Kék égi tej

Illés a rádió mellett ült, és csavargatta a gombokat. Kipróbálta az összes hullámsávot, majd ingerülten felugrott, és a készülék tetejére vágott.

– Piszkok! Mindig csak zene… – ordította, és a világító skálaüvegre köpött.

A csetepatéra benyitott a felesége, s az arcán jól látszott, hogy nem nyerték el a tetszését az imént lezajlott események. Illés dühöngve felsorolta az érveit:

– Mindig csak zene… Zene huligánoknak, zene nyugdíjasoknak, zene operabarátoknak, magnósoknak, lemezgyűjtőknek! Zenerádió Budapest…

– De hát, Illés, mit akarsz tőlük?… – szólalt meg békülékenyen a felesége.

– Hogy mondjanak valamit.

– Mit?

– Azt nem tudom… Akármit. Beszéljenek hozzám. Jelentsenek be valamit, vagy vonjanak vissza. Figyelmeztessenek a tengeri fürdés veszélyére. Szakítsák meg az adást, és két sikoltás között mondják be, hogy: „Vigyázat, jönnek a cápák!”

– A híreket mindig elzárod…

– El, mert egy régi hírösszeállítást olvasnak fel naponta… Még az időjárásjelentésük is öt évvel ezelőtti…

– Istenem, mit lehet csinálni? Nem lenne jobb, ha inkább írnád a novelládat?

– Menj ki, légy szíves! Menj ki innen, hagyj meghalni. Most beveszek egy teljes kanál szódabikarbónát…

Amikor kiment a felesége, szégyenkezve járkált a szobában, aztán visszaódalgott a rádióhoz. A Kossuthon újra zene szólt, de ezt most bírta.

Megnézte a műsort: Gerschwin Egy amerikai Párizsban című számát játszották.

– Sejtettem – mondta hangosan, és hallgatta tovább.

Ezen a délutánon egyébként furcsa kalandokba keveredett. Újra olvasta Michel Butor regénytechnikai kutatásait. Élvezte a fejtegetést, bár nem tudta elfogadni. Michel Butor tanulmánya elfogadhatatlanságában is szép volt, olvasása valódi műélvezet. Illés lelke mélyén mindig a szocialista irodalomban hitt mint a realista ábrázolás legígéretesebb folytatójában, de ezt nem merte hangoztatni. Egy ilyen hit Angliában nagyon elegáns lehet, még tiszteletet is ébreszt a kritikusokban és olvasókban, de Magyarországon, ahol javában folyik a szocialista építkezés?… Ismerte az írók és a kritikusok csoportosulásait, tudta, hogy minden ilyen hitből valami más derül ki, ha leírják, kommentálják, értelmezik… Ezek után következett a rádió. Homályosan élt bent egy emlék a rádióval kapcsolatban… Hihetetlennek tartotta, hogy a világ száz és száz rádióállomásán ne lenne egy ember, egy szerkesztő, aki tud valamit mondani, valami megnyugtatót vagy értelmeset, bármit. Egy mondatot: „Uram! Ön otthon gunnyaszt a készüléke mellett, és várja az eredményt. Megérkezett: ma az olyanszerű pasasoknak, mint maga, Turgenyev elbeszéléseit kell rövid, álmodozó megszakításokkal olvasgatni…”

A rádió hét óra tájban a következőket mondta: „Ma délután családi tragédia játszódott le Szombathelyen. Máyer István textilmérnök szóváltás után törülközővel megfojtotta feleségét. Máyer tettének elkövetése után öngyilkosságba menekült, megnyitotta a gázcsapot.”

Illés mozdulatlanná merevedett a készülék előtt. Jól ismerte Máyer Istvánt és feleségét, Entz Ibolyát is. „Milyen törülköző lehetett? Nyilván frottír. Entz Ibolyának már kislány korában is nagyon jó törülközői voltak” – tűnődött, majd megszólalt:

– Érthetetlen… Máyer, az a nyugodt, köztiszteletben álló ember… Valami félreértés lehet a dologban…

Kinyílt az ajtó. A felesége némán várakozott a küszöbön, aztán aggódva megszólalt:

– Mi történt, Illés? Rosszul vagy?

– Családi tragédia Szombathelyen. Egy textilmérnök megfojtotta a feleségét, Entz Ibolyát…

– Most meg ezen tűnődsz… Mindennap megfojtanak valakit. Máskor meg késsel…

Illés megfordult, és a feleségére nézett:

– Ismertem azt a lányt, a férjét is. Nagyon rendes emberek voltak… Van egy kislányuk… Hét-nyolc éves lehet…

– Ó, Illés, te annyi embert ismersz… Nem szabadna ezért most idegeskedned. Ha mások miatt izgatod magad, soha nem lesz nyugalmad az életben.

Illés mereven nézte a feleségét. Kegyetlen, porszürke merevséggel és sokáig várt, hogy az asszonynak reménye se maradjon az áhított nyugalomra.

– Édesem! Nem érted? Meggyilkolták az ismerőseimet… – mondta nagy sokára, és íróasztalához lépett. Nézte a telefirkált papírszeletkéket, félig gépelt íveket, és megkísérelte legalább gondolatban helyre rakni, beilleszteni mindegyiket a saját történetébe. Közben hallotta, hogy a felesége bejön a szobába, és becsukja maga mögött az ajtót. Gyanakvó, szívre tapintó hangja is átkelt a bútorok felett:

– Ki ez az Entz Ibolya?… Talán feleségül akartad venni?… Úgy értem, hogy régebben?

– Nem… Dehogy…

– Hát akkor?

– Semmi, csak éppen nem bírom ki, hogy meggyilkolják a személyes ismerőseimet – mondta Illés, és felemelt egy papírszeletet, melyen a következő szöveg állt: „A cél és az ábránd között éppen az a különbség, hogy a cél érdekében alá- és fölérendeltségi viszonyok alakulnak ki…” – Bámulta a jegyzetet:

– Mi ez?…

– Szerelmes voltál abba a lányba?

– Nem – mondta Illés. Leejtette a cédulát, ami aztán billegve átszállt a kaktuszok felett, és bezuhant a naptár mögé.

– Ha nem voltál bele szerelmes, akkor hát mi volt köztetek? Ha ennyire megráz téged a halála, valaminek mégiscsak kellett lenni. Együtt jártatok tánciskolába, mi?…

– Villanyszerelő-üzletük volt… Az anyja olyan igazi, százszázalékos üzletasszony, és…

– Nem az anyja halt meg. Valld be szépen, Illés, hogyan volt ezzel a lánnyal, ha már ennyire felizgattál.

– Mit mondhatnék? – a mennyezetre nézett, majd így folytatta: – Képzelj el egy téli délutánt, ami lassacskán estébe hajlik. Sokan korcsolyáznak egy tavon. Mondjuk, a Velencei-tavon, de lehetne akár a Balaton is. A nádas sárga szigetei mindenütt jelen vannak… Jég és nád. A nád felett néha vadludak húznak egészen alacsonyan. Már a hold is fent van az égen. Mindenki hazamegy, legalábbis úgy tűnik… Egyedül keringek a famólók mentén, közel a nádasokhoz. Szél kerekedik, és kísértetiesen suhognak a száraz nádbugák. És ekkor jön ez a lány. Talán a nádasok irányából, de az is lehet, hogy a famólók felől. Lehet, hogy egész délutánon át a jégen volt, de észre sem vettem. Mindez olyan bizonytalan… Elsiklunk egymás mellett, esetleg pontosan egymásnak szaladunk, és megcsókoljuk egymást… Szótlanul forgolódunk, majd távolodunk egymástól, s a szél egyre erősebben fúj…

– Szóval együtt korcsolyáztatok a VOGE-ban, és amikor a többiek hazamentek, csókolóztatok…

– Milyen VOGE-ban?

– Hol másutt? Szombathelyen volt ez, nem?

– Édesem, félreértetted. Ez egy szimbolikus kép… Arra utal, hogy milyenszerű kapcsolatban álltam ezzel a lánnyal. A jég és a nádasok az álmok világát jelképezik, a tél a tisztaságot, a feltámadó szél pedig a nosztalgiát, amivel mindennek adózunk, ami születése előtt elveszett.

– Szerelmes voltál Entz Ibolyába, de az rád se köpött… Ezt akarod nekem most beadni…

– Nem, ez mind téveszme. Szomorú vagyok miatta és a férje miatt is. Soha nem kerültem vele meghitt közelségbe, és ezt a közelséget nem is áhítoztam. Bennem éppen a tünékenysége hagyott nyomot, szőke haja, ahogyan az égre mosódik…

– Az égre? Milyen szituációban?

– Nem is tudom… Hány óra?

– Nyolc.

Illés hirtelen a rádióhoz lépett, és a keresőt a Petőfi-adóra állította. Már mondták a híreket. Bombázásokról beszéltek, a Jordán folyóról, melynek vizében János apostol megkeresztelte Jézust. A Gallup-féle táblázatokról, melyeken egy McCarthy nevezetű ember emelkedik, és egy Johnson nevű lassan süllyed. Otto Skorzenyt is megemlítették, aki a Basler Nachrichten-ben nyilatkozott a Khe Sanh környékén harcoló amerikaiak taktikájáról. A szombathelyi gyilkosságról már nem beszéltek.

Máyer Ibolykának, aki keresztnevét és selymesen szőke haját egyaránt édesanyjától örökölte, legkésőbb délután kettőre haza kellett volna érkezni az iskolából. De nem érkezett. Egy óra után lépett az utcára, két kis barátnőjétől kísérve, mint rendesen… A nyomozás kiderítette, hogy az útvonal első szakaszát mindig hármasban tették meg, trécselve, kirakatokat bámulva, esetleg krémfagylaltot eszegetve. Az utca felénél Závod Marika, aki a jó hírű fodrászmester lánya volt, fájó szívvel búcsúzott társnőitől. Az apja rendszerint már az üzletajtóban várta, és messziről integetett feléje. Kovács Eszter, a másik barátnő mindig élvezte a pillanatot, amikor kettesben maradhatott Máyer Ibolykával. Lehetőleg már búcsúzkodás közben sugdolózni kezdett, hogy Závod Marika megpukkadjon a kíváncsiságtól. Máyer Ibolyka kedvesen kuncogott a sugdolózásokon, de Eszternek néha úgy tűnt, nem figyel igazán, és az utca végén siet elbúcsúzni. – Máyer Ibolyka a kertváros egyik új társasházában lakott. Iskola a közelben is akadt éppen, de a nagymamája ragaszkodott a belvárosi intézet tanáraihoz. Így a kertvárosba vezető, hosszú, fákkal szegélyezett utat mindig egyedül tette meg. Vadregényes, kalandokkal teli séta volt ez. Télen hócsaták dúltak errefelé, nyaranta pedig golyó- és labdamérkőzések. Máyer Ibolyka fájó szívvel bámészkodott a küzdő fiúcsapatok között, mivel azok nem vették be játékaikba. Különösen az égetett agyag- és üveggolyókhoz vonzódott, melyek igézetesen tudtak összekoccanni és meglódulni a cipősarokkal vájt, apró gödröcskék lejtőin. Egyszer már felkapott egy terrakotta-színű, szeplős agyaggolyót, és hazáig szaladt vele. A golyó azonban nem tette boldoggá. A hársfákkal szegélyezett, széles utcára vágyott, a fiúk játékára és a fiúk boldogságára.

Érthetetlennek látszik, de a legénykék ezen a napon mégiscsak bevették játékukba. Engedékenységükre talán magyarázat a hirtelen kibomlott tavasz, a növényzet titokzatos vágyakat keltő illata. A szőke kislány a lopott terrakotta golyóval kezdett, és azonnal nyert. Önfeledten kuporgott az út szélén, és gyűjtögette kincseit. Amikor hazaindult, már elmúlt három óra. Futásnak eredt, s még a lépcsőkön is nyargalt, pedig akkor már alig kapott levegőt.

A csengőt éppen csak megérintette, és várt. A lakásban csend volt. Nem hangzottak fel édesanyjának könnyű léptei, korholó hangja sem közeledett, minden mozdulatlan maradt. Újra csengetett, most már hosszabban, majd szaggatottan, de mindhiába. Bűntudata ijedtséggé fokozódott, sírva elindult a lépcsőn lefelé. Az első emeleten megnyílt Dancsék ajtaja, és ott állt a kövér, örökké mérges Mariska néni:

– Nyúznak, kislányom? Miért visítasz, nem mondanád meg?…

Máyer Ibolyka maroknyi maszatos agyaggolyót tartott maga elé, és hüppögve panaszkodott:

– Mert ezeket nyertem, és most anyuka nem enged be…

Dancsné azonnal felszaladt a másodikra, és megnyomta a csengőt. A másodikon bizony néma csend volt. Belesett a kulcslyukon, és látta, hogy a kulcs a zárban van…

– Istenem, világos nappal… És kizárják a gyereket… – mondta jó hangosan, hogy a szomszédok is tudomást szerezzenek az eseményről, majd sűrű fejcsóválások közepette visszavonult a saját emeletére. Máyer Ibolykát mindenesetre magánál tartotta túsznak, hogy majd azzal együtt vonulhasson fel a mérnökékhez, ha eljön az ideje. „Biztosan mosakodnak már, és a büszke mérnökné mindjárt kinyitja az ajtót… A csengetésre észre kellett nekik térni… Miféle népek vannak…” – gondolta, s miközben egy vizes zsebkendővel megtörölgette a kislány arcát, a lépcsőház irányába fülelt, hogy el ne szalassza a kellő pillanatot. Dancsné hiába várakozott… Félóra múlva elvesztette türelmét, és újra felment a másodikra. Szaggatottan csengetett, majd a kulcslyukhoz hajolt, hogy szemlét tartson. A kulcs még mindig a zárban volt, pontosan úgy, mint félórával korábban. Látszólag semmi sem változott. Dancsné mégis összerezzent:

– Jézus Mária! – hangja baljóslatúan visszhangzott a lépcsőházban. Felegyenesedett, majd szaglászva újra a zárhoz hajolt.

– Istenem – mondta –, hát ez…

Szemben kinyílt egy ajtó.

– Mi történt, Dancsné? – kérdezte az alacsony banktisztviselő, és ügyelt rá, hogy megőrizze hivatali komolyságát.

– Gázszagot érzek…

– Nocsak… Miért érezne gázszagot?

– A kislány már egy órája bőg itt a lépcsőházban. Bevittem magamhoz… Tudja, azt gondoltam először, hogy ugye, a mérnök úr hazajött délben… És ugye, fiatalok még, meg minden…

A földszinten is ajtók nyíltak. Néhány asszony slafrokban, házi ruhában kiállt a lépcsőfordulóba, és a magasba tekingetett.

A banktisztviselő Máyer mérnökék ajtajához lépett. Csengetett, belesett a kulcslyukon, szimatolva körülnézett…

– Telefonálni kell – mondta, és zavartan tipródott az asszonyok között, mert nem tudta, kit kell ilyen esetekben felhívni. Közben arra gondolt, hogy valami tévedés is lehet a dologban, és Máyerék biztosan megharagszanak akkor. Újra megnyitotta az ajtót, és csengetett. A gázszagot ekkor már a lépcsőházban is lehetett érezni.

A banktisztviselő végül a rendőrségre telefonált, mivel ez volt az egyetlen szám, amit fejből is tudott. A riadóautó perceken belül megérkezett, és egy őrmester a lakókból alakult tanúk bizottsága előtt feltörte az ajtót. Máyerné, született Entz Ibolya az ajtó közelében, a szőnyegen feküdt. Fejét és megszaggatott ruháját halványzöld frottírtörülköző fedte. Férje, Máyer István a rekamién hevert. Arcán még látszottak a szenvedés nyomai. A konyhában takarékra állítva szivárgott a gáz, a szobában az egyik ablakszárny tárva volt.

A rőt hajú káplán ismét Entz Rudolfné nappalijában üldögélt. Feje már szépen deresedett, de az egyházi méltóságok lajtorjáján nem jutott magasra. Amikor az idők szele komolyra fordult, más papok nyelveket tanultak, beiratkoztak a levelezőre, hogy tanári diplomát is szerezzenek, mert ugye, ki tudja?… Csala káplán úr nem követte példájukat, megelégedett egyszerű papi rangjával. Az egyházkerület plébánosa így is szerette. „Csala káplán úr, hát az nem tanul éppen semmit, de nagyon buzgó pap…” – mondta erre is, arra is, így a káplán buzgósága már közismert volt. Erre való tekintettel a plébánián minden kellemetlen ügyet rábíztak, és Csala káplán úr a feladatokat engedelmesen vállalta.

A műhelyből Entz Rudolf is előkerült, kezet fogott a tisztelendővel, és egy üveg Sopronit tett az asztalra…

– Nem haragszik, káplán úr, ugye… Nekem azért dolgoznom kell – mondta szabadkozva, s a papot otthagyta feleségével és anyósával. Csala káplán úr megivott egy pohárkával, aztán megköszörülte a torkát:

– Sokat imádkoztam önért, asszonyom… Bízom Istenben, hogy meghallgatta könyörgésemet…

– Nem hallgatta meg – mondta Entzné, és újratöltötte a káplán poharát.

– Gondoljon arra, hogy az öngyilkosság szeretett lánya lelki üdve szempontjából még rosszabb lenne… Volt idő, amikor az öngyilkosokat be sem lehetett vinni a temetőbe… Ó, istenem, hány embert földeltek el a temető árkában… Tragikus dolog… Nagyon tragikus… Higgye el nekem, mégiscsak jobb, hogy szeretett leánya áldozat…

Entzné az ablakhoz ment, kipillantott a napfényben fürdő utcára, majd idegesen visszatért az asztal mellé, és leült.

– Kedves tisztelendő úr… Csodálkozom, hogy Isten megengedte ezt az aljas gyilkosságot!… Az Üdvözítő végignézte, megengedte… De én anya vagyok. A lányom anyja… Én nem engedem meg, hogy egy helyre temessék a gyilkosával! Kivetné a föld… Nem lenne nyugvása halálában sem… Miért is engedtük ehhez a részeges mérnökhöz feleségül?… Istenem… Istenem…

– Akkor még nem ivott – mondta a káplán.

– Ezt a szégyent. Nyelvére vett bennünket az egész város – szólalt meg Entzné falusias arcú, idős édesanyja is.

– Az a fontos, néni, hogy szeretett unokája a kegyelem állapotában volt, amikor a tragikus esemény bekövetkezett.

– Nem engedem, és kész… Még a kuncsaftjaink is elfordulnak tőlünk… Milyen emberek lennénk mi, milyen emberek, ha ezt a szégyent eltűrnénk?… – mondta Entzné, és ismét felugrott.

– Arra is gondolni kellene, asszonyom, hogy a másik családot mennyire megsértjük ezzel… Máyerék már voltak a gyárban… Képesek valamilyen barbár temetést rendezni bosszúból. Máyer mérnök úr nagyon jó szakember volt, a gyár így is saját halottjának tekinti, és beszédet mondanak majd a sírjánál. De így mégis együtt zajlana a szertartás, és az állami pompa, ugye, az önök bánatán is enyhítene…

– Az állami pompa?… A mi bánatunkon? Egy maszek villanyszerelő bánatán? Káplán úr?!

– Megbecsült polgárai önök a városnak… Hiszen a férje múltkor is díszoklevelet kapott, olvastuk az újságban…

– Igen?…

– Úgy emlékszem.

– Úgy van, kapott valamit. De akkor miért nem az én lányomat tekinti a gyár saját halottjának? Hiszen ő az áldozat, és a gyár embere ölte meg.

– Nem is biztos ez, asszonyom. Lehet, hogy megfelejtkeztek a gázcsapról. A gáz veszedelmes jószág. A plébános úr nem engedte beszerelni hozzánk… Ilyenkor látszik, mennyire igaza volt. Elég egy kis feledékenység, és jön a halál…

– Biztosan a férje ölte meg… Rosszul éltek… Válni is akartak… De, ugye, ott volt a gyerek… És mit ér manapság egy elvált asszony?

Az idős néni felsóhajtott a sarokban:

– Ezt a szégyent… Mit szólnak a népek?…

– A népek, mama? A népek engem… engem… – Entznének megcsuklott a hangja. Zokogva az ebédlőasztal sarkára borult.

A káplán zavartan babrált a terítő bojtjain. „Mit kell most tenni?” – tűnődött. Pillantása segélykérően a levegőbe röppent, fénylő nippeket, bronzba öntött kutya- és lószobrokat, kövér díszpárnákat súrolt, majd vergődve a szőnyegre zuhant.

Kopogtak az ajtón.

– Tessék – mondta a káplán, és fellélegzett.

Magas, szürke felöltős férfi lépett a szobába. Szabályos arcvonásai kicsit megrezzentek, amikor a káplánt és a zokogó asszonyt megpillantotta, de gyorsan elfogadta a helyzetet.

– Kezét csókolom, jó napot, tisztelendő úr – mondta, és finoman meghajolt.

A káplán felállt és bemutatkozott:

– Csala vagyok…

– Örvendek… Mikó százados a bűnügyi rendőrségtől…

Entzné felemelkedett az asztal mellől, és némán kezet nyújtott a nyomozónak, majd hellyel kínálta.

– Megint itt vagyok – mondta a százados, aztán jelentőségteljesen elhallgatott.

Entzné az anyjára nézett:

– Mama, hozzon egy poharat a százados elvtársnak…

Az öregasszony kinyitotta a tálaló ajtaját, zörgölődött a szervizedények között, aztán körülményesen az asztalra tette a kért poharat. Entzné bort töltött a nyomozónak, de akkor már remegett a keze. A vörös bor kilöttyent a terítőre.

– Talán újabb kihallgatás?

– Nem, inkább én szeretnék valamit közölni.

– Parancsoljon – intett Entzné a borospohár felé, de úgy is lehetett érteni, hogy a nyomozó közléseit várja.

A százados megfogta a poharat, és tétován a szájához emelte. A káplán felállt:

– Százados úr, ha én zavarok, akkor…

– Engem nem zavar… Entzék pedig, úgy látom, bíznak önben – mondta a nyomozó, és letette a poharát.

– Amit mondani akar, talán nagyon rossz… – szólalt meg Entzné, és felállt.

A nyomozó intett a tenyerével:

– Tessék csak helyet foglalni… Nem kellett volna önöket felkeresnem… Úgy értem, ez nem tartozik a hivatali kötelességeim közé.

Entzné visszaereszkedett a karosszékbe, és hátradőlt. Pillantása a nyomozó arcát fürkészte, aki nehezen szánta el magát a beszédre.

– Azt hiszem, így mégis emberségesebb marad az ügy… Elkészült a törvényszéki orvosszakértő véleménye… Ezek szerint Máyer István két órával korábban meghalt, mint az ön leánya. Máyer István tarkóján egy ájulást okozó ütés nyomát találták meg, de a halálát fulladás okozta. Megfojtották. Leánya viszont öngyilkos lett… Legalábbis…

– Gázmérgezés? – kérdezte a káplán.

Entzné rosszallóan a tisztelendőre pillantott, aztán visszazökkent figyelmes és néma tartásába.

– Nem – mondta a nyomozó. – A tűzhely csapja takarékon állt, és az ablak is nyitva volt. Szivárgott a gáz, de nem az okozta a halálát. Kritikus mennyiségű Veronált szedett be… Ha idejében megérkeznek a mentők, és gyomormosást kap, életben marad… De a mentők nem érkeztek meg, így a méreg teljesen felszívódott… Az ön leánya, asszonyom, elszámította magát. A kis Ibolykának legkésőbb délután kettőre haza kellett volna érkezni az iskolából. Ha fél háromkor rájuk törik az ajtót, az asszonyt még megmenthették volna. Talán háromkor sem lett volna késő, de az ajtót csak fél négykor feszítették fel.

Az öregasszony némán sírdogált a sarokban. Le sem törölte a könnyeit, hagyta, hadd folyjanak végig arca barázdáiban.

– És ez… ez… bent lesz az újságban? – kérdezte Entzné, és magabiztos tartása meglazult.

– Nem tudom. Az ilyesmit általában megírják. A nyomozás még nem fejeződött be, de ha befejeződik, bizonyára.

– Mit akarnak még tudni?

– Az indítékokat, asszonyom.

– Máyer ivott, az egész város tudja. Beszélik. És rosszul éltek…

– Igen, sok mindent beszélnek. Mi a közvetlen indítékokra gondolunk, ami a dulakodást kiválthatta a házastársak között. Elnézést kérek a zavarásért – mondta a nyomozó, aztán enyhén meghajolt, és kiment a szobából.

A káplán is felállt. Az ajtó felé lépdelt, aztán bizonytalanul visszatért az asztal mellé.

– Ha önnek mi igazat adtunk volna, most nem engedhetnénk meg, hogy a leányát Máyer István mellé temessék… – mondta, és várakozva Entznére nézett.

Entzné hallgatott. Látszólag nem is figyelt a káplánra. Ijedt fájdalma ködbe borította előtte az egész világot.

Illés rengeteget szenvedett a temetésen. „Miért kellett nekem idejönni?…” – tette fel magának a néma kérdést, miközben a gyászfalkába verődött ellenséges rokoncsapatokat bámulta. Entzék és Máyerék nem beszéltek egymással, privát gyászukba zárkózva meneteltek véreik között. Entzné is megváltozott. Nyoma sem volt az arcán annak a régi derűnek, melyről Illés azt hitte, hogy örökölhető. És az emberek… Mindenki suttogott. Újabb és újabb részletek kerültek elő Entz Ibolyáról… Mások Máyer István ártatlanságát vonták kétségbe… Illés a dráma újabb fordulatairól már a vonatban értesült, de a zűrzavar és a ferde emberi érzések ilyen tömény jelenlétére nem számított.

A szertartás végén Entzék elszigetelődtek. A város hangulata érezhetően ellenük fordult. Illés ezt is igazságtalanságnak tartotta. Mit tehet róla az öreg Entz Rudolf, hogy a lánya nem jött ki a férjével? És Entzné?… Illés átvergődött a bámészkodókon, és az asszonyhoz lépett:

– Entz néni, fogadja őszinte részvétemet… Tragikus… Érthetetlen…

Entzné kíváncsian rápillantott, aztán elmázolta orra körül a könnyeket:

– Illés? Maga eljött?… Köszönjük… Ne kerülje el a házunkat. Néhány rokon és barát velünk gyászol ma este – mondta.

Az ebédlőasztalt kihúzták, és leterítették damaszttal. Hideg sült hús, főtt sonka és keménytojás színesedett a tányérokon. A bor halványzöld palackokban sorakozott az asztal középvonalán.

A Máyer rokonok közül senki sem mutatkozott. Csak Entzék, néhány ismerős iparos és Mikó százados ült az asztal mellett. Így is legalább húsz ember zsúfolódott az ebédlőbe, és megakadályozhatatlan csoportosulások keletkeztek. Entzné néhány reménytelen kísérletet tett a beszélgetés irányítására, aztán megtörten feladta a küzdelmet. Illéshez fordult:

– Istenem, Illés… Micsoda bánat…

– Tragikus véletlenek sorozata.

– Gondolja?… Úgy emlékszem, maga majdnem elvette a lányomat feleségül… Ha meggondolom most…

– Erre én nem emlékszem – mondta Illés, és letette az evőeszközöket.

– De szerelmes volt Ibolykába, nem?…

– Egyszer tetszett mesélni, hogy a háború előtt milyenek voltak a reggelek. Hogy átmentek a pékhez, és friss, ropogós óriás zsemléket vásároltak… Tejszínt öntöttek a feltört zsemlékbe, és a boltajtóban ették… Odasütött a nap, és a zsemle olyan finomra készült, hogy a külső héján aranysárgán szivárgott át a fény…

Entzné arca gyanakvóra változott.

– Mit akar ezekkel a zsemlékkel? Nem értem, miről beszél…

– Hát… Semmi… De ez a tejszínes zsemle valahogyan olyan derűs volt nekem. Ha valaki azt mondja, hogy a régi szép békeidők, nyugalom, rend, nekem mindig ezek a napfényes reggelek jutnak az eszembe, amikor kint tetszettek állni az üzlet ajtajában… Ibolyában is ezt kerestem, ezt a bőséget…

– Tévedés, az én lányom egészen más volt. Félreismerte…

– Ó… Hát mi csak egészen távolról…

Illés érezte, hogy Entzné merően ránéz, szinte vallatja. Az asszony nagyon szerette volna megtudni, hogy annak idején viszonya volt a lányával, vagy csak ártatlan flörtje. Illés óvakodott a színvallástól. Úgy gondolta, ha bevallja, hogy nem volt viszonyuk, akkor teljesen érdektelen figurává válik Entzné számára, és azonnal magányra kárhoztatják. Ha viszont azt hazudja, hogy viszonyuk volt, akkor Entzné még képes rokonként kezelni, és elvárja tőle a teljes azonosulást a gyászban…

– Ne értse félre, Illés, de úgy emlékszem, maga mindig vonzódott a molett lányokhoz… Ott volt például Németi Olga… Disszidált, hallotta?

– Igen… Ibolyával kapcsolatban nem testi értelemben használtam a bőség kifejezést. Derűs nyugalom és fény inkább. Ha eszembe jut, mindig három szóra gondolok, melyek látszólag nem is függnek össze: „Kék égi tej…”

– Nem tudom, mit csinálhattak maguk annak idején… A „tej” stimmel, mindenféle „kék” és „ég” nélkül… De a „tej” is csak tizennyolc éves korában… Később megtelt ideges feszültséggel… Nem is tudom, mit képzelt az életről… Nem volt mindennapi lány.

– Nem – mondta Illés, és álmodozva bámult a levegőbe.

– Ez abból is látszik, hogy megölte a férjét – mondta Entzné, és a gyász bársonyos szürkesége kegyetlen fénnyé változott az arcán. Illés még nem vette észre a megváltozott hangot. Bólintott:

– Igen.

– Most már sajnálom, hogy nem vette feleségül.

Entzné ezt a mondatot már gyiloknak szánta, de Illés sebezhetetlen volt. Három rövid szócskát ismételgetett magában: „Kék égi tej…”

Mikó százados megérintette Illés vállát:

– Szeretnék önnel beszélni – hangja lágy, szinte bocsánatkérő volt. Entzné idegesen a nyomozóra pillantott:

– Nem hagynák abba, százados elvtárs?! Megölte és kész… Mit kell tenni a férjekkel?

– Asszonyom… – mondta a nyomozó, és megértő, barátságos tartással meghajolt.

Illés csodálta a nyomozót. Látszólag mindenben azonosult a gyászoló családdal. Arckifejezésében kegyes szomorúság ült, kis megtörtséggel… Mozdulatai félbemaradó, bánatos gesztusok voltak…

Az ablak elé álltak, távol az asztal lármájától.

– Mikó százados vagyok… – mondta a nyomozó.

– Tudom.

– Maga, úgy emlékszem, egy osztályba járt a fiammal… Tudja, hogy jogász lett?

– Igen.

– A fiam azt mondja, maga novellákat ír. Írni akar erről az esetről?

– Fogalmam sincs róla, mit akarok…

– Miért jött el a temetésre? Olyan a látszat, mintha magát gyengédebb szálak kötnék a családhoz… Mintha ön és Entz Ibolya…

– Ez teljesen alaptalan… Csak hallottam a rádióban, és… Volt ebben a lányban valami, ami a messzeségből is megérintette az embert. Égi tej…

– Mondja, Illés, maga képesnek tartotta Entz Ibolyát a gyilkolásra?

– Nem… Én eredendően senkit sem tartok képesnek a gyilkolásra… De mindenki azzá válhat, ha nem elég értelmes… Ha nem veszi észre a jeleket. A test és a lélek jeleit, melyek… Nehéz együtt élni. A szomszédokkal is nehéz, akik a falon túl nyögnek vagy horkolnak… Pedig azért nyögnek, mert fáj nekik valami. És mégis bele lehet bolondulni a szomszéd nyögéseibe. A temetőben azt beszélték, hogy Máyer és Entz Ibolya már rég el akartak válni. A rokonság nem engedte. „Mi lenne szegény gyerekből?”, mondták. Ilyen manapság minden család: elválni nem lehet, meghalni igen… Mit gondol, most jobb annak a kislánynak, aki agyaggolyókat nyert azon a napon, abban az órában?

– Ön a rokonságot vádolja?

– Lényegében igen. Nagy szükség van családi megtartó erőre, összefogásra… De az előítéletektől vezérelt anyák és apák, nagynénik és sógorok gyakorlatilag kegyetlen terroristák. Sokszor a közeli barátok is terrorlegényekké válnak a presszióikkal, a véleményükkel, a híreikkel, melyeket hordanak hozzánk és tőlünk az utcára. Nem figyelte a Máyer és Entz rokonokat a temetésen?… Ha ez a ridegség lehetséges, minden érthető…

Illés sokáig beszélgetett a nyomozóval. Később az éjszakai vonaton is eszébe jutottak mondatok, melyek illettek volna az eszmecserébe: „Az idegenek megadják egymásnak a kötelező tiszteletet, a rokonok nem…”

Hajnalban lehúzta az ablakot, és a folyó holtágát bámulta, mely a sínekkel párhuzamosan tükröződött ólomszürkén és kiismerhetetlenül. Ilyenné vált a múltja. Visszafelé már gyalogutak sem vezettek. Érezte, hogy előre kell lépni, új emberek, házak és városok felé és megtartani a létezőt. A folyót figyelte, mely az ólomszürke hajnalból fokozatosan kibontakozott, és kíméletlenül maga mögött hagyta a holtágakat.

1968