Különleges megbízatásReggel hét óra óta a tükör előtt állt, és borotválkozott. Lassan haladt a munka. Fájt a feje, s az epéje négypercenként görcsösen összerándult. Ilyenkor remegő kezében megcsúszott a kés, és felsértette az arcbőrét. Nyomorultul érezte magát. Amíg az epe jelzett, mozdulatlanul állt, és nézte magát a tükörben. Jó ötvenes, idegen férfi nézett rá vissza ingerülten. A bőre még őrzött egy keveset a hajdani gyakorlótereken szerzett, nyers barnaságból, de ennek a barnaságnak furcsa módon már nem pirosas, hanem kékes árnyalata volt. Szemét vérerek szabdalták darabokra, s emlékezett rá, ha az epéje miatt néhány hétre abbahagyta az ivást, eltűntek ugyan a vérerek, de a szeme fehérje nem fehéredett ki, sárga maradt. Legfurcsább volt persze a bajusz hiánya. 1960-ban vágatta le, amikor már minden reménye szertefoszlott, hogy visszakerülhet a hadseregbe. Azóta úgy érezte, hogy nem azonos önmagával. Az a Bordács István, aki most a szakszervezetnél osztályvezető-helyettes, és kis papírlapokat tologat ide-oda, s néhanapján belecsíp a gépírónők fenekébe, nem azonos azzal a régi Bordács Istvánnal, aki főhadnagy volt, s ha a nyári gyakorlatok idején elordította magát két erdő között, a sasok ijedtükben kiestek a fészkükből. – Nézte magát a tükörben, s amikor az epegörcs enyhült, a csap alá nyúlt, és megtapogatta a sörösüveget, melyre félórája folyt már a hideg víz. Jó hűvös volt az üveg, s a torkában megszoruló szárazság jelezte, hogy elérkezett a pillanat. De aztán arra gondolt, hogy előbb fegyelmezetten befejezi a borotválkozást, s csak utána nyitja ki az üveget, mert előfordulhat, hogy később még jobban remeg a keze. Felemelte a pengét, és az arcához érintette. – Bent a szobában szólt a rádió. Máté Péter énekelte a Hull az elsárgult falevel-et. Összerándult a gyomra. Leengedte a kést, és a szobába indult. Lehalkította az öreg, kopott néprádiót, aztán visszament a mosdóba. Az ebédjegyes Maca imádta Máté Pétert és a hulló faleveleket, Bordács viszont kezdett torkig lenni ebédjegyes Maca érzelgősségével. – A tükörbe meredt, harciasan megkeményítette a pillantását, aztán határozottan felemelte a kést. Jól sikerült a mozdulat. A szakáll sercegve fogyott. Széles rendet vágott a bal arcán, mintha csak kaszálna. A fülnél egy kis baj támadt. Megvérezte a cimpáját. Már ott is lehúzta a szőrt, s amikor az arcról felemelte a kést, megremegett a keze. Csak a hegye vágott a cimpába, alig egy-két milliméter hosszan, de szivárgott belőle a feketés vér. Még hátravolt a jobb oldali pofaszakáll és fül környéke, de most nem bírta folytatni a munkát. Nézte a vérét. Nem értette, hogyan lehet ilyen sűrű, feketés a vére. Megijedt. Attól félt, hogy észre sem veszi, s egy reggelre csak váratlanul megalszik a vére. Nem kering tovább, és kész. „Orvoshoz kellene menni” – gondolta, de ez ijesztőbbnek látszott, mint a halál. Hirtelen mozdulattal a csap alá nyúlt, s újra megtapogatta az üveget. Érezte, hogy a sör a víz hőmérsékletére hűlt, csúcsformában van. Hidegebb már nem lehet, tehát azonnal meg kell inni. Kiemelte az üveget a vízsugár alól, de ahogy mozdult, észrevette, hogy az arca jobb oldala még fehér habban ázik. – Légy fegyelmezett, Bordács! Katonák vagyunk, vagy köszörűsök?! – recsegett a hangja a lakásban. Keményen a tükörbe nézett, aztán visszatette a sört a csap alá, és meglendítette a kést. Ismét megvérezte az arcát, de már nem törődött vele. Nagyot ordított: – Jöjjön a nápolyi kasza! Bele, át a pofáján! – Lendült a kés, aztán ijedten lassult. Nem történt baj. Szép lassan sercegtetett, s az emlékektől a keze is erőre kapott, nem remegett. Úgy fejezte be a borotválkozást, hogy észre sem vette. Közben maga előtt látta a kis Soóst, ahogy felugrik az asztal tetejére, és elordítja magát: „Nálam van a nápolyi kasza, senki ne mozduljon, mert nyissz!” A kis Soós elhárítós őrmester volt, s amikor átdobták Nyugatra, hogy hazahozzon egy horthysta stricit, Nápolyban vett magának egy óriási bicskát is. A bicska pengéje harmincnégy centi hosszú volt, s a hajlata nagyon gusztusos. Nyári gyakorlaton voltak Pécs alatt, s a közeli sokác faluba meghívták az egység katonáit az aratóbálba. A helyi legények rossz szemmel nézték a dolgot, s éjfélkor közvetlenül a söntés felett, a kályhacső és Rákosi Mátyás képe között, szétrobbant egy szódásüveg. Ekkor ugrott fel a kis Soós az asztal tetejére a nápolyi kaszával. De aztán valaki leoltotta a villanyt, s a helyzet megbonyolódott. Bordács lemosta az arcáról a habot, aztán hirtelen mozdulattal kiemelte a csap alól a sörösüveget, és a kád szélén leütötte a kupakját. A kádról ezen a részen már rég lepattogzott a zománc, s a kupakok csipkés széle a vasba is kisebb mélyedést vágott. – Mohón ivott. Ezen a reggelen először érezte, hogy ember, egyáltalán, élőlény. Nagy kortyokban nyelte a sört. A hűvös, fanyar ízek leöblítették a torkáról a szárazságot, és életre keltették a gyomrát. „Mégiscsak érdemes élni” – gondolta, s húzott egyet az üvegen. A sör fele elfogyott. Amikor ezt konstatálta, bizonytalan szomorúság hullámzott át idegrendszerén. Megnézte magát a tükörben, s látta, hogy az arca hat helyen vérzik. A kád közepére állította a sörösüveget, és bement a szobába. Cigarettapapírt keresett, s minden vágásra gondosan rászorított egyet. A rádióban ekkor a Marseillaise-t kezdték játszani. Felkapta az üveget, és berohant a szobába. Felerősítette a hangot. A dallamot figyelte, aztán várt, de semmi sem történt. A bemondó szenvtelen hangon a nap fő híreit ismételgette, melyeket hajnal óta már jó néhányszor elmondtak. Bordács kis csalódást érzett. Először arra gondolt, hogy csak úgy eljátszották a Marseillaise-t Máté Péter és Szűcs Judit között. Aztán arra gondolt, hogy mondhattak valamilyen szöveget is előtte, csak az nem hallatszott ki a fürdőszobába. Reményvesztetten körülnézett a szobában. Töredezett blondelkeretekből a szülei meredtek rá. Gyenis Anna és Bordács Ignác. Az Alföldről felkerült szövőnő és a fáradt munkás, aki a külvárosi öntödék szürketisztítójában töltötte el az egész életét. Vasárnapi fényképek voltak, fakók, régiek, foltosak. Odább, a szüleitől balra, de még mindig az ágy felett, a saját fényképe függött. Bordács főhadnagy bajszosan, tele hittel, bizalommal. Odább egy széles nyári kép. A háttérben csapatsátor, a sátor előtt az egység tisztjei, közöttük Farkas Mihály, ahogy éppen kezet fog Bordács főhadnaggyal. Hasonló nyári kép függött a szekrényen túl is. Bizonytalan térben, közel egy tölgyfához, melynek csak az alacsonyabb ágai lógnak be a képbe, sok tiszt áll, középen Puskás Ferenc őrnagyi egyenruhában. Valamikor, talán húsz éve, Bordács Puskás Öcsi cirkalmas autogramját is megszerezte, és odatűzte a kép alá. Mindezen kívül még egyetlen képet lehetett látni a szobában. Ezt a szekrény oldalán. Újságkivágás volt. Anita Ekberg széles hátú, szürke csődörön ült, és nevetett. Bordács pillantása végigtapogatta a képeket, aztán megállapodott az asztalon, ahol az elpiszkolódott poharak és üres üvegek között mindössze három tárgy érdemelt valami kevés figyelmet. Egy pakli zsíros szélű magyar kártya, melyet kitágult harisnyagumi tartott össze, továbbá egy teknőcfésű és egy merített papírra nyomott meghívó. Belekortyolt a sörbe, és nézte az asztalt. A kártya nem keltett benne érzelmeket. A teknőcfésű sem. Legfeljebb egy kevés undort. Még emlékezett arra az időre, amikor az ebédjegyes Maca felbukkant az életében. A hivatali szokásoknak megfelelően huszadika táján felvett tőle száz forint kölcsönt. Aztán elseje után, ugyancsak a hivatali szokásoknak megfelelően, százhuszat adott vissza. Ebédjegyes Maca nem a saját pénzét forgatta így, hanem a dolgozókét. A legtöbb hivatalnok hó elején befizette az egész havi ebédpénzt, de a konyha heti elszámolással dolgozott, így Macának mindig csak az aktuális hetet kellett befizetnie. A korábban beszedett pénzt így hó végéig megforgatta. Arra már Bordács nem emlékezett, hogy ebédjegyes Maca mikor ment fel hozzá először… Elég régen történt az eset, és egy se vége, se hossza ügy keletkezett belőle, mert Maca soha nem akart hazamenni, s ha el is ment, mindig ott felejtett valamit, amiért aztán másnap visszamehetett. Jó taktikája volt. A hivatalban nem jelezte, hogy ott felejtett valamit Bordácsnál, csak kedvesen, kislányosan mosolygott. De este minden bejelentés nélkül megjelent, mintha csak akkor, abban az utolsó félórában fedezte volna fel, hogy Bordács lakásán felejtette a harisnyatartóját, a fésűjét, kendőjét, csatját, a púderkompaktot vagy éppen a fehérneműjét. Ezeket a tárgyakat úgy tudta a lakásban hagyni, hogy Bordács soha nem vette észre a cselt, a tárgyak nem látszottak, csak másnap este bukkantak elő, szinte egyidőben ebédjegyes Maca csengetésével. Bordács futólag szemügyre vette a teknőcfésűt, és átsuhant az arcán egy kis gyanakvás. Reggel volt, és máris észrevette a fésűt… Korainak tartotta a dolgot. De aztán megnyugodott, mert látta, hogy a fésű jól belesimul az asztal szürkésbarna kopottságába, s szinte elveszik a mosatlan poharak és hamutartók között. Ebédjegyes Maca nem tudta, hogy kivett egy nap szabadságot, s ilyen hosszú ideje lesz a lakásban ténferegni, szemlélődni. Ha egyszerű szakszervezeti reggel köszönt Bordácsra, akkor kapkodva borotválkozik, dühösen locsolja magára a vizet a fürdőszobában, és a rohanás közepette nincs ideje az asztalt nézegetni s a tárgyakat. Akkor nem veszi észre a teknőcfésűt, csak este, amikor kedvetlenül elmossa a poharakat. A kártya, a teknőcfésű és a hamutartók szomszédságában ott feküdt az asztalon a meghívó is. Fehérségével elütött a tárgyaktól, s a betűk rajzolata hangsúlyozta a meghívás különlegességét. Bordács elég sok meghívót kapott a szakszervezetnél, és a legtöbbet azon nyomban szemétkosárba dobta. Amikor két napja megérkezett ez a meghívó, a többivel együtt az asztal szélére söpörte, s csak ebéd után akadt meg rajt a pillantása. Cigarettázott éppen, és azon törte a fejét, hogy bokszmeccsre menjen vasárnap vagy inkább kuglizni Kőbányára. S akkor, hirtelen feléledtek a betűk: „Tisztavatás”. Felemelte, elolvasta. Mintha áramütés érte volna, megremegett a keze, leejtette a cigarettáját. 1957-ben minden kapcsolata megszakadt a hadsereggel. Azóta egyetlenegyszer idézték be a Kiegészítő Parancsnokságra, és kicserélték a katonakönyvét. Bizonytalan, idegesítő remény kerítette hatalmába. Talán mégis visszaveszik. Eszébe jutott valakinek. Történt valami a HM-ben… Valakit odahelyeztek, s annak eszébe jutottak a régi csapattisztek, akik még közvetlenül a termelésből jöttek. A fasza parasztgyerekek s az angyalföldi srácok! Nem bírt az asztal mellett maradni. Lement a büfébe, és megivott egy fél barackpálinkát. Közben tűnődött: „Miért hívnának egyébként meg a tisztavatásra?… Oka van. Az ilyennek mindig oka van. A seregben ok nélkül nem történik semmi… Majd odalép valaki hozzám, talán egy régi tiszt a Polefcséefségről, aki nyilván már legalább őrnagy vagy alezredes, és megszólít: Bordács elvtárs?… Odalép majd…” Mire visszaérkezett a szobájába, már az osztályvezető várta. Egy kimutatást sürgetett. Ahogy most nézte a finom, fehér meghívót, szinte látta magát, ahogy szó nélkül felemelte az asztalról, és az osztályvezető kezébe adta. Az elolvasta, és kérdően ránézett. „Egy nap szabadságot kérek holnapra” – hallotta a saját hangját. S az osztályvezetőét: „Nem kell ezért kivenned egy napot, menj csak el, utána majd benézel a székházba…” Látta magát, ahogy ingatja ott a fejét, ahogy a lányokkal kiíratta az egy napot. Kiitta a maradék sört, aztán az üveget katonásan letette az asztalra. Határozott, kimért mozdulattal. Nagyot koppant az üveg, csaknem eltörött. Kiment a fürdőszobába, letusolt, majd a tükör elé állt fésülködni. Ott aztán az az idegen, puffadt arc megint felingerelte. Hogyan lehet ilyen az ő arca, amikor az ő arca valójában másforma? Barna, kemény, határozott. A bajsza feketén csillog az arc közepén. Már nagyon bánta, hogy levágatta a bajszát… A bajusz hiánya tönkretette az arcát. Hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát, legszívesebben visszafeküdt volna az ágyba. Bordács az utóbbi öt évben nehezen bírta a reggeleket. A borotválkozásban, mosdásban, öltözködésben általában annyira kifáradt, hogy mire elindulhatott be a szakszervezetbe, mindig úgy érezte, hogy vége a napnak, ő már megtette a magáét, nem is befelé megy, hanem hazafelé, esetleg valamelyik zöldvendéglőbe igyekszik, hogy a fáradalmakat leöblítse néhány pohár sörrel. Tette azért a dolgát, s néha névnapok alkalmával vagy nagyobb ünnepek előtt, amikor az osztályra felhoztak egy-egy láda sört, jól érezte magát a szakszervezetnél. Délelőtt tízkor büszkén és izgatottan szorongott a tér meghívottaknak fenntartott részén. Szólt a katonazene, csillogtak a kürtök a fényben. Körülötte a fegyveres testületek képviselői álltak, rendőrtisztek, munkásőrök és sok civil. Néhány asszony sírt. Rájuk sandított. „Szülők” – gondolta. Nagyon élvezte a vezényszavakat, a fehér kesztyűk pompáját, ahogy a fegyverekre fonódtak. Figyelmesen hallgatta a honvédelmi miniszter beszédét, s csak akkor rezzent össze, ha egy-egy magasabb rangú tiszt elment mellette. Amikor a fiatal tisztek díszelgő százada elvonult az emelvény előtt, a torkában dobogott a szíve, s csaknem elsírta magát. Később, néhány nap múlva már tudta, hogy a kard miatt volt az egész. A kard miatt, amivel a vezénylő tiszt a század előtt ment. Még emlékezett az 1954-es április negyedikére, amikor a Hősök terén ugyanilyen tiszti karddal a kezében vonult az egysége előtt. A puha, fehér kesztyű feszességét két évtized elmúltával is a bőrén érezte, s a szorítás görcse is a kezében maradt, a kard markolásának különös gyönyörűsége egész életére kihatott. Állt a meghívottaknak fenntartott helyen, s amikor véget ért a díszelgés, nem tudta, mit csináljon. A tisztek bajtársakra akadtak, beszélgettek, s együtt indultak valahová. A szülők, testvérek, menyasszonyok csoportjai is megbolydultak, és a nézők közül többen odaléptek a meghívottak közé, így a fenntartott hely elvesztette a jelentőségét. Úgy érezte, nevetséges lenne, ha tovább ott állna, így hát lépett egyet bizonytalanul és csalódottan. Ekkor a nevét hallotta: – Bordács elvtárs! Ne olyan sietve… Megfordult. Egy kövérkés főtiszt állt előtte. Réti Géza, egységének hajdani politikai tisztje. Csak akkor százados volt, most már alezredes. „Mi lennék én… Mi lennék én?” – futott át a gondolat Bordácson, s közben kezet nyújtott. Idegességében remegtek az ujjai. – Gratulálok a fiához. Kitűnő ember, iskolaelső volt… – mondta Réti, és egy barna, kemény arcú hadnagyot s egy furcsa, soványka öregasszonyt tessékelt maga elé. Bordács arca megvonaglott. Rétire nézett, majd az öregasszonyra. Az asszony kis, büszke, bizonytalan mosollyal az ajkán megszólalt: – Pista… Bordács értetlenül bámult az öregasszonyra, s hirtelen olyan érzése támadt, mintha Vas Etel állna előtte. Az is eszébe jutott, hogy huszonkét év után az elmúlt elsején történt meg először, hogy nem vonták le tőle a gyerektartásdíjat. Azt hitte, elfelejtették. Elköltötte a különbözetet, aztán megfelejtkezett róla. Szörnyen érezte magát, de a két napja tartó remény még nem hunyt ki benne egészen, így Réti miatt összeszedte magát. Mosolyt erőltetett az arcára, és megszólalt: – Hogy vagytok, Etel? – Köszönjük, Pista, dolgosan… Ekkor a fiatal hadnagy kicsit előbbre lépett, vigyázzba vágta magát, és tisztelgett: – Ifjú Bordács István hadnagy szolgálattételre jelentkezem! – Pihenj – mondta Bordács, és megveregette a hadnagy karját. A vállát nem érte el. Újra megszólalt Réti alezredes: – Nagy ünnep ez, Bordács elvtárs. Most üljenek be szépen egy pohár sörre. Sör, egy jó zóna és öröm! – Értettem – mondta Bordács, s tisztelgésre emelte a kezét. De eszébe jutott, hogy ő csak egy nyavalyás civil, s a keze lehullott. Ifjú Bordács István azt javasolta, hogy a Kék Dunába üljenek be, mivel az elég közel van, s már a menyasszonyának is azt mondta tegnap, hogy avatás után ott lesznek. Kis szél kerekedett a Duna felett, s a vendéglő teraszán emelgette az abroszokat. Bordács három korsó sört rendelt, és három pirított májat. A pincér szerencsére azonnal kihozta a sört, s néhány pillanatra bele lehetett bújni a kriglibe. – Micsoda sör! – mondta Bordács. – Csak csapolt sört szabad inni. – Közben számolt. Száz forintja volt. „Ha egy máj húsz forint, három máj hatvan forint. Plusz a sör… Futja még három korsóra, vagy nem futja…?” – Itt mindig jó a sör, és a máj, hát az elsőrangú – mondta a hadnagy. – A kilátás is szép – szólt közbe Vas Etel. – Csak fahordóban igazi a sör. Ezen érezni, hogy fahordóból csapolták – mondta Bordács, és újra kortyolt a söréből. Ekkor váratlanul eszébe jutott, hogy a szivarzsebébe egyszer meccs után becsúsztatott egy ötvenest, hogy eltagadhassa a haverok elől. Mikor is? Tavaly? Az MTK-botrány után? Óvatosan benyúlt a mutatóujjával a szivarzsebjébe. Ott volt az ötvenes. Megkönnyebbült. – „Rendelek még két kört – gondolta –, aztán majd csak történik valami. Hazamennek, vagy…” – Csilla is a csapolt sört szereti. Mást nem is fogyaszt. Legfeljebb egy pohár csapolt sört. – Ki az a Csilla? – kérdezte Bordács. – Majd megismered. Kitűnő kislány… – Hát igyunk akkor egyet erre a nagyszerű eseményre – mondta Bordács, és felemelte a kriglit. Ittak. Bordács a Dunára pillantott. Egy régi típusú hajó úszott lefelé hangtalanul. A fedélzetén tíz-tizenöt ember lézengett. Napoztak. Egy férfi vászonszéken ült a korlát közelében, és egy üvegpalackot tartott a kezében. Bordács nagyon szeretett volna a hajón lenni. Sóvárogva nézte a fehér hajót s a fedélzeten ácsorgó embereket. „Ezek este Mohácson vannak” – gondolta. – „Esznek valamit… Halászlét és túrós csuszát?…” – Azt hittem, egyenruhában leszel. – Tessék? A fiatal hadnagy megismételte a mondatot: – Azt hittem, egyenruhában leszel. – Én?… Miért? – Hát gondoltam, ha már eljössz… – Az a helyzet, ugye, hogy… – kezdte Bordács a magyarázatot, de nem tudta folytatni, mert a hadnagy közbeszólt: – Anyu mondta, hogy különleges megbízatásod van… De most, hogy ennyi év után hazajöttél, gondoltam… – Honnan? – Hát onnan… Nem kérdezek. Bordács jól megnézte a hadnagyot, s az volt az érzése, hogy hasonlít rá. Fekete haja volt és barna bőre. Mindig egy szőke, nyápic gyerekre gondolt, ha ez az egész ügy néha az eszébe jutott. A Fischer hadnagy szőke volt. Szőke, nyápic, és mindenki úgy tudta akkor, hogy bemászkál a konyhára. – Engem 1957-ben leszereltek. A hadnagy meghökkent. – A mama mindig azt mondta, hogy különleges megbízatásban vagy távol… Vas Etel is megszólalt: – Nekem az volt az életcélom, hogy tisztet neveljek a fiamból. Pontosan olyan jó tisztet, mint te vagy, Pista. Én régen is… Úgy éreztem, ennél nincs több, mint ha valaki tiszt. Egy tiszt, az valami nagyszerű dolog, ha, ugye, valaki tiszt… Bordács megrökönyödve Vas Etelre meredt. Ismerős vonásokat keresett az arcán. Alig emlékezett az arcra. Ha az utcán találkoznak, nem ismeri meg. Talán negyvennyolc lehetett, de többnek látszott ötvennél. Agyondolgozott, egérszerű asszony volt. Nézte, nézte az asszonyt, s egyszer csak az emlékei közül előbukkant a politikai tiszt irodája. Réti az asztal mögött ült, és szivarozott. Csongort szívott. Kint voltak már nyári gyakorlaton, onnan rendelték be. Nem tudta, hogy mit akar tőle Réti, csak állt ott, és várt. Réti aztán felállt az asztala mögül, és szivarozva le-föl sétálgatott. Végül azt mondta: – Na, halljuk… Bordács értetlenül állt az iroda közepén. – Jelentsen… – szólalt meg újra Réti. A saját hangjára már nem emlékezett, de a szavakra igen. – Bordács főhadnagy jelentkezem… Jelentem, nem tudom, miről van szó. – Vas Etel. – Vas Etel? Jelentem, nem értem… – Vas Etel itt dolgozik nálunk a konyhán. Mosogatólány. Terhes. Remélem, tisztában van a kötelességével. – Jelentem… – Feleségül veszi. Egy kommunista tiszt a magyar néphadseregben, ugye… Ugye… – Százados elvtárs, de miért pont én? – Vas Etel azt mondta, hogy maga a gyerek apja. – Én? – Esküvő a pécsi városházán július tizenegyedikén tíz órakor. A tanúkat hozza magával. Végeztem. – Értettem. Esküvó július tizenegyedikén tíz órakor. Leléphetek? – Leléphet, főhadnagy. A pincér tányérokat rakott az asztalra, majd kenyeret, sót, paprikát. Bordács felemelt ujjakkal jelezte, hogy még három sört kér. Jó illata volt a pirított májnak. Bekapott egy villával, s amíg rágott, az asszonyra pillantott. Semmit sem tudott az asszonyról. Azt sem tudta, hogy falusi születésű vagy városi. S egyáltalán hol él most? Itt Pesten vagy még mindig Pécsen? Mit csinálhat ez? Mit dolgozik? Beletunkolt egy darab kenyeret a szaftba, aztán megszólalt: – Él még a papa? – kérdezte. – Milyen papa? – Hát a… Mama férje… Úgy emlékszem… – Félárva voltam. – Kiment a fejemből… Persze Kovácstelepen… – Mi volt Kovácstelepen, Pista?… – A mama nem Kovácstelepen? – Nem… A mama is meghalt már a Monori-tanyán. Én is onnan kerültem át a Dunántúlra. – Aha, Monori-tanya az Alföldön… Az asszony megörült: – Igen, az Alföldön… Régi dolgok ezek… Bordács elnyelt egy nagy villa szaftos májat, s érezte, hogy az asszony nem eszik, hanem őt nézi. Esengve gyermetegen. Emlékezett erre a pillantásra. Hol is? Hol nézett így? – Egyél, Etel, kihűl a máj… – mondta. – Olyan boldog nap ez nekem, Pista. Nem megy le a falat. Az én kis Pistám is tiszt lett. Tiszt… Milyen szép ez. És itt együtt eszünk, meg isszuk ezt a sört… – Egyél csak, Etel… – Már itt kellene lenni Csillának – mondta a hadnagy, s idegesen pillantgatott az utca felé. Bordács hirtelen letette a villát s a kenyeret is, melyet éppen a szaft sűrűjébe akart gyömöszölni. – Te sem eszel, Pista? – De eszem, csak várom a sört… Már emlékezett. A városháza folyosóján nézett így rá az esküvő napján. Micsoda esküvő volt az… Átizzadt nyári zsávolyban lovagoltak be Pécsre. Hárman. Ő és a két tanú. Horváth főhadnagy és Vidosa őrmester. Úgy indultak el, hogy éppen beérjenek, percre. A lovakat a virágágyásokat szegélyező vaskorláthoz kötötték, és felmentek. Pontosan tíz óra volt, Vas Etel szorongva állt a homályos folyosón. Amikor odaértek, reménykedve elmosolyodott, és odament hozzájuk. Emlékezett a saját hangjára: – Na, Etel, jól aludtál? – Jól. – Most akkor meglesz a dolog. Többet nem mondhatott, mert kinyílt az ajtó, és behívták őket. Amikor véget ért a szertartás, kiléptek a folyosóra, és feltették a sapkáikat. Szótlanul, köszönés nélkül elindultak a lépcsőn lefelé. Vas Etel utánuk szaladt. – Pista… – mondta reménykedve. Bordács emlékezett rá, hogy a kanyarból visszanézett a lányra, s úgy félig alulról látszott, hogy már kezd domborodni a hasa. Akkor, akkor nézett utána ilyen esengve. Olyan volt, mint egy megvert állat. De Bordács nem állt meg. Csizmáik szenvtelenül dübörögtek a lépcsőn. Parancsot teljesített. Vele senki nem beszélte meg, hogy akar gyereket, vagy nem akar. El akarja venni Vas Etelt, vagy nem akarja? Ráadásul meg volt róla győződve, hogy a gyerek nem is az övé. Kapott egy parancsot, és végrehajtotta. Vajon milyen parancsnak kellett volna jönni akkor, amit Bordács István nem hajt végre. Katona volt. – Nyeregbe szálltak a városháza előtt, s a bámészkodó gyerekek gyűrűjéből kilovagoltak. Jól emlékezett rá, hogy szótlanul ültek a nyeregben. Nem beszélgettek, és nem néztek egymásra. A cserkuti csárdánál aztán megálltak. A lovakat bekötötték az istállóba, hogy az útról ne lehessen látni őket, aztán nekiláttak az ivásnak. Másnap reggelig devernyáztak. A sváb kocsmárosnak bálicsi bora volt. Ennek nagyon megörültek. Akkoriban országszerte kukoricabort mértek, vagy almabort. Hogy a szőlővel mit csinált az ország, azt senki sem tudta, nem is kérdezte. A sváb szalonnát sütött nekik, aztán tojást ütött rá. Ezt a műveletet hatszor ismételte meg másnap reggelig. Délután kettőig magukban ittak. Akkor megjelent a csárda udvarán egy aranyműves. Furcsa kis öregember volt. Erősen érzett rajt a sok-sok kipucolt pöcegödör szaga. Szerszámait a csárda mögé támasztotta, aztán a tarisznyájából csigákat döntött a csárda udvarára, s egy karikás ostorral terelgette őket az ól felé. – Az én nyájam – mondogatta. – Be az akolba a többi közé… Hatalmasakat röhögtek az öregen, de az volt a furcsa, hogy a csigák elindultak az udvaron, és a nagy ostorpattogás közepette bemásztak az ólba. Amikor odamentek, csodálkozva látták, hogy ezerszámra nyüzsög már a csiga az ólban. – Ezek itt étlen döglenek, öreg – mondták neki. – Nem a – ingatta fejét az aranyműves –, kétnaponként kihajtom őket legelni. Otthagyták, bementek inni a csárdába. – Bolond az öreg – mondták a kocsmárosnak. – Nem bolond az, többet keres a csigákkal, mint az aranymeréssel. Eladja üket a franciáknak. Ezen elgondolkoztak. Kint aztán a reteráton azt mondta Horváth főhadnagy, hogy szerinte az öreg kém, és jól tökön kellene rúgni. Az őrmester is úgy vélekedett, hogy csinálni kell valamit az öreggel, mert valami rohadt dologban sántikál. Megegyeztek, hogy a továbbiakban figyelik az öreget. De aztán nem nagyon figyelték, mert teljesen berúgtak. Később, amikor bement az öreg a kocsmába, intettek, hogy üljön hozzájuk. Fizettek neki bort és hagymás, zsíros kenyeret. – Ez életem legszebb napja – mondta nekik az öreg. – A csigák miatt? – Nem. Azért, mert május kilencedike van. – És mi van akkor? – kérdezték tőle. – Ezen a napon ért véget a második világháború. Ezt a napot én minden évben megünnepelem. – Igen?… – Ezen a napon szabadultam ki a lágerból. – Zsidó maga? – Nem vagyok zsidó. Engem a hitem miatt vittek el. A Názáreti miatt. Ekkor az őrmesternek eszébe jutott, hogy nem május kilencedike van, hanem július tizenegyedike. Szóltak a kocsmárosnak. Az vállat vont, és azt mondta, hogy rá kell hagyni az öregre. Ha neki május kilencedike van, hát az van. Fő az, hogy mindig kifizeti a számláját, nem írat fel semmit… Kimentek az udvarra, és tanácskoztak, hogy mitévők legyenek az öreggel. De nem tudtak megegyezni, így aztán visszamentek a kocsmába, és tovább ittak. Később lejöttek a parasztok a hegyről, és hitelbe ittak. Külön ültek. Lehetett látni, hogy a sváb nem szereti őket. Egyiket éjfél előtt elküldték zabért. Hozott is. Akkor látták, hogy az öreg kint alszik az istállóban. Féltek, hogy a lovakhoz nyúl, de már nagyon be voltak rúgva, és megfelejtkeztek az egészről. Fiatal, szőke lány lépett az asztalhoz. A hadnagy bemutatta: – Csilla, a menyasszonyom. Már tanít… Ez olyan pedagógus szerelem. A lány leült, mosolygott. Látszott, hogy Vas Etel már régen ismeri. Közben a sör is megérkezett. Bordács a lánynak is kért egy korsóval, s amikor már ittak, s a pincér a tányérokat is elvitte, csend lett. Senki nem tudta, hogy mit kell mondani. – Hogy érted azt, hogy pedagógus szerelem? – szólalt meg Bordács. – Mert mind a ketten, ugye… – Most avattak tisztté. – Na, igen. De mi már tanári oklevelet is kapunk. Bordács felhúzta a szemöldökét. Nem szólt, de úgy érezte, hogy ekkora marhaságot még életében nem hallott. Egy katona piciket tanít esetleg, mint egy tanítónő?… „Miféle katonák lesznek ezek? – tűnődött. – Vagy katona az ember, vagy tanító…” – Jaj, én olyan boldog vagyok, hogy megismerhetem – csicsergett a lány. – A Pityu rengeteget mesélt magáról. Bordács újra csak meghökkent. – Rólam? Mi a fenét? – Hogy milyen különös ember… Próbáltam magamnak elképzelni, de most látom, hogy mégiscsak másformának tetszik lenni. – Milyennek? – Sokkal izgibb, mint képzeltem… Mikor tetszett megjönni? – Nézze, kislány, én nagyon örülök, hogy együtt lehetek magukkal… A helyzet azonban az, hogy… – Jó, hát ne mondjon semmit… Nem is gondoltam komolyan. De annyit beszélt magáról a Pityu, hogy most nem bírtam megállni. Nem furcsa, hogy így civilben kell lenni? – De, ez furcsa. Rosszul érzem magamat civilben. A lány, a fiatal hadnagy és Vas Etel büszke boldogsággal néztek rá. Sütött a nap, a sör fogyott, s a Dunán újabb és újabb hajók tűntek fel. Egyik részük északnak tartott Visegrád felé, másik részük délnek. Késő délután Bordács roskadtan ült a szobájában, és pálinkát kortyolgatott. Félig volt már az üveg. A pohara mellett egy tál savanyú uborka állt. Harapott egyet-egyet az uborkákból, aztán pálinkát kortyolt rá. Egyébként semmit sem csinált. Csak ette az uborkát, és kortyolgatott a pálinkából. Már szürkült, amikor ebédjegyes Maca becsengetett. Beengedte, aztán visszaült az asztalhoz, és uborkát eszegetett pálinkával. – Jaj, Bordács, itt felejtettem a teknőcfésűmet… Észrevetted? – Nem. – Itt felejtettem. Ja, itt is van az asztalon. Még a nagymamámé volt. Nekik üzletük volt Szekszárdon. Mondtam ezt már neked? – Mondtad. – Vegyeskereskedés. – Öhü… – Figyelsz? A nagypapának szőlője is volt. Jó kis vörös borok termettek ott – mondta ebédjegyes Maca, és leült egy székre. – Ott a fésűd. A szöszke, molett lány felemelte a teknőcfésűt, aztán Bordácsra meredt: – Merev részeg vagy. Mi történt veled? – A fiamat ma avatták tisztté. – És ez akkora baj?… Nem is tudtam, hogy ilyen korú fiad van… – mondta, majd felemelte az üveget, és töltött magának egy mosatlan, tegnapi pohárba. – Jééé… Ez törköly. Honnan van? – A házmesteréktől. – Fincsi – mondta Maca, és öntött magának még egy félpohárnyit. Ivott, majd kigombolta a szoknyáját. Ekkor megszólalt Bordács: – Ne vetkőzz. – Itt maradok nálad. – Szépen hazamész. – Nem szeretsz már, Bordács? – Menj szépen haza, és vidd a fésűt. – Látom, teljesen lemerevedtél. Olyan nagy baj az, ha az ember fiát tisztté avatják? Bordács felállt, és szótlanul kituszkolta a lányt a lakásból. Az ajtót kulcsra zárta. Amikor visszaült az asztal mellé, és beleharapott egy újabb uborkába, látta, hogy a teknőcfésű újra ott van az asztalon. Kicsit mozdított a fején, mintha ingatná. Aztán kinyújtotta a kezét a pohárért, és ivott egyet.
1974 |