KőarcA sötétkamra, melyben naponta órákat töltök, valójában jelképes is lehetne. Zug, melyben összpontosít az ember, s a lényeg egyetlen kis részletét igyekszik a szépség segítségével elfogadhatóvá tenni. A világ persze drótokon, réseken át ide is beszivárog, és megzavarja a munkát. A kép, melyet most a hívóban áztatok, csak a kontúrokat jelzi, s az árnyalatok, ha elősötétlenek is, nem harmonikusak az egésszel. Talán a papír kemény, talán a vegyszerek összetétele hibás… Bárki megkérdezhetné, hogy mi szükség van ilyen keresgélésre, s miért éppen képekkel vacakolok. Aligha tudnék válaszolni, de nem kérdezik meg. Aztán ha jól belegondolunk az egészbe, akkor az sem biztos, hogy tevékenységemet fotomunkának nevezhetjük, hiszen a valóság belsőbb megismerésére és ábrázolására törekszem. De ez most nem is lényeges. Nyár van, kora délután. Laboratóriumom kilencvenszer egy-tízes helyiség, mely a szomszédos lakásokban mindenütt élelmiszerkamraként szolgál. Mi soha nem tartottunk bent élelmiszert. Pontosabban egyik évben őrizgettünk a felső polcon félkilónyi tarka babot. A feleségem a Bosnyák téri piacon vette, mivel megtetszettek neki az óriási babszemek. Úgy terveztük, hogy telket vásárolunk a Balaton mellett, és a kerítés mellé elültetjük a babot. De felmentek a telekárak, s pénzünk egyébként sem volt. Főzelékké változott a díszbab, karácsony hetében ettük meg, ecetes hagymasalátával. – A ház, melyben lakunk, négyemeletes, két kapuja van, a kapukon s a nyitott körfolyosókon át százharminchat lakásba lehet eljutni. Mind a százharminchat lakás egyszobás. A körfolyosótól mindössze egy három milliméter vastag ablak választja el műhelyemet, és a fekete elsötétítő papír. Valahol egy asszony mosogat. Lábasok, evőeszközök csengnek. Rádió szól, beszélgetnek is. A folyosó örökké tele van hangokkal. Szomszédságunkban egy éjjeliőr lakik, nyög és höbög. Most is kint ül a körfolyosón, s az udvaron hancúrozó gyerekekre és kutyákra kiabál: – Csönd legyen! Nem értitek? Csönd legyen, a konyhában alszanak… Heten laknak a szomszédunkban. Az Öreg, a felesége, az idősebb lányuk és annak kisfia, valamint a fiatalabb lányuk a férjével és kislányával. Az Öreg igazságtalan. Fiatalabb lányának a férje meglehetősen barnás árnyalatú. Cigány vagy félig cigány. Ruganyos járású, derűs legény. Vásárolt egy táskarádiót, s az Öreg elvette tőle. Ha éppen senki sem alszik a konyhában, az Öreg órákon át a folyosón ordíttatja a rádiót, nem törődve a szomszédokkal, más alvókkal és kábultakkal. A folyosónkon pedig jócskán akadnak még fáradt emberek. Az Öreg szomszédságában egy munkás lakik sánta feleségével, lányával, fiával és a kutyájával, akit Ritznek neveznek. Az idén az alacsony, borostás arcú munkást nélkülöznünk kell, mivel lecsukták. Senki nem tudja, miért. A házban úgy vélekednek az emberek, hogy lényegében valami félreértésről van szó, semmi esetre sem igazi bűnügyről. A fiát felvették helyette a kazánokhoz. Az üzemben tartják a helyét, visszavárják. A gyerek most az apja kerékpárjával jár át Kőbányára, s általában este érkezik haza. Néha azonban délelőtt is felbukkan a folyosón. Ilyenkor ököllel veri az ajtajukat, és szitkozódik. Hiába. A húga nem nyit ajtót. Kövérkés leány, tizennégy esztendős. Ritzéken túl egy rendőr őrmester lakik négy gyermekével, asszony nélkül. A legidősebb lány vezeti a háztartást. A rendőr szomszédjáról már semmit sem tudunk, érthető, messze esik tőlünk az ajtajuk. – Négy embernek kényelmes, de hétnek már kicsi… Azt hiszem, a postásnak magyaráz. Tegezi a postást, a handlét, a házmestert… Ilyen éjjeliőrt én még nem láttam. Februárban ing nélkül, félmeztelenül mászkál a folyosón, és rendezkedik. Ha módja nyílik rá, mindig a növendék lányokat rendezgeti. Közben beteg. Azt hiszem, cukorbajos. Esténként áthallatszanak a nyögései. Nyög vagy ordít: – Te Bözsi, hová tetted az üvegcsét! Hun az üvegcse, Bözsi?! Add elő az üvegcsét, Bözsi, mert megváglak! Bent a szobában cseng a telefon. Hirtelen leöblítem a képet, és belenyomom a fixírbe. Úgyis rossz. Egy író telefonál. Azt kérdi, hallgattam-e a rádiót, mert bemondták, hogy a Holdon hagyott szeizmográf atombombányi rengéseket jelez. Mi az én véleményem? Mitől reng a Hold?… Amióta az amerikaiak leszálltak a Holdra, most telefonál negyedszer. Kék, ernyőzött kriptont gyújtok a laborban. Bámulom a képet. A kontúrok jók, de felismerhetetlen, hogy a fogaskerekekben végződő gúlákat honnan éri a fény. És persze a népi szőttes mintái sem látszanak, mely a háttért adja jellegzetes formáival, kicsit az időtlenségbe mosva az egész kompozíciót. – A folyosón höbög az Öreg. Éjjeliőrt még nem untam ennyire, mint ezt. – Ha nyerek a totón, itt hagyom az egész bandát. Veszek magamnak egy egy szoba komfortos lakást, és csak heverek. Nem hagyom magamat ingerelni. Az orvos is azt mondta, ne hagyjam magamat ingerelni… – Nem nyer – hallatszik a postás hangja, vagy a handléé, vagy valaki másé. – Mondom, ha nyerek… Egyet sem viszek magammal, még az öregasszonyt sem. Elég volt nekem ebből a bandából. Csak heverek majd. Új papírt kaparok elő a fiókból, és a gép alá igazítom. A fejemben tél van. Gumitalpú félcipőm csúszkál a hóban. A körzeti orvos rendelőjében harmincan szörcsögnek. Az öregasszony is, a Bözsi. Mellém húzódik, sóhajt. „Most megkérdem tőle, hová az istenbe rakja el örökké azt az üvegcsét…” De megelőz: – Jaj, istenem… Meghal az Öreg… – Talán csak hűlés… – Meghal… Hujjogat álmában… Mi lesz itt énvelem? – Erős embernek látszik. – Mi lesz itt énvelem?… Az Öreg nélkül fél évig sem bírom… Az Öreg nekem az egyetlen támaszom… – Ott vannak a gyerekek… És az ijedség mindig nagyobb, mint a… – Szegény Öreg, elmegy előttem… Helyet csinál… Három nap múlva az Öreg halk, erőszakos hangja szűrődött be a fagyottan pendülő ablakon: – Hadd lám, milyen bugyigód van… Na, hadd lám?… – Menjen már… Mit gondol maga? – ernyedten tiltakozott a Ritz lány. Szinte magam előtt láttam kiguvadt szemét, hepehupás kövérségét s a porrongyot, mellyel valószínűleg az ajtóban tétovázott. – Na, gyerejde, mutasd meg a bugyigódat. – Miket gondol maga?… – A Jóskának bezzeg odatartod… Meg annak a Feri gyereknek is… – Nem is igaz… – Ne beszélj! Mindent látok. Anyád alighogy kihúzza a lábát, ezek már itt koslatnak a folyosón… Azokkal, azt hiszed, jobb?… – Takarítanom kell. – Na, gyere be… Senki sincs idehaza, csak én… Adok egy tízest, ha bejössz… – Tízest?… Mit kapni azért? – Majd összegyűjtöd. – Nem. – Na, gyere be… Ha begyüssz, nem mondlak meg… Anyád már a múlt héten is kérdezett felőled… – Az anyu?… – Ha apád kiszabadul, agyonver téged. De nem is lehetne csodálni… – Bemond neki?… – Ha begyüssz, nem szólok semmit. Csend lett, becsukódtak az ajtók. Félóra múlva a lány hangja ismét kiszivárgott a folyosóra: – Nem mond meg?… – Nem… De azzal a Ferkóval nem ám, hogy összeadod magad? Elégedj meg a Jóskával. Ha a Ferkót is beengeded, bemondlak. – Vén disznó… Eresszen már. – Na, hadd lám, milyen most… Na, hadd lám?… – Azt ígérte, nem mond be. – Nem hát… De azt a Ferkó gyereket nem akarom látni a folyosónkon, megértetted? A Ritz lány halk pityergését beszippantották az ajtók és ablakok. Este aztán elölről kezdődött minden. Az Öreg nyögött és ordított: „Bözsi!… Hová tetted az üvegcsét?…” Ez már lágyabb papír. A gyér, kék fényben is látszik, ahogy a hívó előcsalja a formákat. A fogaskerékben végződő gúlák, mint a szörnyek, hatalmassá növekednek az ernyedt papíron. Először azt a címet akartam adni a képnek, hogy „Kompozíció”. De meggondoltam. Sokkal többet mond az új címe: „Tértanulmány, 1969”. Két hete megvan már ez a címem. A feleségem szerint minden bent van ebben a címben, bár a képet még nem látta. Olyanok ezek itt, mint a szörnyek… De milyen tértanulmány az, ahol a tárgyak egymás árnyékába olvadnak? Hol itt a háttér? És a közeg? Egymáshoz viszonyítva hol helyezkednek el ezek a fogaskerekek? Képtelenség az egész… Mindig tudtam, hogy lágy papíron nem lehet dolgozni… Persze a kemény sem jó… Az elnyeli az árnyalatokat. Semmi nincs a gúlák között, csak a natura. – Mit csináltok azzal a kutyával, te? – A Ritzzel?… – Egész éjjel vonyít. Azt mondja a vejem, nem tudnak tőle aludni. – A Ritz vonyít?… – kételkedik a lány, és valamilyen nedves rongyot csapdos a korláthoz. Szép, kerek már a hasa, az iskolából is kitiltották. A nyolcadik általánost majd a levelezőn fejezi be. Legalábbis ez a terv. A koslató legények elmaradtak, az Öreg hangja is rekedtes, ingerült: – Veritek azt a kutyát?… – A Ritzet?… Nem… – Akkor rosszat érez ez a kutya. Egész éjjel vonyított. – A Ritz semmit sem szokott érezni… Süket. – Attól még érezhet… Ok nélkül egy kutya sem vonyít… – Mi nem hallottuk… A Ritz ugatni sem tud… Hogyan vonyítana? A szobában ismét megcsörren a telefon. Egbert Iván beszél a drót másik végén. Azt mondja, hogy vasárnap vitorlásverseny lesz. Levinne magával Füredre. Nekem sem árt egy kis napfény, s merő passzióból készíthetnék róla néhány felvételt. Természetesen a hajón, verseny közben. Azt mondja, előfordulhat, hogy nem lesz első, csak helyezett, s akkor a hivatalos riporterek őt nem fotózzák. Neki viszont nagyon kellenek a képek, mert a Hans G. Strepp már megírta róla a riportot a Die Yacht számára, s ott képek nélkül nem jelenhet meg anyag. Vannak ugyan régi fotói, de a Die Yacht csak friss, konkrét anyaggal szeret dolgozni. – Jól van. Idejössz értem?… – hallom a saját hangomat, de a gondolataim már a bútorok mélyén matatnak. „Hol lehet az én fürdőnadrágom?… Az idén még nem fürödtem a Balatonban, de tavaly… Vagy tavalyelőtt volt az?… Lehet, hogy nincs is fürdőnadrágom… Talán a szekrényben… Még a színére is emlékszem… Igen, valami kékes vászon… Vagy talán zöldes inkább…” – Igen, pénteken… De minek olyan korán lemenni?… Edzés?… Valóban, erről megfeledkeztem… Pénteken… A hívóban megfeketedett a „Tértanulmány, 1969”. Semmi nem látszik rajt, csak sötétség. A hívóban nem lehet képet hagyni… „Ha nem kerül elő a fürdőnadrágom, legfeljebb veszek egyet… Mennyibe kerülhet egy fürdőnadrág, ötven forint?… Ha szabad árformába tartozik, akkor száz is lehet… Úgy kell kérni, hogy úszónadrág, akkor olcsóbb… Majd hullámvölgyben készítem el Egbertről az egyik felvételt… Akkor úgy jön ki, mintha a víz felette lenne… És ami adódik, vitorlákkal, zászlós bójákkal a háttérben… Lehetne egy tanulmányt is készíteni a bójákról. Biztosan csíkosak a bóják… Ha összemontíroznék két képet? Mondjuk, egy márványasztal felülete, melyben bent úsznak a bóják… Viszek színest… Vagy az Egbert Ivánt a márványba… Egbertnek csak a feje látszik ki a márvány síkjából, s körülötte óriási zászlós bóják úsznak. A bóják közül egyetlenegy csíkos lesz, a többi dominószerű vágással…” – Jó napot! – nyers, nehéz hang ütődik a falnak. Kint az Öreg rekedten csodálkozik: – Hát maga megszökött? – Harmadoltak… Itthon van a család? Ajtó nyikordul. Alighanem a Ritz lány kiállt a küszöbre. Riadt a hangja: – Aptya… Csókolom… Csend, majd a kiszabadult munkás nehéz hangja: – Meghasasodtál!? Az Öreg alatt nyikordul a szék. A lány hallgat. – Meghasasodtál, az anyád hétszentségit! Agyonváglak, te ringyó… Téged is meg aztat is… Akármelyik volt!… Na! Nyögd ki!… Falnak koccan az ajtó, majd becsapódik. Már bent a kis lakás előszobájában harsog a vastag, nehéz hang: – Kitől van? Beszélj, mert kitaposom a beledet! – Aptya, én soha többet… Pofon csattan, zuhanás döng a folyosón. Az alsóbb emeleteken ajtók csikorognak. Hallgatózik a ház. – Kitől van?! – Aptya, drága aptya… – zokog a lány. Ütések csattannak. A lány sikogat, üvölt. Az Öreg némán üldögél a folyosón. Vagy talán már felállt, odament, és… Ordítás, zuhanások. Csörömpölve beszakad egy ajtó. Hirtelen csend lesz. Talán az Öreg felugrott, és… Nagy a csend. Mindenütt. Az egész ház mozdulatlan. Mi van itt?… Kilépek az ajtó elé. Az Öreg egykedvűen üldögél a széken, és a galambokat nézi. Cigarettázik. A galambok az udvar mélyében köröznek a félkopasz fák felett. Nem tudom, hogyan került kezembe a gép. Felemelem, s az Öreg fejét pontosan elhelyezem a keresőben. Kattan a kioldó. Az Öreg nézi a galambokat. Meg sem rezzent. Feltárul Ritzék ajtaja. A munkás sápadtan áll a körfolyosón. – Vérzik a lány – mondja, és néz ránk dermedt rémülettel. Ázik a film, aztán a papír. Az arc gödrei, mint a kráterek. Soha nem tűnt fel, hogy bajsza van. A rozsdás sörték alatt félig tátva a száj. Sötét üreg. A szemek táskásak, kőszemek. Kőarc, kőszemek, kőbajusz. Zsírkő, százéves berágódásokkal. „Mi lenne, ha az Öreg arcát beépíteném a tértanulmányomba? Előtérben a fogaskerékben végződő gúlák, a horizonton pedig félbalra ez az arc, kőszemekkel. Vagy csak a kőarc, háttérben a horizonttal. Aláírás: Tértanulmány, 1969… Keményebb papíron, jól fakítva… Vagy csak: Tértanulmány? Vagy: Az arc… Ez nem jó. A zsüri portrénak vélné, és az általános emberit keresné a zsírkő türemléseiben… Igen, így a legjobb, a horizont és az arc együtt… Kőfej, kőarc, kőszemek…”
1969 |