RáklevesGönczöl Pál harminchat éves szerszámkészítő vasárnap délután két órakor beszállt a Helyiérdekű Vasút egyik borsózöld kocsijába. Hitvese, született Deák Mária közvetlenül előtte lépkedett. Amikor letelepedtek az egyik ablak mellé, az asszony halk, ideges hangon megszólalt: – Hol a szatyor? Nem látom a szatyrot. – Ide tettem az ülésre. – Nem szabad letenni, Palkó… Szorítsd a hónod alá. Gönczöl Pál engedelmesen megemelte a szatyrot, s beszorította a karja alá. Az utasok kíváncsian a szatyorra bámultak, aztán Deák Máriára. A sovány, szigorú asszonyarcon nem akadt néznivaló. Pedig az aranysárga nyári napfény éppen behullott az ablakon, s ott cirmoskodott Deák Mária vékony húsú, vértelen szája körül. Az utasok elfordultak, beszélgetésbe kezdtek, néhányan kártyát vettek elő. Deák Mária az egyik külvárosi öntöde szürketisztítójában dolgozott hosszú évek óta. Darukezelő volt. A vas már megjelölte. Bőrét fakóra szívta, szívét megkeményítette. Mozdulatai pontosak voltak, óvatosak, rövidek. Szava, álma napokra, hetekre elapadt. A nagy kondulások, a villanymotorok vijjogása, a kolompok, dudák üvöltése között nem maradt tere a szónak. Deák Mária külsőre pontosan olyan volt, mint a legtöbb munkatársa. Belsőre azonban sokuktól különbözött. Mindig tudta, hogy mit akar. S amit nagyon akart, azt rendszerint el is érte. – Látod, Palkó, gyorsan megy ez a vonat… Most rugaszkodott neki, s máris Aquincumnál vagyunk – szólalt meg az asszony. – Sajnálom a Trabantot. – Ne sajnáld, Palkó… Kellett a pénz… A kétszázötvenezerhez így is hiányzik még húsz. Gondolj arra, hogy a magunkéba leszünk… Kerted lesz, Palkó, saját kerted, saját eged… Nagy, kék ég lesz a fejünk felett. Az úton túl pedig ott lesz a Duna. Halászol majd. Fogsz majd jászt meg csukát. Én pedig megsütöm. – Aztán ha nem adják oda? – Hozzuk a foglalót. Majd megmondom én a Dexlernének… Letörlesztjük egy év alatt. Megmutatom neki a betétkönyvet. Abban látni, hogy minden évben pontosan harminchatezret gyűjtöttünk össze. – Ez, látod, igaz… Fizetési igazolást is hozhatunk. Négyezret keresünk ketten… Erre hitelezhetnek egy esztendőt. – Kutyát is tarthatunk majd, Palkó. – Szerzünk egy fekete pulit. Ugat majd, őrzi a házat. – Nagyobb kutya kell nekünk, Palkó… Egy nagy, fehér kutyát szeretnék. – Kuvaszt? – Nagy, fehér kutya kell oda, Palkó. Hogy aztán kuvasz vagy másféle… – Nehéz elhinni, hogy egyszer a magunkéba kerülünk… Ha elköltözünk, anyád is fellélegzik… – Szorosan voltunk, Palkó. Meg lehet érteni anyámat is. Istenem… Öt éve nem voltunk moziban… Öt éve nem ettem meg egy krémest… Pedig mennyire szerettem kislány koromban… Istenem, mennyire szerettem én a krémest… S a mozit is és minden látványosságot. Sokszor csak járkáltam az utcán, és néztem a többi embert… Mennyit nevetgéltem én, istenem… S most olyan fáradt vagyok, de olyan fáradt… – Öt éve nem voltunk szabadságon. – Nem baj, Palkó, megérte… Saját kerted lesz, saját eged. Saját gyümölcsfáid. A Dexlerné azt mondta, hogy ők tudományosan ültették a fákat. Meggyből is például háromféle van. Mire az egyik leérik, már pirosodik a másik. S azok a körték, Palkó… Micsoda körték vannak ott, s az eper… – A kutya majd összemászkálja nekünk a kertet. – Megkötjük. – Sajnálnám megkötni. – Ne sajnáld, Palkó, a kutyát. Te dolgoztál a kertért, nem a kutya. Te mondtál le a vasárnapi sörről, nem az a büdös kutya. – Ez igaz… Öt éve nem ittam sört, de még bort sem. – Naaa… Palkó… Karácsonykor is, szilveszterkor is megittunk két üveg bort. – Tényleg, karácsonykor bort ittunk… Egészen elfelejtettem. Már azt sem tudom, milyen a bor íze. – Megérte, Palkó. A magunkéba megyünk. Szépen élünk majd… Gyerekünk is lesz. Amint letelik az adósság, lesz egy gyerekünk. Vagy akár kettő. Ott a sok gyümölcs, ott a jó levegő. Az kell ám a gyereknek. Vasárnap pedig kimegyünk a Dunára, és fürdőzünk, süttetjük magunkat, mint a nyaralók. Egyik vasárnap úgy, mint a másikon. Vége nem lesz. – Most kellene a Trabant. Idáig nem kellett. Alig mentünk vele. – Ne sajnáld, Palkó… Megérte… Saját kerted lesz és saját eged… Ez a gyorsvasút bevisz minket a városba télen, nyáron. – Jó kis vasút ez… – Jó vasút ez, Palkó… Mások is erre támaszkodnak. Nézd meg ezt a sok embert itt a vagonban. Ezek mindennap megteszik az utat oda-vissza. A magunkéban élünk, az a fontos. Az utazás hirtelen véget ért. Ahogy közeledtek a cél felé, Gönczöl Pál egyre jobban elbizonytalanodott. Megállt a betonút szélén, és a feleségére nézett: – Nyárfa utca? – kérdezte. – Menj csak, Palkó, mindjárt odaérünk. Gönczöl Pál szorosabbra fogta a szatyor fülét. Lépett néhányat, aztán újra csak megállt: – Hiányzik húszezer… Ha azt mondják, hogy részlet pedig nincs… Akkor… – Menj csak, Palkó… Majd én beszélek velük. Én jól megértem magamat Dexlernével. Semmi ez, Palkó… Csak a pénzre vigyázz… Ha meglátják az előleget, ne félj, megnyugodnak – mondta Deák Mária, s gyengéden előremozdította a férjét. A betonútról befordultak egy keskeny földútra. Gönczöl Pál egyre kisebbeket lépett. A házakat s a kerteket bámulta. Új, nagy verandás házak sorakoztak jobbról-balról. A kertekben fiatal, gondozott gyümölcsfák álltak hadirendben. Sorban, körben, félkörben, ahogy a gazdák kitalálták. A házak előtt mindenütt gyep zöldellt. Néhol a házak is zöldbe váltottak már, mert az ereszig befutotta a falaikat a repkény. A lugasokban nyugágyak álltak. Vásznuk csíkosan libegett a délutáni szélben. Legtöbb gazdátlanul maradt. Az emberek a kertjükben hajladoztak, gyümölcsöt szedtek, gyepet öntöztek, kocsit mostak. – Még két ház – szólalt meg Deák Mária. Gönczöl Pál megtorpant az út közepén. Meredten bámult maga elé. – Mi baj van, Palkó, rosszul vagy? – Egy autó áll az udvaron… – Autó?… Hadd álljon… – Egy fehér Mercedes… Dexleréknek nem volt autójuk. – Vasárnap van, Palkó… Látogatók érkeztek Dexlerékhez… – De bent áll az udvaron… Percekig bámulták a fehér Mercedest, aztán hirtelen elindultak a ház felé. Deák Mária a kapu kilincsére tette a kezét, s közben hátraszólt a férjének: – Át kell majd festenünk ezt a kaput, csupa rozsda… A kapu csikordult, beléptek a kertbe. Ekkor a lugasból előbukkant egy kövér férfi. – Mit, óhajtanak?! – kérdezte. – Dexleréket keressük – szólalt meg Deák Mária. – Dexlerék már nem laknak itt. Beköltöztek a városba. – Lehetetlen… Megbeszéltük, hogy… – Mit beszéltek meg? – Mi vagyunk a vevők. Elhoztuk az előleget, s holnap akár az egészet… – Vevők? Milyen vevők? – Megvesszük a házat. – A házat? – a kövér férfi hirtelen elnevette magát. – A házat már én megvettem. Ez most az én házam, és én nem akarom eladni. Érthető? Egy női hang tört elő a házból: – Jött valaki, Jenő? A kövér férfi a házra pillantott. – Nem jött senki – kiáltotta vissza. – Mennyiért vette meg a házat? – szólalt meg Gönczöl Pál. – Kétszázötvenezerért. Nem titok… Nem tagadjuk le… Az illetéket is befizettük rendesen… Itt, kérem, minden tiszta… Gönczöl Pál a férfi kezére bámult. – Mit tart a kezében? – PVC lánc. Nápolyból hoztam. Nagyon praktikus. Ezzel kötözzük a szőlőt. Nem kell eldobni. Csak bekapcsolja az ember, és kész. Csiki-csuki… – Miért nem rafiával kötöz? – Mert ez praktikusabb… Nézze csak, így áthurkolom a láncon a szőlőt, és csiki-csuki… Nem látott még ilyent? – Nem láttam… Olyan, mint a bilincs. – Praktikus… Egyszer megveszi az ember, és öt évig jó. El lehet vele játszani. – Ügyes… Mi akartuk megvenni ezt a házat… – Elkéstek. – Elkéstünk. A Merci is a magáé? – Az enyém. Nagyon jó kocsi. Ha az ember kocsit vesz, jól nézze meg, hogy mibe fekteti a pénzét… Csak jót mondhatok róla. – Gondolom… De nem is zavarjuk tovább… Viszontlátásra – mondta Gönczöl Pál, aztán megfordult, és kiballagott az utcára. A felesége némán követte. Gönczöl Pál lazított a szatyor fogásán, aztán meglóbálta. – Jaj, Palkó… – kiáltott fel az asszony. Gönczöl Pál elnevette magát, aztán hangosan fütyörészni kezdett. – Mit fütyülsz, Palkó? – Nem ismered? „Répa Rozi Billegében: Játszik a Sobri ölében. A nyakát átalszorítja: Száját csókra igazítja.” – Ezt fütyülöd? – Ezt… Énekeljem inkább? – Jaj, Palkó, mi van veled? Ne lóbáld azt a pénzt… Leszakad a füle a szatyornak, aztán elröpül az egész. – „Répa Rozi Billegében…” – Palkó! Néznek bennünket az emberek… Még, azt gondolják, hogy részeg vagy… Gyere, inkább menjünk át Leányfalura… Nézzük meg azt a Tomcsányi-féle házat… Azt háromszázra mondták telefonon, de az is lehet, hogy engednek belőle. Gönczöl Pál dudorászott: – „Répa Rozi Billegében…” – Palkó! Merre mész? – Gyere csak… Azt mondja, hogy: „Répa Rozi Billegében: Játszik a Sobri ölében…” – Haza akarsz menni? Palkó! Ha már itt vagyunk, nézzük meg azt a Tomcsányi-féle házat… Hallod? Mondj valamit, az istenfádat! – Mondok: „Répa Rozi Billegében…” – Palkó! Kedvesem… Mi történt veled? Hová megyünk erre? – Gyere csak… Jófelé megyünk. – Jól van, Palkó, jövök, de, ugye, a vonatban nem énekelsz? – Nem. A vonatban fütyülök. Fütyült. A Császárfürdőnél átszálltak a villamosra, s Gönczöl Pál fütyült tovább. Aztán a villamosról is leszálltak, s gyalog bolyongtak egészen alkonyatig. – Menjünk haza az anyuékhoz – kérlelte Deák Mária a férjét, de eredménytelenül. Amikor besötétedett, Gönczöl Pál rábökött az egyik első osztályú vendéglőre: – Ide bemegyünk. – Inkább vigyünk haza egy kis bort… Palkó, kedvesem, jobb lesz úgy… Na, vigyünk haza egy kis bort… – Gyere csak – mondta Gönczöl Pál, aztán kézen fogta a feleségét, és bevonszolta a vendéglőbe. – Hát egy pohár sört, nem bánom – mondta Deák Mária, és elhelyezkedett a szék külső szélén. A pincér a szatyorra bámult, aztán a vendég kezére, majd legvégül a vendég arcára. Gönczöl Pál mosolyogva állta az első osztályú mustrát, aztán megszólalt: – Először talán hozzon kettő száraz Martinit… – Igen, kettő száraz Martini – mondta a pincér, és oldalt lépett. Kicsit eltávolodott az asztaltól, aztán nehézkesen visszatért. – Kérem, nálunk nyolcvanhét forint egy Martini… Gondolom, jobb, ha előre tetszik tudni… Ugye… Gönczöl Pál érdeklődve a pincérre nézett. Várt. A pincér aztán elvörösödött, meghajolt, elment. – Palkó… Megőrültél? – sóhajtott fel az asszony. – Ittál már száraz Martinit? – Palkó, kedvesem… Miért kell ilyeneket csinálni? Olyan jól megvoltunk mi ketten… – Itt az étlap. Mari, válassz… – Nem, Palkó! Azt már nem. Enni aztán nem fogunk. Van otthon jó kis körözött. – Vasárnapra körözött? – Palkó, az istenfádat! Mi történt veled? Megérkezett a pincér, a Martinit az asztalra tette, aztán gyanakodva Gönczöl Pálra nézett: – Vacsora is lesz? – Leginkább vacsora lesz – mondta Gönczöl Pál, aztán maga elé húzta az étlapot. – Tessék csak nyugodtan kiválasztani… – mondta a pincér, és menni készült. – Várjon – intette le Gönczöl Pál. – Ajánlhatnék egy jó fatányérost? – Nem, nem… Azt mondja, előétel… Kaviár, vajjal, citrommal… Ez máris jöhet… Valamilyen sózott halat is rakhatnának melléje… – Két adag? – Igen, mindenből kettő. – Én nem vagyok éhes – szólalt meg Deák Mária. – Mindenből kettő. A hölgy olyan éhes, csaknem felfordul – mondta Gönczöl Pál. – Palkó! – Igenis, mindenből kettő. – Várjon csak… Utána ráklevest kérek… Ráklevest, aztán a többit majd meglátjuk. A pincér elviharzott. Kezdte élvezni a helyzetet. – Palkó! Mi lesz velünk? Ha az anyu ezt megtudja! – sóhajtott fel Deák Mária. – Ismered azt a nótát, hogy „Répa Rozi Billegében…” – Jaj, édes Palkó, nem mondok semmit, csak ne énekelj. Ezt az egyet nem élném túl… – Miért? Mérgező a hangom? – Palkó, édes… Ne tedd ezt velem… Az előétel megérkezett. Gönczöl Pál megszagolta a kaviárt, aztán beletunkolta a kenyerét. Jóízűen falatozott. Deák Mária hosszú ideig megvetően nézte, aztán elrágcsált egy szelet kenyeret üresen. Gönczöl Pál időnként megszólalt: – Mari drága, legalább sózd meg… Deák Mária csak a rákleves végéig bírta. Amikor Gönczöl Pál nekilátott a libamájnak, előrekönyökölt, megfeszítette az arcát, és megszólalt: – Szégyelld magadat, Gönczöl Pál! Azt hiszed, libamájat eszel, de téglát eszel, a házunk oldalát, a házunk lépcsőjét eszed… – Ízletes – szólalt meg Gönczöl Pál. – Most eszed az ablakokat, az üveg felhasogatja a gyomrodat. Meghalsz… Aki megeszi a jövőjét, az meghal… Gönczöl Pál jóízűen csettintett a nyelvével, aztán roston sült fogast rendelt, vörös bort ivott, s a pincért figyelmeztette, hogy ideje lesz behűteni a pezsgőt. Az egybesütött fogas kecses ívben állt az asztalon. Deák Máriát ez a végsőkig bőszítette. Újra és újra támadásba lendült: – Vasbetont rágsz… Ez a födém… Megeszed a háztetőt, a cserepeket, megeszed az egész jövőnket. Legalább a gyerekünkre gondolhatnál. Ennél a mondatnál Gönczöl Pál is felneszelt: – A gyerekünkre? Nekünk, Mari, nincs gyerekünk… Van kétszázharmincezer forintunk, de gyerekünk, az nincs… – Majd lesz… Lenne… Ha a felelőtlen apa… – Hagyd el, Mari, egyél inkább a fogasból. Ez a halak királya. – Ez nem hal. Ez a ház teteje… Gönczöl Pál megsimogatta a felesége kezét, aztán felbontatta az első üveg pezsgőt. Éjfélig tartott a vacsora. Deák Mária sírt, a pincér taxiért rohant. Gönczöl Pál halkan dúdolt egy régi éneket: „Répa Rozi Billegében: Játszik a Sobri ölében…”
1973 |