Mese a téli erdőrőlAz iparőr mozdulatlanul állt a havas hegyoldalban, és figyelte a késéssel érkező esti gyorsvonatot, melynek pontosan a viadukt felett kigyulladtak a lámpái. A szerelvény áttámolygott a völgyben örvénylő hóvihar ködén, aztán kis fénypászmákat hullatva eltűnt az alagútban. Amikor a postakocsin vöröslő fényjel is kihunyt, az őr hátára tolta hideg vasú géppisztolyát, és elindult a gerendákból összerótt szolgálati ház felé. A bükkerdő fái közül süvöltve zúdult alá a fergeteg, fatörzseken, sziklatömbökön kiélesedve, havat söpörve tornyosodott. Az őr előregörnyedt, de még így is nehezére esett a járás. A kunyhóban lerázta magáról a havat, aztán sietve a kályha elé térdelt. Felszította a parazsak tüzét, majd száraz gyertyántuskókat eresztett a lángok közé. Ekkor valaki megzörgette az ajtót. Oldalra pillantott, és elordította magát: – Naaa! Kopott kucsmájú öregember lépett a házikóba. Puska lógott a vállán, és a bajszán jégcsapok. Az ember alig volt nagyobb, mint a puskája. – Jó napot, Gyula! – Maga az, Rinya apó?… Mit mászkál itt, betemeti a hó… Az apró öregember szemében kék tűz lobogott. – Álmot láttam, Gyula… Odahaza jártam Kőröshegyen. – Naa… – Eligazítottam a dógomat azzal a pásztorral… Most aztán megyek, és meglövöm a bikámat… – Most?… – Mit számít ez a kis hó… – Bikára már tilalom van. – Rinya apónak nincs tilalom… Rinya apó meglövi a maga szarvasát, ahogyan a pásztor megmondta neki álmában… Pálinka… Iszol? – Nem lehet… Szolgálat… Az öregember bajsza alá illesztette az üveget, jól ráhúzott, aztán visszacsúsztatta a zsebébe. – Aszonta a pásztor, hogy hókristály lesz az ághegyeken… – Ej, menjen haza, maga gyehennára való öregember! Sokat hál’istenkedik itt az erdőn, megint bevonják az engedélyét… – Az enyimet-e?… Látod ezt a puskát? Harminc éve megvan… Már a gróf erdejiben is ezzel lűdöztem… A háború után aztán kigyün két taknyos a városból: „Hol a puska, Rinya?!… Hallottuk a lövéseket…” Aszongya nekik az apám, hogy milyen puska? Akkor még élt. Negyvenhétben halt meg. Én meg csak vonyogattam a vállamat. „Szarunk a puskára”, mondtam, mivelhogy a vécé ülőkéje alatt feküdt. De nem volt annyi esze a két taknyosnak. Amikor megkaptam az engedélyt, elővettem. Így teszek mindig… – Így tesz, úgy tesz… Szedelőzködjön, aztán irány a falu… Ilyen fergetegben nem lehet lőni. Megcsúfolja a vadat. Vasárnap majd kijön a többi vadászokkal, és lűdözhet… – Aszondod, Gyula?… – Na, isten áldja. Az öregember kelletlenül kikoszmorgott a gerendaházból, aztán átkelt a sínek között, s eltűnt a faluhoz vezető, keskeny ösvényen. Az őr néhány pillanatig még az ablaknál maradt, aztán megfordult, és a fogasról leakasztotta a tarisznyáját. Patentfödelű alumínium lábost, kenyeret, vöröshagymát, sót és egy fanyelű oltókést szedett elő. Megszemlélte az asztal szélén sorakozó tárgyakat, és munkához látott. Megtisztította, majd vékony szeletekre vágta a vöröshagymát. A szeleteket egyenletesen elrendezte egy horpadt csajkafedélen, és megsózta. Ezután a patentfödelű lábosra került sor. A paprikás krumpliból pára felhőzött elő, és a gerendaházat megtöltötte a fokhagyma, zsír és a füstölt kolbász illatával. Az őr sokáig evett. Néha abbahagyta a rágást, és belefülelt a téli estébe. Végül az oltókést hangtalanul becsukta, és egy kincstári kulacsot emelt a szájához. Nagy, csobbanó kortyokban ivott, aztán még mindig a kulaccsal a kezében elmerengett. A kályhára bámult, a falakra, föl a mennyezetre. Meglötyögtette a kulacs tartalmát. A kluttyanások a középe tájáról hangzottak, így nyelt még belőle. Az őr nagyon elégedett volt. Újra megrakta a tüzet, s beletelt vagy félórába, mire a kedvét a kinti időjáráshoz tudta igazítani. Valahol már az éjszakai gyorsnak is dübörögnie kellett… Nyakába akasztotta fegyverét, és nekivágott a fergetegnek. Pontos lassúsággal bejárta a vonalszakaszt. Átcsörtetett a híd alatt, és rövid időre az alagút sötéten tátongó szájában is eltűnt. Időről időre felkattintotta a villanylámpáját, és szemügyre vette a gyanúsabb árnyékokat. Csak kövek és fák lapultak a szakadékban, jeges, havas dermedtségben. A messzeségben felhangzott a gyorsmotor dudája… A szél elkapta a hangot, és fakóra koptatta az erdő felett. Az őr ekkor már a kanyargó gyalogösvényen lépdelt a domboldalban kijelölt őrhelye felé, ahol hosszú évek óta tisztelgett az elrobogó szerelvényeknek. Arra gondolt, hogy a gyorsmotor dudája lágyan hangzik, mint a harmonikaszó, így a szél könnyen elbánik vele. Vonatnak fütty az igazi… Az még a hegyek felett is átkel, és ahogy a szikláknak verődik, olyan, mint a jajveszékelés. Mint a sikoly… Az jel volt, nem lehetett eltéveszteni… Ha a jelzőnél megállt egy-egy tehervonat, bizony négy-öt falu felriadt álmából, akkorákat füttyentett. A motorosnak is szép a hangja, talán még szebb, mint a mozdonyoké, csak kenődik… Nyárra való hang…. – így morfondírozott magában az őr, aztán tisztelgett a zihálva érkező gyorsmotornak. A kályhában megroskadt a parázs, hunyni készült. Igazított a rostélyon, és fát dobált a hunyorgó zsarátnokra. Az ajtót résnyire hagyta, és figyelte az életre kapó lángokat. Lomha, lusta tűznyelvek araszolgattak a farostok mentén, mintha fulladoznának. „Boszorkány ült a kéményre?… – az őr gyanakodva felemelte a fejét. Félórája még harsogva égett a tűz, s most mintha elálmosodtak volna a lángok… – És milyen csend van – gondolta, még mindig a kályha előtt kuporogva. – Elállt volna a szél?” Amikor a gyorsmotor áthaladt, még suhogtak a fák… Az ajtóhoz lépett, és kinyitotta. A gerendaházból széles fénysáv esett a közeli fákra. Minden mozdulatlan volt. A fekete fenyő ágai hóteher alatt görnyedtek, a borókabokrok pedig belesüllyedtek a fújátokba. Nagy bagópelyhekben esett a hó… A pelyhekkel csend ereszkedett az erdőre, minden pihével újabb, fehérebb csend. Csodálkozva bámulta a néma hóesést, aztán lassú mozdulattal behúzta, és zárra kattantotta az ajtót. A kályhában hangtalanul izzottak a fahasábok. Nézte a megszenesedett végeket, és egy bizonytalan érzés lassú moccanásokkal elindult a szíve felé. A fahasábok megvékonyodtak, és görbületeikkel jelekké váltak… „Készül valami az éjszakában” – gondolta, és figyelni kezdett. De a csend és az erdő nyugalma olyan végtelen volt, olyan megbonthatatlan, hogy nevetségesnek látszott minden képzelődés. Így aztán felkereste fogason lafogó tarisznyáját, és a kincstári kulacsból kortyolt egy keveset. Böffentett néhányat, és elégedetten letelepedett a kályha mellé. Karját is kinyújtotta, jóleső, ráérős nyugalommal, megfeszítve, majd egészen elernyesztve régi zsákolásoktól szögletes izmait. „Kényelem van itt” – gondolta, és az elégedettség csakhamar minden bizonytalankodó érzést kisöpört a szívéből. Üldögélt a hunyorgó tűz mellett, aztán rakott rá, és újra csak üldögélt. – Matuska Szilveszter… Az őr tisztán hallotta a szavakat. Mintha a kályhakürtőből bukkantak volna elő, vagy a gerendaház eresztékeiből. Jobbra-balra tekingetett, de az őrház megszokott egyszerű bútorzatán kívül semmit sem látott. Visszafogta a lélegzetét, és várt, hogy minden neszt, távoli hangot felfogjon… De néma, végtelen csend volt. Később eszébe jutott, hogy élt valamikor egy Matuska Szilveszter nevű ember, aki… Biatorbágynál felrobbantotta a viaduktot. Dühös, fenyegető hangon belerecsegett az őrház csendjébe: „Mit csinált?!” – Felrobbantotta… – érkezett halk, távoli hangon a válasz. Az őr az ablaknyílásra pillantott, majd a precízen záródó gerendafalra. „Ezt most én mondtam, vagy más mondta?” – tűnődött, és lapátnyi fülével az ajtó felé igazodott. A téli éjszaka megelevenedett. Ismeretlen, titokzatos neszek indultak el a tölgyesek mélyéről, és nekiverődtek a kunyhó falának. Tisztán hallotta, hogy a ház eresztékei megreccsennek, majd nyikorgó zaj keletkezik az ajtó sarokvasain. Más neszek fent jártak a tető alatt, és a kémény puha kormában halkultak el. Léptek is hallatszottak. Ágak reccsentek, és jégfalú kövek gurultak le a bokros hegyoldalban. Az őr óvatosan felállt, és így szólt magához halk, megtisztelő hangon: „Na, Gyula… Most fogod a fegyvert, és teszel valamit…” Az ajtót hirtelen feltárta, és kilépett a bokáig érő hóba. Mély, moccanatlan csend ült az erdőn, a mohos oldalú ciszternakövön, falapáton és mindenen, amit fehér palástjával betakart a nagy mennyei állat. Puhán és végtelen némaságot hozva hullott a hó. Az őr az erdő felé pillantott, majd a viadukt irányába figyelt percekig. Aztán ment… Végiglépdelt szokásos ösvényein, a sínek mentén, a hídon, egészen az alagútig. Amikor a völgy mélyén állt, reccsenve kettétörött egy tölgy. A hang a hegygerinc túlsó oldaláról érkezett, messzi kilométerekről, elhalkulva a hóesésben. Egyetlen kemény roppanás és zuhanás volt az egész. Az ágak csontkemény karjai végigszakítottak a környező bozóton, és megnyugodtak. Feszülten figyelt, de a hóesésen át nem érkeztek hozzá újabb neszek. Nem hallatszott sem lépések zaja, sem motozás. – Az erdő elöregedett fái maguktól is kidőlhetnek. Az ernyedő gyökérzet, a korhadó tő téli fagyok idején gyakran kettépattan. – A messzeségből érkező, csontkemény zuhanás az őrnek azonban mást juttatott eszébe. Jól ismerte a hegyek, erdőségek közé szorult apró falvak lakóit. Ilyen ember volt saját maga is. Félig erdei, félig falusi férfi… Őr és paraszt. Földszívű… Visszaballagott a kunyhójába, és igazított a tűzön. A padot a fogas alá húzta, és köpenyesen, fegyveresen letelepedett. A neszeket várta, amelyek ott készülődtek a környező hegytetőkön, és észrevétlenül közeledtek a vasútvonalhoz. Figyelt, de mindhiába, az éjszaka moccanatlan volt. „Hová lettek a neszek?” – tűnődött az őr, és nyugtalan lett. Hirtelen úgy érezte, hogy a csend csak megtévesztő szünet. Az erdő fái alatt száz és száz Matuska Szilveszter közeledik a sínekhez. Az erdő lágy hermelinjén hangtalanul csúsznak előre, és a fejük egy-egy akna. Felállt. A halványan derengő hóesésben leereszkedett a sínekhez, talpfáról talpfára lépve végigjárta az egész szakaszt. Bement az alagút kéményillatú sötétjébe, s végül a szakadékba is lebocsátkozott. Megcsúszott a jeges sziklákon, és elvágódott a bokrok között. Fektében is fülelt, aztán felállt, és körüljárta a hídpilléreket. „Miféle emberek vannak” – gondolta, és behúzódott az egyik betontalapzat védelmébe. Számon tartott minden árnyékot, minden kis távoli neszt, melyeket lehulló gallyak kelthettek. Éjfél már régen elmúlott, amikor a szakadékba nyúló erdő fái alatt, közel a hídhoz megreccsent egy faág. Az őr szíve megdobbant a zubbony alatt. „Mifelénk ilyesmi soha nem történt… Mifelénk az emberek…” – tűnődött és figyelt. De újra megreccsent egy ág, és csakhamar megint egy. Nem várhatott tovább. Óvatosan a keze ügyébe csúsztatta a géppisztolyát, és lapuló, kiszámított mozdulatokkal elindult az erdő felé. Amikor húsz méter választotta el a szélső fáktól, ismét megreccsent egy ág. – Állj! – kiáltotta, és várt. Kis mocorgás támadt a fák alatt, de válasz nem érkezett. Az előtte fehérlő bokor takarásából kidugta a lámpáját, és felgyújtotta. A fák alatt egy szarvasbika állt. Ijedten nézett a fénybe, és megfeszítette lábait. Szép terpesztésű agancsa volt. Az őr látta, hogy a szemágak tövében és a koszorú felett hókristályok ülnek. Kioltotta a lámpáját, és a bokrok védelmében visszavonult a hídpillérhez. Virradatkor dermedten térdelt a kihűlt vaskályha előtt. Újságpapírt, gyantás fenyőgallyakat halmozott a rostélyra, aztán bütykös ujjai között benyújtott alájuk egy égő gyufaszálat. A tűz gyorsan életre kelt, és pattogva, duruzsolva árasztotta a meleget. Kopogtak. Az őr némán az ajtóra nézett. A kilincs megnyekkent, s a feltáruló nyílásból Páhi Ignác arca, erdészegyenruhája, vadőrpuskája rajzolódott elő. – Jó reggelt, Gyula! – Adjon isten… – Micsoda éjszaka volt ez… Igazi boszorkányszombat… Lidércek járták az erdőt… Lidércek és fatolvajok… Ha északnak mentem, délen reccsentek a szálfák, ha délnek, akkor északon… – Idehallatszottak a neszek… Már azt hittem, feltámadt Matuska… De ha nem az, akkor valaki más. Biztosra vettem, hogy reggelig történik valami – mondta az iparőr. – Történt is… Meghalt Rinya apó… – Rinya?… – Az erdei munkások találtak rá félórája. Megfagyott. Szénát vittek a szarvasoknak… A Rinya meg ott feküdt keresztben az állén. Mellette a puskája és a pálinkásüveg. Kicsit már betemette a hó… Ezért jöttem. Magának van telefonja, leszólhatna a faluba… – Tegnap délután itt járt az öreg… Azt mondta, hogy álmot látott… A kőröshegyi pásztor deres agancsú szarvasbikára biztatta… – Szegény Rinya… Beteljesült az álma… A nagy, deres agancsú szarvas eljött érte a messzi erdőségből. A legszebb állén találkoztak, ami csak létezik itt a hegyek között – mondta az erdész. – Vén marha Rinya – csóválta a fejét az iparőr, aztán a régimódi telefonhoz lépett, és megkurblizta. A nikkelezett rézharangokból finom csilingelés rebbent fel, amely lovas szánok közelgő hangjára emlékeztetett.
1968 |