Holdkutya és a kantinosnő

Némán, gondolatok nélkül állt az erdei tisztás szélén. Nyárutó volt. A fű már megsárgult, a fák lombja is elszíneződött. Sok helyen száraz ágak meredeztek, fakóra aszalódott levelekkel. A napfény áttüzesítette a vörös erdei földet, s a rögök hevét a csizma is átvette. Különleges védőruhája alatt pállottra izzadt a teste, a verejték marta hajlatait. A gázálarc szemnyílásain át közepes növésű cserfákra látott, melyeken túl gumisátrak sötétlettek és tartálykocsik. A cseres fölött vöröskánya keringett. Messzire elszárnyalt, majd újra és újra visszatért, s vörhenyes tollait kiterjesztve elvitorlázott a tisztás közelében. A kánya jól láthatta a fehér kantinkocsit, a hűvös fényű, jegelt palackokkal, s a bokrok között kanyargó, keskeny erdei utat, melyen a rendfenntartók bukdácsoltak motorjaikkal. A katona csak a kányát látta és a cserfák hamuszín törzsét. Aztán a cserfák is eltűntek egy páncélozott jármű nagy vasteste mögött, mely lassan gördült előre a tisztáson, s közben nyerges potrohából színes nyelű, halálfejes zászlókat lövöldözött a földbe. A „fertőzött” területen civilek nyomultak előre, és egy századostól a színek után érdeklődtek, melyek a vegyi fegyverek minőségét jelölték. Amikor a páncélos is beállt a sorba, a katona feszes tartásba merevedett. A civilek oldalról közeledtek. A tiszt hangja foszlányokban érkezett a füléhez: „…A katona nyári egyenruhája… A katona gyakorlóruhája… A katona téli ruhája…” Bal oldalán három katona állt, jobbján egy aknakereső kocsi és egy hídépítő gép, azokon túl pedig tankok, kétéltűek, parancsnoki kocsik, lövegek, rakéták, körben az erdei tisztáson, ahogy éppen a haditechnikai bemutató rendezői kijelölték a helyüket.

A tiszt hosszú pálcája a melle előtt körözött, majd váratlanul megérintette a gázálarc üvegezett szemnyílásait. „A katona különleges védőruhája… Ha vegyi fegyverek… Ha sugárfegyverek… Ha a támadás térségében…” – hallatszott kemény, mondatvégekre kurtuló hangja, s a pálca aprókat koppant a gázálarcon, majd felrebbent, mint egy ijedt madár, és eltűnt.

A civilek nem voltak akárkik… Minden csoportból lemaradt egy-egy kövérkés férfi, és külön is szemügyre vette a védőöltözéket, a katonát s odább a fegyvereket is, hogy pontosan felmérje, milyen erő áll mögötte, kik és milyen eszközökkel biztosítják számára a zavartalan munkát s a munka gyümölcsének élvezését. A katona a lemaradozók arcát figyelte, miközben azok megtapogatták védőöltözékét, igyekezett kitalálni, hogy melyik mi lehet.

A tisztás közepére leszállt egy helikopter. Nagy szelet kavart. A fák tekeregtek, a fű borzolódva hullámzott a szárnyak alatt. Nem nézett jobbra, így nem is tudta, hogy mi történik a tisztás másik részén. Időnként feldübörögtek a páncélosok nehéz motorjai, csattant egy-egy lövés, vagy jelzőrakéta hullott zöld aléltsággal a fák közé. A vörhenyes kánya elmenekült.

A civilek újabb csoportjait mindig másik tiszt vezette. A civilek nagyon komolyak voltak. A nap közben delelőre érkezett, majd a katona mögé került, s a hátát égetve, lassan ereszkedett a néma, mozdulatlan erdő mélyére.

A katona levette gázálarcát, s a tisztáson át elindult a kantinkocsi felé. A fehér redőnyös furgon valójában a civilek kényelmét szolgálta. Este mindig bement a városba, s csak reggel tért vissza friss, jegelt italokkal, szalámis szendviccsel és mustáros virslivel megrakodva. Az autó oldalán piros és kék feliratok íveltek a tető felé. Néhányat már kívülről is tudott: „Szoknyában a mini, csokiban a Tibi…” „Igyon Coca-Colát…” „Mai ajánlatunk:…” Nagy, fehér mező következett a kettőspont után. Az autó rögtönzött deszkapult előtt állt, sátorlapból formált féltető alatt.

A katona hóna alá csapta a gázálarcot, és várta, hogy sorra kerüljön. A kantinosnő pillanatonként hátrafordult, s a felhúzott redőnyű kocsiból kiemelt egy-egy üveg sört, jaffát vagy szendvicset, és a pultra rakta. Kövérkés, negyven év körüli asszonyság volt. Fürgén hajladozott. Gyors mozdulatai nyomán megrengtek domborulatai, szőke kontya lassan bomladozott. Az asszonyság egyedül csinálta az egész üzletet. Jegelte a sört, főzte a virslit, adagolta, kiszolgált, kasszírozott, és az autót is saját maga vezette.

– Kérek egy jaffát – mondta a katona, amikor sorra került, és az asszony kontyát nézte.

– Igyon Coca-Colát, az hidegebb – mondta az asszony, és a katona furcsa öltözékére pillantott.

– Jaffát szoktam.

Az asszonyság kiemelt a jégből egy jaffát, s miközben a katona elé tette, a következőket mondta:

– A Cola már fél napja jégen volt – aztán eltette a pénzt, és a következő vendéghez fordult.

A katona lassan hörpölgette a jaffáját, s közben az asszony kibomló kontyát figyelte, a száját, melynek duzzadt húsát újra és újra elborította a verejték. „Ronda asszony” – gondolta magában, aztán az üveget a deszkára tette. A civilek már megfogyatkoztak. Búcsúzkodtak a tisztektől, és autóikba szálltak. Amikor elindult egy-egy kocsikaraván, motorosok hajtottak eléjük, és mutatták az utat. A katona lassan eltávolodott a kantinkocsitól, és a gumisátrak felé irányozta a lépteit.

A gumisátor is a bemutatóhoz tartozott. A civilek nagyon megcsodálták. A tiszt minden csoportnak kétszer magyarázta el, hogy a radioaktív szennyeződéstől hogyan mentesítik a legénységet, hogyan a fegyverzetet és eszközöket. A katona egykedvű pillantást vetett a tusolók sorára, aztán a szélső alá odatolta a fegyverek tisztítására szolgáló, szögletes gumikádat. Megnyitotta a csapot, aztán körültekintően lefejtette magáról a védőöltözéket. Ruházatát felakasztotta az egyik tartóoszlopra, és beleereszkedett a fekete gumikádba. Kint monoton egyhangúsággal búgott a tartálykocsi motorja. A víz kellemesen átmelegedett napközben. Elzárta a csapot, és amennyire lehetett, elnyúlt a kádban. Bőréről lassan oldódott az izzadság, izmai fokozatosan visszanyerték nyers rugalmasságukat. Beleszimatolt a levegőbe, majd a víz fölé hajolt, és megszagolta. Tudta, hogy a bemutatóra hozott vízben nincsen titándioxid, mégis gyanúsnak találta az illatot. „Nem, ez nem vegyszer” – gondolta megnyugodva, aztán ismét kényelembe helyezkedett a gumikád sötét falai között. Lehunyta a szemét, és a szőke kontyú kantinosnőre igyekezett visszaemlékezni: „Ha lemosná az arcáról a gyöngyöző izzadságot, másforma lenne… A szája is… Elméletileg…” Újra eszébe jutott a titándioxid. Kinyitotta a szemét, és a gumifalakra bámult. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy a sátor egyszer még rendeltetése szerint is használatba kerül. Mégis felderengett képzeletében egy hideg hajnal, a dércsípte fák s a száz négyzetméternyi tisztás, melyet a különleges alakulatok már sugármentesítettek. A tisztáson csend van. A katonák már levették ruhájukat, és meztelenen állnak a hókristályos avaron. Tízesével lépnek a sátorba. Fegyverüket a fekete gumikádba dobják, aztán a zuhany alá állnak, s a bőrüket bekenik kaolinszappannal… Pontosan tudta, hogy a gumisátorban mi történhet egy ilyen esetben. A kiképzés minden percét tudatosan élte végig, mindent megtanult, amit csak lehetett. Bámulta a gumisátor mennyezetét, és mozgott a szája: „Ha tórium- vagy foszforszennyeződést kaptunk, akkor kétszázalékos Komplexon III, esetleg hexametafoszfát, ha rádiumszennyeződést, akkor kaolin szappan következik. A fegyverek pedig ebben a kádban áznak majd tízszázalékos nátriumcitrát oldatban, de az is lehet, hogy addigra már ultrahanggal mentesítik a fegyvereket. A főhadnagy azt mondta, hogy addigra már az ultrahang… Igen, addigra jön az ultrahang… A szőrzet megtisztítása a legnehezebb. Amíg mi a szőrzetünket mosogatjuk, kint megfagynak az emberek…” – tűnődve az ágyékára pillantott, majd belemarkolt a szőrzetébe. Újabb lehetőség jutott az eszébe: „Az is előfordulhat, hogy a dércsípte erdő felett nem lesz csend. Távoli detonációk morajlanak majd, mint a téli mennydörgés, és mi tudjuk akkor, hogy az mind halál. Talán dércsípte erdők sem lesznek… Egy város főterén állunk majd meztelenül. Hideg lesz a kövezet. Tíz-húsz méterrel odább halottak fekszenek… Esetleg szép autók állnak a járdaszegély mellett, s még bent ülnek utasaik, de már nem mozdulnak. Csak ülnek, ülnek az örökkévalóság nyugalmát árasztva magukból és hullaszagot. Mi akkor belépünk a sátorba, fegyverünket a gumikádba dobjuk, s a zuhany alatt gondosan megmossuk a szőrzetünket…” Megborzongott.

Álmában félemelet magasan egy ablak előtt ült, és géppisztolyt szorongatott a kezében. Hirtelen megtántorodtak a tornyok, a közeli házfalak leomlottak. A romokon túl láthatóvá vált a Balaton tükre. A víz bugyborékolt, kénsárgán forrt, majd víztölcsérek emelkedtek a magasba, és lengve haladtak a parti homok mentén. Érezte, hogy az a bizonyos dolog beteljesedett. A közeli dombokra pillantott, és látta, hogy a fák kidőlnek, s mind egy irányba fekszenek, mintha kasza suhintott volna közéjük. Az erdőben nyiladékok keletkeztek. Kivágódott az ajtó, és nyirkos huzat süvöltött át a szobán. Az ablakok betörtek. Kénes levegő áramlott a falak mentén. Hideg, derengő fény ült a romokra. Géppisztolyát mereven tartotta, és várt. Tudta, hogy az ellencsapás perceken belül sorra kerül, s ha beáll a második nagy csend, neki társaival együtt, kik pincétől a padlásig a falakban ülnek, előre kell törni a fertőzött területen.

Az összeomlott házak zegzugából dörömbölő, jajongó dallam szállt fel a tornyok és tűzfalak helyén tapogatózva, majd tétován elenyészett. A dallam négy hangból állt csupán, és támaszt nem találva elzuhant, felemelkedett és ismét elzuhant. A romok közül csakhamar egy medve lépett az utcára, s a medvét egy asszony követte. A medve megállt a ház előtt, és tűnődve körülnézett. Az asszony tolóharsonát fújt. A harsonán nagy foltokban kiütközött a rézoxid, és a ventil fémszerkezetét is ellepte, melyet az asszony időről időre a hüvelykujjára akasztott bőrkengyel segítségével hozott működésbe. Ilyenkor a négy dörömbölő hang mélyebb lett, s a medve előregörnyedt.

Megszédült, s a szája megtelt nyállal. A parkettra köpött, de hiába, mert tovább nyálzott. A zsebébe nyúlt, és a titándioxid adagját kereste. Elhatározta, hogy még a támadás előtt lemossa magát, s a bevetés után újra jelentkezik fertőtlenítésre. A kézfejére pillantott, majd az utcára. Az asszony éppen a medve elé tette a hangszerét, és elindult a lépcsők felé. A tolóharsona fakó, gálicszín fényben csillogott.

Az asszony léptei közeledtek a lépcsőn. „Rosszkor jön ez az asszony – gondolta –, elkéshetek miatta… A támadás bármelyik pillanatban kezdődhet, és akkor nekem a többiekkel együtt… Talán vizet kér… A medvét akarja megitatni… És pont itt… Bármit kérdez, nem válaszolok… Rohanok most a fürdőszobába, és feloldom a titándioxid adagomat…” Felugrott, fegyverét a hátára lódította.

Az asszony az ajtófélfának dőlve várakozott. Nézte a katonát. Szőke, kibomló kontya volt és alélt, lágy teste. Már nem hasonlított a tolóharsonát fújó nőre, inkább olyan volt, mint a kantinosnő abban a régi táborban, még 1968-ban, jóval a háború előtt. Kérdően az asszonyra pillantott, de az csak nézett rá, és hallgatott. „Meghal ez a nő” – gondolta, aztán hirtelen belekarolt. Jól hallotta saját, megfakult hangját:

– Na, jöjjön, van nálam titándioxid.

A fürdőszoba lakosztálynak is beillett volna. A türkizzöld márványfalak mentén szivacspaplannal letakart heverő állt, néhány nikkelezett lábú forgószék, vetkőzőkuli, fogasok és az ajtóval szemben a fekete márványkád. Az asszony műanyag vödröt tartott a csap alá, és a zöld márványt bámulta.

– Hagyja most a medvét – mondta, s a vödröt a fal mellé lökte. A víz a kádba locsogott tovább.

– Nézze, itt a titándioxid, beledobom a kádba…

Az asszony némán követte a katona mozdulatait, és az arcán lassan, erőtlenül legördült egy könnycsepp.

– Most nem gondolhatunk a medvére, a terület fertőzött.

Az asszony kigombolta a ruháját, aztán hagyta, hogy a katona mindent lehúzkodjon róla, és a kádba segítse.

– Dörgölje a bőrét, a vegyszer már feloldódott…

A nő engedelmesen mosta magát. A fekete márványkádban tejszínfényt árasztott a teste. Nagy emlői a víz színén himbálóztak, félig-meddig alámerülve, majd kiemelkedve ruganyosan, mégis lágyan.

Szép testű nő volt. Meglepetten bámulta hajlatait, hasát, combját… Úgy emlékezett, hogy a kantinosnő teste ernyedtebb, s a szája felett csúnya pihék gyűjtik össze az izzadságot.

– Az ágyékát is mossa meg… A szőrzetet nagyon gondosan kell tisztogatni… A stroncium belerakódik…

A nő szőke kontya kibomlott, s a kád falára tapadt. Ahogy aztán mozdult, néhány fürt elszabadult, s lebegett, mint a vízinövények.

Idegesen bámulta a nő testét. Tudta, hogy a támadás bármelyik pillanatban megkezdődhet, így a fürdésre már alig maradt ideje. Közben valami megmagyarázhatatlan vonzás mégis a kád mellett tartotta, s nézte az asszony tejszínfényű bőrét.

– Nincs sok esélye az embernek… Sietnem is kell… – mondta.

Az asszony tétován ránézett, és a keze a víz mélyére süllyedt.

Erős detonáció hallatszott, s a márványmennyezet elrepedt. A résen sűrű, indigószínű folyadék csorgott a fürdőszobába. Szó nélkül az ajtóhoz ugrott, s a folyosón át kirohant a lakásból. Lépései ritmustalanul zuhogtak a lépcsőházban. Mire az utcára érkezett, már beállt az ellencsapás utáni félelmetes csend. A gálicfényű harsona elhagyottan hevert a felszaggatott kövezeten. A medve eltűnt. A tolóharsonára pillantott, és várta, hogy a különleges alakulatok katonái előtörjenek a falakból, s velük egyesülve útnak induljon. Idegesen a harsonához lépett, és megmozdította a ventil nyomókarját. A hangszer olyanforma hangot adott, mint amikor egy nagy emlős fájdalmában kitátja a száját. Csend ült az utcán, a falak nem mozdultak. Felegyenesedett, s közben bal kezét a gyomrára szorította. „Fertőtleníteni kellett volna magamat” – gondolta, s ahogy türelmetlenül a falakra pillantott, hirtelen felismerte, hogy a különleges alakulatokat már bevetették, és a katonák régen előrenyomultak a romok között. Géppisztolyát a hóna alatt előrecsúsztatta a keze alá, és futásnak eredt. Csizmái lágyan, magányosan csattogtak a kövezeten.

A vöröskánya mélyrepülést hajtott végre a tisztás felett, aztán a gumisátrak közelében a földre ereszkedett. Méltóságteljesen lépdelt a tócsák mentén, majd ivott egy keveset, és szárnyra kapott. A katona mozdulatlanul állt az átforrósodott, vörös erdei földön, s a kánya után bámult közömbösen. Különleges ruhája alatt ismét izzadt a teste. Savós, nehéz pállottság kínozta. A kánya beleveszett a kék égi messzeségbe. Figyelme visszatért a földre. Pillantása kiégett fűcsomók között motozott előre, aztán fennakadt egy karsztos, fehérlő kövön. A kő távolról modern szobornak látszott. Sokáig nézte a követ. Igyekezett az általánosan elfogadott használati tárgyak és a fehérlő formák között valamilyen hasonlatosságot találni. Nem talált, s közben egyre jobban izzadt. Hirtelen eszébe jutott a pesti strand, a srácok és saját maga, ahogyan pokrócán fél könyékre emelkedett, s egy nőt kezdett nézni. A strandon állandóan a nőket nézte. Amikor esténként hazatért, csupa meztelen kar, mell, napolajos comb kísérte, a nyers, kíméletlen testiség zenévé, hírekké, újságoldalakká finomulva tapogatózott nyirkossá váló bőrén és engedékeny idegein. De arra a nőre, aki miatt fél könyékre emelkedett, mindennél jobban emlékezett. Lomhán és egy kicsit darabosan a medence széléig ment. Asszonynak látszott. Belenézett a ferde, törött fényű kékeket tükröző vízbe, aztán megállt a tus alatt. Megnyitotta. A víz záporozott a testére, és lassan átáztatta a fürdőruháját. A puha, fehér anyag rásimult, s mint vékonyra olvadt folypáton, átvilágított a teste. Ahogy hajlongott a vízsugár alatt, duzzadt, fekete árnyék vált láthatóvá kemény combjai között. Amikor így lemeztelenedett, hirtelen elszakította a vízsugarat, és gyékényéhez lépdelt. Nagy zsivaj támadt: „Jön a hullám… Jön a hullám…” Kórusban ujjongtak az emberek. Kíváncsi idegesség fogta el, és pokrócát otthagyva a trambulinhoz lépett. A vasrácsok mögül duzzadtan előbuggyant az első hullám, és holtpontra jutott a medence torkában. Aztán újabb lökések jöttek a mélyből, és dúsan elborították az egész fürdőt. Elsodorták az apróbb gyerekeket, azok pedig nevetve és sikongva egymásba kaptak, és hagyták, hadd sodorja őket a hűs ár. Felmászott a trambulinra, és várakozott. Finoman lengett alatta a deszka.

A tisztásra kerekeken mozgó asztalokat toltak a fehér köpenyes technikusok. Az asztalokon műszerek hevertek. A civilek arcán félelem látszott, amikor az asztalokhoz érkeztek. A tiszt komoly, rutinos hangon magyarázott:

– A sugárzás ionizálja a kamrában lévő gázt, amelyen ionpárok képződnek. Az ionok töltésüknek megfelelően a fal, illetve a belső elektród felé vándorolnak, áram indul meg. Ezt az áramot mérjük.

– Ezek mindent mérnek? – kérdezte valaki.

– A töltött részecskéket százszázalékos hatásfokkal számláljuk… De gammasugárzás esetében csak azokat a fotonokat tudjuk számlálni, amelyek valahogyan elektront szakítottak le…

A civilek egymásra pillantottak, aztán kedvetlenül továbbléptek. Nézték a katonát, megtapogatták a ruházatát, aztán visszapillantottak a műszeres asztalokra. A katona némán, mozdulatlanul állt közöttük, és várta, hogy a figyelmük a tankokra irányuljon, vagy más olyan szerkezetekre, melyeknek a működését, ha nem is értik pontosan, de létezésüket már megszokták. A katona emlékezett a kiképzésre. Tudta, hogy át kell esni ezen az ijedtségen, meg kell szokni a sugárzások létezését, s ha egyszer eljön a szomorú nap, a katonának már nem szabad a hatása alá kerülni. Úgy gondolta, hogy a civileknek sem szabadna… Aki majd azon a napon elveszti a fejét, nem tud cselekedni. Pedig akkor cselekedni kell. Elindítani az ellencsapást, szervezetten fertőtleníteni a bázisokat, az embereket, működtetni a víztisztító berendezéseket s úgy enni, hogy a gyomorba fertőzött anyag ne kerüljön.

A műszerekre pillantott, és egy néma kérdésre igyekezett válaszolni: „Túljutottál az ijedtségen?… Ha az ellencsapás során a második hullámban bevetnének, pánikba esnél, vagy?… Ismered a stroncium természetét, nem?… Na, ugye… A stroncium neked ismerősöd… Az ember csak az ismeretlentől fél… Be kell tartani a szabályokat, s akkor egyszerűbb, mint egy teadélután Angliában… S ha azok a nyavalyás fotonok nem választanak le elektront, és a műszerek lankadt közönnyel merednek majd az arcunkba, akkor…” A tiszt hosszú pálcája a gázálarcán koppant: „A katona különleges védőruhája…” A hang emelkedett és süllyedt, a civilek véreres szeme csodálkozóra tágult.

Sokáig tartott a ceremónia. A civilek hülye kérdései lehervasztották az egész tisztikart. A katona nehezen szabadult. Tisztelgett, és a füves térségen át futásnak eredt a kantin felé. A gázálarccal sem bajlódott. Átugrált a bokrokon, a kötélkordon ívén, s lihegve megállt a büfékocsi előtt. A kontyos, szőke asszony már pakolódott. A katona lerángatta a fejéről a gázálarcot, és mély lélegzetet vett. Az asszony ekkor már felegyenesedett, és várakozva nézett a katonára.

– Adna egy Coca-Colát?…

A nő megfordult. A kocsiból kiemelt egy apró, barnás üveget, és kinyitotta. A katona mohón ivott.

– Tudja, hogyan néz ki ebben a maskarában?

A katona abbahagyta az ivást, és kérdően az asszonyra pillantott.

– Mint egy holdkutya – mondta a kantinosnő, és köténye zsebébe csúsztatta az aprópénzt.

– Holdkutya?…

– Igen, holdkutya, olyan holdkutyaféle…

A katona az asszony duzzadt ajkát bámulta, s a kusza pihéket, melyek elrondították. „Persze hogy ronda” – gondolta magában, és pénzt tett a terítő nélkül maradt deszkapultra.

– Már kifizette az előbb… Vagy kér még egyet?

A katona zavartan tipródott, s nézte az asszony arcát, nyakát, mellét.

– Nem ivott még ilyent? – kérdezte az asszony, és kinyitott egy újabb üveget.

– Szeszes italokat nemigen szoktam…

– Szeszes italokat?… Nincs ebben szesz, Holdkutya úr… Az „imperistáknál” ez a bambi – mondta az asszony, és gyöngyözve, bugyborékolva nevetett.

A katona megitta a második Coca-Colát is, aztán meglóbálta a gázálarcát, és elköszönt az asszonytól. Ahogy lépdelt a gumisátrak felé, úgy érezte, hogy az asszony mozdulatlanul áll a pult mögött, és nézi. Nem fordult meg. Egyenletes, fáradt léptekkel folytatta útját a fertőtlenítő sátorig.

Éjszaka folytatódott a háború. A különleges alakulatokat már nem érte úton, de kijutott a mezőre s a mezőről nyugalmasnak látszó erdők közé. Szomorúan menetelt. Patakokon gázolt át, de vizükből nem mert inni. Oldalzsákját megtöltötte a lasponya és vadkörte gyümölcsével, de éhét félt velük csillapítani. El is szórta mind, s szédelegve folytatta az útját. Néha felkeveredett a gyomra, s fának támaszkodva öklendezett. Délután egy folyóra talált. Sekély vizében ónos fényű halak úszkáltak. Levetette a csizmáját, és a folyó medrében lépkedve haladt nyugat felé. A víz hűvösen körülfolyta, s a szomja a bőrén át lassan csillapult. A folyó partját bokrok és fák szegélyezték. A fűzlombok sok helyen a vízre borultak, és eltakarták a kanyarokat. Lassan haladt, kínozta az éhség. Késő délután észrevett egy asszonyt. Előtte lépdelt a folyómederben. Amikor utolérte, látta, hogy az asszony rövid, hófehér gyolcsinget visel. Az ing fél combig takarta, s ha lehajolt, még addig sem. Szőke kontya már bomladozott, csatját, fésűjét elvesztette. Amikor észrevette a katona közeledését, lehajolt, s a folyóból kiemelt egy ónos fényű halat. Némán átnyújtotta, és várakozott. A katona fogta a halat, és érezte, miként vergődik a kezében, s hűvös elevensége milyen valóságos. Mégsem merte a halat megenni. Csak nézte ónos fényét, majd a némán várakozó szőke asszonyt.

– Ez fertőzött terület, nem?…

Az asszony nézte, és hallgatott.

– A stroncium lerakódik a csontban, növényzetben, és a hal sokat eszik… Mennyi ennek a felezési ideje… Nahát mennyi is?…

Az asszony lehajolt, s a folyóból kiemelt egy nagyobb, vörös szárnyú halat. Ezt is a katonának nyújtotta.

– Ez szebb hal, nagyobb is – mondta a katona, és várakozott. A piros szárnyú hal vergődött a markában, s a bognártüskéjével megsebezte a bőrét. Vér kenődött a hal pikkelyes oldalára. Nézte a vért, a halat, majd az asszonyt. Alkonyodott. A sötétség nem volt igazi. Bizonytalan, szürke derengés ereszkedett a folyóra. A halak foszforeszkáltak. Az éhség nagyon gyötörte.

Reggel kihallgatásra jelentkezett, és eltávozást kért. A parancsnok azt mondta, hogy messze van a város. A katona erősködött, hogy ha este elmehet, hajnalra visszaérkezik. A parancsnok gondterhelt ember volt, alig figyelt. A katona megkapta az eltávozást.

Mozdulatlanul állt a tisztás szélén, s várta, hogy a vöröskánya szárnya, villás farktolla a levegőbe hasítson. A kánya késlekedett. A civilek közben azt kérdezték a főhadnagytól, hogy a védőruhába öltöztetett katonák mennyire félnek a nukleáris fegyverektől. A tiszt azt mondta, hogy a félelem olyan, mint a gyermekbetegségek. Mindenki megkapja, aztán túlesik rajt. Az egyik bárányhimlőt kap, és nyoma sem marad, a másik viszont gonoszabb bajokat, így a sebhelyeket egész életében viseli. A katona feszes tartásban várakozott, és az eget kémlelte. A kánya, úgy látszik, megsokallta a dübörgő motorok zaját, s az erdő távoli mélyére költözött, ahol utak helyett csak vadcsapások vannak.

A civilek lassan vonultak a katonák és fegyverek előtt. Arcuk állandóan változott. Voltak csodálkozók, félők, jobbantudók, meglepettek és izzadtak. Az izzadók arca, testalkata hasonlított egymásra.

A napkorong távoli tölgyerdők mélyére csúszott. Gyengült a fény. A katona kiszabadította fejét a gázálarcból, és a kantinos kocsihoz sietett. Megvárta, míg a söröző civilek odább húzódnak, aztán a deszkapult felett áthajolt:

– Asszonyság… – mondta halkan, szomorú hangsúllyal.

Az asszony most is olyan volt, mint az előző napokon. Szőke kontya meglazult, szája, melle fáradtan is duzzadt, s karizmai megrengtek, ha térült-fordult. Coca-Colát tett a katona elé, és rámosolygott:

– Jó lesz ez, Holdkutya?…

– Köszönöm – mondta a katona, és a hűsítőital árát a pultra tette. Megitta a barnás folyadékot, aztán a kantinosnőre nézett:

– Asszonyság…

– Még egyet?

– Nem…

– Mégis inkább jaffát iszik?

– Nem, köszönöm… – megköszörülte a torkát, és nézte az asszonyt.

– Mi történt magával, Holdkutya? – kérdezte a kantinosnő, s közben a Colás üveget csörrenve eltüntette egy ládában. Rendszerető asszony volt.

– Asszonyság – kezdte újra a katona –, nem vinne be a városba?… Eltávozást kaptam ma estére… De ha oda is, vissza is gyalog megyek, akkor semmire sem marad időm.

– Elvihetem. Gyalogában a város messze van.

– A parancsnok is azt mondta, hogy messze van, de azért elengedett. Hajnalra kell visszaérkeznem.

– Jól van, Holdkutya, félóra múlva indulok. Ha addigra visszajön, elviszem, ha nem, itt marad. Ilyenkor este már alig várom, hogy hazaérjek. Lúdtalpat kap az ember a sok álldogálástól…

A katona sietve lépdelt a gumisátor irányába, sietve vetkőzött, és merült a fekete kádba. Szappanozta, mosta verejtékszagú testét. Közben a víz fölé hajolt, és megszagolta. Ismét érezte azt a természetellenes illatot, amit vegyszerektől, oldódó gumicsövek, festett tartályok ölelésétől kaphat a tiszta forrásvíz. Törülközött, magára kapkodta rendes katonaruháját.

A szőke kontyú asszonyság már a volán mögött ült. A katona beszállt melléje, és kigördültek a bakhátas erdei útra. A rendfenntartók a fák között keringtek motorjaikkal, mások viszont már a bokrok alatt hevertek, és cigarettáztak. Papírjait felmutatta az őröknek, azok intettek, hogy mehet. Az asszony gázt adott, hátul a tehertérben csörömpöltek az üvegek.

A közutat is erdők szegélyezték. Széles nyiladékok, gondozatlan állék váltogatták egymást az esti fényben. Madarak vonultak csapatostul, sok helyen felgallyazott fácánkakasok kiáltoztak.

Az asszony lába mozdult egy keveset a gázon.

– Ronda ruhájuk van – mondta.

– Eleinte nekem is furcsa volt, de aztán megszoktam. Meg lehet ám szokni… Csak az ember örökké izzad alatta, és örökké szomjas… Ha leveti az ember, akkor is szomjas marad… Én mindig szomjas vagyok… Álmomban is szomjazom… Most is, pedig az előbb ittam azt a Colát.

– Inna egyet?

– Innék, ha lehetne…

– Adhatok egyet, bár nincs valami nagy kedvem a pakolódáshoz.

– Nem is akarom terhelni. Majd iszom a városban.

– A város még messze van – mondta a kantinosnő, és fékezett. Éppen egy erdei úthoz érkeztek. Az asszony bekanyarodott rá, s néhány méterrel beljebb a fák alatt megállította a kocsit. Kiszállt, a katona követte.

– Mit adjak? – kérdezte, és a lakattal bíbelődött.

– Coca-Colát… Ha van még…

A redőny felszaladt. Az asszony bepillantott a ládák közé, aztán a hágcsóra lépett, majd a platóra.

– Sejtettem – mondta halkan –, a Cola a legalsó ládában van. – Eközben megmarkolta az üres üvegekkel telt felső rekeszt, és csörömpölve odább tette.

– Majd segítek – mondta a katona, és a hágcsón a kocsiba lépett.

– Egyedül is boldogulok… Megszoktam, hogy ami éppen kell, az mindig legalul van… Mindennel így van az életben…

A katona megragadta a másik két ládát, és a szomszédos rakásokra tette. A szűk helyen egymáshoz ért a testük. Az asszonynak savanykás verejtékszaga volt. A verejtékszagot nem szerette a katona, mégis, ahogy lába szára az asszony combját érintette, erős gerjedelmet érzett.

A nő lehajolt, s egy Coca-Colás üveget a nyakánál fogva kiemelt a ládából. A katona az asszony tejszínfényű combjára bámult, melyen függönyszerűen magasba csúszott a szoknya. Kinyújtotta a kezét, s a combok belső oldalán fölfelé csúsztatta. A tejszínfényű combok forrón, párás borzongással összecsukódtak.

– Naaa – hallatszott az asszony hangja, aztán csend lett.

A katona óvatosan simogatta az asszony combját, s annak teste fokozatosan engedékennyé vált.

Az autó lassan ringott, s a ládarakás tetején felborult a Coca-Colás üveg. Az üdítő ital végigpermetezett a kocsi belsején, az üveg csörömpölve más üvegek közé zuhant. A kantinosnő szőke kontya kibomlott, és beterítette az autó padozatát.

A katona arca az asszony nyakán pihent. Érezte, hogy a savanykás verejtékszag alatt a nő bőrének tejillata van. Orrával a szőke pihék közé túrt, és a frissen fejt tej illatát kutatta, mely valamikor oly biztatóan csordult a zséterbe.

– Holdkutyácska – mondta az asszony.

– Mi a neved? – kérdezte suttogva a katona.

– Jolán…

Az autó motorja halkan duruzsolt. A reflektorfényből óriásira nőtt őzárnyak menekültek. A katona halkan az asszonyhoz fordult:

– Mit szól a férjed?… Sokára érsz haza…

– Semmit nem szól… Majd beírok neki egy defektet. Tavaly karácsony óta nem hált velem… A nyeszletteket szereti… Az üzletben minden kenyereslány nyeszlett, rendes nőt fel sem vesz…

– Tegnap azt álmodtam, hogy háború volt. A bevetésre vártam. Odajöttél. Semmit sem szóltál, csak álltál ott, és néztél engem. Akkor az a rész már fertőzött volt. Megosztottam veled a titándioxid tablettámat. Néztem, hogyan fürdesz. Szép voltál…

– És most?

– Most is szép vagy. Bár eleinte azt hittem, hogy nem lehetsz valami szép. Vannak nők, akiknek parafás a combjuk.

– Mi az, hogy parafás?

– Hát parafás… Van itt egy öreg tűzszerész… Mindig iszik. Most is olyan sovány, mint a kisujjam, de állatian ért a robbanóanyaghoz. Az öregek közül talán ez az egyetlen, aki megtanulta a modern gyújtástechnikát. Néha dumálok vele, jókat mesél. Gyerekkorában Győrben lakott, rendőr volt az apja. De rendes rendőr, azt mondja, hogy az apja karácsony előtt mindig kiment a vasútra, és narancsot lopott a vagonokból. Karácsonykor így mindig volt otthon narancsuk, éppen úgy, mint a gazdagabbaknak… Hát ezzel a tűzszerésszel történt fiatal legény korában a medvés eset. Cirkusz érkezett a környékükre. Néhány artista, férfiak, nők és egy medve. A medve volt a főprodukció. Kihirdették, hogy a medvének hozott élelmet a cirkuszigazgatóság megfizeti. Ez a tűzszerész háromszor is vitt már a medvének ennivalót, de az igazgatóság nem akart fizetni. Az első előadásra kapott belépőt, de amit a medve megevett, sokkal többe került. Amikor aztán kérte a pénzét, az igazgatóné kihívta magával a cirkusz mögé. Azt mondta neki, hogy pénze nincs, de megtaníthatja valamire. A tűzszerésznek azelőtt nem akadt dolga nővel. Nagyon kíváncsi volt. Most úgy meséli, hogy a nőnek parafás volt a combja, olyan szárazon pikkelyes… Reszelős… Eleinte kellemesen érezte magát, de aztán felugrott, és futásnak eredt a réten. Ordítozott: „Jaj, istenem, megszakadtam…” Érdekes történet, ugye?

– Érdekes… Mennyit eszik egy ilyen medve?

– A medvéknek, úgy tudom, jó étvágyuk van.

– Furcsákat beszélsz… Mi vagy te, amikor nem vagy katona?

– Hát semmi… Még semmi… Úgy nézett ki, hogy semmi sem érdekel… A katonaságnál kezdtem magamra találni. A főhadnagy azt mondta, hogy fogékony vagyok a különleges technikákra…

– Ha leszerelsz?

– Akkor elmegyek izotópsofőrnek vagy gondnoknak egy izotóptemetőbe. Jól fizetnek azok, mert mindenki fél a sugárveszélytől, de én úgy kitanultam ennek a technikáját… Jobb is lenne… Ha aztán újra behívnak katonának, úgyis visszakerülök ide. Legalább gyakorlatban maradok.

– Nem félsz, hogy lehervad a micsodád?

– Nem hervad le.

– Azt beszélik, hogy ezektől az atomoktól a nők meddők lesznek, a férfiaknak meg lehervad.

– Lehet, hogy lehervad, de ez akkor már alig számít. Akit nagyobb sugárdózis ér, folyik a nyála, vért hány, hasmenést kap. A nyálkahártyák alatt vérzés keletkezik. Két héten belül meghal… Ilyenkor már nem sokat számít, hogy…

– Akkor már tényleg nem számít… – bólogatott az asszony a volán mögött.

– Ennek az autónak miből van az oldala?

– Pléhből.

– De közte mi van?

Az asszony gyanakodva a katonára pillantott:

– Mi között, Holdkutya?

– A pléh között.

– Mi lenne? Semmi sincs. Közte is pléh van.

– Na, ha kitör a háború, eldobhatod az egész rakományt. A mi autóink már mind sugárbiztosak. Az a kaja, amit mi kapunk, az százszázalékos. A mi kajánknak semmi sem árthat, se hőség, se hideg, se a sugárzás. De mi lesz a civilekkel? Mit esznek azok? Majd ha elkövetkezik a harc, állandóan erre gondolok. És lehet, hogy éppen ez miatt lemaradok a csapattestemtől, és bajba kerülök… Pedig én csak azt szeretném, ha mindenkiről lehetne gondoskodni…

Az asszony érdeklődve a katonára pillantott:

– Háború lesz?…

– Nem, most semmi sem lesz. Egy év múlva leszerelek, és hazamegyek Pestre… De egyszer majd riadó lesz. Valószínűleg éjszaka, s akkor én újra magamra veszem a védőruhát, a gázálarcot, és elindulok a többiekkel.

A messzeségben már sejlettek a város fényei. Az asszony nem szólt többet, keze a volánra nehezedett.

A holdfényes erdei ösvényen könnyű léptekkel menetelt a tábor felé. Arra gondolt, hogy izotópsofőr lesz, s a kocsiján felirat szalad körbe: „Vigyázat, sugárveszély.” Mosolygott. Ha nyiladékhoz, keresztben nyújtózkodó álléhoz érkezett, mindig eszébe jutott az asszony, a kibomló szőke konty, a tejszínfényű combok. Néha az is eszébe jutott, hogy egyszer, ilyen holdfényes éjszakán bekövetkezhet a baljós fordulat. Megjelenik majd egy idegen repülőtest az égen, s a katonai riadóautók szakadásig feszülnek az erőlködéstől. Igyekezett a kontyos, szőke asszonyra gondolni.

Éjfél után megszólaltak a madarak. Riadtan kiáltoztak, mintha bagoly tört volna rájuk álmukban, pedig csak felébredtek. A katona álmosan vonszolta magát az erdei ösvényeken. Néha megállt és visszanézett. Valahol mélyen zengett egy tolóharsona. Ha lehunyta a szemét, a medvét is látta és az asszonyt is, aki duzzadt ajkával a musteklire tapadt. A medve előregörnyedt.

Kinyitotta a szemét, és a fákra bámult. A törzsek északnyugati felét mohás zuzmófoltok borították. Bólintott. Folytatta útját a tábor felé.

1969