Fuchs úr szeme fényeFuchs úr lenyelte az utolsó falat pörköltet, aztán a feleségéhez fordult: – Rozál! Van még pörkölt? – Csak a Julika része – válaszolta az asszony, és felállt a konyhaasztaltól. – De szaft csak maradt? – hitetlenkedett Fuchs. Az asszony belenézett a lábasba, aztán a merőkanálért nyúlt. Fuchs elégedett morgással fogadta a szaftpótlékot. Kenyeret szelt bele, s addig tunkolta, nyaggatta a kenyérdarabkákat, mígnem szétmálltak a zsíros, hagymás lében. Fuchs úr hosszan töltekezett a szaftos élelemmel, aztán megivott egy könnyű spriccert. Nehezen állt fel az asztaltól. Öt-hat percig szuszogott, piszkálta a fogát, s csak ímmel-ámmal törődött bele, hogy a vacsorával a nap tulajdonképpen véget ért. A szobában megpróbálkozott még a Népsport esti kiadásával, de az olvasáshoz már nem sok kedve maradt. Zörgette azért az újságlapokat, s bágyadt tekintettel hírek, ismeretlen események után kutatott a betűrengetegben. Néha megállapodott egy-egy névnél, sornál, és megcsóválta a fejét. A felesége közben végzett a konyhában, s rányitotta az ajtót. – Fél tíz – mondta az asszony. Fuchs felnézett az újságból: – Feküdjek le? – Fél tíz, és a Julika még nincs itthon – szólalt meg újra az asszony ingerülten. – Hát nincs, ez igaz… Hány órára ígérte? – Hány órára? Hány órára? Nincs itthon, ez a lényeg. Nincs, és nem is tudjuk, hogy merre jár. Tegnap reggel elment, és még mindig nincs itthon… – Te engedted el, Rozál… – Én… Mert az én szívem nincs vasból. És miért ne mehetne le a Balatonra egy lány? Itt kuksoljon velünk? Szórakozzon egy kicsit. Utóvégre már nagy lány. Negyedikbe megy az ősszel, s ha a jó isten megsegít bennünket, jövőre már egyetemista lesz… – Akkor jól van – mondta Fuchs, és visszazökkent az újságjába. Az asszony keskeny bádogkannával járkált a szobában. Öntözött. Sorban odalépett az összes fikuszhoz, filodendronhoz, kaktuszhoz, pálmához, és mindet meglocsolta. Fuchs olvasott. Az asszony közben teleengedte a kannáját a konyhai csap alatt, és újrakezdte a körútját. Fuchs hasára ejtette az újságot, és a feleségére meredt: – Reggel már megöntözted ezeket. – Ebben a hőségben sokat kell öntözni. – A bankban mi hetenként egyszer öntözünk. – Képzelem. – Mit képzelsz? Olyan szép kaktuszok sehol sincsenek, mint a pénztárban. Odajárnak hozzám csodálkozni. A főkönyvelő tőlem kért bujtást. Nem lehet agyonöntözni a növényeket. Ez már nem föld, amiben ezek vannak, ez már iszapfürdő, mocsár. – Istenem… – Mi az, hogy istenem? Ez már mocsár. – Nem tudom, hogy a Julika merre járhat. – Hagyd már abba az öntözést. – Megállt egy autó, nem?… – mondta az asszony, és az ablak felé fülelt. – Na és ha megállt? Julika nem autóval ment. – Nem autóval. A barátnőjével… De esetleg… – Nahát, Rozál… Összebeszélsz minden marhaságot. Az asszony letette a kannát, és az ablakhoz lépett. Kinyitotta. Hosszan bámulta az utca sötét mélységét. – Na? – kérdezte Fuchs. – A ZÖLDÉRT-es Lévai jött – mondta az asszony, és otthagyta az ablakot. – Nevetséges – jelentette ki Fuchs, és felkelt a karosszékből. – Mindenkinek van autója, csak nekünk nincs. A Lévainak két éve még semmije sem volt. Most meg parádéznak. – Jövőre megkapjuk a Trabantot, és akkor te is parádézhatsz. Csapkodhatod az ajtót, moshatod, fizetheted a drága benzint. Vége lesz a jó pörkölteknek, vége lesz a nyugalomnak. Az asszony mereven a férjére pillantott: – Fuchs, jobb, ha lefekszel aludni. Pihenned kell. A végén még elszámolod magad a pénztárban, és nem sikerül megtakarítanod a mankópénzt. Fuchs megszemlélte a feleségét. Tűnődött egy keveset, hogy vajon komolyan beszél, vagy csak sértegetni akarja. Nem tudta, hogy mit akar a felesége. Így aztán kibámult az ablakon, és ásított egy nagyot. Eseménytelennek mutatkozott az este. Tíz óráig mocorgott a karosszék és az ablak között, de tovább nem várt. Lefeküdt. El is aludt mindjárt, jóízűen, mélyen, hangosan. – Istenem, ez a férjem – sóhajtott Fuchsné, aztán kihúzódott a konyhába. Elmosogatott, az edényeket egyenként a helyére rakta, aztán pedig csak ült a viaszosvászonnal letakart asztal mellett, és fülelt. A neszek önálló életre keltek a házban. Csupa motozás, koccanás, zuhanás, csikordulás volt az este. Zenéltek a vízvezetékcsövek, szörcsögtek, cuppogtak az önzárós tartályok, a lift dorombolt, nyögött, gyüszmékelt, s egy férfiszínész az utca túloldalán, valamelyik sötét, kitárt ablak mögött, szerelmet vallott. Fuchsné fáradt szeme a képernyő fényét is megsejtette az utca tízméteres messzeségében, de azt, hogy ki üldögél vagy alszik a színész ládája előtt, már nem tudta megállapítani. A lift nyögve lefékezett, Fuchsné visszatartotta a lélegzetét, és várt. A színész is nyögött a tévéládában: „Szerelmet mondtál…?” A léptek belevesztek a lépcsőház penészomlásaiba, s a színész nyögésébe: „Szerelmet mondtál mégis?” Az utcán csörömpölve összetörött valami. A csörömpölés lomha szárnyakon emelkedett a háztetők között. Fuchsné arcán megrángott egy fáradt izom. A rángástól megijedt. Összerezzent, felállt. A falról leemelt egy régi rézedényt, amiben valamikor habot szoktak verni. Rongyot fogott és szidolt. Ledörzsölte a zöldes rézoxidot, aztán kifényesítette. Amikor végzett az edénnyel, sorra vette a kilincseket is. Tizenegyig fényesítette az ajtók szerkezeteit. Tizenegy órára minden fényesítenivaló elfogyott. Ragyogtak a kilincsek, pántok, fáradt, régi fémek. Visszaült a konyhaasztal mellé, és fülelt. A házban mindenütt danoltak a csövek. Fújtak, brummogtak, zümmögtek, felelgettek egymásnak, jeleket adtak, jeleket továbbítottak pincétől a padlásig. Szétáradtak a házban, mint az erek, száz ágon, szálon kanyarogtak, s behatoltak minden titkos zugba. Összetartották a házat és a lakókat, hangokkal szaladtak egyik emeletről a másikra, lakásról lakásra, konyhából fürdőszobába, s a vízcseppek pengtek, csorogtak a rossz lefolyókon. Fuchsné hallgatta a csövek énekét, brummogását, és ijedten várakozott. A viaszosvászon kopott mintáit bámulta, s valami bizonyosságot keresgélt a seszínű kacskaringók között. A mintázat nagyon elvásott, a virágok szára már a semmibe oldódott, s néhol a vászon barnállott elő. Megtapogatta a viaszosvásznat. Zsíros tapintású volt. Átjárták a konyhai párák, a konyha illata, az olvadó, vastag zsírszagok. – Istenem… Milyen szerencsétlen vagyok – mondta hangosan. Ujja a viaszosvászon síkján matatott. Keresgélt valamit. Elmélázott. Fájt a háta. A csöngetésre összerezzent. Éjfél már elmúlt. Kiment, ajtót nyitott. – Nahát… Julika… – mondta, és megcsókolta a lányát. – Csókolom, anyu, apu már alszik? – lépett a lány az előszobába. – Most aludt el szegény apád… Nagyon ideges volt miattad. Tudod, hogy te vagy a szeme fénye… Retteg miattad… – Ó, az apu… – mondta a lány, s a fürdőszoba felé hátrált. – Gyere, egyél… Jó kis pörköltet főztem. Kovászos uborka is van… – Ó, anyu… Megyek is már, csak megmosom a kezemet. Olyan koszos vagyok. A szél hordja a port – mondta a lány, és hirtelen beugrott a fürdőszobába, és magára zárta az ajtót. Fuchsné megállt a fürdőszoba előtt, és megcsóválta a fejét: – Szél… Milyen szélről beszélsz? Nem volt szél… A lány hangja a vízcsobogáson át, halkan érkezett: – Volt egy kis szél, anyu. Szél, jégeső, aztán meg köd. Majd mesélek, csak melegítsd meg a pörköltet. – Nyáron köd? Ki hallott ilyent – mondta Fuchsné, aztán bement a konyhába, és munkához látott. A pörkölt gyorsan megmelegedett. Kiöntötte egy cseréptányérra, aztán evőeszközt, kenyeret s a kovászos uborkát is odakészítette az asztalra. Leült az egyik székre, és várakozott. A fürdőszobában még javában csobogott a víz. A pörkölt felett párafelhő lebegett. Oszloposan a mennyezetig emelkedett, aztán szétterült a régi gőznyomok térképvonalán. Fuchsné maga elé bámult, s egyszer csak látta, hogy a pörkölt már nem gőzölög. Kihűlt. Felállt, és kiszólt a folyosóra: – Julika! Kihűl a pörkölt… – Megyek már, anyu – mondta a lány, de meg sem mozdult. Fuchsné gyanúsnak találta az ügyet, és bekopogott az ajtón: – Julika, mi az ördögöt csinálsz? – Jaj, semmit, anyu, de nem tudnál beadni egy pongyolát? Vagy az iskolaköpenyemet… Ott lóg a szekrény oldalán… Úgy beleizzadtam ebbe a ruhába, nincs kedvem visszahúzni. Fuchsné bement a szobába, s néhány pillanat múlva már hozta is Julika iskolaköpenyét. Lenyomta a kilincset. Az ajtó zárva volt. Bekopogott. Az ajtó résnyire nyílt. – Dugd be, anyu… – Nyisd ki rendesen. Így nem tudom begyöszmékelni ezt a köpenyt. – Dehogynem, anyu… Olyan ügyes vagy te… Fuchsné türelme elfogyott. Belökte az ajtót. Lánya a kádhoz tántorodott. Teljesen meztelen volt. Szőke haja a vállára lógott. Fuchsnét boldog, elégedett érzés környékezte: „Milyen szép ez a lány.” De aztán hirtelen elkomorodott. A lány vállán egy fogsor kékeslila nyoma éktelenkedett. – Mi az ott a válladon? – csattant az asszony hangja. – Az Ica olyan marha. Lehúztam róla a takarót, és belém harapott – mondta a lány sírós, bizonytalan hangon, s a két karját szorosabbra zárta a melle előtt. – Az Ica?… – Igen, anyu. – Az Icának mióta vannak ilyen lófogai? Ezek lófogak. – Pedig az Ica volt… Fuchsné inas, fáradt keze meglendült. A pofon nagyot csattant. A lány nekiesett a fürdőszobapolcnak, s ledöntötte a kölnisüveget és a fogmosópoharakat. A csörömpölésben alig hallatszott a lány vinnyogása: – Igazán… Anyu… – Mit állsz itt meztelenül? Hol a nadrágod?! – Elszakadt… Az Ica azt mondta, hogy másszunk fel a fára barackért, és elszakadt. Ott is maradt… De úgyis van itthon elég, gondoltam. Fuchsné tenyere ismét lesújtott. Dühösen, rémülten verte a lányát. Minden ütés után felnyögött, mintha neki jobban fájna a verés. – Te disznó… Te utolsó… Erre neveltünk téged?! Nesze, te utolsó… Megmondod végre az igazat?! Vagy azt hiszed, vak vagyok? Kivel henteregtél, te utolsó?! – Jaj, anyu… Ne, anyu… – sírdogált a lány, s az ütések elől ügyetlenül kapkodta a fejét a szűk helyen. Fuchsné abbahagyta a lánya ütlegelését. Rámeredt, s látta, hogy nemcsak a vállán vannak fognyomok. – Ó, egek… Én téged már hiába verlek… Ugye, hiába, lányom? – Nem tudom, anyu. – Megtörtént, aminek nem szabadott volna. Egy diáklánnyal. Belehalok a szégyenbe. – Igen, anyu – szepegte a lány. – Ó, egek, mi lesz most? Férjhez kell menned. Nyilatkozott legalább? Hozzád beszélek! Nyilatkozott, vagy nem? – Kicsoda, anyu? – Az illető… – Azt mondta, ha akarom, feljárhatok az irodájába… – Az irodájába? Hát irodája van már? Hány éves? – Talán mint apu… – Micsoda? Mint apád? Öregemberekkel henteregsz? Te lány, én azonnal megőrülök. Megőrülök… – Az Ica az eső után mindjárt kapott kocsit, én meg nem… Ott álltam Fűzfőnél a mezőn. Sötét volt, a köd is leereszkedett. Ez jött. Ez az illető. De én nem akartam… Erőszakkal vitt be Velencére, mert ott is van neki víkendháza, meg a Balatonon is. – Megőrülök – nyögte Fuchsné. – Ó, anyu… Ne légy ennyire maradi… Fuchsné elvesztette az önuralmát. Ököllel csapott le a lányra. Ököllel, tenyérrel, újra és újra. A lány aztán hirtelen elkapta a fejét, s Fuchsné keze nekiütközött az üvegpolcnak. A polc eltörött. Fuchsné kezéből ömlött a vér. A lány zokogva szaladt a folyosóra. A csörömpölésre Fuchs is felébredt a szobában. Nyögött egy nagyot, aztán felült. Percekig nem tudta eldönteni, hogy amit hall, az sírás, vagy csak a vízvezetékcsövek énekelnek a falakban.
1970 |