Ágyak emeletén– Te Gács, én itt befordulok – mondta a lány, s az Opel széles, vajszínű orra megbillent. A növendék erdő fái között gondozott betonút ívelt a Duna partjára épült város felé. Az újságíró meghökkent. Hirtelen a lány térdére tette a kezét, és megszólalt: – Jutka… – Megnézzük, hogy miféle város ez? – És a halászcsárda? Arról volt szó, hogy lemegyünk Dunaföldvárig, s valahol majd a parton… – Koszos ágyak, bolha, klozett a ház mögött… Nem szeretem. – És a Duna?… A Duna, ahogy belesüt a hold… – Itt folyik a város alatt… Majd leugrunk a kocsival. Figyeld az épületeket… Nem tudom, merre lehet itt a szálloda… Az újságíró tenyere alatt nyirkossá vált a lány meztelen térde. Odapillantott, s a kezét feljebb csúsztatta. A rövid, ágyékig csúszott szoknya semmit sem takart a kreol lábszárakból. Nem tiltakozott tovább a szálloda ellen. Idegesen felpillantott, s a házak homlokzatát fürkészte. A portás a vállát vonogatta. Fakuló udvariassággal ismételgette mondatait: – Mondom, kérem, hogy öntödei szimpozion van. Négynapos… A negyedik napon halfogóverseny a holtágban… Minden szobánk foglalt… Csalódottan szálltak kocsiba. Az újságíró kényelmesen hátradőlt, s élvezni igyekezett az autó fémesen kéklő kárpitját, kényelmét. A lány beindította a motort. Lassan, lépésben gurultak végig a városon. Az újságíró keze, mint valami független élőlény, a lány szőke hajában matatott. – Nem tudom, mi történt apáddal… Furcsa, hogy kölcsönadta a kocsit… – Tudod, hogy nem vettek fel egyetemre… – Na és?… Ha én főorvos lennék, ezért még nem adnám kölcsön a lányomnak a kocsit… Akkor adnám kölcsön, ha jól tanulna a lányom… Ha felvennék az egyetemre… Ha megérdemelné… – Szegény Gács… – sóhajtott a lány. – Miattam sóhajtozol? – Apu megkérdezte felőled a Gauder elvtársat… – Ezért bement a pártbizottságra?… Mondhatom… – Nem ment be… Szombaton nálunk volt a bridzs… – A bridzs?… – A Gauder azt mondta az apunak, hogy volt már egyszer egy feleséged, de ennek ellenére olyan figura vagy, akiből még minden lehet. – Mindezt tőlem is megtudhatta volna a kedves család… – Te Gács… Mi ez a betonfal? – Ez a Vasmű… Az a pepitára kockázott kémény a kokszoló… Az a másik két kémény az erőműhöz tartozik, az a két furcsa vastorony pedig a kohó… – Honnan tudod, lehet, hogy az valami lucernaszárító… – Egyik vasmű olyan, mint a másik, hasonlítanak egymásra. Aki egyszer látott már kohót, felismeri valamennyit… – És azok a pici házak a kerítésen túl… Azok?… – Fordulj balra… Kijutunk itt az apostagi útra… Kisapostagon van egy százéves halásztanya – mondta az újságíró. A lány azonban jobbra fordult. A vajszínű Opellal beúsztak az alacsony házak közé. Percekig himbálóztak a hosszú, makaróniszerű házkígyók között. Eleinte az autóbuszt követték, aztán egy motorkerékpárt. A mellékutcák gödrös háta feketedett a fáradt olajtól. Csak néhány napja öntözhették fel az utcákat olajjal, mert a mélyedésekben még szurokszínű tavak álltak. A lány leállította a motort, aztán megszólalt: – Miféle barakkok ezek, Gács? – Ezek?… Ezek nem barakkok. Ez itt a Déli város… – Uram Jézus… Minden öt lépésre egy ajtó, mint régen a cselédházak oldalán… Csak azok magasabbak voltak… – Ezek a házak téglából vannak. A munkások laktak itt valamikor, még az ötvenes években, amikor a Vasmű épült… – És most?… – kérdezte a lány. Az újságíró kipillantott az autó ablakán, s látta, hogy a küszöbökön asszonyok és férfiak ülnek. A barakkok ablaka alatt parányi zöldségeskertek zöldellnek, rozsdás vashulladékkal körültűzdelve, elkerítve. – Szálljunk ki – mondta az újságíró. – Menjünk innen, Gács… Keressük meg azt a halásztanyát Apostagnál… – Nem, nem… Azt akarom, hogy szálljunk ki – mondta izgatottan az újságíró. – Elrontod a víkendemet… – Szálljunk ki… Meg kell nézned ezeket a házakat. – Azt ígérted, hogy szeretjük egymást… – Behajtottál ide… Most itt vagyunk, megérkeztünk… – mondta az újságíró, és kilökte a kocsi ajtaját. A lány is kiszállt. Kényszeredetten lépett néhányat az olajtól ragacsos úton, aztán megállt, s a szandálja peremét vizsgálgatta. Az újságíró odaköszönt egy öregasszonynak: – Jó napot, mama… Hogy vannak? – Megvagyunk – mondta az öregasszony, és az ölébe ejtette a kézimunkáját. Gyanakodva mustrálgatta Gácsot, aztán a lány parányi szoknyájának s az autónak is szentelt egy pillantást. – Szobát keresünk – mondta az újságíró. – Nem tud valahol egy kiadó szobát? – Itt akar szobát kivenni? Szűken vannak itt a népek… – Csak egy éjszakára kellene… – Ha megfizetik, egy éjszakára átköltözhetek a lányomékhoz… De előre kell fizetni. Ötven forintot kérek. Jó szoba ez. Jobb, mint a szálloda – mondta az öregasszony, miközben felállt, és befelé mozdult. Az újságíró követte. Kis, méternyi előcsarnokból három, szürke ajtós szoba nyílott. Az öregasszony az ajtókra bökött a hüvelykujjával: – Ebben Mózerék laknak, ebben a lányomék, ebben meg én… Amikor az újságíró belépett az öregasszony szobájába, már a lány is mellette állt, s követte, mint az árnyék. – Ez lenne az… Nagyon kényelmes szoba – mondta az öregasszony. A szoba kicsi volt. Az egyik fal mellett két vaságy állt. Nem egymás mellett, hanem egymás felett, emeletesen. Az ajtó mögött kis vaskályha, az ablak előtt egy asztal, egy szék. Az ágy és az utcai fal közé keskeny, fehér szekrényt préseltek a barakk lakói. Az asztalon terítő, a falakon semmi. A szoba tisztának látszott és gondozottnak. A cementpadlót kopottas, tarka rongyszőnyeg takarta. – Itt már minden az enyém, a vaságyak is – mondta az öregasszony. – A vaságyak is? – kérdezte az újságíró. – Jó sodronyos ágyak… Amikor elköltöztek a villanyszerelők, megvettük mind a kettőt. A felsőben szegény uram aludt, az alsóban én. Most már egyedül használom az egész szobát. Ötven forintért kiadom maguknak egy éjszakára. Sok az?… Ha sokallják… – Nem sok – mondta az újságíró, s elszürkült arccal meredt az alsó ágyra. Az ágy rácsozatán ugyanis egy félméteres bádogcsillag lógott. Néhány rozsdás dróthurok tartotta. A csillagot a lány is észrevette. Meg is szólalt: – Miért lóg ott az a bádogcsillag? – Itt van ez régóta… Nem árt senkinek. Az uram mindig készült rá, hogy leszereli, de aztán csak maradt. Előttünk szegény Gácsné lakott ebben a szobában, és egy fekete hajú lány. Az is villanyszerelő volt. A lány a felső ágyon aludt, a takarítónő az alsóban. – Kicsoda? – Mondom, lelkecském, a Gácsné… Nehéz életű asszony volt. Két fiút nevelt fel egyedül. A nagyobbik akkoriban már keresett, de a kisfiú még csak az alsó osztályokat végezte. A kisfiú csinálta ezt a csillagot. Nagyon szerette az édesanyját, meglepetésnek szánta. Amíg az anyja dolgozott, felszerelte ide az ágy végére. Gácsné ijedtében a szívéhez kapott… Azt hitte szegény, hogy a Gizi marháskodik. – A Gizi? – A Gizi, aki a felső ágyban aludt. Mert tudja, lelkecském, a Gizi ide szokta hordani az udvarlóját. Ez még nem lett volna baj, de lusták voltak felmászni az emeleti ágyra. Gácsné pedig nem szerette, hogy az ő ágyában henteregnek. Amint hazaért a munkából, mindjárt az ágyát vizsgálgatta. Volt aztán veszekedés. Sírtak mind a ketten. – A kisfiú is itt lakott? – Nem, lelkecském, azt kollégiumban tartották… Amikor az öregasszony kiment a szobából, a lány az újságíróra pillantott. Vizsgálgatta, mint egy tárgyat, aztán megszólalt: – Te voltál az a kisfiú? – Nem… Az öcsém volt… – Óóóó… Az anyu azt hitte, hogy te… – Mit hitt? – Olyan elegánsan eszed a levest, s a kenyeret sem harapod, hanem töröd… Az inged mindig hófehér… – Hogyan kellene ennem?… – Jaj, Gács, menjünk innen… Keressünk egy kis halásztanyát, és igyunk valamit. Iszunk egy jót, szeretjük egymást, és reggelre elfelejtjük ezt az intermezzót. Az újságíró az ablakhoz lépett, és kitárta. Az autót már körülállták a gyerekek és a suhancok. A szemközti fal tövében három férfi üldögélt. Kártyáztak és söröztek. A kiürült üvegeket elfektették a sovány fűcsomók között. A lány megérintette a vállát. Suttogott: – Leszerelnek valamit a kocsinkról… – Ezek? Dehogy szerelnek… – Tapogatják… – Hadd tapogassák, tetszik nekik… – Szörnyű tudsz lenni. Legalább csukd be az ablakot. Az újságíró behajtotta az ablaktáblákat, aztán kiszólt az előcsarnokba: – Ivánka néni! – A nevét is tudod? – Most jutott eszembe. Hozatok vele sört… – A kocsiban van egy üveg Johnny Walker. Anyu ajándéka… – Sört kell innunk. Meleg van… Mindenki sört iszik. Az öregasszony elégedetten számolgatta a pénzt. Külön rakta a szoba árát és külön a sörökét. Amikor megérkezett az üvegekkel, összeráncolta a homlokát: – Több ez a pénz… – Ami maradt, a magáé… Fáradozik velünk… – mondta az újságíró, aztán kinyitott egy üveget, és a szájához emelte. Amikor az öregasszony elment, csend nehezedett a szobára. Az újságíró a párás falú üvegeket emelgette, és hallgatott. A lány leült a székre, és várakozott. Nem lehetett tudni, hogy mire vár. – Igyál sört – biztatta Gács. – Nem szeretem a sört. Az újságíró lerúgta a cipőjét, és végigdőlt az ágyon. Talpát a horpadt bádogcsillagnak támasztotta. Mélázva bámult a semmibe. Így szokott ledőlni régen is, amíg az anyjára várt. Gyakran elaludt, mivel örökké fáradt volt akkoriban. Eszébe jutott a fekete hajú gyöngyösi lány is. Ahogy betoppant egyszer az udvarlójával, ahogy meghökkent, majd kérlelte, menjen ki az utcára addig. Tél volt, elkormozódott hó, mínusz tíz fok. A házakat keskeny ösvények kötötték össze. Nagyon fázott. Legalább egy óra hosszat toporgott a hóban. Jól emlékezett a piszkos hóra, a lány arcára, szemeire is. S az anyjára, ahogy megérkezett déltájban… Felriadt… Oldalra kapta a fejét… – Miért sírsz, Jutka? – Nem szeretsz. Idegen vagy. Azt sem tudom, mi jár a fejedben. Az újságíró felkönyökölt az ágyon, és megszólalt: – A villanyszerelők ömlesztett sajtot kaptak reggelire… Szögletes rudakban érkezett ez a sajt. Az anyámnak odaadták a konyhán a sajtvégeket. Összegyűjtötte. Felét nekem adta, felét az öcsémnek. Szappanízű sajt volt, s mire a hétvégeken én megérkeztem, mindig megkeményedett. Ezeket a sajtvégeket ettem reggelire és vacsorára. Hoztam magammal a szennyest, és vittem a tisztát. Én is munkásszálláson laktam, de bent a városban… Sovány volt az anyám… Sovány, s a bőre szürke a koromtól. – Az arca?… – Az arca és a keze… A haja neki is fekete volt… – És most… Most, ugye, már nem takarít? – Már nem. Meghalt. – Óóó… Bocsáss meg… – Nem kell sírni, Jutka. Töröld meg az arcodat… – A kisfiú… A kisfiú, aki a bádogcsillagot készítette, az… – A kisfiú Las Vegasban él. Műszerész. Két évvel ezelőtt írt utoljára. – Miért vagy ilyen idegen?… – Nem vagyok idegen. Csak gondolkodom, és iszom ezt a sört. – Én is iszom, jó? – Igyál csak, jót tesz… A lány szájához emelte az egyik bontott üveget, aztán felsóhajtott: – Így már szeretsz? – Messze vagy… Gyere ide hozzám… A lány felállt, kilépett a szandáljából, aztán felmászott az emeleti ágyra. Az újságíró letette a földre a sörösüveget, és utánamászott. Átölelték egymást. A lány arca könnyben ázott. Kint a barakkok között harmonika szólt. Szakadozott dallamok szárnyán megérkezett az alkony.
1971 |