A zsivány KacorTél Vince egykedvűen bámulta a Balaton-parti fákat, a félbemaradt építkezések meztelen téglafalait, az erdőket, melyek jobb kézről sötétlettek az alacsony hegytetőkön, s közben megadóan várta, hogy Mr. Black ismét megszólaljon. A kocsiban kellemes illatú szivarfüst szállongott, az oldalablakon besütött a nyár végi, fáradó nap. Mr. Black a nádasok nyiladékaiban megcsillanó vizet bámulta, és saját természetével ellentétbe kerülve, váratlanul álmodozóvá változott. Tél Vince a helyzet javulásának nagyon megörült. Lehunyta szemét, és gyors számvetést csinált magában. Összeadott és kivont, majd újra összeadott és újra kivont. Határozottan úgy érezte, hogy a rábízott pénzkeretet még nem lépte túl. Ez a felismerés magyaros, lágy szívét ismét megenyhítette az angol iránt… Mr. Black alaposan próbára tette az elmúlt napokban. Mr. Black mint afféle praktikus, reális talajon álló angol újságíró a couleur locale-t állandó jelleggel a mellékhelyiségekben kereste. Tél Vincének mindjárt az út elején kifejtette, hogy egy nép életszínvonaláról és szellemi rangjáról leginkább a piszoárokban lehet képet nyerni. Sokat mond a mellékhelyiségek állapota, tisztasága, korszerűsége vagy korszerűtlensége. Tél Vince így a nagy magyar Alföldön és a Dunántúlon negyvenegy árnyékszéket volt kénytelen Mr. Black társaságában megtekinteni. Mr. Black ezeken a szemléken jegyzetfüzettel a kezében toporgott, és megkövetelte, hogy Tél Vince minden feliratot pontosan lefordítson és értelmezzen a számára. Mr. Black a „Nézz jobbra… Nézz balra… Nézz hátra… Minek forgolódsz, te hülye?…” – szövegű feliratkombináció értelmezésével két nap elmúltával sem tudott megbirkózni. „We never finish learning” – hajtogatta, és lassan beletörődött. Tél Vince helyzete az előadó, a munkatárs és a tolmács státusok között ingadozott a minisztériumban, így teljes erőbedobással leplezte, hogy mennyire unja az angolt. Szolgálatkész, higgadt értelmiségi mosollyal fordult Mr. Black felé, bármilyen kívánsággal is állott az elő. Most, hogy a vendég figyelme a víz felé fordult, megnyugodva lehunyta a szemét, és pihentette a homlokát. A sofőr előírásos lassúsággal hajtott a víz partján, pontosan tudta, hogy az idegeneknek mit mennyire, milyen szögből és milyen sebességtartományból kívánatos szemrevételezni. A Balaton a legfontosabb látványosságok közé tartozott. Mr. Black is tudta, hogy mivel tartozik a vendéglátók udvariasságáért. Néha-néha halkan, szivartól rekedt hangon megszólalt: „What a glorious sight…” Tél Vince már-már abban reménykedett, hogy a pompás látványt dicsérgetve eljutnak Badacsonyig, de Mr. Black nem tagadta meg igazi természetét. Megérintette a sofőr vállát, és véget vetett a nyugalomnak: „Let’s have a look round… Let’s goin…” Üvegoldalú, magas teraszos vendéglő előtt fékeztek. A sofőr begördült a parkolóhelyre, és felsóhajtott. Kiszálltak, és a lépcsők felé indultak. A feljárat mellett éppen egy sovány, munkaruhás emberke támasztotta le a biciklijét. Gomblyukában napokkal korábban elhervadt szegfű aszalódott. A kerékpár vázához szíjazva horgászbotok és nyeles merítőhálók nyújtózkodtak előre-hátra. Felmentek a lépcsőkön. A vendéglő belseje már kevésbé látszott korszerűnek. Leültek az egyik vízre néző asztal mellé, s Tél Vince pincérért kiáltott. Kecskeméti barackpálinkát rendelt, majd megkérdezte a főurat, hogy a vendéglő melyik községhez tartozik. Mr. Black közben felfedezte a mellékhelyiséget. – Hogy tetszett a „palota”? – érdeklődött Tél Vince, amikor az angol visszatért. – Modern lavatory… – mondta, s miközben leült, a közeli asztal mellett iszogató emberekre pillantott. A helybéli italozók között már a sovány, munkaruhás emberke is ott gubbasztott. Tél Vince hirtelen úgy érezte, hogy a sovány, borostás arcú munkás őt nézi. „Bámészkodik, nem látott még angolt…” – gondolta, és a pohár után nyúlt. Mr. Black jóízűen kortyolta a kecskemétit. Alig tették le a poharakat, váratlanul az asztal mellett termett a sovány, borostás arcú munkás: – Bocsássák meg, hogy idegyüttem… De mondom ezeknek a komáknak itt, hogy az úr Tél Vince, az én osztálytársam… Ezek meg nem akarják elhinni… Fogadást is ajánlottak… – Tél Vince vagyok… Az angol a munkásra nézett, aztán Tél Vincére, majd újra a munkásra, és óvatosan előhúzta a jegyzetblokkját. – Nem tetszik megismerni? Én vagyok a Németh Pisti… Most ugyan Kacor a nevem, itt a környéken csak úgy hívnak, hogy a zsivány Kacor… Tél Vince semmiféle Némethre és semmiféle Kacorra nem emlékezett. – Pápán voltunk diákok… De sokat megemlegetem a Kárász tanító urat… Tetszik még emlékezni a Kárász tanító úrra? – folytatta halkan, barátságosan a borostás arcú, sovány emberke, s közben a szék támláját markolászta. – Stimmel – mondta Tél Vince –, ülj le, barátom, és ne magázz, ha tényleg osztálytársak voltunk… Bár meg kell mondanom őszintén, nem emlékszem a nevedre… Hol is ültél az osztályban?… De előbb, ha megengeded, Mr. Black, a minisztérium vendége, angol újságíró… A borostás arcú, sovány emberke és az angol lekezeltek. Kacor lekuporodott a székre, és Tél Vincét bámulta. Tél Vince Mr. Blacknek magyarázta, hogy Mr. Kacor kicsoda, s közben többször is ellenőrizte a pápai elemi iskola teljes névsorát, és semmiféle Németh Pistire nem bukkant. Intett a pincérnek, hogy még egy kecskeméti, Mr. Black részére pedig betűzte Mr. Kacor nevét, és kereste a módozatokat, melyek az osztályvezető előtt esetleg elfogadhatóvá teszik az angol és a borostás arcú találkozását. Érezte, hogy letagadni nem lehet, hiszen az angol biztosan beépíti majd valamelyik cikkébe… Legjobb bevallani, akkor esetleg még a pénzkerethez is hozzáadnak valamit, ha túllépés mutatkozik. Eközben a borostás arcú bizalommal és barátsággal bámult Tél Vincére, majd így szólt: – Én menhelyi gyerek voltam… Aztán meg kiadtak házhoz… Úgy lettem Németh Pisti… De most tíz éve utánajártam az igazi apámnak… Amerikában van… Kacor a neve… Átkérvényeztem magamat az igazi nevemre, most így vagyok Kacor… Megnősültem… Gyerekem is van… Vagyis a feleségemnek, mert már ez a gyerek korábban megvolt neki… Nagyon szép gyerek, az esze is fog… Az angol tárcájából kifogyott a szivar. Tél Vince azonnal felugrott, és megérdeklődte a söntéspultnál, hogy milyen szivar kapható? – Csongor – mondta a csaposlány. – Ezt tagadjuk le… Majd azt mondom az angolnak, hogy ez gyógyhely, így itt nem tartanak szivart… – mondta Tél Vince a lánynak. A lány azonban megrázta a fejét: – Én, kérem, nem hazudok senki kedvéért… Meg hát forgalom után kapom a százalékot… – Tél Vince ingerülten magára hagyta a lányt, és visszatért az asztalhoz. Az angol közben lefényképezte a borostásarcút. – Ez gyógyhely, nem tartanak szivart – mondta mosolyogva. Mr. Black felállt, és odakacsázott a söntéshez, majd néhány pillanat múlva egy doboz originál Csongorral tért vissza. Tél Vince jól látta, amikor a csaposlány földöntúli mosollyal zsebre gyűrte a húszast. Az angol komótosan felnyitotta a dobozt, kivett egy szivart, megszagolta. – Nálunk ezt még a falusiak sem szíjják – mondta a borostásarcú. Tél Vince sietve lefordította a mondatot angolra. Mr. Black nem zavartatta magát. Elégedetten hátradőlt székén, és rágyújtott. Arckifejezésén meglepetés derengett. Égve is megszagolta a szivart, majd Tél Vincéhez fordult: – What is this?… Goat’s berry?… Mi ez?… Kecskebogyó?… – Sajnálom – mondta mosolyogva Tél Vince. A borostásarcú belekapaszkodott a pincér kabátujjába, és súgott neki valamit. A pincér elviharzott, s néhány perc múlva fél liter kecskemétivel és nagy tál fokhagymás fasírozottal tért vissza. – Nagyon szeretek inni – mondta a borostásarcú –, szörnyű sokat iszom… Itt azt mondják, hogy a zsivány Kacor mindig részeg… Mindig azért nem vagyok részeg… Tél Vince villámgyorsan kiszámította, hogy mibe kerülhet fél liter pálinka és a fasírozott. Már sajnálta, hogy a borostásarcút az asztalhoz engedte. „Fizetek és megyünk – gondolta –, ezen most túl kell esni…” Mr. Black jóízűen megevett néhány fasírozottat, és lenyelt három pohár pálinkát. – Jó szakmát tanultam… Többet kereshetnék, mint a pápai diákok közül bármelyik… Csak hiába… Mindent eliszok… – mondta a borostásarcú bánatosan, és hörpölgette a pálinkát. – Mi a szakmád? – próbálkozott Tél Vince könnyedén felfogni a helyzetet. – Kőmíves vagyok… A pápaiaknál dolgozom, amikor dolgozom… Itt az ember fusiban is megkeresi egy nap alatt a hétszázat… Épül a sok villa… A városi nép, ha tehetős, nem néz a pénzre… Két napot dolgozom, kettőt iszom, kettőt horgászással tőttök… A horgászás éngem pihentet… Tél Vince óvatosan fordítgatott az angolnak: – Azt mondja, hogy a horgászás pihenteti… Az angol felírta, hogy Mr. Kacort a horgászás pihenteti. Aztán elfogyott a pálinka. Tél Vince a főúr után kiáltott, és fizetni készült. A borostásarcú nem engedte. – A találkozásunk örömére én fizetek – mondta, és mindent kifizetett. Ötven forint borravalót adott a pincérnek. Tél Vince gyanakodva nézte a borostás arcú, sovány emberkét, majd a gomblyukában megaszalódott szegfűre tévedt a pillantása. Nem értette zsivány Kacort. Felállt. A borostásarcú kikísérte őket, majd hirtelen azt javasolta, hogy nézzenek meg néhány házat, amit ő épített. Az angol hálás volt a javaslatért. Zsivány Kacor, hogy az utat lerövidítse, a temetőn át vezényelte a vendégeit. Közben rábökött néhány faragott sírkőre: – Ez is az én kezem mocska… Meg ez is e… Télen, ha állnak az építkezések, köveket faragok… Aztán házak következtek. A házakban természetesen már laktak, és mindenütt nagy riadalom támadt. Zsivány Kacort nem érdekelték a háziak. Lelkesen magyarázta, hogy melyik követ hogyan kell megfaragni, hol milyen módszert alkalmazott a falazásnál. Az angolt megkérte, hogy fényképezze le a házakat, kerítéseket. A háziak az angol láttán bort tettek a kerti asztalokra, és megvendégelték az egész társaságot. Mr. Black interjút készített a háziakkal, és engedélyt kért tőlük, hogy megtekinthesse a mellékhelyiségeket is. Elégedettnek látszott. A községből csak este későn tudtak elszabadulni. Zsivány Kacor az utolsó pillanatban még a vízhez is levezényelte a vendégeket, és megmutatta a stégjét, csónakját. A nádasból előhúzott egy kikötött pontyot, melyet kora hajnalban fogott, és az angolnak ajándékozta. Szédelegve, részegen, az újságpapírban ficánkoló hallal a kezükben szálltak kocsiba. – Good gracious! – kiáltotta az angol, és elrobogtak. Tél Vince, tekintettel ingatag minisztériumi helyzetére és Mr. Black riportjaira, melyekben bizonyára terjengős helyet kap majd Mr. Kacor, mindenről pontosan beszámolt osztályvezetőjének. Az osztályvezető úgy vélekedett, hogy zsivány Kacor felbukkanása nem kellemetlen. A jövőben legfeljebb arra kell ügyelni, hogy az ital kisebb hangsúlyt kapjon, s előtérbe kerüljön a kőmíves szakmai rajongása… Így aztán szeptember első napjaiban Tél Vince maga intett a sofőrnek a modern vonalú vendéglő előtt, hogy álljon meg. Ez alkalommal angol néprajztudóst kísért, aki a népvándorláskori településekről készült könyvet írni. Helyet foglaltak a Balatonra néző üvegfal előtt, és kecskeméti barackpálinkát rendeltek. Amikor a pincér letette a két poharat és az ásványvizet, Tél Vince megszólalt: – Hát a Zsivány Kacor merre jár?… – Messze, uram… Meghalt – mondta a pincér. – Lehetetlen… Egy hónapja még itt pálinkáztunk vele… – Belefulladt – mondta a pincér, s fejével a Balaton felé intett. – Részeg volt? – Bizonyára részeg volt, de nem azért veszett a vízbe… Valaki léket vágott a csónakjára… Lassan alámerült… Éppen csak ellepte a víz a száját… Lebegett… Amikor megtalálták, még mindig a csónak deszkáján ült, és görcsösen kapaszkodott az evezőkbe… – What happened? – kérdezte a történész. – Semmi különös – mondta Tél Vince –, meghalt egy ismerősöm. – Igyekezett az angolt mentesíteni a drámától, és minden kellemetlenségtől. Könnyedségét azonban nem tudta megőrizni. Poharába bámult, és komor, modortalan hallgatásba merült.
1968 |