A Teimel villa

Compó Jani leesett az ágyról. Nyöszörögve összegömbölyödött a hideg kövezeten, aztán felült. Sötét volt. Remegett a föld. Páncélgránátok robbantak a kertben. A fák suhogtak, mint az ostor. A tó másik partjáról áthallatszott a Sztálin-orgonák vijjogó acsarkodása. – Visszamászott az apja ágyába, és betakarózott. Kezét összekulcsolta a feje alatt, és egy tehervonatra figyelt, ami álmában rohant, de már nem tudta, hová, s arra sem emlékezett, hogy mi dolga volt a vonattal… – Kellemes, széles fekvés esett az ágyban… Két éve, amikor megjött az értesítés, hogy az apja eltűnt, nagyon megijedt. Teimel úr magához rendelte, és megkérdezte, hogy hány éves. Vacogva nézett Teimel úrra, és azt hazudta, hogy tizennégy. Teimel úr szigorúan ingatta a fejét, de végül mégis megengedte, hogy az apja kamrájában maradjon. Amennyire bírta, átvállalta apja munkáit is. Télen fűtött, nyáron a kertet gondozta. Megszolgálta az ételét, ruháját, szállását. – Nyitott szemmel feküdt az ágyon, és az ágyúdörejre figyelt. A robbanások, süvöltések szüneteiben autók, páncélos járművek nehéz morajlását vélte hallani. A lizoform bűze közben az orrát facsarta, és könnyeket csalt a szemébe. Amióta a kötszermosoda a Teimel villa alagsorába költözött, klór, jód és lizoform szaga párállott elő a falakból, vascsövekből, betonajtókból. A takarója is bűzlött, mert amíg fát hasogatott az udvaron, a katonák az ágyában disznólkodtak a mosónőkkel s a lányokkal, akik a kötszerért jöttek. Ha szólt nekik, pofon vágták, a nagy seggű mosónők pedig röhögve falhoz szorították. A jód bűzét a macskák is gyűlölték. Sorra otthagyták a meleg kazánokat. A hóban s lent a csónakházban vernyákoltak egész télen. Az alagsorban elszaporodtak az egerek.

Compó Jani fejére húzta a takarót, és elszenderült.

Fakó pincefény derengett már a falakon, amikor felriadt. Csend volt mindenütt, időtlen, ernyesztő mozdulatlanság. Fülelt, aztán sovány, kifényesedett lába szárára felrántotta a nadrágot. Kapcát tekert, beleugrott a bakancsába. Remegett. Évek óta nem fordult elő vele ilyesmi. Mindig hajnalban ébredt, sötétben ráncigálta magára a gúnyáját.

Feltépte a kamra ajtaját, s az alagsor csővezetékei alatt sietve elindult. Kongtak-bongtak a bakancsai. Sehol egy ember, egy katona, egy őr. Eltűntek a mosóasszonyok, az altisztek és a sofőrök. Felnyargalt az udvari lépcsőn, s látta, hogy az ólakból eltűntek a kutyák, a fészerből a fekete BMW, a kertből a kétéltűek, a kapu elől a boforcok. Az udvar napfényben úszott, mindenütt apró vízerek csordogáltak, s körülfolyták az almafákat, bokrokat, a sziklakert szétdúlt rózsatöveit. Compó Jani lihegve állt a fényben, és várakozott. Nem tudta, mire vár, mit akar…

A Teimel villa ajtaja tárva-nyitva állt. Az ajtóhoz lépett, megállt, kopogott, fülelt. Mindhiába. Csend volt a házban s a ház előtt a pergola alatt s a szobákban, a zugokban, a szilánk ütötte repedésekben. Falépcső vezetett az emeletre. Megindult rajta a magasba. Nyikorogtak és döngtek a száraz lépcsők. Compó Jani riadtan megállt a kanyarban. Soha életében nem járt még a villa emeletén. Eszébe jutott Teimel úr, Teimel úr szemüvege, s a méltóságos asszony ezüstrókája, a róka figyelő üvegszeme. A földszinti szobák felé pislogott, szeretett volna baj nélkül visszajutni az előszobába s az előszobából az udvarra. „Halkan, óvatosan visszamegyek… Bezárkózom a kamrámba…” – gondolta. Mégis felfelé lépdelt a nyikorgó falépcsőkön. Emelte valami a lábait, valami ismeretlen, idegen erő. S a lábai fokról fokra hágtak, mintha maguk parancsolnának maguknak, s a gazdájuk nem is Compó Jani lenne. Tágas szobában találta magát. A szobából fülkék nyíltak mindkét oldalon, vagy talán újabb szobák. A törött üvegajtót nem kellett már nyitni, kitárni. Az ablakkereten át egyenesen a teraszra léphetett. A roskadt nádszékeken macskák aludtak. Napfény aranylott szőrükön.

– Cic… Cic… – suttogott Compó Jani.

Az egyik cirmos bundájú macska leugrott a terasz mozaikpadlójára. Compó Janihoz dörzsölte fejét, oldalát, és dorombolva megkerülte a lábát.

– Dóra… Cirmos Dóra… – mondta Compó Jani, aztán a terasz fénylő magasságából a Balaton tükrére bámult. Soha nem látta még a tó vizét ilyen magasról. A repülőgép, amit a boforcok az elmúlt ősszel lelőttek, már kiolvadt a jégből. Lomha ezüst testét zölden nyaldosták a hullámok. A víz alatti részei is előfénylettek, mint öreg ékszerek, melyekről régóta már csak mesélnek… A farok táján az áramlás valami zsákszerű kelléket duzzasztott. Lottyadtan elapadt, aztán duzzadt fehérséggé változott, majd ismét elapadt… „Mi lehet ott? Gumicsónak? Nincs is messze. Talán száz méterre van, vagy százötven méterre. Százra a nádas szélétől” – tűnődött Compó Jani, aztán az öblöt vette szemügyre s a partot, ahol összetorlódott az olvadó, hullám szaggatta jég. Az öböl mélyén két elsüllyedt hajó pihent. A magasból halványan sejlett az árbocuk s a fémrészek fáradt aranylása. A nádasban kilőtt kétéltűek sötétlettek, a kertek és gyümölcsösök aljában pedig elhagyott lövészárkok. Pillantása az árok cikcakkját követte, amikor észrevett egy embert. Soványnak látszott. Hajladozott, keresgélt valamit a bokrok alatt. Aztán felegyenesedett, és a Teimel villára bámult. Compó Jani arca felderült. A félcigány Kordély Ferenc álldogált a bokrok között. Compó kihajolt az erkélyen, és intett neki.

Kordély gyanakodva közelítgette a Teimel villát. Amikor a napfényes, idegen szobába lépett, megvonaglott a szemöldöke:

– A bankárék is elmentek?

– A bankárék már februárban. Azóta csak a németek voltak itt és a mosodások – mondta Compó Jani, aztán összerezzent. Hátranézett.

– Mi az? – kérdezte a félcigány, és oldalazva a lépcső felé húzódott.

– Nem tudom. A németek mind elmentek?

– Mind. Még az éjjel. Itt már csak oroszok vannak.

– Hol vannak hát?

– Itt vannak valahol. Megkerülték a vizet. A kertek mind tele vannak röpcédulával. Nézd e, miket írnak.

Compó Jani egy sárgás, koszos cédula böngészésébe kezdett. Hangosan szótagolta a szöveget: „Ha… él… ni a… karsz köl… tözz fel a pin… cé… ből, mosa… kodj, taka… ríts… dol… gozz! Ma… gyar Ko… mo… nista Párt…”

– Ezt nézd e, ez nagyobb – nyújtott át Kordély Ferkó egy piros cédulát.

– „El kell ko… boz… ni a haza… árulók, nyi… las ve… zetők, Volk… sbund tagok, hábo… rús bűnösök föld… birtokait! Ne kímél…jétek a haza…áru…lókat!” – szótagolta Compó.

– Meglásd, Jani, nekünk is osztanak valamit…

– Mit osztanának?

– Fődet meg pénzt. A te gazdád, ez a Teimel, ez is valami ilyenféle.

– A Teimel úr?

– Ilyen ez, meglátod… Foglaljuk le magunknak a kertet… Az oroszok aztán majd jóváírják…

– Aztán ha visszajönnek Teimel úrék?

– Ide? Itt most már kommunizmus lesz. Az urakat mind fölakasztják. A dógaikat meg odaadják nekünk. Mink most azt csinálunk, amit akarunk. Aki akar, fődet kap, aki akar, elmehet tűzóttónak. Az anyját, de éhes vagyok. Nincs itt valami konzerv?

A félcigány kinyitott egy szekrényt, és átkutatta a polcokat. Két doboz szivart talált és egy üveg konyakot.

– A bankárék szivarja e… Meg a rumjuk…

– Ha aztán a Teimel úr nem hazaáruló, még a helyemet is elvesztem.

Kordély diadalittasan nyitálta a gardrób ajtaját:

– Nézd e… Mekkora szekrényeket tartottak. Megalhatna ebben az ember. Csak egy dunyha kellene ide. Meleg, tágas, mint egy fészek. Lehet, hogy ez nem is szekrény. Mi ez itt, Compó?

Compó is benézett a gardrób mélyére, aztán a másik szekrénybe, majd a harmadikba, s csakhamar versenyt nyitálta a fiókokat, ajtókat, zárakat a félcigány legénykével. Néhány magyar és öt darab német konzervre bukkantak a polcok, fiókok mélyén.

– Jó kis katonai konzervek – mondta Kordély. Compó bólogatott. Csámcsogva ettek, s lankadtan pislogtak a terasz felé. A macskák már a lábuknál vernyákoltak.

Kint meggyújtottak egy-egy szivart, aztán elhelyezkedtek a nádszékeken.

– Mekkora egek vannak. Nem is gondolná az ember – álmélkodott Compó Jani.

– Az urak innen jó messzire láttak… Mi az, nem szipákolsz már?

– Büdös ez a szivar.

– Büdös? Az urak szivarja? Büdös ám a valagad. Na, add ide. Majd fölszelem, és pödrök belőle. Van itt papír, jó hétre valót összeszedtem a kertek alatt. Na, add ide azt a szivart. Így, ni… Egész raktáram van már…

– Mi az a sárga?

– Röpcédula. Ez mind röpcédula. És még tele van a futóárok alja és a nádas is. Elóvasod?

Compó Jani hunyorogva mustrálgatta a sárga röpcédulát, majd megfontolt szótagolásba kezdett: „Űzzük ki a néme…teket! Fegyver…re ma… gyar! Be az új Nem… zeti Had… se… regbe!”

– Na, ugye, megmondtam. Katonának is mehetnénk. Azt csinálunk, amit akarunk. Ha beállunk a seregbe, ruhát kapunk, és rendes adagot mindenből. Ha például hónap beállnánk, Szent György-napkor már megtérhetnénk mint tisztek.

– Mink?

– Hát. Tisztek lehetünk most, vagy foglalhatunk fődet. Akár egy egész holdat vagy kettőt, és gazdák leszünk. A faluban már mindenki a fődre fenekedik. Csak azt várják, hogy az oroszok megérkezzenek, aztán már osszák is. De bakternak is elmehetnénk. Ott is jár ruha, meg mind a fődek a tőttés mentén.

– Legjobb lenne beállni a hadseregbe.

– Hát álljunk be. Hónap beállhatunk. Begyalogolunk a városba, és beállunk. Ruhát adnak, rendes adagot mindenből. Géppisztolyunk lesz, és mind a ketten vitézek leszünk. Meghajtjuk a németeket, aztán Szent György-napra hazajövünk a részünkért.

– Itthon is kapunk részt?

– Kapunk hát. Ha beállunk a hadseregbe, nekünk dupla rész jár… Neked meg éppen három rész, mert az apád részét is kiveheted.

– Holnap bemehetnénk a városba.

– Megyünk is. Beállunk tisztnek. Ha reggel elindulunk, délre beérünk. Itt találkozunk a villasori úton. Jó? Ahol a boforcok álltak. Ezt a három konzervet meg ezt a rumot elviszem. Marad itt elég – mondta Kordély Ferenc, aztán szivarját eloltotta a fehér vaskorláton, és zsebre tette.

Compó Jani nem találta a helyét a Teimel villában. Amikor Kordély Ferkó elment, arra gondolt, hogy beveszi magát a kamrájába, és alszik délig vagy még tovább. Le is ment az alagsorba, de hiába dőlt végig a széles, kényelmes ágyon, nem volt maradása. A kéklő, fényes messzeségre gondolt, a nagy, sűrű egekre, melyeket odafentről látott. Visszasomfordált az úri szobákba. Megtapogatta a bútorok kárpitját, a porcelánokat és a festmények borzongató, furcsa rücskeit. Két óra is beletelt, mire a terasz aranyos magasságába érkezett. A székek nádfonata, a korlát s a kövek türkiz kockái mind felragyogtak. Meleg volt odafent és jó levegő. Messzire látott, nagy, kék egek függtek mindenütt. A macskák dölyfösen hevertek a székeken. Hunyorogtak, doromboltak, bajszuk csillogott. Helyet szorított magának a cirmos mellett, és csukott szemmel élvezte a napfényt, a nádasból felszálló tavaszi szagokat. Úgy érezte, álmodik, vagy filmet néz a városi moziban. Megsimogatta a macskát. A szőr sercegett durva ujjai alatt.

A víz felett sirályok keringtek, kiáltoztak, és fehér íveket véstek a mélykék végtelenbe. A repülőgép betükrözött a kerti fák közé. Egészen kiszabadult a jégből, s a hullámok lassan forgatták. A mátyásmadarak kíváncsian kiáltoztak a csónakház tetején. Compó Jani is kíváncsi lett. „Mi lehet a repülőgép belsejében? És mi az a fehér a farka alatt? Ha amerikai gép volt, ebben talán még arany is van. Arany és fegyverek… Szép, fényes pisztolyok. Tiszti fegyverek.” Hunyorogva, tűnődve nézte a gépet, s a gép lassan forgott az áramlásban. A macskák ásítoztak. Unták és élvezték a tavaszt. Úgy hevertek, flegmáskodva a fonott karosszékek öbleiben, mintha a tavasz megszokott macskaügy lenne. Az ég macskakék, a szél macskaszél, s a felizzó, nagy napkorong a megszokott, megunt macskanap lenne. Compó Jani sokáig élvezte a macskafényt. Csaknem elaludt a Teimel villa finom mozaikpadlós teraszán.

Kettő óra lehetett, vagy néhány perccel több, amikor felállt, s az úri szobákon, az úri falépcsőn át leballagott az udvarra. Az alagsorban magához vette a fejszéjét, aztán egykedvűen a csónakházhoz lépkedett. A mátyásmadarak a tető ormán cserregtek, mintha a tavaszi délután megszokott madárdélután volna, az égen madárnap, madárfény szállna, s a madárkék égbolton madárbríz borzolódna. Compó Jani felemelte a fejszéjét, és a lakatra sújtott. A fémzár reccsenve megszakadt, elernyedt.

Bent kiszáradt tavalyi pókok függtek élettelen hálóikon. Festék-, iszap- és terpentinillat vegyült a kinti áramlással. Compó Jani láncon ragadta az egyik könnyű csónakot, s húzta maga után, mint egy engedetlen, buta szobakutyát. Amikor kint az almafák alatt megpihent, látta, hogy a csónakon megdöntött, cirkalmas betűkkel egy név áll: Adrien. A kisasszony csónakja volt. Teimel Adrien két éve Svájcban élt, s a csónakját az elmúlt nyáron már nem tették vízre.

Compó Janit az öböl partjáig követték a mátyásmadarak. A nádas és a kert között letelepedtek egy berekfa ormán, s a megszokott tavaszi madárfényt, madárbrízt élvezve alig figyeltek Teimelék szolgájára.

Compó Jani vízre csúsztatta a kisasszony csónakját, s az egyik fenékdeszkával evezni kezdett. „Ha magammal viszem a tiszti fegyvereket, jobban befogadnak – gondolta. – Az új hadseregben sok fegyver kell nekünk. Nem irgalmazunk. Elkobozzuk az egészet. Fölosztjuk… Az aranyat is… Viszem a fegyvereket és az aranyat… Csak néznek majd, és azonnal kihirdetik… Compó János a vörös aranyakat… Az összes vörös aranyat… A tiszti fegyvereket… Előléptetjük őrmesterré… Az aranyakat leteszem az asztalra. Egyet sem tartok meg… Megmondom nekik, hogy szivar nem köll, rum nem köll… Éljen a nép… Kordélynak is rangot adatok, már holnap délután… Az összes aranyat behoztuk… A fegyvereket. A finom amerikai pisztolyokat is… És a töltényeket… Mi, vörösök, legelsőnek indulunk el… Mi ketten a Kordély néptárssal… Megmondom nekik… Sok arany lehet egy ilyen repülőgépben… Nem… Nem tartok meg az amerikai aranyból egyet sem… Eláshatnám… De nem ásom el… A vízbe is leengedhetném… De nem eregetem le… Beviszem mind. Leteszem a ződ asztalra, és haptákba állok… Kordély majd szalutál: Az urak árulók!… Nagyot kiált…”

Csobogtatta a lakkozott fenékdeszkát. Nekifeszült a türkiz áramlásnak, erőltette a kisasszony csónakját a repülőgép felé. A sirályok halásztak körülötte. Apró, sovány küszökkel emelkedtek a macskanap felé. A mélykék ég végtelenjében megjelent egy parányi felhő. Magányosan sodródott nyugat felé. Compó Jani evezett, megfeszült. Ezüst derengés szívta, vitte. Körülötte csupa kék volt minden, a víz, az ég, a szél. Mosolygott, szája résnyire nyílt. Szeme már a túlpartot kémlelte, a füstszürke, alig kék messzeséget, amikor megakadt a csónakja. Valami ismeretlen erő lazán, rugalmasan megragadta. Nagyot húzott a fenékdeszkával, de hiába. A csónak előrelendült, aztán visszarándult. „A drótakadályok… A németek tüskésdrótot eregettek a vízbe… Megfogott a németek drótja… Amikor az oroszok elérték a túlsó partot, akkor… Drótakadály van itt mindenütt… a víz egyik végétől a másikig… De ez könnyű csónak… Átcsúszhat felette…” – gondolta Compó Jani, s a fenékdeszkával a mélybe böködött, hogy csónakjáról leválassza a karmos drótokat.

A robbanás széttépte a csónakot, Compó Janit, s az örvények megbillentették a vízben lebegő repülőgépet. Az aknazár úszó gyöngysora a Teimel villa alatt elszakadt. A sirályok kiáltozva fúródtak a magasba, s fehéren libegő bizonytalansággá vált a tavaszi délután. A csónak maradványaiból néhány színes deszkát a nádasba hajtottak a hullámok.

A jó idő tartósnak bizonyult. A következő napon is kéklő, aranyló hullámverés áramlott át a tájon. A villasor szabályos törzsű hársfáin madarak cserregtek. Kordély Ferenc szivarozva várakozott a fák alatt. Kilenc óra tájban bemerészkedett a Teimel villa udvarára, és nagyot kiáltott:

– Compó!

Csend volt a házban és a ház körül. Benyitott, sorra járta a szobákat. A teraszon megállt, a vízre, majd a a macskákra pillantott. „Compó, úgy látszik, előrement” – gondolta.

Fütyörészve leereszkedett a falépcsőn, s a kerten, majd a mezőkön át elindult a város felé. Élvezte a tavaszi napfényt és a bizonyosságot, hogy fél nap múlva katona lesz, két hónap múlva tiszt, s később is, ami csak akar.