Levelek nyugatról

Az öregecske, bajszos borbélynak jó napja volt. Sikerült eladnia öt liter bort, két kiló mézet, s ráadásul az ebéd utáni bágyadtságban a tanulólány sem ellenkezett annyira, mint korábban. Az üzlet elfüggönyözött végében magához húzta, s száraz, elvékonyodott kezével behatolt a szoknyája alá.

– Jaj, mester úr… Micsinál megint… Naaa… Nem szabad, mester úr… Ha a felesége ezt megtudja, mester úr… Naaa… – tiltakozott a lány. De a borbély csak szorgalmaskodott tovább. Halkan suttogott a lány fülébe:

– Így e… Így e… Engesd már, Elza… Jó leszek hozzád, felemelem a fizetésedet… Így e… Így e…

Jelentősen sikerült előrehaladnia, amikor az üzlet ajtaja felett megszólalt a csengő. Szétrebbentek. A borbély fakó arccal a függöny elé lépett. Amikor megpillantotta a nyugalmazott tornatanárt, ajka legörbült, aztán szétnyílt, s a bajsza végére egy kis vidámságot borzolt.

– Jó napot, Borzsák úr, foglaljon helyet… Frizura, vagy?…

– Mi az, Sáfrány, nem örül nekem?

– Borzsák úr… Hová gondol?… Foglaljon helyet… Vagy talán adhatok egy kilócska mézet? Egy dekácska méhpempőt?…

– A fej az első, Sáfrány.

– Igenis, Borzsák úr, ahogy szoktuk…

– Egyedül van?…

– Leltározunk, Borzsák úr… A tanulólány most összesíti a listát… – mondta a borbély, aztán ollót csattogtatva munkához látott.

– Hogy teleltek a méhei?

– Nagyon jól, Borzsák úr, csak egyetlen családot kellett etetnem. Azokat alighanem kirabolták. Adhatok talán egy kilócska mézet? Vagy kettőt? Az én mézem gyógyszer. A szív fiatal marad, az arc sima…

– Abból az akácmézből, ha van még…

A borbély kezében egy pillanatra megállt az olló. Oldalra fordult, és bekiáltott a függöny mögé:

– Elza! Mérj ki a Borzsák úrnak két kiló mézet!

– Egy kiló is elég lenne…

– Vigyen kettőt… Soha nem lehet tudni… Hej, amikor az Oszkol-völgyben ráakadtunk arra a cukorgyári melaszra… A hadnagy úr milyen igazságosan elosztotta…

– Százados voltam… – mondta a tornatanár, aztán harciasan belemeredt a tükörbe. Szigorúan méregette az arcát, száját összeszorította. Amikor aztán pillantása a borbély fonnyadt kezére s az ollóra tévedt, újra megszólalt:– A fülemnél jól szedje föl.

– Vijjogtak az aknák – bólintott a borbély –, s a százados úr csak állt a bádoghordók előtt, és mérte a melaszt. Egyformán. Mindenkinek egyformán…

– Katonák voltunk – mondta a százados.

A borbélynak tetszett ez a szó. Mélázva a tükörbe bámult, és ollóját a levegőben csattogtatva, babonásan ismételgette: „Katonák… Katonák…”

Az utcán ekkor elrobogott egy teherautó, és felkeverte a port. Mindketten az ajtóra pillantottak, s az üvegen át a házakat vizsgálgatták. A kisváros földszintes házai eltűntek a porban.

– Megmérgezik a levegőt – jegyezte meg a tornatanár.

– Hát kérem – bólintott a borbély –, ezek a modern idők…

– Nincs nyugalom… Régen, ha egy hintó végigrobogott itt, a dámák megálltak…

– Hát kérem, itt régen csupa finom ember járkált… Csak álltam a boltajtóban, és köszöngettem. A kuncsaftjaim meg vissza… „Hogy vagyunk, Sáfrány úr?… Hogy és mint, Sáfrány úr?” Ma… Csupa idegen… Koszos hajjal ülnek a székbe, s van úgy, hogy nem is köszönnek…

– Nyugaton persze a finomság megmaradt…

– Nyugaton, Borzsák úr… Nyugaton egy borbély… Micsoda szalonok…

– Éppen írja a fiam, hogy Los Angelesben még az ég színe is más… És az alkonyok…

– Az alkonyok, Borzsák úr, nyugaton…

– Itt van éppen az egyik levele. Ezt hallgassa meg, Sáfrány. Ezt érdemes meghallgatni – mondta a nyugalmazott tornatanár, aztán előhúzott egy borítékot a zsebéből, és szétbontogatta. A papír zizegő neszére a tanulólány is előkerült. Köszönt, aztán egy mézzel teli dunsztosüveget helyezett a vendég elé a márványasztalra. A nyugalmazott tornatanár finomra fogott, ünnepélyes hangon olvasásba kezdett: – „Drága jó Édesapám! Ne haragudj, hogy soraimmal zavarlak, vagy pedig azért ne haragudj, hogy ilyen késve írok. Sok minden történt velem. Sokfelé jártam, és úgy érzem, átlátok a világ dolgain. Olaszul jól beszélek, a németet és az angolt elviselhetően töröm, és valamivel több pénzem van, mint azelőtt. Mint írtam már, az első hetekben hotelban laktam, később kibéreltem egy appartement-t. Közben hozzájutottam egy kibírható álláshoz a hotelban mint szobapincér. Néha izgalmas munka volt. Közben megszereztem a jogosítványt, és ismerkedtem az új világ megszámlálhatatlan marhaságaival. Ezek mindent kifordítottak, vegyes nép lakja az országot, de viszont itt mindent lehet csinálni, senki soha semmin nem botránkozik meg, semmi se furcsa, semmi se ízléstelen, rém nagy a szabadság. Most van egy alig használt, világra szóló útlevelem, oda megyek vele, ahová akarok, nem kérdik, hogy miért megyek ide vagy oda, miből élek, dolgozom-e, és még sok mindent nem kérdeznek, ennek valahogyan tudok örülni. Decemberben itt mindent felrúgtam, és a gyűjtött pénzemmel lementem Miamiba, ott csodás nyár volt, és sok szép nő. Pár nap után egy hajóval átmentem a Bahama-szigetekre egy rulettkaszinó kedvéért. Még New Yorkban vettem egy kis rulettfelszerelést, érdekelt ez a játék. Van egy nyolcvanszázalékos eséllyel működő mintajátékom. A rulett az egyetlen játék, ahol lehet nyerni, ha számol és gondolkodik az ember. Nagyon kevesen tudják játszani, de találkoztam egy-két professzionista játékossal. A táj gyönyörű, mindenütt sötétzöld pálmafák állnak, alattuk pázsit. A tenger opálkék, ahogy az alkony közeledik, színes tüzek támadnak rajta. Mintha csak hegyek égnének a tengeren, s az ormaik egyenesen az égbe nyúlnának. Kedves Édesapám, te nagyon tudnád élvezni itt a táj szépségeit, mert itt minden nagyon szép. És te nagyon szereted a szépet, a szép bokrokat, fákat és a szép hegyeket. Én is tőled tanultam meg a természet nézését és szeretetét. Hotelban aludtam. Este elmentem a keleties stílusú El Casinóba. Ez az épület a Taj Mahal utánzata. Sok rossz milliomos, csak lestek, hogy ilyen fiatal srác pléhpofával leül a rulettasztalhoz. Félóra alatt nyertem száz fontot, azután szépen elmentem, nehogy bejöjjön az a húsz százalék vesztési lehetőség. Szerencse, hogy fel tudok állni az asztaltól mindig. Repülővel átmentem San Juanba. Ott is van egy casino. Ott is szerencsém volt, százötven dollárt nyertem. Ez amerikai gyarmat, a pénz dollár, a Bahamák angol gyarmat. San Juanból írtam egy lapot, remélem, megkaptad. A táj ott is gyönyörű. A fák élvezetes látványt nyújtanak. Három nap múlva visszarepültem Miamiba. Ott vettem kétszáz dollárért egy használt, 1958-as Chevroletet, tökéletesen üzemelt. Az üzemanyag itt nagyon olcsó. Olcsóbb autózni, még a kocsi árát beleszámítva is, mint repülni. A kocsival hosszú utakat tettem. A nevadai Las Vegasban első nap megkaptam a húsz százalékot, ötven dollárom ottmaradt. Második napon viszont száz dollárom jött. Los Angeles, San Francisco és vissza New York. Szép út volt. Los Angelesben különösen az alkonyok nagyon szépek. New York államba nem hoztam be a kocsit, mert számomra anyagilag a tönkremenést jelentené, mert itt azonnal be kell fizetni az adóját, egy évre a biztosítását, s a garázs 24 órára öt dollár. Ha ezek ellen vétek, agyonbüntetnek a zsaruk. Ez a zsebpénzük, egész nap csak olyan kocsikra vadásznak, ahol van valami szabályellenes. De a New Yorkban naponta négy-ötször előforduló hold up bankrablásoknál soha nincsenek ott. Gengszterre vadászni nem üzlet. A szomszéd államban százötven dollárért eladtam az autót. A déli államokban nem szőröznek a kocsikkal. Újra beálltam szobapincérnek, és kibéreltem egy appartement-t. Hálából ezután minden hónapban küldök neked, Édesapám, negyven dollárt. Ezt olyan biztosra vedd, mint a nyugdíjat. Nagy üzleti terveim vannak, ha együtt lesz a pénzem, végleg hazamegyek, és építek neked egy gyönyörű házat Badacsonyban. Ott csend lesz, és a természet szépsége vesz körül bennünket. Kiváló tisztelettel és szeretettel csókol: Vendel.”

– Ez aztán a fiú… – szólalt meg az öregecske borbély. – Pénzt küld, házat épít az apjának. Az én fiam után meg csak fizetünk…

– A maga fia is kitűnő ember – mondta Borzsák, s közben összehajtogatta a levelet.

A borbély ollóját csattogtatva a tornatanár őszülő feje fölé hajolt. Igazított rajt egy keveset, aztán felsóhajtott:

– A mi Gyurink csak jövőre végez…

A tanulólány is megszólalt:

– A negyven dollárt megküldte aztán?

– Még nem… Sokáig jön onnan a pénz, s talán vissza is tartják… Ahogy itt mennek a dolgok… – mondta Borzsák, aztán felállt.

Az öregecske borbély körülugrálta, lesöprűzte a ruháját, hajlongott, és a kezét dörzsölte:

– Máskor is legyen szerencsém, Borzsák úr, ötven forint a méz, nyolc a nyírás. Az ötvennyolc… Micsoda katonás ma, Borzsák úr… Micsoda tartása van… Köszönjük, Borzsák úr… Volt szerencsém…

Az öregecske, bajszos borbély az üzlet elfüggönyözött végében egy beszakadt közepű kanapén kuporgott. Jobbjával a tanulólány nyakát ölelte, bal kezével pedig a lány szoknyája alatt munkálkodott. A lány pihegett, s amennyire tudta, hátrafeszítette magát a kanapén.

– Így e… Így e… – suttogott a borbély.

– Jaj, jaj, mit csinál velem, mester úr?… Neee, mester úr… Azt ne… Édesapám tegnap este is kérdezgetett… Elpirultam, mint a bazsarózsa… Azt mondja: „Te lány! Miféle ember a mestered? Rebesgetik, hogy nincs biztonságban tüle a fehérnép…”

– Mit mondtál neki?

– Azt mondtam neki, hogy nyugodjék kend, jó ember az én mesterem…

– Jól feleltél… Kapsz tőlem estére száz forintot. Ha szíves leszel hozzám, minden héten kapsz külön kétszázat. S tudod, mit? Mézet is adok… Hazavihetsz egy kanna mézet…

Az öregecske, rövid bajszú mester éppen a lány szájára tapadt, amikor az ajtó felett megszólalt a csengő. Keményen, jelentősen csilingelt. A borbély felugrott, s zavartan lépett a függöny elé. Amikor a nyugalmazott tornatanárt megpillantotta, megnyugodott. Kellemetlenebb látogatóra számított.

– Van szerencsém, Borzsák úr… Hogy szolgál a kedves egészsége? Ne is mondja… Jól látom én… A tartása katonás… S ma is, elmondhatjuk, a legvonzóbb férfi városunkban… Nyírás? Szabad egy kis mézet? Vagy méhpempőt?

Borzsák mellé lépett, és suttogva folytatta:

– Borom is van még… Ábrahám-hegyi… Ötliteres demizsonban adom… A demizsont ráér visszahozni… Tudja, ilyenkor már legjobb szétfejteni a bort…

– Leltároznak?

– Ó, évente csak kétszer leltározunk… De, ugye, az üzleti könyveket is vezetni kell… – felemelte a hangját – Elza, készíts elő egy demizsont a Borzsák úrnak…

A lány is előbújt a függöny mögül. Mosolyogva a tornatanárra köszönt:

– Hozta isten, Borzsák úr… Ma én nyírom le a haját…

– Jobb szeretném, ha a Sáfrány úr nyírna… Bajtársak voltunk a háborúban… Ugye, megérti, kislányom… Hogy megszépült maga?

– Természetesen én készítem Borzsák úr frizuráját – lépett közbe a borbély. – Elza, söpörd ki addig az üzletet…

A nyugalmazott tornatanár belesüppedt a székbe, aztán megszólalt:

– A fülemnél jól nyírja fel…

– Igenis, Borzsák úr, ahogy a kedves vendég parancsolja… Mi újság nyugaton? Mit ír a fiú?

– Üzletet nyit… Hamarosan meggazdagszik… Éppen tegnap kaptam tőle egy képeslapot… Ezt nézze meg… Na, várjon, előbb felolvasom. „Kedves Édesapám! Nagyon örültem levelednek, de sajnos még nem tudtam válaszolni, mert azóta állandó utazgatásban vagyok, és címeim csak pár naposak. Két hónapja vettem egy ötéves Buickot, és azzal járok hosszú távokon is. Ügyeim úgy alakultak, hogy végleg megtelepedek Amiban, de lent délen, Californiában, Nevada vagy Arizona környékén maradok, és Los Angelesben bérlek egy appartement-t állandó támaszpontnak. Egy jó hét múlva megírom a címem. 21-én indultam New Yorkból, most érkeztem meg Dallasba. Szép utam volt. Az út menti ligetek különösen szépek. Itt nagyon jó nézni a fákat. Neked is tetszene itt a vidék. Nem feledkezem meg rólad, hamarosan küldöm a pénzt, s ha az üzleti vállalkozásom sikerült, a ház árát is egy összegben átutalom. Én csak később érek haza. A lap a Kennedy-gyilkosság helyszínét ábrázolja. Majd levélben bővebben. Szeretettel gondolok rád: Vendel.”

– Micsoda fiú… – sóhajtott fel a borbély.

– Ezt nézze meg, ez a város Dallas. Gondolta volna, hogy ilyen színesek ott a házak?

– Hát a maga fia, Borzsák úr, mondhatom…

– Várjon csak, itt vannak a feliratok. Azt mondja: Assassination Scene, President John Fitzgerald Kennedy… Ért maga angolul, Sáfrány úr?

– Angolul?… Angolul nem…

– Hát szóval ez azt jelenti, nézzük csak, President… Azt mondja, hogy az elnök meggyilkolásának helye… És ez itt, ez a sárgásbarna épület az ívelt tetejű ablakaival a tankönyvraktár. Azt mondja, hogy Texas School Book Depository… Ez a texasi tankönyvraktár, s ez a szélső ablak az ötödik emeleten, ez az a bizonyos ablak. Látja, itt a kör, itt volt Oswald, s a nyilak végén a piros pontok a lövés helyét mutatják. Látott már ilyent?

– Hát ilyent még nem… Borzsák úr, a maga fia…

– Várjon csak… Kár, hogy maga nem tud angolul… Nézzük csak, azt mondja: First shot, első lövés… Second shot, második lövés… És itt a harmadik piros pont… Na, mit gondol, Sáfrány?

– Borzsák úr, a maga fia…

– Third shot, harmadik lövés… És itt nézze csak, Amerikában tudnak szervezni. Na, látja, itt a felirat, azt mondja: Entrance to county jail where Oswald was to have been moved… Bejárat a megyei börtönhöz, ahová Oswald lesz bevive… Hihetetlen, mi? Egyetlen téren összeállt a dolog. A gyilkosság színhelyén rögtön ott van a börtön… Direkt úgy csinálták meg, hogy egybe lehessen fényképezni… Van még itt két felesleges épület, azt mondja Warehouse Building és a Records Building. Ezek nem számítanak… S nézze meg a pázsitot… Milyen színű a pázsit?

– Zöld…

– Igen, Sáfrány… A pázsit zöld… Ez Amerika… S itt a másik felén a szöveg, egy bélyeg John Kennedy arcképével és Air Mail. Ez jelzés… Ha mi ilyen képeslapokat tudnánk csinálni, Sáfrány…

– Boldog ember a Borzsák úr…

– Ha meglesz a házam Badacsonyban, többet nem jövök be az üzletébe, Sáfrány… Kihozatom magát oda… A teraszon nyiretkezünk… Elegáns ételeket kap, s az italok, Sáfrány… Készülődjön lassan… Új korszak kezdődik… Amint megkapom a dollárokat, beállítom az embereket az építkezésbe… A vonaton tegnap jön ám egy ember: „Százados úr… Százados úr, amikor az Oszkol-völgyben a melaszt tetszett osztani…” A katonám volt. Alig várják, hogy segíthessenek nekem. Én majd csak állok a domboldalban, és nagyokat kiáltok. Tíz ember ide, húsz ember oda… Szegény fiam, Amerikában nem is tudja, hogy ki vagyok én itthon. Az én katonáim egy hét alatt felépítik azt az üvegverandás házat. Ingyen… Dollár sem kell hozzá… Talán csak az anyaghoz valami…

– A Borzsák úr szerencsés ember… Van mihez nyúlnia… Megengedheti magának, hogy passziózzon… Nyolc forint lesz a nyírás… A bort huszonötért adjuk, de a százados úrnak huszonkettő… Soha nem felejtem el, amikor az Oszkol-völgyben állt a bádoghordók előtt, és a melaszt… Az aknák vijjogtak… Gyütt az orosz, de a százados úr a melaszt kiosztotta… Mit jelentett az nekünk akkor? Szóval nyiretkezés nyolc forint, a bor száztíz, az száztizennyolc forint… Fogd, Elza, tanulj meg pénzzel bánni… A szakmát még csak megtanulják ezek a mai gyerekek, de a pénz, az valami idegen dolog nekik, Borzsák úr… Ezt a lányt is alig tudom hozzászoktatni, hogy a pénzt fogja, forgassa, számoljon.

Az öregecske, bajszos borbély az üzlet elfüggönyözött végében a beszakadt közepű kanapén üldögélt. A tanulólány átölelte, s az ingén, majd a nadrágján matatott:

– Mókuska… Édes mókuska – suttogott a lány, s nagy, vaskos csókokat nyomott a borbély májfoltos arcbőrére.

– Bejöhet valaki, Elza – szabadkozott a borbély.

– Nem szeretsz eléggé, mókuska, pedig mindenemet neked adtam. Édes mókuska, szeress egy kicsit jobban…

– Ha fent akad a csengő, észre sem vesszük a vendéget.

– Nem akad fent, tegnap megigazítottam… Mókuci… Adhatnál heti háromszázat… Mi az neked?… S láthatod, mennyire szeretlek…

– Majd aztán bejön a feleségem, és észrevesz valamit…

– A mesterné jó asszony… Nem vesz az észre semmit…

– A méz is elfogyott már…

– És a méhpempő?…

– Kétszáz is elég neked… Az havonta nyolcszáz, az évente…

– Mókuci… A szeretetnek nincs ára… Odaadtam magamat neked… Nem is sírtam… Mi az a háromszáz?

– Jól van, Elza… Adok háromszázat, de akkor kijössz a hegyre is… Ott nyugodtan lehetnénk. Oda soha nem jön ki a feleségem… A táj, a zöld, a fák…

– Jött valaki…

Az öregecske borbély felállt, és unottan a függöny elé lépett. Még be sem csukódott a csengettyűs ajtó, már meghajolt:

– Jó napot, Borzsák úr… Örülök, hogy látom…

– Jó napot, Sáfrány – mondta a nyugalmazott tornatanár keményen, katonásan.

– Hajvágás, vagy szolgálhatok valami mással is?

– Első a fej, Sáfrány… Van még abból az Ábrahám-hegyiből?

– A borunk sajnos elfogyott, Borzsák úr… Mindig jön valaki. Elviszik lassacskán…

– Baj, Sáfrány… Maga az én katonám volt… Az Oszkol-völgyben mást fogadtak nekem… Annak persze örültek, hogy nem veszem föl a harcot…

– Borzsák úr… Mire legközelebb jön… S ajánlhatnék egy-két deka méhpempőt… A legjobb szer egy bizonyos életkorban…

– Hogyhogy?

– Pakolás az arcra vagy teába oldva kicsinyenként…

– A fej az első.

Az öregecske borbély üresen csattogtatta az ollóját, aztán bekiáltott a függöny mögé:

– Elza! Két deka méhpempő a Borzsák úrnak…

– Maga szedi?

– Kétszer naponta, százados úr…

– Micsoda idők… Régen az ember végigment az utcán, s csupa finom arc, finom ruha… Nyáron sütött a nap, télen hó volt…

– Manapság bizony, Borzsák úr… Az ember nem tudja, hogy nyár van vagy tél. De mi újság nyugaton? Mit ír a maga szerencsés fia?

– Az én fiam, Sáfrány, megcsinálta a szerencséjét… Jövőre áll a házunk Badacsonyban… Mit csodálkozik? Nézze meg ezt a névjegyet. Ez az én fiam névjegye.

A borbély kézbe vette a gyöngyházszínűre fényezett kártyát. Lassan, tagoltan követte a felirat kurzív kacskaringóit:

– Ez igen… Borzsák úr, a maga fia…

– Egész hálózata van. A legjobb modellekkel dolgozik az államokban. Itt a legújabb lapja. Figyeljen ide. „Drága jó Édesapám! A képen Santa Monica. Ez csak egy kis részlet a szép fürdőről. Ide csak az állástalan, pénz nélküli csavargók járnak, naphosszat lebzselnek a parton. Kellemes az éghajlat. A fák nagyon szépek. A bokrok is. Az a táj, egyáltalán az itteni természet szépsége nagyon tetszene neked, Édesapám. Itt is megnyílt egy üzletem, három alkalmazottal. Nagyon sok pénzem van. Hamarosan postázom számodra a küldeményeket. Leghőbb vágyam, hogy Badacsonyban megépüljön a házunk. A teljes összeget átutalom a nevedre. Én még kint maradok néhány évig, aztán hazatérek. Együtt élünk nagy boldogságban. Élvezzük a természet szépségét. A fákat, bokrokat, a táj egyedüliségét. Szeretettel csókol: Wendelin.”

– Mi az, hogy Wendelin?…

– Vendel… Sáfrány, maga nem tud angolul?

– Angolul nem tudok, Borzsák úr… És ha lehet, kérném szépen, hogy ne kapkodja a fejét, mert akkor nem tudom nyírni…

– Sáfrány, az én fejem, mint egy szikla… Rendíthetetlen…

– Tudom, Borzsák úr… Elza már becsomagolta a méhpempőt… Jutányosan számolom magának… Soha nem felejtem el, ahogy a hadnagy úr állt az Oszkol-völgyben… Körben a bádoghordók, s a melasz nehéz szaga…

– Százados…

– Bocsánat, százados… Olyan régen volt… De a hordókra tisztán emlékszem… Bádoghordók voltak, s a melasz csaknem fekete volt.

Az öregecske, bajszos borbély az üzlet elfüggönyözött végében a beszakadt közepű kanapé egyik szélén kuporgott. A másikon Elza trónolt. Szigorú arccal meredt a borbélyra.

– Mókuska, azt hittem, tudod, mi a kötelességed.

– Miért kellene éppen most férjhez menned?

– Mert ez elvesz, és máris segéd a füszértnél. Lakása is van. Nem mertem neki kevesebbet mondani… Egyenesen megkérdezte, hogy mennyi készpénzt adnak a szüleim… Bemondtam a húszat…

– Jó, adok ötezret…

– Tízet kell adnod, mókuci… Apunak így is kölcsönt kell felvenni…

– És az érzelem semmi? Vagy szeret, vagy nem…

– Hagyjuk ezt, mókuci… Adsz tízet, és kész… Mi az neked? Semmi… Kihozol valamit, észre sem veszi a feleséged… Mondd azt neki, hogy műlépeket veszel. A műlép a legjobb… De ha megemberelnéd magadat, adhatnál tizenötöt is… Oda könyveled a pénzt, ahová akarod…

– Elza, neked elment az eszed… Nekem családom van, én egy köztiszteletben álló üzletember vagyok… Én…

– Ha adsz tizenötöt, a házasság után is jó leszek hozzád…

– A férjed majd itt ül örökké.

– Nem ül itt, később zárnak, mint mi… S téged, mókuci, annyira megszoktalak… Nem is bírnám nélküled… Olyan finom a kezed… Olyan bizsergető…

– Jó, adok tizenötöt.

– Édes krampuszom… Gyere, csinálj valamit… Édes krampuszom, most rögtön. Azt akarom, hogy most rögtön…

A tanulólány a borbély mellé húzódott, átölelte. A borbély keze is nekibátorodott, s a szoknya barlangjában hosszú útra indult. A füle már enyhén kipirult a borbélynak, amikor nyílott az üzlet ajtaja.

– Jesszusom, itt a vőlegényem – suttogta a lány, és sietve ellökte magától az öregecske borbélyt. Felállt, kilépett a függöny elé. A nyugalmazott tornatanár már a tükör előtt állt. Nézte magát. Elégedettnek látszott.

– Isten hozta, Borzsák úr – szólalt meg a lány.

A tornatanár szemöldöke összerándult.

– Maga az, Elza?

– Meg sem ismer, Borzsák úr?

– Szeptemberben még barna volt a haja…

– Hidrogéneztettem… Jobban áll… S a vőlegényem fekete, így azt hiszem, érthető…

– Akár egy pesti nő… Finom kis teremtés maga…

– Jó napot, Borzsák úr – lépett a függöny elé a borbély is.

– Jó napot, Sáfrány, egy hajvágás lenne…

– Az üzleti könyvek… Tudja… Annyi az adminisztráció… Bármikor jöhet egy ellenőrzés a tanácstól… Foglaljon helyet… Mi újság? Mit csinál a fiú nyugaton?

– Tönkrement, Sáfrány…

– A fiú?

– A fiú. Megnősült a disznó. A hajas baba aztán elherdálta az üzletet. Most érkezett a töredelmes levele. Ezt hallgassa meg. Szégyen, szégyen… Ha én ott lennék, rendet csinálnék egy óra alatt. Maga tudja, hogy milyen katona voltam én. Parancs, végrehajtás, parancs, végrehajtás. Ezt hallgassa meg: „Kedves jó Édesapám! A rengeteg gonddal és bajjal nem akartam Édesapámat terhelni, ez volt a fő oka hallgatásomnak. Remélem, otthon minden rendben van. Tavaly szeptemberben megházasodtam. Azért vettem el feleségül egy fiatal, ártatlan leányt, mert azt gondoltam, képes leszek magamhoz alakítani, és tökéletes feleség válik majd belőle. Kezdetben hitt nekem, és követett. Megtanítottam az élet nagy művészetére, átadtam neki mindent, mind szellemileg és erkölcsi téren, mind pedig gyakorlati téren, egészen a törülköző és a szappan rendeltetéséig. Megtanítottam a természet szeretetére, lépésről lépésre, szisztematikusan, ahogyan én kaptam meg mindent Édesapámtól, és amiért örökre hálás leszek, mert meg vagyok győződve, hogy te vagy, Édesapám, a legtökéletesebb ember a földkerekségen. Átadtad nekem a rend szeretetét, ami talán a legfontosabb tényező az élet minden vonatkozásában. Oldalakon át sorolhatnám, hogy mi mindent kaptam én tőled. Leginkább a természet látását, szeretetét. Ha fákat látok itt a messzi idegenben, kicsordulnak a könnyeim. Ha bokrokat látok, a szépség mellen ragad. Sajnos az én nevelésem nem vert gyökeret fiatal feleségemben. Kitört az igazi természete. Szinte egyik napról a másikra közönséges nő lett belőle, piszkos és rendetlen, a tetejébe elkurvult. A legcsodálatosabb pedagógiai fogásaim mind csődöt mondtak. Mindenesetre számomra jó lecke volt, tanultam belőle. Kis feleségem üzleteimet sorra lezüllesztette, anyagilag tönkretette. Hivatalosan elváltunk. A bíróság neki ítélte új házamat és kocsimat. Még így is olcsón megúsztam. Itt a nők igen nagy személyek. Két hónapja mint taxisofőr dolgozom Las Vegasban. Elég jól keresek, és kezdek talpra állni. Ismét vettem egy szép új házat, és egy új kocsit is részletre. Majd küldök néhány fényképet a következő levelemben. Édesapám, rólad sem feledkezem meg, hamarosan nagy összegeket adok postára. Legfeljebb egy évet kell még várnod, s a badacsonyi házunk állni fog. Érdemes lenne máris mesterek után nézni. A pénz biztos. Badacsony szép lankáin együtt élvezzük majd a természetet. Ott állnak majd a fák és a bokrok, és mi nézzük azokat. Csendben eliszogatunk, nézzük a vizet, a nádast, és eltűnődünk, hogy milyen kék az ég, és apró neszekre figyelünk. Alig várom, hogy otthon legyek szép magyar hazámban. Szeretettel csókol: Vendel.”

– Ez aztán a gyerek – sóhajtott fel az öregedő borbély.

– Nem adok neki egy évet, Sáfrány, s maga már Badacsonyba jár hozzám frizurát csinálni… Ez a gyerek megcsinálja a szerencséjét.

– Mi pedig csak fizetünk a Gyuri fiunk után, évek óta csak fizetünk… Ha igaz, jövőre aztán orvos lesz végre. Szegény feleségemnek ez volt az álma…

– Az sem rossz, Sáfrány, orvosokra szükség van… Ebben a modern világban annyi a betegség… Egyik elmúlik, jön a másik…

– Régen, Borzsák úr, csendes volt a mi városunk, s az emberek egészségesek voltak.

– Az autók csinálják a bajt… Port kavarnak, és bebüdösítik a levegőt… A maga üzlete előtt is áll egy. Minek engedi?

– Borzsák úr, ez az autó a mienk…

– Ejnye, Sáfrány… Csodálkozom magán…

– A Gyuri fiunknak vettük. Ugye, orvos lesz, s a betegekhez sietni kell neki. Az orvosnak kell az autó. Én addig is szoktatom a családhoz. Mézet hordok vele, s Ábrahám-hegyről bort.

– Változnak az idők, Sáfrány. Az én fiamnak isten tudja, már hányadik autója van… De Amerikában arra való a levegő, hogy bebüdösítsék.

– Régen, Borzsák úr, más világ volt… Az ember kiállt az üzletajtóba, és csak nézte a finom népeket. Beköszöntek, én visszaköszöntem… Régen… Egy kicsit, ha egyenesen tartaná a fejét… Így, köszönöm… Nem szeretnék belevágni a fülébe…

– A fülembe?

– Mindig mocorog… Így, egyenesen…

Amikor Borzsák tanár úr demizsonnal a kezében kilépett az üzletből, megszólalt a tanulólány:

– Jó dolga van ennek a századosnak.

– Hadnagy.

– Mókuci, te mindig azt mondod neki, hogy százados…

– Hadd legyen meg az öröme… Egyszer csak idehaza kitalálta, hogy ő százados volt… Mézet is vesz, bort is.

– Jó dolga van ennek a hadnagynak… Régen is szépen éltek… És most a fia…

– Régen ezeknek semmijük sem volt. Csak a fizetése meg a ruha rajta.

– De most a fia épít neki Badacsonyban egy nagy házat… Milyen finom ember ennek a fia…

– Nem épít.

– Minden levélben bent van, hogy épít egy nagy házat Badacsonyban. S fák lesznek ott és bokrok…

– Nem épít… Az én Gyuri fiam jó barátja volt a Borzsák tanár úr fiának… A tanár úr verte azt a gyereket… Amikor aztán nagyobb lett a fiú, nem állta a verést. Elfutott. Nem aludt otthon, lopásból élt. Egyszer egy biciklit is ellopott. Az iskolában megbukott, érettségire már nem is került. A Borzsák tanár úr akkor magához édesgette. Azt mondta neki, hogy szeretetben éljenek, mint apa és fia. És azt mondta neki, hogy mindent megbocsát. Amikor a gyerek már három napja otthon aludt, Borzsák tanár úr elcsalta magával a fiát kirándulni. Egész úton magyarázta neki, hogy melyik fának, bokornak, virágnak mi a neve… Miért kell a növényeket szeretni. Miért szépek a fák… S amikor aztán egy lakatlan részre értek, a tanár úr hirtelen nekiesett a fiának, és összeverte. Ordított: „Nesze a bukásért, nesze a hazugságért, nesze a lopásért, nesze a visszabeszélésért, nesze az elszaladásért!…” Nagyon megverte. A fiú az erdőn át elmenekült. Itt húzta meg magát a fiam szobájában. Talán egy hétig lakott nálunk. Pénzt is adtunk neki. Aztán nekivágott a világnak. Nem a verés fájt neki, hanem az öreg szava, ahogy a fákat dicsérgette, a természet szépségét… Soha nem kap tőle ez a tanár egyetlen dollárt sem.

– Ronda egy ember ez a Borzsák – mondta a tanulólány.

– Ronda lenne? Nem hiszem. Kemény katonaember… Olyan katonás egy ember volt ez mindig, mintha nem is tanár lenne… Mint egy igazi katona a régi világban…

1971