A suszter délutánjaCzibak Lajos aludttejet evett. A mázatlan cserépfazékból nehéz ezüstkanállal meregette az ételt. A kanál nyelén vésett címerpajzs díszelgett és három kezdőbetű. Czibak Lajos legkedvesebb szerszáma volt ez a kanál. 1946-ban, amikor a kisebbik grófkisasszony cipőjét megtalpalta a kanálért, úgy tervezte, hogy majd villát és kést is szerez hozzá. De aztán a grófékat a faluból is kitelepítették… A kastély messze esett. Czibak Lajos persze akkor sem tette volna oda be a lábát, ha közelebb esik a faluhoz. Más volt a természete. Huszonhárom esztendeje szörcsögtette a kanalát, jóféle gyümölcslevesekbe, gombamártásokba, kolbászos krumplifőzelékekbe meregette nap mint nap. „A kanalam… Hol a kanalam?” – mondogatta minden étkezés előtt. A kanala persze mindig ott volt a tányér vagy a csupor mellett, de azért kereste, hogy megkülönböztesse magát a nekikövéredett feleségétől, aki egész életében bádogkanállal evett. Czibak Lajos mélázva, lassan kanalazta az aludttejet. Vasárnap délután volt, a tornác döngölt agyagpadlójára már odasütött a nap. Kényelmesen, meztéláb, klottgatyában üldögélt a kecskelábú asztal mellett. Amíg nyelt, a dáliákat nézte, s ha fölgágogtak, néha a libákat is. Negyedórája autó berregett végig az utcán, és felkeverte a port. A szelencebokrok között beszállongott egy kevés benzinszag, s ott ízetlenkedett a levegőben. A konyhából bizonytalan zördülések, lábas- és födőhangok szivárogtak elő, aztán lassacskán az összes zajok elcsendesedtek. Czibak Lajos még mindig evett. Néha elengedte a kanalát, s nézte, hogy a nehéz, hideg fogású ezüst szerszám hogyan süllyed el a maradék aludttejben. Az utcán ismét felberregett az autó. Hangok szűrődtek be, aztán kinyílt a kertkapu. Haraszti tanító úr vezetésével népes menet közeledett a tornáchoz. – Aggyisten, Lajos bácsi! Vendégeket hoztam – kiáltott maga elé zavarodottan. Haraszti tanító úr fülei már kivörösödtek. Czibak Lajos a fülek vörösségét rossz jelnek vélte. Még emlékezett azokra az időkre, amikor az iskola katedráján Haraszti tanító úr édesapja trónolt. Az öreg Harasztinak is a füle vörösödött először, aztán az orra, nyaka, mindene. Czibak Lajos felállt, de a kanalát nem engedte el. Suta kezével törölt egyet a bajszán, aztán krákogott. A tanító az egyik sovány, kedvetlen szemű emberre mutatott: – Ince elvtárs a járástól… És külföldi elvtársak. Egy híres elvtársnő… Czibak bekiáltott a konyhába: – Terka! A kövér mesterné rendes, vasárnapi öltözékben bukkant fel az ajtó nyílásában, s értetlenül a jövevényekre meredt. A tanító és a járási elvtárs mögött még ketten álltak. Egy idősebb dáma, szép ruhában, csillogó nyaklánccal, karpereccel, és egy fiatal, fekete hajú úr. – Tessék befáradni, erre, mindjárt kinyitom a zsalugátert… – Itt lesz a legjobb – mondta a tanító, és körülnézett a tornácon. A mesterné székeket hurcolt elő a házból. – Éppen aludttejet ettem – mondta Czibak Lajos, és meglengette a kanalát. – Öltözz föl – mondta a mesterné. – Csak néhány percet időznénk, nem érdemes – mondta a tanító, s közben beigazította a székeket a rosszul gyalult asztal mellé. Valamennyien leültek. Bor került az asztalra és poharak. A mesterné csakhamar a meggyes rétessel is előrukkolt. – Czibakné süti a legjobb rétest mifelénk – mondta a tanító, és beleharapott egy jó tömött bélésű tésztába. Az idős hölgy németül szólalt meg. Kérdezett valamit a járási elvtárstól. A kedvetlen szemű ember odaszólt a suszternak: – Most már maga is leülhetne. Czibak leült, kanalát az asztal alá lógatta. – Messziről jöttek az elvtársak – bólogatott a tanító. Lenyelte a rétest, felemelt egy közeli poharat, és beleivott. A többiek kényszeredetten követték a példáját. – A tankokra emlékszik-e még, Lajos bácsi? – kérdezte a tanító. – Milyen tankokra? A suszternak megrángott a bajsza. Homlokát redőkbe vonta. – A tankokra, Lajos bácsi… Itt az úton… Arra az öt tankra, amiket kilőttek a németek… – Emlékszem… Legfeljebb ha négy lehetett… De miért éntőlem kérdik ezt… Mindenki emlékszik azokra a tankokra… Mi dolgom nekem azokkal a tankokkal? – Semmi… Semmi… Csak az elvtársakat érdekelné az egyik tank… Délután lettek azok kilőve, ugye?… – Délután? Dehogy lettek délután. Hajnalban. A tanító úr itthon sem volt. Elvitték a leventékkel. Mért mondja akkor, hogy délután? A járási elvtárs megköszörülte a torkát. – Kérem, Czipó elvtárs… Félreérti az egészet… – Czibak vagyok. – Igen. Czibak elvtárs, itt nincs szó semmi olyanról… Csak a művésznő szeretne megtudni valami részletet. Az öregedő, szép arcú nő szomorúan nézett a suszterra. Nem szólt semmit. Csak nézte a susztert, aztán a tanítót, majd ismét a susztert. Lassan elővett egy doboz Camelt, és rágyújtott. Tünékeny, kéklő füstbe burkolózott és várt valamire. Egy szóra, jelre, bizonyosságra. – A nagysága táncosnő volt? – Színésznő. Híres színésznő. Meghívták Budapestre, és egyúttal… – a járási elvtárs elhallgatott, és a tanítóra nézett. A fekete hajú idegen türelmetlenül a suszterhoz fordult. A tanító bólintott, aztán a német szavakat magyarra fordította: – Hajnalban történt? – Hajnalban. Már mind elmentek akkorra, csak az utóvéd maradt itt. Talán öten lehettek… A szélső kertekbe ásták be az ágyúkat… Amikor az oroszok átjöttek a folyón, rákezdtek. Négyet mindjárt kilőttek… Később még kettőt az erdő alatt… Délre aztán meghaltak mind az öten… Volt köztük egy kopaszodó, magas fritz. Mindig ugrált az ádámcsutkája. Szomorú ember volt. Félt a haláltól. Ughiékig tudott menekülni. Ott aztán beugrott a vécébe. Mire az ajtót kifeszítették, már belefulladt a pöcegödörbe… Szomorú német volt, sokkal szomorúbb, mint a másik négy… Ha szabad kérdeznem, az urak a németek részéről vannak?… – Nem – mondta a járási elvtárs. – Mire én hazakerültem a fogságból, a tankok már nem voltak itt az úton – szólalt meg újra a tanító. Czibak gyanakodva nézte a tanítót. – Nem… A tankokat aztán elvitték – mondta tétován. Az udvaron felgágogtak a libák. A fekete hajú idegen a libákra bámult, aztán félig a suszterhoz, félig a tanítóhoz fordult: – Hány libája van? – Negyven. A feketehajú a dáliák közé pillantott, aztán újra megszólalt: – Többnek látszik… A tanító zavartan fordított. – Van úgy, hogy több van, van úgy, hogy kevesebb… Általában negyven szokott lenni, esetleg ötven… – Eladják? – Nem. Megesszük üket… – mondta a suszter. Az idősödő színésznő újabb cigarettára gyújtott. Czibak nézte a kezét. Fiatal keze volt és öreg arca. A fehér kéz ott repdesett a rétesek és mintás oldalú, olcsó poharak felett. – Jártam én ott… Hússzor is kint voltam. Czibak megrettent a saját hangjától. Beleharapott a szájába. Nem akart beszélni. El is határozta azonnal, hogy elhallgat. Mondjon a tanító, amit akar, de ő nem szól többet. A színésznő kezére nézett. Kényes, fehér kéz volt. Hermelinsimaságú, száraz, előkelő… Czibak hirtelen érezte, hogy az ezüstkanalat szorongató keze izzad az asztal alatt. Zavarában újra megszólalt: – A gumik miatt jártam ki… Az első tankról leégtek a gumik, de a másik három tanknak épen maradtak a kerekei. Csak a hernyótalpat szaggatta le a robbanás… Vasfűrészt és hidegvágót vittem magammal… Sokszor beletelt egy egész nap, mire leszereltem egy kereket… A vas áttüzesedett a naptól… Büdös is volt… A katonák bent égtek a tankokban, de úgy látszik, nem égtek el egészen… Néha felsértettem a kezemet… Na, mondom, most meghalok… Akkoriban sokat hallottunk a hullamérgezésről… Itthon aztán huszonöt centis darabokra vágtam a gumikereket… Készítettem egy vezető satut keményfából. Jól megköszörültem a kenyérvágó kést, és hatmilliméteres szeleteket vágtam a tankgumiból. Olyan jó gumitalppal azóta sem dolgoztam… Egyenesen a színésznőhöz intézte a szavakat. A járási elvtárs lassan, bicegve fordított. A színésznő arcán kisimultak a ráncok. Sápadt volt. Szívta a cigarettáit, és nézte a susztert. Czibak Lajosnak újabb és újabb dolgok jutottak az eszébe. – Egyszer belemászott a Kun gyerek a harmadik tankba. Felrobbant a kezében egy gránát, vagy mi. Meghalt… Egy hétig nem mentem akkor ki, de aztán újra csak odafanyalodtam. Kellett a talp. Az utolsó tank félig a folyóba lógott. Térdig a vízben kellett állnom, ha dolgoztam… Féltem akkor már… De azért még mindig kijártam… Egy pár talpért akkor adtak két libát. Volt, aki egy süldőt. Jó talp volt. Az illető eljárhatott bent négy évig. Ha én szögeltem fel a talpat, többet is kaphattam. Volt, aki pálinkát hozott, volt, aki sajtot, túrót vagy konzervet. Két évig éltünk azokból a tankokból. Még volt fent három ép kerék, amikor elvitték üket… Azok a kerekek belelógtak a folyóba. Nem lehetett rendesen hozzájuk férni… – Maradt ezekből a kerekekből valami? – szólalt meg a tanító. – Nem. Nem hinném, hogy maradt… Hacsak a gépben nem… Abban a satugépben mintha maradt volna még talp… – Megnézhetnénk… – Jobb, ha nem bolygatjuk… Nagy ott a rendetlenség… Tudja a tanító úr is, hogy mi a helyzet. Ugye, kész cipőben járnak, eldobják aztán. Olyan vacak a felsőrész, hogy nem érdemes talpalni ezeket a cipőket… – De olcsó cipők. – Hát olcsók… Dolgozom azért, de egy jobb illető manapság már nem talpaltatja meg a cipőjét. Eldobják, kérem. – Én is megtalpaltatom. – A tanító úr az más… A tanító úr régi ember… – Az, régi ember vagyok – mondta a tanító mérgesen, aztán felállt. – Jöjjön csak, Czibak, nézzünk be abba a műhelybe. Czibak felállt, ezüstkanalát belesüllyesztette a maradék aludttejbe. – Rendetlenség van… Röstellem a port, tanító úr… Nem tudom, mit szól ez a finom színészné… – Menjünk csak, Czibak… A hölgy nem nézi a port… Czibak leakasztotta a kulcsot az ajtófélfáról, aztán a menet élén elindult a műhelybe. A suszter hosszasan vacakolt a lakattal, keresztvassal. A műhely parányi volt, dohos és csersav-illatú. Az ajtót nyitva hagyták. Czibak a zsalugátert is kinyitotta. A fény meredten zuhant a sok avítt cipőre, polcokra, szerszámokra. – Azt sem tudom, hol keressem… – Talán a szekrényben vagy a szekrény tetején – mondta a tanító. A szekrény tetején is rossz cipők halmozódtak. Gazdátlan, örökre ott felejtett gyerekcipők, félretaposott női szandálok az ötvenes évekből, amikor Czibaknak kis időre abba kellett hagyni a mesterséget, mivel vizsgálat indult ellene. Később a cipők gazdái eljöhettek volna Czibakhoz, elvihették volna az egyforma félcipőket, szandálokat, bakancsokat, de nem vitték el. Soha nem vitték el, nem is emlegették ezeket a lábbeliket. El is felejtették. Újakat vettek, s azóta is állandóan újakat vesznek. Czibak felállt egy székre, s a szekrény tetején kotorászott. Az avítt lábbelik dombjai alól előcibált egy fából készített szerkezetet. A fakkos felében ott sorakozott még néhány készre vágott, szögletes szélű gumitalp. – Hát ez lenne az… Ezzel a nagy csavarral szorítottam be, aztán itt az egyenes oldalak mentén nyiszáltam… – Bitte – mondta a feketehajú, és a prés fakkjából felemelt egy pár gumitalpat, aztán furcsa módon megszagolta. A tanító is közelebb lépett a szeletelő tákolmányhoz, s a rekeszben maradt három talpat kiemelte. Forgatta, tapogatta a talpakat, aztán szomorú, szakértő arckifejezéssel átnyújtotta az idősödő színésznőnek. Sután, bizonytalanul meghajolt. A színésznő elejtette a cigarettáját. Két kézzel fogta a talpakat, retikülje a csuklójára csúszott. A fekete hajú idegen a tanítóhoz fordult. A tanító fordított: – Azt kérdi az elvtárs, hogy mennyit kér az öt darab talpért. Megveszik… Czibak zavartan nézte a színésznő hermelinfehér, szép kezét, és rázta a fejét: – Semmit sem kérek… Ezeknek a gumitalpaknak már nincs értéke… A tanító fordított valamit a vendégeknek. Csend lett. A színésznőnek kicsordultak a könnyei. Két kézzel szorongatta a gumitalpakat, és némán, moccanatlanul sírt. Az autó nekirugaszkodott a falusi utcának. A por felkavarodott, eltakarta a kocsit, aztán az akácfákat és a házakat is. A tanító és a suszter a műhely előtt állt. – Szép, előkelő keze volt ennek a színésznének – mondta a suszter. – Kijevből jött… Azt a tankot, amelyik félig a folyóba csúszott, a fia vezette…
1970 |