MalomrévCsiszár alezredes az ablaknál állt, és a víz fölött átvezető, keskeny doronghidat figyelte. A folyó holtága és az ártéri erdők elválasztották a laktanyát az országúttól s a falvaktól is, melyek az út túloldalán messze benyúlottak a szántóföldek közé. A falvakat nem lehetett látni az ablakból, csak az ártéri erdők sötétzöld rengetegét, a holtág széles vizét s a doronghidat, melyen vasárnap délután mindig megélénkült a forgalom. Az alezredes várakozva nézte a hidat, de a híd még üres volt, s a fűzfák közül elősárgálló, homokos út is elhagyatottnak látszott. Semmi sem mozdult a laktanya közelében. Délutáni álmukat aludták a falvak, az utak, az autók s maga a folyó is. A holtág vize szürkéből zöldbe, majd álmosító sárgászöldbe váltott. Mozdulatlan tükrében kirajzolódtak a parton görnyedező kanadai nyárfák, a sűrű, üde füzesek s a fehér tornyokká gyűrődő felhők. Az ártéri erdők zöld végtelenjéből felszállt egy halászsas. Alig mozgatta a szárnyát, mégis emelkedett egyre magasabbra, egyre messzebbre. Úgy tűnt, titkos áramlások emelik a táj fölé, hiszen a laktanya körül szellő sem rebbent. A halászsas sokáig körözött a magasban, aztán szárnyát összekapva lecsapott a holtág vizére. – Nézze csak, Horváth… Nézze csak… – szólt a háta mögé az alezredes. A fiatal hadnagy az éjszakai riasztás tervét pontosította a kopott kincstári asztal mellett. Amikor meghallotta az alezredes hangját, azonnal letette a töltőtollát, és felugrott. – Egy halat visz, alezredes elvtárs… Egy halat – jelentette Horváth izgatottan. – Egy compót – mondta az alezredes. A hadnagy mosolyogni próbált, bólogatott. Nyíltan csodálta a parancsnokát. Imponált neki az alezredes. Nem éppen a rangja, életkora, a partizánharcokból ismert neve, hanem inkább a tartása, katonás, férfias viselkedése. Csiszár alezredes megőszült ugyan az elmúlt évtizedekben, arcát régi sebhelyek s az öregség ráncai szabdalták, de nem hízott el. Középtermetű volt és normális testsúlyú. Inkább szikár, mint testes. Napégette bőre s az ősz haja együtt nagyon tekintélyessé tették. Nem kedvelte a díszruhát, a katonai gálaöltözeteket, a pantallót, s az újonnan rendszeresített orkánkabátot sem. Hétköznap-vasárnap nála egyre ment. Lovaglónadrágban, csizmában, egyszerű gyakorlóruhában járt. Pontosan olyan volt, mint egy vidéki körülményekhez szokott katona. Az is volt, vidéki. Mindig vidéken vagy valamilyen isten háta mögötti helyőrségen szolgált. Csak értekezletekre s díszelgésekre járt fel a fővárosba. Főtiszt volt, de megszokta, hogy úgy éljen, mint a legegyszerűbb csapattisztek a nyári gyakorlatok idején. Keveset dohányzott, keveset ivott. Egyetlen szenvedélye volt, a horgászat. Ladikjával mindig a nagy halak vonulását követte, s jó néhány kapitális csukát, harcsát és pontyot kényszerített a partra. A legnagyobb harcsája negyvenkilós volt. Reggelig küszködött vele egyedül. Hívhatott volna segítséget, de nem tette. Mindig egyedül birkózott meg a halaival, s ezért nemcsak a katonák, hanem a környék lakossága is tisztelte a folyó mentén. – Jó szeme van az alezredes elvtársnak – mondta a fiatal hadnagy, és tisztelettel bámulta a főtiszt megőszült haját. – Az a sas legalább öt kiló halat megeszik naponta… – Biztosan fiókái vannak – vélekedett a hadnagy. – Az lehet, Horváth… Ennek a sasnak fiókái vannak… Az egész családot eteti… Milyen könnyedén viszi azt a nagy halat… Pedig van az egy kiló is, ha nem több… – Több az, alezredes elvtárs… – Én is azt hiszem, hogy több… De viszi… Felemeli a felhők közé… Ez a compó sem gondolta, hogy repülni fog… – Nagyon felhősödik, alezredes elvtárs… – Felhősödik, Horváth… Mire eljön az este, megered… – Azt gondolják majd a katonák, hogy direkt az eső miatt riasztunk… Pedig ha tudnák… – Elkészült már a bontással? – Még egy óra legalább… A hadnagy visszaült az asztal mögé. Az iratok közé túrt, és munkához látott. Az alezredes az ablaknál maradt. A sast figyelte. A halászsas már az ártéri erdők felett keringett újra. Lassan süllyedt, ereszkedett lefelé. Amikor eltűnt a zöldellő lombok között, az alezredes a doronghídra, majd a laktanya udvarára pillantott. A híd még mindig üres volt, de a laktanya udvarán már csoportokba verődve várakoztak a katonák. Aztán egyszerre megelevenedett az erdő. A fűzfák között megjelent egy pirosodó folt. Amikor a hídra érkezett, az alezredes megismerte a cigánylányt. Sietve lépdelt. Az alezredes mosolygott. A cigánylány mindig elsőnek érkezett. Eleinte egy pesti vasas gyerekhez járt, de aztán átpártolt egy alföldi kosárfonóhoz. Az új legény csaknem olyan barna volt, mint a cigánylány. Félig talán maga is cigány volt. Nagyon jól megértették egymást. Az alezredes még jól emlékezett a tavaszi ellenőrzésre, amikor együtt érte őket. Az alföldi legény őrt állt a kerítésen belül. Mozdulatlanul állt, odatapadt a kerítéshez. Kint állt a lány. Az is odatapadt a kerítéshez. Amikor odaért az ellenőrzés, szétugrottak. Sötét volt, nem lehetett jól látni, de a helyzet elég félreérthetetlennek mutatkozott. Csiszár alezredes hetekig csóválta a fejét. Megnézte a kerítés vasát, a réseket. Akkoriban tömegesen kaptak a katonák eltávozást, kimenőt, kimaradást. A cigánylány átkocogott a hídon, a homokos fövenyen bekanyarodott a laktanya elé. A fűzfák között aztán sokszoknyás falusi lányok tűntek fel kettesével, hármasával, régi sokác nótákat dúdolva. Aztán parasztok jöttek pakkokkal, hátizsákkal, szatyrokkal, emberek és asszonyok, hat kilométert gyalogolva a vasútállomástól. Két óra előtt néhány perccel felbukkantak az autók is. Először egy öreg Skoda Spartak zihált át a hídon és egy bontásból összeszedett Warszawa, utánuk egy Moszkvics következett, aztán megjelent a fűzfák között a vajszínű Mercedes is, és bólogatva átringatózott a doronghídon a többi után. Jöttek még autók s motorok is, de Csiszár alezredes csak a Mercedest nézte. Ingerelte ez az autó. Maga sem értette, miért, de nem tartotta illőnek, hogy a sok kopott ember s kopott jármű között egyszer csak beúszik a laktanya elé ez az autó. Hátra is fordult a hadnagyhoz: – Megint itt van az a vajszínű Mercedes… – Jókor… – mondta a hadnagy. – Vasárnap van… – Alezredes elvtárs, ezeknek a fia… – Tudom, az a szőke legény… – Fogdában van… Elaludt őrségben… – Igen… Igen… Ez lenne az az alvó… Mondják, hogy mindig alszik. – És levelez… Három-négy levelet is megír naponta. Kopogtak az ajtón. A napos tiszt belépett és jelentett. Az arca vonaglott. – Alezredes elvtárs, megint itt van az a gyárigazgató. A Mercedesszel… De a fia fogdában van… Az alvó… – Tudom… – A gyárigazgató beszélni akar az alezredes elvtárssal. – Velem? – az alezredes meghökkent, aztán bólintott. – Jöjjön csak… Engedjék be. Néhány pillanat múlva a napos tiszt helyén már a gyárigazgató állt és a felesége. – Enyedi Tibor, igazgató… A feleségem… – Csiszár – mondta az alezredes, és kezet fogott az igazgatóval. – A fiam miatt jöttem… Vasárnap van, elfoglalt ember vagyok, de ezen a napon… A népgazdaság érdekei mellett ilyenkor egyetlen napra elszabadulok… De a fiam… – Fogdában van… Foglaljanak helyet – mondta az alezredes, aztán a zöldes színű típusfotelokra mutatott, melyeknek a lába már átvette a padló olajos színét. – Csiszár? Jól értettem? – kérdezte a gyárigazgató, s közben a feleségével együtt beleereszkedett egy-egy fotelba. – Jól értette, Enyedi elvtárs. – Mondja csak, ha én azt mondom magának, hogy Fácános-puszta vagy Iváncsics-malom, az jelent valamit? Az alezredes meghökkent. Gyanakodva végigmérte a testes igazgatót, az igazgató galambszürke öltönyét, az igazgató puffadt arcát, majd a feleségét is, aztán bólintott: – Jelent… Együtt szolgáltam ott egy Enyedi Tibor nevű partizánnal. – Helyben vagyunk, én vagyok az az Enyedi Tibor. – Örülök… Nagyon örülök – mondta az alezredes, de látszott az arcán, hogy nem örül. – Itt kellett találkoznunk, öreg cimbora – váltott át a kedélyesebb hangnemre Enyedi. – Szétszóródtunk… – Nevetni fog, én a múlt évben találkoztam Kozmával, aki akkor ugyancsak az én felderítő osztagomban szolgált… Emlékszik még Kozmára? – Hogyne… Jól úszott… – El sem hinné, hogy most mi lett belőle… El sem hinné. Tudja, van egy kis gyümölcsösünk Esztergomban… Nem nagy, ezer négyszögöl az egész… Mégis egy kis szabad természet, ahová kijárhatunk… Éveken át elrohadt az összes gyümölcs… Na, tavaly kifőzettem… Megyek a szeszfőzdébe, hát kit látok ott? Kozmát… Kozma Jani lett a földművesszövetkezeti szeszfőzde vezetője… Főzött is olyan kisüstit, hogy még az autót is elhajtja. Be lehet önteni benzin helyett – mondta az igazgató, aztán a feleségéhez fordult: – Anyuci, kiszólhatnál a sofőrnek, hogy hozza fel az üveget, megkóstoltatjuk Csiszár elvtárssal a pálinkánkat… Ilyent úgysem kap errefelé… Az asszony felállt, mosolygott. Kövér volt, nagy darab, ápolt, illatos, finom bőrű, büszke arcú és egy kicsit bánatos. Egy szocialista nagyságos asszony. Kedves, félművelt, lassú… Csiszár sietve közbeszólt: – Tessék csak maradni, asszonyom… Én szolgálatban egyetlen kortyot sem… – Menj csak, szívem – szólalt meg újra az igazgató –, itt hagyjuk Csiszár elvtársnak az egész korsót… – Arról aztán szó sem lehet – mondta Csiszár, s barna kézfejét tiltóan felemelte. – Gondoltam, a Kozma Jani kedvéért… – mosolygott az igazgató. – Erről szó sem lehet… De nagyon örülök, hogy újra találkoztunk… Mondhatom, nagyon örülök… – bólogatott az alezredes. – A fiunkról is mondjunk valamit – mosolyodott el az asszony. – Igen… Igen… Néhány szót azért válthatnánk vele, Csiszár elvtárs engedelmével, s egy kis csomagot… – szólalt meg az igazgató. – Fogdában van… – Igen, igen… A napos tiszt is említette… Ez a büdös kölyök… Ez a büdös kölyök… Elkísérne bennünket, Csiszár elvtárs?… – Mondom, fogdában van. – Na és? – szólt közbe az asszony. – Elaludt őrségben. – El a büdös kölyke – csóválta a fejét az igazgató. – Ráfér ez a kis katonaság… Előfelvételije van. Jövőre már az egyetemen lesz. De ráfér ez a kis katonaság, én mondom… – A lőszerraktárnál állt őrségben – mondta az alezredes. – Hát akkor, ha Csiszár elvtárs elkísérne bennünket a fiunkhoz… – szólalt meg újra az asszony. – Asszonyom, a fia fogdában van súlyos kötelességmulasztásért. Ma nem lehet vele beszélni. Majd egy hét múlva. – Olyan álomszuszék az aranyom… Nem lehet ilyen kegyetlen az alezredes elvtárs. – Nem… Nem… Csak betartjuk a szabályokat. – Na de hát két ilyen régi elvtárs, mint maga meg az uram… Gondolja meg… Egyik elvtárs a másik elvtársnak ennyit megtehet… – Nem, asszonyom. Félreérti a helyzetet. – Mi, akik a népgazdaságnak a legtöbbet… Tudja, hogy az uram hány milliót forgalmaz egy évben, és hány ember van a keze alatt? – Nem tudom, asszonyom, de aki szolgálatban elalszik… – Ne viccelődjön már ezzel az elalvással… Idejön két ilyen fontos elvtárs, mint az uram meg én, és erre itt maga… Itt maga csinálja a… – Majd egy hét múlva, asszonyom. Akkor lehet a fiúval beszélni. Ne felejtse el, hogy a fia katona. Az ország védelme a katonákra van bízva. Képzelje el, hogy döntő helyzetben a katona elalszik. Az igazgató arca ingerülten megrángott. Előrehajolt a fotelból az alezredes felé, és megszólalt: – A maga helyében én, Csiszár elvtárs, ezzel nem példálóznék… – Ez nem példálózás, Enyedi elvtárs. Ez egy valóságos helyzet. A fia elaludt őrségben. A legkényesebb helyen állt őrt… – A legkényesebb helyen már mások is elaludtak az őrségben… Nem emlékszik? – Nem emlékszem. Nem tudom, mire gondol. – Fácános-pusztai csata. – Nem tudom, mit akar ezzel mondani. – A német rajtaütésről beszélek, az Ipoly jéghideg vizéről. Talán most már emlékszik. Ott is elaludt egy őr, akiben a felderítő osztag parancsnoka egészen odáig megbízott. Az őrt Csiszár Gyulának hívták. – Igen? És aki nem figyelt a jelre, azt pedig Enyedi Tibornak… Majd én felidézem magának azt a fácános-pusztai éjszakát, Enyedi elvtárs… – Nekem ne idézzen fel semmit… – De én felidézem… Az őr a helyén állt, jelzett, tűzharcba keveredett a német járőrrel… Maga csak akkor ugrott fel, amikor a németek géppisztolygolyói beverték az ablakot… – Na, hagyjuk ezt – szólt közbe Enyedi igazgató –, ezt nem való nők előtt letárgyalni… – Miért?… – Na, ne vicceljen! – mondta Enyedi, és felállt. – Én pontosan elmondom magának, mi történt akkor éjszaka az Iváncsics-malomban. Négyen voltunk. Maga, Natasa, a rádiós lány, Kozma és én… – Hagyjuk ezt, Csiszár elvtárs… Majd talán egyszer leülünk ebben az ügyben… Ha nem nézhetem meg a fiamat, hát nem nézem meg… Ott állok az egyik legnehezebb poszton, nincsen sem éjjelem, sem nappalom. Idejövök vasárnap. A fiam fogdában. A parancsnok, egy kommunista, megtagadja tőlem a fiam látását. Mit mondjak erre, hogyan dolgozzak tovább? Beletörődöm, így is lehet. Ez a maguk vonala. A legrégibb elvtársak kerülnek egymással szembe… Tudomásul veszem, de megjegyzem magamnak… Gyere, anyuci… Menjünk innen… – Elmondom magának, mi történt azon az éjszakán az Iváncsics-malomban… – szólalt meg újra az alezredes. – Ezt én jobban tudom, mint maga… Viszontlátásra – mondta az igazgató, s a feleségét maga után húzva kiment a parancsnoki irodából. A fiatal hadnagy megütközve bámult a parancsnokára. Letette a tollat, s várt. Várta, hogy Csiszár alezredes megszólal, mond valamit, vagy hirtelen kiad egy szokatlan parancsot. De semmi sem történt. Az ősz hajú, öreg katona sokáig nézte a bevágott ajtót, aztán bizonytalanul az ablakhoz ment. A vajszínű Mercedes éppen fordult a laktanya kapuja előtt. Port kavart, majd a doronghídon megemelkedve beúszott a fűzfák közé.
A riasztás után két órával Csiszár alezredes is kocsiba szállt. Mogorva volt és szótlan. A fiatal hadnagy némán szorongott a háta mögött. Zuhogott az eső. A parancsnoki kocsi kigördült a folyó partjára, aztán jobbra fordult. Nem mentek át a doronghídon, mint két órával korábban a mozgósított csapatok, hanem a part vonalát követve az erdőben haladtak előre. A felázott homokba mély árkokat vágtak a kerekek. A kocsi billegett, csúszkált. Az eső egyenletesen dobolt a vászontetőn. Az ablaktörlő nyikorogva küszködött a vízzel. A reflektor fénykévéjében néha megcsillant egy-egy sárgászöld szempár. Az erdő állatai behúzódtak a bokrok alá. Elázott, vékony árnyak imbolyogtak a fényben. Félórás autózás után elérték a malomrév magasságát. Az erdei út a partra kanyarodott, és véget ért. – Idő? – kérdezte Csiszár alezredes. – Fél három… – A tervek szerint mikor kezdődik az átkelés? – Három órakor – mondta a fiatal hadnagy, s feszesen, egyenesen tartotta a fejét, szinte vigyázzban ült a parancsnoka mögött. – Legfontosabb az átkelés… Az átkelés érdekel az egészből – mondta az alezredes, aztán kiszállt a kocsiból. A fiatal hadnagy követte. A felázott parton lebotorkáltak a vízig, aztán körülnéztek. A zápor suhogva verte a folyót, az alacsony fűzbokrokat s a sásos, elvadult füvet. A hadnagy felkattintotta a zseblámpáját, és vizsgálódott. – Itt kellene lenni a motorcsónaknak – mondta, és előbbre lépdelt a sötét parton. Kis öböl következett, aztán ismét bokrok, majd fák. Csenevész nádas mellett bukkantak a csónakra. Félig a vízbe lógott, félig a parton hevert, mint egy alligátor. A csónak fenekén sátorlapba burkolózott katona kuporgott. Horkolt. Az eső verte a fejét. A hadnagy rávilágított, de a katona csak aludt tovább. Az alezredes odalépett hozzá, és megrázta a vállát. A katona felugrott, és elkiáltotta magát: – Állj! – Miért alszik maga riadó alatt?! – kérdezte az alezredes, és kedvetlenül méregette a katonáját. – Jelentem, parancsba kaptam, hogy ezen a ponton várjam az alezredes elvtársat a csónakkal. – Miért alszik? – Jelentem, az nem volt a parancsban… Az volt a parancsban… – Hogy aludjon? Riadó alatt? – Jelentem, alezredes elvtárs, észre sem vettem, hogy elaludtam… – Holnap reggel kihallgatásra jelentkezik. Értette? – Értettem, alezredes elvtárs… – Gyújtsa be a motort. A katona tíz percig vacakolt a motorral, mire az nekibuzdult. Átkeltek a folyó széles vizén, aztán partra léptek. A katona csónakostól behúzódott egy fűzfa alá, és leállította a motort. Az alezredes toppantott néhányat a parton. Körülnézett. Semmit sem látott. Sötét volt az ég, a víz, a föld, az ártéri erdő. Legsötétebb mégis a hajdani vízimalom volt. Az alezredes a romok felé indult. A hadnagy meggyújtotta a lámpáját, és világított. – Alszanak… – mordult fel dühösen az alezredes, aztán beállt egy épen maradt bolthajtás alá, és a falnak támaszkodott. – Alszanak… Látott már ilyent, Horváth? – Alezredes elvtárs, az a helyzet, hogy ezek még csak tizennyolc évesek múltak… – Az a helyzet, hogy alszanak… Az alvó nemzedék… Bohóczene, bohóchaj és alvás… – Alezredes elvtárs, ezek a gyerekek még csak olyanok, mint a fiatal párduc… Játékosak, könnyelműek… Az élet még… – Párduc? Mit mond? Párduc? Pávián talán. Pávián, nem? Ezek azt hiszik, hogy ez itt játék? Miért hiszik? És ha egyszer történik valami? Ha egyszer harcra kerül sor? Alszanak… Én tizennyolc éves koromban már szervezett munkás voltam. Hajnali négykor keltem, s gyalog mentem át Újpestről Angyalföldre. Nem aludtam… Hogyan lehet ez, Horváth? Miért nem aludtunk mi is, amikor riadó volt? Miért nem aludtunk el, amikor a Bükkben nyomultunk előre? A romok között megszólalt egy bagoly. Huhogott, verdesett a szárnyával. Az alezredes hirtelen elhallgatott, s a hangok irányába fülelt. – Csak egy bagoly – szólalt meg a hadnagy. – Ez volt a jel. – Jelentem, alezredes elvtárs, nincs megbeszélve ilyen jel. A vezénylő tisztek tudják, hogy végignézzük az átkelést, de nem tudják, hol és hogyan csatlakozunk hozzájuk. Ez itt csak egy madár… Egy bagoly… – Negyvennégyben, Horváth, ez volt a jel… A jel, amit Enyedi Tibor nem hallott meg… – Enyedi, a gyárigazgató? – A gyárigazgató. – Alezredes elvtárs, én jól láttam, hogy Enyedi zavarba jött… Zavarba jött, és nem akarta… – Enyedi volt a felderítő szakasz parancsnoka. Négyen mentünk fel akkor az Ipolyig. Enyedi Tibor, Kozma János, én és Natasa, a rádiósunk. A németek helyzetéről kellett az egységet tájékoztatnunk. Valójában egy hidat kerestünk az Ipolyon, egy ép hidat, amit nem őriztek és nem robbantottak fel a németek. Bevettük magunkat az Iváncsics-malomba. A malmot akkoriban egy szlovák öregember bérelte, de már az sem dolgozott, mert nem akadt a környéken őrölnivaló. A malom félig a partra, félig az Ipolyra épült. Átzúgott alatta a víz. A malom előtt volt egy harminc-negyven méteres kocsiforduló, s azon túl mindjárt az erdő kezdődött. Úgy gondoltuk akkor, hogy a malomból napokig szemmel tartjuk majd a németeket, de azok az első éjszaka megérkeztek. Valaki, úgy látszik, észrevett bennünket, de az is lehet, hogy a németek csak járőröztek. A szlovák ember húsz tojást leütött rántottának, s estefelé teát is főzött nekünk. Natasa estig kétszer is kapcsolatba lépett az egységgel, s leadta a híreinket. Este tíztől rám esett a külső őrség. A riadó jel azon az estén a bagolyhang volt. A malom emeletén tanyáztunk mi, partizánok, a földszintjén az öregember. Mivel hidegre fordult az idő, Enyediék tüzet raktak a kályhában. A tűz égett, de az ablakot nyitva hagyták, hogy a jelet időben meghallják. Este tízkor átmentem a kocsifordulón, be az erdő szélébe, és leváltottam Kozma Jánost. Nyugodtnak ígérkezett az éjszaka, mivel úgy tudtuk, hogy húsz kilométeres körzetben egyetlen német katona sincs. Tizenegy óra tájban mégis nyugtalan lettem. Nem tudom, mi történt velem, de hirtelen feldobogott a szívem, s a kezem is megremegett. Idegesen füleltem, minden árnyat megvizsgáltam, topogtam jobbra-balra. Nem mondhatnám, hogy féltem, de úgy éreztem magamat, mintha minden fa mögött egy német katona állna. Az idegeim megfeszültek, s fájni kezdett a halántékom. Lehet, Horváth, hogy mégiscsak létezik előérzet… Hisz maga az előérzetben, abban, hogy az ember megérzi vagy megálmodja a bajt? – Tanyáról kerültem iskolába… A tanyákon, alezredes elvtárs, sok mindenben hisznek az emberek… – Úgy gondolom, Horváth, hogy a rossz előérzet, az valami… Valami érthetetlen dolog… Én akkor ott az Iváncsics-malom közelében úgy éreztem, hogy hirtelen elértéktelenedett az életem… Nem ér már sokat… Valami jóvátehetetlen történt velem vagy körülöttem, s már minden késő… Legszívesebben beszaladtam volna a malomba, hogy szóljak a többieknek… De mit mondhattam volna? Hogy meneküljünk? Nem hagyhattam el az őrhelyemet. Figyeltem hát, füleltem, aggódtam. Éjfélkor aztán meghallottam az autóbúgást. Nagyon messziről hallatszott. Talán a harmadik falu határából. Vártam, hogy megerősödik a búgás, de nem erősödött meg, inkább teljesen megszűnt. Mégis leadtam az első figyelmeztető jelet. Távoli veszély egy huhogás volt, közeledő veszély két huhogás. A hármas bagolyjel közeli veszélyt jelzett. A figyelmeztető jelet többször is leadtam, aztán füleltem tovább. Az erdő széle lassan fehéredett. A száraz fűcsomókon s a bokrok ágain éjfélre kivirágzott a dér. Füleltem, szimatoltam, jobbra-balra néztem… Nyers földszaga volt a tájnak. A rothadó avar, a folyó párás illata összevegyült, s olyanná vált, mint a tavaszi földszag, de azért fanyarabb volt és keserűbb. Éjjel egy is elmúlott, amikor tőlem úgy négy-ötszáz méterre megroppant egy ág. A zaj állattól is eredhetett, én mégis összerezzentem. Úgy éreztem, kezdődik. A szarvasok éjszaka jártak az Ipolyra inni… Mégsem hittem a szarvasokban. Leadtam a közeledő veszély jelét, s amikor a neszek megszaporodtak, a hármas jelet kezdtem huhogni ütemesen, állandóan ismételve. Ekkor már csak kétszáz méter választott el a németektől. Lassan kihátráltam az erdőből, aztán görnyedten átszaladtam a kocsifordulón. A malom ajtajában újra és újra leadtam a jelet, de bent semmi sem történt. Enyediék hallgattak. Nem értettem, hogy mi lehet velük, miért nem bújnak elő. Újra rákezdtem a jelre, de ekkor az erdő szélén torkolattűz villant. A németek géppisztolygolyói csattogtak a falon. Vaktában viszonoztam a tüzet, aztán beugrottam a malomba, és az ajtót elreteszeltem. A szívem a torkomban dobogott. Nem bírtam elképzelni, hogyan is törhetnénk ki a malomból… Felnyargaltam a falépcsőn az emeletre. A bakancsom csattogott. Belöktem Enyediék ajtaját, és felvillantottam a zseblámpámat. Enyedi félmeztelen volt. Éppen az alsónadrágját húzkodta magára. Jó meleg volt az emeleti szobában. Az ablakot becsukták. Enyedi rám ordított: – Ránk ereszti a németet, ember! Miért nem jelzett? Döbbenten álltam előttük. Kapkodva öltöztek. Kozma az ablakhoz ugrott, és tüzelni kezdett kifelé. Lent beszakadt a tölgyfa ajtó. A feljáróhoz léptem, s amikor moccanást láttam, tüzet nyitottam lefelé. A németek is lőttek. Olyan volt az egész, mintha borsó pattogna a garatban. Enyedi aztán végre felöltözött. Rohantunk a szomszédos szobába, és egy egész keskeny ablakon át kiugráltunk. Először Enyedi, aztán a rádióslány, majd Kozma s legutoljára én. Az Ipolyba zuhantunk. A jeges víz összecsapott felettünk, és elmerültünk. Amikor a felszínre vergődtem, azonnal hallottam, hogy golyók füttyögnek körülöttem, s a víz is peng, mint a harisnyagumi. Tíz perc múlva kimásztunk a túlsó parton. A németek még mindig tüzeltek. Egy ember hiányzott közülünk. Egy ember… Az orosz rádióslány… Odaveszett a lány s a rádiónk is. Valószínűleg eltalálták, vagy ha nem, szívgörcsöt kapott a jeges vízben. Több mint egy óra hosszat vártunk rá. Kozma János vissza is kúszott a partra, és szólongatta a lányt… A németek ekkor egészen megvadultak. Kozma tűz alatt kúszott vissza. Éjjel két órakor elszakadtunk a parttól, és a kukoricásokon át visszahúzódtunk a mieink felé. Másnap világos nappal kiküldtünk egy járőrt a lány keresésére. Nem találták meg, csak a szlovák öregember hulláját. Ott feküdt a pitvarban vérbe fagyva. A németek, úgy látszik, még virradat előtt odábbálltak. – És Enyedi… Enyedi? – Enyedi jelentette az egység parancsnokának, hogy a németek túlerővel rajtunk ütöttek, s a lány elesett… Ott voltam, amikor jelentést tett. A bagolyjel nem került szóba. Én is hallgattam. Háború volt, s mi akkor már állandóan harcban álltunk a németekkel. – És a lányról később sem hallott az alezredes elvtárs? – Nem hallottam, Horváth… A lány meghalt az Iváncsics-malomnál. Barna, kedves lány volt… Olyan kellemes vidéki fajta… A bőre fehér, mint a tej, de az orra körül kicsit szeplős. De a szeplők őt nem csúfították el, Natasa csak szebb lett a szeplőitől. Vidéki fajta orosz volt, olyan tejszagú, furcsa, álmodozó. De nagyon jó rádiós volt, az egyik legjobb rádiós a mi egységünknél. A szeplőit soha nem felejtem el, szelíd, barátságos szeplői voltak… S a szája, hát a szája elég vastag volt. Mint nálunk a parasztlányoknak, de azt hiszem, még vastagabb… Akkoriban sovány volt szegény, mert hol ettünk, hol nem, de még soványan is úgy domborodott rajt a zubbony… Furcsa lány volt, nagyon furcsa… Az az érdekes, hogy a szemére egyáltalán nem emlékszem. Kék volt a szeme vagy barna, fekete vagy zöld? Fogalmam sincs róla. Pedig úgy másként minden mozdulatára emlékszem… Milyen lehetett a szeme? Isten tudja… Szép szeme lehetett. S a lehelete, mint egy bárányé… Nem dohányzott… Nem ivott pálinkát… Pedig a lányok nálunk mind ittak és dohányoztak, ha úgy adódott, de ez a lány nem. Nem kívánta a füstöt s a pálinka ízét sem… Nevetett rajtunk, ha ittunk… Nem volt mindennapi lány… Én mondom, hogy nem… – Bocsásson meg, alezredes elvtárs, a kérdésért… – Tessék, kérdezzen csak, Horváth… Maguk a régi időkről nem sokat tudnak… – Az alezredes elvtárs nős? – Nem… Nem, Horváth, én nem nősültem meg. A bagoly idegesen huhogott a romok túloldalán. A fiatal hadnagy felkattintotta a zseblámpáját, és az órájára nézett. Három óra öt perc volt. – Az átkelésnek öt perce meg kellett volna kezdődni – szólalt meg a hadnagy. – Már közelednek – mondta az alezredes –, figyeljen csak. A hadnagy belefülelt az éjszakába. Madarak rikácsoltak a messzeségben. Az eső suhogott, verte az ódon falakat. „Hallucinál az alezredes” – gondolta a hadnagy, de aztán hirtelen megérintette a fülét valamilyen távoli, nehézkes moccanás. A romokra, majd a mennyboltra pillantott. Szürkült, derengett az ég.
1971 |