RablómeseHuszonhatodika volt és péntek. Az újságíró a hűtőpult közelében üldögélt, és a fröccsöspoharát dajkálta. Kétujjnyi lé hintázott még az alján elszíntelenedve. Az arcokat figyelte… Asztala olyan volt, mint egy harcálláspont. Száz forintot akart valakitől kölcsönkérni. Huszonhatodikán este. Száz egész forintot. Hétkor ült le az asztalhoz, s amikor a hűtőpult belsejében megpillantotta a hidegtálakat, azonnal elhatározta, hogy valakitől kölcsönkér húsz forintot. Nem volt nagy étkű, s hízásnak indult teste egyébként is óvatosságra intette… De egy hidegtál este hétkor… Semmi… És mások is vacsoráznak. Feltehetőleg az egész nép vacsorázik… Képzeletében megjelent az egész nép… Csak mint fogalom, aztán a kép csücske is… Nem erőltette tovább. Megrázta a fejét, s arra gondolt, hogy húsz forintot csak a legjobb barátaitól kérhet. Húsz forint annyira bagatell összeg, hogy egy „köszönő klubtag” már félreértené. Még kérdezősködne, vagy valami… Terjesztenék. Úgy döntött, hogy legjobb lesz száz forintot kérni. Az mégis kerek összeg. Eszik egy hidegtálat, és iszik rá valamit. Még egy fröccsöt, vagy kér egy hattyúnyakút, és egészen zárásig marad… A fröccs, amivel beült, valójában már elfogyott, megszűnt. Mint fröccs befejezte a létét. Csak torzó, valami fröccsemlék, lémaradvány lötyögött a poharában. És sehol egyetlen biztató arc… Csupa távoli ember, és csupa tízforintos alak. Kezdett elcsüggedni… Elhatározta, hogy kilencig marad. Kilencig, és egy perccel sem tovább. Az elfogyasztott fröccsöt legfeljebb felíratja a többihez. Egyet még felírhatnak. Úgyis csalnak. Mi az az egy fröccs. És másodikán kifizeti az egészet. – Aztán telefonhoz hívták. Gyanakodott. Elváltoztatta a hangját: – Halló… Tessék… – Te vagy az, Gyula?… – Ki beszél ott? – Krisztics főhadnagy… Megsüketültél, nem ismered meg a hangomat? – Szevasz… Honnan dumálsz? – Bentről. Fogtunk neked egy érdekes ürgét, megírhatod. Ülj taxiba. Az újságíró körülpillantott a klubban. Attól félt, hogy elszalasztja a százforintos embert. Amikor látta, hogy semmit sem szalaszt el, megszólalt: – Te… Hát tudod, hogy én már nem vagyok a belpolban… A Reszeli csinálja… Én a kultúrában… – Reszeli… Nem a Reszeli esete ez… Mondom, hogy egy régi ürge. Ismer téged… Írsz róla valami színeset a másik rovatnak… – Ki az? – A Bank Feri bácsi… – Bank Feri bácsi?… Rég abbahagyta… Az utolsó páncélszekrényt még a Rákosi alatt… – Nem páncélszekrény, tyúk… Egy zsák tyúkot lopott… – A Bank Feri bácsi? Hülyéskedsz… – Nem. Ülj taxiba, mert az öreg már a harmadik szivaromat szívja. Kifogyok. – Nem, taxiba nem ülhetek… – Elküldöm érted az URH-t. Rögtön indulnak, jó?… – Elmennék, csak várok itt valakit. Tartozik valaki egy százassal, és most éppen kellene. Kilencre ígérte… – Adok én neked addig egy százast, aztán majd másodikán rendezzük, jó? Na végre. Indítom a kocsit. Az újságíró végigment az ismerős folyosókon, aztán kopogtatás nélkül benyitott a főhadnagy szobájába. Még orrában tétovázott a folyosói szag – a derékszíjak, bakancsok, kincstári ruhák, autógumik, izzadt férfiak, cigaretták, pipák, szivarok, hamutartók, titkárnők és dohosodó akták szaga, egyszóval a rendőrszag –, amikor megszólalt: – Jó estét… A titkárnő rákacsintott, Krisztics az egyik székre mutatott. Nem ült le. Az előállított öregemberre bámult. Az ajtónak és neki háttal ült, karnyújtásnyira Krisztics íróasztalától. Ősz haja volt és kék overallja. Moccanatlanul üldögélt, némán. Az újságíró látta, hogy a jegyzőkönyvet már felvették. Csak úgy általánosságban szemlélte meg az öregembert, mert az orrában még mindig érezte a rendőrszagot. Álmatagon tűnődött egy-két pillanatig, aztán bólintott. A rablószagot is érezte. Megérezte, beszívta, aztán leült. Arra gondolt, hogy a rendőrszaghoz nemcsak a hamutartók, titkárnők és a kincstári holmik illata tartozik, hanem a rablók szaga is. Ez adja valójában a rendőrszag aromáját. „Rablószag nélkül nincsen rendőrszag” – fogalmazta meg magának az elméleti értékű igazságot. Az öregember megmoccant. Lassan oldalra fordította a fejét, aztán felállt: – Megismer, szerkesztő úr? – Meg, Feri bácsi… Üljön le – mondta az újságíró. Az öregember visszaereszkedett a szék peremére, és köhintett egyet, mielőtt megszólalt: – Ne haragudjon, szerkesztő úr, hogy idekérettük… Idegenekkel, ugye, nem szívesen… – Örülök, vén rabló, hogy láthatom. De éppen itt? – Tolvaj – szólt közbe tárgyilagosan Krisztics főhadnagy. Az öregember a főhadnagyra pillantott, aztán újra az újságíró felé fordult: – Tyúkot loptam, szerkesztő úr… Ide jutottam… Bank Feri bácsi tyúkot lopott… A szakmát az utolsó szabadulásom után abbahagytam. Volt egy kis megtakarított pénzem, szerkesztő úr… Még a régi világból, amikor külföldön működtem. Nyugalomba vonultam… Aztán hogyan, hogyan sem… Passzióból egy-két tyúkot a konyhára… Emlékszik még a szerkesztő úr, hogy mennyire szerettem a szárnyasokat. Sütve… Meséltem már a korábbi alkalommal a szerkesztő úrnak… Amikor 27-ben kirámoltam a toulouse-i mackókat, két hónapig dekkoltam, aztán nem bírtam tovább. Lementem Nice-be, s csak a legjobb helyeken ettem, Casino de la Méditerranée, Casino Municipial… Nyár volt, de a tengerparton ennek ellenére is adtak osztrigát. Rozskenyér, muscadet… Tengeri rákok… Elcsemegéztem ott… De aztán az a garçon, aki a Casino de la Méditerranée-ben kiszolgált, egy hét alatt kiismerte az igazi természetemet. Attól kezdve, kérem, én sült csirkét zabáltam kenyér és garnírung nélkül. Sült csirke, pezsgő, vadkacsasült, pezsgő, fácánsült, pezsgő… Aranyos hely volt, drága nők, Gambetta Boulevard, Victor Hugo Boulevard, s a szomszédban minden eshetőségre Monaco. Kérem, én úriember voltam valamikor… Egy nagyobb munka után, ha nem buktam le, két-három évet is pihentem. Utazgattam, ismerkedtem a világgal. Csak aztán jöttek a mázsák, sok mázsa, és a munkaszolgálat. De negyvenötben, kérem, amikor nem tudták kinyitni a legnagyobb bankok páncélszekrényeit, kit hívtak? Engem, szerkesztő úr… A titkomat akkor sem adtam ki. Senkit nem engedtem be a szobába, amikor dolgoztam. Kértem egy kanalat, egy pohár ecetet és három szál gyufát. – Ezt már megírtam, Feri bácsi… – Meséltem már? – A múlt alkalommal. – Kérem, én Európában az elsők között voltam a szakmában… Engem nemcsak a mackósok csodáltak, hanem az egyszerű rablók is, akiknek aztán műszaki képzettségük egyáltalán nem volt. Emlékeznek még a Hondlerire? – Ki az a Hondleri?… – Az első útján kirabolta a bécsi gyorsot. Ékszerre ment. Csupa dámák… Kérem, azt mondta, ha neki olyan feje lenne, mint nekem, akkor átjönne a bankszakmába… És most nézzen meg, szerkesztő úr… Hová jutottam? Lebuktam egy tyúklopáson… Nem lehet összekeverni a dolgokat. Én mindig azt mondtam, hogy idejében döntse el az ember, hogy mit akar… Zsebes lesz, rabló, selyemfiú vagy egyszerű tolvaj? Kérem, én művész voltam a szakmámban, művész. – Hogyan történt, Feri bácsi? – Passzióztam, és ment… Gondoltam, mi történne, ha kivinnék egy zsákkal a piacra? Pár darab százas… Gondoltam, veszek öt üveg pezsgőt, és élek egy kicsit… Aztán azon az állomáson odajött egy kis rendőr, valami Csép vagy Falva, vagy mi annak az állomásnak a neve. Tudja, így este ki szoktam ugrani ezekbe a falvakba, amióta passziózom. Annyi tyúk van ott… Észre sem veszik… – És a rendőr? – Odajön, tiszteleg… Gondoltam, nincs gyufája, és tüzet akar kérni… De nem… Azt kérdi, hogy mi van a zsákban. Mondom, hogy tyúk… Azt kérdi, honnan. Mondom, felvásároltam. Azt kérdi, minek. Mondom, hogy magamnak és néhányat továbbadok a szomszédoknak. Azt mondja, hogy ez üzérkedés… Két óra múlva itt voltam… Itt már ismernek. Most mondjam azt, hogy a tyúk belerepült a zsákba? Ezek itt szakemberek… – Hát, Feri bácsi… Jól leadta. Az öregember lehajtotta a fejét. Szörcsögött. Törölt egy félkezeset az orrán is, szemén is. – Szerkesztő úr – szólalt meg aztán –, éppen ezt akartam mondani… Ne írja meg, hogy tyúkot loptam… Élnek még a régiek közül… Hogyan nézek a szemükbe, ha kijövök?… Írja azt, hogy Bank Ferenc, a többszörösen büntetett betörő ismét rendőrkézre került. És sorolja fel a régi dolgaimat. Ha akarja, mesélek újakat is… Mesélek jó nőügyeket, és a szerkesztő úr kiszínezheti… Ezt a tyúkot ne írjuk meg… Ez a tyúk nem illik a többi közé… – mondta, aztán félfordulattal Krisztics asztalához billent. – Ha megengedi – nézett bocsánatkérően a főhadnagyra, és magához vett egy szivart. – Ez a negyedik – mondta Krisztics. – Gyufám sincs – sóhajtott az öregember. Krisztics felkattintotta az öngyújtóját, és átnyújtotta az asztal fölött. Az újságíró tömör rablószagot érzett a szobában. Óvatosan beleszimatolt a levegőbe, és bólogatott. Minden valódi volt. Szép és valódi… Megtelt a szíve nosztalgiával. Arra gondolt, hogy nem írja meg az öreg tyúkjait. Levág majd valami oltári halandzsát a régi mackókról és osztrigákról… Különben sem a reszortja… És egyébként is Krisztics százasát tisztelte meg elsősorban. És magát Kriszticset is jólesett látni… Krisztics arcán, orrcimpáin látta, hogy az is érzi, és élvezi a valódi rablószagot. A szobát bizony Bank Feri bácsi alaposan berablózta. Értett hozzá. Tudta, hogy neki mi jár… Persze bajban volt. Nagyon nagy bajban. – Mit írjak akkor? – kérdezte az újságíró álnokul. Az öregember nagyot szippantott a szivarból, aztán a parazsát bámulta. – Írja meg – szólalt meg nagy sokára –, hogy grófnő szeretőt tartottam… – Ez már nem hat… Valami jó, stramm ügyet meséljen. – Miért ne hatna? – Nem hat. Valódit… – Egyszer egy cselédlányt elcsábítottam az ablakban… Az anyjával vagy a szomszédasszonnyal beszélgetett, aki az utcán állt. Széles, régimódi ablakpárkány volt… Ott hasalt a cselédlány, és kifelé beszélt az utcára. A függöny éppen a derekára lógott… Úgy látszik, elváltozott az arca, vagy mi, mert azt mondja neki az a másik, hogy „Mi bajod? Rosszul vagy…?” „Nem, csak ez a napfény…”, írja meg ezt… – Ismerte a cselédlányt? – Ott laktam… – Nem ügy… Attól, hogy a párkányon… – Hát írja azt, hogy Nice-ben történt… Az jó helyszín… És akkor beleveheti a rablást is… Tudja, a 27-es toulouse-i mackót. – Nem szállodában lakott? Tíz éve azt mondta, hogy Nice-ben szállodában lakott… – Ez nem Nice-ben történt, hanem Blois mellett egy átmeneti helyen. Kisváros. Ott dekkoltam a munka után. – Akkor azt írom, hogy Blois… – Mellette… – Akkor azt írom, hogy mellette. – Írjon Nice-t. Jobban hangzik… – Maga ott tele volt dohánnyal… Osztrigát zabált, meg szárnyasokat, pezsgővel… Hogyan jön ehhez a cselédlány?… – Miért, egy szép cselédlány? Mondjuk, egy tizennyolc éves, szőke cselédlány… – Francia és szőke? – Legyen barna… – Jó… Egy barna cselédlány Nice-ben… Nem tudom, hogyan veszik ezt az én lapomnál… Látta már a fejlécet, Feri bácsi? Nem?… Vegye szemügyre… Aztán adja hozzá, hogy újabban én a kultúrában dolgozom. – Írjon Nice-t… Jól kiszínezheti… Ott a tenger, Angyal-öböl… Jachtok… A tyúkokról pedig egy szót sem… Szerkesztő úr, emberek vagyunk… – mondta az öreg könyörgő, sírásba bicsakló hangon.
Az újságíró másnap délelőtt tíz óra tájban befűzte a papírt a gépbe. Felírta a nevét, a dátumot, aztán várt. Valami megható, rendes dolgot akart az öreg mackósról írni… Valami színeset… Ha utált valamit az újságírásban, akkor ez a „színes” volt, különös tekintettel a „kis színesre”. Kezdett elfáradni. Öregedett. Érezte. És a feje is fájt még… Mindössze tíz forintja maradt Krisztics százasából. – Nézte a papírt, és várt, egyre várt valami csodára. Néha felbukkant a képzeletében a francia cselédlány, akit a rabló az ablakpárkányon, de hogy ezt hogyan lehetne megfogalmazni és elfogadtatni, arról halvány sejtelme sem volt. Tizenegy óra után benyitott hozzá az olvasószerkesztő. – Hallom, hogy van egy jó riportod. – Mi?… – Tényleg tyúkot lopott az öreg? – Honnan tudod? – Reszeli már kilenckor panaszra ment… A jó sztorikat elviszed előle… Mennyi lesz? – Három flekk – mondta az újságíró megadóan, aztán legyintett, és felírta a címet: „Tyúkot lopott a régi mackós.” Megírta a tyúkügyet, s hogy sírt a bankrabló a szégyentől. Nice-t is belevette és az osztrigákat, de a cselédlánynak már nem jutott hely. Eléggé szégyellte magát. Negyednap engedélyt kért Kriszticstől, hogy bevihessen az öreg rablónak egy üveg pezsgőt. Krisztics elintézte az engedélyt. – Megvette a pezsgőt, és útnak indult. Nem jutott el a rendőrségig. Ismerősökkel találkozott, beugrottak egy-egy konyakra ide is, oda is. Eltelt az idő. Éjjel kettőkor egy ismeretlen téren két ismeretlen nő társaságában aztán elfogyasztotta a pezsgőt. – Nice… Tudjátok, hogy hol van Nice?… – sóhajtozott. A nők nem tudták. A tér lassan süllyedt.
1970 |