Utazás napkeletreAz utas fakó arccal nyomul előre az alvó pénztárablakok között régi szagokat őrző termeken, huzatos csarnokokon át… A peronon megtorpan. A szájából kicsapó pára eltűnik az éjben. A sötétség tömbökben áll a síneken, mint a vagonok. Vonatok jobbra, vonatok balra, az ütközőkön jégcsapok. Az utas a sínek közé lép, és imbolyogva közeledik egy szerelvényhez. Az utolsó kocsi oldalán tábla lóg. Rábámul. A vonat megmozdul. Riadtan kinyújtja a kezét, és a korlátba fogódzva fellép. A vállával benyomja az ajtót. A peronról visszanéz… A vonat már a váltókon tántorog, a szemaforok fénye alámerül. A szerelvény mögött a semmi tátong. Megborzong, mint akinek az utolsó vonatot sikerült elkapni… Aztán ismerősnek tűnik a helyzet… Felrémlik egy határozatlan emlék… A nyitott ajtón át kibámul az éjbe. Hirtelen úgy érzi, hogy az éjszakai vonat a múltjában robog, és az egészre csak emlékezik… Erőlködve megragad egy-egy képet, de mindhiába… Szorításából kihullanak a jelen eseményei, és elsodródnak a messzeségbe. A képek egy régi történet részévé válnak, és átrendeződve érkeznek vissza… Ó, igen… Akkor… Azon a bizonyos éjszakán… Az utolsó pillanatban elért vonatok sajgó fájdalmat okoznak az idegeiben. Zavartan mozdul befelé. Az emberek rámerednek. Akik idejében biztosították a helyüket, bizonyos fölénnyel méregetik. Miért nem maradnak le az ilyenek? – Az előrelátó utasok már mind elhelyezkedtek, és kölcsönösen befogadták egymást. Az arcokon írásjelek villannak fel: „A JÖVEVÉNY IGAZSÁGTALANUL KERÜLT A VONATRA!… BAJT HOZ MAJD AZ IGAZI UTASOKRA…” Az ósdi, széntüzelésű kályhában néha megcsúszik a parázs. A széngáz ilyenkor a kályha összes résein előfelhőzik, és kék rétegekben az ablakokra ül. Az utasban megszületik egy néma mondat: „Az ember nem gondolná, hogy ilyen ócska vonatok is közlekednek még.” Üres helyet keres. Az utasok követik a pillantását. Némelyiket külön is érzi… Azokét, akiknek olyan sokat jelent, ha egyszer birtokon belül vannak… Fiatal cigánygyerek ül a kályha mellett. Élesen, elutasítóan néz, mégis van benn valami kutyaszerű. A szeme fehérje mindent követ, érezni, ahogyan fokról fokra továbbmoccan. A gyerek lényét koszos nyakú, fehér ing keretezi, masnira kötött cipőfűzővel a nyakkendő helyén. „A padot őrzi… Ha elmegy a kalauz, leheveredik majd…” Az utas lassan oldalra fordul. Az ajtó szomszédságában sültös sapkájú, esőköpenybe burkolózott ember ül. A lábánál diófacsemete támaszkodik. Az avítt zsák résein előkandikálnak a gyökerek. A sültös sapkájú emberrel szemben az egész pad üres. – Szabad ez a hely? – Ez itt mind szabad – válaszolja az ember, és biccent a fejével. Az utas leereszti a táskáját az ablak mellé, és leül. A vonat rázkódva igyekszik előre a sötétség leple alatt. Az utas a sötét ablakra pillant. „Mi lehet az éjszaka mélyén?… Talán erdők között halad a vonat… Vagy vizek partján?… Tavak lehetnek a sínek mentén… Árterület, megfeketedett berekfákkal… Nád… Búvárrécék a nádban…” A sültös sapkájú ember megszólal: – Meddig tetszik? Az utasnak megráng a válla, és érthetetlenül mormog valamit. A sültössapkájú várakozva nézi, aztán megszólal: – Én már hazafelé megyek… Elrakom ezt a diófát… A ház alatt van egy kis kukoricásom, annak a végébe szánom… Árnyékot ad majd a kapásoknak… Én már nem élvezem az árnyékát… Nem hinném, hogy addig élek… Az utas a sültös sapkájú embert nézi, és a saját gondolataira figyel. „Az ember egyetlen éjszaka elkülönül… Amíg alszik… Reggelente újra be kell illeszkedni a társadalomba…” – Három évem van a nyugdíjig… A városban dolgozom… Most már nagyon készültem haza, ámbár ez az idő nem ültetésre való… Két hét múlva húsvét, és hol dara esik, hol meg ólmos eső… – az utasra néz, aztán az ablakhoz hajol: – Mintha elállt volna… De a lé már odafagyott a világra… Az utasnak meginog a feje, aztán bólogatva az ablak sötét négyszögére mered, melyre páraszigetek csapódnak a leheletétől. Minden sikertelensége ebben a szeles, dermesztő éjszakában öltött testet. Maga előtt látja saját értetlen arcát, ahogy áll a bérház kapujában, és a zúzmarás, jeges járda felett tekinget jobbra-balra… Az enyhe tavaszi idő egyszer már beköszöntött, és a rügyek a déli fekvésű kertekben mind kifeslettek. Nehezen értette meg, hogy a tavaszt egyelőre elhalasztották. A kapu előtt tipródva percekig reménykedett valamiben… Parancsot adnak a télnek, és hirtelen jóra fordulnak az összes dolgok. Ez a parancs valahogyan elmaradt… A homloka észrevétlenül az ablaküveghez nyomódik. Az üveg hűvös érintésétől ernyedt nyugalom száll a szívére. Lassan hátrább húzódik, és megkeresi azt a kis foltot, ahol a homloka érintkezett a párás üvegtáblával s az éjszakával is, mely az átlátszó fal másik oldalára nehezedik titokzatosan. Meg sem törli a homlokát… Úgy érzi, hogy a rárakódott nedvesség az éjszakai mezők, árterületek ősi verejtéke. Fejét a vagon deszkafalának hajtja, és a koponya rázkódására figyel. Az arca olyanná válik, mint egy maszk. A világ fokozatosan kívül reked, a jeleket, rázkódásokat, üvöltéseket csak közvetve érzékeli. „Mi az utazás?” – kérdi, és egy pillanatra még felnyitja a szemét, de semmit sem lát. Gólyalábakon imbolygott a napkorong felé, mely narancsszínű párákban forogva lassan kiemelkedett a mocsárból. A láp gőzei még fogva tartották, s órákig csak forgott, magát tisztítva, míg végre elszabadulhatott a magasságok felé. Fényarany hullott a lápra, értelmet adva az éjszaka során eltévedt életeknek. Csak most látszott, hogy a gólyalábak minő sebeket ejtenek a víz alatti tőzeg rétegeiben, hogyan forr a lécek érintésére a mélység, és a kénes párák mennyire befelhőzik az eget. A lécek egyenlőtlenül fúródtak a mélybe, s támaszt találva hol előresegítették az embert, hol meg fogva tartották. A gólyalábak kiszabadítása keserves munka volt… És ha végre előrelendültek a sötét láp felett, nem lehetett tudni, hogy mibe ütköznek, találnak-e szilárd pontot a mélyben, és ha találnak is, meddig szilárd az a pont. Az ember arcát nyirkos verejték borította, fáradt izmai csak késve engedelmeskedtek az agynak. Lassan, kitartóan haladt a fény felé. Szívében boldog áramlások találkoztak, és lüktetve továbbterjedtek a testben. Boldogsága a bizonyosság volt: „Napkeletnek tartottam!… Fényérzékeny vagyok… Ember vagyok… A lápi éjszakában megéreztem, hogy merre kell mozdulni…” Ahogy imbolygott hosszú gólyalábain, hirtelen vágyat érzett, hogy visszanézzen a megtett útra… Látni szerette volna a mocsár megfeketedett, lombtalan fáit, melyeket jó érzékkel mind elkerült… De nem fordult meg… Érezte, hogy hátratekingetve erejét vesztené… Ha látná a megtett utat, másfajta emberré válna. Átalakulna. Így hát magas gólyalábain egyensúlyozva a láp tükrére pillantott. Halakat látott a zsombékok között. Ahogy aztán haladt a fény felé, egyre tisztult a víz, és egészen átlátszóvá vált. Vörös szárnyú keszegcsapatok úsztak napkeletre… „Ó ember, keszegcsapatok…” A tőzeg után csillámló homok következett, s a gólyalábak erős támaszt találva, már alig hatoltak a mélybe. Az ember így fokozatosan nőtt, közelebb került az éghez. S ahogy fentről alátekingetett, mindig újabb halcsapatokat látott, melyek mind napkeletre úsztak fáradhatatlanul. Ezüstös gardacsaládok fodrozták a vizet, aztán őnök következtek és kecsegerajok. Az ember ekkor már tudta, hogy az árterület és a láp határán jár, közel a szabadulást jelentő folyóhoz. Megállt, gólyalábain az ég felé magasodva széttárta a karját. A napba nézett, s a homlokán delejes erővé vált a fényarany. Így megfeszülve ég és föld között, előrekiáltott: – Ember vagyok, és a napba nézek!… Ismerd el, Napisten: legyőzhetetlen az ember! Ahogy az ég felé magasodva, széttárt karokkal állt az árterület nagy víztükre felett, érezte, hogy lassan szoborrá válik. A homloka már fémesen csillogott a fényben, szép bronzarca volt. Tudta, hogy az ember szobrává válik közel a láphoz, az árterület határán. Fegyelmezetten állt, hogy jó szobor legyen. Az ember nagy bronzszobra, fémes, örök testtel, akire bizakodva tekinthetnek majd a mocsárba zuhant repülőgépek pilótái… Bronzzá vált, homlokán fényaranyból ötvözve derengett a bizonyosság, mely az új világháború mocsárba zuhant pilótáinak majd emberi utat mutat. Felébred. Talán a csend érinti meg, vagy a zajok hiánya. Feje nyugalmat talált a vagon falán, két megfáradt deszka között. A kályha bűzölgő illatát érzi először, aztán a nehéz emberszagot. Az ablakra pillant. A vonat ismeretlen vidéki állomáson vesztegel. Éppen virrad. A szürkeségből már jól kiválnak a fák kontúrjai. Az épületek közelében zúzmarás fejű fenyőfák dülöngélnek a kavargó szélben. Az állomásépület ablakaiban sárgásbarna fény dereng. Olyanszerű, mint a lámpafény. A vihar bizonyára elszaggatta a vezetékeket. Csalódottan bámul a hajnali szürkületbe. A vonatokban azt szerette, hogy függetlenek az ember érzéseitől, mélyükön az utas alhat, ténfereghet, a vonatok azért haladnak, átiramodnak a messzeségen. De hát ezek a megállások is hozzátartoztak a vonatokhoz. Jól ismerte az érzést, ami az ébredő utast ilyen apró, falusi állomásokon meglepi. A jégfejű fákra néz, és tűnődik. „Mi is az élet? Utazás… Út valahová… Előre, egyre előre a múltból a jövő felé. Megérkezés nélkül… Az ember idegen vonatokon ül, s azok mennek valahová, vagy állnak egy falusi állomáson, és az utas csak később érti meg a veszteglés okát…” A fenyők reccsenve belesimulnak a hujjogó szélbe. Nézi a fenyőket. „Mi is az élet?” Tízéves kora óta úton van, és milyen kevésszer érezte a megérkezés örömét… Eszébe jut egy régi húsvét, a nagyszülők, piros és kék tojások egy szalmazsomborban. A Hangya, ahol a piros és kék tojásfestéket, és csakis e kétféle festéket meg lehetett vásárolni. A vasutasok türelmesen várakoznak a vonat mellett. Toporogva lépnek egyet-egyet, aztán újra csak megállnak a kiszabott vagonjuk mellett, és mindent látnak, bár nem figyelnek, és ha valahol intézkedni kell, nyomban ott teremnek, bár nem igyekeznek különösebben. A váróteremből előjön egy kutya. Beleszimatol a levegőbe, aztán az egyik fenyőfához somfordál. Elhelyezkedik a tövénél, és felemeli a lábát. Az eredmény csekély, a kutyát mégis büszkeség tölti el. Felcsapja a fejét, körülnéz, aztán minden átmenet nélkül vad ugrándozásba kezd. A sínek közé táncol, és átszalad a veszteglő vonat alatt. A kalauzok űzik kifelé, elmozdulnak őrhelyeikről. Egy idős, férfiassá vált kalauznő hangja hallatszik: – Ezt a kutyát egyszer elüti a gyors… A kutya nagy nehezen előkerül a vonat alól, és a kalauzok füttyögetésétől hajtva berohan az irodába. Az iroda ajtaja becsukódik. Lehet, hogy a huzat nyomta be, de az is lehet, hogy a bakter lökött rajt egyet, ahogy naponta százszor és százszor. Egy pillanatig csak a szél zúgása hallatszik, s valami távoli vonatfütty vagy zuhanás. Az iroda ajtaja újra feltárul, és a halvány lámpafényből előugrik a kutya. Nyomában két kötésig érő legényke nyargal kiskabátban, gumicsizmásan és hajadonfőtt. A legénykék után előpenderül még egy kislány is, tarka szoknyásan, bugyogósan. Talán négyéves a kis istenadta, de vágtat bátyjai után, és bolyhos, rózsaszín bugyogója egyre lejjebb csúszik. A kutya elöl, a bakter gyermekei a nyomában… Rá sem hederítenek a szélre, a nyirkos, ízületeket kínzó hajnalra. A kutya felrohan a rampára. Az apró emberkék a nyomában vannak. A rampa ezen a hajnalon tükrös márványlejtő… Az ólmos eső egész éjszakán át öntözte, s vastag rétegekben odafagyott. A raktár faláig csak a kutya és a két kisfiú jut el, a kislány a lejtő feléről visszagurul, mint egy rongybaba. A bakter fiai a rampa tetején leguggolnak, aztán az ülepükre ereszkedve szánkáznak le a lejtőn. A kutya követi a példájukat, a farkával és a két hátsó lábával támaszkodva kalimpál lefelé. Fel, le, így megy ez percekig. A kislány a bugyogóját igazgatja, aztán négykézlábra ereszkedik, és bölcs lassúsággal mászik felfelé. Az egyik kisfiú észreveszi a vasúti bakszekeret. Nehéz vas szerszám ez, igazi leltári darab. Megragadja a két szarvát, és nekivág vele a rampa dombjának. Az emelkedő feléig szalad a szekér, aztán megáll, s a kis legény talicskástól forog a tengelye körül. Visszacsúsznak. A bakterház ablakában megjelenik egy asszony. Kendőjét igazgatva áll, és nézi a vonatot. Egy pillanat az egész, csak lenéz a magasból, aztán eltűnik a szoba mélyén. Ágyazás. Tarka dunyhacihák zuhannak egymásra szellőzetlenül. Vidéki reggelek… De hát annyi munka van.… Ki veszi észre az ilyen asszonyokat? Csak a vasutasok számítanak, akiket az állam bejegyez kemény födelű irkáiba. A bakter bent ül az irodában, és egy huszonöt éves kurblis telefonnal vacakol. Meg-megtekeri, és az arca átszellemül. Belátni az ajtó üvegtábláin… A szemek lassan hozzászoknak a gyér lámpafényhez. Kint is világosodik…. Egyre többet látni az imbolygó fenyőkből és a gyerekekből, akik újra és újra megrohamozzák a rampát. A gumicsizmás legényke háromszor visszacsúszott már nehéz vastragacsával, de nem tágít. Párafelhők lebbennek elő piros vonalú szájából, s a szél valószínűleg egyenesen a tüdejébe fúj. – A gyerekeket nézi?… Az utas megrezzen. A sültös sapkájú férfi mellette könyököl az ablakrámán, és borostás arcát éppen feléje fordítja. – Azokat – mondja. – Gondolom, ezek a bakter gyerekei lesznek… A kis legény újra nekikészülődik. Testvérei mellette állnak, és bámulják, mint egy hadvezért. De nem látják el tanácsokkal, nem is segítenek neki, csak nézik. Figyelmük ott ül az apró emberke konok arcán, vörös kézfején, feszülni vágyó lábszárain. – Mit gondol, sikerül neki? – szólal meg újra a sültössapkás. Az utas, most először, érdeklődve megnézi a sültös sapkájú embert. Bizony, már a hatvan felé jár. Kemény, barázdált arcú. Olyan se munkás, se paraszt, megfáradt ember. Kenyérkereső, éjszakázó, katona. Mégis… Ha az ember sokáig nézi, leginkább paraszt. A szeme, a járomcsontja, az ösztönei. – És maga mit gondol, sikerül neki? – Sikerülni köll… Csak meg ne csússzon… A kis legény nekirugaszkodik. Szalad, aztán az emelkedő háromnegyedénél megfeszülnek a csizmái. Áll, mozdul, a bakszekér kicsit oldalaz, és végül felcsúszik a rampa tetejére, egészen a zöldre mázolt darabáruraktár deszkafaláig. A sültös sapkájú megszólal: – Sikerült neki… Az anyja istenit! Az. utas nagy levegőt vesz, aztán lassan kifújja. A kisfiú ledobja magát a talicskájára, és ülő helyzetben sebes vágtába kezd a lábával. Megvadult csikóvá válik. Testvérei sorban utánamásznak, és leülnek melléje a bakszekérre. Versenyt vágtáznak fürge lábaikkal. A kutya veszett ugatással táncol körülöttük, boldog értetlenséggel: hogyan is lehet ilyen szép egy zimankós hajnal? Az első vágányra érkező gyors kettévágja a képet. Fütty száll a veszteglő vonat fölé, és a sínekre fagyott kerekek lassan elmozdulnak. A sültössapkájú megcsóválja a fejét: – Mennyi hiábavalóságot csinál az ember gyerekkorában… Az utas a borostás arcúra néz, és lassan elmosolyodik. – Úgy van… De ezekre a hiábavalóságokra sokáig emlékezik az ember… Persze ha szép hiábavalóságokról van szó… Húsvétkor én mindig elutaztam a nagyszülőkhöz. – Falura… – Igen, falura… Szegény nyulak jártak mifelénk, de tojást, azt rengeteget hoztak. Piros és kék tojásokat nagy szalmazsomborral. Húsvéthétfőn az alvég gyermekei kivonultak a falu végére, és a tojásokat egyenként átdobálták a szélső ház felett a rétre. Ez, tudja, amolyan népszokás volt. Amelyik tojás eltörött, azt megettük, amelyik sértetlen maradt, azt pedig eltettük hosszú hetekre. De nem is ez volt az érdekes, hanem az egész… Ahogy szálltak a színes tojások Cirókék háza felett… – Szép lehetett… Mifelénk más szokások jártak. – Tudja, akkor volt a legszebb, ha az ember a réten állt… A húsvéti tojások váratlanul jelentek meg a ház felett, és ívben meghajolva zuhantak a rétre. Kis lyukakat ütöttek a földön, fészekformákat. Ez olyan volt a számunkra, mint a csoda… – Csoda?… – A fűszálak, tudja, belesimultak ezekbe a kis fészkekbe, és ahogy az ember megérintette a falukat belülről, bolyhosak voltak és melegek… A fű aztán felborzolódott az érintésünktől, és olyan különös lett az egész. Soha nem beszéltünk róla egymás között, de valamennyien elpirultunk, ha egy ilyen kis fészket megérintettünk belülről. Úgy rémlik, akkor megsejtettünk valamit az élet nagy rejtelmeiből, valami titkot, ami mindig körüllengte a rétet, ha csak egyetlen lány is megjelent. – Azt hiszem, tudom, mire gondol… – Igen, ez kimondhatatlan. A szavak mindig megölik azt a különös világot, amelyben a serdülők évekig élnek, mint egy burokban. – Ilyenformán van… Ezek megmaradnak az emberben, más dolgokat meg elmos az idő. Ha így hazamegyek, mindig kiülök a kertbe. Nézem a fákat, a gyepűt, a bodzákat a pajta végiben, és eszembe jut ez is, az is. Hamar megöregszik az ember… A vonat ébredő mezők között nyargal, aztán halastavak és dombok következnek. A dombokon szőlő, a szőlők végében pincesor, aztán a víz. A gátak között öt apró tavat fodroz a szél. Némelyik pince közvetlenül a tó partján áll. A sültössapkájú bütykös kézfejével megdörgöli az ablakot. Kipillant, aztán a mutatóujjával az üvegre bök: – Az ott a halőr háza… A vejem… Feláll, hátizsákját átveti egyik vállán, aztán megmarkolja a diófacsemetét is. Az utas ránéz: – Leszáll? – Le… Hazaértem… Bütykös kezét, melyen még csillog az ablakról letörölt pára, az utas felé nyújtja: – Egyébiránt Vonyó Ignác a nevem… Hát isten áldja… – Illés vagyok… Viszontlátásra… A vonat csikorogva megáll, aztán néhány pillanat múlva újra elindul. Az utas kis négyszöget töröl a párás ablakra, és a reggeli fényben ragyogó mezőkre pillant.
1968 |