NapfogyatkozásAz ablak alatt, négyemeletnyi mélységben új ház épült. A földszinti falak már álltak, s a daru éppen a födém vastag betonrészeit emelgette a helyére. A daru körül s a falakon kék védősisakkal a fejükön emberek álltak. Az újságíró az ablaknak nyomta a homlokát, s a mélyben dolgozó, kék fejű embereket nézte. Szerette ezeket az embereket. Mozgásuk alkalmazkodott a daru mozgásához. Pontosan léptek, cselekedtek. Nem kapkodtak, de mindig csináltak valamit. A daru drótkötelét beakasztották a betonelemek kampóiba, aztán odább húzódtak. A falakon állók már várták a magasba lendülő betontestet. Elkapták, a helyére irányították. Eközben keskeny falrészeken álltak, közvetlenül a mélység felett. Együtt feszültek, cselekedtek a daruval. A daru izmos gémje segített nekik, s a kék fejű emberek is segítettek a darunak. Épült a ház. Már látszott, hogy mettől meddig terjed, s mekkora lesz a bejárata. Az újságíró pillantása időnként elszakadt az épülő háztól, s az eget kémlelte. A város felett oszladoztak a felhők. A napfény már áttört a ködös, szürke felhőfátylakon. Elszakadt az ablaktól. Íróasztalához lépett, és meggyújtotta a gyertyát. Tenyérnyi üvegdarabkát tartott a láng fölé. Az üveglap lassan szürkült, kormozódott. Csakhamar olyanná változott, mint a téli égbolt a gyárak felett. Éppen a szeme elé emelte az üveget, amikor megszólalt a csengő. Kiment, ajtót nyitott. – Képzeld, Gács – toppant a lány az előszobába –, a tantinak Leányfalun is van egy telke… Anyu azt írja, hogy megnézhetnénk… Kocsival húsz perc az egész… – Most?… – kérdezte az újságíró, s közben lesegítette a lányról a kabátot. – Szabadságon vagy, nem? – Szabadságon vagyok, ez igaz… – Mit csinálsz azzal a gyertyával? – kérdezte a lány, ahogy a szobába lépett. – Napfogyatkozás lesz. Az orvosok szerint… – Tudom… Tudom… A kilátás az anyu szerint gyönyörű… A tanti lemondana a javamra a telekről, ha az apu kárpótolná. Csak az illetéket kellene megfizetnünk… Összekormozod a kezedet. Tedd már le azt az üveget. – Ismét a Merkur. Tíz évvel ezelőtt is a Merkur került a Nap és a Föld közé. – Indulhatunk? – Most nem mehetek, Jutka. Meg kell néznem a napfogyatkozást. – És a telek? – Hát majd… Majd aztán egyszer a telket is… – Érdekes vagy. Anyu szerint te engem soha nem veszel feleségül. Anyu szerint te csak egyet akarsz. Ha azt elérted, megmutatod majd az igazi arcodat… Anyu, tudod… – Nem mondtad meg neki? – Még nem. – Mondd meg neki. – Elájulna. S az apu, amilyen kapkodó. Még bemenne valahová… – Mondd meg nekik… És mondd meg, hogy huszonegy éves vagy. – Ha már nem vettek fel az egyetemre, az anyu azt szeretné, ha rendesen férjhez mennék. Mindent megtesznek igazán… Ha neked tetszik ez a telek, az apu két hét alatt elintézi a tantival. Hétvége mégis… S később, ha gyerekünk lesz, az egész nyarat kint tölthetjük. Be is járhatsz onnan… Az anyu szerint neked részletre is adnak kocsit, mert exponált ember vagy. – Nem adnak. – Akkor majd az apu azt is elintézi. Olyan hideg tudsz lenni, mindig azt gondolom, hogy anyunak van igaza. Talán már nem is szeretsz. Csak „azt” akartad… Most már unsz, és csak az isten tudja, hogy miket csinálsz… – Kedves Jutka. – Na, látod, ezt utálom benned a legjobban, ezt a kedves Jutkát… Ahogyan te énvelem beszélsz… Csókolj meg, most azonnal csókolj meg, és induljunk. Az újságíró megcsókolta a lányt, aztán a kormos üvegen át az égre pillantott. – Még várnunk kell – mondta. – Tényleg nem akarsz jönni? EGY TELKET ADNAK AZ APUÉK! Ordítsak? – Ne ordíts… 1961-ben is a Merkur került közénk. Nagyon szerettem volna látni a napfogyatkozást. De kora reggel kaptam egy feladatot. Tudósítást kellett írnom a tiltakozó gyűlésekről. Legalább harminc üzemet felhívtam. Sok helyen azt sem tudták, hogy Lumumbát kivégezték. Ahol észbe kapott a párttitkár, ilyeneket mondott: „Igen… Lumumba… Természetesen, elvtárs, éppen most szervezzük a tiltakozó gyűlést… A dolgozók ebédszünetben tiltakoznak nálunk. Nyugodtan beírhatja a riportba. Itt jó nagy tiltakozás lesz…” Nagyon ideges voltam. Fokozatosan elsötétült a szobám, villanyt kellett gyújtanom. Egyik telefon a másik után. S amikor összejött az anyag, géphez ültem. Semmit sem láttam a napfogyatkozásból. – Szegénykém – mondta a lány, és megsimogatta az újságíró arcát. – Később aztán szégyelltem magamat. Megtudtuk, hogy Lumumba 1961. január 18-án hajnalban halt meg. De már előzőleg, amikor Kaszavubu elnök Léopoldville-ből elküldte Csombénak, a repülőgépben félholtra verték, s Kasadi kitépte a bajszát és a szakállát. Mulele, Patrice Lumumba közoktatásügyi minisztere még rosszabbul járt. Hamis amnesztiával hazacsalogatták Kinshasába. Egy katona aztán kivágta a szívét, és megette. – De, Gács… – Csak a telefon miatt mondom. Ott ültem hatvanegyben a telefon mellett, és állandóan tárcsáztam. Két óra alatt legalább harminc párttitkárral beszéltem. Magam sem értettem, hogy mire megy ki az egész. Persze ismertem Lumumbát, mindenki ismerte akkor… – Te Gács, ezek négerek voltak? – Kongóiak. Mulele a szimba törzs varázslója volt… – És most ezért akarod megnézni a napfogyatkozást? – Tíz évig kellett várnunk a Merkurra. – Szörnyű, hogy miket csinálnak ezek a négerek. – Hárommillió frankot kaptak Belgiumból… Úgysem érted. A lány szeméhez emelte a kormos üveget, és az égre nézett. – Te Gács… El sem hiszed… Egy kis cikk hiányzik a Napból! Nahát… Ilyen jópofa dolgot én még soha nem láttam. – Megnézzük. – Nahát, Gács… El sem hiszed… Egyre kisebb lesz a Nap. Mit gondolsz, teljesen elfogy? – Nem fogy el teljesen. Ez csak részleges napfogyatkozás. – És hatvanegyben, amikor a négernek kitépték a bajszát, akkor teljesen elfogyott? – Nem tudom… A telefonnál ültem egész idő alatt. Semmit sem láttam a napfogyatkozásból. – Nahát, Gács, ilyen murisat én még nem láttam. Telefonálni kellene anyuéknak. Amilyen pechesek, semmit sem látnak az egészből. Minden normális dologról lemaradnak. Felhívjam őket? Mit gondolsz, Gács, felhívjam az anyut? Ha felhívom, megijed. Mindig megijed. Azt hiszi, hogy valami baj van. Vagy azt hiszi, megnéztük már a tanti telkét. Elmulasztják, biztosan érzem, hogy elmulasztják. Döntsd el, Gács, hívjuk az anyuékat? – Nem tudom. Add ide egy kicsit ezt az üveget. – Persze, mert te anyuval telefonon sem akarsz beszélni… – Most éppen nincs kedvem telefonálni. – Ezt gondolhattam volna. Anyu érzi benned ezt a fura görcsöt. Pedig nem eszi meg a fejedet. Juj, egyre kisebb lesz… És közben világos is van, meg olyan derengő is az ég… Nahát, Gács… – Add ide egy kicsit azt az üveget – szólalt meg az újságíró –, én még nem is láttam. – Önző vagy… – Önző? Én nem vagyok önző. – Nahát, Gács… Ha azt a két kis cikkot nem számítom, akkor a fele hiányzik a Napnak. És a megmaradt fele jobban világít, mint az egész. Csak olyan fehér minden. Mintha neonfény lenne. Te Gács, a Napban van neonfény? – Add ide egy kicsit az üveget, és megmondom. – Fogadok, hogy az anyuék semmit sem látnak az egészből… Olyan pechesek, de olyan pechesek mindenben… Te Gács, nem hívnád fel az anyut? Elszalasztják az egészet… Mindent elszalasztanak… Hívod őket? – Nem hívom. – Önző vagy… Azt akarod, hogy anyu semmit se lásson a napfogyatkozásból, mert anyu beléd lát. – Belém? – Beléd. Azt kell hinnem, hogy beléd lát. Az anyu érzi, hogy önző vagy, és íme, nem hívod fel telefonon… Az újságíró az ablakpárkányra könyökölt, s letargikusan az épülő házra bámult. A munkások fegyelmezetten álltak a falakon s a daru alatt is, a felhalmozott betonelemek közelében. Végezték dolgukat. Beakasztották a drótkötelet a betonelemek vaskampóiba, azután követték az elemek útját. Megmarkolták, az illesztésekhez segítették, aztán kiakasztották a kampókat. Egyikük sem bámult az égre. A napfogyatkozással nem törődtek, talán azt sem tudták, hogy éppen fogyóban van a Nap. Néha kis felhőfoszlányok úsztak át a párás égen, és beárnyékolták az építkezést. Fordult a daru gémje, s a drótkötél újra leereszkedett a várakozó betonelemek fölé. Két munkás beakasztotta a kampókat, aztán hátrább lépett. Az újságíró a daru feszülésére figyelt, aztán a levegőbe lendülő betontestre. Amikor elszabadult a drótkötél, belemarkolt a párkányba, és görcsösen megkapaszkodott. Jól látta az egészet. A betonelemből kiszakadtak a tartókampók, s a nagy betontest hat méter magasból visszazuhant. Az egyik kék fejű ember véresen elterült a földön. A betonelem egyik vége a földre, másik az egymásba rakott, méternyi magas betonhalomra vágódott. A kék fejű ember lába a lezuhant betonelem árnyékában pihent. Vértócsa keletkezett. A darus kiugrott fülkéjéből, és az emberhez rohant. A kék fejű emberek lemásztak a falról, s a daru tövében riadtan egymásba kapaszkodtak. – Egy ember… Egy ember – szólalt meg az újságíró. – A fele már biztosan hiányzik… – Judit! Egy ember… A lány kibújt a kormos üveg mögül, és Gácsra pillantott. – Kiszakadtak a kampók, és egy ember… – szólalt meg újra az újságíró. A lány a házra pillantott, aztán a darura. Amikor észrevette a vértócsát, elejtette a kormos üvegdarabkát. – Gács… Az az ember… – Azt hiszem… – Nem bírom ezt. Amikor apu Tatabányán volt, néha behoztak éjszaka ilyen véres embereket. Elájultam. – Ez az ember, azt hiszem… – Elmegyek, Gács, majd felhívlak – mondta a lány, aztán a kulccsal zörgölődött. Az újságíró meg sem mozdult. Némán állt az ablaknál, és nézte, hogy a járdán hogyan gyülekeznek az emberek. Tíz perc múlva a mentő is megérkezett. Egy orvos odahajolt a véres, kék fejű emberhez, és megtapogatta a csuklóját. Megcsóválta a fejét, aztán felállt. A mentő gyorsan elment. A kék fejű ember ott maradt a vértócsában. Morajlott, borzongott a tömeg. Már a villamossíneken is álltak. A közlekedés megtorpant. Autók érkeztek. Rendőrök és civilek. Mérőszalagot feszítettek ki a daru gémje s a földön fekvő ember között. Jegyezgettek a hivatalos emberek. A sisakos építőmunkások a fal tövében álltak, és jobbra-balra tekingettek. Nem beszéltek senkivel. Egymással sem beszéltek. Amikor megérkezett a hullaszállító, valaki, talán a pallér, odaszólt nekik. Egyikük megmozdult. Megkerülte a darut, a lezuhant betonelemet, aztán odahajolt a vérben fekvő emberhez. Belenyúlt a zsebébe, és kiemelt onnan egy kulcsot. Felmutatta. A rendőrök átvették, aztán kinyitották az egyik bódé ajtaját. Úgy látszik, átkutatták a szerencsétlenül járt ember utcai ruháját, mert csakhamar az igazolványait lapozgatták a daru alatt. Amikor a kék fejű véres embert elvitték, két civil lapátot fogott, s homokot szórt a kicsordult vérre. A munkások ezen a napon nem dolgoztak többet. Csak álltak a daru alatt, és estélig vártak valamire. Nem történt semmi. Bealkonyodott. Az építésvezető intett nekik, hogy menjenek haza. Másnap reggel a darukezelő érkezett elsőnek. Barna kabátos, gyászkendős asszonyt terelgetett maga előtt. Az asszony megállt a daru alatt, és felpillantott az imbolygó drótkötelekre. Nézte a szélhajtotta köteleket, aztán lehajtotta a fejét. Valószínűleg először látta azt a helyet, ahol a férje megkereste a család kenyerét. Csak néhány percig maradt. Együtt távoztak a darukezelővel. Harmadnap megeredt a hó. A tél utója hermelin palástot terített a falakra, a földre s a betonszörnyekre is. A darus elsőnek érkezik minden reggel. Letakarítja a gép tetejét, aztán megáll a falak alatt, és vár valamire. Semmi sem történik. Az újságíró azóta is az ablaknál áll, és nézi a darust, a falakat s a gazdátlan japánert, amit a tetőn felejtettek a kék fejű építőmunkások.
1971 |