Elveszejtett bakák táncaA nyelvtankönyv százhetedik oldalán a vastag betűs latin idézetek közül hirtelen kirajzolódott Müller Bea alabástrom arca, gesztenyeszín, sima haja, szája az ánizstorták és a sebtében felkent szőlőzsír ismerős illatával. A diák megrázta a fejét, hogy elűzze a káprázatot, és makacsul tovább olvasta a szöveget: „Ha az alany semleges nemű szó ugyan, de személyt fejez ki, akkor az állítmánykiegészítő melléknév hímnemű. Constructio ad intellectum. Pl. Capita coniurationis securi percussi sunt.” „Az összeesküvés fejeit fejszével végezték ki.” „A semleges nemű szó ugyan” szavakon elcsodálkozott, aztán továbbsiklott pillantása a „fejeit fejszével” példához. Elképzelte az udvarukat, a csepp faházat, melyben a favágótuskón, amit még a nagymamáéktól kaptak, az összeesküvés fejeit fejszével… „Sex milia hominum occisi sunt.” „Hatezer embert öltek meg.” A szájába harapott. Sokallotta a hatezer embert. Az udvaruk legfeljebb hét méter hosszú és öt méter széles lehetett. Elképzelte a hatezer embert, ahogy fejeivel tolong a kis faház irányába, hogy a nagymama régi tuskóján fejszével… Egy barackfa is állt az udvaron. Az összeesküvés fejei bizonyára letördelnék róla a macskamézet, de ezt nem érezte igazságtalanságnak. Oly ritkán engedték haza a kollégiumból, hogy a barackfa és az egész otthoni világ elvesztette az értelmét. Újra a szövegbe mélyedt: „Ha az alany semleges nemű szó ugyan…” Képzeletében hirtelen megjelent az otthoni utca, a Kálmán-féle vegyeskereskedéssel, melynek ajtajában szögre akasztva lógtak a szíjcukor fél méter hosszú kötegei. A szíjcukrot az egész környéken medveszarnak nevezték. „Mit kérsz, kisfiam…?” „Húsz fillérért medveszart…” Az út közepén hatezer tuskó állt. Amikor az összeesküvés fejei a tuskókra hanyatlottak, hatezer fejsze emelkedett a levegőbe. A fejek elgurultak. Mindez pontosan délben történt, a nyári szünidő legszebb napjaiban. Halkan mormolta a latin szavakat: „Sex milia hominum occisi sunt.” A tanulószobában mozgolódás támadt. Asztalszomszédja ernyőt formált a tenyeréből, és átsuttogott hozzá: „Kitört a deres…” Mindenki az ablakra meredt. Az udvaron hatalmas, lobogó sörényű csődör vágtatott. Az istállók előtt lovászok sürgölődtek. Az istállómester rövid nyelű ostorral közeledett a csődörhöz. A ló irányt változtatott, és a pajta felé nyargalt. A pajta falánál Csokonya Imre lapult, a „nyakba ugró” lovász. Amikor a csődör melléje érkezett, hirtelen előugrott, és kötelet igyekezett a nyakába vetni. Pillanatokig lógott a vágtató deres nyakán, aztán a földre zuhant. A deres a hágatópalánk felé nyargalt, majd balra fordulva kiugrott a tréningpályára nyíló kapun. A nyakba ugró lovász mozdulatlanul feküdt a földön. Az istállómester és emberei a deres után vetették magukat. A tanulószoba ablakain át harminc izgatott diák bámult az üresen maradt arénába. Néhányan az órára pillantottak, mivel a délutáni stúdium éppen a vége felé járt. Az épület, melyben a kollégiumot és az iskolát elhelyezték, néhány évvel korábban még tüzérlaktanya volt. A főépületet és az udvar felét az iskola kapta meg, a raktárakat, pajtákat, istállókat pedig az Állami Méntelep 10-es számú Fedeztető Állomása. A pajták mögött elterülő gyakorlótérre az iskola és a Fedeztető Állomás egyszerre jelentette be az igényét. Az iskola igazgatója sportpályát szeretett volna létesíteni, a Fedeztető Állomás pedig gyakorlópályát a sportlovaknak, mivel a későbbiekben saját tenyésztéssel is akartak foglalkozni. A gyakorlótér így népgazdasági érdekre való tekintettel a lovak és a diákság ideiglenes közös használatában maradt. Az iskola igazgatója a pajták mögötti térségen felállíttatott két futballkaput és egy palánkot a kosárlabdázóknak. A lovak a hajnali és a délutáni tréningeken két ellipszis alakú pályát gázoltak maguknak a gyakorlótér füves talajába. A kisebbik ellipszis szorosan a futballpálya köré rajzolódott, a nagyobbik egészen az erdőig ívelt, s az ellipszis vége a folyó távoli partját is érintette. Mindebből sejthető, hogy az iskolává alakított tüzérlaktanya a városka legszélső utcájában állt, s hátsó kapui erdőkre, mezőkre nyíltak. Az épületet félig-meddig átalakították az iskola céljainak megfelelően, de aki valaha járt már ilyen helyen, az tudja, hogy a laktanya lényegében átalakíthatatlan. Miért is kellene a laktanyákat teljesen átalakítani? Később, néhány év vagy évtized múltán úgyis katonák költöznek a falaik közé. Lehet, hogy éppen azok a diákok, akik a béke éveiben szorongva vizsgálgatták a vasalt ajtókat, rácsokat a földszinti ablakokon. Az udvarra néző földszinti ablakok előtt fedett, faoszlopos tornác húzódott, bizonytalan, távoli emlékeket idézve. A folyosókat nyirkosan málladozó, vörös téglapadló fedte. A tégla teknős kopása ezer és ezer bakancs nyomát őrizte, bakancsokét, melyek aztán az Isonzó völgyében vagy később Sztarij Oszkol környékén egyesültek a földdel. A hálóterem nagy volt és befűthetetlen, a padlója olajos és bakaszagú. Bakaszag áradt a falakból, ablakkeretekből, bizonyos idő elteltével a diákokból is. A tüzérlaktanya külső falai hímszagú párákat leheltek a városka felé, felizgatva a romalányokat s az unatkozó vasutasfeleségek némelyikét. A villanycsengő rekedtes hangja akadozva hatolt a szoba áporodott levegőjébe. A diákok felugráltak, és egymást legázolva rohantak az ajtó felé. A szobafelelős összefont karral állt a repedt kályha előtt, és gúnyosan mosolygott. Amikor a szobafelelős is elment, a diák kedvetlenül az ablakra pillantott. A többiek feje már a tornácon túl imbolygott. Valamennyien a nyakba ugró lovászhoz rohantak, és körülvették. Csokonya Imre ájultan feküdt a földön. Néhányan megragadták, s erőlködve a pajtába vitték. A nyakba ugró lovásznak néhány bordája valószínűleg újra eltörött. A lovak bizony hetenként kétszer-háromszor kitörtek az istállókból, s vad táncba kezdtek. Az is előfordult, hogy egyszerre több ló is elszakította a kötelékét, és a lovászokat szinte megőrjítették. A jól táplált, erős állatok vágtatni vágytak… Hajnalonként valamennyit végiglovagolták a tréningpályán, de a hajnali munka nem sokat ért. A csődörök csak akkor nyugodtak meg, ha a hágatópalánknál teljesíthették kötelességüket… Ha elmaradtak a kancák, sűrűsödtek a kitörések. Ilyenkor az istállómester kezében napjában többször is felharsant a riadót jelző öreg vadászkürt. A kürtszó megvadította a méneket, dühös kapálással jeleztek egymásnak, és horkantásuk megrezegtette az ablakokat. A kürtszóra Csokonya Imre szeme vérbe borult… Lassan előrenyomult a falak mentén, aztán hirtelen szembefordult a vágtató ménnel. Ha elhibázta az ugrást, legtöbbször a földön maradt, s azt sem lehetett tudni, él-e, hal-e. „Miért ugrik a vágtató lovak nyakába Csokonya? – tűnődött a diák. – Ha elhibázza, holtan maradhat a paták alatt… És ugrik… Mindig újra ugrik… Mint a farkasok… A lovak félnek tőle, és szeretik… Egyszer aztán, egy hajnalon vagy éjszakán beteljesedik a sorsa…” – Bár lennék én ló – mondta hangosan, és a falra meredt. A falon illedelmes magasságban három arckép lógott. Marx Károly és Engels Frigyes kétoldalt, Rákosi Mátyás pedig középen, valamivel magasabban, mint a másik kettő. – Bár lennék én ló – sóhajtott újra, s a fekete szégyentáblára meredt, melyen a saját nevét olvashatta: „Harta József alávalóan vétett a közösség ellen!” – A lovak nem vétenek alávalóan a közösség ellen… A lovak csak rántanak egyet a fejükön, és foszlányokban lóg a kötelük… Ló vagyok… Ló úr… – Szomorúan az asztalára borult. Ánizs és mandulatorták illatát érezte az asztalból előszivárogni. Müller Bea illatát, aki szeptember első szombatján megfogta a kezét, s az arcát az övéhez érintette, az ő közönséges József arcához, mely abban a pillanatban sajnos verejtékben úszott. A hangját is hallotta: „Józsika, te olyan férfias vagy… A kezed is szőrös…” Álmodozott: „Szőr… Szőrös… Milyen bársonyosan tudta mondani a szőrt és a férfiast… Bársonyosan, és ánizsos volt a lehelete… Nézd… Mondta, és egy egészen kicsit felemelte a szoknyáját… Akkor le kellett volna térdelni, és megcsókolni a combját… És mindenütt… Mindenütt ánizs, az ánizs és a test illata együtt… Tiszta lány… Nagyon tiszta… Muszáj is neki tisztának lenni, hiszen úrilány, és azonkívül cukrászdájuk van… A cukrászdájuktól ilyen hamvas, ánizsosan szép… Biztos, hogy soha nem evett paprikás krumplit, mindig csak finom ánizsos tortát és mandulás tortát… Az apja direkt neki süti, hogy szép legyen a bőre… Most a ligetben sétálnánk éppen kézen fogva. Himbálva a kezünket… És a fáknak meg az avarnak ánizsszaga lenne… Valódi ánizsszag… Megcsókolnám… Már réges-régen meg kellett volna csókolnom… Hiszen ott volt a szája egészen közel, még pihegett is… De nem… Ha igen, akkor talán már ellökött volna… Úri, finom lány… Nem hinném, hogy megengednék neki a csókolózást… Most vár… És be vagyok zárva… Rabságban tartanak… Istenem, bár lennék én ló… Egy rántás a nyakon, és a kötél foszlányokban… Csak a lóságnak van értelme…” Felnézett, s szavait egyenesen Engels Frigyeshez intézte: – A lóság, Engels úr, az utolsó lehetőség… Lóként már Müller Beánál lennék, és megcsókolnám a száját… Engels úr, legyünk lovak… Nem lehet?… Tudom, hogy nem lehet… Ilyen a világ, Engels úr. A diák nem lehet ló, a ló nem lehet diák… Beleszimatolt a levegőbe. Felállt, és körbejárta a tanulószobát. Egyenként megszagolta a tárgyakat, a kályhát, a székeket, a betűket, melyek szembetűnően hirdették, hogy: „Harta József alávalóan vétett a közösség ellen.” Csüggedten az asztala mellé ült. Alávalóságára gondolt. Pontosan emlékezett mindenre. A szeptemberi lóvizit alkalmával zöld posztós asztalt tettek az udvarra. Az asztalon néhány lilába hajló tintafolt, néhány injekciós fecskendő és néhány orvosi műszer hevert. Az asztal mögött fehér köpenyben ült a lódoktor s két oldalán a vizitelő bizottság tagjai. A lovakat egyenként az asztal elé vezették, megvizsgálták a fogaikat, lábukat és egyebüket is. Némelyik injekciót is kapott. Nagy, kétdecis fecskendőből nyomták beléjük a lószérumot. A csődörök idegenkedtek a gyógykezeléstől. Kiszakították magukat a lovászlegények markából, felrúgták a zöld posztós asztalt, s a fecskendők és a műszerek kétóránként a földre zuhantak. Ezen a fénylő szeptemberi napon az egész iskola irigyelte a kollégistákat, akik a délutáni órákban is az udvarban maradhattak, és élvezhették a lóvizit látványosságát. A derest az előző napokban hajnaltól késő estig lovagolták, hogy fáradtan kerüljön a bizottság elé, s ne maradjon ereje arénázni. Amikor felvezették, bárányszelídségűnek látszott, fáradtan lógatta busa fejét. – Ez az a bizonyos mén? – kérdezte az orvos, és alsó ajkával biggyesztett. A deres hatalmasat rúgott az asztalba. Az orvos székestől hanyatt esett, az asztal fejtetőre állt, a műszerek pedig kilenc-tíz méterre repültek a bizottság háta mögé. A diák ekkor lehajolt, és szerényen magához vette a nikkelezett fülű, fémdugattyús lófecskendőt. Később a szobafelelősnek azt mondta, hogy a fecskendő ereszt a dugattyúnál, s az orvos, tekintettel a drága lószérumra, népgazdasági érdekből eldobta. Ő személyesen egyébként a nyakba ugró lovásztól kapta, akit meg is kérdezhetnek a dolog felől. Csokonyát meg is kérdezték, s az bizonygatta, hogy a lószérum drága, és a fecskendőt saját kezűleg adományozta a Józsi diáknak. Harta Józsi ekkor nagyon megszerette a nyakba ugró lovászt. A fecskendőt mindenki irigyelte a diáktól. Amikor kiderült, hogy a vizet húsz méterre ellövelli, hazai csomagokat ígértek érte, néhányan még pénzt is. Harta Józsi fiókjában őrizgette a fecskendőt. Mindig töltve volt, mindig készen bizonyos ismeretlen, távoli eseményre. A fűtési szezon második hetében Harta Józsinak feltűnt, hogy a vaskályha oldala pipacsszínűre izzik… A latin szavak preparálását félbehagyva, hosszasan elmerengett. „Ha a fecskendőt elővenném, és odalőnék, lenne itt gőz” – de eszében sem volt tényleg a fecskendőért nyúlni. Nézte a kályhát, aztán a kályhán túl mocorgó, szürke feneket. A szobafelelős a kályha túloldalán állt könyvvel a kézben, tanulgatva és figyelve. „Miért nem ül ez az asztalánál?… Úgy áll ott, mintha nélküle itt minden a feje tetejére fordulna… És piszokul áll. Vakuljatok, nekem nem kötelező az asztal mellett ülni… Ha akarok, felállok, kimegyek, melegszem… A vezető tanár elvtárs most úgyis gyűlésen van, de én itt vagyok, és ez annyi, mintha… Örökké felnéz, figyel… Mit figyel?… Mit gondol ez a hülye nyolcadikos, mi történhet itt négy perc alatt? Mi?… – így tűnődött a diák, aztán mereven a szobafelelősre nézett, és a következő néma megállapítást tette: – Megsül a valaga.” Asztalszomszédjához fordult, és halkan odasúgta: – Égetett szarszag van… Asztalszomszédja önkéntelenül is a kályhára nézett, s amikor a szobafelelős nagy, szürke fenekét megpillantotta, halkan elröhögte magát. A szobafelelős félfordulatot tett, és rájuk nézett feddően. Harta Józsi asztalszomszédja ettől a nézéstől egyáltalán nem hatódott meg. Amikor a szobafelelős visszazökkent a könyvébe, halkan továbbadta a hírt a másik szomszédjának: „Égetett szarszag van…” Így a stúdium utolsó pillanatáig terjengett a hír, és a szagot végül mindenki érezte. Többen befogták az orrukat, és úgy mentek ki a tanulószobából. Négy nappal később a vaskályha oldala ismét pirosra izzott. Harta Józsi érdeklődve bámulta a kályha oldalát, majd a kályhán túl szürkéllő feneket is szemügyre vette. „Ez hízik” – gondolta. Bámulta a kályha vörösségét, majd ismét a feneket. Eszébe jutott, hogy a szombati kimenő alkalmával összetalálkozott a szobafelelőssel. Müller Beával kézlóbálva mentek a liget felé, amikor a szobafelelős előbukkant az oldalutcából. Nem köszönt vissza, csak megállt, és némán bámulta a lányt. „Ki ez?” – kérdezte Müller Bea. Már nem emlékezett, hogy mit válaszolt akkor. Ezen az estébe hajló délutánon mégis összeszorult a szíve. Nézte a szürke feneket és a kályhát, majd külön a kályhát és külön a feneket. Hirtelen kihúzta a fiókot, és a lófecskendő tartalmát a kályhára spriccelte. A kályha durrant egyet, s a gőz a mennyezetig csapott. A szobafelelős ijedtében nekiugrott a szemetesládának, és feldöntötte. Pánik keletkezett. A kályha oldala elrepedt. Amikor a vezető tanár visszaérkezett a gyűlésről, mindenkit kihallgattak. Harta József ellen kétféle ítéletet hoztak: 1. Nyilvános megszégyenítés írásban. 2. Egyhavi szigorított szobafogság. A kályhára pillantott, majd az ablakra. A derest éppen a hágatópalánk előtt vezették. Ják vezette, az istállómester, de korbácsos lovászok mentek előtte, mellette és a háta mögött is. A menetet a diákság zárta be. A deres tízlépésenként magasra csapott a fejével, de nem tudott szabadulni. Ják intett a cigány lovásznak. Kákics sietve készítette az istrángot, gyeplőt, s az ostorát is megsuhogtatta. A derest hatalmas farönk elé fogták. A farönkre felállt a cigány, és megmarkolta a gyeplőt. A deres nem mozdult. A cigány várt néhány percig, aztán szíjostorával hatalmasat vágott a deres füle közé. A mén felugrott, majd az istrángba feszült. A rönk a földet túrva előrecsúszott. Körbeszánkázták az udvart, s nyomukban kacskaringós sebhely keletkezett a földön. A cigány ostorát suhogtatva gyorsította a tempót. Másodszor is körbeértek, aztán harmadszor, tizedszer, negyvenedszer… Amikor a derest fehér tajték fedte, a cigány megállította egy percre, s az előrohanó lovászok gyorsan lecsutakolták. Amikor a deres nyakáról eltűnt a tajték, a cigány ismét végigvágott rajt. Negyvenegyedszer is megkerülték az udvart, és ötvenegyedszer is… A diákok szomorúan hajoltak könyveikre. Amikor besötétedett, Harta Józsi asztalszomszédja átsuttogott hozzá: – Láttad?… A diák bólintott. – A nyakba ugró lovász nem tért magához… – Hívtak orvost? – Küldtek érte egy embert, de nem volt otthon… A szobafelelős szürke feneke megmozdult. Szeme hidegen Hartára tapadt és szomszédjára. Elhallgattak. Harta Józsi a könyvébe pillantott: „Az összeesküvés fejeit fejszével végezték ki… Ha az alany semleges nemű szó ugyan, de személyt fejez ki… – A deresre gondolt. – Mindig ez a vége… Befogják, kifárasztják, és roggyantan kerül vissza az istállóba… A lóság szomorú dolog… Tudják jól, hogy ez lesz a vége, mégis kitörnek újra és újra… Vágtatni akarnak… Magányosan vágtatni egy nagyot… Végig az erdő mellett, le a folyóig… Beleisznak a folyóba, aztán továbbvágtatnak… Mének, nagyszerű, erős mének… Aztán befogják a legerősebbet is, és Kákics kezére adják mindegyiket… Mindig ez a vége… A lóság szomorú dolog… Mégis kitörnek újra… Mindig újra… Repül a sörényük, fülük lelapul, kapukat döntenek, kerítéseket ugranak át… Ez a lóság lényege… A lóság kiirthatatlan… A lóság szomorú. Szép szomorúság… Miféle ló válna belőlem… Nagyon rossz mén lennék, nagyon rossz mén… Bágyadt, álmodozó mén… Nincs bennem elég lóság…” Holdvilág sütött. A vasrácsos ablakok előtt feketén összeverődtek a vadgesztenye csupasz ágai. Szél fújt. Néha beletalált a kürtőbe, és megszólaltatta, mint egy oboát. A hálóban dideregve horkoltak a diákok. Harta Józsi nem aludt. Bámulta az ablakokat, a hold megcsúszó fényét, az ágak árnyait. Volt bizonyos hugyozási ingere, de a pokrócok alól nem kívánt kimászni. Végül mégis rászánta magát. Felült, nadrágját beráncigálta a pokróc alá, és körülményesen magára húzkodta. A nadrágot a pulóver és a zokni követte. Néma macskaléptekkel osont a vaságysorok között az ajtó felé. Zoknis lába zajt nem keltett, csak az olajat szívta magába mindörökre. Amikor lenyomta a kilincset, a szobafelelős hirtelen felült: – Ki az? Hová? – Harta… Pisálni… – Egy perc. – Igen – mondta, és óvatosan behúzta maga után az ajtót. A folyosón kísértetek ugrottak szét. A falra lapultak, pókhálókba ültek, s a kanyarokban szorongtak éberen. A diák zokniján keresztül is érezte a kopott téglák hidegségét. A lába szomorúságot szívott fel a téglákból, régi érintések üzenetét, kapcák, papírtalpú bakancsok szagát, levét. Elhullott bakák nyomában járt, elporladt katonák emlékét bolygatta minden léptével. Borzongva nézett az ablakokra, mivel azokon árnyak tánca látszott. Mének repülő sörénye és a bakák tánca, akik visszajártak régi szagukhoz. A kapcaszag nyomán visszataláltak a Don völgyéből, s összegyűltek a tornácokon. Zöld négyest szívtak, kurta pipákból, és krákogtak a lepcseses köpések után. A diák remegve lépett a klozettba. Felkapcsolta a villanyt, aztán az ajtót sietve elreteszelte. A sarkokban pókok ültek, és megdermedt kései szúnyogok. Vékony hegedűszavuk beleolvadt a kinti szélbe. Valahol ötven-hatvan méterre csapkolódott egy padlásajtó, vagy más hasonló alkalmatosság. A szél szakaszosan fújt, nagy sóhajai betöltötték az udvart. A diák belepisált a klozettba, s közben egyre fülelt, mivel a bakák tánca csak nem akart szűnni. Lehetett közöttük egy bajszos legény, csontos, termetes magyar… lehetett köztük, mert a léptek úgy igazodtak, mintha középütt állna kurta pipával, nevető, grimaszba rándult arccal, ütemet verve, módját megadva. A diák felállt a klozett deszkájára, és kinyitotta az ablakot. Fejét lassan, centiméterenként mozdította a tornác felé, a bakák mégis neszét vették. Átugrottak a korláton, és kapcás lábaikat sebesen szedve beleszaladtak az éjszakába. A diák felhúzódzkodott az ablakpárkányra, és kimászott a tornácra. Néhány kapcarongy hevert az ablak alatt. Piszkossárga és földszínű foszlányai a kincstári ruházat jeles darabjainak. Belefülelt az éjszakába, s úgy találta, hogy a bakák bevették magukat az erdőbe. Az istálló felé tekingetett, majd a pajták irányába, ahol a lovászok kamrái álltak. Átugrott a korláton ő is, miként néhány pillanattal korábban a bakák, és nesztelen futással átvágott a hatalmas, arénaszerű udvaron. Hideg szél fújt, fázott a lába. Szuszogva megállt a kamrák előtt, és tapogatózva megkereste Csokonya Imre ajtaját. Kopogott, aztán kinyitotta. – Maga az, Józsi diák?… – hallatszott a nyakba ugró lovász halk, rekedtes hangja. – Én vagyok, Csokonya… A kamrában mécses égett. Csokonya a szalmazsákos vaságy tetején feküdt ruhástól. – Volt orvos? – kérdezte a diák. – Meggyütt aztán… Még mindig ájultan talált… Befáslizott… Az egész mellemet befáslizta… Nézze e, itt az ing alatt ez mind fásli… Törésem van… – Láttam, ahogy ott maradt… Az ablakból láttam, mert engem most alávalóságért zárva tartanak. – Zárva?… – Fogságban. – Mi lett a deressel? – kérdezte Csokonya. – Befogták. – Be?… – Be… Aztán Kákics kezére adták. – Meddig tartott? – Már sötét volt, de azért még köröztek. Kétszer lecsutakolták. – Ják vigyáz a lóra… Szegény deres… Engem egyebekben szívelhet. Csak engem meg Jákot. – Minek tör ki ez a szegény deres?… Mindig ez a vége… – Ej, miket beszél maga… A ló nem kecske. A ló, az valami jelenéses dolog, mint a szél vagy a messzeség. – A lóság szomorú. – A ló nem kecske, és ezek mének. Nagy dolog ám ez, diák. Mének… Teljesen mének. Ahogy mondom… A ló… Megfázik maga, nem? – Eee… Bakák táncoltak a tornác kövén… Kimásztam utánuk a klozett ablakán. – Miféle bakák? – Hát a régiek, még a tüzérek. – Visszajárnak? – Csak ha szél van. Halott bakák… Kapcában jönnek, bakancs nélkül… Van köztük egy bajuszos legény… Pipáznak is. – Visszajárnának a bakák? – A klozettablakon másztam ki utánuk. – Nem lehet ez igaz, diák. Azok a tüzérek, akik itten töltötték az idejüket, messzi országokban vesztek el. – Pedig ott járták a tornác kövén… Még két foszlány földszínű kapca is maradt utánuk… – Hát ami azt illeti… Neszezést hallok én is… De Ják azt mondja, hogy menyét csinálja a neszt. Tele van menyéttel a padlás… Behúzódnak az erdőből… – A bakák nyomában jöttem, ott járták a tornác kövén… De eltűntek a lapályosban – mondta a diák, aztán elköszönt Csokonyától, és a holdfényes udvaron át dideregve szaladt a laktanya felé. Amikor a tornácra lépett, hallotta, hogy dörömbölnek a klozett ajtaján. Sietve felkapaszkodott az ablakba, és átpréselte magát a keskeny nyíláson. A klozett ajtaját kívülről rugdosták. A diák óvatosan megköszörülte a torkát. Kint felharsant a szobafelelős hangja: – Harta! – Igen. – Meddig pisál maga? – Elaludtam… – Klozetton alszik… Mondhatom, szép kis partizán lett volna magából. Oleg Kosevoj nem aludt el pisálás közben… Na, nyissa ki az ajtót. A diák engedelmeskedett. A szobafelelős bedugta a fejét a klozettba, és körülpillantott. – Na, gyerünk befelé – mondta. A folyosón felbukkant a vezető tanár kövérkés alakja. Hálóköntöst viselt. – Mi történik itt? – kérdezte dühös, ingerült hangon. – Ez az ember bezárkózott a klozettba – mondta a szobafelelős, és a diákra mutatott. – Ezért csapnak ekkora lármát? Fegyelmezetlen emberek… Tűnjenek el, tűnjenek el a folyosóról! Amikor a szobafelelős betette maga mögött a háló ajtaját, Hartára förmedt: – Ökör! A vezető tanár elvtársat leugrasztottad a nőjéről… Most megutált bennünket. Mind a kettőnket megutált. Engem is, pedig én mintaszerű vagyok, mindenben mintaszerű. Megutált bennünket. Harta a vaságyak sora között hátrafordult: – Hála isten – mondta. – Igen? Na, ezért majd számolunk… A diák ruhástól befeküdt a pokrócai közé, aztán sóhajtva az ablakra meredt. A fák sok csontkarja lengett, zörgött. A holdfény a csupasz ágak között szitált, árnyakat támasztva, bakák és lovasok kísértetét. A nap néha még kisütött. Végigcsurgatta levét a háztetőkön, a pajták és raktárak falán. A fény gyorsan elalélt, szinte nyoma sem maradt. A fagy az ereszeken megállította a csepegést, a köd ráült a kéményekre. Néha eső szemerkélt, néha a hó is szállingózott. A diák szorongva gubbasztott a könyvei előtt, és latin verseket mormolt babonásan. Müller Bea szellemarca betöltötte az egész falat. Szép, fakó bőre volt, de illata semmi, se ánizs, se szőlőzsír, se mandula… A diák sóhajtozott, megcsókolta a saját kézfejét, és többnyire csukott szemmel igyekezett felidézni az arcot, az egyetlen fontos arcot a földön. Két hét már eltelt a fogságából, de a másik két hét örökkévalóságnak tűnt. A dologi accusativus véghatározós formájánál zsongító mondatra akadt: „Id unum te rogo.” „Azt az egyet kérem tőled.” Elmélázott a példa felett. Elképzelte Müllerék kisszobáját, ahol a csillárt rezgő üveggyöngyök borítják, és Beát, ahogy áll a meleg kályha mellett. Akkor majd jelentőségteljesen megszólal: „Azt az egyet kérem tőled…” Müller Bea talán megkérdezi, mire gondol. Sokáig színezgette a lehetőségeket. Úgy vélte, ha a csókot megemlíti, túlmegy a határon, és mindent elront… Könnyen lehet, hogy maga Müller Rafael is bejön, és magyarázatot kér… Ha viszont azt az egyet kérné tőle, hogy mutassa meg újra a combját, az esetleg kevés… Esetleg Müller Bea is kevesellné… Mert mi is van abban? Csak nézés az egész… Ha azt kérné, hogy a kezével… Vagy nem is kérné, hanem kinyújtaná a kezét, és a kéz titkok után kutatva elindulna, oda… Legalábbis arrafelé… Nem, ez is sok… Inkább mégis azt az egyet kellene kérni, hogy csókolózzanak. Természetesen latinul, úgy a lány is látja majd, hogy kivel akadt dolga. „Id unum te rogo…” „Így ünnepélyes… Összeomlik… Sírva fakad… Ha igen, akkor azonnal megkérem a kezét… Mi ketten majd külön cukrászdát nyitunk, lényegesen jobb ánizsos tortákkal, mint Müller Rafael, és lovakat is tartunk… Tíz lovat… Tíz szürke ménünk lesz, mind a tíz szabadon… Majd az erdő alatt tartjuk a lovakat, és akkor istálló sem kell nekik… Ha kint vannak, legalább nem szöknek meg… Esetleg tizenegy lovunk lesz, tíz deres és külön egy piros ló…” – Így tűnődött a diák, s a napok nagyon lassan teltek. November tizenharmadikán este, a második stúdium idején felharsant a kürt. Ják recsegve fújta, s a paták dobogása közelről hallatszott. Néhány pillanat múlva lobogó, fekete sörény jelent meg, és az ablakot súrolta. Fekete mén vágtatott a tornácon, csattogva, nyerítve. Még hallatszott a mén dobogása, amikor újra megszólalt a kürt, majd ismét újra. Három ló nyargalt az esti árnyak takarásában. A deres közöttük volt. A lovászok űzőbe vették a méneket, s a vágták, megtorpanások dobaja visszhangzott az épületek falán. A diákok izgatottan meresztgették a szemüket, de a sötétbe borult udvar jól rejtette a lovak és lovászok küzdelmét. Ezen az estén a vezető tanár üldögélt a kályha mellett, mert a szobafelelős az ifjúsági vezetők gyűlésén volt. A tanár némán fülelt a kinti neszre, aztán sóhajtva felállt, és járkálni kezdett. Végül szélesen, szigorúan megállt: – Na, legények, melyitek ismeri a verset, ami ide illik? – kérdezte, és a szeme a kinti sötétséget figyelte. Harta Józsi asztalszomszédja felállt és várakozott. – Kezdd el – mondta a tanár. A sovány, himlőhelyes fiú kieresztette a hangját:
A tanár mozdulatlanul, némán hallgatta a verset, és az ablakon át a sötétségbe meredt. Amikor a diák befejezte az utolsó strófát, várakozva állva maradt. – Jól van, fiam – mondta a tanár. – Mikor voltál otthon? – Az idén még nem voltam, tanár elvtárs. – Hazamehetsz két napra. – Tanár elvtárs, kérem… Nem akarok hazamenni. – Nem? – kérdezte a tanár, és megnézte a fiút. – Nem. – Jól van, fiam… A diák leült. Harta Józsi fülében vágtató lovak nyerítése muzsikált. Saját maga is nyeríteni vágyott. Izmai megfeszültek a ruhája alatt, homloka vörösre gyúlt. Amikor kicsengettek, egyedül maradt. A tanár bement a lakására vacsorázni, a kollégisták pedig kirajzottak a tréningpályára. Az udvaron csend volt, de Harta Józsi állandóan hallotta a szellemlovak ügetését, s ha az ablakra nézett, lobogó sörényüket is látta. – A ló nem kecske! – mondta hangosan, és felállt. Kilépett a folyosóra. Bénult egykedvűséggel a tornácra nyíló ajtó felé sétált. Sehol senki… Résnyire nyitotta az ajtót, és beleszimatolt a levegőbe. A füst és a rohadó avar kesernyés illata csípősen terjengett a széllel. Behúzta maga után az ajtót, és ment… Megkerülte a tornácot, majd az iskola bejáratát, aztán az utcán lépdelt tovább, olyan kimérten, mint egy papi személyiség. – Id unum te rogo – suttogta maga elé, és nagyokat szippantott a télies levegőből. Müller Rafaelék háza tűzfalak közé szorult. Kicsinek tűnt, szinte nyomorítottnak. A kerítés és a ház között előkert gazosodott. A díszbokrok elvadultak, aljuk felkopaszodott. A kajlább ágak a járda fölé hajoltak, akadályozva a közlekedést. „És, ha nem lesz itthon? – aggodalmaskodott Harta Józsi. – Ha Müller Rafael nyit ajtót?… Előbb talán megállok az ablaka alatt, és bekopogok neki… Ha moziban van… Nem, moziban már nem lehet… Ég a villany… Ég a villany…” Szívdobogva lépett az udvarra, s a kajla lombú bokrok között a lány ablaka alá húzódott. Az ablakra mintás függöny borult. A diák felemelte a kezét, és kopogni készült. „S ha az anyja nyit ablakot?” – megrettent. Odább táncolt a gazcsomók között, és rést keresett, melyen át szemügyre vehetné a szobát. A függöny elég jól takart. Mindössze a bal alsó csücsök és az ablakkeret között maradt egy babszemnyi rés. Megpillantotta Müller Bea szép nyakát. A dívány szélén ült, és lehajtotta a fejét, mintha az ölében nézne valamit. Gesztenyeszínű haja előrecsúszott, és beárnyékolta az arcát. – Azt az egyet kérem tőled – suttogta maga elé, s leheletét a saját arcán érezte. Remegett a keze, térde, szája. Felemelte a kezét, megérintette az ablakot. A lány megrezzent, felkapta a fejét. Mögötte ekkor láthatóvá vált egy másik fej, egy férfi feje… – Mi az? – hallatszott bentről. – A macska – mondta Müller Bea. A diák kövülten bámult a babszemnyi résen át a szobába. Müller Bea mellett a szobafelelős üldögélt. „Lehetetlen… Ez idejött megmondani, hogy engem alávaló cselekedetért fogságban tartanak?… Idejött megmondani? És csak így beengedik?…” Kővé meredt. Elkékült ujjakkal kapaszkodott a hideg bádogpárkányba. A szobafelelős Müller Bea vállára tette a kezét. „Na, most legalább kap ez egy hatalmas pofont… Mit képzel ez az alak…? – meditált idegesen a diák. – Mi az?… Pofon sem üti… Ez itt Müller Bea? Hogyan?…” Döbbenten látta, hogy Müller Bea ölébe fekteti a szobafelelős mancsát, és simogatja. Majd a szobafelelős vöröslő, fekete szőröktől csúf keze végigmatatott Müller Bea blúzán… Kigombolta… Igen, kigombolta, és eltűnt a nagy, vörös kéz a blúzban, a csipkés kombiné alatt… „Most pofon üti… Most kirúgja…” – suttogta remegve a diák, de Müller Bea nem rúgta ki a szobafelelőst. Kicsit hátradőlt a díszpárnák között, a szemét lehunyva suttogott: „Elájulok… Elájulok…” A diák a lány szájáról tisztán leolvasta a szavakat. Nem bírta tovább. Keményen megzörgette az ablaktáblákat, majd sietve visszavonult a bokrok között. Amikor az utcára érkezett, hallotta, hogy kinyílik az ablak, és Müller Bea zavartan kiszólt a bokrok közé: – Ki az? A diák hallgatott. Először arra gondolt, hogy megöli Müller Beát. Megfojtja, vagy a zsebkésével elnyiszálja a nyakát. Aztán arra, hogy inkább a szobafelelőst öli meg. „Megölöm a szobafelelőst, és Müller Beával… Müller Beával… Müller Beával…” Eszébe jutott a harmadik megoldás: saját magát öli meg. Búcsúlevelet ír, melyben Müller Beát figyelmezteti árulására, majd lúgkövet iszik… Vagy… Inkább leugrik a tüzérlaktanya tetejéről… „A folyó a legjobb… A folyóba ölöm magamat… Megírom a levelet a hatóságnak és Müller Beának, hogy egész életében szenvedjen miattam, aztán a folyóba ugrom” – határozta el némán, és elindult a liget felé. Alig tett azonban néhány lépést, amikor zajt hallott Müllerék háza felől. Hirtelen eszébe jutott, hogy minden baját a szobafelelősnek köszönheti. Miatta zárták be, miatta vesztette el Müller Beát, aki néhány héttel korábban még szűzies úrilány volt. „Bolond lennék magamat megölni, amikor itt van a szobafelelős…” – gondolta, és megfordult. Egyszerre érkeztek a kapu elé. Müller Bea és a szobafelelős belülről, ő pedig kívülről. Megállt, karba tette a kezét. A szobafelelős érdeklődve rápillantott: – Mit keresel itt, Harta? A diák ökölbe szorította a kezét, és a szobafelelős szeme közé vágott. A nyolcadikos diák megtántorodott. Harta újra ütött, és ismét újra. Közben Müller Bea hangját hallotta: – Nahát ilyent? Te kis szemtelen fülesbagoly… Te zörgettél, mi?! Csupa fül, csupa fül… Kapsz te mindjárt, azt hiszem… Müller Beának igaza lett. A szobafelelős magához tért, és behúzott egy hatalmasat Harta Józsinak. Harta elesett a járdán, majd felugrott, s mint egy tüzes darázs, újra a szobafelelősnek rontott. Ütött, rúgott, harapott, s amikor elfogyott az ereje, beleköpött a nyolcadikos diák arcába. A szobafelelős idősebb volt, mint a többi nyolcadikos, és sokkal idősebb, mint Harta Józsi. Hartát úgy fejbe vágta, hogy elájult. A diák zsongó szédületében még hallotta Müller Bea aggódó hangját: Vilmos, vérzik az orrod… Gyere, édes, megmossuk… Megmossuk… Percekre elsötétült előtte a világ. Amikor magához tért, valami melegbe nyúlt. Érezte, hogy vérzik a homloka, s a feje is vérzik, mivel bevágta a járdaszegélybe. Felült, majd felugrott. Fülelt. A házból még zajok hallatszottak. „Tehát még itt van” – gondolta. A liget felé fordult, és futásnak eredt. Nem akart véresen a lábuk előtt heverni, és nem akarta Müller Bea aggódó hangját sem hallani. Egyetlen érzés dolgozott a belsejében: el innen… El innen… A fák között megállt. Fülelt. Fent az utca házai között a szobafelelős kiáltása visszhangzott: – Harta!… Harta, gyere elő… Ne hülyéskedj, Harta! A diák beljebb gázolt. Felette izzadtak az ágak. Harmatcseppek és elnehezedett levelek hullottak a fejére. Mély lélegzeteket vett. Szédült. Hátát néha fának támasztotta, és megpihent. Lassan elbandukolt a folyóig… A város fényei alig látszottak… Megmosta az arcát, aztán a seb körül a fejét is. Nagy csend volt a folyó partján. Hallgattak a mezők, a messzi erdő, s az ég is hallgatott. – Most merre? – kérdezte magától hangosan. „Mit kell tennem?… Mindennek vége… Müller Bea… Istenem, Müller Bea… Lehetetlen… Fülesbagoly… És Vilmos szőrös mancsa… A mancs… A mancs… A vasútra megyek, és elutazom… Utazom Canberrába… Ott szükség van erős emberekre… Erős vagyok?… Canberrában is a Mancs kell… A Mancs mindenütt megfelelő… De Harta József?… Szegény Harta Józsi.” Megeredt a hó. Tűnődve bámulta a sötétségből aláhulló pelyheket, és megborzongott. Fázott. Kicsordultak a könnyei. Sírt, s a hó közben puhán befedte a tájat. A folyón s az erdőn túl, valahol a nádfedte, szittyós vadvizek táján, tutulni kezdett egy farkas. Éneke panaszosan szállt az éjszakában. Panaszosan és fenyegetően. A diák sírva hallgatta a farkas énekét. Irigyelte a farkast, mert erős volt. Fázott a farkas és fenyegetett. Félt és fenyegetett. Éhesen, dideregve énekelt, de éneke semmi jót nem ígért a nyulaknak, őzeknek, más, nálánál gyengébb vagy erősebb vadaknak. Igazi farkasének volt. A diák figyelte a farkas énekét, és könnyei elapadtak. Szívét megkeményítette a farkas panaszos, fenyegető éneke. Lehajolt, és a folyóban még egyszer megmosta az arcát, vérző sebeit. Amikor a vízbe köpött, érezte, hogy a szájában is gyűlik a vér. Hátat fordított a folyónak. Az erdőt oldalazva, lassan közeledett a tréningpálya felé. Néha megállt, belefülelt az éjszakába. Árnyak libegtek az erdő szélén. Varjak kiáltoztak, nyulak sírtak… Éjféltájban érkezett a pajtasor elé. Megkerülte a hágatópalánkot, aztán a fal mellett haladva, óvatosan megkereste a nyakba ugró lovász kamráját. Bekopogott. Csokonya a szalmazsákján ült, és a kályhában lobogó tüzet bámulta. Mécs nem égett, a kamrát csak a vaskályha vöröses fénye világította meg. – Jó estét, Csokonya… – Maga az, Józsi diák? – Én vagyok, Csokonya… Ha megengedi… – Üljön csak le, itt ez a padka… Esik? – Erősen hózik, Csokonya… Már arasznyi palástot visel a mező… Adhatna egy tükröt. – Ott a borotválkozótükör az ajtón… A diák leakasztotta a tükröt, és a tűz fényében vizsgálgatta magát, Csokonya rápillantott, aztán köhintett, és meggyújtotta a mécsest. – Maga, Józsi diák, csupa vér… – Majd eláll… – El szokott áni… Ember?… Ló?… – Ember. – Az is kapott? – Amíg győztem, elég jól kapott. Tudja, Csokonya, volt egy lány, úgy hívták, hogy Müller Bea… Hamvas, úri kisasszony volt… Nem jártam már nála három hete, mert bezártak… Most aztán ott értem nála azt, aki bezáratott. De nem is az, Csokonya… Hanem a keze, a nagy, vörös, szőrös keze… A lány blúzában nyúlkált… – A lány hagyta? – Hagyta. – Az lehet, Józsi diák, hogy maga nem markolászta meg eléggé… Ezeknek mind az köll, ha úri, ha kódis… Viszked nekik a… A diák érdeklődve nézte magát a tükörben. Jobbra-balra forgatta a fejét, s közben-közben megpöccintette a füleit: – Ez a baj, Csokonya, ez itt a baj… A fülek… Ezek a nagy lapátfülek… Ekkora fülekkel nem várhatja az ember egy úri kisasszonytól, hogy viszontszeresse… Ekkora fülekkel csak tudós lehetek… Fülesbagoly, ahogy Müller Bea mondta… Nagy, tudós fülesbagoly… – Mondanék valamit, Józsi diák… – Ekkora fülekkel nem lehet várni egy úri kisasszonytól… – Hagyja ott üket, Józsi… Álljon be lovásznak… Magát már bevennék… – Nem lehet, Csokonya. Ekkora fülekkel csak tudós lehetek. Nagy tudós leszek. Mondjuk, turkológus. Megtanulok törökül. Titokban. Van egy villanylámpám. Majd azzal világítok a pokróc alatt. A takarodó után mindennap megtanulok három török szót. Nevetek az egész kollégiumon. Észre sem veszik majd, mi történik a pokróc alatt. Amíg alszanak, én megtanulom a törököt, és turkológus leszek… Híres, nagy fülű turkológus… – Ahogy gondolja, Józsi diák… De ha megutálta üket, mondom, ide is beáhat. Csokonya kukoricacsutát dobált a tűzre. Nézte a lángokat, s közben táplálta éhüket. – Kákicsra is meggyütt a dér… – mondta tűnődve, és etette a falánk lángokat. – Aki a derest nyúzta? – Az, akinek a derest a kezire adták… Most kést fen a kamrájában… Ják ellen készül… – Szóltak neki? – Szóltak… Az ostorra bökött… „Csak sokat ugráljon Kákics”, ennyit mondott, többet nem. Ják nagyon erős… – És?… – Járt ide Kákicshoz egy romalány… Annak az öreg cigánynak a pereputtya, aki a Csóri csárdában basanell… Két napja hajnalban Ják elkapta a lányt. Úgy mesélik, hogy a külső tréningpályán lovagoltak… Ják az erdő mellett találkozott a lánnyal. Elkapta a göncét, és felemelte. Szembefordította magával a nyeregben, aztán lovaglás közben bevert neki… A lány állítólag nem akart, sikoltozott is, de ahogy a ló ügetett, egyre jobban Jákhoz szorult, és berázódott neki. – Berázódott? – Így mondta a lány Kákicsnak… A lovászok röhögnek ezen. Látták… Kákics feni a kést. A diák ismét a tükörbe pillantott. Nézte a füleit, és egy levél fogalmazványán tűnődött: „Mérei Ignác Könyvkiadóhivatala!… Tisztelt Cím… Alulírott, több nyelvben járatos, hetedik osztályos diák, azzal a kéréssel fordulok Önökhöz, hogy részemre szállítsanak egy darab török olvasmány és egy darab török nyelvtan könyvet… A raktárról történő szállítás… Részemről bizonyos kedvezményesség élvezése, mint régi ügyfelük… A könyvek leszállítása azért is sürgős, mivel mindez csak előtanulmány a turkológiai tudományokhoz… Azon szerencsések közé tartozván, kiket az Akadémia… Tisztelettel: Harta József…” Az égő kukoricacsuták fénye az arcukon vibrált. Csokonya derékig befáslizva ült az ágya szélén, a diák pedig véres fejjel a padkán. Mindketten a tűzbe bámultak. Kint feltámadt a szél, s a friss porhót az ablakra hordta.
1968 |