Az olajzöld teherautóA textilipar női szállásán karácsony hetében megváltozott az élet. Sokan utazni készültek, s a napokat számlálták, mint a gyerekek, s a forintokat, melyek a nagy ajándékvásárlási láz közepette véletlenül megmaradtak. December huszadikáig a KST-jét szinte mindenki elköltötte, s a szűk vasszekrények megteltek zizegő, ünnepi illatot árasztó csomagokkal. Némelyik férfi kivette már a szabadságát, s esténként a tévészobában várakozott a feleségére. A takarékosabb asszonyok úgy tervezték, hogy nem utaznak haza a falujukba, hanem a férjükkel elüldögélnek a klubban vagy valami kis közeli vendéglőben, s az éjszakát mindegyikük a maga vállalati szállásán tölti, mint rendesen. Besnyő Mária nem irtózott a munkásszállástól, hiszen olcsó volt, fűtésre, világításra, meleg vízre soha nem fogyott pénze, de a karácsonyt azért máshol kívánta eltölteni. Kis fenyőfát vásárolt, üvegdíszeket, csillagszórót, szaloncukrot, gyertyákat, Gézának nyakkendőt és egy irattárcát. Élelmet is vett, főleg füstölt sonkát, tormát, mert Géza a húsételeket szerette. Esténként a portán didergett, és kitartóan várta Árki Gézát. Az idősebb nők már élcelődtek vele: „A sofőr Géza alighanem talált magának egy melegebb macskát… Hóvihar, miegymás… Átfáznak ám a sofőrök…” Besnyő Mária csak nevetett a megjegyzéseken, belsejét egy novemberi mondatocska melengette. Árki Géza ugyan akkor is sietett valahová, de nevetett, és utánaszólt a teherautó ablakából: „Na, Mari, az idei karácsonyt együtt töltjük…” Árki Géza magas, szőke férfi volt, harmincöt körüli, de néha negyvennek látszott. Az overallját maga vasalta, tiszta, kék munkaruhájában nem is sofőrnek hatott, hanem repülőtisztnek. A beszédje egy kicsit durva volt, de ha némán, mosolyogva megállt, mindenki azt hitte, hogy finom ember, nem is sofőr, hanem művezető vagy mérnökféle. Besnyő Mária öt éve szeretett bele, s azóta nem járt haza a szüleihez a hétvégeken, sokszor még az ünnepeket is Árki Gézával töltötte. Árki Géza nyolc napja eltűnt. Elnyelték a hófedte utak, a jég alatt szunnyadó, messzi falvak vagy kisvárosok. Besnyő Mária mindennap ötször-hatszor meghallgatta a hójelentést, s csak éjszaka sírt egy keveset a takarója alatt. December huszonharmadikán délután a gondnoknő bekopogott hozzá: – Mari!… Itt a sofőr Géza! Besnyő Mária boldogan felugrott az ágyáról, magára kapta a télikabátját, aztán az óriási sportszatyorral és az aprócska karácsonyfával végigrohant a folyosón. A teherautó az árkon túl hatalmas, olajzöld várként állt a hóban, és biztonságot, nyugalmat sugárzott maga köré. Árki Géza mellette állt, és éppen az ajtaját készült bezárni. – Mit izgultam miattad! – kiabálta a lány, aztán a sportszatyrot és a karácsonyfát belökte a teherautó ajtaján. Árki Géza meghökkent, zavartan bámult a lányra. Besnyő Mária megcsókolta, aztán fejéhez kapott: – Úristen! A te szobádnak nincs is kéménye – mondta, és visszarohant a munkásszállásra. Néhány pillanat múlva egy hősugárzóval bukkant fel újra, a zsinórt maga után húzta a hóban, és futás közben igyekezett a kezére tekerni. – Ez a hősugárzó és ez az egész dolog… – Majd mindent megmagyarázunk a háziasszonyodnak – mondta Besnyő Mária, és beszállt a vezetőfülkébe. A sofőr is beszállt, bevágta az ajtót, és komoran várakozott. – Na, indítsd már el… – biztatta a lány. – Úgy pakolódsz itt… Mintha… Meg kellett volna beszélnünk, hogy… – Édes Géza, azt mondtad, hogy a karácsonyt együtt töltjük. Ledobjuk nálad a cuccokat, aztán majd megbeszélünk mindent… Ha menned kell még, akkor majd este megbeszéljük… Árki Géza egy sima mondatot készítgetett a nyelve alatt: „Fuvarban vagyok… Végig fuvarban vagyok, és…” De mást mondott. Amikor megszólalt, maga is meglepődött: – Mari, én megnősülök… A lány három percig várt, de lehet, hogy tovább is. Hiába várt. A rövid, kurta mondat után semmi sem következett. Kinyögött ő is valamit: – Hogyan?… Hát… – Meg kell értened… – Nekem?… Kit veszel el? – Én téged mindig becsültelek, és… – Becsültél, és? – A hóban… Most, hogy elakadtam a hóban. Az egyik faluban… Náluk kaptam szállást… Öt napig vártam, hogy a rakományt kiássák… És egyedüli lány… És… – Megszeretted? – Nem lehet örökké így élni… Harmincöt elmúltam… – Nem lehet?… Így? Hogyan? Hát ha nem lehet, akkor miért nem engem veszel feleségül, miért a hóban leső Julcsát? – Ne beszélj így róla, ő érettségizett, és az apja a téeszben… – Ne beszéljek így róla?! A szentségit a paraszt kurvájának! És az apja a téeszben! Fogadok, hogy házuk van!… Új házuk, mi? És azt mondta az apja, hogy beszerez a téeszbe, mi?… – Ezerrel többet kapnék ott, de nem erről van szó… Okosabb is lehetnél… – Okosabb? Én? Miért nem a Julcsa okosabb? Ott a háza meg a téesz meg a szőlő. A szőlő, mi? – Nézd, Mari, én számítottam a te megértésedre, mert te okos vagy, és… – Nem vagyok okos! – Hát, ha nem vagy okos, nincs miről beszélnünk… Besnyő Mária a szürkés arcát bizonytalanul megérintette a kezével. A keze remegett. – Géza… Nem bánom… A te boldogságod nekem fontosabb a magaménál… Csak azt az egyet kérem, hogy a karácsonyt még töltsük együtt… Aztán azt csinálsz, amit akarsz… Ez legyen az én karácsonyom… Összebújunk… Jön az ünnep, sok szép… – Éppen ezt nem lehet… Náluk kell lennem karácsonykor… – Táviratozol, hogy valami közbejött… Fuvarod van… – Nem, ezt nem lehet… A kislány valami rosszra gondolna… Tönkretenném a karácsonyukat… – És az én karácsonyom?… Az én karácsonyom?… Az neked nem számít?! – Teveled nem lehet őszintén beszélni… Azt hittem… – Mit hittél?! Mi a túrót hittél? Nő vagyok! Nő, pont olyan nő! Mit nem hittél? Árki Géza kipillantott a szélvédőn, és hallgatott. Nézte a havat lapátoló alkalmi munkásokat, a külvárosi utca messzeségében a zöld postaautót, ahogy a csomagokkal esetlenkedett a foghíjas házsorok között. Nem válaszolt a lánynak. Hallgatott, várt, üldögélt. Besnyő Mária is elhallgatott. Nézte a sofőr arcát, szép overallját, aztán az utca másik oldalán a hókupacokat. A vezetőfülke kihűlt… Csend és hideg ereszkedett közéjük. Besnyő Mária megremegett, aztán mozdult. Szótlanul kinyitotta az ajtót, leereszkedett a hóra, s a szatyrát, a hősugárzót és a karácsonyfát maga után rántotta. Átment a keskeny hídon, aztán be a porta üvegajtaján, és állta a nők kérdő, kárörvendő tekintetét. A szobájában összeroppant. – A piszok! A piszok! – sziszegte, és földhöz vágta a szatyrot, a karácsonyfát és a hősugárzót. Sírva leborult a szatyorra, és sóhajtozott: – Gézám… Elvitt a Julcsa… A Julcsa… A Julcsa… Felugrott, és belerúgott a szatyorba. Kiborult a szaloncukor, az üvegdíszek szertegurultak. Sikoltott, és ráugrott a díszekre: – Nesze! Nesze! Nesze béke! Nesze Jézus! Nesze ünnep! A sonkát felkapta, és kihajította az ablakon. Az üvegtáblák recsegve betörtek, a szilánkok a padlóra és a közeli ágyakra hullottak. A dúlás és zokogás zajában nem vette észre, hogy kinyílt az ajtó, s egy idősebb, vaskos asszony lépett a szobába. – Mit csinálsz, Mari?! – Nesze béke, nesze ünnep! – sikoltozott Besnyő Mária, s a torma és a karácsonyfadíszek egyvelegét igyekezett a padlóba gázolni. Az idősebb, vaskos asszony odalépett hozzá, és pofon vágta. Besnyő Mária sikított, aztán mereven megállt, és az asszonyra nézett. – Margit néni… – Hagyd abba a kergülést, lányom, mert kapsz még egyet… Csupa üvegcserép az ágyam… Ni, a padló meg milyen… Felsúrolhatjuk az egészet… – Margit néni, a Géza… A Géza elhagyott… – Na és… Azért kell ilyen felfordulást csinálni? Üj le az ágyadra, amíg szépen beszélek veled… Besnyő Mária az ágyára borult, és zokogó arcát a pokrócba temette. Az idős asszony talpa alatt csikorogtak az üvegcserepek. Elment, s csakhamar seprűvel, lapáttal tért vissza. Összesöpörte Besnyő Mária karácsonyának romjait, aztán a törött ablak elé pokrócot akasztott. Amikor végzett, felgyújtotta a villanyt, matatott a szekrényében, majd a rezsóval és egy zománcos bögrével zörgölődött. Néhány perc múlva a gőzölgő bögrével a lány mellé ült: – Ezt most megiszod, Mari… Besnyő Mária hüppögve felült, és átvette a pettyes bögrét: – Meghalok, Margit néni… Meghalok… Mi van ebben? – Forralt rum… Idd meg… A lány belekortyolt, nyelt belőle, aztán újra elsírta magát: – Margit néni, a Géza… A Géza összeszedett egy Julcsát, és elveszi… Az idősödő asszony félbeszakította: – A gondnoknő férje mindjárt feljön, és beüvegezi az ablakot. A januári fizetésedből levonják… A padlót meg felsúroljuk mi ketten… Mire a többiek hazaérnek, nyoma sem lesz… – A Gézát becsalták a házukba, és… – Na, idd meg ezt a rumot, mert kihűl. Besnyő Mária lehajtotta a maradék rumot, s az arca hirtelen kipirosodott. Zavartan bámult az ajtóra, nem értette egészen, mi is történt vele. A gondnoknő férje ügyes ember volt, tíz perc alatt méretre vágta az üvegtáblákat, és a keretbe illesztette mindegyiket. Amikor elment, ott gőzölgött már egy vödör forró víz is az ajtó közelében, s az idősödő, vaskos asszony egy súrolókefét nyújtott a lány felé. – Na, gyerünk, Mari… Felsúroljuk… Besnyő Mária hajlongva, félig térden állva araszolgatott végig a szobán. Később, amikor a felmosórongyot is kicsavarták, újra megszólalt az idősödő asszony: – Készülj össze, mert egy óra múlva indulunk. Holnap akartam utazni, de nekieredt a hó… Befújhatja a vasutat, aztán még itt rekedünk… – Én… Margit néni, én… – Ne hápogj, megyünk Vörösvárra… A húgom már biztosan befűtött… Holnapra aztán az uram is hazaér, meg a lányom is… Együtt lesz az egész család… Szép karácsonyunk lesz, meglásd… Besnyő Mária az ablakra pillantott. Kint nagy bagófejekben esett a hó, s a fák és tűzfalak között puhán belepett mindent.
1970 |