A búvár és a katona

Káró Katona megállt a kocsma előtt, és benézett az ajtón. Senkit sem látott. Az asztalok magányos szigetei felett bágyadtan köröztek az őszi légycsapatok. Átlépett a küszöbön, és a söntésre meredt. A pult szélére akasztott csőszerkezetből állott sör csöpögött. Bámulta a kónuszos rézcsapot, aztán az olajos, sötét hajópadlót, melynek réseiben nekilódult néhány sörpatak. A lakáshoz vezető folyosóról dongák zaja és a kocsmáros lihegése hallatszott. A függöny félrebillent, és begördült egy hordó. A kocsmáros a talpára állította, aztán felegyenesedett.

– Jó napot, Káró Katona, mi szél hozta erre?…

– Jó napot – mondta a sovány férfi, és nézte, hogy a kocsmáros miként lóbálja meg a kónuszos rézcsapot. A csap kluttyanva vágódott a hordóba, és a sör hirtelen kibuggyant a csavarmenet körül.

– Jókor nézett be, friss söröm van – mondta a kocsmáros, és ügyes mozdulatokkal hajlongott a hordó körül, fogantyúkat csavargatott, csöveket igazított.

– Friss sör?

– Friss csapolás… Nézze, hogy táncol ebben a szénsav.

Káró Katona előtt aranysárga sör habzott néhány vastag falú krigliben. A kocsmáros gyorsabban dolgozott, mint egy hivatásos szemfényvesztő. A poharak alján források eredtek, hidegen fénylő, apró buborékok sisteregtek fel, s a hab a bádogra ömlött.

– Elsőnek iszunk a friss sörből – mondta a kocsmáros, aztán megmarkolt egy korsót, és széles arcával a habzó ital fölé hajolt.

– Köszönöm – mondta a sovány férfi, de nem nyúlt a sör után, csak nézte a poharakat, a vendéglős vöröslő kezét, ahogy letette az üres kriglit, és a sörtócsákat, melyek egyesülni készültek poharakon innen és túl.

– Hej, Katona, az árgyélusát – bólogatott a széles arcú kocsmáros, és a legyek dünnyögve szálldostak a feje körül.

– Mondja – hajolt előre a sovány férfi –, ismeri a Búvárt?

– A Búvárt?…

– Azt beszélik, itt szokott üldögélni a maga kocsmájában.

– Ezek a roncskiemelők mind idejárnak… Ott annál a kerek sörasztalnál, amelyik még a Kalmárék idejéből maradt vissza, a hajósok ülnek. Mindent isznak. Emitt az ajtó mellett két asztalnál a munkásaik. Boroznak. Ott a kép alatt egy úrforma, kedvetlen ember, egyedül. Csak konyak. És itt a söntés mellett egy zömök, pulóveres. Olyan fakó gyapjúpulóverja van. Egy deci rumot szokott kérni, de többet nem… Ha tudná, hogy mit iszik a Búvár… – mondta a kocsmáros, és Káró Katona sovány arcára bámult, melyen elég nehéz volt eligazodni. Ritkás, szőke szemöldöke fél méterről már alig látszott. Csak a csontok szögletei árnyékolták az arcát, így mindig volt rajt valamilyen szomorú bizonytalanság. Az emberek azt hitték, hogy Káró Katona naphosszat tépelődik valamin, emészti magát a sorsa vagy a világ miatt.

– Beszélni akarok ezzel a Búvárral – mondta a sovány férfi, és rákönyökölt a bádogpultra.

– Az is lehet, hogy nem jár ide a Búvár…

– Látták itt… Nem tudom, melyik lehet az itala… – mondta a sovány férfi, és a pillantását végighordozta a falhoz simuló, barna, üveges polcon.

A kocsmáros figyelte Káró Katonát. Szürke keménységet látott a szemében. „Bazaltos nézésű” – gondolta. Ez, maga sem tudta, miért, nem tetszett neki. Odább lépett, felemelte az egyik borostégely tetejét.

– Micsoda moslékot adnak… Reggelre mindegyik megpimpósodik. Kiönthetem – mondta, aztán beleszagolt a tégelybe.

– Ecetes – állapította meg kedvetlenül, és újra csak a sovány férfit nézte, aki fokozatosan visszaereszkedett eredeti tartásába, és magába mélyedt.

– Mit akar a Búvártól?

– Beszélnék vele…

– A hajósok szürkülettel jönnek, előbb nem.

– Este kellene jönnöm – mondta a sovány férfi, aztán lassan elszakadt a pulttól, és kifelé indult. Nézte az asztalokat, a kék kockás abroszok sorát, aztán az ajtóban megfordult, és köszönt a kocsmárosnak.

Kint szemerkélt az eső. A felhők szürkén a tájra nehezedtek, és alig lehetett érezni, merre kanyarog a folyó, merre terülnek el a falu földjei, s a szűk bekötő út hol csatlakozik az ország belsejébe vezető, széles autópályához…

A kopaszodó, kedvetlen Vezető körüljárta a széles búvárhajó fedélzetét, és ahol rendetlenséget vagy szabálytalanságot látott, megállt, és maga elé mutatott:

– Mi ez?! – kérdezte rideg, éles hangon, és addig nem ment tovább, amíg a hajósok vagy a munkások el nem rendezték a köteleket, helyre nem rakták a csáklyákat, le nem szedték a levegőt vezető, vastag gumicsövekről a sebtében ledobott létrát vagy tuskóékeket.

Amikor a Vezető megpillantotta a hajóhoz közeledő katonai motorcsónakot, melynek orrában összefont karral a határőr Parancsnok állt, abbahagyta az ellenőrzést. Előhúzta horpadozott ezüsttárcáját, aztán rágyújtott egy saját kezűleg töltött, könnyű cigarettára.

– Jó napot, Parancsnok – mondta, amikor a katonai motorcsónak a hajó oldalához simult, és nézte, hogyan lép át a tiszt az alacsony fedélzetre. A Parancsnok tisztelgett, aztán mosolygós, polgári tartásba zöttyent, és megszólalt:

– Jó napot, Maróti… Látom, kedvetlen…

A Vezető szájában megbillent a cigaretta, és határozatlan vonalú, vékony ráncok hálózták be az arcát.

– Huszonöt éve matatok a víz alatt…

– Mit szeretne csinálni?

– Már semmit.

– Közös a sorsunk… Én tizenöt éve őrzöm ezt a határszakaszt – mondta a Parancsnok, és a folyó felett meglendítette a karját.

A Vezetőnek kesernyés mosolyra húzódott a szája, és megszólalt:

– Közös, persze… Maguk aknákat telepítenek a vízbe, és hídroncsokkal zárják el a folyó medrét. Én pedig követem magukat, és az aknákat, hídroncsokat kiszedem a vízből.

– Ezt a hidat a németek robbantották fel… Az aknazárral pedig a magyar határt védelmeztük. Tizenöt éve itt még géppisztolygolyók repkedtek a folyó felett, maga is tudja… Most meg itt állunk, és egyszerre látjuk a folyó mindkét partján az őröket…

– Úgy értettem, hogy a katonák… Általánosságban gondoltam a katonákra…

A Parancsnok a folyó déli partján álló idegen katonákat nézte, aztán megszólalt:

– Ezek tudják, hogy ma robbantunk?

– Tudják… Reggel átszóltam nekik. Ha elindulunk a búvárhajóval felfelé, fedezékbe húzódnak.

– Nálunk már lezártuk a partot… Mennyi dinamitot vitt le a Búvár?

– Negyven kilót.

– Sokára jön…

A búvártelefon mellett álló hajós befogta a kagylót, és odaszólt a Parancsnoknak:

– Már felkötözte… Elindult visszafelé, csak nehezen jön, mert felsértette a kezét.

A Parancsnok letörölt egy esőcseppet a homlokáról, és a szürke, alacsony felhőkre nézett. A Vezető pedig a Parancsnok napbarnított arcát, őszülő, se fekete, se fehér haját vizsgálgatta.

– Magának, ugye, vannak itt földjei meg állatai?…

– Vannak. Majd meghívom – mondta a Parancsnok, és hirtelen megsajnálta a világcsavargó Vezetőt és embereit, akik örökké tanyahajókon laknak, idegen folyók mélyében kutatnak rozsdás aknák és roncsok után.

A víz alá vezető vaslétra megzördült. Ahogy nehéz ólombakancsával a Búvár egyik fokról a másikra lépett, folyamatosan erősödtek a zajok. A Vezető és a Parancsnok abbahagyták a beszélgetést. Mindenki a búvárinasokat nézte, akik már elhelyezkedtek a fedélzetbe vágott akna mellett, közvetlenül a vaslétra felső végénél. Az egyik búvárinas öreg volt, a másik fiatal. Az öreg a hajósok egyenruháját viselte, és a kezében szerelőkulcsot tartott. A fiatal még hajadonfőtt és civilben volt, csak a lába szárán díszelgett egy piros színű vállalati csizma. Mivel a Vezető közvetlenül mellettük állt, az öreg búvárinas állandóan okította a fiatalt:

– Először a fejét szabadítjuk ki, azután a lábát…

– Öhüm – mondta ilyenkor a fiatal, és vakarózva beleturkált szőke, összegubancolódott hajába. Ahogy mozdult, nyers halszag terjengett körülötte, és megülte a levegőt.

A Búvár rézfeje kibukkant a vízből. Szlottyogva, vízcsobogásba mosódó, fémes zajokkal érkezett. Vonszolta a légzőkábelokat, telefondrótokat, biztonsági köteleket, s a létráról csak akkor lépett a fedélzetre, amikor a lábai egy szintbe kerültek a padozattal. Csorgott róla a víz. Üvegszemei hirtelen bepárásodtak, így az arca még pillanatokig láthatatlan maradt.

– A Búvárnak vérzik a keze – mondta az öregebb inas, s közben boszorkányos gyorsasággal dolgozott a rézcsavarokon. A szerelőkulcs néha megcsúszott, és nekicsattant a harangnak.

A Búvárnak csakhamar kiszabadult a feje. Szuszogva állt a szemerkélő esőben. Szürkére vált arcán végigcsorogtak a kövérebb esőcseppek.

Az inasok lekapcsolták róla az ólommellényt, aztán megszabadították ólomtalpú bakancsaitól is. Amikor egy kicsit már magához tért, megszólalt:

– Cigarettát…

Az egyik hajós meggyújtott egy Kossuthot, és a szájába tette. A Búvár szippantott belőle néhányat, aztán a kezére nézett.

– Áradás jön… A sodrás rányomott a roncsra – mondta, aztán beleszívott még egyet a cigarettájába, és elhajította. Felemelte a karját, megfeszítette izmait. Az inasok megmarkolták a gumírozott ruha széleit, és erőlködve, nyögve lefejtették róla. A Búvár megtapogatta gyapjúharisnyáit, aztán a gépház előtt leült a padra.

– Átázik ez a ruha – mondta, és felnézett a Vezetőre.

– Hogy állunk? – kérdezte a Parancsnok.

– Ma nem merülök többet… Ezt felrobbantjuk, és kész… Majd holnap lemegyek, és megnézem, mi történt.

– Ronda, mi?…

– Az – mondta a Búvár, és sérült kezét a térdére fektette.

A kormányos matatott egy ideig a segélydobozban, aztán megszólalt:

– Csak jód van.

– Hát akkor jód – bólintott a Búvár, és egy kicsit megemelte a kezét, hogy a kormányos kenhesse, kötözhesse.

– Akkor holnap – mondta a Parancsnok.

– Holnap…

– Erőt, egészséget – mondta a Parancsnok, aztán barátságosan intett a Vezetőnek is, és beszállt a csónakjába. A határőr katona berántotta a motort, aztán elcsobogtak. A Parancsnok most is a csónak orrában állt összefont karokkal.

Amikor a katonai csónak eltávolodott a búvárhajótól, a Vezető halk, mégis éles, késlekedést nem tűrő hangon odaszólt a kormányosnak:

– Megkezdeni…

A búvárhajónak felbúgtak a motorjai, dübörgésüktől rázkódott a fedélzet. A matrózok a csörlőkhöz rohantak, aztán, ahogy meglazultak a kötelek, forgatni kezdték a vaskarokat. Felszakítottak minden horgonyt, s amikor azok már hínárszalagosan a víz felett lengtek, a búvárhajó elindult a folyón felfelé. A kísérőhajók, ladikok, motorcsónakok is mozgásba jöttek. A Búvár magára húzkodta civil ruháját, aztán a gépház falának dőlt, és figyelte, hogyan tűnik el a hídpillér tetejéről a magyar határőr, a folyó másik partjáról hogyan húzódnak az ártéri erdők mélyére az idegen katonák.

Amikor elérték a tanyahajók magasságát, leeresztették a horgonyokat. A búvárhajó vaskarmai belekapaszkodtak a fövenybe.

– Na végre – mondta a Vezető, aztán megállt a Búvár mellett, és a folyó piszkos hátát bámulta, melyen korhadt faágak úsztak, át az aknákon, hídroncsokon, s eltűntek a folyókanyar örvényeiben. Öt-hat perc múlva nagy detonáció rázta meg a környéket. Víztölcsér emelkedett a levegőbe, és a kettéhasadt folyó kicsapott a medréből. A hídpillér kiálló foka leszakadt, a part megrepedezett a folyón innen és túl is.

– Mennyit kötöztél fel? – szólalt meg a Vezető.

– Negyven kilót – mondta a Búvár, s még mindig a folyót bámulta, amely nem bírt megnyugodni.

– Legalább ötszörös erejű volt a robbanás…

– Ami itt a víz alatt van, az maga a pokol. Félek lemenni. Páncélököl, ágyúlövedék, akna és bontatlan lőszeres ládák… Jól elültek a homokban… – mondta a Búvár, és kifejezéstelen arccal nézett maga elé.

– Visszavonulás, utóvédharcok – szólalt meg a Vezető –, amit nem tudtak magukkal vinni, azt a folyóba dobálták. A hídról belökték a lőszeres kocsikat, aztán a hidat is felrobbantották.

– Szép híd lehetett – mondta a Búvár, és felállt.

– Nem mész le? – kérdezte a Vezető.

– Nem… Majd holnap – mondta a Búvár, aztán az alacsony fedélzetről egy kátránnyal átitatott ladikba lépett. Átevezett a tanyahajóra.

A cellájában már félhomály volt. Felgyújtotta a villanyt, aztán egy zománcos kannából vizet öntött a bádoglavórba. Beszappanozta a kezét, arcát, hűvös kútvizet locsolt a nyakára. Megtörülközött, aztán leült a vaságy szélére. Cigarettára gyújtott, és nézte a kabin repedezett falát és a falra rajzszegezett, fekete nőket. Black Pearl egy neorealista istálló vagy fészer szalmáján hevert, szakadt ing alól sötétlő combokkal. Odább Wilma Lindamar ülve, állva, szabadon hagyott combokkal és félig takart mellekkel. Aztán egy néger balett. Két fekete táncosnő egy fehér esernyő alatt. És más fekete nők, szomorú, szép arcokkal, hosszú hajjal… Josephine Baker arcképe külön falat kapott, a folyóra nyíló ablak és az üvegekkel, dohányos dobozokkal telerakott asztal közelében.

A vízen motorcsónak közeledett. Zúgását letompította a párafelhőkkel érkező alkonyat. A Búvár hallotta, hogy a csónak a tanyahajó oldalához simul, aztán egy puha, nehéz tárgyat a fedélzetre dobnak. Csoszogva közeledett valaki a cellák mentén. A padlóra zöttyent valamilyen csomag az ajtaja előtt, aztán bekopogtak. A Búvár még mindig a fekete nőket nézte.

– Mit akarnak? – kérdezte. A hangja erőtlenül mosódott a félhomályba. Kint talán hallani sem lehetett.

– Búvár…

– Na… – szólalt meg újra, de most már idegesebb, keményebb hangon.

– A halak…

Feltápászkodott, és kitárta az ajtót. A szőke, piros csizmás fiú állt a szobája előtt. Egy vesszőkosár volt mellette tele hallal.

– Egyszer ott veszel… Vannak elkésett robbanások is – mondta a Búvár, és a halakat nézte, amelyek kezdtek magukhoz térni.

– Süssük ezeket, vagy?…

– Az anyját, egy kecsege… Beszélj a kormányossal. Nekem mindegy…

A Búvár visszament a szobájába. Megállt az asztala előtt, aztán a szúnyoghálós ablakon át kibámult az örvénylő folyóra. A szürkületben már alámerültek a túlparti fák. A folyó végtelennek tűnt.

Néhány apróbb tárgyat felemelt az asztaláról, és zsebre gyűrte. Meggyújtott egy cigarettát, becsukódott, aztán a hajlékony deszkapallókon át elindult a partra. A berekfák, fűzfák nedves csoportjairól vízcseppek hullottak a nyakába.

A kacskaringós gyalogúton eljutott a csatorna partjára, majd egy rövid, széles állatjáráson át elérte a faluba vezető országutat. Az alacsonyan úszó felhőkből nedvesség szitált, olyan se köd, se eső őszi nyirkosság. A Búvár érezte, hogy minden lépésnél tompán reccsennek a térdei, az évtizedes reuma megkezdte esti kínzásait.

A csatorna homályba vesző partjáról vadludak rebbentek fel, és gágogva szálltak a folyó felé vagy a folyón is túl a szomszédos országba. A Búvár felnézett az égre, de a ludakat nem lehetett látni, csak a hangjuk kalimpált lefelé a cseperkésző esővel. Sötétedett. A fák és a csatornaparti bokrok rezzenetlen némasággal álltak a felhők alatt.

A faluban már égtek a villanyok. A Búvár beleszimatolt a házak között úszó esti kéményfüstbe, aztán befordult a kocsmaajtón. Néhány hajós már megelőzte, de a munkások java és a Vezető még nem érkezett meg. „Ha megered az eső, nem is jönnek” – gondolta a Búvár, aztán leült a söntés közelében tarkálló asztalhoz.

A kocsmáros megkerülte a frissen csapolt söröshordót, és odakacsázott gyapjúpulóveros vendégéhez.

– Jó estét…

– Rumot kérek.

– Igen, egy deci Portorico – mondta a kocsmáros, aztán visszament a söntésbe. Megtöltött egy poharat, és közben két oldalpillantással felmérte az összes vendéget, különösen a gyapjúpulóverost. Tűnődő arccal tette eléje az italt, s a hangedlival végzett néhány rutinmozdulatot. Amikor a szalvéta lendületét vesztette, megszólalt:

– Azt mondják, maga a Búvár…

– Ki mondja?

A kocsmáros tanácstalanul oldalra fordult, aztán az ablakra mutatott. A Búvár követte a mozdulatát. Az üveg másik oldalán néhány gyanakvó asszonyarc látszott. Éppen hogy csak kiváltak a sötétségből, arcuk, szemük, kendőjük kontúrja látszott.

– Igen, én vagyok a Búvár – mondta, aztán felemelte a poharát, és a torkába öntötte a rumot. Amikor letette a poharat, várakozva a kocsmárosra nézett, aki egy széktámlába fogózva még mindig az asztala mellett állt.

– Délelőtt kereste magát a Katona… – szólalt meg a kocsmáros.

– Ki?

– A leszerelt Katona. Mi csak úgy hívjuk, hogy Káró Katona…

– Mit akart az a Katona?

– Nem tudom… Olyan kenderhajú, semmilyen emberke, de a nézése nem mindig tetszik a lakosoknak.

– Miért mondja ezt nekem? – kérdezte a Búvár mogorva, reszelős hangon.

A kocsmáros a mennyezetre pillantott, megköszörülte a torkát, és eloldalgott a Búvár asztalától. Összeszedte az üres üvegeket, váltott néhány szót a hajósokkal, aztán az ajtóból kipillantott az utcára. Később a söntéspult mögül többször szemügyre vette a Búvárt, s miközben poharakat mosogatott és borogatott a lyukacsos bádogra, egy rövid mondatot billegtetett a nyelve felett: „Mifélék ezek… Mifélék ezek…”

A Búvár pedig csak ült az asztalánál némán, moccanatlanul, nem nézett sem jobbra, sem balra. A kocsmáros hordta a maflás üvegeket a hajósok elé, sört eregetett a parasztasszonyok cserépkancsóiba, savanyú fröccsöket csúsztatott saját napszámosainak. Tette a dolgát, de a Búvár nyugtalanította. Bánta az egész kérdezősködést, de ami kicsúszott a száján, az már bizony kicsúszott… A pufajkás vállak, az avítt parasztkendők fölött oda-oda sandított az első asztalra. A Búvár még mindig mozdulatlanul ült, mintha nem élne.

A kocsmáros sorba rakta a mosott poharakat, aztán az ablakra nézett. Az asszonyfejek még ott piroslottak a légyszaros, barna ráma mögött. Figyelték a Búvárt. A kocsmáros megfordult, és a polcról leemelte a rumosüveget. Teleöntött egy poharat, aztán odalépett a Búvár asztalához.

– Minek ez? – kérdezte a Búvár.

– Legyen most az én vendégem – mondta a kocsmáros.

– A maga vendége?

– Úgy értem, személyesen… Mifélék, mifélék, mondom magamban, olyan csöndben ülnek… Magukat megeszi a folyó – mondta a kocsmáros, és nagy, busa fejével a háta mögé intett, jelezve a pontos irányt.

– Már megevett bennünket, kocsmáros… Nem is ez, hanem a régi folyók, a feneketlen osztrák tavak… A Duna… Hát akkor igyon velem…

– Sörös vagyok…

– Rumot igyon.

A kocsmáros visszament a söntéshez, kiszolgált néhány helybeli embert, aztán saját magának is töltött a Portoricóból.

– Így már kinéz valahogyan – mondta a Búvár, és koccintott a csapossal.

– Nyakunkon az ősz – mondta a kocsmáros, és jelentőségteljesen bólogatott a Búvár felé. De az már újra visszazökkent mozdulatlanságába, és nem szólt többet a poharat szorongató, széles arcú férfihoz.

A hajósok már hadonásztak a Kalmáréktól visszamaradt kerek asztal mellett. A széles arcú kocsmáros újabb üvegeket tett a matrózok elé, s azok reszelős, elakadós nótába kezdtek.

A Búvár este nyolc óra tájban felállt, kifizette a rumot, és szótlanul elindult a kijárat felé. A kocsmáros látta, hogy a hajósok egy pillanatra elhallgatnak, és némán bámulnak a gyapjúpulóveros férfi után. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, a kocsmáros megemelte a sapkáját, aztán a pohárért nyúlt.

A hajnali szürkület után az ártéri erdők mélyéről felszakadt egy sóhajtás. Meglibbent néhány levél, aztán a délnyugati szél a nedves fatörzsek és bokorszigetek között lassan kikacskaringózott a vízre. Észrevétlenül feszültek meg a horgonyok, a fákhoz erősített, vastag drótkötelek. A hajnali szél hol délre, hol nyugatra fordult, aztán beállt az egyhetes északnyugati. A tanyahajó himbálózva tocsogott a fodrozó vízben, s mozgásával figyelmeztette a hajósokat.

A Búvár mosdatlanul állt a parton, és nézte a folyót. Néhány méterre tőle a régi hídfő szétroncsolt betonfalai meredeztek, bent a víz közepén pedig a középső pillér maradványai. A folyó örvényeket kanyarított köréje, s a tölcsérekben sorra eltűntek a gazcsomók, gerendavégek, az ártéri fák korhadt ágai. A Búvárnak nem tetszett a folyó. Nézte az elszínesedő vizet, aztán az égboltra pillantott, és megcsóválta a fejét. Az északnyugati szél bizony nem szaggatta fel az alacsony esőfelhőket, csak megkeverte az égi mezőt, újabb sötét felhőcsapatokat hajszolt a folyó fölé. A mozdulatlan, páradús horizont felé kutyafejű, nyugtalan felhők rohantak, és szennyesen végigkenődtek a falvak felett.

A parton lépések nesze hallatszott. A Búvár megfordult, és egy jelentéktelen, sovány férfit látott a bokorcsoportok felől közeledni. Érdeklődve ránézett, de nem találta ismerősnek, inkább lépésről lépésre idegenebbnek tűnt. A hídfő mögött emelkedő dombra pillantott, és a csonka, villámsújtotta fák között az őrt kereste. Amikor megpillantotta, meglengette a karját, aztán kérdően a közeledő férfira mutatott. A határőr kilépett a fák alól, és lekiáltott a Búvárnak:

– Mehet! Ez a leszerelt Katona.

A Búvár a folyóra nézett, és rosszkedvűen ízlelgette a reggelt.

– Azt hiszem, maga a Búvár – mondta Káró Katona, és megállt a gyapjúpulóveros férfi mellett.

– Igen… Mit akar tőlem?

– Nem talált a fenéken egy katonai csónakot?

– Nem találtam.

– Elsüllyedt itt egy katonai motorcsónak…

– Mikor volt ez?

– Tizenöt éve… Járőrcsónak volt, én vezettem…

– Csónakot nem találtam – mondta a Búvár, aztán újra a folyóra nézett, és megcsóválta a fejét.

– Árad ez, úgy látom – mondta félig magának, félig-meddig a sovány férfinak.

– A hídfő másik oldalán van egy régi mérce – szólalt meg Káró Katona, s a kezével mutatta az irányt.

A Búvár és a leszerelt Katona átvergődtek a folyó szélébe dőlt betonsziklák között, aztán leguggoltak a régi mérce mellett.

– Ez megrepedt – mondta a Búvár.

– A jég beadott neki – bólogatott a Katona. – De a beosztás még jól látszik rajta.

A Búvár leszakított néhány szál vízi mentát, és a vízvonalnál széles, zöld vonalat festett a mércére.

– Jó, hogy megmutatta ezt a mércét – mondta a Búvár, aztán köszönésfélét intett a kezével, és magára hagyta a Katonát. Káró Katona elégedetlenül állt a mérce mellett, és nézte, miként tűnik el a Búvár a tanyahajó irányában.

A búvárhajó lassú völgymenetben közeledett a hídroncs felé. A Vezető, a Parancsnok és a Búvár a gépház előtt álltak, és nézték a folyóra ereszkedő felhőket.

– Maguk befagynak itt – mondta a Parancsnok, aztán beleköpött a vízbe.

– Januárban – bólogatott a Vezető, s hol a tajtékosodó folyóra, hol a Búvárra nézett. A Búvár pontosan tudta, hogy mire gondol a Vezető. Ki is mondta:

– Árad…

Ekkor észrevette a szétrombolt hídfő közelében álldogáló sovány férfit.

– Látja azt az embert? – fordult a Parancsnokhoz.

– Az ott a leszerelt Katona – mondta a tiszt.

– Valamilyen őrcsónak iránt érdeklődött nálam…

– Igen, az a leszerelt Katona. Nálam szolgált valamikor…

A gépház mélyén feldübörögtek a motorok, és a búvárhajó hirtelen megállt, nem csúszott tovább a hídroncs felé. A matrózok kidobálták a horgonyokat, aztán a nagy kikötőbikákon feszesre csomóztak minden kötelet.

A Parancsnok intett a búvárhajó körül cirkáló katonai motorosnak:

– Őrvezető, hozza be azt az embert a partról!

A Vezető érdeklődve a Parancsnokra nézett.

– Tizenöt éve – szólalt meg a Parancsnok – éppen ez a fiú volt szolgálatban, amikor kitört egy határincidens. A motorcsónakkal kifutottak a csatornából, aztán ezen a folyószakaszon indultak a parthoz simulva lefelé. Amikor a hídroncs közelébe érkeztek, váratlanul süllyedni kezdett a csónak. Hátranézett a motort kezelő katonára, de az eltűnt. A motorhoz ugrott, és hasra vágta magát az úszó fenékdeszkákon. Golyók süvöltöttek körülötte, aztán egy sorozat oldalba találta a csónakot. A süllyedő csónakból viszonozta a tüzet, ami aztán pillanatok alatt elmerült. A Katona úszva, majd lábalva érte el a partot. Látják a víz szélén azt a betonkockát? Odáig kúszott el a Katona… Meghúzódott mögötte, figyelt és várakozott. A másik partról akkor már nem a Katonára lövöldöztek, hanem föl a dombra és a domb mögé. Ahogyan mondani szokás, elszabadult a pokol… A kis Katona feje felett lőttük egymást. Az egész határszakaszon riadó volt. Annyi minden történt akkoriban… – mondta a Parancsnok, aztán őszülő haján megigazította a sapkáját.

– És a Katona? – szólalt meg a Vezető.

– A Katona úgy gondolta, hogy róla megfelejtkeztek, talán észre sem vették a fedezékét. Elhatározta, hogy lassú kúszással eltávolodik a parttól, majd a bokrok és a fák takarásában a domb mögé kerül. Óvatosságból néhány arasznyira kidugta a kezét a betonkocka mögül. Abban a pillanatban keresztüllőtték a tenyerét. Vizes köpenyében sötétedésig vacogott a betonkocka védelmében. Seblázat kapott, aztán tüdőgyulladást. Amikor felgyógyult, leszereltük. Itt maradt a faluban, feleségül vette a szeretőjét.

A Búvár leült a gépház elé, és cigarettára gyújtott. A búvárinasok már előkészítették a gumírozott ruhát, az ólomtalpú bakancsokat, az ólomköpenyeket, az üvegelejű vörösréz burát… A fedélzetbe nyíló aknán át már éppen a vaslétrát eresztették le a munkások, amikor a katonai motoros a búvárhajóhoz simult.

– Erőt, egészséget – köszönt a csónakból Káró Katona, aztán a fedélzetre lépett.

– Erőt, egészséget, Katona – mondta a Parancsnok –, mutassa meg a tenyerét…

A Katona bizonytalanul állt a Parancsnok, a Vezető és a Búvár előtt. Nézte az arcukat, aztán szótlanul szétnyitotta a tenyerét, és a Búvár elé tartotta.

– Az ujjaim nem egyenesednek ki egészen, de fogni tudok vele – mondta később.

A Búvár mereven nézte a leszerelt Katona átlőtt kezét, aztán megszólalt:

– Mit akar azzal a csónakkal?

– Látni – mondta a Katona. – A találatok helyét… Olyan hirtelen kezdett süllyedni… És akkor még lövést sem hallottam… Ha nem tudnám, hogy az őrvezető meghalt, azt gondolnám, valaki lyukat fúrt arra a csónakra…

– Nem láttam semmi csónakformát… Ha nem akadt meg a hídroncsban, akkor hiába minden. Ez sebes folyású víz, messzire sodorja a könnyebb tárgyakat. Majd tapogatózom – mondta a Búvár, aztán kicsatolta a nadrágszíját, és vetkőzni kezdett. Az inasai gyapjúharisnyákat húztak a lábára és két nevetséges nylonzacskót.

– Folyat a ruhám – mondta a Búvár, és öltözött tovább gondosan, kedvetlenül. Amikor az ólombakancsok is a lábán voltak, leült a padra, cigarettára gyújtott. A folyó piszkos vizét bámulta, melyen ladik magasságú habtornyok, tajtékmasszák úsztak.

– Árad – mondta.

A Vezető is a folyót nézte, majd a Búvárhoz fordult:

– Mértük… Több mint tíz kilométerrel folyik lefelé… Nem kötelező merülnöd…

– Nem – mondta a Búvár, aztán felállt, letekerte a kezéről a tegnapi kötést, és a cigarettacsikkel együtt bedobta a vízbe. Az inasokra nézett, és várta, hogy a fejére illesszék a vörösréz burát. Amikor a szája elé is felcsavarozták az átlátszó zárólapot, az oxigénpumpát már ütemesen hajtották a matrózok. A Búvár cammogva a létrához lépkedett, aztán leereszkedett. A víz harsogott, örvénylett körülötte, aztán elnyelte. A kormányos fülére illesztette a búvártelefont, és nézte a folyót. Percekig állt némán, aztán odaszólt a Vezetőnek:

– Leért…

– Mit mond?… – kérdezte a Vezető, és előkotorta horpadozott ezüsttárcáját.

– Azt mondja, öklömnyi köveket hord a folyó. Állni nem tud…

– Nem?

– Nem. Négykézláb megy a roncs felé.

A Parancsnok a folyó másik partján mozgó őröket figyelte. Lassan cirkáltak a bokrok és fák takarásában. Néha megálltak a parton, és távcsöveztek.

– Látja, Maróti, változnak az idők… Csak állunk itt a szeles folyó felett, és milyen nyugalom van.

A Vezető az idegen őrökre pillantott, aztán a fákat, majd a messzeségben előbukkanó templomtornyokat vette szemügyre. Végül csak ennyit mondott:

– Rend van.

A kormányos átadta a búvártelefont a leszerelt katonának.

– Magával akar beszélni – mondta.

– Halló, én vagyok – mondta Káró Katona, aztán hallgatott egy darabig. Amikor újra megszólalt, mindenki ránézett, még a matrózok is.

– A roncs felett történt… Mennyivel… Úgy húsz-huszonöt méterrel… Annyit kúszhattam a parton a betonkőig… Motoros katonai csónak… Csak a bizonyosság miatt…

– Nincs? – kérdezte a Parancsnok.

– Nem találja – mondta Káró Katona, és visszaadta a telefont a kormányosnak.

A Vezető megbillentette a cigarettát a szája sarkában, aztán legyintett:

– Nem lesz meg… Ha csak nyolc kilométeres sebességgel áramlott a víz lefelé, akkor is átsodorta a roncson. Ősszel magas a vízállás.

– Azt hiszem, meglesz. Néhány méterre voltam a parttól, amikor elmerült – mondta Káró Katona.

A Vezető kesernyésen mosolygott, de nem szólt többet. Figyelte a folyót, melynek minden loccsanása veszélyeztette a Búvárt és a kiemelés munkálatait. A víz egyre tajtékosabb lett. A sodrásban vastag fatörzsek jelentek meg, melyeket a duzzadó folyó az ártéri szigetekről ragadott magával.

Félóra is beletelt, mire a kormányos újra a Vezetőhöz fordult:

– Elindult vissza…

A Vezető ekkor odaszólt a matrózoknak:

– Fogjanak csáklyát. Ha fatörzs jön, térítsék el, mert leütheti a Búvárt. A csáklyások kiálltak a hajó elejére, a búvárinasok elhelyezkedtek az akna szájánál. A beszélgetés abbamaradt az egész hajón, de a Búvár még messze járt. Ár ellen kapaszkodott, minden méterért meg kellett dolgoznia. Amikor nehéz ólombakancsai alatt megzördült a vaslétra, mindenki az aknára meredt várakozva. A Búvár nehezen vonszolódott fölfelé. Nyomta a víz, az ólom, húzták saját bakancsai. Aztán előbukkant, mint egy víziszörny, és kimászott a fedélzetre. Tócsák gyűltek körülötte, aztán kis csermelyek indultak vissza az akna felé. Az öreg búvárinas csattogva forgatta a szerelőkulcsot, aztán a halszagú, szőke újonccal óvatosan megemelték a védőburát.

A Búvár zihálva szívta a levegőt. A kezén felszakadtak a sérülések, de észre sem vette. Csak állt, értetlenül bámulta az alacsony felhők alatt kanyargó folyót.

Leszedték róla az ólomköpenyeket, aztán a bakancsoktól is megszabadították. Lépett egyet, és a gépház falának dőlve leereszkedett a padra.

– Megtalálta? – kérdezte Káró Katona.

A Búvár némán megingatta a fejét, aztán a kormányos kezéből átvette az égő Kossuthot.

A Búvár naponta magára vette súlyait, és a vaslétrán elindult a mélybe. Mielőtt alámerült, vetett egy-egy pillantást a magyar partra. A hídfő roncsai mellett mindig ott látta a leszerelt Katonát. A Katona figyelte minden mozdulatát, és várta, egyre várta, hogy a Búvár szerez majd valamilyen bizonyosságot. Az öregedő Búvár pedig járta a folyó medrét, dinamitot kötözött a roncsokra, daruk kampóit igazgatta, és közben figyelt, kutatott, de a Katona csónakját nem találta. Amikor megszabadították az ólom szorításától, mindig intett a Katonának, s az szomorúan tűnt el a dombhát mögött. Néha nekieredt, és a tartós esők után kitisztult az ég. A hideg őszi napfény már nem használhatott a Búvár reumájának.

1967