog, szülik, szoptatják, nevelik a gyereket, már aki neveli. Másodszor az a csodálatos tulajdonságuk, hogy ösztönösen testvériek tudnak lenni az emberrel. Szeretik ajnározni a férfiakat, anyáskodnak, és ez jó… Harmadszor szeretem a nőket mint barátokat. Nagyon sok női barátom van, de teljesen tiszta barátság. Negyedszer szeretem a nőket, mint nőket.

– Gondolsz néha az emberiség jövőjére?

– Igen… Úgy tudom, hogy az emberiség élete körülbelül ötmilliárd esztendő. Ebben az időszakban még ötször fog kipusztulni majdnem teljesen az emberiség és ötször kezdi újra az életet. Nincs több lehetősége ötmilliárd esztendőnél. Földbiológiai szempontból. Egyre sanyarúbbak, egyre keserűbbek, egyre kevesebbek lesznek… Utána valószínűleg megsemmisül a Föld. Mindenesetre az emberiség biológiai léte szomorú sors. Nem nagyszabású. Nincsenek távlatai. Egyet csinálhat, amíg él, próbáljon szellemi emberré válni és elviselhetővé tenni az életet, vagy az utódjaiét…

– Ismered a félelem vagy a szorongás érzését?

– Nem. Soha nem féltem a haláltól. Inkább kívántam, hogy bárcsak jönne. Kívánom is, bármelyik nap, bármelyik percben a halált. Az én tudatomban a halál: a születés.

– Ha hatalmad lenne, mint politikusnak, mi lenne az első három intézkedésed?

– Szeretném megteremteni azt, hogy a mi kis országunknak minden egyes lakosa legalább középiskolai végzettséggel rendelkezzen. Hogy minden egyes embernek a személyi jövedelme elérje az 1500 forintot… A nyugdíjasok jövedelme is, és a gyerekekre is ennyi jusson. Véleményem szerint ez lenne méltó az emberi élethez, a mai pénzben számolva. – Ha nekem hatalmam lenne, megteremteném Magyarországon a két párt rendszert. A Magyar Kommunista Munkáspártot és a Magyar Kommunista Parasztpártot, amelyeket természetesen nagyon gazdagon feltöltenék marxista elméletekkel. Ez a két párt harcoljon egymással, melyik tudja jobban csinálni. Így a nézetkülönbségek, amik a marxizmuson belül vannak, megnyilatkozhatnának. De mindehhez persze a társadalmunkat olyan műveltségi szintre kellene emelni, hogy ne lehessenek kalandor utak.

– Vannak álmaid, terveid, melyek még nem teljesülhettek be?

– Vannak… Ezek nem is fognak teljesülni…

Amint elfogynak a kérdéseim, Galambos Lajos felugrik és kirohan a konyhába. Pál Ottóval összenézünk, aztán néhány perc múlva utána óvakodunk. A konyhában ég a gáz, gőzölög egy fazék.

– Mit csinálsz Lajos? – érdeklődünk.

– Berántom a bablevest… Csülök is van bent…

És berántja. Végignézzük. Biztatjuk, csodálkozunk. Aztán újra a szoba következik. Isszuk a száraz bort, édes bort és a pálinkát. Szigorúan, mindenki a magáét. Már sötét este van, amikor megérkezik Galambos Lajos felesége, s egyben a ház szigorú őre. Megmozdulnak a dolgok. Hazakerül a kislány a szomszédból, újabb üveg pálinka helyeződik az asztalra, mert a szigorú őr azt is vett. És persze a bableves csülökkel. Egy rokongyerek is előkerül, akit Galambos Lajos felesége délután az üzletekben kísérgetett, mivel a rokongyerek éppen házasodni készül. Ruhát vett, kabátot, tárgyakat. Eszünk, halkan folyik a szó… Közben még felírok ezt is, azt is… Galambos Lajos felesége az egyik antikváriumban dolgozik… A parketton a báránybőrök azért olyan fehérek, mert meg nem született bárányokról nyúzták le az irhát… Szabolcs megye biztonsági szolgálatának vezetője 1949-ben egy volt földbirtokos lett… Akkor lépett ki az öreg Galambos a pártból, s valószínűleg ennek eredményeként kellett Galambos Lajosnak búcsút mondani a Színművészeti Főiskolának… A bableves jó… A bor szintúgy. Pál Ottó elmagyarázza a munkásmagazint. Én is elmagyarázok valamit. Andrea kétszer behozatja magát, mielőtt ágyba dugják. Elköszön tőlünk állítólag. Szerintem nem akar még aludni… Persze minden elfogy… Az összes bableves, az összes ital. Pál Ottóval hosszasan keresgéljük az utolsó autóbuszokat a kertek alatt. Csoda, hogy elkapjuk a hetest. Galambos Lajos az ötödik emeleten főzi új regényeit. Olyan, mint egy száműzött királyfi. Lelki birodalma Szabolcsban maradt. De áthajol a házak, a város felett, és újra éli, írja a régi kótaji legendákat.

 

Csorba Győző

Fél órája üldögélek már a révfülöpi nyaraló emeletén, amikor észreveszem, hogy csapdába kerültem. A csapda Csorba Győző titokzatos személyisége. Az emberi közelség és messzeség abszurduma hirtelen rám tör, s máris érzem, hogyan változik meg körülöttem minden, hogyan csúszik ki a biztos, néhány perce még pontosan látott ember kérdéseim, ceruzám és írásjeleim közül. Ha az olvasókat esetleg érdekli, azt is elmondhatom, hogy ez a nyaraló még nem készült el egészen. A földszinten éppen a vaslépcsőt szerelik. Vidéki mesterek és segítőkész rokonok birkóznak a szerszámokkal. Nagy vashangok támadnak, fűrész szakad, s más fémneszek… Mi fent, a legbelső és a legkisebb szobában húzódunk meg. A szoba fala, ajtaja még festetlen. A Fülöphegy zöldellő gyümölcsöseire nyílnak a betonkeretes, kicsi ablakok. A szoba kopár, cellaszerű, a karthauziakra emlékeztet. A bútorzat ideiglenes. A sarokban kék vaságy, szemközt, a fal mellett alacsony bak, ami eredetileg az állványozáshoz tartozhatott. Csorba Győző a kék vaságy tetején hever, én az állványozó bakon üldögélek. Az ágy lábánál bor, szóda, pálinka. Ehhez még tessék hozzáadni négyszáz fokot. Július van, a forróságtól felolvadt az országút, s a nyárfák lángolnak az árokparton. Bent is meleg van, mint a rosseb, az izzadság végigfolyik a hátamon, bele a gatyámba. Nagy pohár fröccsöket hajtok le, amitől aztán még jobban izzadok. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy én kértem a révfülöpi találkozást, mivel Pécsen annyi számonkérhető bűnt hagytam magam mögött, hogy félek odautazni. Csorba Győzőnek is melege van, de nem eléggé… Nem zavarja a meleg, jól elviseli. Így is rosszkedvű, fáradt, szinte öreg. Ez is megijeszt. Ötvennégy éves mindössze. Nem lehet öreg. Tizenkilenc évvel idősebb nálam… Pécsen hetente, naponta láttam az arcát. Megszoktam. Nem vettem észre változásait… S most egyszerre, mintha az arc véglegesebb lenne… Nem változott lényegesen, csak annyit, mint a vázlat viszonylatában a mű. Sok ez, vagy kevés? Nem tudom. – Beszélgetünk. Éppen azt mondja, hogy 1916-ban született, a családi mondás szerint akkor, amikor az öreg király meghalt. Első Ferenc József számomra történelem és Károly király is az, és Horthy Miklós is. Tizenkilenc év semmi, mégis ha emberré válásról van szó, ismeretlen, ellentétes világok férnek bele. Zavarban vagyok Csorba Győzővel… Szigorú figyelmét írói indulásom első pillanatától kezdve a nyakszirtemen érzem. Fejmozdulataihoz igazodtam, nevetéséhez… Nem vagyok költő, így szabályosan nem válhattam tanítványává. Talán éppen ezért rokonává fogadott. Én persze rossz rokon vagyok. Elfogadó, elváró, betoppanó, ivó, elfelejtő… Pécsi háza mindig vendégszeretően fogadott. Alig léptem be, máris étel került az asztalra, gyümölcs, bor, minden… Végtelen beszélgetések, bent a költő szobájában, s a gondozott, de szabálytalan kertben. A gyermekkor ólomkatonái a szoba ablakában, s termőre fordult lugasok, gyümölcsfák az udvaron. Zöld, titokzatos kert a város felett. A kertben bogarak, lucerna, ilyen növény, amolyan, a világ. Csorba Győző újra és újra elámult mindegyiken. S értette rendjüket. Kert és ember nagyon összetartozott. A ház jól illett a kertbe, s az ólomkatonák az ablakba, s az időtlenség az egészhez. Ritka könyveket emelt le a polcról és bizonyítékokat sorolt fel, a megsárgult lapokba itt-ott beleforgatva. Én közben megittam az egész üveg bort. Csorba Győző egy kortyot sem. Szeret tiszta fejjel élni, mindig gondolkodásra készen várni az elkövetkező pillanatot. Saját szokásaiból nem csinál sem erényt, sem törvényt. Mindig tiszteli az idegen szokást, gusztust, életvitelt, vagyis a többi embert. Én akkoriban soha nem gondolkodtam azon, hogy mi dolgom a kertjében? Miért enged be a kapun? Miért ad bort? Miért beszélget velem drága délutánokon vagy napokon át? Harminc alatt az ember mindent természetesnek tart. De most hirtelen megtorpanok. Tizenkilenc év! Atya úristen! Persze egy szerkesztőségben dolgoztunk. De mégis? Hogyan mosódhatott el ez az idő? Nem időben éreztem magamtól messze, hanem rangban, fényben. Már nagy költőnek számított, amikor megismertem. A Csorba Győző versek kíméletlensége megborzongatott. S láttam, hogyan tud nevetni. De hogyan!? Mozdulatlan arccal, ha kell. Csak az orr figyelmeztet a földrengésre. A száj fegyelmezett. Szavakat formál, kérdez. Na, mondom, erről van szó… – Most pedig ez a tizenkilenc év. Igazán emberközelben Weöres Sándorral élt, s azt hiszem, Várkonyi Nándorral. Mit gondoltam én idáig…? A közelség vajon mit is jelent? És nemcsak évekről van itt szó, hanem arról, hogy Csorba Győző szellemi ember. Az értelem birodalmát járja. Az értelem birodalma pedig végtelen. Itt van, és mégis messze jár. S ez az a távolság, amit ebben a hőségben hirtelen megérzek. Nemcsak belőle, talán belőlem is fakad. Csorba Győzőből persze desztilláltabban, tettenérhetetlenül. Bele kell törődni. Vagyis ez a jó. A szellem nem birka, amivel össze lehet bújni, s megnyugodni az általános birkaságban. A szellem birodalmában nincs egy akol, egy pásztor, és azt hiszem birka sincs. De ha van, akkor egyetlen birka, s a többi madár, ló, kecske. – A szellemben persze az a csodálatos, hogy közösséget is tud teremteni egyik pillanatról a másikra. Így ez a messzeség közelség is, meg nem is. Csorba Győző a kék vaságyon hever, néha félkönyékre támaszkodik, néha felül, s régi dolgokról mesél. Azt mondja, hogy ötéves koráig a Vilmos utcában lakott, de akkor a házat megvette egy postás. A család az Athinai utcába költözött, az öreg temető, a faiskola és a katonai gyakorlótér szomszédságába.

– Ott voltunk mi urak – bizonykodik, és egészen felül az ágyon. Engem néz, vagy mögém néz, már nem is tudom. Hangja lágyabbá válik. – A mi birodalmunk volt az egész. A gyakorlótér, a temető, a kertek, rétek. Minden gyümölcsfáról tudtunk a környéken. S a temető… Égtek a gyertyák, s mi ott suhogtunk el a sírhalmok között, mint a szellemek. Pécs akkor egészen más forma volt. Rétek, bulgár kertészetek között vezetett az út a református templomig. Akkor a Vitéz utca táján még olyan putrik sorakoztak, hogy félt az ember elmenni előttük… A templomból hazafelé persze mindig futball, rohanás a réteken át…

Hogyan-hogyan se, a kék vaságy lassan felemelkedik a költővel, s a szűk cellaablakon kiúszik. Eléggé megdöbbenek, mert az ágy szélesebb, mint az ablak. Az egészben csak az a megnyugtató, hogy a hangját így is hallom. Szűrten, messziről érkezik a hang. Néha elbizonytalanodnak a mondatok.

– Az apám betűíró volt a MÁV-nál. Korán megrokkant… Kilencen voltunk testvérek, én nyolcadik a sorban…

Felállok, kipillantok az ablakon. A kék ágy lassan megkerüli a Fülöphegyet, aztán délnek irányoz. Átrepül a Zselicségen, át a Mecseken, s máris ott egyensúlyoz a Tüzér utca, Athinai utca táján. A költő hangja tétováz. Nem csoda. Hol vannak már a rétek, bulgárkertek? Hová lett a régi temető, a gyakorlótér, a téglagyár s a szél, ami böjtidőben a foghíjas utcákban rohant? A nyomát sem leli a költő, hamar visszatér. Közben én elmondanám, hogy valójában kicsoda, micsoda.

A nélkülözés hozzátartozott gyermekkorához. Előfordul, hogy a telet tornacipőben vészeli át. Tehetsége, szellemi sokoldalúsága az iskolában gyorsan kibontakozik. Középiskolás korában már minden tárgyból instruál. Jogot végez, utána két évig állástalan. 1941-ben Pécsen a városházára kerül közigazgatási tisztviselőnek. A gazdasági ügyosztályról 1943-ban átlép a könyvtárba. Weöres Sándor örökét veszi át, aki éppen lemond állásáról. 1945-ben Boros István, Pécs és Baranya főispánjának, majd Münnich Ferencnek titkára. Később ismét visszakerül a könyvtárhoz. 1956 óta Pécsen a megyei könyvtár igazgatóhelyettese. A közszolgálat befolyásolja egész életét, de olvasóinak, tisztelőinek serege mindig a költőre, gondolkodóra figyelt. Művei lassan, de makacs rendszerességgel szaporodtak: Mozdulatlanság (1938); A híd panasza (1943); Szabadulás (1947); Ocsúdó évek (1955); A szó ünnepe (1959); Séta és meditáció (1965); Lélek és ősz (1968); A lélek évszakai (válogatott versek, 1970). 1940-ben ó-franciából lefordította Hélinant A halál versei című ciklusát. Magyarra fordította a Faust II. részét, két Brecht-hangjátékot, nagyon sok verset, Rilkét, Ungarettit, Gollt, Bechert, Petrarcát, Dantét, Wilde Oszkárt. Részt vett a Sorsunk, a Dunántúl és a Jelenkor szerkesztésében. 1947-ben Baumgarten-díjat, 1957-ben pedig József Attila-díjat kapott. Dunántúl, s főleg Pécs irodalmi életében negyed százada Csorba Győző jelenti az állandóságot, a biztonságot, a lehetségest és az arányt. Pályája szép kiteljesedés, bizonyítás a vidéki életforma mellett. Mint a soron következő cézárok az ősi Rómában, megkapta immár a szokásos hatalmi jelvényeket, de ez a pécsi trónus sokba van Csorba Győzőnek. Úgy is mondhatnám, hogy nem éri meg… Csorba Győző szempontjai azonban mindig nélkülözték a piaci mérlegelést. Ugyanis befelé figyelt és figyel. Mivelhogy költő. Szellemrangja független a városok nevétől, önálló érték, s annyira abszolút, hogy időközben értékmérővé is változott. – Csorba Győző persze furcsán van királyságával. Mint tudatos ember, mindig tisztában volt saját rangjával, tehetségével, munkájának értékével. De a szerepeket nem szerette… Most, ahogy városa felett eljár az idő, egyre inkább belekényszerül a folyamatosságot képviselő szellemi vezető szerepébe, aki tisztán lát, aki pontosan tudja, hogy a Sorsunk időszakában hogyan is mentek a dolgok, aki tudja, mi a helyes és mi a helytelen, akinek a mondatai szétszedhetők és összerakhatók, mérlegelhetők és kitűzhetők, mivel minden szavának arany-, platina- és munkafedezete van. Csorba Győző bizony feszeng fénylő köntösében, de levetni nem meri. Megkiabálja a szabót, kifogásolja a gombok nagyságát, s a prémet a galléron, de minden hiába… Ha csak teheti, dolmányos időkről álmodik, azokat hirdeti, egyszerűen, elvegyülve a fiatal köznéppel, akár eszegetve, vagy restikben üldögélve, rossz vonatokra várva. Csakhogy a köntös, restikben, rossz vonatokon nyűve is vasalt marad, s a tányér nagyságú platina gomb hűvös borzongással tölti el az irodalmi szakmunkásokat, felelősöket, bamba pincéreket, vidéki masinisztákat. Nincs többé inkognitó, nincs többé nyugalom, nincs többé séta a régi utcákon.

Bort öntök a poharamba, kortyolgatok. Megvárom a költőt. Amikor a kék vaságy leereszkedik a sarokba, megszólalok:

– Nem innál egy kis bort!?

– Egy pohárral most én is lehajtok… Öntök.

Iszunk mind a ketten. A földszinten rínak az egymásnak eresztett vasfogak. Nézzük egymást. A költő eléggé megsápadt.

– Messze jártál…

– Ti nem tudjátok már elképzelni, hogy milyen volt az a környék. Az öreg temető, a bulgárkertek, a gyakorlótér…

– Látom, már nem dohányzol…

– Nem. Abbahagytam. Ártott. Nem az akaraterő, hanem a gyöngeség diadalmaskodott. Utólag rájöttem, hogy inkább a dohányzással járó mozgáskomplexus, mintsem a nikotin kellett. A tevékenység vált beidegződéssé, s erről volt nehéz lemondani.

– A nappalokat szereted jobban, vagy az éjszakákat? Milyenek az éjszakák?

– Megbízható, mélyebb tapasztalataim, élményeim nincsenek az éjszakáról. Korán elkezdtem a kenyérkereső munkát, méghozzá alkalmazottként, reggel nyolc órai munkába állással. Nemigen éjszakázhattam. Azt azért tudom, hogy számomra az éjszakák inkább félelmetesek. Nem szeretek ébren lenni, még kevésbé felébredni. Pőrén, cifrátlanul látom ilyenkor a dolgokat, s fizikailag érzem az időt és az idő múlását. Mérhetetlenül nehéz elviselni. – Szerencse, hogy elég rövidre szabom az éjszakákat. Tizenegy-tizenkét óra tájban fekszem, s reggel hat, fél hét tájban ébren vagyok.

– Szoktál álmodozni, képzeletben tárgyakat, javakat birtokolni vagy utazni?

– Nem hiszem, hogy többet, mint mások. Legfeljebb másképpen, esetleg intenzívebben.

– Ha vannak beteljesületlen vágyaid, terveid, számon tartod azokat, vagy elfelejted?

– Kicsit üzletiesen hangzik az a „számontartás” szó. Nem „tartom számon”. De van valahol a tudatom mélyén néhány olyan gondolatom a jövőről, amit természetesnek, magától értetődőnek vélek. S legfeljebb akkor kapcsolom ki időlegesen, amikor néha higgadtan meghányom-vetem. Aztán később tovább hordozom. Egyetlen példát. Alig hiszem, hogy életemben eljutok Amerikába. De eszem ágában sincs kiirtani magamból ezt a gondolatot. Épp oly erővel él bennem, mint például az, hogy Miskolcra is eljutok, ahol még nem jártam.

– Ha nem itt élnél, akkor hol tudnál még élni a földön?

– Nincs elég ismeretem és tapasztalatom ahhoz, hogy komolyan válaszolhassak rá. Nem szeretem a szélsőséges éghajlatot, a nem emberarcú tájat. Legalábbis lakóhelynek. Megalázónak és tékozlásnak vélem, ha az energia jó része arra megy el, hogy az ember magát normálisan működőképes állapotban tartsa. Ha a hideg és a meleg, vagy általában az éghajlat ellen kell folyamatosan védekezni.

– Emberi lakhelynek mit tartasz alkalmasabbnak, a hegyvidéket, a folyók völgyét, vagy a tavak, tengerek partját?

– Hogy emberi lakhelynek milyen földrajzi képlet alkalmasabb, arra feleljenek a szociológusok. Ha én kinézhetném vagy megteremthetném a magam számára a geográfiai környezetet, annak a központja nyilván valamilyen domb lenne, lábánál folyó vagy tó, távolabb emberszabású hegyek, síkságok, esetleg még távolabb, inkább csak látványnak, hegyóriások. Lapos helyen nem szívesen élnék. Felülről lefelé szeretem nézni a tájat, nem alulról felfelé.

– Szerinted milyen nemű a Balaton? Vagy például a Fülöphegy?

– Ilyen nyilatkozatot csak kegyelmi állapotban szabad tenni. Nem hiszem, hogy minden pillanatban nyilatkozhat erről az ember. Én most nem tudok beszélni róla. Csak néhány év óta vagyok balatoni lény. Úgy vagyok a Balatonnal, mint aki kedveskedik, köszönget egy hölgynek, akivel semmi dolga még nem volt, de minden porcikájával érzi a beteljesülést. De ez még nem következett be. A hegyet sem tudom kiismerni. Még nem mondta meg, hogy milyen nemű, vagy ha igen, nem hallottam. A dolgok nem szólalnak meg előttünk mindig, amikor akarjuk.

A szobában nem enyhül a hőség. Az ingemet akár kicsavarhatnám. Izzad a kezem, a notesz, a ceruza… Csak Csorba Győző nem izzad. Méltóságteljesen trónol a kék vaságyon, arca végleges, de nyugtalan. Pillantása, lénye újra és újra megszökik. Kicsúszik a szűk betonkeretes ablakon, s hogy merre jár, azt csak az isten tudja. Vagy az sem. Mert ahogy nézem az arcát, lassan gyanú támad bennem… Mintha… Bizony mintha… Ki is mondom:

– Te Győző… Ne értsd félre, de néha az az érzésem, hogy a fekete mágia, vagyis bizonyos ellenőrizhetetlen hatalom nem éppen idegen tőled… Rosszul fejezem ki magamat… Talán, mint Paganini kapcsolata a pokollal…

– Nem tudom, mit akarsz mondani…

– Falun azt mondanák, hogy az ördöggel cimborálsz…

– A gonoszt én magamban állandóan érzem. Csak a múltamért felelek, a jövőmért nem. Az ördög persze nem determinálja az ember cselekedeteit, de jelen van, és állandóan le kell győzni, hogy ne aktivizálódjon. A világot úgy szeretem venni, ahogy van. Az angyalokat nem tudom elképzelni ördögök nélkül, világosságot a sötétség nélkül, föld felettit a föld alatti nélkül. Csak az egészet… Ez talán nem szokásos szemlélet, és ezért tűnik úgy, hogy az ördög jelen van. Nézzük a művészetet… A barokk azért szól üresen, mert eltűnt belőle a pokol. A román és a gót a legjobban tetszik, mert a gonosznak és az ördögnek a jelenléte állandó. Ahogy kimarad a művészetből a démoni, úgy válik üressé. Ez fáraszt a barokk diadalénekben, mert nem hallom belebrummogni az ördögöt. A ragyogás csak akkor igazi, ha fekete. Annak ellenére, és együtt ragyog… Nem jámbor és szolid díszkivilágítás. Hanem tragédiák, s közben kéklő és győztes ragyogás… Ezért nem szeretem az egyszintű, boldog, joviális embereket. Az üde hülyéktől, az üdvözültektől irtózom. Nem méltó az emberhez, mert nem kivívott állapota, hanem a fogyatékos agy boldogsága, gyermekes dolgokon… Én pedig szeretem a nagy bűzöket, a frenetikus, sötét árnyakat… De hát mondd, nem jobb ezeknek? Összeillőnek tartják a dolgokat. Felületesen, magától összeillőnek. Úgy élnek, úgy nem élnek, úgy halnak meg, hogy észre sem veszik. Nem az ördöggel cimborálásról van itt szó, hanem az emberi élet egyetlen lehetséges módjáról. Ezért vagyok én furcsa kapcsolatban az emberekkel. Szeretem az embereket, sajnálom az embereket. De elfog a türelmetlenség, marha állatok, szabad ilyen aggálytalanul, ilyen sejtelmetlenül örülni a dolgoknak…?

– Az ihlet ismerősöd…?

– Nem akarok ködösíteni. Az ihlet semmi egyéb, mint belső koncentrációja a legkülönbözőbb emberi adottságoknak, hogy egy ilyen tehetséggel születő ember alkotó állapotba kerüljön. Különféle rafinált tényezők biztatásáról van szó, melyek aktivizálják az ember veleszületett adottságait. Nincs itt múzsa, homlokcsók… Van neked kedved bármelyik pillanatban egy nővel közösülni…?

– Most például nincs…

– Na ugye. Az adottságok felidézése mesterségbeli dolog. Talán még az étrend is befolyásolja. Mindegyik étel mást aktivizál a szervezetben. Külön étrendet lehetne kidolgozni íróknak, külön étrendet a festőknek. Nem hiszem, hogy ez marhaság. A kábítószerek sem egyformák. Egyik a színérzéket, másik a mozgásképzeteket aktivizálja. El tudom képzelni, hogy bizonyos ételek a szóasszociációkat segítik életre.

– Milyen ételekre gondolsz?

– Sajnos, az ételek vegyi összetételének biológiai hatását nem ismerem. Mondjuk, hogy a halnak van foszforos anyaga, és az valamire hat a szervezetben. De én ezt nem primitív értelemben használom. Rafináltabban kapcsolódnak ezek… De a belső, szerencsés konstelláció intenzitását és gyakoriságát lehetne növelni. – Ha most mi a Garda-tónál vagyunk, nem jönnek esetleg jobb gondolataink? Nem a lélekről, a testről van szó. A gravitáció a legszebb női kézre is hat. – Régi rögeszmém, hogy a szakma folytatása láthatóan kialakítja a szakmai szemléletet. Mindenféle emberi helyzetben író az író… Ha egy állomáson végigmegyek, nemcsak a vonatokat veszem észre, hanem az érkezők fáradtságát is, satöbbi. Persze valamiféle lírai szinten, és általában az élet valamennyi jelzését… Ösztönösen. Az ihletnek ez is valamiféle formája…

– Mikor dolgozol és hogyan?

– Nem dolgozom mindennap. De ugyanakkor nem hagyok ki egyetlen hetet sem. Néhány óra nekem nem idő. Munka után, ötkor, el sem kezdem. Öt óra nekem arra kell, hogy megfogjam a tollat. Akkor tudok csak írni, ha nincs időzár előttem. Persze hat sort azért leírok… De ha este hatkor el kell mennem valahová, akkor délelőtt tízkor sem tudok már írni. Inkább ne szülessen meg valami, mint korcsan szülessen. Ha megszületik, megszűnik a belső nyomás… Prózaíróknál talán nem is így van. Történetekkel dolgozol, így határtalanul gazdagon… A költő viszont minden verse után csődbe jut. Magam számára is dokumentálnom kell, hogy tudok még írni. Mindezen túl a hivatali állás, a család… Mit mondjak…? Az viszont igaz, hogy számomra boldogság az írás. Kínlódó bizonytalanság, de ha már benne vagyok a küzdelemben… Ha el lehetne venni tőlem az írás képességét és lehetőségét, az életnek számomra semmi értelme nem lenne.

– Hány nyelvet beszélsz?

– Egyet, a magyart, azt sem úgy ahogy szeretném. Klasszikus és középkori latin műveket kapásból fordítok magyarra. Németül értek, olaszul és franciául szintén… Az ógörögöt négy évig tanultam, abból keveset tudok… De beszélni, folyékonyan, simán, úgyhogy arra büszke lehetnék egyetlen nyelvet sem… Tudni egy nyelvet, különben is komplex probléma. Passzív tudás vagy aktív? Nálam olvasásra szolgál a nyelv. Latin, francia, német, olasz… Nem nyersből fordítok. Én képtelen vagyok úgy fordítani, hogy ne ismerjem a nyelvet. Tudnom kell, honnan és mennyire rugaszkodom el. Persze valamennyire angolul is tudok.

– Amikor itt jártak a franciák, a Dóm téren hallottam, hogy folyékonyan beszélsz Frénaud-val…

– Úgy is lehet folyékonyan társalogni, hogy „ez egy templom… Joe hasa fáj… Joe nem menni…” Mint a bennszülöttek. – Az viszont való igaz, hogy Banjalukában németül adtam interjút. Egyébként düh fog el, hogy nyelvekre vagyunk tagolva. Elzártan élünk. Mi emberi energia fekszik abban, hogy az ember megtanul egy nyelvet… És akkor is csak abszolút primitív dolgokat tud elmondani. Valójában nem tudás. Csak pár millió emberrel tudunk beszélni a megtanult nyelven is. Csakhogy három és félmilliárd emberről van ám szó! – Egyszer diák koromban tanúja voltam, hogy egy tízéves gyerek hogyan beszélt a francia nevelőnőjével… Mint egy született francia. Akkor elkeseredtem… Egy jómódú ember úgy tanul meg franciául, hogy észre sem veszi. Én meg estéken, éjszakákon át… Arra gondoltam, hogy nem lenne-e jobb a nyelvek helyett valami igazi tudást szerezni? Mondjuk megtanulni a biológiát? A nyelvekre tagoltság átok. De a nyelvet, mint jelenséget, nagyszerű dolognak tartom. A népre, sorsára, gondolkodásmódjára nagyon jellemző. A szavak mögött a nép lelke, történelme, társadalmi helyzete rejlik.

– Ha nem írsz, akkor mit csinálsz? Van valamilyen kedvenc tevékenységed?

– Akad. Sajnos, kevés rájuk az időm. Igen szeretek sétálgatni, nézelődni, tömegben lenni, kedvelem a nagy nyüzsgéseket, például a vásárt, a térzenét, a búcsút, a körmenetet, a népgyűlést – de mindezeket magamban, egyedül szemlélődve. Szívesen foglalkozom háztartási szerelésekkel, csapjavítással, ezzel-azzal, növényekkel, virágokkal. Az összes szerelési munkát én végzem el a ház körül. Úgy érzem, ez is alkotás, öröm, Taoteking. Ha az ember a dolgok belső törvényét megérzi, ha sikerül úgy befűteni, hogy jól ég a tűz… Érzem a Tao-t. „Dolgozni csak pontosan szépen” – óriási dolgok ezek. Azt mondom a lányaimnak, hogy egy poharat csak úgy szabad letenni, ahogy azt letenni kell. Ez nem házsártosság… – A vers persze maradandóbb, de pszichológiailag nem tudom, nagyobb-e?

– Állandóan halljuk, hogy a modern ember így, a modern ember úgy… Szerinted van modern ember?

– Modern ember? Persze hogy van. Mindig is volt. A modernség magatartás. Tartalmilag? Halad-e egyáltalán valami felé az emberiség? Azt hiszem, igen. Afelé a szervezettség felé, ami az emberi értékek legtökéletesebb kibontakozását lehetővé teszi. A modern ember tehát az, aki ehhez hozzájárul. – Ezért volt nagyon modern Krisztus, Marx vagy éppen Schweitzer Albert. A modernség nem divat, modor, vagy technika. Ez mindig külsőség, járulék. Gyakran persze szükséges. A modernség állandó jelenség a történelemben, mégsem ismételhető. Mindig szigorúan korhoz kötött.

– A modern idők nevében néha megkérdőjelezik a család intézményét is. Neked három lányod van… Mi a véleményed a családi életről és a család szerepéről a társadalomban?

– A család egészen modern intézmény. A teljes emberség – mondjam úgy, hogy az ideális személyiség? – aligha születhetik meg nélküle. A szülőélmény például csodálatos élmény. Családi keret nélkül nem lehet igazi.

– A család szerinted hivatalosan, államilag is felfogható alapközösségnek?

– Igen, csak ne legyen a család magánnevelőintézet, gazdasági érdekszövetség, vagy más ilyesmi. Ne az egyén vagy a tágabb közösség ellen, hanem értük létezzék. – Sokat hallani mostanában az úgynevezett „nagy családokról”. Ha az alapegységet, a közvetlen kis családot nem bontják szét, rendben van. De a hippi-berkekben divatba jövő „nagy család”-forma, ami többek közt szexuális partnercserékkel jár, nyilván destruál. Visszasüllyedés a hordák világába.

– Utaztál, fordítottál, olvastál, sokat tudsz a világ népeiről. Másokkal összevetve milyennek találod a magyar népet?

– Semmi szégyenkezni valónk nincs. A magyar népet nyugodtan oda merem állítani akármelyik nép mellé. Más a történelem, más a valóságos értéktermelés, és a képesség hozzá. Nem szólam, hogy sokat adtunk már az emberiségnek. Szeretem a népemet, de utálom a melldöngetést és a nacionalizmust. Persze akkor is, ha velünk szemben érvényesül.

– Néha zavarba ejtő híreket hallunk…Sok jel arra vall, hogy a földön valamikor már létezett egy magasrendű kultúra. Csak aztán elpusztult az élet… Lehetséges ez…?

– Nagyon is lehetségesnek gondolom. Én persze nem tudom bizonyítani. Megkísérelték és folyton meg is kísérlik néhányan. Csak Várkonyi Nándor nagyszerű könyvét említem, a Sziriát oszlopai-t. Engem ez meggyőzött. Nem érveivel, hiszen nem voltak bennem ellenérvek, hanem látomásával.

– Háborúk között, pusztító rémek árnyékában élünk. Gondolsz néha az ember jövőjére…?

– Gondolok, persze hogy gondolok. Akinek három lánya van, annak gondolnia is kell rá. De sürgősen hozzáteszem, nem szívesen nézek előre. Annyi árnyék, felhő borul már most is a földre, égre, hogy a logika csak nyugtalanítani képes. Megbékíteni csupán természetes optimizmusom tud, ami talán önámítás, menekülés, de bizonyára a lélek védekezése.

– El tudod képzelni, hogy más bolygókon is élnek emberek?

– De mennyire! Élhetnek, miért ne élhetnének. Azonban hogy emberek-e, úgy, ahogy mi az embert ismerjük, vagy följebb, lejjebb állnak-e az élőlények ranglétráján, azt nem tudom. Még azt sem, hogy egyáltalában az „élő” és az „élet” szót lehet-e itt használni a mi értelmezésünkben. Tömérdek meglepetés ért már minket a természettudományok területén. Nem merném lezárni a meglepetések körét.

Elfogy a bor, leereszkedem a hegyről. A mágus fent marad. Csak egy verse jön velem:

 

Miért örülnek szörnyeimnek? Minek botránkoznak meg értük? A saját szörnyeikre néznek A pokol korhoz kötött Újra újra alá kell szállni ellene Fekete szavak szárnyán kél a nap.

 

Amikor ez a vers megjelent a Jelenkorban, tekintélyes férfiak faggattak félig hivatalosan, félig mint ismerős embert, hogy mit ért Csorba azon, hogy „A pokol korhoz kötött…”. Soha nem értették egészen. Így hát gyanakodtak a szavaira. Nem nagyon. Kicsit gyanakodtak, kedvesen, szinte barátian. De eszembe jut egy másik kép is, a messze múltból. A mágus hazaérkezett Berlinből. Idehaza éppen 1956 decembere volt. Az írók országszerte bizonykodtak, hogy bizony ők nem írnak. Pécsen is volt ilyen bizonykodás.

Főleg azok bizonykodtak, akik korábban sem szoktak írni. Az egész bizonykodás nélkülözte a politikai tartalmat. Egy humánműveltségű szovjet tiszt a fejébe vette, hogy tárgyal az írókkal, Pécsen… Tárgyalt. Az „írók” csóválták a fejüket a terem sarkában. Csorba, mint a legtekintélyesebb, nem értette az egészet. Előtte nap érkezett Berlinből. Két hónapig kint volt valami tanulmányi úton. A tiszt azonnal nekiszögezte a kérdést:

– Hajlandó-e írni…?

– Igen – mondta Csorba németül.

Ez az „igen” aztán beadott az egész tanácskozásnak. A tiszt szerette volna meggyőzni az írókat az írás helyességéről. Civilben valószínűleg irodalomtanár volt. De erre a győzködésre már nem került sor. Az irodalomtanárnak elromlott a délutánja. Nem értette, hogy Csorba miért akar írni, amikor a többiek nem akarnak. Csorba pedig nem értette, hogy mit nem ért a szovjet tiszt. – Nem szeretek vonatozni, de ahogy ez eszembe jut, jó kedvem támad, Csorba-verseket olvasok hazáig.

 

Bogácsné, ugyebár, Bogács- né sétálni viszi púpját. Ez nála szokás, és, ugyebár, megteheti. Hatlövetű a zsebében, ugyebár, megteheti, s aki rásandít, hevében: puff!-volt-nincs-lelövi.

 

Takáts Gyula

Takáts Gyulát én józannak tartom, olyan prófétának, aki nem veszthet rajt a költészeten. Ahogy hunyorogva áll a napban, érzem, hogy érti az egészet, érzi, hogy lángban áll a táj, valahol leomlik valami. Hantok dübörögnek… Felneszel, odatartja az arcát, csaknem belemarnak a szakadt, repülő vasak, de aztán mégsem. Bemegy, feljegyzi. „Szakadt vasak a szélben ölnek.” Ezt nem Takáts Gyula írta, ezt most én írom, mint egy példát. Feljegyzi és elmereng. Átéli. Aztán törökös feketét főz magának, ízlelgeti, jól él. Csend lesz. Vizet mer a ciszternából, amit jól megszerkesztett. A víz iható. Ellenőrzi azért. Hozzákever két Neomagnol-tablettát. Megszagolja. Aztán mégsem iszik belőle. Elgyalogol valahová fel a fenyvesek alá a forráshoz, és hoz magának egy kancsó vizet. S ekkor már nem is a víz a fontos, hanem a kancsó. Kicsit görögös, kicsit parasztos. Viszi, nézi. Elfelejt inni. Izzad, egyre soványabb lesz. Leül, verset ír a kancsóról, amibe belelát valami érthető csodát. Mereng, álmodozik. A görög-római császárság egyszerű udvartartássá válik. Bizánc csupa ismerős oszlop, szinte gyermekkori. Sokára érkezik haza. De hosszú útján soha nem töri el a korsót, és soha nem löttyenti ki a vizet. Úrféle… Az is, meg nem is. Ha néma lenne, talán bevennék valahol egy mágnáskaszinóba. Ha megszólal, persze vége mindennek. A tárgy, mely felé fordul, leleplezi. S a mozdulatok… Túlzottan ragaszkodik apró tárgyakhoz. Álmokat, tárgyakat, helyzeteket dédelget. Az urak ilyenkor bizonyára azt mondanák, hogy „költő”, s Takáts Gyula kapna egy kis haladékot. Egy órát, egy percet, egy másodpercet. Aztán megkérdeznék tőle, hogy a „kalapját kérem, minek hozza ide az asztalhoz”? Takáts Gyula pedig felmutatná a kalapot, s várná, hogy a mágnások is beleszeressenek. De azok csak megütközve néznék a kopott, keki színű kalapot, amilyent Magyarországon csak a vadőrök és a múzeumigazgatók szoktak hordani.

Takáts Gyula múzeumigazgató. Közben költő… Vagy költő és közben egy kicsit múzeumigazgató. De lelki rokonságban áll az erdei emberekkel is. Vadőrökkel és a hurokvető, nyúlhúsra éhes parasztokkal. A szélső házakban lakó, gatyaszárban fűrészelt csövű mordályt rejtegető hunyorgatókkal. És az álékra kiváltó bámész vaddal is. A riadozó rozsdaszín rudlikkal. És a fákkal. Érző dunántúli ember. Érti a természet szavát. Megérti az embereket. A halhúsra fenekedő postást, az erdőkerülőt és a vadorzót. Szeretnek vele együtt ülni az emberek. Beszélgetni és iszogatni. Okos szavú, messzire gondoló. Ha protestál, nagy oka van. Általában udvarias mosoly borzolja őszülő bajszát.

1911-ben született Tabon. A hajdani pécsi egyetemen tanári és bölcsészdoktori oklevelet szerzett. Munkácson és Kaposváron volt gimnáziumi tanár. Jelenleg a Somogy megyei Múzeumok Igazgatóságának és a Rippl-Rónai Múzeumnak igazgatója Kaposváron. Sok műfajú ember. Költő, író, műfordító, esszéista, festő. Munkásságáért 1941-ben Baumgarten-díjat, 1960-ban József Attila-díjat kapott. Sokat írt. Műveit nehéz felsorolni. Önálló kötetei: Kút (versek, 1935); Kakukk a dombon (versek, 1937); Május (versek, 1939); Családfa helyett (válogatott versek, 1941); Vágják a berket (kisregény, 1942); Hold és hárs (versek, 1943); Polgárjelöltek (regény, 2945); Se ég, se föld (versek, 1947); Vízitükör (versek, Egry József rajzaival, 1955); Az emberekhez (válogatott és új versek, 1955); Színház az ezüst kancsóban (regény, 1957); Rózsává lett róka (gyermekversek, 1958); Mézöntő (versek, 1958); Virágok virága (versek, 1961); Képek és versek útjain (cikkek, 1961); Kinek könnyebb? (novellák, 1963); Évek, madarak (válogatott versek, 1968); Villámok mértana (versek, 1968); A tündérhal és a háló (Balatoni rege, verses elbeszélés Bartha László illusztrációival, 1968); Egy flóbertpuska története (ifjúsági regény, 1969); Vitorlás a berken (ifjúsági regény, sajtó alatt). Műfordításai közül Janus Pannonius, a Carmina Burana, Horatius és Petrarca átültetései a jelentősebbek.

A művek ilyen serege láttán zavarba jön az ember. Mit kell kérdezni? Hogyan kell ülni a széken? Enni szabad? És inni?

Becehegyen üldögélünk, a költő fehérre meszelt háza előtt, fehér oszlopok között, bent a tájban. Messzire látunk. Alattunk kertek, szőlők. Lent nádas, víz… Felettünk mészkősziklák, a cserszömörce bokrai, árvalányhaj, leánykökörcsin, s a magasban feketefenyők. Balról savanyú rétek. A rétek közepén kéklő bazalthegyek. Idesejlik a Haláp sebzett feje, Csobánc, talán Gulács. Az előtérben a Szentgyörgy-hegy, Szigliget, Badacsony… A hegyek lába becsúszik a vízbe. A bazalt megfesti a vizet. A Balaton óriási. Végtelen tó. Páraködbe vesznek a túlsó partok.

Jókat húzok Takáts Gyula jéghideg borából. Valami keveset a költő is iszik. A bora éppen olyan megbízható, mint a versei, mint saját maga. Garantáltan becei. Érezni rajt a karsztos talajízt, a fényt, ami a víz ezüsthátán hömpölyög Fonyód felől. Déli lejtő, ájult mediterrán világ. Az üvegfalú konyhában a költő felesége már az ebédet főzi. Héja köröz a fejünk felett. Átszakadnak a láthatatlan gátak, a fény elönti a réteket, az autók felemelkednek, mint a bogarak. Zümmögve köröznek a tagutak felett. Sok kis színes semmi. Majd jön a szél. Leesnek.

– 1965-ben Görögországban jártunk – szólal meg Takáts Gyula. – Szunion-hegyfokán, a Pozeidón-templom mellett volt egy cukrászda. Azt hiszem, fagylaltot ettünk. A szomszédos asztalhoz aztán leült két hölgy s egy bizonyos kíséretecske. A pincér suttogva tájékoztatott. Az idősebb Friderika anyakirálynő volt, a fiatalabb pedig Konstantin felesége. Királyi hely, gondoltam… Aztán eszembe jutott Becehegy. Éreztem, hogy Bece is van olyan királyi hely… Nézz körül… Hol találsz még egy ilyen helyet?

– Kitől vetted?

– Az öreg jegyzőnétől… Senkinek sem kellett ez a mészkőszikla. Én aztán megvettem… Lent mandulás volt… Csak a felső fákat hagytam meg. Szőlőt ültettem… – mondja Takáts Gyula.

Elnémulok. Nézem a mandulafákat. Ismerős fák… Az öreg jegyzőné a szomszédos faluban lakik. Balatongyörökön. Én is ott laktam. Pontosan az öreg jegyzőné szomszédságában. Diák koromban eljártam hozzá dolgozni. Rendesen megfizette a napszámot. Egyszer nyers füstölt sonkát is adott, mert látta, hogy éhes vagyok. És éhesen, ugye, nem megy a munka. A falu is mészkősziklára épült. A jegyzőné kertjében sok volt a kő. Egyszer meglepetten láttam, hogy szitát borít az egyik kődarabra. Rám nézett, megszólalt: „Az én kertemben nőnek a kövek… Senki nem hiszi el, de mégis így van… A tavaszon szedettem ki a nagyobb köveket, és nézze, máris mekkorák ezek megint… Most leborítok egy követ, és megfigyelem… Meglássa, belehízik a szitába…” Jó asszony volt. Ma is az. – A mészkőszikla, melyre Takáts Gyula felépítette házát, nekem nagyon ismerős. A táj, a fák, a szakállazó árvalányhaj… Életem része itt minden… A nyulak, az ismerős vadcsapások… A nádas, a jeges vízben fürdő csukák… A szigonyom, mely aztán eltűnt egyszer a rejtekhelyéről. Takáts Gyula tudja, hogy a szomszédos faluban laktam. Jól ismeri a történetemet. De azt nem tudja, hogy a dédapám is itt volt erdész. S az anyám itt gyerekeskedett a hegyek másik oldalán, az öreg, megroggyant erdészházban. Az erdő errefelé a Festeticheké volt. Az erdő, a föld, a víz és az ég.

– Szóval itt…?

– Neked érteni kell ezt… Gyere, nézd meg a ciszternát, a kertet, a szőlőt…

Járunk a meredek ösvényeken. Megtekintem a ciszternát, az árnyékszéket, az új pinceajtót, a mandulafákat. A szél egy kis enyhületet hoz. Felhők gyülekeznek a Balaton felett. Takáts Gyula feltárja világát:

– Ott volt jó lakni, a domb aljában. A szikla jobban fogta a szelet. Ott élt az ősember. Feljöttem egy nem praktikus, de szép helyre. Az ősembernek volt igaza. Kezdem érezni, a szívemmel.

Visszamászunk a házhoz.

– Az ősember és a többiek nyomába telepedtem. Nézd, itt az előd pecsenyesütő nyársa, itt a kés, ide gyilkos kések kellettek. Megtaláltam a háromlábast, és a pincekulcsot is. Itt a pinceajtó vasalása és a szegény ember egy krajcárja. Ez is itt fordult ki a földből. Tizennyolcadik század az egész. 1750-től állhatott. Gyönyörű barokk szerkezet. Csak templomokon látni hasonlót…

A ház fehér falán függnek a muzeális eszközök. Takáts Gyula újabb és újabb bizonyítékokat ragad fel a polcokról.

– A kőkor emberének is itt volt a telepe. Nézd… Egy magkő, amiből lepattintotta a nyílhegyeket. Felismered?

– Igen…

– Itt érezni az emberi folyamatot. Érzi az ember, hogy az emberek között van. Az hat meg a legjobban, hogy ezek a szerszámok, tárgyak látták azt, amit én nem láthattam. A fák és kövek tovább élnek, mint mi. Ihletnek is ezáltal, hogy bennük van a régi emberek szépsége. Itt minden visszahat rám.

A cserépkályha tetején madár alakú szőlőgyökér meredezik. Alatta csiszolt, tojásdad kövek.

– Az én hegyi pávám, aki kőtojásokat tojik a kályha tetejére – jelzi a költő, aztán kört ír le a kezével. – A kontinuitás itt egészen a rádióig megvan.

Néhány igazi madártoll is ékeskedik a szobában.

– Sólyomtoll. Kéksólyom. A Bise-kű oldalában szoktak fészkelni. A fekete gólya- és a hattyútollat is szeretem – mondja Takáts Gyula, aztán hellyel kínál a szobában. Letelepedünk. Írópolcra könyökölök. Éppen kilátok a fehér zsalugáter résein. Kék a Balaton. Üveg az ég. Majd eltörik. Még tart egy keveset. Takáts Gyula mellettem ül. Matrózdresszt és farmernadrágot visel. Magyarázza a világát, hunyorít: „Remete Gyulának költői ketrece…” – Aztán felemeli a hangját:

– Nem mindegy, hogy hol lakunk. A költő építi a világot, de a világ építi a költőt. Ha a világ építi a költőt, akkor nem mindegy, hogyan lakik. Nem kell spekulatívnek lenni, mert a valóság megnyilvánul. Nem úgy spekulálod ki. Életízű lesz minden. Épp a mai költészetben ez elengedhetetlen. Sokszor természetes absztrakciót éreznek nem egészségesnek, és éppen az élettelenséget jónak. Mivel a költészet az életnek szól, eldönti, hogy melyik oldalra álljon a mű. Élőknek szól…

– Jó illata van ennek a mésznek… Mintha húsvét lenne… Régi húsvét…

– A meszelt fal tágasságot éreztet, illatos, egészséges. A cella kicsi. Így kell kitágítanunk. Magyar házat nehezen képzelek el oszlopok nélkül. Van itt két oszlop, ami körül megfordul a táj. A Balaton fölé kiugrik a terasz, hogy belenyúljon a végtelenbe. Nincs korlát. Ne is legyen. Akkor is veszélyes a korlát, ha előtte szakadék van. Korláttal nem lenne olyan szép ez a táj. Jobban esik így a bor. Kedélyesebb. Nem takar el semmit. A nap is besüt, a szél is járja. Sokszor olyan, mintha vitorlás hajóval navigálnék át a szobámon. Így derűsebb is lesz az ember. Van egy helyiségem, ami tiszta üveg. Szeretem a vihart látni, és rohanni vele. Hajó-jelleg, a kapitány hídja… Előttem játszódik le az egész. A vihart nem elképzelem, hanem benne ülök. Csak egy négy milliméteres üveg választ el tőle. Haláptól Keszthelyig látok. A legszebb panoráma. Olyan szép ez, mint Görögország. Nem is Itáliát mondom. Mint Delphi, és Attikában Szunion. A delphi stadiont a jósda fölé vitték. Csak a mexikói stadion magasabb. Ott éreztem én a tájban ezt a jó egészséges illatot, amit a sárga növények adnak. Itt is megtaláltam azokat a növényeket. Ez a szárazságba illatosodott növényflóra és a sok tücsök és a kabócák nagyon emlékeztetnek Görögországra. A tücsök és a kabóca, aminek a zenéjét itt mindig hallani, szent bogár a görögöknél. És itt vagyok máris a költészetnél és a filozófiánál. Mindkettőnek az lenne a feladata, hogy elviselhetővé tegye az életet. Az élet a halál tudatával indulva a legemberibb.

– Azt mondod, hogy halál…?

– Kertkultúrával szemben a halállal. Egy életforma. Ott volt szép az élet, ahol vizek és kertek voltak. A Nílus, a Pó, az Amúr völgyében. Művelés nélkül se a föld, se a lélek nem szép. A költészetet magát életstílusnak tartom. Két lap van az ember kezében. Egyiken írja a művet, másikon szerszámokkal vési a földön, a kertben, szőlőben. Mint két nagy szárny. Elrepül, de ad valamit.

– A pannonságról mi a véleményed?

– Rám sütötték az emberek. A Balaton mellé ült! – mondják. Pedig a Balaton, a vitorlázás kemény férfi munka, életveszély. A Balaton kettőt juttat nekem. Szőlőt, és ebben a legkirályibb fajtát, tüzes, hegyvidéki szőlőkultúrát. A kövibort, ahol verejtékezni kell a munkásnak. Kapa nem elég, csákány kell. A hajónál meg a kötél és a vihar. Ezt a kettőt. Úgy fogjuk meg a kapanyelet, meg a kötelet is, hogy a szél a hajónak is jó legyen, esetleg a léleknek is. Így a legkeményebbet jelenti a Balaton. Most, hogy az egész ország körülülte a tükrét, ha ezt éreznék meg a Balaton partján, jó lenne…

– Milyen hajóval jártál?

– Túra jolléval.

– Tizenötössel?

– Igen. A háború alatt elveszett… Ne a lubickoló pannonizmus legyen itt… Most; hogy körülülték a Balatont, úgy veszem észre, az ország másként nézi önmagát. A vízi határokon átalakult ember, sok mindent másként néz. Kulturális jótett, amit ez a kultúrtáj sugalmaz.

– A hazád, eredetileg Somogy… Jól emlékszem?

– Tab…

– Mit csináltatok ott?

Takáts Gyula rám mered, aztán a zsalugáter résein át a túlsó partot fürkészi. Sokára szólal meg:

– Öregapám szabó és szűrszabó iparos volt, olyan vállalkozó, akinek az ipar a kisujjában volt. Hét-nyolc vándorlegény dolgozott nála. Manufaktúra volt. Két kocsival járták a vásárokat. Szűrt, ruhákat árultak a legények. Ugyanezek a fogatok vitték apámat Tabról Veszprémbe és Pápára a kollégiumba. Addig, amíg jelentősége volt a vásározó iparnak. Apám polgáriskolai tanár, majd címzetes igazgató lett Kaposváron. Nekem már csak a lovak csengői vannak meg. A családba bekerült egy idegen nő. Jerzsabek Amália Morvaországból. Kilenc nyelvet beszélt. Az vezette a könyveket. Tudása fellendítette az egész iparágat… Különös világ volt. Tabon a lakosság fele iparos és kereskedő volt. Ezek közé tartoztunk mi is. Nagy zsidó templom volt, nagy evangélikus templom, nagy katolikus templom. 311 méterrel Tab volt Somogy megye legmagasabb pontja. A szőlőnkből még Tihanyt is láttuk… A nyarakat Tabon töltöttem, majd Fonyódon. Kaposváron érettségiztem, Pécsen szereztem diplomát.

– Aztán tanár lettél Munkácson…

– Csak később lettem tanár… Öt évig nem kaptam állást. Ennek köszönhető, hogy sokat tanultam, és sokat írtam. Akkora úr soha életemben nem leszek már. Ennek az öt évnek köszönhetem indulásomat.

– Kaposváron aztán végleg berendezkedtél…

– Kaposvár 1946-ban örökbe fogadott, mint írót. A legmagasabb fizetési osztályba soroltak. Erről én 1949-ben lemondtam. Ugyancsak 1949-ben lettem a Rippl-Rónai, illetve a Somogy megyei múzeumoknak az igazgatója. Művészettörténet és irodalom volt az első szakom, de hosszú ideig régészettel és mindennel én foglalkoztam. Hőskor. Rippl-Rónai kultusz emelése, állandó kiállítások, kiadványok. Húsz-egynéhány év munkájáról még bor mellett is nehéz beszélni. Pedig a becei dagasztja az önbizalmat és a képzeletet is. Csak néhány szó: volt egy iroda, semmi raktár. És minő kiállítás? Ebben a hősi korban bizony épp eleget sepertünk… De a magunk portáján… És ez se volt könnyű abban az időben! De tettük a kötelesség és a szívünk parancsára. Sepertünk, mert tiszteltük a múzsákat… És van már „múzeum”, ha nem is a terveink szerint való. De készek a tervek. A „sors bona”, ha nekem nem is sikerült – ki tudja miért –, föl is falazhatja ezt a jól tervezett várat a Zrínyiek földjén. És létesült még hat kis múzeum, szerte a megyében. És vannak segítők és sok „de” is akad… És képtár is van, amelynek 100–150 kiállítása betöltött némi hivatást. Kiállításainkat ismerik… Szívemhez a képtár fejlesztése állt a legközelebb. A sokat sürgetett Somogyi Galéria fölépítése országos meglepetést jelentene. A megnyitóra nem kellene képeket kölcsön kérni. Idegenforgalmi szenzáció is lenne… Aztán, ha a néprajzi gyűjtést nézem, akkor elsősorban az adatközlések anyaga és a fölgyűjtött céduláim várnak. Ha otthagyom a múzeumot, talán erre is jut időm.

– Becehegy kedvéért félig odahagytad Somogy megyét. Pedig azt hiszem, Somogynak lelke van. Milyen ez a lélek?

– Amit kérdezel, arról egy kép jut az eszembe. A tölgyrengeteg szélén sütkérező szelídgesztenyefák. Valami ilyen kemény derű a jellemző erre a lélekre. Az erdők titka, festők és költők és pásztorok. De minden bukolikus idill és romantika nélkül. Betyáros valósággal… Eposzok földje? – mondjam ezt. Azt hiszem nem véletlen, hogy irodalmunk két nagy eposza, a hősi és a vígeposz is szülőföldjének választotta. Igen, a Szigeti veszedelem, és a Dorottya is…

– Igazgatsz, írsz, festesz… Egyszer láttam egy kiállításodat.

– Pécsen, Szolnokon és Kaposváron volt kiállításom. A Nemzeti Galéria tulajdonában is vannak képeim. Rippl-Rónaihoz jártam tanulni. Neki mutattuk be a képeinket. Több képemet be is rámáztatott, mint fiatal gyereknek. Festőnek készültem… A tárgyak és a világ megváltoztatják az embert. Ne a külsejét vegyük le. Itt jöttem zavarba a festészettel. Nem tudom vonallal a lelkét megadni. A szó kell ehhez, amit a tárgy mond. A dolgok, tárgyak sok nyelven beszélnek. A költészetet érzem alkalmasnak. Nemcsak a saját anyagából teremt, hanem a körülötte levő tárgyi világ közlését is felszívja. Ami a szervesbe és szervetlenbe be van zárva. A szikláknak is külön nyelvük van. Az erdőknek is, motoroknak is, és a csillagoknak is. A kő lelke mit jelent? Évmilliókat foglal magába, természeti erőt, és azok alkotását… A víz, az idő, a lejtő a geológiai korokban a legtökéletesebbre csiszolták. Az ecsetet és a ceruzát átváltottam szavakra.

– Ma is festesz még… Vagy tévedek?

– Nem tudok meglenni kép nélkül. Versek és képek. Ez a világom, a zene mellett. A formát nem a külső jegyei szerint, mert azt el lehet sajátítani… A lényeges belsőket… Van egy nagyméretű rajztáblám… A ceruzát és a krétát szeretem, aminek tüze van… Egyszer szeretnék egy nagy kiállítást…

– Mikor dolgozol?

– Borzalmas. Hogyan lehet? A munkaidőn túl az időt úgy kényszerítem ki magamnak. Nyolc órás munkaidő után dolgozom. A rajzokat leginkább nyáron, akár a verseket… Amikor megfogalmazom, akkor már rég megvan. A kék iskolai füzetet szeretem, amiben nincs se vonal, se kocka. Vers, rajz, filozófia van itt egymás mellett. A filozófiát nagyon szeretem. Doktorátusom tárgya is. Ezt írd le: geológia, geográfia, filozófia. Ez volt a három tárgy. Természettudomány nélkül nem tudnék meglenni.

– Hánykor fekszel le?

– Sokszor már hét órakor. Addig olvasok, vagy írok, ameddig tudok. A szabadságom alatt is. Csak ágyban. Vagy ebéd előtt éhesen. Ágykultusz.

– Kézzel írsz?

– Mindig kézzel írok.

– A regényt is…?

– Jelentős részét kézzel az ágyban. És itt Becén, ezen a lehajtható asztalon. Szeretem a szép empire vagy biedermeier íróasztalt is… A rajztábla mellett…

– Ceruzával?

– Ceruzával írok. Tintával javítom a szöveget. Nagyon sokat javítok.

– Valamikor divat volt az írástudók felelősségéről beszélni. Az írók sokfélék. Vannak politizálók, művekkel politizálók, népművelők, befelé fordulók, csak az életmű kiérlelésére koncentrálók. Milyen írói magatartásforma áll hozzád a legközelebb?

– Kisarkítva a kérdést, szerintem a kiteljesült tehetség a leghasznosabb a társadalomra. Tehát az író végül is, hogy betölthesse irodalmi hivatását is, felelősséggel elsősorban a tehetségének tartozik.

– Neves, elismert tagja vagy a magyar írói társadalomnak. S e közben vidéken élsz, Kaposváron, talán elég magányosan. Milyennek érzed a vidéken élő író lehetőségeit, helyzetét. Előnyeit és hátrányait?

– Magányosan?… Vidéken?… Csak annyit mondhatok, teremteni művet mindenütt lehet. És mindenütt magányosan kell és a legjobb környezetben jó dolgozni. Legalábbis ez lenne méltó a betűhöz. Én szeretem a magam életformáját, a hegyi és kisvárosi környezetet, egyszóval az emberekkel együtt a természetet. Több jut nekem ezekből a Kaposmentén és a Balaton-felvidéken. Ezért élek vidéken… Lehet, a jövőben telente talán többet leszek Budán, de szívesen ellaknék az Adria egyik szigetén is.

– Életedben volt kitérő, vagy nagyobb fordulat?

– Soha nem volt. Egyenes vonal az életem. Nem kigondolással alakult így, hanem ösztönösen, lelkiismerettel…

– Mondd, Gyula, mikor sírtál utoljára?

Nagy csend támad köztünk. Takáts Gyula rám néz. Sokára szólal meg:

– Hát bizony… Sírni nagyon nehéz… Sírni nehéz… Egy nagyon jó barátom elvesztése alkalmából. De megkönnyezni inkább helyzeteket tudok. Egy ember láttán, helyzet láttán.

– Utoljára…?

– Láttam két gyereket, ahogy egy félkilós kenyérrel futballoztak. Olyan reménytelenséget láttam ebben, olyan csődöt, hogy nem bírtam ki. Ez két éve történt.

– Melyik évszakot szereted a legjobban?

– Az őszt. Az ígéret és a duma helyett a lényeget látjuk…

– Elégedett vagy az életeddel?

– Azért vagyok elégedett, mert eddig volt annyi erőm, hogy azt csináljam, ami a kötelességem… Ezért…

– Van valami, amit nem sikerült elérned, bár törekedtél rá?

– Igen… Nem tudtam elég szabadságot biztosítani magamnak a munkához. Többet lehetett volna csinálni. A nekem megfelelő munkában.

– Mi az életcélod? Nyilván gondoltál már valami megfogalmazható célra?

– Igen… Akarat a megértésre. Az emberek vagy az emberek cselekedetei, vagy a saját hangunk megértésére. Megértésre és megírásra. Teremtésre. Nemcsak mi teremtünk, hanem a világ is teremt bennünket. Híve vagyok a hasznos szépnek… Akár kiállítás az, képtár vagy versek. Nem hiszem el, hogy szép az, ami érdek nélkül tetszik. Minden szépnek haszna van… Csak az a hiba, hogy nem mindig veszik észre a szépet, vagyis a szép hasznát.

– Ha a mesebeli király elé kerülnél, mi lenne a mesebeli három kívánságod?

– Első kívánság kapásból: a költők végre, akár a csizmadiák a csizmán, csak verseiken dolgozhassanak… Második: hirdesse meg 1971-től a történelemben most induló és a világ végezetéig tartó békekorszakot. Harmadszorra: őfelsége adjon még az én kék fedeles füzetemnek és sárga falú pincémnek néhány évi jó szüretet.

– Itt termett ez a bor ugye?

– Itt. Az én borom.

– Milyen a becei bor lelke? Csak bor, vagy…?

– Ismerem ezt a bort a bimbótól eddig a pohárig. Ha ragyogására nézek, máris ráfelelem, ez a ragyogás a bor lelkének a tükre. Mert minden bornak van lelke. Más és más, mint minden élőnek. A bor pedig ugyancsak él köztünk. Akárcsak a vers. Bocsánat, mint a költemény. Minden érzékünkhöz egyszerre szól. Az igazi borivó, akárcsak az igazi versértő, érti is. Érti és látja és érzi is benne a bazaltot, a vasat, a mészkövet, a derékszakító munkát… A beceiben az erdő és a tó, és a kettő között ez a teraszomig kanyarodó déli hegykagyló együtt munkál és ragyog. Szóval a bor a természet költeménye. A borok és a versek még a mámorukkal is egytestvérek. Egy-egy évjárat a hordóban mintha egy-egy kötet lenne. Így aztán itt Becén erre a szép hegyoldalra kicsit úgy tekintek, mint a papírra, amely munkára késztet. Amelyre írni kell ebben a kertben a szőlővel, a fákkal, a kétkezi munkával, hogy ezáltal is egészebbre kereküljön az én könyvem.

– És ott vannak a nádasok… A víz… Vízi ember vagy ugye? A tóról is beszéljünk és a halakról, szerszámokról…

– Vízi… Igen, a Halak havában születtem. Hétéves koromtól állami jeggyel vesződöm a nádasok, tavak, berkek körül. A legnagyobb élményem mégis az első „törbök” volt. Nőhettek azóta a halak akár 21 kilósra is… Szerszámot, módszert jól tudod, mint györöki, hogy a hely és az évszak szabja meg. Mégis legszebb a könnyű pisztrángozó nyéllel és hajszálvékony zsineggel, nagy nyílt vízen, a fenékről fogni a halat. Akár a kicsit, akár a nagyot. Öröm, hogy a legkisebbet is meg tudom fogni. Ez a legnehezebb például fenékről. A nagynál meg az érdekel, hogy ki tudom-e venni, a legnagyobb előnyt adva a zsákmánynak? Egyszóval a sport és nem a halhentesség érdekel… Egyszer történt, hogy rövid percek alatt három akkora halat fogtam, amelyből böjt napja lévén, kerekre böjtölhették magukat a fonyódi rendház apácái, mert nekik adtam.

Kihúzódunk a teraszra. Feltámad a szél. Felhők tornyosulnak fölénk, mint behavazott hegyormok. A költő felesége megteríti az asztalt. Sült húst eszünk cukorborsóval és burgonyával. A cukorborsó a kertben termett, talán a burgonya is. Eszünk és iszunk. Halk társalgás bizonytalankodik közöttünk. Az étel jó, a bor jó. A szél belekap a szalvétákba, terítőbe. Olyan az egész, mintha a bazalthegyek is a tányéron lennének, és a víz kékje, s a berek savanyú, sötétzöld húsa is. Szeleteljük a tájat. Kiisszuk a tavat.

Később eszembe jut egy anekdota. Takáts Gyula váratlanul megérkezett Becére. Nyár volt, vagy nyár eleje. Felkaptatott a meredek hegyoldalba, s amikor a háza mellett előbukkant a keskeny útról, döbbenten látta, hogy a teraszán két meztelen lány fekszik. Szépek, fiatalok. Napoznak. Teljesen ruhátlanok. A lányok megijedtek. Takáts Gyula meghajtotta magát: „Tessék csak kérem, napozzanak tovább… Ne zavartassák magukat…” Eddig a történet. Három-négy változatban is hallottam. De ez a lényege. Mi történt aztán a lányokkal? Napoztak tovább? Mi van ilyenkor? Nem bírom megállni, megszólalok:

– A nőkről mondhatnál valamit. Talán a szép nőkről…

A költő felesége leszedi az asztalról a tányérokat és beviszi a házba. Takáts Gyula hátradől nyugágyszékében, és mosolyog:

– A szépség a nőben is az egyik legnagyobb dolog a világon – mondja. – Ritka adomány akkor is, ha lelke nincs. Negyvenöt éves koromban nősültem először. Ha külföldön vagy belföldön kitöltöttem a szállodai bejelentőt, a portások rám néztek, és gratuláltak. Azt kell mondanom, hogy szerencsém volt a nőkkel.

– Számodra milyen a szép nő?

– A Renoir-típusú nők tetszenek. Akiknek nemcsak az arcán, hanem a testén is megvannak az érzékiség színei. Színesek legyenek…

Nem firtatom tovább. Megszemlélem a teraszt. Próbálom elképzelni, hogy hol fekhettek a meztelen lányok. Végül is mindegy, hogy hol feküdtek. Egy méterrel idább vagy odább… Becsukom a noteszomat. Iszom a költő borát, bámulom a felhőket. Takáts Gyula is a felhőket nézi. Összekötnek bennünket a hegyek, a zöldbe váltó víz s az öreg jegyzőné mandulafái. A kert közepén is volt két sor fa. Azoknak a helyére a költő szőlőt ültetett.

 

Weöres Sándor

A Húsvét-sziget hatalmas kőszobrai jutnak eszembe, Hotu Matua király és hosszúfülű népe… A világ gyanakodva áll a rejtély előtt. Honnan jött Hotu Matua népe? Inka volt? A Nap fia? Milyen hajóval keltek át a Csendes-óceánon? Mivel faragták ki hatalmas szobraikat a kőbányában? Hogyan szállították le a partra a kőkolosszusokat? – Engem viszont az érdekel, hogy Hotu Matua népe miért faragott szobrokat? Miért? Milyen belső kényszer hajtotta az embereket? Miért szövetkeztek kollektív szoboralkotásra? Miért nem építettek helyette vízvezetéket? Miért nem állatokat tenyésztettek a szoborfaragás helyett? Miért nem halászattal töltötték a napokat? Hiszen a titáni szobrok kifaragása, szállítása, felállítása nem passzió volt, Hotu Matua népének minden idejét lekötötte… És ma, az ember, ebben a praktikus technokrata világban miért ír verseket? Miért foglalkozik ilyen nem praktikus dologgal? Miért ír ma egy felnőtt férfi verseket? Azt hiszem, ez a legnagyobb emberi titok, pontosabban az emberség lényege, kulcsa. – Weöres Sándor titokzatos alakja tisztelőinek képzeletében vetekszik Hotu Matua-val. Bizonyos értelemben talán Weöres Sándor is inka, ha ugyan Hotu Matua inka volt, lehetséges, hogy Weöres Sándor is a Nap fiai közé tartozik. Annyit tudunk róla, hogy megérkezett, s a praktikus tevékenységről megfelejtkezve szavakkal, gondolatokkal kezdett építkezni. Közben egy hentesnél lakott az udvari szobában. A szobának nem volt küszöbe. Így hajnalonként, amikor a hentes levágott egy-egy borjút, ökröt, a vér befolyt Weöres Sándor szobájába. Sokan emlegetik azt a tyúkól-szerű padlásszobát is, ahová Weöres Sándor létrán szokott esténként felmászni, s a létrát gondosan felhúzta maga után, mint a bennszülöttek. Verseket írt, tanult, fordított, elmélyedt. Bort ivott, felemelte a lányok szoknyáját. Beszélgetett. Ment az utcán. Cipőben, mint egy ember. Senki nem értette, hogy mit akar… Sokáig lakott Pécsen. Kinyomtatták a verseit… A tudósok borzongva vakarták a töküket. Kétszer kapott Baumgarten-díjat, s 1970-ben Kossuth-díjjal is kitüntették. Azt beszélik, hogy a díj összegét szétosztotta a fiatal költők között. Műveit nehéz felsorolni. Gyürkőzzünk neki mégis: Hideg van (versek, 1934); A kő és az ember (versek, 1935); A teremtés dicsérete (versek, 1938); A vers születése (meditáció és vallomás, 1939); Theomachia (drámai költemény, 1941); Bolond Istók (elbeszélő költemény prózában, 1943); Medúza (versek, 1944); A teljesség felé (gondolatok, 1945); A szerelem ábécéje (versek, 1946); Elysium (versek, 1946); Gyümölcskosár (versek, 1946); A fogak tornáca (versek, 1947); Testtelen nyáj (prózaversek, 1947): Marsak Szamuil: Kölykök a ketrecben (fordítás, 1952); Po Csü Ji versei (fordítás, 1952); Sevcsenko Tarasz Hrihorevics: Kobzos (fordítás, 1953); Csü Juan versei (fordítás, 1954); Rusztaveli Sota: A tigrisbőrös lovag (fordítás, 1955); Bóbita (gyermekversek, 1955); Csalóka Péter és más szerzők munkái (bábszínpadra, 1955); A hallgatás tornya (válogatott versek, 1956); A lélek idézése (műfordítások, 1958); Tarka forgó (gyermekversek, Károlyi Amyval, 1958); Lao-Ce: Az út és az erény könyve (Taoteking, fordítás, 1958); Shelley Percy Bysshe: A megszabadított Prométheus (fordítás, 1961); Tűzkút (versek, 1964); Mallarmé Stéphane költeményei (fordítás, 1964); Gyermekjátékok (verses képeskönyv, 1965); Ho Si Minh: Börtönnapló (fordítás, 1965); Dante: Színjáték (Pokol 1–5 ének, fordítás, 1966); Hold és sárkány (verses drámák, 1967); Merülő Saturnus (versek, 1968); Popa Vasko: Ostromlott derű (fordítás, 1968); Zimzizim (gyermekversek, 1969); Egybegyűjtött írások (válogatott művek, 1970). Sokat dolgozott, íme a bizonyíték. Versjelek, könyvjelek. Sokan nem értik, félreértik. Az ötvenes években a hivatalos irodalompolitika gyanakvással figyelte szóanyagát, szikláit, melyek szobrokká váltak. – Weöres Sándor szívesen merészkedik a fogalmi világ peremére. Kihajol, csaknem lezuhan. Mögötte már ordítanak a féltők, de nem néz vissza. Mit lát vajon…? Leírja? Megmondja? Figyel tovább?

Délután kettőre kell megérkeznem. Süt a nap, csend van, s talán vasárnap. Első emelet. A megsárgult, bizonytalan cédulán két név. Mintha elköltöztek volna, s az új lakó még… De nem. Károlyi Amy ajtót nyit, mosolyog, kedvesen átvezet a szobákon. Ismerős tárgyak után kutatok útközben, mivel egyszer már jártam náluk. De pillantásom eltéveszti a tárgyakat, bútorokat. A szoba, ahol helyet foglalunk, napfényes. A kitárt erkélyajtón át laposan zuhog be a fény. Az ajtó közelében virágállvány áll, sok növény zöldell a polcokon, talán kaktuszfélék. Mögöttem szekrény, úgy tűnik empire-biedermeier. Polcok körben… Mindenütt könyvek halmai, sorai. Az asztalon s a heverőn népi szőttes. Az ajtó felett egy hatalmas, színes sárkány. Valódi, még a zsinórok is látszanak a szárny alatt. Jó szélben fel lehetne ereszteni… Mellette s mindenütt festmények, vázlatok…

– Sanyi már borotválkozik, néhány perc és elkészül… – mondja Károlyi Amy…

A hangokra azonban Weöres Sándor azonnal előbukkan. Arca hamuszín, gyötrött vonalú. Öltözéke egy hálóing. De nem vette fel, csak magára tekerte, mint egy szárit. Jobb kezét köszöntésre nyújtja, a ballal igyekszik összefogni a leplet. Ez nem mindig sikerül.

– Most keltem fel – mondja, és nagyon barátságosan mosolyog. Nagyon barátságosan, mégis, mint egy császár. Térül, fordul a sok bútor között, aztán hirtelen egy üveg kitűnő badacsonyi bort tesz az asztalra és mustáros poharakat. Tölt, valamennyien iszunk. Kicsit csodálkozom:

– Sokáig dolgoztál az éjszaka… Bizonyára…

– Mindig éjjel dolgozom. Reggel hatig-nyolcig, előfordul, hogy kilencig. Délelőtt alszom… Fizikailag gyenge alkattal születtem. Nehezen életben tartható csecsemő voltam. Izomzatilag gyenge, mégis elpusztíthatatlan a fizikumom. Tizenhat éves korom óta éjjel nem aludtam, csak véletlenül… Utazás közben… Ennek ellenére nem szenvedek álmatlanságban, gyógyszert nem szedek, orvosi kezelés alatt nem állok. A szervezetem elpusztíthatatlanul erős. Ehhez hozzá kell tennem, hogy annyit ittam és cigarettáztam, hogy attól egy erős szervezet kiborult volna. Van énnekem egy feleségem, aki vigyáz rám, ha kell – mondja, és Károlyi Amyra pillant.

– Az orvosok szerint huszonhárom óra és éjjel kettő között nagyon fontos aludni, mert…

– Én ebben az időszakban nem szoktam aludni. Ha csak el nem utazunk valahová. Egy évben, ha tízszer-hússzor előfordul… – mondja, aztán gyors, határozott mozdulattal lehajtja az egész pohár bort, és visszavonul a fürdőszobába.

– Ne is forduljon elő, mert akkor beteg – mosolyog Károlyi Amy.

Percek is beletelnek, mire megértem, hogy Weöres Sándor időbeosztása szerint még csak most kezdődik a nap. Éjszaka él, dolgozik, figyel, nappal alszik. Persze nappal is csak keveset alszik, hat órát talán. Életformája különös, világa határtalan. Hogy mire gondol Weöres Sándor éjszakánként, nem merném megkérdezni. Úgy tűnik a szabadság új, meglepő formáit sikerült kialakítania. Weöres Sándor persze természetesnek tartja a saját életformáját, s mivel annak tartja, az is.

Öt-hat perc múlva felöltözve, nyakkendősen, zakósan érkezik vissza a szobába. Teleönti a poharakat, iszunk. Weöres Sándor végigdől a heverőn, s félkönyékre támaszkodva várja a kérdéseket. Arca még mindig hamuszínű. Teste ernyedt. A teste nem is látszik fontosnak, csak az arca. Nem gondolná az ember, hogy költő, inkább tudósnak látszik. Olyan arca van, mint egy kegyetlen atomfizikusnak. Hidegen derengő, sokat tudó. Mint aki már mindennel leszámolt, mint aki tudja, hogy bekövetkezik. Tudja, de számon tartja még az összefüggéseket. Ellenőriz még néhány képletet, számsort. A végsőket. A számsor elejét, a kiindulási képleteket már letörölte a nagy fekete tábláról. Nem lesz rájuk szükség. Csak néhány képlet világít még krétafehéren, mint a bizonyosság: Bekövetkezik… Néhány év még, néhány évtized még, néhány évszázad még, néhány perc még… – Nehéz kérdezni. Leteszem a poharamat, és megszólalok:

– Mondj valamit a családodról, régi arcokról, épületekről, falakról. A gyermekkor madarairól… Mi volt ott? Mit csináltak a felnőttek?

– Gyermekkoromban én roppant befelé forduló voltam… Csönge Kemenesaljától északra van, nekifeszül a Rábaszög síkságának. Csöngén telt a gyermekkorom. Részt vettem a szüleim munkájában, a birtokosi, paraszti munkában. Állatokat legeltettem, disznókat, birkákat. Szőlőt kötöztem, kavicsot szedtem a domboldalban. Eltekintve mindettől, az életem befelé forduló volt. Ebbe bele is dolgozott az a körülmény, hogy pajtások nem voltak ott… Akár akartam, akár nem, minden a befelé forduló élethez vitt. Meditáltam, írtam. – Apám furcsa, romantikus életű ember volt. Volt katonatiszt és falusi gazdálkodó. A Vöröshadseregben hadtestparancsnok volt Stromfeld Aurél mellett. A Horthy idő kezdetén halálbüntetés fenyegette, de aztán megúszta annyival, hogy kizárták a hadseregből, és a tiszti rangjától megfosztották. De azt meg kell hagyni, mégis kapta a katonai nyugdíjat. Egyetlen gyerek voltam… Lett volna egy testvérem, de az halva született. Apámat irodalom, költészet nem nagyon érdekelte. Az efféle tevékenységemet ellenezte is, de nem nagyon energikusan. Az anyám másként volt ezzel. Négy nyelven olvasott és beszélt. Örült, hogy bennem is van kulturális érdeklődés. Anyámtól már hat-hétéves koromban olyan olvasmányokat kaptam, mint Shakespeare, Goethe, Madách, Csokonai… Apám nézni kényszerült, hogy anyám szinte ránevelt a költészetre és az irodalomra – mondja, aztán felül, és teleönti a poharakat. Iszunk. Károlyi Amy ekkor már nem tart velünk. Elnézően mosolyog. Figyel bennünket. Szabadkozva mondok valamit. Közben szomjas vagyok, s a bor jó. Weöres Sándor legyint:

– Ez nem vendégbor… Szokott máskor is lenni. Egyedül vagy a barátaimmal el szoktam iddogálni… Persze nem mindennap…

Amikor visszaereszkedik a heverőre, újra megszólalok:

– Hogyan lesz az ember felnőtt? Lehetséges, hogy észrevétlenül?

– Erről semmi tapasztalatom nincs. Az én életemben az életkorok egymásra torlódtak. Tizenhárom éves koromban aggastyán voltam, pesszimista verseket írtam. Egyik akkori versemben ilyenek vannak: „Én már a pályán bevégezém, menjetek ifjak a nyomdokomon…” Pajtásaim alig-alig voltak, felnőttek között éltem. Tizenöt éves koromban olyan tudósok között, mint Pável Ágoston, Kardeván Károly, Karácsony Sándor, Fehér Gábor. Így gyerekkorban elvitatkozgató aggastyán, kis felnőtt voltam. Viszont negyven-ötvenéves korban erősen benyomult az életembe az elmulasztott kamaszkor; gyermekkor. Ilyen módon az én életemben nem voltak életkorok. Kongtak az esztendők bennem. És tulajdonképpen gyermekkorom, férfikorom, úgy mint más életekben szokás nem létezett, nem volt.

– Mit gondolsz, miért vagyunk a világon?

– Nyilván biológiai szükségszerűség. Ugyanazért, amiért a gombák, virágok, állatok. Oka a szaporodási ösztön lehet. Akit a szülei megcsinálnak, és nem vitték el a gyermekbetegségek, az él… Olyik öngyilkos lesz. Szerintem annak, hogy élünk, semmi más oka nincs, mint hogy vannak olyan sejtek, spermák és csírák, amiknek a funkcióiba nem avatkozhatunk bele. Így akaratunktól függetlenül létrehoztak. Ugyanígy akaratunktól függetlenül felélik magukat ezek a sejtek, és jön a halál… Egyetlen beleszólás az öngyilkosság. De felesleges olyasmit megcsinálni, ami magától is bekövetkezik.

– Mindenki ezért van a világon? Egyformán vonatkozik ez az élőlényekre?

– Nem hiszem, hogy ez másként lenne. A spermákból és a petékből létrejön az élet. Ez minden, ez így van…

– Mondhatnál egy régi pécsi utcanevet…

– Ágoston utca, Ferenciek utcája, Klimó utca, Mária utca. Sokat tudok… Eszembe jut a Petrezselyem utca. Ez egy félrefordítás útján lett Petrezselyem utca. Peter Szily utca volt. Ebből lett Petersil, majd Petrezselyem.

– Esetleg valamelyik régi pécsi kiskocsma nevére is emlékszel?

– Flórián, Vadember, Pannonia, Nádor, Arany hajó… A Flórián kocsmában elég gyakran jártam, de valójában hol itt, hol ott kötöttünk ki.

Megfeneklünk. Üresek a poharak. Weöres Sándor feltápászkodik, és behoz egy újabb üveget. Kirántom a dugót, megtelnek a poharak, aztán lassan elapadnak újra. Weöres Sándornak fanyar jókedve támad. Közelebb hajol az asztalhoz, és ugrásra készen várja a kérdéseket. Gyorsan válaszol, alig győzöm jegyezni a szavakat, mondatokat. Kegyetlen és következetes. Én mindig hajlottam a kedélyeskedésre, lazításra, de ez most nem megy. Hiába fogy a bor, a költő egyre fegyelmezettebb lesz. Illúziók nélkül beszél mindenről. Hidegen, mint egy tudós, s fenséggel, mint egy inka.

– Sokáig éltél Pécsen… Milyenek voltak akkoriban a pécsi nők? Mondj róluk valamit, talán egy történetet…

– Nem nagyon értettem én a lányokhoz… Pécsi szakértelmem odáig terjedt, hogy kétszer sikerült gonorrheát kapnom. A szifiliszt talán elkerültem, de nem is tudom, nem kezeltek-e salvarsannal, anélkül persze, hogy ezt nekem megmondták volna. Többnyire én áhítoztam a lányok után, és többnyire hiába.

– Pécsett ma is legendák keringnek rólad… Mondják, hogy bementél az egyik templomba, hajnaltájban, s különböző félreértések támadtak…

– Részegen történhetett… Ivászat volt az egyik kocsmában, aztán én betévedtem a Ferenciek-templomába. Nem is emlékszem, hogy mit csináltam ott… De utólag mondták, hogy a ministráns gyerek ruháját simogattam és szagolgattam… Bűnügyben kaptam idézést. Ez még a Horthy utolsó évében volt. Úgy akarták feltüntetni, mint kommunistagyanús dolgot. Bűnügyben, vallásgyalázás tárgyában idéztek be. De aztán kimostak… Blaskovich Iván, a nagybátyám és Török rendőrkapitány mosdattak ki a dologból. Vallásgyalázás helyett megúsztam ittasan elkövetett kihágással és öt pengő bírsággal. Egyébként ezért akkor több évi börtön várt volna rám.

– 1947-ben aztán megnősültél… Ez, azt hiszem, életformaváltást jelentett.

– A legteljesebb mértékben. A házasságunk előtt én vidéki lézengő voltam, hol Pécsett, hol pedig Fehérváron vagy Csöngén éltem. Állandó lakásom nem volt. És az élet első fix pontját, a lehorgonyzást, a házasság jelentette és hozta. Feleségemnek köszönhetem, hogy pesti vagyok, és nem kallódom abban a sorsban, ami Juhász Gyulát, Gulyás Pált, Oláh Gábort és annyi más vidéki költőnket sújtotta.

– Károlyi Amy költő és feleség, szellemi társ. Számon tartunk egy közös kötetet, s számtalan együttes szereplést. Ez a lakás itt szinte alkotóműhely.

– Említed a közös alkotóműhelyt… A feleségemmel valóban sokat dolgozunk együtt, s egész csomó olyan közös írásunk is van, amiről nehéz lenne eldönteni, hogy melyikünk is írta…

– Hogyan vélekedik erről Károlyi Amy?

Mosolyog, sokára szólal meg:

– Növényszerű leányka voltam… Valami, aminek gyökere van, és helyhez kötött… És az első kötetemen ez nagyon érződik is. Ez az átható, természeti hang. Mintha megszólalna egy fa, egy fű. Aztán jött a sorsfordulat, ez az élet egyszerre elkezdett robogni. Talán utalhatok egy amerikai írónőre. Hathaway írt egy regényt… Egyébként Shakespeare feleségét hívták így. Ebben a kitűnő kis filozófiai regényben, ami az ő élettörténete, roppant magányos és helyhez kötött leányként indult. De erősen hitte és meg volt győződve, hogy az élet egyszer megindul. Szép képpel illusztrálta. A tenyerében a vonalak egy mandulaszerű szigetet adtak ki. És meg volt róla győződve, hogy eljut erre a szigetre. Várta, hogy mikor jut el a szigetre. És amikor hirtelen elkezdett az élete robogni, tudta, hogy erre a szigetre jutott. Talán Weöres Sándor volt az én mandula alakú szigetem. Annyi minden történik, hogy annak feltétlenül ki kell hatni az alkotói oeuvre-re.

– Károlyi Amy most min dolgozik?

– Többfélén is dolgozom. Fordítok. Emily Dickinson, Sylvia Plath, Edwin Morgan. És kötetet állítok össze. Nemcsak új kötetet, hanem egybegyűjtöttet, amibe az új kötet bele van illesztve. Címe még nincs…

– Sokat utaztunk együtt, a két végpont Sanghaj és San Francisco – szólal meg újra Weöres Sándor.

– Az utazásokról lenne egy speciális kérdésem…

– Tudunk érdekesebbet is mondani. Öt nappal ezelőtt halt meg Fülep Lajos. A legbelsőbb barátunk volt. Sokáig élt Baranyában. Zengővárkonyon volt református lelkész. Esztétikus, művészettörténész volt. Egy olyan művelt elme, mint annak idején Apáczai Csere János. Szeretném, ha te folytatnád, Amy…

– Az életmű felmérése és elemzése is várat magára. Az a kis nekrológ, ami megjelent, kevés.

Újra Weöres szólal meg:

– Dr. Johnson-szerű jelenség volt. Akinek a beszélgetései többet értek, mint a… Volt már egy ilyen a magyar irodalomban, Osvát Ernőre gondolok.

– Roppant elegáns elme volt – bólint Károlyi Amy. – Akivel egyáltalán beszélni tudott, annak hasonulnia kellett. Senki nem ragadhatott elő az okos vívótőr ellen egy konyhakést. Amit a zenészek Kodálynak, azt az írók Fülep Lajosnak köszönhették…

Weöres Sándor megrázza a fejét:

– Nem egészen, mert az írók fütyültek Fülepre… Néhány írót kivéve.

Közben besötétedik. Csörög a telefon. Weöres Sándor percekig beszél valakivel. Szilvát eszünk, bort iszunk. A szilva a költőházaspár kertjében termett. Szilvázás közben, amint lehetséges, Weöres Sándorhoz fordulok:

– A Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozol, sokan vezérként tartanak számon. Mire emlékszel a Nyugat utolsó korszakából? Milyen volt Babits arca? Volt valamilyen furcsa szokása Babitsnak?

– A Nyugat harmadik nemzedékének a tagja vagyok, de soha nem voltam vezére. Nem is erőltettek erre. Mint minden nemzedék, ez sem egységes, nem is nagyon képzelték, hogy vezérük legyen. Ez a nemzedék nagyrészt Babits Nyugatja körül tömörült. Otthagyva sokkal forradalmibb lapokat, munkatársakat. Egyszerűbb volt a nagy Nyugatba írni, mint szabad farkasként kis folyóiratokba. Az én nemzedékemnek és saját magamnak ez volt a baja. Nem ismertük fel, hogy önálló és forradalmi utat kellett volna járnunk. Babits Mihály a helyzet királya volt és kedves házigazdánk is, aki merészebb törekvéseinket nem korlátozta. Mégsem lett volna szabad a bölcs öregre bízni magunkat. Minden nemzedéknek ki kell termelni a saját mániáit, bolondságát, és vállalni érte a felelősséget. Létrehozni mindent, ami ezekből a mániákból létrehozható, nem pedig egy másik generáció bölcsességére és érett költőségére bízni magunkat. Ezt a hibát oly régen követtem és követtük el, hogy már nem lehet korrigálni.

– Nélkülöztél vagy szenvedtél a háború alatt?

– A háború vége felé és az utána következő időben volt nyomorúság, de ez nem tartott nagyon sokáig. Átmeneti dolog volt…

– Voltál már valaha életveszélyben?

– A háború végén többször is falhoz állítottak. A katonák a fegyveremet követelték, ami nekem nem volt. Többször is álltam puskacső előtt a falnál, készen arra, hogy lelőnek. Ennek az életveszélynek sokkal kedvesebb variációja is volt. Abban az időben már egy hónapos szakállam volt. Egy szovjet üzbég katona, akit Tahirovnak hívtak, elcsípett a lakásban, elővett egy borotvát, és akaratom ellenére megborotvált. Amikor bejöttek a szüleim, a fogát csattogtatva mondta, hogy most elvágja a nyakamat. De mindez kedves mókázás volt, semmi több. Az üzbég jókedvű fiú volt, és mindezzel nem akart ártani. Megjátszotta az erőszakoskodót, de csak a szakállam esett áldozatul.

– Úgy tűnik, az ismeretlen és a végtelen erősen vonz. Az is lehet, hogy a hatalmában tart…

– Az ismeretlen és a végtelen ifjú éveimben rengeteget foglalkoztatott. Ezért olvastam a Taotekinget és a Védákat. Valójában tényleg a hatalmában tart, és ez a verseimet keresztül-kasul szövi. Bár a végtelennek, határtalannak a kérdései racionálisan meg nem oldhatók, a költőnek egy ilyenfajta érdeklődés annyit jelent, hogy a zenitjét a végtelenbe helyezheti. És ha a végtelen és határtalan ellenkező, sötét, ördögi pólusa is érdekli, akkor a nadír éppen úgy a végtelenbe tolódik, mint a zenit. A tárt végtelen a mozgatója… Ilyen módon a költő egy végtelen nadír s végtelen zenit között sokkal változatosabb és tartalmasabb lehet, mintha megelégszik a személyes vagy társadalmi érintkezés síkjával, ami persze szintén nem mellőzhető, hanem ebbe a glóbuszba nagyon szépen belefér.

– Azt mondják, ezzel függnek össze utazásaid. Kína, észak…

– Az utazások attól függtek, hogy mire volt pénzem akkor, vagy hová szólt meghívás. Soha nem volt módom eldönteni, hogy pont ide vagy oda utazzak, mindig valamilyen alkalom tette lehetővé. Kétszer voltam Kínában. 1937–38-ban Csang Kaj-sek Kínájában, és később a feleségemmel együtt jártam Mao Kínájában. Nanking, Vuhan, Hangcsou. Nagyszerű hajóút a Jangcén.

– Az átváltozás lehetősége és vágya mindig jelen van a költészetedben. Ez része egy világról alkotott képnek?

– Minden költészet és minden erő a folytonos átváltozásokon alapszik. Nálam ez éppen így megvan. Az ember transzfigurációkba, metamorfózisokba kényszerül. Minden mű átváltozás… Óriási ennek a jelentősége. Az én költészetemben nem nagyobb, mint bárkiében. Végeredményében a metamorfózis, hogy egészen primitivizáljak az, hogy nem írhatunk csupa „A” betűt. Mihelyt „B”-t is írtunk, rögtön egy átváltozás is történt. Az átváltozás a magam életében és művében egészen szükségszerű és egyszerű.

– Gondolkodtál már azon, hogy a tér miben helyezkedik el? Túl a kozmoszon, mi van?

– A tér nem helyezkedik el semmiben. A tér az az űr, amiben elhelyezkedni lehet. A tér csak egy űr, lehetőség. A tér, mint lét nincs, csak mint lehetőség van. A csillagrendszerek valószínűleg nem tartanak a végtelenségig. A görbe tér valószínű. A sugármérések arra engednek következtetni, ha a világegyetem bármely pontjáról egy tárgy kirepülne, évmilliárdok múltán ugyan oda visszajutna. Ugyanez történne a sugarak viselkedése szerint, ha a világűrben valaki elindulna… Évmilliók után oda érkezne vissza, ahonnan elindult, csakhogy addigra elmozdulna, ami indulásakor ott volt. Úgy látszik, a világtérnek ugyanolyan globális természete van, mint bármely csillagnak. Hozzá kell tenni, hogy az eddigi kísérletek arra vallanak, hogy ez igaz, de teljes bizonyíték nincsen még. Lehet, hogy a további kísérletek cáfolni vagy módosítani fogják.

– Hiszel az emberiség haladásában? Abban, hogy jobb lesz az ember, és jobb lesz a népcsoportok élete?

– Az emberek mozgásában hiszek, a haladásban nem hiszek. Mert hiszen minden haladás valaminek a rovására történik. Ha fejlődött a gót stílus, az előtte szokásos román stílus rovására történt. Ha fejlődött a reneszánsz, nyakára fejlődött a gót stílusnak. Ha fejlődött a gépi technikai civilizáció, ez a szellemi kultúra rovására történik. Ha a szellemiek fejlődnek, meg fogják sínyleni ezt az eszközök. A fejlődés mindig valaminek a visszafejlődésén alapul, ezért a fejlődésben, mint állandó folyamatban nem hiszek. A folyamatokban, mint szükségszerű ide-oda mozgásokban hiszek.

– Milyen mostanában a közérzeted?

– Mindig történik valami, de soha nem történik semmi igazán lényeges. Van az egész folyamat, és volt és lesz, amíg valami katasztrófa végét nem veti esetleg holnap, esetleg egymillió év múlva.

– Mikor írsz? Csak éjjel? Rendszeresen? Kézzel?

– Nem tudok rendszeresen dolgozni hosszú ideig. Néha évnyi időszak eltelik minden írásképesség nélkül, amikor legfeljebb fordítani, vagy jegyzeteket odavetni tudok. Szerencsés időkben pedig olyan tömegben jönnek a leírnivalók, hogy alig győzöm rögzíteni őket. Ez olyan dolog, mint a természetben, hogy hol szárazság van, hol pedig esik az eső… Kézzel fogalmazok, de aztán legépelem.

– Hol írsz, itt?

– A konyha melletti cselédszobában, puritán, egyszerű hely. Ki tudok maradni a körülöttem levő világból, ott tudok dolgozni.

Károlyi Amy is megszólal:

– Sanyi a cellákat kedveli…

– Hány órát dolgozol egyfolytában?

– Előfordul, hogy elkezdem éjfélkor, és csinálom reggel nyolcig-tízig. De az ilyen tempó nem általános és nem mindennapi. A fordítás könnyebb, mert nem eredeti dolgok. Előfordul, hogy öt-nyolc órát fordítok egyfolytában.

– Mit csinálsz, ha nem írsz? Van valamilyen passziód?

– Ha nem írok, meditálok. Pasziánszt rakok. Meg aztán gyakran jönnek hozzánk munkatársak, vendégek. Velük töltöm az időt.

Csengetnek. Az egyik napilap fiatal munkatársa lép a szobába. Verseket kér a lapja számára. Egyelőre egy pohár bort kap. Már a harmadik vagy negyedik üveg badacsonyinál tartunk. Sietek feltenni még néhány kérdést.

– Elégedett vagy az életeddel?

– Igen… Az élet elég simán folyik, és megadja a szükséges munkaalkalmat. Lehetne rosszabbul is. Ha például beteg volnék… Megvan a munkához szükséges nyugalom is, és a munkához szükséges nyugtalanság is. Ennél többet honnan és miért kívánnék?

– Vannak gyengeségeid?

– Feltétlenül vannak… Nem hiszem, hogy a munkához kellenének… Ilyen a dohányzás és az ivás… Ezeket sem érzem szükségesnek, kár volt rászoknom…

– Sokan azt mondják, magányos vagy, szinte olyan, mint egy Buddha-szobor. Milyennek tartod a személyiségedet?

– Egyáltalán nem vagyok magányos. A feleségemmel élek és munkatársakkal. Ami pedig az elbuddhásodást illeti, az a korral járó fáradtság. Közel a hatvanhoz az ember nem olyan buddhátlan, mint volt húszéves korában.

– Miért írsz? Mit ér ma az embernek az írásmű?

– Az emberiség végre is az írásművekből, a körülötte levő kultúrából, az előző kor tudományából él szellemileg. Ha mindez nem volna, az emberiségnek nagyon kopár élete lenne.

– A gyermekversekről is mondhatnál valamit…

– Ezek az én ritmikai stúdiumaim. Csak később minősülnek gyermekversnek. Kevés van köztük olyan, amit direkt gyermekversnek szántam. Az is van, hogy valami eltevődik húsz-harminc évre. Az utóbbi időben egyik írásom, a Kuli. Tizenhat éves koromban kezdtem írni. Két évvel ezelőtt tudtam befejezni. Harminckilenc évig készülgetett, ha nem is egyfolytában.

– Min dolgozol jelenleg? Milyen terveid vannak?

– A Merülő Saturnus című kötetem Psziché ciklusát folytatom. Úgy érzem száz versből áll majd. Ötven hosszabb lesz, a többi két soros, négy soros epigramma. Egyébként a Jelenkorban most jelenik meg ezekből kilenc darab. És Paolo Santarcangeli verseit fordítom. Santarcangeli olasz költő, aki fiumei születésű, de perfekt magyar. Olaszul nem tudok jól, a költő nyersfordításaiból dolgozom. A nyersfordítások néhol annyira jók, hogy nincs mit alakítanom rajtuk.

– Ilyen olaszt sem láttam még…

– Mindjárt itt lesz, az előbb telefonált. Egy könyve már megjelent magyarul.

A képekre pillantok. Weöres Sándor feláll, bemutatja a kincseit:

– Ez itt Fót Ernő munkája, ez Molnár Sanyié, az ott Papp Oszkár, Bálint Endre, Gyarmathy Tihamér, Veress Pál, Holló László, Molnár József. Ez pedig Gellért Károly szobrász munkája…

Megállunk a fiókos szekrény előtt. Gellért Károly munkája a tetején díszlik. Fatörzsszobor. Egy arc kibontakozik a törzsből. Markáns, szép. Csengetnek. Megérkezik Santarcangeli. Valóban perfekt magyar. A borok tetejére megiszunk egy üveg vermutot is, amit ő hozott.

– Édesanyám nyíregyházi születésű – magyarázza az olasz költő. – És az is sokat tesz, hogy az ember mennyit olvas. Én nagyon régóta foglalkozom magyar irodalommal. Hozzájárul továbbá, hogy magyar nyelvet és irodalmat tanítok a torinói egyetem bölcsészeti karán…

– Nyíregyházi születésű…?

– Az édesanyám… A fiumei részen laktunk valamikor…

Az olasz költő fényképezőgépet állít az asztalra. Lefényképezi Weöres Sándort és Károlyi Amyt. Saját maga is odaül aztán közéjük. Az egyik polcon felfedezek egy csirkeitatót. Felállok, megnézem. Weöres Sándor közben egy történetet mesél:

– Balholm egyik vendéglőjében találkoztunk Vilma holland anyakirálynővel. Kocsmánál díszesebb, restaurantnál egyszerűbb hely volt. A szomszédos asztalnál ült az anyakirálynő egy csomó kadéttal. A kadétok aztán elmentek táncolni. A királynő egyedül búslakodott. Akár odamehettem volna hozzá, ha lett volna rá okom. Hajóval érkeztek… Terebélyes asszonyság volt a királynő…

Nem tudom mi lett a királynővel… Santarcangeli is belekezdett egy történetbe. Elfelejtkeztünk a kadétokról. Amikor több történet is forgalomba került, halkan megkértem Weöres Sándort, hogy mutassa meg a celláját.

A konyhán át jutottunk a cselédszobába. A bútorzat a legszükségesebb. Egy heverő, báránybőrökkel, egy avétt asztal, valaha talán konyhaasztalként szolgált. Az asztalon sok papír, könyvek. Egy szék… Az ablak tárva. Egy ház sarka és egy nyárfa fekete sziluettje rajzolódik az ablak négyszögébe. A polcon agyonégett gyertya, hosszú katalógusdoboz. Weöres Sándor letérdel és a heverő alól előhúz egy festményt. Megmutatja. Bámulom a képet, a falakat, az asztalt. Itt lakik hát Hotu Matua… Ez lenne hát a világ köldöke… Eszembe jut a költő néhány sora:

 

Én, a közép, a császár: ember vagyok, mint bárki, és akár egy rabszolga, kínban meghalok itt lenn; ám az isteni őstől örökölt jogart őrzöm, menny helytartója lettem, rangomnál fogva isten…