A szeptemberi vendég

A nap már órák óta besütött az ablakon, de nem volt kedve felkelni. Özvegyember volt, nem sürgette senki, semmi. Reggel hat óra tájban, amikor kiment a diófa alá, hogy könnyítsen magán, már zöldarany fényben csillogott a kert. Visszafelé betért a kamrába, s leeresztett a torkán két deci óbort. Szeretett éhgyomorra inni. A bor nyugtatta a gyomrát és az idegeit. Ilyenkor szebbeknek látszottak a reggelek, s az öregség elviselhetőnek. – Feküdt, és élvezte az első szeptemberi napok nyugalmát. A szomszédos üdülők kiürültek, a kertekben s a tó partján elapadt a zaj, a gépzene elhallgatott. Szendergett néhány percet, aztán az ablak négyszögére meredt. A lugas levelei felett látszott a kéklő ég s a fogyó holdból is egy kifakult karéj. Más aztán nem, de Kozma József pontosan tudta, hogy a lugason túl, a ház sarkától kicsit jobbra egy diófa áll, alatta régi asztal, paddal. A diófán túl két vágó szőlő, aztán a kapu, kerítés és az utca következik. Kint hársfák, a vasút, különböző szagok, aztán a víz. A tó betükrözött minden kertbe, házba. Ha a napfényes ég alatt délelőttönként végigsöpört egy-egy szélroham, Kozma József a hullámok játékát, a fénytöréseket szobája falán, mennyezetén láthatta.

Már jó magasan járt a nap, amikor ajtónyitásra lett figyelmes. Felült, végigsimított az arcán. Kérges ujjaival érzékelte a háromnapos szakállt, s furcsa módon az orrához is eljutott egy savanyú, nehéz szag. Meghökkent. Orrához húzta tarka flanellingét, melyben két hete aludt, és napközben dolgozgatott is a kertben. Szerette a saját szagát, s az izzadságszagot különösen, most mégis meglepődött. Elkiáltotta magát:

– Ki járkál itt?!

Kintről krákogás hallatszott.

– Az istenit neki! – mondta, aztán kiugrott az ágyból, és felrántotta a nadrágját.

– Jóó napot! Én vagyok az, tanító úr… – hallatszott a konyhából a postás hangja.

Megnyugodott. Igazított a ruháján, kinyitotta az ajtót.

– Mi jót hozott, Vendel?

– A nyugdíjat, tanító úr… Van itt két levél is…

– Kettő egyszerre?… – hitetlenül nézett a postásra, aki kimért, lassú mozdulatokkal nyálazta elő a százasokat a táskájából. A levelek is előkerültek. Kozma József zsebre gyűrte a pénzt, aztán a levelekre pillantott. Egyiket sárga, postai borítékba bújtatták, s a bélyeg is rá volt nyomtatva, nem kellett ragasztani. A másik finomabb boríték volt, hosszúkás, halványkék, igazi bélyeggel. Nem nyúlt a levelekhez, csak nyögött egyet.

– Na, Vendel, erre most iszunk egyet – mondta.

Két vizespoharat tett az asztalra, majd a kamrából kiemelte a demizsont. A postás nagyot hörpölt a poharából, aztán megszólalt:

– Azt beszélik, mindenkinek fizetni kell a vízvezetékért, akár beviszik a csövet a házba, akár nem.

– Nekem is, Vendel?

– Magának is, tanító úr.

– Nekem jó vizű kutam van az udvaron. Nem kell nekem vízvezeték.

– Azt mondják, hogy akinek a háza előtt elmegy a cső, annak fizetni kell – mondta a postás, aztán a torkába öntötte a maradék bort, és elment.

Kozma József összeráncolta a szemöldökét, és hosszan, szigorúan nézett a postás után.

– Nem fizetek! – kiáltotta. Megemelte a demizsont, és teleöntötte a poharát. Lenyelt néhány kortyot az aranyló óborból, aztán a pohárral és a levelekkel visszament a szobájába. A poharat a padlóra tette, a leveleket az ágyra. Leült. A zsebéből előhúzta a pénzt, és megszámolta. Egyik térdéről a másikra rakta át a százasokat. Amikor végzett, felállt, s a pénzt bezárta a kombinált szekrénybe. Elégedett volt. Felemelte a poharat, belekortyolt, s közben az ablakon át látta, hogy egy szarka leereszkedik a diófa legtetejére, billeg néhány percig, leszakít egy diót, és elszáll vele.

A szarkáról a levelekre siklott a pillantása. Nem volt ereje tovább halogatni az élvezetet. Leült az ágyra, s az elzsírosodott gyékénynek vetette a hátát. Először a sárga kopertát fogta a kezébe. Megnézte a bélyeg helyére nyomtatott, piros hollót, az irányítószám üres kockáit s legvégül a feladót. Billegtette a levelet, de nem tudta elolvasni az ákombákom betűket. Szemüveg nélkül már rosszul látott. A szemüveget pedig még napokkal korábban kint felejtette a konyhában. Lemászott az ágyról, s ha már a kamra felé vezetett az útja, a poharat is magával vitte. Néhány perc múlva a szemüveggel s a teli pohár borral visszatért a szobába. Kíváncsi szigorúsággal vette kézbe a levelet. Most az üvegen át első pillantásra felismerte a feladót: „Setét Lajos, Nyékfalva.”

– A Setét Lajos Nyékről… A Setét Lajos… – nyögte élvezettel, s közben csóválgatta a fejét.

Sietve feltépte a borítékot, s olvasni kezdte a levelet:

 

 

 

Kozma József a levelet a térdére eresztette, és a szemközti falra meredt. A szeme sarkában lassan összegyűlt egy könnycsepp. Összegyűlt, aztán lecsordult, s a háromnapos szakáll bozótjában elenyészett.

– A nyéki búcsú – sóhajtott. De képzeletében nem a nyéki búcsú jelent meg, hanem az emberek elől bujdosó Hedry uraság s annak vincellérje, Szatnik Antal. Szép, napfényes ősz volt, kék egű. Hetek óta tartott már a szüret. Setét Lajos mint egyházközségi elöljáró, Horváth Vilmos, az akkori kántortanító, s ő maga mint kistanító puttonnyal a hátukon járták a hegyoldalt, s szedegették össze a kántorrészt. Az alsó úton járhattak, talán éppen Funovicséknál, amikor Szatnik Antal átüzent nekik, hogy most jöjjenek, mert az uraság elment vadászni. Így megszakították a szabályos sort, s a Hedry-féle szőlőstáblák felé vonultak. Szatnik bizakodó kedvében volt, füstölt szalonnával és vereshagymával kínálta őket, aztán pedig kétéves óborral. Horváth Vilmos, a kántor nagyon élvezkedett az uraság portáján, jól evett, nagyot ivott, majd kádenciákat kezdett hirdetni. Szatnik azt javasolta, hogy amíg tiszta a levegő, töltsék meg a puttonyokat musttal, vigyék le a kántorházba, aztán sietve forduljanak még egyet. Megtölti kétszer a puttonyokat… De Horváth csak beszélt, beszélt… Egyszer csak érthetetlen módon ott állt előttük az uraság, személyesen Hedry Gedeon. Iszonyú kedvében volt. Rájuk bökött, s ők a kényelmes nádszékekben hirtelen megdermedtek. Ordított:

– Kik ezek, Szatnik?!…

– Méltóságos uram, a kántor, a kistanító és az egyházközségi elöljáró… Éppen most jöttek…

– Mit akarnak ezek az emberek, Szatnik?!

– A kántorrészért jöttek… Tetszik tudni, méltóságos uram, hogy szüretkor adja ki mindenki a kántorrészt, s a katolikusok…

– Miért ülnek az én nádszékemen, Szatnik?!

Ekkor Horváth Vilmos, a kántor, lesunyt fejjel előrehajolt, s így suttogott társaihoz:

– Meneküljünk…

A kántor görnyedten, szinte négykézlábazva mozdult ki a kényelmes székből. A lugas felé lépett tétován, aztán a szélső vágó mentén futásnak eredt lefelé. A kistanító és Setét Lajos követték. A vágó aljában zihálva megálltak. Kozma József a messzeségből még mindig jól hallotta saját méltatlankodó szavait:

– Micsoda szégyen! Vilmos bátyám! Micsoda szégyen! Hát csak ennyit ér a magyar tanítóság? Ott kellett volna maradni. Megmondani az uraságnak, hogy a magyar értelmiségnek küldetése van a falvakban…

S Horváth Vilmos ziháló hangját is hallani vélte:

– Szegény fiam, de keveset tudsz az életről… Itt Hedry az úr… Nem is rossz úr, mert alapítványt tett a templom javára, s lopni is engedi a népet, csak nem bírja látni az embereket. A pincénél csak Szatnik Antal mutatkozhat, más senki. Volt olyan év, hogy rejtőzve, titokban kellett szüretelni a Hedry-birtokon, mert a méltóságos úr gyomra émelygett az emberi arcoktól…

– De a szentségit, Vilmos bátyám, vagyunk mi olyan emberek, hogy odaállhatunk akárki elé… S a megaláztatást…

– Oda, oda, de minek… A birtok Hedryé, a falu éppen hogy csak meghúzódik az árnyékában. S a megaláztatás? Nekem négy gyerekem van… Az iskolában azt tanítom, amit kell, s amit én akarok. Megtanulnak ezek itt írni, olvasni, számolni. Tanulnak Mátyás királyról is… A kántorrész jó évben kitesz tíz hektó bort. Van úgy, hogy elég a következő szüretig…

– Hát Setét Lajos, te hogyan vélekedsz? – kérdezte hetykén a kistanító.

– Ott maradtak a puttonyok…

Ennyit mondott Setét Lajos, s jól látszott, hogy az élet reális tényeit mindig áttekinti, jól érti. Így aztán csakhamar Setét Lajos lett az egyházközségi tanács elnöke.

Kozma elmélázott egy kicsit, ivott a poharából, aztán felnevetett:

– Szegény Vilmos! Szegény szerencsétlen kántor… Úgy futni… Úgy futni… Négykézláb szinte…

Nagyokat nevetett, s közben az ágy széléről felugorva utánozta az öreg kántort. A heves mozdulatok azonban megártottak a derekának. Nyögve visszaroskadt az ágyra.

– El kellene menni Nyékre – suttogta, aztán a lepedőről felemelte a hosszúkás, halványkék borítékot. Latolgatta a súlyát, forgatta, aztán megnézte a feladót: Weberné 1071 Budapest, Bethlen Gábor u. 181.

– Ki a fene az a Weberné? – tűnődött. Hirtelen eszébe jutottak az özvegység első évei, a sok ajánlat és ajánlkozás. Özvegy trafikosnék, vénlányok, tanárnők… Mintha egy öregember boldogságához szükség lenne egy öreg nőre is… Soha nem értette ezeket a nőket s azokat sem, akik közvetítettek. „Magány” – így kezdődött minden beszélgetés. Csakhogy Kozma József nem érezte magát magányosnak, nem is tudta, mi az. Ha toporogtak körülötte, s jelentéktelen mondatokkal körülbirizgálták, mindig felidegesedett. Ilyenkor aztán olyant mondott, hogy maga is megbánta. Persze kedvelte a nőket, szerette is őket, de csak a fiatalokat. Szilárdan hitt abban, hogy a nők tizenhat éves koruktól harmincötig szerelemre, harmincöttől ötvenig gondoskodásra, ötventől felfelé pedig imádságra valók. A „mit eszik” fejezetet is utálta. Tudott kétféle levest főzni, húst sütni, vagy tojásrántottát, s nagyon szerette a konzerveket. A konzerv számára már évtizedekkel korábban is a modern világ, a huszadik századi civilizáció jelképe volt. Házasember korában is szívesebben megevett egy konzervet, mint egy nagy tál vasárnapi rántott húst. Minden boltost ismert Keszthelyen, s a konzervek minőségéről állandóan tájékozódott. Nagyon kedvelte a húskonzerveket, a kínai sertést, a sonkakonzervet, az orosz halakat s a magyar lencsefőzeléket. Kaviárt, ringlit, rákot életében nem evett, ezekre oda sem figyelt. Pedig jó volt a gyomra, hiszen képes volt borra tejet inni, tejre körtét, dinnyét vagy uborkasalátát fogyasztani. Vasgyomrú ember volt, vidéki típus, mindent megemésztett. Legjobban persze az összes földi étel közül a tehéntúrót szerette. Abból hetenként megevett két kilót. Amióta megözvegyült, maga aprította hozzá a hagymát, s keverte köménnyel, tejföllel, piros paprikával.

A hosszúkás, halványkék boríték nem látszott veszedelmesnek. Még az idegenségét is enyhítette Madách Imre színes képmása, amit a bélyegre nyomtattak. Amikor gyanakvását legyőzte kíváncsisága, gyors, ügyetlen mozdulatokkal feltépte a borítékot. Madách ovális képmása is megsérült. Kék tintás sorok hömpölyögtek előtte:

 

 

 

Kozma József marokra fogta a levelet, és nagyot kiáltott:

– Schweitzer Éva! A szép, gyönyörűséges Schweitzer Éva! Hozzám fordul… Hozzám… A szép Schweitzer Éva!

Kisimította a levelet, és az első két sort újra elolvasta. A szavak értelmére már nem figyelt. Elmélázott. Képzeletében megjelent elhunyt feleségének egész rokonsága. Egyszerre jelentek meg a régi dombóvári házban, s megtelt velük az ebédlő. Felettük szétterpesztett szárnyakkal kitömött sas lebegett. Az apósa, Iványi Géza, ipariskolai tanár állt a kép előterében. Meggyfa szipkájában kettétört cigaretta füstölgött. S ott volt Iványi Jenő MÁV főintéző, Iványi Antal állomásfőnök, Iványi József erdész, anyósa, Schweitzer Ilona is ott volt, porcelán fedelű imakönyvvel a kezében, és Schweitzer István, a híres gyógyszerész, akinek öt patikája volt az országban, s a legnagyobbat maga vezette Szombathelyen. Csak Schweitzer Ödön nem volt sehol, pedig Schweitzer Ödön az egyik leghíresebb nőgyógyász volt a Dunántúlon. Csakhogy Schweitzer Ödön hosszú ideig nem nősült. A család szerint elszalasztotta a legfényesebb partikat. Mire aztán a család beletörődött, hogy örökké agglegény marad, váratlanul megnősült. Ebbe a nősülésbe a híres Schweitzer család beleremegett. Mindenki úgy érezte, hogy vége a család jó hírének, rangjának, s az utcán ujjal mutogatnak rájuk. Schweitzer Ödön ugyanis feleségül vette az asszisztensnőjét. Az asszisztensnőjét, akinek nem volt semmije, s egyszerűen csak úgy hívták, hogy Balog Éva. Schweitzer Ödönnel és feleségével, aki ráadásul a házasságkötés után is megmaradt asszisztensnek, a család évekig nem érintkezett. A fordulat akkor következett be, amikor Ödön bácsinak egy gyönyörűséges kislánya született. A kis Schweitzer Évi. Schweitzer Évi megbékítette a családot, s ahogy növekedett, lassacskán a család központjává vált. Nem volt mindig jelen, hiszen a lányság gondjai nagyon lekötötték, de ha összejött két Iványi és három Schweitzer, akkor Évi került először szóba. Eleinte csak általánosságban dicsérték a szépségét, de később mindenki úgy vélekedett a családban, hogy sokkal szebb, mint Karády Katalin. Kozma József még jól emlékezett arra a dombóvári összejövetelre, amikor Iványi Antal, az állomásfőnök kint a lusztház mögött megsúgta neki a család féltve takargatott titkát: Évi anyukája nem úriaszszony, csak egy asszisztensnő. Eléggé megrettent ettől a közléstől. Parasztcsaládból származott, s mindössze tizennégy hold földjük volt Vas megyében. Hadnagyi egyenruhában kezdett udvarolni. Amikor leszerelt, s elfoglalta első tanítói állását, hamarosan megtartották az eljegyzést Iványi Márikával. Az állomásfőnök bizalmas közlése után pánikba esett. Zavarában kéretlenül is szóba hozta a Vas megyei gazdaságot, de úgy beszélt róla, mint egy latifundiumról. Ha megkérdezték, mekkora is az a Vas megyei birtok, ilyeneket mondott: „Nálunk ötven ember szokott aratni…” „Az ökrök nem férnek be az istállóba, külön karámot kellett építeni az udvaron…” Később, amikor apósa, Iványi Géza ellátogatott a kis Vas megyei faluba, ugyancsak meglepődött. – Schweitzer Évit alaposan elkényeztette a család. Mindenből a legjobbat kapta és a legszebbet. Az anyján és az apján kívül két cseléd leste minden óhajtását. Kislány korában elvitték Svájcba, Olaszországba, Németországba. Bécsbe pedig úgy járkált, mint más a hetipiacra. Schweitzer Évi báli sikereiről levélben értesítették egymást az Iványi és a Schweitzer rokonok. Ha nyaranta összetalálkozott a család Dombóváron vagy valamelyik balatoni fürdőhelyen, mindenki lefényképeztette magát Schweitzer Évivel. Kozma Józsefnek is voltak ilyen fényképei. Amikor eszébe jutottak a fényképek, felállt, és kihúzta a kombinált szekrény középső fiókját. Sokáig matatott a dobozok, régi, megsárgult iratcsomók dzsungelében, míg végre kezébe került egy album, amin ez a felirat állt: „Dombóvár, Lelle, Tisztviselőtelep”. Családi képek sorakoztak a lapokon. Iványiak, Schweitzerek, Márika a gyerekkel, Ödön bácsi és Évike karonfogva. Aztán Évike vele, Kozma Józseffel. Fogják egymás kezét egy udvari kútkáva előtt, és belenevetnek a lencsébe. Mögöttük a kútkáván egy vájdling áll, tele salátával. Sokáig nézte a fényképet. Először saját magát vizsgálgatta, az évtizedekkel korábbi arcot, szemet, homlokot, majd pedig Schweitzer Évit vette szemügyre. Különlegesen szépnek találta. Finomnak, előkelőnek. Schweitzer Éviről csak úgy áradt a kedves fölény, a modern nő szabados varázsa. Kozma József kiemelte a fényképet az albumból, és a szekrény egyik polcára tette. Amikor továbblapozott, az őszi, téli képek között egyszer csak felbukkant egy fiatal férfi arcképe. Sima, idegen arc. „Igen, ez lett az Évi első férje – bólogatott Kozma József. – Ki is volt ez? Mivel foglalkozott? Mi volt a neve?” Semmire sem emlékezett, csak arra, hogy elváltak, aztán 1956-ban Évi kiment Nyugatra, s Kölnben újra férjhez ment.

Becsukta az albumot, és visszatette a helyére. Az ágyon egymás mellett hevert a két levél, Setét Lajosé és Schweitzer Évié. Nézte a leveleket, a borítékokat, a beszakadt Madách-bélyeget. Schweitzer Évi levelét felemelte, beleolvasott, aztán megszagolta. A levél illata a keserűmanduláéra emlékeztetett. Letette, nézett maga elé, majd hirtelen felnevetett. Újra eszébe jutott Nyékfalva. A régi Nyék, ahogy kistanító korában odaérkezett. Buzsákiék, ahol szobát foglalt neki a kántor. Az első reggel, ahogy kiment az udvarra, és körülpillantott: hol is van az árnyékszék? Nem találta. Körüljárta a házat, de hiába. Aztán a fonott kerítés tövében megpillantotta az egyik Buzsáki lányt. A csalán között gugorcolt, s a ház felé fehér hátsóját mutatta. Nagyon megdöbbent. Bement a házba, s gondterhelten toporgott. Buzsáki bácsi aztán megszólította:

– Valami baj van, tanító úr?

– Nem találom az árnyékszéket – mondta.

– Mit nem talál?

– A klozettot.

– Óóó, nincs minálunk klozett. A kerítés tövébe szoktunk, ha aztán megszárad, odahordom a ganédombra az állatokéhoz…

– Ha nincs árnyékszék, akkor én itt egy percig sem maradok, Buzsáki bácsi. Elköltözöm egy olyan helyre, ahol van.

Az emberöltőnyi messzeségből jól hallotta az öregedő paraszt nevetését s szavait is:

– Hát iszen akkor a tanító úr itt hagyhatja a falut. Klozettja itt csak az uraságnak, a papnak és a kántornak van…

Emlékezett még arra a kisiskolásoknak gyártott, vonalas füzetre is, amiben lerajzolta Buzsáki bácsinak a legalkalmasabb árnyékszéket, s megadta a méreteket. Emlékezett a buzgalomra, ahogy Buzsáki nekilátott a klozett építésének, és a szomszédokra, akik heteken át csodájára jártak Buzsáki bácsi művének.

Nagyot nevetett Kozma József, s a térdét csapkodva kiment a konyhába. Falt egy kis szalonnát, kenyeret, megivott rá egy nagy pohár bort, és fütyörészve visszatért a szobába. Beágyazott, gyorsan kisepert, aztán az asztalhoz ült, és szép lassan újraolvasta mindkét levelet. Schweitzer Évi sorai felett hosszan elidőzött, s amikor megfájdult a háta a görnyedt üldögéléstől, felállt, és a szekrény polcára helyezett fényképet nézegette. Bólogatott, majd hirtelen megfordult, és fürge, katonás léptekkel kivonult a konyhába. Megborotválkozott, megmosdott, átöltözött. Frissen, gondozottan ült az asztalhoz, és határozott, gyors betűkkel megformált egy levelet:

 

 

 

A levelet elvitte a postára, és feladta.

Schweitzer Évi szeptember tizedikén megérkezett. Kozma József vasalt vászonruhásan, fehér ingesen, nyakkendősen várta a vasútállomáson. Amikor befutott a pesti személy, ösztönösen az első osztályú kocsi felé szaladt, de a leszálló utasok között egyetlen ismerős arcot sem tudott felfedezni. Schweitzer Éva közben lekászálódott az egyik másodosztályú vagonból, s a jobb időket látott, nagy bőrtáskáját maga elé helyezte a földre. Kozma József csak akkor lépett oda hozzá, amikor a többi utas elindult a falu felé. Nem akart hinni a szemének. A szép Schweitzer Évát várta, s egy sovány, görnyedt hátú, nevetségesen magas asszony állt előtte.

– Jóska! Jóska, meg sem ismersz! – kiáltott rá az asszony.

– Istenuccse, nem – vallotta be őszintén Kozma, s az öregedő nő ráncai között igyekezett megtalálni a szép és modern Schweitzer Évát. De nem találta. A nagy orr és előreugró áll csak Schweitzer Ödönre emlékeztetett. Schweitzer Éva kezdte magát rosszul érezni.

– Tényleg nem ismertél rám, Jóska?

– Dehogynem, csak az első pillanatban olyan furcsa volt… Hány éve is, hogy nem láttalak? Na, hányban is voltunk Tisztviselőtelepen?

– Ötvenben.

– Igen, hát huszonhárom éve… Isten hozott, Évi, az én házam a te házad is – mondta Kozma József, s kicsit felágaskodva megölelte, megcsókolta a magas nőalakot.

A ház és a kert nagyon tetszett Schweitzer Évának. Dicsérte a fákat, a rendezett szőlőt s Kozma József borát. Kozma megterített, szalámit, szalonnát, halkonzervet, sonkakonzervet rakott a nagy, ovális ebédlőasztalra. Ahányszor kiszaladt a konyhába valamiért, mindig lehajtott egy pohárka bort, így aztán mire Schweitzer Évával asztalhoz ültek, már jókedve volt. Befelé nevetett magán, s a helyzetet elfogadta olyannak, amilyen. Schweitzer Éva jó étvággyal, kis, alig leplezett mohósággal evett. A hallal kezdte, aztán a sonkakonzervvel folytatta. Végül levágott magának egy nagy szelet szalonnát, és tanácstalanul körülnézett.

– Elfelejtettem valamit? – kérdezte Kozma szolgálatkészen.

– Jó lenne egy fej vöröshagyma. Azzal szeretem a szalonnát – mondta Schweitzer Éva, és reménykedve a házigazdára nézett. Kozma megrökönyödve bámulta a vendégét, a hajdani dámát, a család és a férfiak bálványát.

– Nem rontja el a gyomrodat?

– Nem… Szalonnához otthon is hagymát szoktam enni. Jó sok terem nálam a kertben.

Kozma kiszaladt a konyhába, s két fej tisztított vereshagymával tért vissza. Schweitzer Éva nekilátott a szalonnának. Ügyesen rakosgatta a szájába a falatokat. Kis darab kenyér, vastag szalonna, nagy darab hagyma. Minden falatot külön megsózott. Amikor befejezte, lehajtott egy pohár bort, és Kozmára mosolygott:

– Jó itt nálad. Nyugalom van.

– Csak pihend ki magadat, Évi. Azt csinálsz, amit akarsz.

– Amióta otthagytam Webert, mindig azt csinálom.

– Ti elváltatok?

– Nem, nem váltunk el, csak otthagytam. Amikor apu betegeskedni kezdett, hazajöttem. Nem volt annak az egésznek semmi értelme. Külön aludtunk. Évek óta hozzám sem nyúlt. A titkárnőjével élt együtt. Gyerekük is született. Nem lepett meg a dolog. Egyszer bementem az irodájába, s hallottam, hogy tegeződnek. Elég szép lány a kis Inez, és borzasztóan fiatal. Ha én férfi lennék, úgy értem, ha én lettem volna Karl helyében, ugyanez történik.

– Nem csináltál botrányt?

– Botrányt? Minek? Az élet olyan, hogy a fiatal nőknek találták ki. Ha egy nő elmúlik harminc, annak vége.

– És mondd, mivel foglalkozott ez a Weber?

– Építész… Nagyon jó hírű az irodája. Küld egy kis pénzt nekem, így nem veszek étlen. Minden hónapban átutal száz márkát. Az pontosan 935 forint és 17 fillér.

– Ebből élsz? Te, aki annyira megszoktad a jómódot, a szép dolgokat…

– Ebből… Soha életemben nem dolgoztam, nem is jutott eszembe. Apuék nem taníttattak ki semminek. Valójában tönkretettek.

– Ezt azért ne mondd az apádra. Ödönnek te voltál a szeme fénye…

– Szeme fénye… Hmmm… Sokra megyek vele. Nekem az volt a foglalkozásom, hogy szép vagyok. Mindenki csak azt akarta, hogy szép legyek, okos cseverésző, elegáns… Ha elmentem volna tanítónőnek vagy varrónőnek, akkor kapnék nyugdíjat.

– Apádék annak idején még egy svájci intézetbe is beadtak…

– Be, de ott nem tanítottak meg semmiféle foglalkozásra. És tudod, Jóska, az a különös, hogy én sem gondoltam arra soha, hogy csináljak valamit. Most, hogy apu meghalt, nagyon meglepődtem. Szinte senkim sincs. Gyerekem sem lett. Ha lett volna, talán Weberrel is másként végződik a dolog…

– És ha megpróbálnál elmenni idegenvezetőnek? Tudsz egypár nyelvet.

– Csak németül beszélek jól, franciául nyökögök. Már ezt is megpróbáltam. Néha kapok egy csoportot. Rengeteg ember tud németül, s ide is fiatalok kellenek. A fiatal lányok minden héten kapnak csoportot. Ha a Weber egyszer meghal, vagy történik vele valami, a 935 forintot sem kapom meg többet, s akkor kész – mondta Schweitzer Éva, és rágyújtott egy cigarettára.

Kozma József vegyes érzelmekkel meredt bele a kéklő füstbe. Nagyon megsajnálta Schweitzer Évát, s elszomorodott miatta. De a szomorúsága nem volt eléggé mély, mert közben a saját nyugdíjára gondolt. 2400 forintot kapott. Örült a nyugdíjának, így aztán szomorkodott is, örült is egyszerre. – Hirtelen eszébe jutott Nyék, a búcsú, Setét Lajos, a biztos, nehézkes falusi világ. Maga is meglepődött, amikor megszólalt, és a saját hangját meghallotta:

– Délután elutazom Nyékfalvára. Élvezd a ház nyugalmát, pihengess. Van itt még konzerv, bor is…

– Ilyen hirtelen?

– Tudod, Évi, Mária neve napján tartják a nyéki búcsút. Hivatalos vagyok Nyékfalvára, ott voltam valamikor én kistanító.

Kozma József úgy érezte, hogy Schweitzer Éva szemében megjelenik egy árnyék, valami bizonytalan szemrehányásféle. De nem törődött vele. Bort töltött a poharakba, s a vonatra gondolt, amivel majd megérkezik Nyékre. Ittak egy-egy kortyot, és szótlanul ültek az asztal mellett.