A szarvasElengedte a lányt, s az tántorogva megkerült még egy széket, mint egy lendületét vesztett facsiga. A manzárdban penész- és füstszag áradt. A zene olyan érzést keltett, mintha az ember koromsötét éjszakában fejjel előrezuhanna a föld felé, s közben változtatni igyekezne a testhelyzetén. Az együttes leeresztette a húrokat zeneszerszámain, így azok elasztikus, mélyülő hangot adtak. A dob beteg tevehangon böfögött, mivel gazdája foltos térdű jégeralsóba öltöztette. Énekeltek:
Kaba László érdeklődve nézte, hogyan ütődik partnere a falnak, s marad mozdulatlan, mint a tárgyak. Az ablakhoz lépett, és kinyitotta. Hajnalodott. A tetők kék-szürke élei, sarkai már mindenütt látszottak. Esett a hó. Nagy bagófejekben pihézett a tetőkre, s fehér palástjával már jócskán betakarta a sebhelyeket. A csatornában galambok álltak. „Mi végre?” – gondolta, majd megfordult, és nézte a manzárdban imbolygó árnyakat. A házigazda a telefon mellett ült. Kövérkés teste betöltötte a nád karosszék bő öblét. Szerette a nyüzsgést, de valójában kívülálló maradt. Telefonon sakkozott egész éjszaka. Szimultán játszott öt különböző partnerrel, tábla nélkül. Felírta az állásokat, és diktálta a lépéseit. Partnerei közül kettő ügyeletes orvos volt, egy portás, egy tanár, az ötödik utcai közrendőr, aki időről időre a nyilvános telefonfülkéből jelentkezett. Az orvosok közben betegeket operáltak, a tanár összeveszett a feleségével, a rendőr pedig elfogott egy üzletfosztogatót. A házigazda a refrént együtt dúdolta a zenészekkel:
A Dorádó együttes mindössze néhány hete alakult, azzal a célkitűzéssel, hogy minden korábbi zenekart lesöpörjön a pódiumról. A dobosnak az volt a véleménye, hogy nyers, formátlan hús az élet, s ebből a nyers formátlanságból kollektív részvétellel kell megszületni a korszerű zenének, tudománynak, művészetnek. Számaikat a baráti nyilvánosság bevonásával improvizálták, arra törekedve, hogy egyidőben szülessen meg a zene, a szöveg és azok a táncmozdulatok is, melyek méltónak bizonyulnak majd a Dorádó együttes zenéjéhez. „Mire megy ki ez az egész?” – tűnődött, aztán leereszkedett a manzárd magasságából. Megállt, és bámulta lábnyomait. A friss hó megőrizte minden mozdulatát, jobb és bal lábának súlyát, sérülését a térdén, mely alig észrevehetően fékezte mozdulatait. A lány nyomát nem látta. Eltűnt a hóesésben… Továbblépdelt, és egyre a havat bámulta, a hófehér könnyűséget, mely valamikor a telet jelképezte, a karácsonyt, csilingeléseket, ma pedig a gyermekkort, a kezdeteket. – A kezdetek, tisztelt Jézus Krisztus… – mondta, aztán hirtelen elhallgatott. Szobája, akár a csapda… Elnyelte, fogva tartotta, vacogtatta. Amikor két éve kirúgták az egyetemről, a kollégiumból egyenesen ebbe a szobába költözött. Kettő méter hosszú volt, és másfél széles. Kémény nem tartozott hozzá, kályha sem. Bútorzata a fekhelyből és egyetlen székből állt. Anyagi helyzetének mindez tökéletesen megfelelt. Az újságnál, ahová külsőként cikkeket írogatott, nem szerették. Hosszabb volt a haja a kelleténél, s tisztasága is kétesnek látszott. Néha hetekig nem adták le az írásait, ilyenkor aztán a vasútra szorult vagonkirakónak. Némán, dideregve feküdt a takarók alatt, és a mennyezetre meredt. A magasból lila felirat nézett rá vissza: „Fogyasszunk zebraszart.” A szobát alaposan kidekorálta. A falból tenyérnyi hely sem látszott, mindent elborítottak a magazinfotók, feliratok, figyelmeztetések. A Beatlesék széles fotóját félig elfedte Robert Kennedy véres teteme. Csak George Harrison és John Lennon látszott. Sok volt a néger… Cassius Clay, a Fekete Muzulmán szervezet tagja, aki félholtra verte Sonny Listont a szorítóban. Tommy Smith, a világ leggyorsabb futója, a hálóban vergődő Donyale Luna, zöld szemekkel, ezüstkoronggal a homlokán, soványan, mint egy drótfigura, és vastag, érzéki szájjal, mely már-már a legfontosabb női szerv szerepét látszott átvállalni. És Twiggy, a sovány fehér, köztük léghajók színes fotói és halak arca, feliratok: „Három néger vagyok.” Odább valódi útjelző tábla kampós szegekkel a falra feszítve: „Bruxelles 113 km.” Kopogtak az ajtaján. Kopott reverendájú, öreg pap lépett a szobába. Két csésze gőzölgő kávét egyensúlyozott befelé. – Jó reggelt, Kaba úr… Hoztam egy csésze kávét magának, biztosan jólesik… Hidegek az éjszakák… – Jó reggelt, tisztelendő úr… – mondta Kaba László, és fél könyékre támaszkodott. – Fogja ezt a csészét… – Elkávézom a nyugdíját, aztán étlen hal… – Óóó… Kaba úr, marad nekem még annyi… Ha nem kellene albérletben laknom, egészen jól élnék… Tegnap szóltam a háziasszonynak, hogy merő szociális érzékből télen csökkenthetné a lakbérünket. Tudja, mit mondott? – Tudom, tisztelendő úr… Nem baj. Egyszer minden öregasszony megdöglik. Különösen a kövér öregasszonyok… – Fogja már ezt a kávét. Szegény öreg pópa szívesen adja… És nekem is jobban esik, ha nem magamban kell kávéznom… A kávé illata számomra bűnös gyönyörűséget okoz. Az élethez hozzátartozik a kávé. Kávé, egy-egy jó szivar, kis brevizés… Csak a magány ne lenne akkora… Isten társas életre teremtette az embert, és végül mindenki egyedül marad. Ha én ilyen fiatal ember lennék, mint Kaba úr, jobban élnék. Kaba László megitta a kávét, és az üresen gőzölgő csészét visszatette a tálcára. Fejét a párnára eresztette, és a mennyezetre bámult. Lassan szótagolta a szöveget: „Fo-gyasz-szunk zeb-ra-szart… Fo-gyasz-szunk zebra-szart…” Az öreg pap követte a pillantását, majd így szólt: – Ön, Kaba úr, filozófus… Komolyan mondom, valóságos filozófus… Hát csak elmélkedjen, pihenjen, nem zavarom tovább… A pap elment. Némán üvöltöttek a Beatlesék. A csend és a hideg mindent kivasalt. Későn ébredt. Megmosakodott a folyosón csepegő csap alatt, aztán magára húzkodta az összes ruháját. A lány már az aluljáróban várta. Hasonlított a néger manekenre, csak fehér volt, fakóbb lelkű, vékonyabb szájú. Miniszoknyája alól végtelen lábak indultak a föld felé, mint a csápok, lila harisnyásan, nyolcvanforintos nyári cipőben végződve. Didergett… Soha nem tudta, hogy Kaba hánykor érkezik… Néha órákon át csatázott az erőszakoskodó stricikkel, igazoltató járőrökkel, az öregedő nőkkel, akik ha elmentek mellette, mindig megtaszították. – Csőőő… – mondta a lány. „Az embernek ilyenkor egy jó meleg nő kellene… Rendes, párnás valagú teremtés” – gondolta Kaba, aztán hirtelen megsajnálta a lányt, és megsimogatta a fejét. Megható volt… Mint egy életre keltett skicc Dior rajzfüzetéből, persze a divatos cuccok nélkül. Csak maga a váz, melynek ág-bogait a ruhának kellene eltüntetni… Az ág-bog boldog volt, fiújához bújt, és elmondta, hogy milyen kassa kalapot látott egy gazdag bige fején. És szörcsögött közben, csupa takony volt az egész lány. „Feleségül veszem – gondolta Kaba –, ne álljon itt szegény… Hol álljon?… Hol üljön, hol melegedjen?…” – Te… Mi az apád? – Vágánykenő… – Piszokul felvitte… – Mi? – Mondom, sokra vitte az apád… A lány hangtalanul nevetett, aztán előkaparta gyűrött zsebkendőjét, és beleszipogott az orrával. – Jók ezek a Dorádóék – mondta, s a kendőt visszagyömöszölte a zsebjébe. Újra megeredt a hó. Andalogva sétáltak a kirakatok előtt. „Holnap feleségül veszem” – gondolta Kaba, és oldalról bámulta a lány komikusan sovány arcát. Szép arccá válhatott bármelyik pillanatban, csak éppen egy meleg szoba, heti fél kiló vaj, fél kiló narancs és néhány szelet húsra volt szükség az egészhez. Hacsak a lány nem gyomorbajos. – Te… Nem sok egy kicsit a savad? – Mi? – A gyomrod nem ég néha? A lány nevetett. „Elutazunk valahová… Az bizony baromi jó lenne… Utazás… Kölcsönkérek valakitől ötszázat, és elutazunk, mondjuk… Mondjuk…” – tűnődött Kaba, s a latyakossá váló hóban szórakozottan áztatta félcipőit. Csak a XVI. kerületben vállalták a gyors esküvőt. Az anyakönyvvezető a kérdések és válaszok szüneteiben gyanakodva fürkészte az ifjú párt, mert állandóan attól félt, hogy azok felugranak, és röhögve kirohannak a teremből. De nem, csak mondták a szöveget birkatürelemmel, közönyös, fakó hangon, mintha nem is róluk lenne szó, hanem az anyakönyvvezetőről, és csak szívességből helyeselnének neki, mivel éppen erre jártak. Az anyakönyvvezető, amikor látta, hogy botrány nélkül ér véget a szertartás, egészen felvillanyozódott. Kezet fogott velük, és gratulált a szerencséjükhöz. – Most merre? – kérdezte a lány az utcán, és zavartan bámészkodott jobbra-balra. HÉV-re szálltak, aztán autóbuszra. – Elutazunk valahová – mondta a fiú a Déliben, aztán jegyet váltott, vett két pár virslit mustárral és egy üveg sört. Ettek, megitták a sört, beszálltak a vonatba. Csomagjuk nem volt, még egy árva szatyruk vagy retiküljük sem. Leültek az ablak mellé, és egymásra bámultak. – Hová utazunk? – kérdezte a lány. – Azt hiszem, egy kis faluba… Vagyis inkább egy majorságba, közel a nagy, határ menti erdőkhöz… Az apám meghalt, és az anyám is… Mondtam már? – Nem… Nem mondtad… – De a nagyapám él, és a nagyanyám is… Ebben a majorságban laknak az erdők között… A nagyapám vadőr… – Nem is tudják, hogy megyünk… – Hát nem tudják, ez igaz… Engem már évek óta nem láttak… Lehetséges, hogy nem maradunk a majorságban, éppen csak benézünk egy napra, aztán továbbutazunk… – Hová?… – Nem tudom még… Utasok szálltak a kocsiba, zajosan elhelyezték bőröndjeiket, cigarettára gyújtottak. Kint gőz sistergett, pára fátyolozta az ablakokat. A szerelvény megmozdult. A lány hosszú ujjai az ablakra reppentek, le-föl csúszkáltak az üvegen, majd tétova táncba kezdtek. – Nézd csak… Máris elfelejtettem – mondta, s miközben ujjai bizonyos ritmus után kutattak, suttogó énekbe kezdett:
Könnycseppek jelentek meg a lány arcán. A fiúra pillantott, aztán lehajtotta a féjét, és kitört belőle a zokogás. Szánalmasan rázkódott a válla, könyöke hegyesen oldalra feszült. – Nahát – mondta Kaba –, mi történt? A lány szótlanul sírt, s az arcát igyekezett teljesen elrejteni. Kaba megérintette a sovány vállat, aztán a maszatos kezeket, a hajat, és engesztelően, lassan simogatta. A lány felemelte a fejét, szipogva a fiújára nézett. Öklével szétkente a könnyeket a járomcsontjain, és megszólalt: – Azt hittem, hecc az egész… – A maxhús? – Gondoltam, csak hülyéskedsz, és valami jó hecc lesz a dologból… De, úgy látszik, ez a buli komoly volt. – A mi bulink? – Ja, a mi bulink… Állandóan vártam, hogy elröhögöd magadat, és beintesz… El sem tudom hinni, hogy ez igaz… Én most már feleség vagyok? – Igen, egy vadonatúj feleség. – Irtó jó dolog ez nekem… De tudja rosseb, én azén nem vettem volna magamat feleségül… – Hát persze… Az ember saját magát nem veheti feleségül. – Nem is az… De tudod, milyen állati egy spiné vagyok… – Összeillünk… – Beadtál magadnak… Ott volt a jó kéglid. Most majd lehervadsz… Nem is tudom, miért csinál ilyent egy menő fej? – Szeretlek. – Fűzöd az agyamat, mi?… – Minek fűzném? Amikor fönt a manzárdban elengedtelek, és kinyitottam az ablakot, úgy belém vágott valami… – Kivoltál, láttam. – Lelkileg voltam ki… Mondom magamban, mire megy ki ez az egész? Mások kuliznak, fényesednek, mi meg rohadunk a dolgainkkal… – Viszont ha azt veszed, hogy a Dorádóék milyen állati nagyok lehetnek… – Az sem megy ki semmire. Kiöregszenek, és kész. Attól félek, hogy kimaradunk az igazi életből. – A nagyobbik buliból? Gondolod, hogy van valami jó nagy buli? – Biztosan van… Ha együtt nekivágnánk valaminek… – Te Kaba! Az a pofa ott az anyakönyvvezetőségen tudta, hogy a mi bulink komoly?… – Persze hogy tudta. – Komolyan ment az egész a zászlóval, és hogy a Magyar Népköztársaság nevében?… – Mondom, hogy komolyan. – Állati… Ha ezt a mutter sejtené, örömében kinyalná a seggemet… – Pszt… Meghallják, te… És egyébként is, most már asszony vagy, szépen kell beszélned… – Jól van, Kaba, de tudod, hogy a mutter állandóan azzal jött nekem, hogy a legbutább repedés vagyok a székesfővárosban. – Hányan vagytok testvérek? – Hát… Most már öten. – Mi az, hogy most már? – Ugye, meghaltak páran, meg van egy kicsi is… Elviszel onnan, ugye?… – El… – Nagyon utáltam már otthon az egészet… Te Kaba, ha akarod, én talán még dolgozni is elmegyek… Neked nem is kell csinálnod semmit… Összehozok én annyi dohányt, hogy kijövünk valahogyan. – Majd bedobom magamat, dohányunk lesz elég… Tudod, hogy én egyetemista voltam?… – Persze… Mondták a fejek, hogy te majdnem olyan fej lettél, mint a kövér… – Az orvosira jártam, aztán a harmadik évben sutty… De azért még sok mindenre emlékszem, ha egyszer átolvasnám a könyveket, újra tudnék mindent, amit addig leadtak… Nézd csak, hóvihar van… Kaba végigtörölte az ablakot, és a mezőkre bámult. Nagy hófalak szálltak a messzi falvak felé. A bokrok és a kisebb fák már fújátban ültek. A lány orra az ablaknak nyomódott, és szétlapult, mint egy puha radír. – Állati – mondta a lány –, ha ez betemeti a vonatot. – Be is temetheti… Ennél szebbet aligha láthat az ember. – Szép, csak nagy vele a cidri… Pesten elhányják a havat, de itt a mezőkön… Aztán majd ebből a sok fehérségből jön a hideg. – Pszt – mondta Kaba, és a lány térdére tette a kezét. A vonat órákig tántorgott a hóviharban. Átszálltak, aztán késő délután megérkeztek egy kicsi, vidéki állomásra. Az emberek forralt bort ittak a rámpa mellett, és vörösödött az orruk. – Jár még a trezina? – kérdezte Kaba. – Ehun gyün e – mondták, és az akácos felé intettek, ami mögül éppen kibukkant egy kis vontató, néhány csilleszerű kocsival. – Mi ez, Kaba? – Ez a lóré utóda… Tudod, mi volt a lóré? – Nem. – Keskeny vágányú vasút, csak a szerelvényt ló vontatta. Ezek ugyanazok a kocsik. A gazdaság vett egy benzinmotort, most az erőlködik a ló helyén. A gépkezelő leakasztotta az üres kocsikat, és rátolatott a rakottakra. Tápot szállítottak. Kaba és a lány a gépkezelő mögött nyújtózó padra ültek, és megfogóztak. A masina toporzékolva nekirugaszkodott az erdei útnak. Az egyenetlen vágányokon mérgesen dörömböltek a kerekek, és minden pillanatban úgy tűnt, hogy a szerelvény felborul. De nem borult fel, csak ijesztgette az utasait. A szürkületbe vesző erdőszéleken őzcsordák álltak. Egykedvűen bámulták a robogó trezinát, s közben apró ágakat rágcsáltak. – Ez az Almás patak – kiáltotta Kaba a lány fülébe, és fejével egy keskeny jégszalag felé intett. A patak partján varjak ültek a hóban. A bokrokon is varjak ültek, és rázogatták magukról a havat. Amikor a majorsági épületek között elbúcsúztak a gépkezelőtől, a lány szorosan a fiúhoz simult: – Te Kaba, én most láttam először erdőt… Állati… – Úristen… Nem jártál még erdőben? – Csak a Szigeten meg a Népligetben. – Szegénykém – mondta Kaba, aztán hirtelen egy magányos házra mutatott, ami a majorsági épületek és az erdő között állt. – Ott lakunk. Kutyák rontottak elő. Ugatásukra Kaba János kerületi vadőr is felbukkant. A léckerítéshez ballagott, és szúrós, gyanakvó szemekkel vizsgálgatta a jövevényeket. – Csókolom, nagyapa, meg sem ismer… – Istenuccse nem… Te lennél az, Laci? – Ez a lány pedig a feleségem. Kitárta a léckaput, és megölelte, megcsókolta mindkettőjüket. A kutyák felugráltak a ruhájukra, és a kezüket nyaldosták. A konyhában már égett a petróleumlámpa. Az összeaszott kis anyóka, akit Kaba László nagyanyjának nevezett, összecsapkodta a tenyerét, és elnyújtva kiáltozott: – Édes gyerekeim… Édes gyerekeim… Ilyen időben útra kelni… Búcsúkor kellett volna jönnötök… És te, lányom, ebben a maskarában… Megfagytál, meg kellett fagynod… A tűzhelyen takarmánykrumpli és répa főtt. Gőzbe oldódott illatuk behatolt minden zugba. A konyha is, szoba is földes padlójú volt. A kemence befűtötte mind a kettőt. Vacsorára erdei füvekkel ízesített őzpecsenyét ettek. Festetlen tölgyasztal mellett üldögéltek mind a négyen. Az asztalon nem volt abrosz. – Hús itt van elég – mondta a vadőr. – És milyen finom hús ez – bólogatott a lány. A húsra fixlis újbort ittak, amit a környéken lakó vadászok ajándékoztak szarvasbőgés után Kaba Jánosnak. A második pohár bor után unokájához fordult az idős vadőr: – Van már két éve is, hogy írtál, Laci… Most mivel foglalkozol? – Most, nagyapa?… Még kialakulóban vagyok… A fiatalság az egész világon előrelépett, és helyet követel magának a felnőttek világából… A világon ma… – Kialakulóban?… Hümm… Hány éves vagy most, fiam? – Huszonöt… – Szép férfikor… Azért néha írhattál volna… Az élet nem egyformán sikerül az embereknek… – Most, hogy megnősültem, meglátja, nagyapa… – Szép kisasszony vagy, lányom. Finom, városi kisasszony… Az öreg Kaba János bízik a lelkedben. Az asszonyok mindent helyrehozhatnak, de el is ronthatnak végleg – fordult a lányhoz, aztán megitta a rózsaszínbe játszó, savanykás bort a poharából, és felállt. A szobában puskák lógtak a falon. Az ágyak előtt farkasgereznák hevertek, az ajtó és az asztal között hitványabb vadbőrök. A lány sokáig feküdt álmatlanul. A vadbőrök és a fegyverolaj különös, ismeretlen illata nyugtalanította a lelkét. Szorosan a férjéhez lapult, és hangtalanul szívta a levegőt. Másnapra elállt a szél, kisütött a fénylő téli nap. A vadőr lovas szánja a ház előtt állt. Amikor az idős erdei ember meghallotta, hogy rokonai szívesen vele tartanának, megvárta őket. A lány bokáig érő kocsisbundába burkolózott, a fiú erdészköpenyt kanyarított a hátára. A lovak hangtalanul nyargaltak a hófedte erdei állékon. – Selejtezünk – mondta a vadőr –, ez a hó korábban jött a kelleténél. A lovak az erdőség belsejében lassítottak a futásukon. A fák között őzek, szarvasok csapatai látszottak. A vadőr távcsővel figyelte az állatokat. Másfél órás szánkázás után váratlanul meghúzta a gyeplőt. A lovak megálltak. Kaba János felemelte a puskáját, és lapockán lőtt egy negyven-ötven méterre bámészkodó szarvast. A vad tűzbe rogyott. Leszálltak, a két Kaba szánhoz vonszolta a bikát, aztán feldobták a szalmára. – Miért tetszett lelőni? – kérdezte a lány, amikor továbbindultak. – Hibás az agancsa… Az ilyent ki kell lőni, mert rontja az állományt… Ez a rend… Az ilyen rosszul fejlődött bikák kárt okoznak az erdőnek… A lovak hangtalanul nyargaltak a hófedte erdei utakon. A fagy tíz óra felé engedett. A hó megolvadt az ágakon, és nagy halmokban a földre zuhant.
1968 |